Majipoor krónikái

Lord Valentine második trónra lépése óta eltelt hét év, és a hetedik esztendő vége felé a Labirintusban elterjed a szóbeszéd, hogy hamarosan maga a Napkirály érkezik látogatóba — és a pletyka hallatán Hissune pulzusa szaporábban lüktet, és gyorsabban ver a szíve. Látja vajon a Napkirályt? Emlékszik még rá Lord Valentine? A Napkirály egyszer vette a fáradságot, és meghívta a Kastélyhegyre a második koronázásra; még most is biztosan gondol rá néha, megőrizte emlékei között azt a fiút, aki…

Valószínűleg nem, gondolja végül. Izgatottsága alábbhagy, nyugodt, racionális énje visszaszerzi az uralmat a teste fölött. Ha egyáltalán sikerül megpillantania az idelátogató Lord Valentine-t, az már önmagában rendkívüli esemény, és ha Lord Valentine tudná, kicsoda is ő, az valóságos csodának számítana. Legvalószínűbb azonban, hogy a Napkirály csak futó látogatást tesz a Labirintusban, és a Pontifex miniszterein kívül senki mással nem találkozik. Azt suttogják, egy Alaisor felé tartó, hatalmas körutazáson vesz részt, onnan a Szigetre megy, ahol találkozik édesanyjával, és egy ilyen út során kötelező megállni egy időre a Labirintusban is. Azonban Hissune tudja, mennyire nem kedvelik ezeket a látogatásokat a Napkirályok, mivel aggasztó módon mindig leendő lakhelyüket juttatja eszükbe, amit majd akkor kell elfoglalniuk, ha uralkodásuk következő szakaszába lépnek. Azt is tudja, hogy Tyeveras Pontifex nem több egy kísérteties, inkább halott, mint élő kreatúránál, aki életfenntartó rendszereinek kagylójában ülve már teljesen elveszett átláthatatlan álmai között, és képtelen értelmesen, emberi módon kommunikálni: tehát inkább szimbólum, mint ember. Már évek óta a sírban lenne a helye, de fenntartják életét, hogy ezzel is meghosszabbítsák Lord Valentine uralkodását. Ez megfelel Lord Valentine-nak, és kétségtelenül egész Majipoornak is, gondolja Hissune, de az öreg Tyeverasnak már nem annyira. De ezekhez a dolgokhoz semmi köze. Visszatér a Lélektárolóhoz, de közben még mindig a Napkirály látogatásán töpreng lustán. Ugyanolyan lustán nyúl a következő kapszuláért, ami egy ni-moyai polgár felvételét tartalmazza, és annyira nem ígéretes a kezdete, hogy máskor biztosan visszadobná, de most szívesen bepillantana a másik kontinens egyik nagyvárosának az életébe. Ni-moya kedvéért átéli egy egyszerű boltos életét… és hamarosan már nem is bánja döntését.

1.

Inyanna édesanyja egész életében kereskedő volt Velathysban, akárcsak az ő anyja, és lassan úgy tűnt, hogy ez lesz Inyanna sorsa is. Valószínűleg sem az anyját, sem a nagyanyját nem zavarta különösebben ez az élet, de Inyanna számára, aki már tizenkilenc éves, hajadon bolttulajdonos, ez az üzlet nem jelentett többet egy nyomasztó tehernél — egy púpot a hátán, elviselhetetlen kényszert. Gyakran eszébe jutott, hogy eladja az egészet, aztán valamelyik távolabbi városban, Piliplokban, Pidruidban vagy éppen a hatalmas, messzi északon fekvő Ni-moyában — ami a pletykák szerint minden utazó képzeletét meghaladóan gyönyörű város — próbál szerencsét.

De éppen holtszezon volt, éppen hogy ment az üzlet, és egy leendő vásárló sem tűnt fel a látóhatáron. Ezenkívül ez a hely már generációk óta családja életének központját jelentette, ezért nem lett volna könnyű egyszerűen csak otthagyni az egészet, bármennyire gyűlöletesnek tűnt számára. Így hát továbbra is minden reggel hajnalban kelt, kilépett az apró, macskaköves teraszra, ahol megmártózott az esővízzel teli, fürdésre szánt kőkádban, aztán felöltözött, reggelire szárított halat evett, és bort ivott hozzá, utána leballagott a lépcsőn, és kinyitotta boltot. Egyszerű holmikat árult — vég kelméket, a déli parton készített agyagedényeket, fűszerrel teli hordókat, szárított gyümölcsöt, bort kancsószámra, éles narabali késeket, drága tengerisárkány-húst vastag táblákban, Til-omonban gyártott csillogó, ízléses lámpákat és még sok hasonló dolgot. Velathysban még rengeteg ilyen bolt akadt; egyik sem ment igazán jól. Anyja halála óta Inyanna készítette el a könyvelést, állította össze a leltárt, söpörte fel a padlót, porolta le a polcokat, töltötte ki a hivatalos papírokat és az engedélyeket, és közben mélységesen beleunt az egészbe. De milyen más lehetőségeket kínált neki az élet? Csak egy jelentéktelen lány volt, aki egy jelentéktelen, hegyekkel körülvett, esőáztatta városban élt, és nem igazán várta, hogy a következő hatvan-hetven évben a dolgok jelenlegi állapotában bármilyen változás történne.

Kevés ember vásárolt nála. Velathys ezen negyedét az évtizedek alatt hjortok és lumenek népesítették be — meg jó sok metamorf, hiszen Piurifayne, a metamorf tartomány rögtön a hegyeken túl, északi irányban feküdt, és az alakváltók törzsének számos tagja beszivárgott Velathysba. Inyanna mindegyiküket teljes természetességgel kezelte, még a legtöbb ember által nem túlzottan kedvelt metamorfokat is. Viszont nem sokszor találkozott emberekkel, és ez volt egyetlen dolog, ami nem tetszett neki a vevőkörében, mert így alig talált magának szeretőt, vagy olyasvalakit, akivel szívesen együtt élt volna, pedig karcsú, szemrevaló, magas, ügyes, majdhogynem fiús teremtés volt, göndör, vörös hajjal és meglepően zöld szemekkel. Nagymértékben megkönnyítette volna a munkát, ha akad valaki, akit társként maga mellé fogadhat a boltba. Másrészről pedig fel kellene áldoznia a szabadságát, a jövőjéről szőtt tervekkel együtt — amikben elképzelései szerint ő már régen nem velathysi kereskedőként dolgozik.

Egy napon, a délutáni esők után, két idegen lépett be a boltba. Órák óta ők voltak az első vásárlók. Egyikük egy alacsony, vaskos, kerek fatörzsre emlékeztető férfi volt, másikuk pedig egy sápadt, ösztövér, nyúlánk ember, aki csontos, szögletes, bütykös arcával inkább egy hegyvidéki ragadozóra emlékeztetett. Fényes narancsszín vállszalaggal díszített nehéz, fehér tunikát viseltek, ami állítólag nagy népszerűségnek örvendett az északi városokban. Elénk, megvető pillantással néztek körül a boltban, mintha sokkal jobb minőségű kereskedelemhez szoktak volna.

— Ön Inyanna Forlana? — szólalt meg az alacsonyabb.

— Én vagyok.

A férfi valami dokumentumot tanulmányozott.

— Forlana Hayorn lánya, aki Hayorn Inyanna lánya volt?

— Rólam van szó. Megkérdezhetem…

— Végre! — kiáltott fel a magasabbik — Milyen hosszúra nyúlt ez a nyomozás! Ha tudná, milyen régóta kutatunk ön után! Fel a folyó mentén Khyntorig, aztán körbe Dulornig, majd át ezeken az átkozott hegyeken… eláll itt valaha is az eső?… utána házról házra, üzletről üzletre, kikérdeztük ezt, megkérdeztük azt…

— És én vagyok az, akit keresnek?

— Ha bizonyítani tudja a származását, akkor igen.

Inyanna vállat vont.

— Megvannak a feljegyzések. De mi dolguk éppen velem?

— Ideje bemutatkoznunk — mondta az alacsonyabbik férfi. — Vezan Ormusnak hívnak, ő pedig a társam, Steyg, és Tyeveras Pontifex őméltósága hivatalnokai vagyunk, a ni-moyai Hagyatéki Irodától. — Vezan Ormus paksamétányi iratot halászott elő egy gazdagon díszített bőrerszényből, és jelentőségteljesen rendezgetni kezdte a lapokat. — Édesanyja édesanyjának a nővére egy bizonyos Saleen Inyanna volt, aki Kinniken pontifikátusának huszonharmadik évében, amikor is Lord Ossier uralkodott a Kastély-hegyen, letelepedett Ni-moya városában, majd feleségül ment egy bizonyos Helmyot Gavoonhoz, a herceg harmadik unokatestvéréhez.

Inyanna üres tekintettel bámult.

— Sohasem hallottam ezekről az emberekről.

— Ez nem lep meg — mondta Steyg. — Mindez jó néhány nemzedékkel ezelőtt történt. A család két ága pedig kétségtelenül nem igazán tartotta a kapcsolatot, főleg, ha figyelembe vesszük a távolságot és a vagyoni különbségeket.

— Nagyanyám soha nem beszélt gazdag, ni-moyai rokonokról — mondta Inyanna.

Vezan Ormus köhögött, és a papírjai között kutatott.

— Mégis ez a helyzet. Helmyot Gavoonnak és Saleen Inyannának három gyermeke született, akik közül a legidősebb, egy lány örökölte a család birtokait. Ő fiatalon, egy vadászbaleset során hunyt el, és a földek egyetlen fiára, Gavoon Dilamayne-re szálltak, aki gyermektelenül halt meg Tyeveras Pontifikátusának tizedik évében, ami tehát, azt mondja, kilenc évvel ezelőtt történt. Azóta a birtok üresen áll, és időközben megkezdődött a jogos örökösök felkutatása. Három évvel ezelőtt úgy határoztak…

— Hogy én vagyok az örökös?

— Valóban — mondta Steyg nyájasan, és ajkát széles, csontos mosolyra húzta.

Inyanna már egy ideje sejtette, hova fog kilyukadni ez a beszélgetés, mégis rettentően megdöbbent. Remegett a lába, kiszáradt a szája, hirtelen, öntudatlan mozdulattal megrándította a karját, és sikeresen összetört egy drága alhanroeli vázát. Ettől annyira zavarba jött, hogy gyorsan összeszedte magát, és megszólalt:

— Mi az hát, amit valószínűleg örököltem?

— A Ni-moyában, a Zimr északi partján található Nissimorn-palota, három különböző birtok a Steiche-völgyben, amit mind kiadtak bérletbe és állandó bevételt biztosít — válaszolta Steyg.

— Gratulálunk — mondta Vezan Ormus.

— Én pedig önöknek gratulálok — válaszolta Inyanna —, a leleményességükért. Köszönöm ezt a pár csodálatos percet. Most pedig, hacsak nem akarnak venni valamit, kérem, hagyjanak tovább könyvelni, mert éppen esedékes az adófizetés, és…

— Ön igen szkeptikus — mondta Vezan Ormus — Ez így van rendjén. Beállítottunk ide egy fantasztikus történettel, és ön képtelen felfogni szavaink jelentőségét. Nézze: Ni-moyából jöttünk. Vajon elvánszorogtunk volna Velathysig több ezer mérföldön keresztül, csak azért, hogy csúfot űzzünk egy kereskedőből? Itt van… — Szétterítette a paksamétát, és Inyanna felé lökte a lapokat, aki remegő kézzel kezdte vizsgálgatni az oldalakat. Egy rajz a házról — káprázatos! —, egy sor irat a rangokról, leszármazás, végül a Pontifex pecsétjével ellátott papíron az ő neve… Döbbent, kábult tekintettel pillantott fel.

— Most mi a teendő? — kérdezte gyenge, reszkető hangon.

— A többi eljárás egyszerű rutinfeladat — válaszolta Steyg — Be kell adnia egy esküt, miszerint ön valóban Inyanna Forlana, alá kell írnia pár papírt, amelyek értelmében egyetért azzal, hogy miután birtokba vette a felsoroltakat, az eddig összegyűlt jövedelemből be kell fizetnie a felszaporodott adókat, ezenkívül ki kell fizetnie a jogcím átruházásához szükséges iktatási díjat, és így tovább. Mindezt el tudjuk intézni önnek.

— Iktatási díjat?

— Mindössze pár royal.

Inyanna csodálkozva pillantott a férfira.

— Amit kifizethetek a birtokok felgyűlt jövedelméből?

— Sajnos, nem — mondta Vezan Ormus. — A pénzt azelőtt kell kifizetni, mielőtt átruházták volna önre a jogokat, és természetesen addig nem férhet hozzá a jövedelemhez, amíg erre nem jogosult, így…

— Zavaró formalitás — mondta Steyg. — De ha a hosszú távú előnyöket nézi, csupán jelentéktelen apróság.

2.

Mindent összevetve húsz royalnyi illetéket kellett fizetnie. Inyanna számára ez hatalmas összeg volt, körülbelül az összes megtakarított pénzét jelentette. Azonban az iratok áttanulmányozása után arra a következtetésre jutott, hogy csak a megművelt földek jövedelme évi kilencszáz royalra rúg, és emellett a birtokból még más módon is profitálhatott — ott a ház és a hozzá tartozó dolgok, mint a bérlet, bizonyos folyóparti területek használati díja…

Vezan Ormus és Steyg hatalmas segítséget nyújtottak a nyomtatványok kitöltésénél. Inyanna kiakasztotta a Zárva vagyunk táblát, nem mintha ez bármit is változtatott volna az üzletmeneten ebben a lusta évszakban, majd egész délután a fenti kis íróasztalánál gubbasztott a két férfival, akik egymás után tolták elé az aláírandó papírokat, amiket aztán a hatásosan mutató pontifexi pecsétekkel láttak el. Utána elvitte őket ünnepelni a hegy aljában álló fogadóba, ahol a vendégei voltak néhány kancsó borra. Steyg ragaszkodott hozzá, hogy ő válasszon először, és Inyanna kezét félretolva kicsengetett egy félkoronást egy kancsó pidruidi minőségi pálmaborért. Inyanna először a levegőért kapkodott ekkora pazarlás láttán — általában egyszerűbb italokat szokott inni —, aztán eszébe jutott, hogy gazdag ember lett belőle, és amikor kiürült a korsó, saját maga rendelt egy újabbat. A fogadó tömve volt, nagyobbrészt hjortok meg pár ghayrog alkotta a vendégsereget, és az északi hivatalnokok láthatóan kényelmetlenül érezték magukat ennyi nem-ember között, néha komoran az orrukra szorították a kezüket, mintha az idegen testek szaga ellen akarnának védekezni. Inyanna, hogy megnyugtassa őket, újra meg újra biztosította mindkettőjüket, milyen hálás, amiért vállalták a fáradalmakat, míg meg nem találták velathysi visszavonultságában.

— De hiszen ez a munkánk! — tiltakozott Vezan Ormus. — Ezen a világon mindannyian azzal szolgáljuk a Hatalmakat, hogy eljátsszuk a szerepünket a mindennapi élet bonyolult jeleneteiben. A föld parlagon hevert, azt a nagy házat nem lakta senki, a jogos örököst senki sem ismerte. Az igazság megköveteli, hogy az efféle méltánytalanságokat orvosolják. Mi pedig azok vagyunk, akikre ez a feladat hárul.

— Nem számít — mondta a bortól kipirult Inyanna, és majdhogynem kokettáló módon közelebb hajolt a két férfihoz. — Rengeteget fáradoztak az érdekemben, amiért örökké az adósuk maradok. Rendelhetek még egy kancsóval?

Már régen besötétedett, mire elhagyták a fogadót. Csak a két hold világított, és a várost övező hegyek távoli karmai fekete, csipkézett jégoszlopoknak tűntek a fagyos derengésben. Inyanna a szállásukra, a Dekkeret térre kísérte látogatóit, és a bor kábulatában majdnem behívatta magát éjszakára. Azonban a másik kettő láthatóan nem vágyott ilyesmire, talán kissé még óvatosabbá is tette őket a lehetőség, így Inyannát végül gyakorlott módon, egyszerűen hazaküldték az ajtajuk elől. Kicsit bizonytalan léptekkel araszolt felfelé a lejtőn a házáig, aztán még sokáig szellőztette a fejét a teraszon. Lüktetett a halántéka. Túl sok volt a bor, a beszéd, a meglepő újdonság! Körülpillantott a városon — rengeteg díszes vakolatú, zsindelytetős épülettel zsúfolt utca emelkedett ki a kiöblösödő Velathysi-medencéből, köztük zátonyokként felbukkant pár lerongyolódott park, néhány tér és palota, a keleti gerincen a herceg düledező kastélya nyújtózott, gyűrűként kígyózott a város körül a főút, rögtön mögötte pedig a nyomasztó, gőgös hegyek tornyosultak, oldalukon nyílt sebekként tátongtak a márványbányák. Ég veletek! Se nem undorító, se nem szeretetreméltó egy hely, gondolta, csak egyszerű, unalmas, csendes, hideg és nedves település, egy vidékies kontinens vidékies, a minőségi márványról és tehetséges kőműveseiről híres városa. Már belenyugodott, hogy itt kell leélnie az egész életét. De most, amikor ez a csodálatos esemény teljesen felforgatta az életét, még további pár óra gondolata is elviselhetetlennek tűnt, hiszen várt rá a ragyogó Ni-moya, ó, Ni-moya, Ni-moya!

Nyugtalanul aludt. Reggel a bank mögött, a jegyző irodájában találkozott Vezan Ormussal és Steyggel, és átadott nekik egy kopott, nagyobbrészt régi royalokkal (néhányon Kinniken, Thimin és Ossier arcképe szerepelt, egy több száz éves érmét pedig még a nagy Confalume idején vertek) teli zsákocskát. Ők egy egyszerű papírlapot, egy átvételi elismervényt adtak cserébe, ami igazolta a húsz royal iktatási díj kifizetését. Megmagyarázták neki, hogy a többi dokumentumot magukkal kell vinniük érvényesíttetni és ellenjegyezni. Miután az ügyletet lebonyolították, mindent elküldenek neki, és végre elindulhat Ni-moyába jogos tulajdonáért.

— Amikor beköltöztem a birtokaimra — mondta nekik nagylelkűen —, mindketten a vendégeim egy egy hónapig tartó vadászatra és mulatságra.

— Ó, ez lehetetlen — válaszolta Vezan Ormus lágyan. — A magunkfajták számára igazán nem lenne helyénvaló, ha a Nissimorn-palota úrnőjével közösködnénk. Azonban megértjük az érzéseit, és hálásak vagyunk a gesztusért.

Inyanna meghívta őket ebédelni. Sajnos folytatniuk kell útjukat, válaszolta Steyg. Más örökösökkel is fel kell venniük a kapcsolatot, örökösödési eljárásokat kell lefolytatni Narabalban, Til-omonban és Pidruidban; még sok hónap fog eltelni, mire viszontláthatják asszonyaikat és ni-moyai otthonukat. És ez azt jelenti, kérdezte a hirtelen elcsüggedt Inyanna, hogy semmi sem történik az ügyében amíg be nem fejezik kőrútjukat?

— Dehogyisnem — mondta Steyg. — A papírokat közvetlen futárszolgálattal már ma éjjel elküldjük Ni-moyába. Az eljárás olyan hamar megkezdődik, amilyen hamar csak lehet. Ó, mennyi is… talán hét, esetleg kilenc héten belül megkapja irodánk értesítését.

Inyanna elkísérte őket a szállodájukig, megvárta, míg összecsomagolnak, végignézte, amint bekászálódnak a lebegőjükbe, és még sokáig állt az utcán, és a délnyugati partra vezető főút felé integetett. Utána újra kinyitott. Délután két vevő látogatott be a boltba, egyikük szöget vásárolt nyolc rézért, a másik pedig háromméternyi hamis szaténszövetet kért; egy méter hatvan rézbe került, tehát mindezt összevetve az egész napos forgalom két koronánál is kevesebbet tett ki, de ez most már nem számított. Hamarosan gazdag ember lesz.

Eltelt egy hónap, és Ni-moyából semmilyen hír nem érkezett. Aztán véget ért a második hónap is, de még mindig semmi.

Inyannát a reménytelenség, a lemondás türelme bírta tizenkilenc évig Velathysban marasztalni. De mostanra, amikor hatalmas változások előtt állt, elfogyott ez a türelem. Jött-ment, fel-alá járkált, a naptárban jegyezgetett. A jóformán naponta esővel áztatott nyár véget ért, és megkezdődött a száraz, csípős ősz, amikor a levelek lángszínűvé vörösödtek a hegyek lábánál. Egy szó sem érkezett. Megérkeztek a téli zivatarok, a Zimr völgyéből párás levegő sodródott dél felé a metamorf területek felett, aztán összecsapott a metsző hegyi szelekkel. A Gongárok legmagasabb gerincén szakadt a hó, és Velathys utcáit elöntötték a sárpatakok. Egy szó, annyi sem érkezett Ni-moyából, és Inyanna lelkében félelem keveredett bosszúsággal, amikor a kifizetett húsz royaljára gondolt. Magányosan ünnepelte huszadik születésnapját, keserű hangulatban kortyolta a savanyú bort, és arról ábrándozott, milyen lenne a Nissimorn-palota bevételeit számolgatni. Mi tart ennyi ideig? Vezan Ormus és Steyg minden kétséget kizáróan elküldték az iratokat a Pontifex irodájába — de azóta biztosan valamelyik íróasztalon porosodnak, miközben örökölt birtokait felveri a gaz.

Télnap estéjén Inyanna úgy határozott, Ni-moyába utazik és személyesen veszi kézbe az ügyet.

Az utazás minden bizonnyal nem olcsó mulatság, ő pedig már elköltötte a megtakarított pénzét. Pénzkeresés céljából zálogba adta a boltját egy hjort családnak. Tíz royalt fizettek ezért; a részesedésüket majd a raktárkészlet kiárusításával szerzik meg. Ha még a visszatérése előtt kifizetik az egész adósságukat, utána saját szakállukra vezetik a boltot, neki pedig egy bizonyos díjat biztosítanak majd. Ez a szerződés eléggé a hjortoknak kedvezett, de Inyannát ez nem érdekelte. Nagyon jól tudta, bár senkinek sem mondta, hogy soha többet nem látja sem az üzletet, sem a hjortokat, sem Velathyst, de megszerezte a pénzt a ni-moyai utazásra, és ez számított egyedül.

Nem ígérkezett rövid kalandnak. A legegyenesebb út Velathys és Ni-moya között Piurifayne tartományon, a metamorfok területén vezetett keresztül, ennek nekivágni pedig eléggé veszélyes és meggondolatlan cselekedet lett volna. Ehelyett hatalmas kerülőt kellene tennie, először nyugat felé, a Stiamot-hágón keresztül, aztán fel, a jobboldalról elképesztő, mérföldnyi magas fallal, fel, a Dulorn-hasadéknak nevezett széles völgyben, amit jobbról hihetetlen, mérföld magas fal, a Velathysi-lejtő határolt. És ha végre elérte Dulorn városát, még mindig át kellene vágnia a fél Zimroelen, szárazon és vízen, hogy végre megérkezzen Ni-moyába. Azonban Inyanna ezt az utat rettentő hosszúsága ellenére érdekes, dicsőséges kalandként fogta fel. Még sohasem járt máshol, leszámítva, amikor tízéves korában az anyja, kihasználva a szokatlanul jól jövedelmező téli időszakot, a déli Gongárok forró vidékére küldte egy hónapra. Habár látott képeket más városokról, azok távoli, valószínűtlen helyeknek tűntek a szemében, mintha egészen más világok lennének. Anyja egyszer járt a tengerparti Til-omonban, amiről azt mesélte, hogy ott aranyló borszínben ragyog a nap, és örökké nyár van. Nagyanyja Narabalig jutott, ahol mindent beburkolt a nedves, fojtogató, trópusi levegő. De más helyek — Pidruid, Piliplok, Dulorn, Ni-moya és a többi — egyszerűen csak nevek voltak a számára, és az óceán fogalma majdnem meghaladta a képzelőerejét; azt pedig, hogy az óceánon túl egy másik kontinens terül el, teljességgel képtelen elhinni — tízszer annyi város, mint Zimroelen, a sivatag alatt a rejtélyes búvóhely, a Labirintus, ahol a Pontifex él, és egy harminc mérföld magas hegy, ahol a Napkirály uralkodik udvartartásával. Ha ilyesmire gondolt, mindig elszorult a torka, és zúgott a füle. A félelmetes, érthetetlen Majipoor túl gigászi volt ahhoz, hogy az elméje egyszerre befogadja, de mérföldről mérföldre ízlelgetni is csodálatosnak tűnt olyasvalaki számára, aki mindössze egyszer lépte át Velathys határát.

Így aztán Inyanna lenyűgözve figyelte, hogyan változik a levegő minősége, miközben a hatalmas szállítólebegő átvitorlázott a hágó felett, és a hegyektől nyugatra fekvő alföld felé vette az irányt. Itt még mindig tél volt — ami rövid nappalokat, meg sápadt, zöldes napfényt jelentett —, de emellett lágyan simogatott a tél metsző hidegét nélkülöző, kellemesen csípős illatú szél. Meglepve látta, hogy errefelé tömör, morzsolódó, szivacsos a föld — ráadásul helyenként mérföldeken keresztül élénkvörös színben pompázott —, ami nem is hasonlított az otthon megismert sziklás, csillogó talajhoz. A vastag levelű, fénylő növények is különböztek a megszokottól, más tollazatú madarak repkedtek a jármű körül, a főutat szegélyező városok pedig levegősek és nyitottak voltak. Mennyire nem hasonlított a szürke, zsúfolt Velathys ezekre a mezőgazdaságból élő, szemtelenül, de fantáziadúsan feldíszített, fényes foltokban sárgára, kékre és vörösre festett házacskákból álló településekre! Szörnyen hiányoztak a minden oldalról tornyosuló hegyek, hiszen Velathys a Gongárok gyűrűjében feküdt, de most a hegység és a távoli tengerpart között elterülő széles, lehangoló fennsíkon utazott. Ha nyugat felé pillantott, majdhogynem ijesztően messzire ellátott ezen a határtalan, végtelenbe lezúduló síkságon. A másik oldalán emelkedett a Velathysi-lejtő, a hegylánc külső része, de ez az egyszerű, tömör, zord, vég nélkül észak felé tartó fal, amit csak néha szakított meg egy-egy magányos csúcs, szintén eléggé hátborzongató látványt nyújtott. A táj ismét alaposan megváltozott, amikor végre maguk mögött hagyták a Lejtőt, és északi irányba, a Dulorn-hasadék felső része felé folytatták az utat. A lankásan hömpölygő dombok dérlepte hullámoknak tűntek, hiszen ez az óriási, mélyen fekvő völgy gazdag gipszben. A köveknek hátborzongató, titokzatos, fagyos fénnyel ragyogó, pókhálószerű mintázatuk volt. Az iskolában azt tanították, hogy az egész Dulornt ebből az ásványból építették, még képeket is mutattak a napfényben hideg tűzzel égő tornyokról, árkádokról, kristály homlokzatokról. Ezeket Inyanna még a Vén Földről, az emberiség állítólagos bölcsőjéről szóló történeteknél is hihetetlenebbnek tartotta. És mégis, a télutó egyik napján azon kapta magát, hogy valóban Dulorn külvárosait bámulja megigézve, mert a történetek tényleg nem a fantázia szüleményei voltak. Dulornt minden képzeletét felülmúlóan gyönyörűnek és különösnek találta. Úgy tűnt, mintha valami saját, belső fényesség ragyogná be, míg eközben a magas, barokk épületek miriád kiszögellésén és csiszolt felületén megtört, visszatükrözött, szilánkokra zúzott napfény is csillogó zuhatagként csorgott végig az utcákon.

Ilyen hát egy igazi város! Velathys csak egy egyszerű porfészek lehet mellette, gondolta. Akár egy hónapig, egy évig, egy örökkévalóságig képes lett volna itt maradni… és csak azzal töltené az idejét, hogy fel-alá sétál az utcákon, a tornyokat és a hidakat bámulja, bekukkant a drága portékáktól ragyogó, saját kis boltjától annyira különböző üzletekbe. A céltudatosan sétálgató, egy egyszerű hegyvidéki teremtés számára ismeretlen foglakozásokat űző kígyóarcú emberek hordái (ez egy ghayrog város volt, ahol a többi faj jelentéktelen számban képviseltette magát)… a Dulorn hírneves Örökös Cirkuszát reklámozó ragyogó hirdetmények… az elegáns éttermek, hotelek és parkok… mindezek láttán Inyanna teljesen elzsibbadt az ámulattól. Ennek a városnak Majipooron biztosan nem akad párja! Mégis azt mondták, hogy Ni-moya ennél is nagyobb, de a Kastélyhegyen található Stee mindkettőt felülmúlja, de ott van még a híres Piliplok is, meg Alaisor kikötővárosa, meg… annyi, de annyi!

Mindössze fél napot tölthetett Dulornban, amíg kiszálltak az utasok, és a lebegő felkészült az út következő szakaszára. Ez természetesen semmire sem elegendő. Egy nappal később, amikor már kelet felé tartottak a Dulorn és Mazadone között elterülő erdőkben, már abban sem volt biztos, hogy nem álmodta-e az egészet.

Naponta új csodákat látott — olyan helyeket, ahol lilán izzott a levegő, hegynyi fákat, éneklő páfránybokrokat. Aztán unalmas, egymástól megkülönböztethetetlen városok sora következett, Cynthion, Mazadone, Thagobar, és még számos más. Utasok érkeztek és távoztak, körülbelül kilencszáz mérföldenként leváltották a vezetőket, egyedül Inyanna, a világlátó vidéki kislány folytatta az útját rendületlenül. A végtelenbe nyújtózó lapály látványától lassan üveges lett a szeme, és kiüresedett az agya. Rövid ideig láthatott pár gejzírt, forrón bugyborékoló tavakat és a hőforrások más csodáit; Khyntorban, a kontinens közepének legnagyobb városában szállt fel a Ni-moyába tartó hajóra. Ide zúdult le északnyugatról a tengernyi méretű Zimr folyó, ami akkora volt, hogy belefáradt a szem, míg az egyik partról a másikra pillantott. Inyanna eddig csak keskeny, sebes folyású hegyi patakokat látott Velathysban. Eddigi élményei nem készítették fel erre a Zimr nevű, kanyargó, hatalmas, sötét vizű szörnyetegre.

Inyanna hetekig hajózott ennek a szörnyetegnek a mellkasán, és sorban maga mögött hagyta Verfet, Stroynt, Lagomandinót meg még ötven másik várost, amelyek nevei számára nem jelentettek többet kimondhatatlan zörejeknél. A hajó lett az ő világa. A Zimr völgyében kellemesek voltak az évszakok, így könnyen elveszítette időérzékét. Úgy tűnt, tavasz van, bár tudta, hogy csak nyár lehet, ráadásul már késő nyár, hiszen legalább fél év eltelt, mióta nekivágott ennek az utazásnak. Talán soha nem ér célba; talán az a végzete, hogy egyik helyről a másikra sodródjon, soha ne érjen partot és ne tapasztaljon semmit. Rendben van. Kezdett megfeledkezni saját magáról. Van valahol egy üzlet, ami az övé volt, van valahol egy birtok, ami az övé lesz, valahol létezik egy Velathysból származó, Inyanna Forlana nevű lány, de mindezek egyszerűen beleolvadtak magába a mozgásba, miközben átlebegett a végtelen Majipooron.

Aztán egy nap már megint, talán a századik alkalommal új város tűnt fel a Zimr partján, és hirtelen felpezsdült az élet a fedélzeten, emberek rohantak a korláthoz, és a ködös messzeséget fürkészték. Inyanna hallotta a mormogásukat, Ni-moya! Ni-moya!, tudta, hogy utazása véget ért, vándorlása befejeződött, és végre megérkezett igazi otthonába, jogos örökségébe.

3.

Volt annyi józan esze, hogy megértse, annyi esélye van felmérni Ni-moyát rögtön az első napon, mint megszámolni az égen a csillagokat. A gigantikus Zimr mindkét partján mérföldek százain keresztül nyújtózó metropolisz hússzor nagyobb volt Velathysnál, és Inyanna gyanúja szerint itt még annak is szüksége lehetett térképre, aki az egész életét ezeken az utcákon töltötte. Remek! Megpróbált ellenállni a körülötte nyüzsgő groteszk szertelenségnek, nehogy megijedjen vagy elkedvetlenedjen. Lépésről lépésre fogja meghódítani ezt a nagyvárost. Ezzel a nyugodt elhatározással elkezdődött az átalakulása igazi ni-moyaivá.

Mindamellett az első lépést még mindig meg kellett tennie. A csónak valószínűleg a Zimr déli partján horgonyzott. Inyanna megragadta egyik táskáját, szemügyre vette a hatalmas vízfelületet — a Zimr itt néhány nagyobb mellékfolyóját is magába olvasztotta —, de minden parton városokat látott. Melyik Ni-moya? Merre lehetnek a pontifikátus irodái? Hogyan találja meg a birtokait meg a házát? A világító jelzések a kompokhoz vezették, de ezeknek az úti céljait Gimbeluvnak, Istmoynak, Strelainnak meg Panoráma Promenádnak hívták. Ni-moyai komp nem akadt köztük — hiszen ezek a helyek együttesen alkották egész Ni-moyát.

— Eltévedtél? — kérdezte egy éles, vékony hang.

Inyanna megfordult, és egy nála két vagy három évvel fiatalabb, szurtos arcú lányt pillantott meg az egyik csónakban, akinek fonatokba fogott haja különös levendulaszínben pompázott. Inyanna vagy túl büszke, vagy túl szégyenlős volt — maga sem tudta eldönteni —, mindenesetre ridegen megrázta a fejét, és félrenézett. Érezte, hogy forrón, vörösen ég az arca.

— A jegykiadó ablakok mögött van egy nyilvános felvilágosító iroda — mondta a lány, aztán eltűnt a kompok között hömpölygő tömegben.

Inyanna követte a felvilágosító mellett vezető vonalat, végül egy fülkéhez ért, ahol bedugta a fejét a hajlékony kapcsolatteremtő sisakba.

— Felvilágosítás — mondta egy hang.

— Pontifexi Hivatal, Hagyatéki Osztály — mondta udvariasan.

— Ilyen nevű iroda nem szerepel a jegyzékben.

Inyanna összehúzta a szemöldökét.

— Akkor a Pontifexi Hivatal.

— Rodamaunt sétány 853, Strelain.

Bizonytalanul, aggodalmasan vett egy kompjegyet Strelainig: egy korona és húsz réz. Pontosan két royalja maradt, ami talán ha pár hétig elég ezen a drága helyen. És azután? Én vagyok a Nissimorn-palota örököse, suttogta magának fölényesen, aztán felszállt a kompra. Bár azon meglehetősen csodálkozott, hogy az Örökösödési Hivatal címe nem szerepelt a jegyzékben.

Délután közepe felé járt az idő. A komp hangos kürtszóval, nyugodtan siklott le a sólyáról. Inyanna ámultan szorongott a korlátnál, és lenyűgözve bámulta a távoli parton emelkedő várost. Minden épület egy lapos tetejű, ragyogóan fehér toronynak tűnt, s ezek egy magasságba emelkedtek az északi, vidáman zöldellő dombokkal. Az alsóbb fedélzetek lejáratánál egy oszlopra erősített térkép lógott. Amennyire ki tudta venni, Strelain volt a város központi negyede, éppen szemben a Nissimornnak nevezett kompkikötővel. A Pontifex hivatalnokai azt mondták, hogy a birtoka az északi parton van, ezért — hiszen biztosan azért hívták Nissimorn-palotának, mert Nissimornnal átellenben feküdt — nyilvánvalóan Strelainról beszéltek, talán az északkeleti, erdős partszakaszról. Strelaintól egy hidakkal átívelt mellékfolyó választotta el a nyugati Gimbelucot; keletre nyújtózott Istmoy; fent, délen pedig a majdnem Zimr nagyságú Steiche-folyó hömpölygött, a városok a partján pedig…

— Először jársz itt? — Már megint a levendulahajú lány szólította meg.

Inyanna idegesen mosolygott.

— Igen. Velathysból érkeztem. Azt hiszem, eléggé vidékiesen festek.

— Mintha tartanál tőlem.

— Én? Tőled?

— Nem harapok. Még át sem verlek. Az én nevem Liloyve. Tolvaj vagyok a Nagy Bazárban.

— Azt mondtad, tolvaj?

— Ni-moyában ez elismert foglakozásnak számít. Engedélyünk ugyan még nincsen, de nem is akadályoznak a munkánkban, és emellett saját hivatalos nyilvántartásunk is van, mint az igazi céheknek. Éppen Lagomandinóban jártam, lopott árut adtam el a nagybátyámnak. Túl becsületesnek tartod magadat hozzám, vagy egyszerűen csak szégyenlős vagy?

— Egyik sem — mondta Inyanna. — De már régóta utazom egyedül, és azt hiszem, elszoktam az emberi beszédtől. — Ismét mosolyt erőltetett az arcára. — Valóban tolvaj vagy?

— Igen. De nem a zsebmetszők közé tartozom. Annyira idegesnek tűntél! Egyébként hogy hívnak?

— Inyanna Forlana.

— Tetszik a csengése. Még soha nem találkoztam egy Inyannával sem. Egészen Velathystól utaztál idáig? Miért?

— Be akarom jelenteni az igényemet az örökségemre — válaszolta Inyanna. — Arra a tulajdonra, ami nagyanyám nővérének az unokájáé volt. Egy bizonyos Nissimorn-palotáról van szó, az északi parton…

Liloyve kuncogni kezdett. Először megpróbálta elfojtani, de kivörösödött az arca, köhögött, aztán a szája elé kapta a kezét, és mintha rázkódott volna a nevetéstől. Gyorsan erőt vett magán, és arckifejezése inkább gyengéd szánalmat tükrözött.

— Bizonyára a hercegi családba tartozol… bocsánatodat kell kérnem, amiért ilyen durván megzavartalak.

— A hercegi családba? Nem, természetesen nem. Miért…

— A Nissimorn-palota Calain birtokában van. Ő a herceg öccse.

Inyanna a fejét csóválta.

— Nem. A nagymamám nővérének a…

— Szegénykém, téged felesleges is lenne kifosztani. Ezt már megtette valaki más!

Inyanna megragadta a csomagját.

— Nem erre gondoltam — mondta Lioyve. — Szerintem inkább jól felültettek, ha azt hiszed, hogy a Nissimorn-palota örököse vagy.

— A papírokon a Pontifex pecsétje szerepelt. Két ni-moyai ember hozta el Velathysba személyesen. Lehetek vidéki lány, de annyira nem vagyok ostoba, hogy bizonyíték nélkül ekkora utazásra vállalkozzak. Igen, gyanakodtam, de saját szememmel láttam azokat az iratokat. Kérvényt nyújtottam be! Húsz royalba került, de legalább rendben vannak az irataim!

— Hol fogsz lakni, miután kikötöttünk Strelainban? — kérdezte Liloyve.

— Ezen még nem gondolkoztam. Valószínűleg egy fogadóban.

— Takarékoskodj a koronáiddal. Még szükséged lesz rájuk. Majd megszállsz nálunk a Bazárban. Reggel pedig tisztázhatod ezt az ügyet a birodalmi felügyelőkkel. Talán ők segíthetnek visszaszerezni valamennyit abból, amit elveszítettél, hmmm?

4.

A gyanú, hogy esetleg csalók áldozata lett, már a kezdettől fogva a fejében motoszkált, halk, zsémbelődő hangon zümmögött a gyönyörű muzsika közben, de Inyanna inkább kizárta a tudatából a zúgást, és még most is — pedig szörnyűséges dübörgéssé dagadt — magabiztosságot kényszerített magára. Ez az állítólagos tolvaj, a Bazárból szökött kislány kétségtelenül semmiben és senkiben sem bízott, ezért nem is csoda, ha a végén már mindenben szélhámosságot vagy rosszindulatot szimatolt, még ott is, ahol szó sincsen ilyesmiről. Inyanna a tudatában volt annak, hogy hiszékenységében szörnyű hibát követhetett el, de ezen most már értelmetlen lett volna rágódni. Talán valahogy mégis a hercegi családhoz tartozott, vagy talán Liloyne keverte össze valakivel a Nissimorn-palota tulajdonosát; esetleg valóban bolondot csinált magából, amikor Ni-moyába indult, és utolsó koronáját is erre a hiábavaló utazásra költötte, de mégis Ni-moyában volt végre, nem pedig Velathysban, és ez már magában okot adott az örömre.

Inyanna most nézhette meg először közelről Ni-moya központját, amikor a komp a strelaini dokkba siklott. A vakítóan fehér tornyok majdnem a vízpartig értek, olyan meredeken, olyan hirtelen nőttek ki a földből, hogy egészen ingatagnak látszottak, és nem is értette, miért nem dőlnek a vízbe. Lassan alkonyodott. Mindenfelé sziporkázó fények gyúltak. A város csodái láttán Inyanna továbbra is nyugalmat erőltetett az arcára. Hazajöttem, ismételgette magában. Otthon vagyok, ez a város az otthonom; mintha csak itthon lennék. Eközben végig ügyelt, hogy Liloyve közelében maradjon, amíg átverekedték magukat a kijárat és az utca között nyüzsgő utasok tömegén.

A végállomás kapujánál három gigantikus, ékkőszemű fémmadár tornyosult — egy nagy, széttárt szárnyú gihorna, egy buta külsejű hazenmarl; a sarlószerűen görbülő, óriási erszényes csőrrel ékesített harmadikat Inyanna nem ismerte. A gépezetek lassan mozogtak, emelgették a szárnyaikat és bólogattak.

— A város jelképei — mondta Liloyve. — Mindenhol találkozni fogsz ezekkel a bamba dögökkel. Rengeteget érhetnek azok a szemeikbe rakott csodálatos kövek.

— És senki sem lopja el?

— Bárcsak lenne hozzá merszem! Itt rögtön felkapaszkodnék, és szépen kiszedném az összeset. De azt mondják, ez ezerévnyi balszerencsét zúdítana a világra. Megint fellázadnának a metamorfok, összedőlnének a tornyok, meg hasonló sületlenségek.

— Ha nem hiszel a legendában, miért nem lopod el a köveket?

Liloyve aprót horkantott nevetés gyanánt.

— Ki venné meg? Bármelyik kereskedő rögtön tudná, mik is ezek, senkinek sem kellenének az elátkozott tárgyak, temérdek bajt zúdítanának a tolvaj nyakába, és az Álmok Királyáról se feledkezzünk meg, aki egészen addig szűkölne a fejedben, míg sikoltozni nem kezdesz. Inkább lopnék egy halom színes üveget, minthogy a ni-moyai madarak szeméhez nyúljak. Megérkeztünk, szállj be! — Kinyitotta a végállomásnál parkoló egyik apró utcai lebegő ajtaját, és intett Inyannának, hogy üljön be. Miután elhelyezkedett mellette, Liloyve fürgén beütött egy kódot a számlapon, és a jármű rögtön megindult.

— Ezért az utazásért köszönetet mondhatunk nemes rokonodnak — mondta a lány.

— Mit? Kinek?

— Calainnak, a herceg öccsének. Az ő fizetőkódját használtam. Még múlt hónapban sikerült ellopnom, és azóta sokan ingyen utazunk Calain szívességéből. Persze a kancellárja meg fogja változtatni a számot, amikor megkapja a számlát, de addig is… érted?

— Nagyon naiv lehetek — mondta Inyanna —, de még mindig hiszek abban, hogy az Úrnő és a Király álmunkban felfedezik bűneinket, és olyan üzeneteket küldenek, amik majd elveszik a kedvünket az ilyesmitől.

— Szeretnék, ha hinnél ebben — válaszolta Liloyve. — Ölj meg valakit, aztán eleget hallasz majd a Királyról. De hányan is élnek Majipooron? Tizennyolc-, harminc- vagy ötvenmillárdan? Vajon van ideje a Királynak arra, hogy mindenkit megbüntessen álmában, aki ingyen utazik egy utcai lebegőben? Szerinted?

— Nos…

— Vagy azokat, akik más emberek palotáit árusítják?

Inyanna elvörösödött, és elfordult.

— Hova megyünk? — kérdezte tompán.

— Már ott is vagyunk. A Nagy Bazár! Kifelé!

Inyanna követte Liloyvét egy széles, három oldalról magas tornyokkal határolt térre, amit szemben alacsony, hosszú lépcsősoron megközelíthető épület zárt le. Talán több száz, vagy akár több ezer elegáns, fehér ni-moyai tunikába öltözött ember áramlott ki és be az épület széles kapuján. A boltív felett három, ugyanolyan ékkő-szemű madár szimbólumát faragták a homlokzatba.

— Ez a Pidruidi Kapu, a tizenhárom bejárat egyike. Biztos tudod, hogy a Bazár területe tizenöt négyzetmérföld — kicsit hasonlít a Labirintushoz, bár nincsen annyira mélyen, talán csak egy szintjét építették a föld alá. A Bazár behálózza az egész várost, az utcák alatt, a házak között, az épületeken keresztül terjeszkedik — mondhatni város a városban. Az én népem már évszázadok óta itt él. Mi vagyunk a tolvajok örökletes rendje. Nélkülünk igen nagy bajban lennének a kereskedők.

— Én is kereskedő voltam Velathysban. Ott nincsenek tolvajok, de szerintem még senki sem hiányolta őket — mondta Inyanna szárazon, amikor a tömeg a lágyan emelkedő lépcsőkön a Nagy Bazár kapuja felé sodorta őket.

— Itt máshogyan mennek a dolgok — válaszolta Liloyve.

A Bazár minden irányba kinyújtotta a csápjait: keskeny árkádok, folyosók és erkélyek labirintusa volt, amit rengeteg bódé osztott apróbb részekre. A mennyezetre végtelenbe nyúló egyszerű, sárga világítószövetet feszítettek, és az anyag természetes fénye ragyogó világosságot varázsolt mindenhova. Ez a látvány mindennél jobban lenyűgözte Inyannát, hiszen néha ő is árult világítószövetet a boltjában, három koronáért végjét, ami mindössze egy kisebb szoba fényét tudta biztosítani. Lelkét teljesen a porba sújtotta a tizenöt négyzetmérföldnyi szövet gondolata, és még az efféle számításokban jártas agya sem tudta kikalkulálni az egésznek az árát. Ni-moya! Az iszonytató mértéktelenségen már csak nevetni tudott.

Egyre beljebb kerültek. Az egyik kis utcácska pont úgy nézett ki, mint a következő, mindegyiket zsúfolásig megtöltötték a porcelánt, szövetet, edényeket és ruhákat, meg gyümölcsöt, húst, zöldséget, édességet árusító üzletek, itt egy borkereskedő meg egy fűszeres, mellette egy gyönyörű köveket kínáló bolt, ott pedig egy sült kolbászt, sült halat kínáló árus meg a társai. Liloyve szemmel láthatóan mégis pontosan tudta, melyik elágazáson és folyosón folytassa az útját, a számtalan egyforma utca közül melyik vezeti őket úti céljukhoz. Céltudatosan, fürgén mozgott, csak néha-néha állt meg, amíg megszerezte vacsorájukat — az egyik pultról ügyesen elemelt egy darab halat, a másikról egy kupa bort. Az árusok néha felfigyeltek rá, de csak mosolyogtak.

— Nem zavarja őket? — kérdezte Inyanna zavartan.

— Már ismernek. Mondom, hogy errefelé megbecsülik a tolvajokat. Szükségük van ránk.

— Bárcsak érteném, amit mondasz.

— Mi tartjuk fel a Bazárban a rendet, érted? Itt egyedül mi lophatunk, mi pedig csak azt vesszük el, amire szükségünk van, emellett távol tartjuk az amatőröket. Mi történne, ha minden tizedik vásárló megtöltené a zsákját áruval? De mi ott ólálkodunk közöttük, megtöltjük a saját erszényeinket, és megállítjuk őket. Érted már? Mi vagyunk az ellenőrök. Az, amit eltulajdonítunk, nem más, mint adó, amit a kereskedők fizetnek nekünk, amiért szabályozzuk a folyosókon tülekedő tömeget. Hé, te ott! — Az utolsó szavait nem Inyannához, hanem egy angolna fürgeségével mozgó, sötét hajú, tizenkét év körüli fiúhoz intézte, aki egy vadászkésekkel teli, nyitott edényben kotorászott. Liloyve gyors mozdulattal elkapta a fiú csuklóját, és ugyanabban a pillanatban megragadta egy, a fiúnál nem magasabb, pár lépéssel odébb az árnyékok közt rejtőző vroon kalimpáló csápjait. Inyanna hallotta Liloyve halk, heves hangját, de egy szót sem bírt megérteni; a közjátéknak pár percen belül vége szakadt, és a fiú meg a vroon nyomorultul elkullogott.

— Mi történt? — kérdezte Inyanna.

— Késeket loptak, a fiú adogatta az árut a vroonnak. Közöltem velük, hogy azonnal tűnjenek el a Bazárból, különben a testvéreim levágják a vroon csápjait, aztán megsütik stinnim-olajban és az egészet megetetik a fiúval.

— Valóban képesek lennének ilyesmire?

— Természetesen nem. Bárki tenne is ilyesmit, szörnyű álmokat kapna érte cserébe. Azonban megértették a lényeget. Ezen a helyen csak hivatásos tolvajok lophatnak. Érted? Ha így jobban hangzik, mi őrizzük ezt a helyet. Nélkülözhetetlenek vagyunk. Megérkeztünk… itt lakunk. Legyél a vendégem.

5.

Liloyve egy meszelt falú szobában élt a föld mélyében, ami egyike volt a Nagy Bazár sajt- és olajkereskedők által használt részlege alatt található hét vagy nyolc helyiségnek. Ezekbe a kamrákba egy csapóajtón keresztül lehetett lejutni egy felfüggesztett kötéllétra segítségével. Amikor Inyanna megindult lefelé, a Bazár zsivaja és őrült kavalkádja rögtön megszűnt, és a fenti világra egyedül a vörös stoienzari sajt még a kőfalakba is beivódott gyenge, de jellegzetes szaga emlékeztetett.

— Ez hát a rejtekhelyünk — közölte Liloyve. Pergő, vidám dalocskába kezdett, mire a távoli szobákból rongyos, ravasz tekintetű, nagyobbrészt alacsony és sovány emberek bukkantak elő. A külsőségekben nagyon hasonlítottak Liloyvére — mintha mindegyiküket elhasznált anyagokból fércelték volna össze.

— Testvéreim, Sidoun és Hanoun — mutatta be őket a lány. — Nővérem, Medill Faryun. Unokatestvéreim, Avayne, Amayne és Athayne. Ő nagybátyám, Agourmole, klánunk főnöke. Bátyám, ő pedig Velathysi Inyanna Forlana, aki húsz royalért megvásárolta a Nissimorn-palotát két csavargótól. A hajón találkoztam vele. Velünk fog élni, és tolvaj lesz belőle.

Inyanna levegő után kapkodott.

— Én…

Agourmole udvariasan és alapos szertartásossággal az Úrnő áldó jelét mutatta.

— Mostantól közénk tartozol. Férfiruhákat is hordasz?

— Igen, azt hiszem, de nem ért… — kezdte Inyanna zavartan.

— Van egy öcsém, aki a nyilvántartás szerint a céhünkhöz tartozik. Az alakváltók közt él Avendroyne városában, és már évek óta nem látogatott Ni-moyába. Átveszed a nevét és a helyét. Ez egyszerűbb, mint bejegyeztetni egy új embert. Add a kezed. — Inyanna hagyta, hogy Agourmole megragadja a kezét. A férfi puha tenyere izzadtságtól fénylett. A szemébe nézett, és halkan, nyomatékos hangsúllyal megszólalt.

— Csak most kezdődik az igazi életed. Minden, ami eddig történt, nem volt más, csupán álom. Mostantól ni-moyai tolvaj vagy, és Kulibhainak hívnak. — Kacsintott, majd még hozzátette:

— Húsz royal nem is rossz ár a Nissimorn-palotáért.

— Csak az iktatási díj került ennyibe — tiltakozott Inyanna. — Azt mondták, a nagyanyám nővérétől örököltem.

— Ha mindez igaz, hatalmas ünnepet kell csapnod a tiszteletünkre, amikor végre átveszed a jussodat, hogy viszonozd a vendégszeretetünket. Egyetértesz? — Agourmole felkacagott. — Avayne! Hozz bort Kulibhai bácsikádnak! Sidoun, Hanoun, kerítsetek neki ruhákat! Valaki… zenét! Ki táncol velem? Mintha élnétek! Medill, készíts elő a vendégágyat! — Az alacsony férfi elfojthatatlan energiával, parancsokat vakkantva járkált fel s alá. Inyanna, akit teljesen magával ragadott ez a szilaj erő, elfogadott egy pohár bort, hagyta, hogy Liloyve egyik testvére hozzámérjen egy ruhát, megpróbálta emlékezetébe vésni a neveknek ezt az áradatát. Mások is felbukkantak a szobában, nagyobbrészt emberek, három kövér arcú, szürke bőrű hjort, és Inyanna meglepve fedezett fel két karcsú, csendes metamorfot is. Habár kereskedelemmel eltöltött napjai során hozzászokott az alakváltókhoz, nem hitte volna, hogy Liloyve és a családja tényleg megosztja a szállást ezekkel a titokzatos bennszülöttekkel. De a tolvajok talán külön majipoori fajnak tartották magukat, akárcsak a metamorfokat, ezért a két csoport hamar egymásra talált.

Órákig kavargott körülötte ez a rögtönzött mulatság. A tolvajok láthatóan versengtek a kegyeiért, mindegyikük barátságosan félrevonta, ráerőszakoltak pár csecsebecsét, intim történetet vagy egy kevés bizalmas pletykát. A régi kereskedődinasztiák gyermekének szemében a tolvajok a természetes ellenséget jelentették; ezek az emberek, legyenek bármennyire is lerongyolódott számkivetettek, mégis kedvesnek, barátságosnak és nyíltnak tűntek, emellett ők voltak az egyetlen szövetségesei ebben a hatalmas és közönyös városban. Inyanna nem kívánta a foglalkozásukat űzni, de tudta, a sors jobban is elbánhatott volna vele, minthogy Liloyve népéhez vezesse.

Rosszul aludt, szétfoszló, töredékes álmokat látott, néha felriadt, és teljesen összezavarodottan nézett körül, mert nem tudta, hol van. Végül legyűrte a kimerültség, és mély álomba merült. Általában hajnalban mindig felébredt, de ebben a barlangban a hajnal sohasem látott vendégnek számított. Lehetett akár nappal vagy éjszaka is, amikor felébredt.

Liloyve mosolygott rá.

— Szörnyen fáradt lehettél.

— Túl sokáig aludtam?

— Addig aludtál, amíg fel nem ébredtél. Valószínűleg ez a megfelelő mennyiség, hmm?

Inyanna körülpillantott. Látta a mulatság nyomait — palackokat, üres boroskupákat, elszórt ruhadarabokat —, de a többieknek semmi nyoma. A reggeli kőrútjukat végzik — magyarázta meg Liloyve. Megmutatta, hol mosakodhat és öltözhet, aztán újból elmerültek a Bazár forgatagában. Nappal ugyanolyan forgalmasnak tűnt, mint az előző éjjel, de rendes fényben valahogy kevésbé látszott varázslatosnak, nem volt annyira zsúfolt, hiányzott a levegőből a feszültség. Egy hatalmas, vásárlókkal tömött birodalom csupán, pedig múlt éjjel Inyanna egy rejtélyes, külön univerzumnak látta. Csak addig álltak meg, amíg három vagy négy pultról összelopták a reggelijüket. Liloyve pimaszul kiszolgálta magát, a zsákmányt pedig a habozó, szégyenkező Inyanna kezébe nyomta. Aztán — miután átjutottak ezen a felfoghatatlanul bonyolult útvesztőn, amiről Inyanna érezte, hogy soha nem fogja igazán kiismerni — hirtelen megcsapta őket a felszíni világ friss, tiszta levegője.

— A Piliploki Kapun jöttünk ki — magyarázta Liloyve. — Innen csak egy rövid séta a pontifikátus hivatala.

Rövid, de szédítő séta, hiszen minden sarkon új csodák vártak rájuk. Az egyik csodálatos sétányon Inyanna fényes ragyogásra lett figyelmes, mintha egy második nap sarjadt volna ki a kövezetből. Ez, mondta Liloyve, a Kristály sugárút kezdete, amit minden nap és minden éjjel forgó reflektorok borítanak fényárba. Befordultak egy másik utcába, ahol a messze keletre, lejjebb a város nagy lejtőjén, ahol hirtelen kanyarodott a Zimr, meglátott egy épületet, ami csak Ni-moya hercegének lehetett a palotája. Az egész egy több oszlop alkotta alapokon álló, zöld fűszőnyeggel körülvett karcsú, üvegszerű kőből épített henger volt. Még egy kanyar, és Inyanna megpillantott egy mesebeli rovar mérföldnyi hosszú, lazán szőtt gubójához hasonlító valamit, ami egy mérhetetlenül széles utca felett függött a levegőben.

— Ez a Gossamer Galéria — mondta Liloyve, — a gazdagok itt szerzik be a játékszereiket. Talán egy nap te is itt fogod elszórni a royaljaidat. Ma azonban még biztosan nem… Itt is vagyunk: Rodamaunt sétány. Hamarosan mindent tudni fogunk az örökségedről.

A nagy, kanyargós utcát egyik oldalról azonos magasságú, dísztelen épületek szegélyezték, a másik oldalon pedig magasabb és alacsonyabb épületek álltak váltakozó sorrendben. Láthatóan ezek voltak a kormányzat irodái. Inyanna teljesen elcsüggedt az egész, bonyolultnak tűnő ügytől, és talán órákig képes lett volna itt kint szobrozni, mert belépni sehova sem mert. Azonban Liloyve pár gyors felvilágosítással eloszlatta az épületeket körbelengő titokzatosságot, aztán bevezette Inyannát valamelyik irodába. A kanyargó folyosók útvesztője alig volt bonyolultabb a Nagy Bazár rengetegénél. Végül egy nagy, fényesen megvilágított várószoba fapadján kötöttek ki, és a felettük lógó képernyőn felvillanó neveket figyelték. Fél órán belül aztán megjelent köztük Inyannáé is.

— Ez a Hagyatéki Hivatal? — kérdezte, amikor beléptek.

— Tulajdonképpen ilyesmi nem is létezik — válaszolta Liloyve. — Ezek a felügyelők. Ha valaki segíthet rajtad, hát ők azok.

Egy kedvetlen, fajtársaihoz hasonlóan kövér és dülledt szemű hjort megkérdezte, mi a problémája. Inyanna először habozott, aztán bőbeszédűen előadta az egész történetet: a ni-moyai idegeneket, a hatalmas örökségről szóló hihetetlen mesét, az iratokat, a Pontifikátus pecsétjét, a húsz royalnyi iktatási díjat. Az elbeszélés közben a hjort kényelmesen hátradőlt a székében, az állát simogatta, rendszertelenül forgatta nagy, dülledt szemeit. Mikor Inyanna befejezte a mondókáját, a hjort elkérte tőle az igazoló okiratot, elgondolkodva végigsimított a pecséten.

— Maga a tizenkilencedik az idén, aki bejelenti az igényét a Nissimorn-palotára — mondta komoran. — Attól tartok, lesz még több is. Sokkal több.

— A tizenkilencedik?

— Legjobb tudomásom szerint. Biztosan vannak olyanok is, akik nem vesződtek a csalás bejelentéssel.

— Csalás — ismételte meg Inyanna. — Ez? És az iratok, amiket mutattak, a leszármazás, a nevemmel ellátott papírok… csak azért utaztak Ni-moyától Velathysig, hogy kicsaljanak tőlem húsz royalt?

— Ó, nem egyszerűen csak ön miatt — mondta a hjort. — Velathysban talán három vagy négy örököse is akad a Nissimorn-palotának, Narabalban öt, hét Til-omonban, tucatnyi Pidruidban… tudja, nem is olyan nehéz összeállítani egy leszármazási táblázatot. Aztán megfelelő dokumentumokat kell hamisítani, végül kitölteni az üres helyeket. Ettől az embertől húsz royal, talán harminc a másiktól, valaki ebből egész szépen megélhet, ha csak ezzel foglalkozik, nem igaz?

— Hogyan lehetséges ez? Az ilyesmi törvényellenes!

— Igen — bólintott fáradtan a hjort.

— És az Álmok Királya…

— …szigorúan meg fogja őket büntetni, ebben biztos lehet. És ha egyszer letartóztatjuk ezt a két csalót, akkor a törvény is lesújt majd rájuk. Nagy segítséget jelentene, ha pontos személyleírást adna róluk.

— És a húsz royalom?

A hjort megvonta a vállát.

— Remény sincsen arra, hogy valamit is visszakapjak a pénzemből? — kérdezte Inyanna.

— Nincsen.

— De akkor mindenemet elveszítettem!

— A Pontifex nevében is szeretném kifejezni legmélyebb együttérzésemet — mondta a hjort, és ezzel be is fejezte a beszélgetést.

— Mutasd meg nekem ezt a Nissimorn-palotát — parancsolta Inyanna Liloyvének, amikor ismét felbukkant odakint.

— Csak nem hiszed…

— Hogy tényleg az enyém? Nem, természetesen nem. De látni akarom! Tudnom kell, milyen helyet adtak el nekem húsz royalért!

— Miért gyötörnéd magadat?

— Kérlek — mondta Inyanna.

— Gyere hát — válaszolta Liloyve.

Megállított egy lebegőt, és megadta úti céljukat. Inyanna tágra nyílt szemekkel bámulta a kis jármű alatt elsuhanó ni-moyai előkelő utcákat. A déli nap melege mindent fényben fürösztött, és a város nem a dulorni kristályok fagyos csillogásától, hanem az utcákról és fehérre meszelt házakról visszavert, lüktető, érzéki pompától ragyogott. Liloyve sorban ismertette a mellettük elvonuló, jelentősebb helyeket.

— Ez a Világok Múzeuma — mutatott egy szögletes üvegkupolákkal koronázott hatalmas épületre — Ezer bolygó kincse található itt, még a Vén Földről is akad itt pár. Ez pedig a mágiának és az álmoknak szentelt Varázslat Csarnoka, szintén múzeum is egyben. Itt még sohasem jártam. Az ott… látod ott elöl a város három madarát?… a Városi Palota, ahol a polgármester él. — Közben a folyó felé ereszkedtek egy lejtőn. — A kikötőnek ebben a részében vannak a lebegő éttermek — mutatta a lány széles kézmozdulattal. — Kilenc van belőlük, olyanok, mintha apró szigetek lennének. Azt mondják, itt minden majipoori ételt kipróbálhatsz. Egyszer majd mind a kilencben eszünk valamit, hmm?

— Szép is lenne — mosolygott Inyanna szomorúan.

— Ne aggódj. Még előttünk az élet, ami a tolvajok esetében általában igen kényelmes szokott lenni. Én úgyis végig akarom járni Ni-moya összes utcáját, velem tarthatsz, ha akarsz. Kint, a dombokon, Gimbelucban található a Csodakert, a csodálatos szörnyetegek parkja, ahol a vadonban már kihalt állatokat láthatsz, sigimoinokat, ghalvarokat meg dimilionokat. Aztán ott van még az Operaház is, ahol a városi zenekar szokott játszani… hallottál már róla? Ezernyi, a világon semmihez sem fogható hangszer… meg aztán… Ó. Itt is vagyunk.

Kiszálltak a lebegőből. Inyanna látta, hogy a folyópart közelébe érkeztek. Előttük hömpölygött a Zimr, ami ezen a ponton annyira kiszélesedett, hogy alig látta a túlpartot. Nissimorn csak egy zöld csíknak tűnt innen. Rögtön balra egy embernyi fémtüskékből álló kerítés emelkedett. A rudak között fátyolszerű, majdhogynem láthatatlan, mély, ijesztő hangon zúgó háló feszült. A kerítés túloldalán meghökkentő szépségű kert zöldellt, elszórtan arany meg türkizszínben pompázó bokrokkal, skarlátszín virágokkal. A gyepet annyira rövidre nyírták, hogy úgy tűnt, mintha csak felfestették volna a földre. Távolabb lassan emelkedni kezdett a talaj, és maga a ház, egy csodálatosan nagy, ni-moyai stílusban festett (ami értelmet adott a tipikus, felfüggesztéseken és könnyedségen alapuló helyi építészeti módszereknek) épület már a kikötőre néző sziklás kiemelkedésen állt. Az oszlopcsarnokok mintha a levegőben lebegtek volna, az erkélyek pedig félelmetesen messzire nyújtóztak el a faltól. Inyanna a Hercegi Palota mellett — ami lenyűgözően tornyosult talapzatán nem messze a parttól — a Nissimorn-palotát találta az eddig látott építmények közül a legcsodálatosabbnak. És erre hitte azt, hogy az öröksége! Felkacagott. Végigrohant a kerítés mentén, imitt-amott megtorpant, minden irányból megszemlélte a hatalmas épületet, és megállás nélkül nevetett, mintha csak valaki elárulta volna neki a világmindenség legvégsőbb igazságát, ami minden igazság titkát magában foglalja, éppen ezért állandó kacagásra ingerel. Liloyve mögötte rohant, kiabált, hogy álljon meg végre, de Inyanna úgy futott, mint egy megszállott. Végül elért a főbejárathoz, ahol két tagbaszakadt, fehér libériás szkandár őrködött nyomatékosan karba tett kezekkel. Inyanna csak kacagott tovább; a szkandárok mogorván méregették; az időközben megérkezett Liloyve Inyanna ingujját rángatta, és sürgette, hogy tűnjenek el innen, mielőtt komolyabb zűrbe keverednének.

— Várj — mondta Inyanna lihegve. A szkandárokhoz lépett. — Ni-moyai Calain szolgái vagytok?

Mintha észre se vették volna. Egy szót sem szóltak.

— Mondjátok meg az uratoknak — folytatta a lány zavartalanul —, itt járt Velathysi Inyanna, megnézte a házat, és nagyon sajnálja, amiért nem tudott vele ebédelni. Köszönöm.

— Gyere már! — sürgette halkan Liloyve.

A hatalmas őrök arcán lassan kezdte felváltani az értetlenséget a harag. Inyanna kecsesen tisztelgett, újra nevetésben tört ki, és intett Liloyvének. Aztán visszarohantak a lebegőhöz, és végül a tolvajlány is pukkadozott a legyűrhetetlen nevetéstől.

6.

Ezután Inyanna sokáig nem látta a napfényt, hiszen tolvajként kezdett új életet a Nagy Bazár útvesztőjében. Először semmi kedvet nem érzett Liloyve és családja foglalkozásához. A célszerű megfontolások azonban hamar legyőzték az erkölcsi aggályokat. Semmiképpen sem térhetett vissza Velathysba, és az első ni-moyai csodák után nem is lett volna hozzá kedve. A ragasztóval, szögekkel, hamis selyemáruval és a til-omoni lámpásokkal való házaláson kívül nem várt ott rá semmi. A ni-moyai életet azonban valamiből fenn kellett tartania. Az üzletvezetést leszámítva nem értett a kereskedelemhez, tőke nélkül pedig aligha nyithat itt boltot. Hamarosan minden pénzét felélné; nem élhetne új barátai kegyelemkenyerén; semmi más lehetősége nem volt; ők kellemes foglakozást kínáltak neki. És most, miután két bőbeszédű csaló így megfosztotta minden vagyonától, már elfogadhatóbbnak tűnt a tolvajlás kezdetben idegen gondolata. Hagyta, hadd adjanak rá férfiruhákat — eléggé magas és esetlen volt ahhoz, hogy ne tűnjön fel senkinek ez a kis csalás —, aztán Kulibhai néven, Agourmole tolvajvezér öccseként belépett a tolvajcéhbe.

Liloyve lett a tanítómestere. Inyanna három napon keresztül követte a Bazár utcáin keresztül, és figyelte, hogyan emeli el itt és ott a levendulahajú lány a portékákat. Néha eléggé óvatlanul csinálta, például egyszerűen leakasztott egy köpönyeget az egyik üzletben, aztán eltűnt az árnyékok között. Máskor elegendő volt egy egyszerű csuklómozdulat az edények vagy a pultok mellett elhaladtában. A többi módszer kidolgozottabbnak tűnt; csókok vagy ennél is jobb dolgok ígéretével elszédítette a kézbesítőfiúkat, miközben a társa meglépett az áruval megrakott talicskával. Ugyanakkor a szabadúszó tolvajok ellen is védekezni kellett. Inyanna három nap alatt kétszer látta, hogyan bánik el Liloyve az effélékkel — kéz a csuklón, hideg, dühös pillantás, éles, elsuttogott szavak… amit mindkét alkalommal aggódó pillantások, bocsánatkérések és gyors visszavonulás követett. Inyanna nem volt biztos abban, lesz-e valaha bátorsága ehhez. Ez nehezebbnek tűnt, mint maga a tolvaj mesterség, de még a tolvajlásra sem biztos, hogy rá bírja venni magát.

Negyedik nap Liloyve a következő utasítást adta:

— Hozzál nekem egy palack sárkánytejet meg két üveg piliploki aranybort.

— Hiszen ez darabonként egy royalba kerül!

— Valóban.

— Hadd próbáljam meg először kolbászokkal!

— Bort sem nehezebb lopni — mondta erre Liloyve. — De sokkal kifizetődőbb.

— Még nem állok készen.

— Csak azt hiszed. Láttad, hogyan csinálom. Erre te is képes vagy. Alaptalanok a félelmeid. A lelked egy igazi tolvajé.

— Hogy mondhatsz ily… — kezdte Inyanna dühösen.

— Nyugalom, nyugalom, csak bóknak szántam!

— Akkor is — ingatta a fejét Inyanna. — Szerintem tévedsz.

— Szerintem meg alábecsülöd magadat — mondta Liloyve. — Természeted több erénye nyilvánvalóbb mások számára, mint saját magadnak. Párat meg is mutattál, amikor Nissimorn-palotába látogattunk. No, gyerünk: lopjál nekem egy üveg piliploki aranybort meg egy palack sárkánytejet, és ne halljak több nyafogást. Ha valaha is a céhünk tolvaja akarsz lenni, azt ma kell elkezdened.

Nem térhetett ki a megbízás elől. Azonban nem akart ok nélkül egyedül kockáztatni. Társául kérte Liloyve Athayne nevű unokatestvérét. Fesztelenül elsétáltak az Ossier soron található borkereskedőhöz, mintha csak két fiatal, valami finomságra áhítozó ni-moyai fickó kóborolna erre. Inyannát különös nyugalom szállta meg. Nem engedte, hogy olyan lényegtelen dolgok zavarják, mint az erkölcs, tulajdonjogok, a büntetéstől való félelem; egyedül a jelenlegi feladatra, a tolvajlás egyik rutincselekedetére kellett összpontosítania. Valamikor üzletvezetés volt a foglalkozása, most pedig az üzletek fosztogatása, és értelmetlen lett volna filozófiai aggályokkal nehezíteni a helyzetet.

A borkereskedés pultja mögött egy soha nem pislogó, jeges pillantású, fényes, pikkelyes bőrű ghayrog állt, húsos hajszálai szünet nélkül tekergőztek. Inyanna a lehető legmélyebb hangon a gyűszűnyi, palacknyi és dupla adag sárkánytej ára felől érdeklődött. Athayne közben az olcsó, középföldi vörösborokkal foglalta el magát. A ghayrog az árakat sorolta. Inyanna döbbentnek tűnt. A ghayrog vállat vont. Inyanna a magasba emelt egy kék folyadékkal teli palackot, mogorván méregette egy darabig, aztán megszólalt.

— Ez zavarosabb, mint általában.

— Évről évre változik. Meg sárkányról sárkányra.

— Azt hinné az ember, hogy ezek mindig ugyanolyanok.

— A hatásuk nem változik — mondta az árus arcán az önelégült mosolynak és a lenéző pillantásnak a fagyos, hüllőszerű ghayrog megfelelőjével. — Csak pár csepp, cimbora, és nincs gondod az éjszaka!

— Hadd gondoljam át egy pillanatig — mondta Inyanna. — Egy royal nem kis összeg, bármennyire is csodálatos az a hatás.

Ez volt az Athaynének szóló jelzés, aki az árus felé fordult és megszólalt.

— Ebből a mazadonei itókából tényleg három korona egy dupla adag? Biztos vagyok benne, hogy múlt héten még csak kettőért adták.

— Ha megkapod kettőért, vedd meg — válaszolta a ghayrog.

Athayne mogorván rápillantott, aztán előrelépett, mintha vissza akarná tenni az üveget a polcra, de megbotlott és megtántorodott, aztán a fél polcról lesodorta a palackokat. A ghayrog dühösen sziszegett. A bocsánatkéréseket motyogó Athayne ügyetlenül megpróbálta rendbe rakni a dolgokat, de ezzel csak még több üveget sikerült levernie. A ghayrog üvöltve a kirakathoz rohant. Rendrakás közben egymásba botlottak Athaynével, és Inyanna ezt a pillanatot használta ki. A tunikájába rejtett egy palack sárkánytejet, elemelt még egy üveg piliploki aranybort, aztán hangosan megszólalt:

— Azt hiszem, még máshol is megnézem az árakat — és kisétált az üzletből.

Ennyi volt az egész. Erőt vett magán, nehogy nekiálljon szaladni, bár vörösen égett az arca. Biztosan érezte, hogy minden járókelő felismerte benne a tolvajt, és a sor összes árusa egy pillanat alatt a nyomában lesz a ghayroggal együtt. Azonban minden nehézség nélkül elért a sarokig, balra fordult, végigment az arcfestékek meg az illatszerek utcáján, végül belépett az olajat és sajtot árustó boltba, ahol Liloyve várt rá.

— Fogd meg ezeket — mondta Inyanna. — Úgy érzem, lyukat égetnek a ruhámba.

— Jól csináltad — bólintott Liloyve. — Ma éjjel ebből az aranyborból iszunk az egészségedre!

— És mi lesz a sárkánytejjel?

— Tartsd meg — válaszolta Liloyve. — Oszd meg Calainnal, amikor egy este vele vacsorázol a Nissimorn-palotában.

Azon az éjjelen Inyanna órákig feküdt éberen, mert félt a büntetésként megjelenő álmoktól. A bor elfogyott, de a sárkánytejet a párnája alá rejtette, és sürgető kényszert érzett, hogy kisurranjon az éjszakába, és visszaadja a ghayrognak. Évszázadok kereskedő ősei piszkálták a lelkiismeretét. Tolvaj vagyok, gondolta, tolvaj, tolvaj, tolvaj lett belőlem Ni-moyában. Milyen jogon loptam el ezeket a dolgokat? Milyen jogon lopták el mások az én húsz royalomat, kérdezte magától. De mi köze van ehhez a ghayrognak? Hova vezet ez az egész, hogyan kerülheti el a társadalom a pusztulást, mikor az, ha mások kirabolnak, az feljogosít engem arra, hogy én egy másvalakitől tulajdonítsak el valamit? Az Úrnő bocsásson meg nekem, gondolta. Az Álmok Királya majd kirója a lelkemre a büntetést. Végül azért elaludt; nem kerülhette el örökké az alvást; de az üzenet, amit kapott, csodálatos, fenséges álom volt, testetlenül lebegett a város hatalmas utcáin, túl a Kristály sugárúton, a Világok Múzeumán, a Gossamer Galérián, egészen a Nissimorn-palotáig, ahol a herceg testvére fogta a kezét. Az álom meglepte, hiszen egyáltalán nem tűnt büntetésnek. Hová tűnt a moralitás? Mi lett a helyes viselkedéssel? Ez ellenkezett minden tanult dologgal. Mintha a végzet is tolvajnak szánta volna. Az elmúlt években történt összes eset ebbe az irányba vezetett. Talán éppen az Ég akarta, hogy tolvaj legyen belőle. Inyanna elmosolyodott a gondolatra. Micsoda cinizmus! Ám legyen. Nem fog küzdeni a végzetével.

7.

Gyakran lopott, és tehetségesen csinálta. Teltek a napok, és azt az első, a tolvajok szakmájába bevezető kalandot még sok más hasonló követte. Szabadon kóborolt a Nagy Bazárban, néha egyedül, néha társasággal, és kisegítette magát ezzel-azzal. Olyan könnyen ment, hogy lassan már nem is tűnt bűncselekménynek. A Bazár mindig tömve volt: Ni-moya népessége állítólag közel járt a harmincmillióhoz, és úgy tűnt, mintha mindig itt nyüzsögne a város összes lakosa. Megállás nélkül áradtak az emberek. A kérdésekkel, veszekedésekkel, alkudozókkal, felügyelőkkel küzdő árusok mindig zaklatottnak és óvatlannak tűntek. Szinte alig volt kihívás abban, ahogy a rengeteg teremtmény sokaságában mozogva tetszés szerint elemelt valamit.

A zsákmány legnagyobb részét eladták. Egy hivatásos tolvaj néha megtartott magának egy-egy tárgyat, meg az ennivalót is mindig így szerezték be, de majdnem minden mást úgy zsákmányoltak, hogy azonnal el lehessen adni.

Ezt nagyobbrészt az Agourmole családjával élő hjortok végezték. Hárman voltak, Beyork, Hankh meg Mozinhunt, és egy főleg hjortok alkotta, lopott árukat értékesítő hatalmas szervezetbe tartoztak, ami gyorsan kijuttatta az árut a bazárból, majd a nagykereskedelmi csatornákon keresztül gyakran éppen azoknak a kereskedőknek adták el újra, akiktől eredetileg lopták. Inyanna gyorsan megtanulta, mire van szükségük, és mi nem érdekelte őket.

Mivel Inyanna még újoncnak számított Ni-moyában, semmivel sem akadt különösebb nehézsége. A Nagy Bazár kereskedői közül nem mindenki kedvelte a tolvajok céhét, és mivel páran már látásból ismerték Liloyvét, Athaynét, Sidount vagy a család többi tagját, azonnal kidobták őket a boltjukból. Azonban még senki sem találkozott a Kulibhai nevű fiatalemberrel, ezért amíg Inyanna állandóan különböző helyeken tevékenykedett ebben a végtelen csarnokban, még évek telhettek el, míg áldozatai rájönnek, ki is ő.

A veszélyt nem a kereskedők, inkább a más családokból származó tolvajok jelentették. Ők sem ismerték Inyannát, viszont gyorsabban észrevették — így hát az első tíz napban háromszor is feltartották. Rémületes volt, amikor első alkalommal ismeretlen kéz ragadta meg a csuklóját; mégis nyugodt maradt, pánik nélkül nézett szembe a másikkal, és egyszerűen csak annyit mondott:

— Ne állj az utamba. Kulibhai vagyok, Agourmole öccse.

A dolognak gyorsan híre ment. A harmadik hasonló eset után nem zavarták többet.

Annál inkább idegesítette, ha saját magának kellett közbeavatkoznia. Nem tudta megkülönböztetni a hivatásos tolvajokat az amatőröktől, és habozott olyasvalakit megsérteni, aki felőle akár már Lord Kinniken uralkodása óta a Bazárban tevékenykedhet. Idővel meglepően könnyen felfedezte a szeme előtt végrehajtott lopásokat, de ha Agourmole klánjából senki nem volt vele éppen, akit megkérdezhetett volna, nem lépett közbe. Kezdte fokozatosan felismerni a többi családhoz tartozó hivatásos tolvajokat, de még mindig naponta látott ismeretlen, a kereskedők árui között kotorászó alakokat. Pár hét után úgy érezte, tennie kell valamit. Ha egy igazi tolvajra teszi rá a kezét, még kérhet elnézést; a rendszer lényege éppen az volt, hogy tolvajlás közben a rendre is felügyelt, és tudta, hogy ezt a kötelességét igencsak elhanyagolta. Első alkalommal egy szutykos, zöldségek közt turkáló lányt kapott el — alig szólhatott egy szót, mert a lány azonnal elejtette a zsákmányt, és rémülten menekült. A következő egy veterán tolvajnak bizonyult, aki távoli rokonságban állt Agourmole-vel, és barátságosan elnézte Inyanna tévedését. A harmadik, engedély nélküli, cseppet sem rémült tolvaj sziszegő átkokkal és suttogó fenyegetésekkel válaszolt, amikre Inyanna nyugodtan és az igazságnak egyáltalán nem megfelelően csak annyit mondott, hogy a céh hét másik tolvaja figyeli őket, és készek azonnal közbelépni, ha zűr van. Ezután már nem érzett semmilyen lelkiismeret-furdalást, szabadon és magabiztosan intézkedett, mikor ezt szükségesnek érezte.

A kezdetek után már a tolvajlás sem zavarta a lelkiismeretét. Úgy nevelték, hogy ha bűnös cselekedetet követ el, számíthat a Király bosszújára — rémálmokra, gyötrelmekre, a lázban égő lélek fájdalmára elalvás után —, de a Király vagy nem sorolta a csencselést és a tolvajlást a bűnök közé, vagy őt és alattvalóit teljesen lekötötték a nagyobb bűnözők, és nem tudott vele is foglalkozni. Bármi is volt az oka, nem kapott üzeneteket a Királytól. Néha álmodott róla, a szörnyűséges óriásról, aki Suvrael kiégett pusztáiból sugározza mindenfelé a megérdemelt büntetést, de ez nem volt szokatlan; a Király időről időre mindenkit meglátogatott álmában, és ez semmi különöset nem jelentett. Inyanna néha a Sziget áldott úrnőjéről, Lord Malibor Napkirály édesanyjáról is álmodott. A kedves asszony mintha szomorúan csóválta volna a fejét, mint aki keservesen csalódott Inyanna nevű gyermekében. Azonban az Úrnőre jellemző volt az is, hogy sokkal szigorúbban bánt el a helyes ösvényről letévedőkkel, ami jelen esetben azonban nem történt meg. Az erkölcsi büntetés elmaradása után Inyanna hamar kialakította a saját mellékes szemléletmódját. Amit tesz, az nem bűntény — egyszerűen csak a javak újraelosztása. Egyébként is, különösebben senkit sem károsított meg ezzel.

Idővel szeretőjévé tette Sidount, Liloyve bátyját. Alacsonyabb volt Inyannánál, és olyan csontos, hogy átölelni is nehéz feladatnak bizonyult. Azonban egy kedves és okos embert ismert meg benne, aki szépen játszott zsebhárfán, és közben tiszta, könnyed tenorján régi balladákat énekelt. Minél többször dolgoztak együtt, annál kellemesebbnek találta a társaságát. A többiek néhány változtatást eszközöltek a hálókamrák rendjében, és utána már minden éjjelt együtt tölthettek. Liloyve és a többi tolvaj láthatóan elbűvölőnek találta ezt a fejleményt.

Sidoun társaságában egyre távolabb kóborolt el ebben a hatalmas városban. Annyira eredményesen tudtak együtt dolgozni, hogy gyakran egy vagy két óra alatt teljesítették a feladataikat, utána pedig egész nap azt csinálhattak, amit akartak. Volt ugyanis egy bizonyos kvóta, amit senki sem léphetett túl: a Nagy Bazár társadalmának törvényei csak ennyit engedélyeztek a tolvajoknak büntetlenül. Így hát Inyanna elkezdte látogatni Ni-moya gyönyörű külső negyedeit. Egyik kedvenc helye a csodálatos szörnyetegek parkja lett Gimbeluc dimbes-dombos körzetében, ahol szabadon bolyonghatott más földek állatai között, amiket már régen kiszorított szülőhelyükről Majipoor terjeszkedő civilizációja. Itt olyan ritkaságokat láthatott, mint az ingó lábú, törékeny, hosszúnyakú, növényevő, két szkandárnyi termetű dimilionok, vagy a kényesen tipegő, egyik végükön vastag, szőrös farokkal ellátott sigimoinok, meg az esetlen, hosszú csőrű zampidoonmadarak, amik valaha rajokban sötétítették el az eget Ni-moya felett, de manapság már csak ebben a parkban éltek, és a város hivatalos jelvényében szerepeltek. Valami ősidőkben kifejlesztett mágia eredményeképpen minden alkalommal, amikor valamelyik teremtmény a közelben sétált, föld alól megszólaló hang tudatta a látogatókkal az állat nevét és eredeti tartózkodási helyét. A parkban ezen kívül még remek, elkülönített tisztások is akadtak, ahol Inyanna és Sidoun sokáig sétálhattak kézen fogva, szótlanul, mert a fiú nem tartozott a szószátyár emberek közé.

Néha hajókirándulásra indultak a Zimren. Ilyenkor átcsónakáztak a nissimorni partra, vagy néha a közeli Steiche-folyó torkolatába, amin hosszan hajózva az alakváltók tiltott területére lehetett eljutni. De ehhez hosszú heteken keresztül kellett volna utazni, ők pedig csak Nissimorntól nem messze, délre, az apró liiman halászfalvakig jutottak, ahol frissen fogott halat vásároltak, aztán piknikeztek a parton, napoztak és úszkáltak a folyóban. Újholdas éjjeleken meglátogatták a forgó reflektorok változó fényétől káprázatos mintákban úszó Kristály sugárutat, és ámulattal meredtek a kiállított, Majipoor legnagyobb társaságainak fennhatósága alá tartozó kirakatokra, erre a drága árukból összeállított utcai múzeumra, ami annyira lenyűgöző volt, hogy ide még a legmerészebb tolvaj sem próbált volna betörni. Gyakran ebédeltek a lebegő éttermek egyikében, ahova néha Liloyvét is meghívták, mivel ezeket a helyeket szerette legjobban az egész városban. Mindegyik sziget a bolygó valamelyik távoli vidékének volt a kicsinyített mása, a jellegzetes növény- és állatvilággal együtt, és helyi különlegességeket szolgáltak fel: a szeles Piliplokban a tehetősebbek tengerisárkány-húst ehettek, a nyirkos Narabalban lédús bogyókat és zamatos páfrányleveleket, akadt egy, a Kastély-hegyen található Stee-t bemutató étterem, egy stoieni, egy pidruidi meg egy til-omoni — de velathysi nem, fedezte fel Inyanna különösebb meglepetés nélkül, mint ahogy az alakváltók fővárosát, Ilirivoynét vagy a suvraeli napégette Tolaghait sem kedvelték errefelé, mert ez utóbbi kettő helyre a majipooriak nem szívesen gondoltak, Velathysról pedig egyszerűen senki sem tudott semmit.

Az összes, ezeken a kényelmes délutánokon vagy estéken Sidounnal bejárt helyek közül a Gossamer Galéria volt Inyanna kedvence. Ezen a magasan az utca felett lebegő, egy mérföld hosszú árkádsoron Ni-moya legelőkelőbb boltjai tartottak nyitva, amik egyben Zimroel, vagy éppen a világ (leszámítva a Kastély-hegy városait) legelőkelőbb üzleteinek számítottak. Ha idelátogattak, mindketten a legelegánsabb, a Bazár legjobb árusaitól lopott ruháikat viselték, bár természetesen ezt sem mérhették össze az arisztokraták öltözékével, napi ruházatuk minőségét mindenesetre sokszorosan felülmúlta. Inyanna élvezte, hogy kibújhat a Kulibhai szerepében viselt férfiruhákból, csillogó, zöld-lila köpönyegeket hordott, és kiengedte hosszú, vörös haját. Ujjait lágyan Sidoun kezéhez érintve sétálgatott a hosszú Sugárúton, míg örömteli fantáziálásba merülve azokat a szem-ékszereket, tollas álarcokat, fényes amuletteket, fém csecsebecséket nézegette, amiket az igazán gazdagok kétmaréknyi royalért megkaphattak. Tudta, hogy ezek közül soha semmi sem lesz az övé, hiszen egy ilyen fényűzést megengedő tolvaj nagyon is veszélyeztethetné a Bazár egyensúlyát — de éppen elég örömet szerzett, ha álmodozva végignézte a Gossamer Galéria összes kincsét.

Ezen látogatások egyikén történt, hogy Inyanna a herceg öccsének, Calainnak a közelébe sodródott.

8.

Természetesen fogalma sem volt arról, mit is tett. Az egészet ártatlan kis flörtnek, a Galéria mesés hangulatához illő kaland részének fogta fel. Egy késő nyárvégi éjszakán történt, amikor éppen legvékonyabb ruháinak egyikét viselte, aminek puszta anyaga áttetszőbbnek tűnt még a Galéria alapját képező hálónál is. Sidounnal éppen egy sárkánycsont faragványokat árusító boltba tértek be, és alaposan szemügyre vették egy szkandár hajóskapitány legvalószínűtlenebb módozatokkal egymáshoz illesztett, bonyolult elefántcsont forgácsokból létrehozott különleges mesterműveit, amikor négy nemesi köpönyeget viselő férfi lépett be az ajtón. Sidoun azonnal az egyik sötét sarokba húzódott, mert tudta, hogy ruhája, beszéde és frizurája azonnal elárulja, hogy nem közéjük való. De Inyanna büszkén a pultnál maradt, mert tudatában volt a zöld szemeiből áradó hidegségnek és teste tökéletességének, ami kiegyenlítheti viselkedésbéli hiányosságait. Az egyik férfi a kezében tartott faragásra pillantott.

— Nagyon jól választ, ha ezt vásárolja meg — mondta.

— Még nem döntöttem — válaszolta Inyanna.

— Megnézhetem?

A lány gyengéden a férfi markába ejtette az ékszert, és arcátlanul a szemébe nézett. A férfi mosolygott, de főleg az elefántcsont faragványra, Majipoor több csúsztatható panelből összeállított gömbjére koncentrált. Egy pillanattal később a tulajdonoshoz fordult.

— Az ára?

— Ez ajándék — válaszolta a karcsú, mértékletes külsejű ghayrog.

— Valóban. És én önnek ajándékozom — mondta a nemes, visszasimítva az ékszert az ámult Inyanna tenyerébe. A férfi mosolya bizalmaskodóbbá vált.

— Idevalósi? — kérdezte halkan.

— Strelainban élek — mondta a lány.

— Gyakran ebédel a Narabal-szigeten?

— Csak ha úgy hozza a kedvem.

— Jó. Ott tudna lenni holnap napnyugtakor? Találni fog ott valakit, akit igen fellelkesítene az ön társasága.

Inyanna bólintott, és megpróbálta elrejteni meglepetését. A nemes biccentett, aztán elfordult. Megvásárolt három apró faragást, egy pénzeserszényt hajított a pultra, majd távoztak. Inyanna csodálkozva méregette a tenyerében tartott csodálatos tárgyat. Az árnyékok közül előkerült Sidoun a fülébe súgta:

— Legalább tizenkét royalt ér! Add el az árusnak!

— Nem — mondta a lány. A tulajdonoshoz fordult. — Ki volt ez az ember?

— Nem ismeri?

— Ha ismerném, nem kérdezném a nevét.

— Igaz. Igaz. — A ghayrog sziszegő hangokat hallatott. — Ő Durand Livolk, a herceg kamarása.

— És a másik három?

— Kettő a herceg embere, a harmadik pedig a herceg öccsének, Calainnak a barátja.

— Ó — mondta Inyanna. Felemelte az elefántcsont gömböt. — Fel tudnád ezt erősíteni egy láncra?

— Egy perc alatt megvan.

— A lánc ára pedig, gondolom, méltó lesz ehhez a tárgyhoz?

A ghayrog hosszú, számítgató pillantást vetett rá.

— A lánc csak a faragvány kiegészítése. Mivel a faragványt ajándékba kapta, legyen a lánc is az. — Míves aranykapcsokat illesztett a gömbhöz, majd egy ragyogó bőrrel bevont dobozba helyezte a csecsebecsét.

— A lánccal együtt legalább húsz royalt ér! — mormogta csodálkozva Sidoun odakint. — Menj be abba a szemközti boltba, és add el, Inyanna!

— Ajándékba kaptam — mondta a lány hidegen. — Viselni is fogom holnap éjjel, amikor a Narabal-szigeten vacsorázom.

Azonban ugyanebben a ruhában nem mehetett előkelő társaságba, és másnap két szorgos munkával eltöltött órájába került, hogy egy ugyanilyen tökéleteset és drágát szerezzen a Nagy Bazár üzleteiből. Végül sikerült olyasmit találnia, ami szinte a meztelenséggel volt határos, mégis mindent rejtélyes homályba burkolt — ezt viselte a Narabal-szigeten, az elefántcsont faragványt pedig a ruha kivágásába rejtette.

Az étteremben meg sem kellett adnia a nevét. Alighogy kilépett a csónakból, máris egy hercegi libériás, komor és méltóságteljes vroonba botlott, aki a szigetnek az étteremtől sűrű növényzettel elválasztott részébe, egy árnyékos, elkülönített és illatos lugasba vezette az indák és páfrányok dús ligetén keresztül. Hárman vártak rá a vastag, szőrös, hatalmas, kék gömbvirágoktól roskadozó indamennyezet alatt, egy fényes éjvirágfából készített asztal körül. Egyikükben felismerte Durand Livolkot, akitől a csontfaragványt kapta. Mellette egy karcsú, sötéthajú nő ült, aki majdnem olyan vékonynak és simának és csillogónak tűnt, mint az asztal lapja. A harmadik, egy finom testfelépítésű, lágy arcvonású és szorosan összepréselt ajkú férfi kétszer olyan idős lehetett, mint Inyanna. Mindhárman annyira káprázatos ruhákat viseltek, hogy szinte elszégyellte magát képzelt toprongyossága miatt. Durand Livolk finoman felállt, Innyanához lépett, és a fülébe suttogott.

— Ma este még elragadóbban néz ki. Jöjjön, ismerje meg a barátaimat. Ő a barátnőm, Lady Tisiorne. Az úr pedig…

A törékeny külsejű férfi felállt az asztaltól.

— Ni-moyai Calain vagyok — mondta egyszerű, könnyed hangon.

Inyanna csak egy pillanatig volt zavarban. Azt hitte, a herceg kamarása magának akarta; most megértette, hogy Durand Livolk mindössze csak a herceg öccsének szerezte meg. A gondolat egy pillanatnyi felháborodást lobbantott fel benne, de ez hamar el is múlt. Miért tiltakozna? Hány ni-moyai fiatal lány vacsorázhat a herceg testvérével a Narabal-szigeten? Ha a látszat szerint éppen kihasználják, ám legyen; cserébe ő is kihasználja őket egy kicsit.

Már előkészítettek neki egy helyet Calain mellett. Leült, és azonnal megjelent a vroon egy tálcányi ismeretlen, egymásba vegyülő, kavargó színekben tobzódó, foszforeszkáló likőrrel. Találomra leemelt egyet — olyan íze volt, mint a hegyvidéki ködnek, és miután megitta, azonnal bizseregni kezdett a füle meg az arca. Felettük gyengéden dobolt az eső, de csak a fák és az indák széles, csillogó leveleire csöpögött a víz, a vacsoravendégekre egy csepp sem jutott. Inyanna tudomása szerint a sziget dús, trópusi növényzetét szórványos, narabali éghajlatot idéző mesterséges esőkkel tartották fent.

— Van valamilyen különleges kedvence? — kérdezte Calain.

— Szeretném, ha ön rendelne nekem valamit.

— Ahogy óhajtja. Az akcentusa nem ni-moyai.

— Velathysi — válaszolta a lány. — Csak tavaly érkeztem.

— Bölcs döntés — mondta Durand Livolk. — Mi késztette erre az elhatározásra?

Inyanna felkacagott.

— Azt hiszem, ezt a történetet inkább más alkalommal osztanám meg önökkel.

— Elbűvölő az akcentusa — mosolygott Calain. — Errefelé ritkán találkozunk velathysi emberekkel. Szép az a város?

— Nem mondhatnám, uram.

— Hiszen a Gongárok közepén fekszik… biztosan gyönyörű lehet állandóan azokat a hatalmas hegyeket látni.

— Lehetséges. Ha valaki egész életét a hegyvidéken tölti, hamar hozzászokik a látványhoz. Talán még Ni-moya is átlagos helynek tűnhet azok számára, akik itt nőttek fel.

— Hol lakik? — kérdezte a Tisiorne nevű hölgy.

— Strelainban — válaszolta Inyanna. Mivel még egy pohár likőrt felhajtott, és kezdte érezni a hatását, még hozzátette:

— A Nagy Bazárban.

— A Nagy Bazárban? — meredt rá Durand Livolk.

— Igen. A sajtkészítők utcája alatt.

— És mi késztette arra, hogy éppen ott telepedjen le? — kérdezte Tisiorne.

— Ó — válaszolta Inyanna könnyedén —, nincsen messze a munkahelyemtől.

— A sajtkészítők utcája? — Tisiorne hangjába rettenet vegyült.

— Félreért. A Bazárban dolgozom, de nem kereskedőként. Tolvaj vagyok.

Az utolsó mondat a hegycsúcsra lecsapó villám hatásával robbant. Látta Calain Durand Livolkra vetett pillantását, és a kamarás elvörösödő arcát. Azonban arisztokraták voltak a maguk arisztokratikus higgadtságával együtt. Calain tért először magához. Hűvösen elmosolyodott.

— Mindig is hittem abban, hogy ez egy kecsességet, fürgeséget és gyors elmét kívánó foglalkozás. — Koccintott Inyannával. — Tisztelettel adózom a tolvaj előtt, aki vállalja önmagát. Ez a becsületesség sok emberből hiányzik.

A vroon egy világoskék, viaszos külsejű, fehér foltos bogyókkal megtöltött hatalmas porcelántállal tért vissza. Inyanna felismerte a thokkát, Narabal népszerű gyümölcsét, ami állítólag felforrósítja a vért és felkorbácsolja a szenvedélyt. Kivett párat a tálból; Tisiorne óvatosan csak egy szemet választott; Durand Livolk egy maréknyit, és Calain még ennél is többet. Inyannának feltűnt, hogy a herceg testvére az állítólag legtökéletesebb hatást biztosító módon még a magokat is megette. Tisiorne meghagyta a magokat, ami savanyú mosolyra késztette Durand Livolkot. Inyanna nem követte a nő példáját.

Aztán a különböző borfajták következtek, fűszeres haldarabkák, saját levükben úszkáló osztrigák, egy tálcányi tekervényes, lágy pasztellszínű apró gomba, végül pedig ízletes sült — Calain szerint a Narabaltól keletre fekvő erdőségek óriási bilantoonmadarának a combja. Inyanna takarékosan evett, egy falatot ebből, egy csipetnyit abból. Úgy tűnt, ez a leghelyesebb és a legértelmesebb eljárás. Kis idő múltán pár szkandár zsonglőr jelent meg, majd csodálatos mutatványokat hajtottak végre fáklyákkal, késekkel és fejszékkel, a négy vendég őszinte tapssal jutalmazta a trükköket. Calain egy csillogó érmét hajított a tagbaszakadt, négykarú fickók felé — egy ötroyalost, állapította meg Inyanna döbbenten. Később megint esett az eső, bár őket nem érte a víz, aztán még később, egy újabb adag likőr után Durand Livolk és Tisiorne udvariasan elnézést kértek, majd távoztak és egyedül hagyták Calaint és Inyannát a ködös sötétségben.

— Valóban tolvaj vagy? — kérdezte Calain.

— Igen. De nem ez volt az eredeti tervem. Egy velathysi vegyesbolt tulajdonosa voltam.

— Aztán?

— Néhány csaló mindenemből kifosztott — mondta a lány — Egy fillér nélkül érkeztem Ni-moyába, szükségem volt valami munkára. Találkoztam pár tolvajjal, akik okos és szimpatikus embereknek tűntek.

— Most pedig még nagyobb tolvajok társaságába kerültél — mondta Calain. — Ez nem zavar?

— Tehát tolvajnak tartod magadat, uram?

— Csak azért vagyok magas rangban álló személyiség, mert szerencsés helyre születtem. Nem dolgozom, mindössze a bátyámnak segítek, ha megkér. A legtöbb ember képzeletét meghaladó gazdagságban élek. Nem érdemeltem meg. Láttad már a házamat?

— Elég jól ismerem. Természetesen csak kívülről.

— Szeretnéd ma éjjel belülről is látni?

Inyanna egy pillanatig a sajtkészítők utcája alatt, a meszelt falú szobácskában várakozó Sidounra gondolt.

— Nagyon — válaszolta. — Miután megtekintettem, elmesélek egy rövid történetet magamról és a Nissimorn-palotáról, meg arról, hogyan kerültem ebbe a városba.

— Bizonyára rendkívül érdekes lesz. Indulhatunk?

— Igen — mondta Inyanna. — Nem baj, ha még megállunk a Nagy Bazárnál?

— Előttünk az egész éjszaka — válaszolta Calain. — Minek sietnénk?

Megjelent a libériás vroon, és a burjánzó kerteken keresztül a kikötőbe vezette őket, ahol már várt rájuk egy hajó, ami a szárazföldre szállította őket. Onnan egy időközben iderendelt lebegő repítette őket tovább, és Inyanna hamarosan megérkezett a Pidruidi Kapu előtti térre.

— Egy pillanat lesz az egész — suttogta. Szellős, vékony ruháiban kísértetként suhant keresztül a tömegen, ami még ebben a késői órában is megtöltötte a Bazárt. Aztán leereszkedett a föld alatti rejtekhelyre. A tolvajok egy asztal körül gubbasztottak, és valamilyen, üvegzsetonokkal meg ébenfa kockákkal űzhető játékkal múlatták az időt. Pompázatos belépőjét taps és ujjongás fogadta, amire csak apró mosollyal válaszolt, és azonnal félrevonta Sidount.

— Most újra elmegyek, és ma éjjel már nem is térek vissza. Meg tudsz nekem bocsátani?

— Nem mindennapi nő az, aki felkelti a herceg kamarásának figyelmét.

— Nem a kamarásét — mondta Inyanna. — A herceg testvéréét. — Gyengéden megpuszilta Sidount. A férfi szemeiben teljes döbbenet tükröződött. — Holnap elmegyünk a csodálatos szörnyetegek parkjába. Jó, Sidoun? — Még egyszer megcsókolta, aztán a hálószobájába sietett, és előszedte a hónapokkal ezelőtt elrejtett sárkánytejes palackot a párnája alól. A központi teremben még megállt a játékosok mellett, Liloyvéhez hajolt, és megmutatta neki a kezébe szorított üveget. Liloyve szemei elkerekedtek a meglepetéstől.

— Emlékszel, milyen alkalomra tartogattam? Azt mondtad, osszam meg Calainnal, ha a Nissimorn-palotába látogatok. Most pedig…

Liloyve levegőért kapkodott. Inyanna rákacsintott, megcsókolta, aztán elsietett.

Sokkal később, amikor elővette a palackot, és megkínálta a herceg testvérét, egy pillanatra elöntötte a pánik, vajon nem tiporta-e lábbal az etikettet azzal, hogy ily módon kínált fel neki afrodiziákumot, amivel talán azt is éreztethette, tanácsos lenne élnie vele. Azonban Calain nem sértődött meg. Inkább meghatódott az ajándéktól, vagy legalábbis úgy tett; nagy felhajtást rendezett, amikor a majdnem átlátszóra csiszolt porcelánpoharakba kitöltötte a kék színű tejet. Inyannának adta az egyiket, felemelte a másikat, és a legszertartásosabb módon mondott köszöntőt. A sárkánytej idegen zamatúnak és keserűnek bizonyult, Inyanna alig bírta lenyelni. De ahogy lecsúszott a torkán, máris érezte a combjaiban lüktető melegséget. Calain mosolygott. A Nissimorn-palota Ablakcsarnokában voltak, ahonnan az arannyal futtatott üvegablakok sora háromszázhatvan fokos kilátást biztosított Ni-moya kikötőjére és a folyó távoli, déli partjára. Calain megnyomott egy kapcsolót. A hatalmas ablak átláthatatlanná vált. A padlóból egy kör alakú ágy emelkedett ki csendben. A férfi megfogta a kezét, és gyengéden a fekhelyhez vezette.

9.

A Nagy Bazár tolvaja számára már az is éppen eléggé hatalmas fegyvertény volt, hogy a herceg testvérének szeretője lett. Inyanna nem táplált illúziókat a kapcsolatuk jövőjéről. Durand Livolk egyedül a külseje miatt választotta, talán a szemének, a hajának vagy a testtartásának valamelyik jellegzetessége ragadta meg. Calain, aki először egy társadalmilag hozzá közelebb álló nőre számított, végül talált valami elragadót abban, hogy egy társadalmi ranglétra aljáról származó lánnyal került össze, így hát vele töltötte az estét a Narabal-szigeten és a Nissimorn-palotában. Szép, álomszerű közjáték volt, és reggel majd egy életre szóló emlékkel gazdagabban térhet vissza a Nagy Bazárba, ennyi az egész.

De nem így történt.

Egy percet sem aludtak az éjszaka. Inyanna nem tudta eldönteni, vajon a sárkánytej okozta, vagy Calain mindig is ilyen természetű volt; hajnalban pedig meztelenül sétálgattak ebben a csodálatos házban, és a férfi megmutathatta az összes kincsét. Amikor már a kertre néző verandán reggeliztek, Calain kirándulást javasolt istimoyi magánparkjába. Akkor ez több volt, mint egy egyéjszakás kaland. Inyanna nem tudta, küldjön-e üzenetet Sidounnak a Bazárba, hogy még aznap sem tér vissza, de erre valószínűleg magától is rá fog jönni. Tudja, mit jelent majd a lány hallgatása. Nem akart fájdalmat okozni a férfinak, másrészt azonban csak egyszerű szívességekkel tartozott neki. Éppen élete egyik nagy vállalkozásába fogott bele, és ha majd visszatér a Bazárba, azt sem Sidoun kedvéért teszi, hanem mert ez a kalandja véget ért.

Történetesen végig Calainnal töltötte a következő hat napot. Napközben vagy a férfi nagyszerű jachtjával csavarogtak a folyón, esetleg kézen fogva sétálgattak a Csodakertből származó állatokkal telizsúfolt hercegi kertben, vagy egyszerűen csak a Nissimorn-palota verandáján heverésztek, és azt figyelték, hogyan járja be a nap az égi pályáját. Éjszakánként mulatoztak, tivornyáztak vagy vacsoráztak, hol a lebegő szigetek egyikén, hol Ni-moya egyik előkelő házában, máskor pedig magában a Hercegi Palotában. A herceg kevéssé hasonlított az öccsére: sokkal magasabb volt, jóval idősebb, ezen kívül állandóan fáradtan és öregesen viselkedett. Mégis elbűvölően kedvesen viszonyult Inyannához, jóindulatúan és komolyan bánt vele, nem úgy kezelte, mint egy egyszerű kis utcalányt, akit a testvére felcsípett a Bazárban. Inyanna az álmokban tapasztalható hűvös viselkedéssel sodródott egyik ilyen eseményből a másikba. A megalázkodás primitív megoldás, az pedig még rosszabb, ha egyenlő rangúnak mutatja magát. Végül egy mérsékelt, mégsem alázatos, egyetértő, de cseppet sem arcátlan viselkedés mellett döntött, és ez láthatóan működött. Pár nap alatt hozzászokott, hogy a Kastély-hegyről nemrégiben visszatért előkelőségek mellett ül egy asztalnál, akik minden Lord Malibort és kíséretét érintő pletykát ismertek, vagy elmesélhették, hogyan űzték a vadat a most már Pontifexként uralkodó Tyeveras társaságában, még Ossier pontifikátusa alatt az északi pusztákon; esetleg éppen visszatértek a Belső Templomból, ahol magával a Sziget Úrnőjével találkoztak. Inyanna olyan magabiztossá vált a főrangok társaságában, hogy ha valaki odafordult volna hozzá, és azt kérdezi: hölgyem, mivel töltötte az elmúlt hónapokat?, akkor könnyedén azt válaszolta volna: Tolvaj voltam a Nagy Bazárban, mint azt első narabali estéjén tette. Azonban a kérdés fel sem merült: rájött, hogy a társadalom ezen szintjén senki sem kérdezősködik, csak hagyták, hogy mindenki az általa kívánt részletességgel adja elő saját történeteit.

És ezért a hetedik napon, amikor Calain közölte vele, hogy ideje visszatérnie a Bazárba, nem tett fel kérdéseket, vajon élvezte-e egyáltalán a társaságát, vagy miért unt bele a kapcsolatukba. A férfi társául választotta egy időre; ez az idő letelt és kész. Ezt a hetet soha nem felejti el.

Mégis nagy megrázkódtatás volt visszatérni a tolvajok rejtekhelyére. Egy pompázatosan feldíszített lebegő szállította a Nissimorn-palotától a Nagy Bazár Piliploki Kapujáig, és Calain egyik szolgája átnyújtotta neki az egy hét alatt ajándékba kapott kincseket tartalmazó zsákocskát. Aztán a lebegő eltűnt, Inyanna pedig aláereszkedett a Bazár izzadságszagú káoszába, mintha csak egy szokatlan, varázslatos álomból ébredne. Senki sem szólította meg, amikor végigsétált a tömött folyosókon, hiszen a Bazárban Kulibhai férfi-álruhájában ismerték, most pedig női ruhákat viselt. Csendben tört magának utat a nyüzsgő tömegben, egy ideig még az arisztokraták kisugárzása vette körül, de lassan világossá vált, hogy az álomnak vége, újra belépett a valós világba, és percről percre jobban úrrá lett rajta a lehangoltság és a hiányérzet. Calain ma éjjel a látogatóba érkezett Mazadone hercegével fog vacsorázni, holnap halászexpedícióra utazik a vendégeivel a Steiche-folyón, utána pedig… nos, arról már elképzelése sem volt, csak annyit tudott, hogy ő akkor csipkét, parfümösüvegeket, vásznakat fog lopni. Egy pillanatra könnybe lábadt a szeme. Erővel tartotta vissza a sírást, bolondság, suttogta magában, nem gyászolnia kellene a visszatérését, hanem inkább élvezni azt az egy hetet, ami részéül jutott.

A hjort Beyork és az egyik metamorf kivételével senkit sem talált a szobában. Éppen csak bólintottak feléje. A kamrájába sietett, és átöltözött Kulibhai ruhájába. De ennyire gyorsan nem tudta magát rászánni a visszatérésre. Gondosan az ágy alá rejtette Calaintől kapott, zsebét megtöltő ajándékait, az ékszereket és a különböző csecsebecséket. Ha mindezt eladná, évekre megmenekülhetne a tolvajmesterségtől, de még a legkisebb darabtól sem szándékozott megválni. Végül úgy határozott, másnap visszatér a Bazárba. Most csak lehevert a Sidounnal újból közös ágyukba, és amikor sírnia kellett, hagyta a könnyeit folyni, majd egy idő után, némileg nyugodtabban felkelt, megmosakodott, és megvárta a többieket.

Sidoun egy nemesember higgadtságával köszöntötte. Semmit sem kérdezett a kalandjairól, egyetlen haragos vagy alattomos célzást sem ejtett el: csak mosolygott, megfogta a kezét, elmondta, mennyire örül, hogy Inyanna visszatért, megkínálta egy korttyal a frissen zsákmányolt alhanroeli borból, elmesélte, mi minden történt a Bazárban, amíg távol volt. Inyanna nem tudta, vajon nem zavarja-e a férfit szeretkezés közben, hogy utoljára a herceg testvére érintette, de nem, cirógatva, habozás nélkül simított végig rajta az ágyban, örvendezve simult mellé sovány, csontos testével. A következő nap, miután a Bazárban befejezték a munkát, együtt látogattak el a Csodakertbe, ahol először láttak glayge-i gossimaulét, ezt a nagyon vékony, majdnem láthatatlan lényt, egy ideig, amíg el nem tűnt a szemük elől, még követték is, és úgy tudtak kacagni, mintha soha nem váltak volna el.

A többi tolvaj némi hódolattal kezelte Inyannát még pár napig, hiszen tudták, merre járhatott, mit csinálhatott, és mindenki érezte rajta az előkelő körökben ráragadt különleges légkört. Azonban erről csak Liloyve mert beszélni vele, és ő is csupán egyszer kérdezősködött:

— Mit láthatott benned?

— Honnan tudhatnám? Az egész annyira álomszerű volt.

— Szerintem ez az igazságszolgáltatás.

— Ezt hogy érted?

— Jogtalanul ígérték neked a Nissimorn-palotát, és így kaptál jóvátételt. Az Ég kiegyensúlyozza a jót és a gonoszat, érted? — Liloyve nevetett — Hát nem térült meg az a húsz royalod, amit kicsaltak tőled?

Tényleg így történt — Inyanna egyetértett a lánnyal. De hamarosan rá kellett jönnie, hogy az Ég még nem egyenlítette ki maradéktalanul az adósságát. A következő Csillagnapon a pénzváltók fülkéi előtt tevékenykedett, és imitt-amott elemelt egy-egy érmét, amikor valaki hirtelen megragadta a csuklóját. Kíváncsi volt, ki az a tolvaj, aki nem ismeri fel és megpróbálja elcsípni. De csak Liloyve állt mögötte. Arca kipirult, szemei tágra nyíltak.

— Gyere azonnal haza! — kiáltotta.

— Mi történt?

— Két vroon vár rád. Calain hívat, és azt mondják, csomagold össze az összes holmidat, mert többet nem térsz vissza a Nagy Bazárba.

10.

Így esett hát, hogy a korábban tolvajként tevékenykedő Velathysi Inyanna Forlana Ni-moyai Calain párjaként beköltözött a Nissimorn-palotába. Calain nem magyarázkodott, de ő sem tartott rá igényt. A férfi egyszerűen szerette volna, ha mellette van, és ezt éppen elegendő magyarázatnak vette. Az első pár hétben még várta, melyik reggel kell visszatérnie a Bazárba, de idővel lassan megfeledkezett erről a lehetőségről. Calainnal tartott mindenhova: a Zimr-mocsárba gihornavadászatra, a káprázatos Dulornba az Örökös Cirkuszba, Khyntorba a Gejzírek Ünnepére, még a titokzatos, esőáztatta Piurifayne-be is, hogy együtt fedezzék fel az alakváltók sötét otthonát. Ő, aki életének első húsz évét a kopott Velathysban töltötte, lassan egészen hozzászokott, hogy a nagy körutazásán résztvevő Napkirályként utazgat ide-oda, oldalán egy herceg öccsével; azonban nem vesztette el teljesen a józan ítélőképességét, soha nem felejtette el emlékeztetni magát ennek a különös átalakulásnak az iróniájára és szokatlanságára.

Már az sem lepte meg igazán, amikor maga a Napkirály foglalt helyet az asztala mellett. Lord Malibor állami látogatás ürügyén érkezett Ni-moyába, mert elvárták tőle, hogy nyolc- vagy tízévenként egyszer meglátogassa a nyugati kontinenst is, ezúton tudatva a zimroeliekkel, egyenrangúként kezeli őket szülőföldjével, Alhanroellel. A herceg megtartotta a kötelező bankettet, és Inyannát a főasztalhoz ültették. A Napkirály ült mellette jobbra, Calain balra, a herceg pedig a feleségével Lord Malibor távolabbi felén foglalt helyet. Inyanna az iskolában természetesen megtanulta a nagy Napkirályok neveit, Stiamot, Confalume, Prestimion, Dekkeret meg a többiek, és édesanyja is gyakran elmesélte, hogy pontosan a születése napján halt meg az öreg Ossier Pontifex, akit Lord Tyeveras követett, és bizonyos Malibort választott utódjául Bombifale várósából; végül a széles arcú, nagy szemű, vastag szemöldökű Lord Malibort ábrázoló új pénzérmék is eljutottak a tartományába. Azonban az, hogy valóban léteztek-e Pontifexek vagy Napkirályok, mindig is gondot okozott neki eddigi életében, mégis, most mindössze pár centiméterre ült Lord Malibortól, és csak egyetlen dolog nyűgözte le, hogy mennyire hasonlít ez a birodalmi zöld-arany kelmékbe öltözött termetes, súlyos ember a pénzérméken látható képre. Nem várt volna ekkora precizitást a portréktól.

Mindig is úgy gondolta, hogy a Napkirályok társalgási témái az államügyek körül foroghatnak. A valóságban Lord Malibor legfőképpen a vadászatról beszélt. Elment arra a távoli vidékre leölni azt a bizonyos ritka vadállatot, utána meg erre a másik, világtól elzárt és teljesen idegen helyre utazott egy másik ártalmas bestia fejéért. Éppen most építtet egy új szárnyat a Kastélyhoz, ahol majd nyugodtan tárolhatja a trófeáit.

— Bízom benne — mondta a Napkirály —, hogy pár éven belül Calainnal együtt felkeres majd a Kastélyban. Addigra elkészül a trófeáknak tervezett szoba. Tudom, nagy megelégedésükre fog szolgálni, ha megcsodálhatnak ennyi, kizárólag a Kastély-hegy legjobb állatkitömőivel elkészíttetett teremtményt.

Inyanna valóban várta Lord Malibor Kastélyának meglátogatását, hiszen a Napkirály hatalmas lakhelye mindenki álmában felbukkanó, legendás hely volt, és nem tudott gyönyörűbbet elképzelni, mint felkapaszkodni a gőgös Kastély-hegy tetejére, bejárni azt az évezredek súlyát nyögő épületet, vagy felderíteni ezernyi szobáját. Azonban Lord Malibor megszállott öldöklési vágya visszariasztotta. Amikor az amorfibotok, ghalvarok és sigimoinok, steetmoyok legyilkolásáról meg ezekbe a vadászatokba belefektetett hatalmas erőfeszítésekről beszélt, Inyannának mindig eszébe jutott a ni-moyai csodálatos szörnyetegek parkja, ahol valamelyik régebben élt, lágyszívű Napkirály parancsa értelmében ezeket az állatokat becsben tartották és őrizték; ez pedig a csöndes, ösztövér Sidounra emlékeztette, akivel olyan gyakran bolyongott ebben a parkban, aki annyira gyönyörűen játszott a zsebhárfán. Nem akart Sidounra gondolni, akinek semmivel sem tartozott, de mégis bűnös vonzalom fűzte hozzá, nem akart a fejüket Lord Malibor trófeagyűjteményébe ajándékozó, ritka állatok legyilkolásáról hallani. Mégis sikerült odafigyelnie a Napkirály öldökléseiről szóló mesékre, sőt, néha még pár ésszerű megjegyzést is tett.

Hajnaltájt, mikor végre visszatértek a Nissimorn-palotába, és a lefekvéshez készülődtek, Calain odafordult hozzá.

— A Napkirály következőnek tengeri sárkányra akar vadászni. Lord Kinniken egyszer több mint háromszáz láb hosszúra becsült sárkányát szeretné elejteni.

A fáradt és kedvetlen Inyanna megvonta a vállát. A tengeri sárkányok legalább nem voltak ritka állatok, és a Napkirály nem okozhat különösebb kárt, ha párat szigonyvégre kap.

— Elfér egyáltalán egy ekkora állat a trófeáknak szánt szobájában?

— Szerintem a szárnya és a feje biztosan. Nem mintha sok esélye lenne elfognia a dögöt. Ezt a sárkányt Lord Kinniken halála óta mindössze négyszer látták, és az utóbbi hetven évben egyszer sem. De ha ezt nem találja meg, levadászik majd egy másikat. Vagy vízbe fullad hatalmas igyekezetében.

— Van erre esély?

Calain bólintott.

— A sárkányvadászat veszélyes foglalatosság. Bölcsebben tenné, ha nem próbálkozna ilyesmivel. De már minden szárazföldi állatot leölt, és Napkirály még egyébként sem szállt sárkányvadász hajóra, tehát nem fog visszariadni a feladattól. A hét végén indulunk Piliplokból.

— Indulunk?

— Lord Malibor megkért, hogy kísérjem el a vadászatra — mondta, majd bánatos mosollyal hozzátette: — Igazából a hercegre számított, de a testvérem a hivatalos ügyekre hivatkozva lemondott a megtiszteltetésről. Akkor megkérdezett engem. Az ember nem könnyen utasíthat vissza efféle meghívásokat.

— Én is veled megyek? — kérdezte Inyanna.

— Nem így terveztük.

— Ó — mondta a lány csendesen. Egy pillanattal később még megkérdezte:

— Mennyi ideig leszel távol?

— A vadászat általában három hónapig tart. A déli szelek évszakában. Aztán bele kell még számolni a Piliplokig tartó utat, a hajó felszerelését, a visszatérésre szánt időt… összesen hat vagy hét hónapról lehet szó. Tavasszal újra itthon leszek.

— Aha. Értem.

Calain közelebb lépett, és átölelte.

— Ez lesz a leghosszabb távollét, amit el kell viselnünk. Ígérem.

Semmiképpen sem utasíthatod vissza? — akarta kérdezni a nő. Nem mehetnék esetleg mégis veled? Azonban tudta, mennyire hiábavaló mindez, mennyire ellentétes Calain világának etikettjével. Így hát Inyanna nem tiltakozott. Átölelte a férfit, és napkeltéig szeretkeztek.

Calain indulásának estéjén — a sárkányvadász hajók menedékébe, a piliploki kikötőbe kellett mennie először — a férfi a Nissimorn-palota legmagasabb szintjén található irodájába hívatta, és egy vastag iratcsomót nyújtott át neki, hogy írja alá.

— Mi ez? — kérdezte Inyanna, és hozzá sem ért a papírokhoz.

— A házassági szerződésünk.

— Kegyetlen tréfa ez, uram.

— Ez nem tréfa, Inyanna. Egyáltalán nem az.

— De…

— Ezen a télen akartam veled megbeszélni, csak közbejött ez az átkozott sárkányvadászat, és nem maradt időm. Így hát gyorsítottam a dolgokon egy kicsit. Ezután már nem a szeretőm vagy: ez az irat hivatalossá teszi a szerelmünket.

— Szüksége van a szerelmünknek erre?

Calain összehúzta a szemét.

— Kockázatos és vakmerő kalandra indulok, amiről reményeim szerint vissza is térek, de a tengeren más kezében lesz a sorsom. Élettársamként nem formálhatsz jogot az örökségre. Asszonyomként viszont…

Inyanna teljesen megdöbbent.

— Ha akkora a veszély, mondd le az utazást, uram!

— Tudod, hogy ez lehetetlen. Vállalnom kell a kockázatot. Gondoskodom kell rólad. írd alá, Inyanna!

Hosszú ideig meredt a hosszú oldalakat megtöltő vázlatra. Nem igazán bírt koncentrálni, és a legelegánsabb kalligráfiával írott szavakat sem tudta kivenni. Calain felesége? Ezt majdhogynem rémesnek érezte, mintha az összes érték megsemmisülne, mintha minden határt átléptek volna. És mégis… mégis…

Várt. Nem tudta elutasítani.

Reggel Calain a Napkirály kíséretével együtt elindult Piliplokba, és Inyanna egész nap zavartan bolyongott a Nissimorn-palota folyosóin meg a szobákban. Azon az éjjelen a herceg bölcsen vacsorára hívta; a következő nap Durand Livolk és hölgye kísérte ebédelni a Pidruid-szigetre, ahova új tűzesőpálmából készült bor érkezett. Ezt más meghívások követték, így eléggé elfoglalt életet élt. Hónapok teltek el. Tél közepe felé járt az idő. És ekkor érkezett a hír, hogy a Belső-tengeren egy hatalmas tengeri sárkány darabokra zúzta, majd a tenger fenekére süllyesztette Lord Malibor hajóját. Lord Malibor és kísérete meghalt. Egy bizonyos Voriaxot választottak meg Napkirálynak. Calain végakaratának értelmében özvegye, Inyanna Forlana lett a Nissimorn-palota nevű terjedelmes birtok teljes jogú tulajdonosa.

11.

Mikor a gyász időszaka letelt, és lehetősége nyílt az ügyintézésére, Inyanna magához hívatta egyik lakáját, és nagy összegű pénzajándékot küldetett az Agourmole nevű tolvajnak és egész családjának a Nagy Bazárba. Inyanna így tudatta velük: nem felejtette el őket.

— Jól jegyezd meg minden szavukat, amikor átadod nekik az erszényeket — parancsolta a lakájnak, azzal a titkos reménnyel a szívében, hogy ők majd meleg szívvel emlékeznek az együtt töltött régi szép napokra, de a jelentés szerint egyikük sem mondott semmi érdekeset, egyszerűen csak meglepődtek és hálájukat fejezték ki Lady Inyanna kedvességéért, kivéve egy Sidoun nevű férfit, aki visszautasította az ajándékot, és semmilyen unszolásra nem volt hajlandó elfogadni. Inyanna szomorúan mosolygott, majd Sidoun húsz royalját szétosztotta az utcagyerekek között. Ezután nem vette fel többé a kapcsolatot a Nagy Bazár tolvajaival, még a hely közelébe sem ment soha.

Pár évvel később éppen a Gossamer Galéria üzleteit látogatta meg, amikor két gyanús külsejű alakra lett figyelmes a sárkánycsont-faragványok boltjában. A mozgásukból és az egymással váltott pillantásaikból ítélve nyilvánvalóan tolvajok voltak, akik éppen valamilyen figyelemelterelő trükköt akartak bedobni, hogy kirabolhassák a boltot. Aztán közelebbről is megnézte őket, és rájött, hogy már találkozott velük valamikor. Egyikük egy alacsony, kövérkés ember volt, a másik pedig egy magas, bütykös arcú, sápadt férfi. Inyanna intett kísérőinek, akik csendesen a két alak mögé surrantak.

Inyanna megszólalt:

— Egyikőtök Steyg, a másikat Vezan Ormusnak hívják, bár már elfelejtettem, melyikőtök kicsoda. Másrészről még eléggé jól emlékszem találkozásunk többi részletére.

A tolvajok riadtan pillantottak egymásra. A magasabbik szólalt meg először.

— Hölgyem, bizonyára téved. Az én nevem Elakon Mirj, barátomat pedig Thanooznak hívják.

— Manapság esetleg. De amikor hosszú évekkel ezelőtt Velathysba látogattatok, még más nevet viseltetek. Ha jól látom, csalókból tolvajokká fejlődtetek, nem igaz? Áruljátok el nekem: hány örököst találtatok a Nissimorn-palotára, mielőtt meguntátok a játékot?

Most már igazi pánik lobbant a szemükben. Úgy tűnt, hogy azon töprengenek, mennyi az esélyük áttörni Inyanna emberein az ajtó felé — ez azonban meggondolatlan cselekedet lett volna. A Gossamer Galéria őreit már értesítették, és ott gyülekeztek az ajtó előtt.

Az alacsonyabbik tolvaj remegő hangon megszólalt:

— Hölgyem, mi becsületes kereskedők vagyunk, semmi több.

— Javíthatatlan gazemberek vagytok — mondta Inyanna —, nem mások. Tagadjátok csak le még egyszer, és Suvraelre küldetlek benneteket kényszermunkára!

— Hölgyem…

— Mondjátok el az igazat — parancsolt rájuk Inyanna. A magasabbik vacogva válaszolt.

— Elismerjük a vádat. De ez annyira régen történt. Ha megkárosítottunk, teljes mértékben kárpótolunk.

— Megkárosítottatok? Engem? — Inyanna felkacagott. — Inkább a létező legnagyobb szolgálatot tettétek nekem. Hálás vagyok nektek: mert tudjátok meg, hogy valaha Inyanna Forlana voltam, egykori velathysi kereskedő, akitől kicsaltatok húsz royalt, most pedig én vagyok Ni-moyai Lady Inyanna, a Nissimorn-palota úrnője. Így védelmezi a Mindenható a gyengéket, így fordítja jóra a rosszat. — Bólintott az őröknek. — Vigyétek ezt a két alakot a birodalmi felügyelőkhöz, és mondjátok meg nekik, hogy alkalomadtán én is tanúskodni fogok, de kegyelmet kérek nekik… talán a három hónapig tartó közmunka megteszi a magáét. Utána pedig szolgálatomba fogadom őket. Hitvány, de okos csavargók vagytok, az ilyeneket pedig jobb a közelben tartani, ahol rajtatok tarthatom a szememet. — Intett a kezével. A két tolvajt elvezették.

Inyanna a tulajdonoshoz fordult.

— Elnézést a kellemetlen közjátékért — mondta — Nos, lássuk ezeket a város emblémáival díszített faragványokat, amik szerinted darabonként egy tucat royalt érnek… mit szólnál harminc royalhoz az egészért? És talán még azt a kerek bilantoon-faragást is hozzácsaphatnánk, hogy kikerekítsük a dolgokat…