A Lélektárolóban megtapasztalt pót-életek közül talán Inyanna Forlanáé áll a legközelebb Hissune lelkéhez. Részben azért, mert modern nő, és kevésbé idegen számára, mint a lélekfestő, a hajóskapitány vagy Narabali Thesme. De a legfőbb ok, amiért Hissune rokonságot érez az egyszeri velathysi boltossal, az, hogy lényegében ő is semmivel kezdte, aztán még azt is elveszítette, mégis sikerült hatalmat meg pompás életet szereznie, ami — Hissune legalábbis eléggé így gondolja — biztosan elégedetté is tette. Aki segít magán, azt az Ég is megsegíti, mindig is így gondolta, és ebben nagyon hasonlítanak egymásra Inyannával. Természetesen szerencséje volt — sikerült magára vonni a megfelelő emberek figyelmét a megfelelő időben, és ők végig kedvesen bántak vele az utazása alatt, de hát nem mások alakítják az ember szerencséjét? Hissune, aki a megfelelő helyen volt, amikor Lord Valentine évekkel ezelőtt, vándorlása során a Labirintusba érkezett, hisz ebben. Vajon milyen meglepetéseket és örömöket tartogat még számára a szerencse? Most már sokkal hatékonyabban alakíthatja a sorsát, és hátha sikerül többet elérnie a Labirintusban, mint ez az unalmas hivatalnoksors. Tizennyolc éves, elég idős ahhoz, hogy lassan megkezdje a hatalom felé vezető utat. Azonban ilyenkor mindig eszébe jut Inyanna, aki ennyi idősen még agyagedényekkel és ruhákkal kereskedett Velathys rosszhírű részében, aztán végül megörökölte a Nissimorn-palotát. Senki sem mondhatja meg előre, mi minden várhat még rá. Maga Lord Valentine is bármikor érte küldetheti a szolgáit — a Napkirály egy héttel ezelőtt érkezett a Labirintusba, és most azokban a fényűző szobákban helyezték el, amiket a pontifikátus fővárosában megszálló uralkodónak tartanak fenn… Szóval Lord Valentine esetleg magához hívatja…
— Hissune, eleget dolgoztál ebben a koszfészekben — mondhatná neki. — Mától fogva mellettem élsz a Kastély-hegyen!
Igen, bármelyik pillanatban sor kerülhet erre. De Hissune régóta nem hallott semmit a Napkirály felől, és igazából nem is számít ilyesmire. Szép mese lenne, de nem kínozza magát hiú reményekkel. Visszatér sivár munkájához, eltöpreng mindazon, amit a Lélektárolóban megtanult, és egy vagy két nappal azután, hogy megosztotta szellemét a ni-moyai tolvaj lelkével, visszatér a Tárolóhoz, és eddigi legmerészebb vállalkozásaként átnézi a katalógust, akad-e felvétel Lord Valentine lelkéről. Tudja, mekkora arcátlanság ez, és valósággal kísérti a sorsot — Hissune meg sem lepődne, ha fények villannának, csengők csörömpölnének, és fegyveres őrök érkeznének, hogy elfogják ezt a kíváncsi, felkapaszkodott kölyköt, aki a legparányibb meghatalmazás nélkül próbál behatolni a Napkirály lelkébe és elméjébe. Még jobban meglepi azonban, ami valójában történik: az óriási gép tájékoztatja, hogy Lord Valentine-ról csupán egyetlen felvétel hozzáférhető, ami még régen, ifjúként készült róla. Hissune szégyentelen módon egy pillanatig sem habozik. Gyorsan rácsap a gombokra.
Két fekete hajú, fekete szakállú férfi — magasak és izmosak, szemük sötéten villan, válluk széles, körülöttük a tekintély könnyed aurája; és az első pillantásra bárki számára nyilvánvaló, hogy testvérek. Egyikük férfi, a másik még bizonyos értelemben csak fiú, és ez nemcsak ritkás szakálla és arca simasága alapján egyértelmű, hanem a szemében csillanó melegség, játékosság és jókedv miatt is. Az idősebb komorabb, arckifejezése szigorúbb, gőgösebb, mintha csak szörnyű felelősséget hordozna, ami rányomta a bélyegét. Bizonyos értelemben ez igaz is — hiszen ő Halanxi Voriax, Damiandane főtanácsos idősebb fia, és a Kastély-hegyen gyerekkora óta közszájon forog az a pletyka, miszerint egy napon biztosan Napkirály lesz belőle.
Természetesen akadtak olyanok is, akik ugyanezt állították Valentine-ról, a fiatalabb testvérről — hogy sokat ígérő fiú, akiben ugyanúgy megvan az adottság az uralkodásra. Azonban Valentine nem igazán hitt az efféle bókokban. Voriax nyolc évvel idősebb volt nála, és ha valamelyikük a Kastély-hegyen uralkodik, az minden kétséget kizáróan Voriax lesz. Nem mintha Voriaxnak a szóbeszéden kívül különösebb biztosítékai lettek volna. Apjuk, Damiandane, Lord Tyeveras legközelibb tanácsnokának számított, és őt is ugyanolyan széles körben a trón várományosának tekintették. Mégis, amikor Lord Tyeverasból Pontifex lett, egészen a Kastély-hegy egyik városáig, Bombifale-ig nyúlt, hogy Malibort nevezze ki utódjává. Ezt senki sem láthatta előre, hiszen Malibor mindössze egy tartományi kormányzó volt, egy faragatlan férfi, akit sokkal jobban érdekelt a vadászat és a szerencsejáték, mint a kormányzás kötöttségei. Akkoriban Valentine még meg sem született, de Voriax elmondta neki, hogy apjuk soha egy szóval nem fejezte ki csalódását vagy aggodalmát, miután messzire került a tróntól, ami talán a legjobban mutatta, mennyire helyes választás lett volna.
Valentine sokszor töprengett azon, mekkora méltósággal viselné Voriax, ha minden pletyka ellenére megtagadnák tőle a napkoronát, és a Kastély-hegy valamelyik magasabb rangú hercegének — mondjuk Morvolei Elidathnak, Tinigornnak, Stasilaine-nek vagy éppen Valentine-nak — ítélnék. A sors igazán különös fintora lenne! Valentine néha, titokban, hangosan próbálgatta a neveket: Lord Stasilaine, Lord Elidath, Lord Tunigorn. Vagy éppen Lord Valentine! De az efféle álmodozás egyszerű dőreség volt. Valentine nem kívánta elbitorolni a bátyja helyét, és ez nyilvánvalóan nem is fog bekövetkezni. Ha az ég valami elképzelhetetlen tréfája, esetleg Lord Malibor szeszélye nem intézi másképpen, Voriax lép a trónra, amikor Lord Maliborból Pontifex lesz, ez a tudat jelentős súllyal nehezedett Voriax lelkére — ami viselkedésében, életmódjában is megmutatkozott.
Az udvar bonyolult cselszövései most éppen eléggé távol álltak Valentine-tól. A bátyjával éppen a Kastély-hegy alacsonyabb lankáin vakációztak — már régóta halogatták ezt az utazást, mivel múlt évben Valentine borzalmas lábtörést szenvedett, amikor Elidath barátjával a Poroszka alatt elterülő Törpeerdőben lovagoltak, és csak nemrégiben nyerte vissza annyira az egészségét, hogy ilyen fárasztó utazásra vállalkozzon. Hatalmas és csodálatos kirándulás volt ez, lefelé a roppant Kastély-hegyen, és valószínűleg ez az utolsó, amit Valentine megtehetett, mielőtt belépne a felnőtt kötelezettségek világába. Most lett tizenhét éves, és mivel azon hercegek csoportjába tartozott, akik közül a Napkirályokat kiválasztották, rengeteg mindent meg kellett tanulnia az uralkodás fortélyairól, hogy semmilyen kihívás ne érje váratlanul.
Így hát Voriax-szal tartott, aki éppen boldogan menekült saját kötelességei elől, hiszen együtt ünnepelhette testvérével a várva-várt gyógyulást. A halanxi családi kúriából indultak Felső-Morpin örömvárosa felé, hogy meglovagolják az energia-alagutakban hömpölygő félelmetes örvényeket. Amikor Valentine mindenáron ki akarta próbálni a tükörcsúszdákat is, hogy próbára tegye felgyógyult lábát, Voriax szemében a kétség legapróbb szikrája csillant — mintha kételkedett volna benne, vajon Valentine valóban képes-e a feladatra; de tapintatosan egy szót sem szólt. Amikor kiléptek a csúszdára, Voriax zavarba ejtően védelmező mozdulattal Valentine könyöke mellé lebegett, és amikor testvére kicsit elhúzódott, követte, egészen addig, amíg Valentine meg nem fordult.
— Szerinted le fogok zuhanni, fivérem? — kérdezte.
— Ennek elég kicsi az esélye.
— Akkor miért húzódtál ilyen közel? Vagy talán te magad félsz a zuhanástól? — Valentine felnevetett. — Ha így van, cseppet se félj! Azonnal elkaplak.
— Mindig annyira figyelmes vagy — mondta Voriax. Aztán elfordultak a csúszdák, fényesen izzottak a tükrök, és nem maradt idő egymás ugratására. Valentine egy pillanatig csakugyan zavartnak érezte magát, hiszen a tükörcsúszdát nem sérülteknek tervezték, és törése nem múlt el nyomtalanul — idegesítően sántikált, ha nem is nagyon, de zavarta az összehangolt mozgásban. Azonban hamar elkapta a játék ritmusát, és könnyedén állva maradt, még a legvadabb örvényekben is meg tudta őrizni egyensúlyát, és amikor pörögve elhúzott Voriax mellett, látta, hogy testvére arcáról eltűnt a szorongás. Valentine-nak többször eszébe jutott ez az eset, miközben testvérével átutaztak a Kastély-hegyen Tentagba, a fatáncoltatók ünnepére, majd Ertsud Grandba és Minimoolba, aztán tovább, Gimkandale-n túl Furible-be, ahol megtekintették a kőmadarak násztáncát. Amikor a tükörcsúszdán vártak, Voriax aggódó, törődő őrnek tűnt, ugyanakkor kicsit leereszkedően és zsarnok módjára is viselkedett — a testvéri aggodalommal Voriax mintha a tekintélyét próbálta volna fenntartani, és ez a felnőttkor küszöbén toporgó Valentine-nak egyáltalán nem tetszett. De tudta, hogy a testvéri kapcsolat részben szeretet és részben háború, ezért megtartotta magának bosszúságát.
Furible-ból indulva átutaztak Kelet- és Nyugat-Bimbakon, és mindegyik városban elidőztek egy kicsit a mérföldnyi magas ikertornyok egyikénél, ahol még a legdölyfösebb pojáca is apró hangyának érezhette volna magát. Kelet-Bimbakot elhagyva rátértek a Poroszkába vezető útra, ahol tucatnyi vadul zubogó patak összefolyásából a Glayge-folyó született. Poroszka lejtős oldalán néhány mérföldön keresztül krétafehér, feltúrt talaj nyújtózott, és a máshol égig érő fák itt csupán szörnyűséges, eltörpült korcsok voltak, egyik sem magasabb egy embernél, és vékony, mint egy kislány csípője. Valentine ebben az erdőben került életveszélybe, amikor túl szilajul ösztökélte vágtára a hátasát az alattomos felszíni gyökerekkel benőtt részen. A ló megbotlott és ledobta a hátáról Valentine-t, akinek a lába szörnyű módon két karcsú, de hajlíthatatlan fatörzs közé feszült, aztán a kín, a szorongás hónapjai következtek, míg lassan összeforrtak a csontok, és nyomtalanul elsuhant a fiatalkor egyik pótolhatatlan éve. Miért tértek vissza ide? Voriax úgy kóborolt a fák között, mintha rejtett kincset keresne. Végül Valentine-hoz fordult.
— Olyan ez a hely, mintha elvarázsolták volna — mondta.
— Egyszerű a magyarázat. A fák gyökerei képtelenek igazán mélyre hatolni ebben a használhatatlan, szürke talajban. Ezért a legkézenfekvőbb módszert használják fel az életben maradásra, hiszen a Kastély-hegyen vagyunk, ahol minden növekszik, és a fák is sóvárognak a táplálék után, szóval…
— Igen, értem — mondta Voriax hidegen. — Nem azt mondtam, hogy a helyet elvarázsolták, hanem azt, hogy pontosan úgy néz ki. Egy csapatnyi vroon varázsló sem teremthetett volna ilyen undormányt. Mégis örülök, hogy végre láthatom. Ne lovagoljunk keresztül az erdőn?
— Milyen ravasz is vagy te, Voriax.
— Ravasz? Azt hiszem, nem értem…
— Át akarsz vágtatni az erdőn, ahol majdnem elveszítettem a lábamat.
Voriax amúgy is pirospozsgás arca még jobban elvörösödött.
— Nem hinném, hogy újra leesnél a lóról.
— Biztosan nem. De szerinted én pontosan ettől félek, és szerinted a félelmet úgy lehet legyőzni, ha szembenézünk vele. Ezért akarsz beleugratni egy újabb versenybe… Akkor talán leküzdhetem azt a hosszú ideje mardosó félelmet, amit valószínűleg ez az erdő ébresztett bennem. Látszólag ennek a teljes ellentétével próbálkoztál a tükörcsúszdánál, de lényegében ugyanarról van szó, nem?
— Egy szót sem értek az egészből — mondta Voriax. — Talán lázas vagy ma?
— Egyáltalán nem. Versenyezzünk?
— Szerintem ne.
Valentine zavarodottan a markába csapott.
— De hiszen te ajánlottad!
— Azt javasoltam, lovagoljunk egyet — válaszolta Voriax. — Azonban úgy tűnik, rejtélyes oknál fogva daccal és gyűlölettel telt meg a szíved, azzal vádolsz, hogy manipulállak és irányítalak, pedig szó sincs ilyesmiről. Ha ilyen hangulatban száguldasz keresztül az erdőn, biztosan fel fogsz bukni, és akkor biztosan eltöröd a másik lábadat is. Gyere. Poroszka felé megyünk.
— Voriax…
— Gyerünk.
— Át akarok lovagolni az erdőn. — Valentine egy pillanatra sem verte le a szemét a bátyjáról — Velem tartasz hát, vagy inkább megvársz itt?
— Azt hiszem, veled tartok.
— Most pedig figyelmeztess, hogy legyek óvatos és ügyeljek a gyökerekre.
Voriax bosszús arcán megrándult egy izom, és hosszan, elkeseredetten sóhajtott.
— Nem vagy már gyermek. Nem is látnálak el ilyen tanácsokkal. Ha esetleg úgy vélném, hogy rászorulsz, rögtön kitagadnálak, messzire űznélek magamtól, és nem lennél többet a testvérem.
Megugratta hátasát, és dühösen elvágtatott a törpefák között felsejlő keskeny ösvényen.
Pillanatnyi tétovázás után Valentine is követte. Keményen hajszolta lovát, megpróbálta csökkenteni a távolságot kettejük között. Az ösvényen rendkívül nehezen lehetett lovagolni, és imitt-amott ugyanolyan komisz akadályok bukkantak fel, mint legutóbb, mikor Elidath-tal versenyzett. Akkor felbukott — most azonban biztos lábú hátason lovagolt, és egyáltalán nem kellett meghúznia a gyeplőt. Habár emlékeiben még élénken élt a zuhanás, Valentine cseppet sem félt, mindössze az érzékei lettek élesebbek — ha ismét elbukna, sokkal kevésbé sérülne meg. Túlreagálta volna Voriax viselkedését? Talán túl ingerlékeny, érzékeny, túl hamar próbált védekezni bátyja képzelt, túlzott aggodalmai ellen. Végül is Voriaxot a világ uralkodójának nevelik — nem tehetett mást, mindenért és mindenkiért, különösen az öccséért felelősséget kell vállalnia. Valentine elhatározta, hogy ezentúl kisebb hévvel védelmezi saját függetlenségét.
Az erdőn átkelve Poroszkába jutottak, a Kastély-hegy legöregebb városainak egyikébe, a folyondárral benőtt falak és utcalabirintusok ősi birodalmába. Már tizenkétezer évvel ezelőtt is állt, amikor a Hegy, a Majipoor testéből harminc mérföld magasra sarjadó kinövés meghódítása, ez az első büszke és őrült kaland megkezdődött ezeken a kopár, légüres pusztákon. Azoknak, akik egész életüket az Ötven Város örökösen illatozó tavaszában töltötték, nehéz volt elképzelni azt az időt, amikor a Hegy még üres, lakhatatlan sziklasivatag volt — de Valentine ismerte a titáni lejtőkre felkapaszkodó pionírok történetét, akik elhozták erre a hatalmas hegyre a meleget és levegőt termelő gépeket. Az eltelt évszázadok alatt a vidék a szépség tündéri birodalmává változott, és mindezek koronája az egykori apró, barátságtalan erőd lett a csúcson, amit nyolcezer évvel ezelőtt Lord Stiamot alapított, és azóta hihetetlen átalakulásokkal a gigantikus, emberi ésszel felfoghatatlan Kastéllyá nőtte ki magát… ahol manapság Lord Malibor uralkodik. Hódolattal időztek az akkori növénytakaró határát jelölő poroszkai emlékmű előtt: Ezen a ponton túl valamikor csak kopár pusztaság nyújtózott.
A feliratos, csillogóan fekete, velathyntu-márványból faragott oszlopot csodálatos karmazsin- és aranyszínekben pompázó halatinga-liget vette körbe.
Két éjszakát és két napot töltöttek Poroszkában, aztán a Glayge völgyében, a főbb utaktól távol leereszkedtek a Ghiseldorn nevet viselő faluba. Egy sötét, sűrű erdő szélén a nagyvárosokból menekült pár ezer ember települést alapított — a folyó menti mezőkön legelésző vad blávok gyapjából készített fekete nemezsátrakban éltek, és alig érintkeztek szomszédjaikkal. Egyesek azt suttogták róluk, hogy boszorkányok meg varázslók, mások szerint állandóan emberi alakot viselő, kóbor, metamorf törzsről van szó, ami túlélte a fajuk ősidőkkel ezelőtti kiűzetését Alhanroelről. Az igazság sokkal egyszerűbb, gondolta Valentine: ezek az emberek egyszerűen nem találták a helyüket Majipoor versengő világában, ezért eljöttek ide, hogy saját közösségükben saját életüket élhessék.
A késő délután egy domb tetején érte őket, ahonnan tisztán látszott Ghiseldorn erdeje és a fekete sátrakból épített falu. Az erdő nem tűnt túl barátságosnak. Az alacsony, vastag törzsű pingla-fák rengetegében duzzadt ágak vonaglottak, és szoros boltozatot formáztak az egymásba fonódó lombok. A falu sem látszott hívogatónak. A széles terekkel elválasztott tízoldalú sátrak különös geometriájú, óriás rovaroknak tűntek, amelyek mintha csak egy pillanatra szakították volna félbe megállíthatatlan vonulásukat ezen a számukra teljesen idegen tájon. Valentine-t mindig is komolyan érdekelte Ghiseldorn, de most, hogy végre eljutott ide, megcsappant a titokfejtés vágya.
Voriaxra pillantott, és a bátyja arcán ugyanazokat a kétségeket látta.
— Mit tegyünk? — kérdezte Valentiné.
— Szerintem táborozzunk le itt az erdőben. Reggel pedig meglátogatjuk a falut, és megnézzük, hogyan fogadnak minket.
— Megtámadhatnak minket?
— Hogy megtámadnának-e? Kétlem. Szerintem még a nagy többségnél is békésebbek. De minek zavarjuk meg az életüket, ha nem látnak szívesen? Miért ne tartsuk tiszteletben az elzártságukat? — Voriax a patak mellett zöldellő, félhold alakú területre mutatott. — Mit szólnál, ha ott táboroznánk le?
Megálltak, kipányvázták lovaikat, kicsomagolták hátizsákjaikat, aztán ízletes hajtásokat szedtek vacsorára. Miközben tűzifát gyűjtöttek, Valentine hirtelen megtörte a csendet.
— Ha Lord Malibor űzne erre egy ritka vadállatot, vajon eszébe jutna egy pillanatra is a ghiseldorniak önkéntes magánya?
— Lord Malibort semmi sem tarthatja vissza a zsákmány elejtésétől.
— Pontosan. A gondolat fel sem merülne benne. Szerintem belőled sokkal jobb Napkirály lesz, mint Lord Malibor.
— Ne beszélj butaságokat!
— Ez nem butaság. Csupán egy értelmes vélemény. Abban mindenki egyetért, hogy Lord Malibor kegyetlen és oktalan. Amikor majd rád kerül a sor…
— Fejezd be, Valentine.
— Te Napkirály leszel — mondta Valentine — Miért alakoskodnánk? Biztosan így lesz, ráadásul hamarosan. Tyeveras már nagyon öreg… Lord Malibor két vagy három éven belül beköltözik a Labirintusba. És akkor biztosan téged nevez ki Napkirálynak. Nem olyan ostoba, hogy ellenálljon a tanácsosainak. És akkor…
Voriax megragadta Valentine csuklóját, és magához rántotta testvérét. Szemében fájdalom és bosszúság csillant.
— Az ilyen locsogás balszerencsét okoz. Fejezd be, kérlek!
— Mondhatok még valamit?
— Nem akarok több fejtegetést hallani arról, ki lesz a Napkirály.
Valentine bólintott.
— Ez nem fejtegetés. Egyszerű kérdés, amit testvér tesz fel a testvérnek, és ami már jó ideje foglalkoztat. Nem mondom, hogy Napkirály leszel, egyszerűen csak tudni akarom, szeretnél-e uralkodó lenni. Megkérdeztek egyáltalán? Óhajtod ezt a terhet? Csak erre válaszolj nekem, Voriax!
Voriax sokáig hallgatott.
— Ezt a terhet senki sem merné elutasítani. — szólalt meg végül.
— De akarod?
— Ha a végzet így hozza, mondhatok nemet?
— Nem válaszolsz a kérdésemre. Nézz csak végig rajtunk: fiatalok, egészségesek, boldogok vagyunk. Az udvarban ránk rótt terhek mellett, amik nem túlzottan megterhelőek, azt tehetünk, amit csak kedvünk tartja, bejárhatjuk az egész világot, legyen szó zimroeli utazásról, zarándoklatról a Szigetre, vakációról a Khyntori Határ-hegységben, vagy bármi másról. Mindezt feladni csak azért, hogy viseld a napkoronát, milliónyi törvényt írjál alá, beszédeket mondj azokon a hatalmas körmeneteken — és valamikor levonulj a Labirintus mélyébe… miért, Voriax? Miért kívánná ezt bárki? Te szeretnéd ezt csinálni?
— Még mindig gyermek vagy — mondta Voriax.
Valentine úgy hőkölt hátra, mintha arcul csapták volna. Már megint ez a leereszkedő hangsúly! Aztán rájött, hogy naiv, gyermekded kérdéseivel kiérdemelte a megjegyzést. Uralkodott a haragján, és csak ennyit mondott:
— Azt hittem, már beléptem a felnőttkorba.
— Valamennyire. De még mindig sokat kell tanulnod.
— Kétségtelenül — Kis szünetet tartott. — Rendben van, elfogadod, hogy az uralkodás terhe elkerülhetetlen, ha felkínálják ezt a lehetőséget. De akarod mindezt, Voriax, valóban sóvárogsz utána, vagy csak a származásod és a kötelességtudatod ösztönöz arra, hogy felkészítsd magadat a trónra lépésre?
— Nem a trónra készítem fel magamat — válaszolta Voriax lassan —, hanem a Majipoor kormányzatában betöltendő szerepre, amire te is készülsz, és ez valóban a származás és a kötelességtudat dolga, mivel Damiandane főtanácsos fia vagyok, ami szerintem rád ugyanúgy igaz. Ha felkínálják a trónt, büszkén elfogadom, és amennyire csak tudom, viselem e terhet. Nem sóvárgok haszontalanul az uralkodói poszt után, és még kevesebbet töprengek azon, hogy felkínálják-e vagy sem. Ezenkívül mérhetetlenül fárasztónak találom ezt a társalgást, ezért nagyon hálás lennék, ha hagynál békében tűzifát gyűjteni.
Átható pillantást vetett Valentine-ra, aztán elfordult.
Valentine agyában úgy sarjadtak egymás után a kérdések, mint az alabandinák nyáron, de mindent visszafojtott, mert látta Voriax remegő ajkát, és tudta, hogy már így is átlépett egy határvonalat. Voriax dühösen zúzta a földön heverő gallyakat, szükségtelen erővel tördelte az amúgy is száraz, törékeny ágakat. Valentine nem akarta még egyszer megsérteni bátyja lelkivilágát, pedig csak keveset tudott meg abból, amit tudni akart. Voriax védekezéséből arra következtetett, hogy testvére mégis sóvárog az uralkodás után, és minden éber pillanatában erre készíti fel magát, halványan még azt is sejtette, de valóban csak sejtette, miért vágyik rá ennyire. Saját maga, a hatalom és a dicsőség miatt? Nos, miért ne? Vagy hogy beteljesítse a végzetet, ami egyes emberekre komolyabb kötelezettségeket ró? Igen, ez is lehetséges. És kétségtelenül azért is, hogy jóvátegye azt a sértést, ami apjukat érte, amikor őt mellőzték a koronázásnál. De mégis… valaki feladja a szabadságát pusztán a világuralomért cserébe — nos, ez érthetetlennek tűnt Valentine számára, és végül úgy döntött, Voriaxnak volt igaza, és ezek mind olyan dolgok, amiket tizenhét évesen még nem érthet meg.
Elvonszolta a táborig az összegyűjtött tűzifát, és elkezdte megrakni a tábortüzet. Voriax hamarosan követte, de nem szólt semmit. A rosszkedv fagyos hidege ereszkedett a két testvér közé, és ez nagyon zavarta Valentine-t. Bárcsak bocsánatot kérhetne Voriaxtól, amiért a lelkébe gázolt, de ez lehetetlennek tűnt, hiszen ilyen dolgokban sem ő, sem bátyja nem ismert tréfát. Még mindig hitt abban, hogy egy testvér a testvérrel a legintimebb témákat is sértődés nélkül megbeszélheti. De nehezen viselte ezt a fagyos hangulatot, ami, ha hosszúra nyúlik, egész nyaralásukat megmérgezheti. Valentine azon tűnődött, hogyan állíthatná vissza a barátságot kettejük között. Pár pillanattal később azt a módszert választotta, ami fiatalabb korukban elég jól működött.
Voriaxhoz lépett, aki komoran, mogorván farigcsálta a vacsorának való húst.
— Birkóznál velem, amíg felforr a víz? — kérdezte. Voriax meglepetten pillantott fel.
— Micsoda?
— Testmozgásra van szükségem.
— Akkor másszál fel a pingla-fákra, és táncolj az ágakon.
— Gyere már! Csak pár menetről lenne szó, Voriax!
— Nem hiszem, hogy ez így helyes.
— Miért? Ha legyőznélek, még jobban aláásnám a méltóságodat?
— Vigyázz, mit beszélsz, Valentine!
— Túl sértő módon beszéltem az előbb. Bocsáss meg. — Valentine birkózóállásba helyezkedett, és kinyújtotta a kezét.
— Kérlek! Pár gyors fogás, egy kis mozgás vacsora előtt…
— Alig gyógyult meg a lábad.
— De meggyógyult, ez a lényeg. Cseppet se félj, minden erődet felhasználhatod ellenem, mint ahogy én is teszem majd.
— És ha megint eltörik a lábad, mi meg itt állunk, messze minden számításba jöhető várostól?
— Gyerünk, Voriax! — mondta Valentine türelmetlenül. — Túl sokat aggódsz! Mutasd meg, tudsz-e még birkózni! — Felkacagott, tapsolt és meghajolt, aztán megint tapsolt, majdhogynem Voriax orra elé tolta vigyorgó arcát. Lábra állította testvérét, és Voriax beadta a derekát. Egymásnak veselkedtek.
Valami nem volt rendjén. Mióta Valentine akkora lett, hogy egyenlő esélyekkel szállhatott szembe bátyjával, azóta gyakran birkóztak, és ismerte Voriax összes mozdulatát, egyensúlyozó és időzítő trükkjeit. De a férfi, akivel most küzdött, teljesen idegennek tűnt. Talán egy metamorf surrant a közelébe Voriax álcájában? Nem, nem — a lába miatt van, döbbent rá Valentine. Voriax visszafogta az erejét, szándékosan finoman és ügyetlenül küzdött, már megint csak gyámolította. Valentine meglepő dühvel előrelendült, és megragadta Voriaxot, hogy elhajítsa, aztán féltérdre kényszerítette a bátyját, pedig a harci etikett szerint ebben a korai szakaszban csak felmérni és kipróbálni szabadott az ellenfelet. Voriax döbbenten bámult. Amikor Valentine visszatartotta a lélegzetét, és erőt gyűjtött, hogy testvérét két vállal a földre fektesse, Voriax támadásba lendült, elrugaszkodott a talajtól, először mutatva ki félelmetes erejét: ettől függetlenül majdnem a földre került Valentine csapásától, de az utolsó pillanatban kiszabadult, és talpra ugrott.
Óvatosan kerülgették egymást.
— Alábecsültelek, látom — szólalt meg Voriax. — A lábad tényleg teljesen meggyógyult.
— Így igaz, mint ezt már többször meg is mondtam neked. Még sántítok ugyan egy kicsit, de ez nem számít. Gyere közelebb, Voriax… hadd kapjalak el még egyszer.
A bátyja bólintott. Újból egymásnak ugrottak, egymáshoz préselődtek, egyikük sem tudta felbillenteni a másikat. Valentine számára óráknak tűntek ezek a percek. Végül sikerült Voriaxot pár hüvelykkel hátrébb tolnia. Bátyja megvetette a lábát, és keményen ellenállt, aztán visszaszorította Valentine-t az előző pozícióba. Erőlködtek, nyögtek és izzadtak, egymás arcába vigyorogtak dulakodás közben. Valentine örömmel üdvözölte Voriax mosolyát, hiszen ez azt jelentette, hogy újra testvérek, felengedett a közéjük fagyott hidegség, és a bátyja megbocsátotta tiszteletlenségét. Most birkózás helyett legszívesebben átölelte volna Voriaxot; és ezt az ellazult pillanatot kihasználva testvére megtaszította, aztán perdült és fordult, a földre teperte Valentine-t, beletérdelt a gyomrába, és megragadta Valentine vállát, aki keményen tartotta magát, de ebben a helyzetben Voriaxnak nem lehetett sokáig ellenállni. Biztos kézzel szorította egyre és egyre lejjebb, egészen addig, míg Valentine válla a hideg, nedves talajt nem érintette.
— Győztél — lihegte Valentine. Nem bírták abbahagyni a nevetést, végül Voriax lehengeredett róla, és elnyúlt mellette a földön. — Kihívlak a következő menetre!
Milyen csodálatos érzés volt visszaszerezni bátyja szeretetét! — még egy elvesztett játszma árán is.
Valentine a közelben felhangzó tapsra kapta fel a fejét. Felült, a szürkületbe bámult, és egy éles arcvonású, különlegesen hosszú hajú nőt pillantott meg az erdő szélén. Csúfondáros, csillogó szemei, telt ajkai voltak, különös stílusú, durván összefércelt, cserzett bőrcsíkokból alkotott, alig takaró ruhát viselt. Valentine eléggé idősnek vélte, lehetett vagy harmincéves.
— Figyeltelek benneteket — mondta a nő, és elindult feléjük. A félelem legcsekélyebb jelét sem mutatta. — Először azt hittem, igazi verekedésről van szó, utána jöttem rá, hogy csak sport.
— Először veszekedésnek indult — ismerte be Voriax. — De testgyakorlásnak sem volt utolsó. Halanxi Voriax vagyok, ő pedig az öcsém, Valentine.
A nő egyikükről a másikukra pillantott.
— Igen, testvérek vagyok. Bárki láthatja. Engem Tanundának hívnak és Ghiseldornból származom. Mondjak nektek jövendőt?
— Tehát boszorkány vagy? — kérdezte Valentine.
A nő szemeiben vidámság csillant.
— Igen, igen, persze, mi más lehetnék, ha nem boszorkány?
— Rajta, mondj nekünk jövendőt! — kiáltotta Valentine.
— Várj — szólalt meg Voriax — Nincs kedvem az ilyen hókuszpókuszhoz.
— Túl józan vagy — mondta Valentiné. — Mi bajunk származhat belőle? Ha egyszer Ghiseldornba, a varázslók városába látogatunk, miért ne jósolják meg a jövendőnket? Mitől félsz? Ez nem más, Voriax, mint egy játék! — A boszorkányhoz lépett. — Velünk tartasz vacsorára?
— Valentine…
Valentine arcátlanul a testvérére pillantott, aztán felkacagott.
— Minden gonosztól megvédelmezlek, Voriax! Cseppet se félj! — Halkabban még hozzátette:
— Már elég régóta utazunk magányosan, fivérem. Társaságra vágyom!
— Így már értem — mormogta Voriax.
De a boszorkány csinos jelenség volt, Valentine pedig kellően kitartó, így hát hamarosan úgy tűnt, Voriaxot kevésbé zavarja a nő jelenléte; vágott egy harmadik adagot a húsból, a boszorkány pedig eltűnt az erdőben, és pinglagyümölcsökkel megrakodva tért vissza. Megmutatta, hogyan kell úgy megsütni őket, hogy a levük pont a húsra csorogjon, és tetszetős, füstös ízt adjon az ételnek. Valentine kis idő múlva szédülni kezdett, és kételkedett benne, hogy az a pár csepp bor okozta volna — inkább a pinglagyümölcsökre gyanakodott. Egy pillanatra arra gondolt, a nő elárulta őket, de elhessegette az ötletet, hiszen a fejében eluralkodó kellemes, kicsit izgató zavarodottság nem tűnt veszélyesnek. Voriaxra pillantott, azt várva, hogy bátyja gyanakvása egyre csak erősödni fog, míg végül elrontja az egész estét. De Voriax, ha egyáltalán érezte a gyümölcslé hatását, mindössze átszellemültebbnek tűnt; mindenen hangosan kacagott, billegett és a combját csapkodta, a boszorkányhoz hajolt, és rekedt hangon az arcába kiabált. Valentine vágott még húst. Most már közeledett az éjszaka, sötétség ereszkedett alá táborukra, hirtelen fénnyel ragyogtak fel a csillagok a vékony holdsarlótól megvilágított égen. Valentine-nak úgy tűnt, énekszót és hamis kántálást hall a távolból, bár Ghiseldorn túl messzire volt ahhoz, hogy az efféle hangok átjussanak a sűrű erdőn: biztosan a mámorító gyümölcsök okozta fantáziálás, döntötte el végül.
A tűz lassan lelohadt. Lehűlt a levegő. Valentine, Voriax és Tanunda közelebb húzódott egymáshoz, testek préselődtek testekhez, először ártatlanul, aztán már nem annyira ártatlanul. Ahogy egyre szorosabban egymásba fonódtak, Valentine elkapta Voriax pillantását, aki kacsintott, mintha csak azt üzenné, Ma éjjel mindketten férfiak vagyunk, és együtt élvezzük az élet örömeit, fivérem. Valentine olykor-olykor megosztott egy nőt Elidath-tal vagy Stasilaine-nel, és mindhárman boldogan hancúroztak egy kétszemélyes ágyban, de Voriax-szal, aki annyira tudatában volt saját rangjának, felsőbbrendűségének és magas pozíciójának, még soha, így ez a játék most különös örömet jelentett számára. A ghiseldorni boszorkány kibújt bőrruhájából, és a tűz fénye egy karcsú, hajlékony testet világított meg. Valentine attól tartott, hogy a nő, aki sokkal öregebb volt, mint ő, még Voriaxnál is idősebb pár évvel, visszataszító lesz, de most már belátta, hogy ez is a tapasztalatlanságából eredő butaság, hiszen a nő testét minden tekintetben gyönyörűnek találta. Tanunda felé nyúlt, de a derekánál Voriax kezéhez ért; játékosan rácsapott, mintha egy zümmögő bogár lenne, aztán mindketten kacagtak, mély hangjukba Tanunda kellemes kuncogása elegyedett, míg mindhárman végig nem hemperedtek a harmatos füvön.
Valentine még sohasem élt át ilyen vad éjszakát. Bármilyen kábítószert is tartalmazott a pinglagyümölcs, mindenképpen felszabadította az összes gátlását, megnövelte az energiáit, és valószínűleg Voriax is ugyanígy érzett. Valentine számára ez az éjszaka töredékes, egymáshoz nem kapcsolódó emlékképek sorozatává vált. Most éppen elterült a földön, ölében Tanunda feje, akit Voriax ölelt, és különös elégedettséggel hallgatta összevegyült zihálásukat; aztán ő szorította magához a boszorkányt, és Voriax is valahol a közelében volt, de nem tudta, hol; aztán szédülten birkóztak, és Tanunda kettejük közé került. Valahogy eljutottak a patakig, fürödtek és lubickoltak és nevettek, aztán meztelenül, vacogva a halódó tábortűzhöz rohantak, és megint szeretkeztek, Valentine Tanundával, és Tanunda Voriax-szal, Tanunda Voriax-szal és Valentine-nal, hús hatolt húsba, míg a hajnal első szürkés sugarai fel nem szakították a sötétséget.
Mikor a nap felbukkant az égen, mindhárman ébren voltak. Valentine nem emlékezett az éjszaka egyes részeire, és arra gondolt, hogy időről időre tudattalan álomba szenderült, de mostanra már teljesen kitisztult az agya, csepp álmosságot sem érzett, mintha csak dél felé járna az idő. Voriax sem változott semmit, akárcsak a közöttük heverő, meztelen, vigyorgó boszorkány.
— Most pedig — szólalt meg — következzen a jövendölés!
Voriax aggodalmasan megköszörülte a torkát, de Valentine gyorsabb volt:
— Igen! Ez az! Jósolj nekünk!
— Gyűjtsétek össze a pinglamagvakat! — parancsolta a nő.
Ezek a fényes, vörös foltokkal pettyezett fekete diók szanaszét szóródtak a tisztáson. Valentine jó tucatnyit szedett össze, és még Voriax is felmarkolt párat. Mindet odaadták Tanundának, aki szintén talált már egy maroknyit. A boszorkány a kezében rázogatta a magvakat, majd kockaként végiggurította a földön az összeset. Ezt öt alkalommal megismételte, majd összeszedte mindet, és újra dobott; utána összezárta a kezét, és kör alakban csorgatta a szemeket a talajra, a maradékot pedig a kör közepébe szórta. Sokáig szemlélte a művét, lekuporodott a mintákat tanulmányozni. Végül felpillantott. A szeszélyes bujaság eltűnt az arcáról; inkább különös mód feszültnek, nagyon komolynak és jó pár évvel idősebbnek látszott.
— Magas rangú férfiak vagytok — kezdte. — De ez már a viselkedésetekből is látszott. A magok ennél többet is elárulnak. Mindkettőtök jövőjében veszedelmet látok.
Voriax oldalra nézett, összeráncolta a homlokát, és köpött.
— Igen, szkeptikus vagy — mondta a boszorkány. — De mindkettőtöknek szembe kell néznetek a veszéllyel. Te… — Voriaxra mutatott — jobban teszed, ha óvakodsz az erdőktől, te pedig… — Egy pillantás vetett Valentine-ra. — A víztől, az óceántól. — Összehúzta a szemöldökét. — A te jövőd rendkívül titokzatos, és nem tudom világosan kiolvasni a magokból. A vonalad megszakad egy helyen… ez nem a halál, hanem valami sokkal furcsább, egy változás, hatalmas átalakulás… — Megcsóválta a fejét. — Nem igazán értem. Nem segíthetek többet.
— Óvakodj az erdőktől, az óceánoktól… a butaságtól! — csattant fel Voriax.
— Belőled király lesz — mondta Tanunda.
Voriaxnak elakadt a szava. Arca belevörösödött a dühbe, és a nő után kapott.
Valentine mosolyogva hátba veregette a bátyját.
— Látod? — kérdezte. — Na, látod?
— És belőled is király lesz — mondta a boszorkány.
— Micsoda? — Valentine teljesen zavarba jött. — Milyen ostobaság ez? Téged becsaptak a magvaid!
— Ha így történt, ez az első eset — válaszolta Tanunda. Összegyűjtötte a lehullott szemeket, gyorsan a patakba hajította mindet, aztán magára csavarta a bőrcsíkokat. — Egy király és még egy király, és nagyon élveztem veletek ezt a kis éjszakai testmozgást, jövendő hatalmasságok. Folytatjátok az utatokat Ghiseldornba?
— Nem hinném — mondta Voriax, de nem nézett a nőre.
— Akkor nem találkozunk többet. Az ég áldjon benneteket!
Gyors léptekkel elindult az erdő felé. Valentine kinyújtotta utána a kezét, de nem szólt semmit, csak a levegőt markolta hasztalanul remegő ujjaival, aztán a boszorkány már el is tűnt. Voriax felé fordult, aki dühösen rugdosta a tűz parazsát. Mintha az éjszakai dáridó összes öröme eltűnt volna.
— Igazad volt — szólalt meg Valentine. — nem lett volna szabad megengednünk, hogy a mi rovásunkra játszadozzon a jóslással. Erdők! Óceánok! És ez az őrült ötlet, hogy mindketten uralkodók leszünk!
— Mire gondolhatott? — kérdezte Voriax. — Megosztjuk a trónt, mint a testét az éjszaka?
— Ez nem fordulhat elő — mondta Valentine.
— Majipooron még soha nem uralkodtak ketten egyszerre. Ennek semmi értelme! Ez elképzelhetetlen! Ha belőlem király lesz, Valentine, hogyan lehet belőled is az?
— Nem figyelsz rám. Azt mondtam, ne törődj az egésszel, testvér! Ez a nő igazi vadember volt, aki örömöt szerzett nekünk egy részeg éjszakán. Semmi sem igaz a jövendöléseiből.
— Azt mondta, király lesz belőlem.
— Valószínűleg így is lesz. Szerencsésen ráhibázott, ennyi az egész.
— És ha nem? Ha zseniális látnok?
— Nos, akkor király leszel!
— Na és te? Ha velem kapcsolatban igazat mondott, akkor belőled is Napkirály válik egy napon, de hogyan…
— Nem — mondta Valentine. — A próféták gyakran rejtvényekben és kétértelmű kijelentésekben nyilatkoznak meg. Valószínűleg nem szó szerint gondolta, amit mondott. Belőled Napkirály lesz, Voriax, ez köztudott tény, amit meg nekem jósolt, valószínűleg teljesen mást jelent, ha egyáltalán jelent valamit.
— Ez ijesztő, Valentine.
— Ha Napkirály leszel, semmitől sem kell tartanod. Miért fintorogsz?
— Megosztani a trónt egy testvérrel… — Látszott, hogy nem megy ki a fejéből a gondolat, úgy piszkálgatta, mint egy sajgó sebet.
— Nem fog megtörténni — mondta Valentine. Felkapott a földről egy elhullajtott ruhadarabot. Voriaxé volt, odadobta hát neki. — Hallottad, mit mondtam tegnap. Egyszerűen nem tudom felfogni, miért áhítozik valaki a trón után. Egyáltalán nem jelentek rád veszélyt. — Megragadta a bátyja csuklóját. — Voriax, Voriax, milyen elborzadva tekintesz rám! Ennyire hatottak rád egy erdei boszorkány szavai? Esküszöm neked, hogy ha Napkirállyá választanak téged, a szolgád leszek, nem vetélytársad! Anyánkra esküszöm, aki a Sziget Úrnőjévé válik egy napon. És azt tanácsolom, ne vedd komolyan azt, ami itt az éjjel megtörtént.
— Talán nem — válaszolta Voriax.
— Biztosan nem — mondta Valentine. — Most már elindulhatunk?
— Azt hiszem, igen.
— Jól bánt a testével, nem igaz?
Voriax nevetett.
— Az biztos. Kicsit elszomorít, hogy soha többé nem ölelhetem át. De mozoghat bármilyen csodálatosan is a csípője, nincsen kedvem még több holdkóros jövendölést hallgatni. Elég volt belőle, és ebből a helyből is. Szerintem kerüljük el Ghiseldornt.
— Szerintem is — bólintott Valentine. — Milyen városok vannak itt a közelben a Glayge mentén?
— A következő Jerrik, ahol vroonok élnek, aztán Mitripond, és egy Gayles nevű hely. Szálljunk meg Jerrikben, és töltsünk el pár napot szerencsejátékkal.
— Hát akkor irány Jerrik.
— Igen, Jerrik. És meg ne említsd még egyszer a trónt, Valentine!
— Ígérem, egy szót sem szólok. — Felkacagott, és átölelte Voriaxot. — Fivérem! Útközben néha arra kellett gondolnom, hogy teljesen elveszítettelek, de látom, most már minden rendben, mert újra megtaláltalak!
— Soha nem veszítettük el egymást — mondta Voriax. — Egy pillanatra sem. Gyerünk, csomagold össze a holmidat, és induljunk Jerrik felé!
Soha többé nem beszéltek sem erről az éjszakáról, sem a boszorkány jövendöléséről. Öt évvel később, amikor Lord Malibor eltűnt egy tengerisárkány-vadászaton, Voriaxot választották Napkirállyá, és ezen nem lepődött meg senki. Valentine volt az első, aki hódolattal hajtott térdet előtte. Addigra gyakorlatilag már teljesen elfeledte Tanunda kellemetlen próféciáját, ha a csókjainak az ízét és testének puhaságát nem is. Mindketten Napkirályok? Hogyan is történhetne ilyesmi? Egyszerre csak egy Napkirály uralkodott. Örült, hogy bátyjából Lord Voriax lett, és teljesen elégedett volt a saját helyzetével. És amikor végre teljes egészében megértette a jövendölést, ami nem azt mondta, hogy közösen uralkodnak majd, hanem azt, hogy ő lesz a bátyja utódja, habár Majipoor történelmében még sohasem követte testvér a testvérét a trónon, akkor már nem ölelhette át Voriaxot, nem biztosíthatta szeretetéről, mert örökre elveszítette bátyját, akinek egy rosszul irányzott lövés oltotta ki az életét egy vadászat során. Valentine egyedül maradt, testvér nélkül, de körülvette a tisztelet és az ámulat, amikor Confalume trónjának lépcsőire lépett.