Delenda est

9.

Egy facsoportnál hagyták a gépet, és a mező felé indultak.

A látóhatáron túl és az égen száz fegyveres Járőr várakozott, de ez sovány vigaszul szolgált a dárdák és nyilak erdejében. Alacsony felhők rohantak a fütyülő szélben, szemerkélt az eső: a napos Itália élvezte késő őszét.

A mellvért súlyosan nehezedett Everard vállára, miközben a vértől iszamos sárban tapicskolt. Volt sisakja, lábvértje, római pajzsa a bal karján, kard a derekán. Van Sarawak ott bukdácsolt mögötte ugyanilyen felszerelésben, szeme ide-oda rebbent tiszti sisak szélborzolta tolla alatt.

Trombiták recsegtek és dobok dübörögtek, de a hangjuk szinte elveszett a kiáltozásban, lábdobogásban, sikoltozásban, a gazdájukat vesztett lovak nyihogása és a nyílvesszők süvítése közepette. Csak néhány kapitány és felderítő volt még mindig lóháton: a kengyelvas feltalálása előtt a lovassági harcnak induló csaták rendre gyalogos küzdelemként végződtek, miután a lándzsások kiestek a nyeregből. A karthágóiak nyomultak előre: lelkesen csépelték az elgörbült római sorokat. Itt-ott a csata már kisebb kupacokban folyt, ahol az emberek átkozódtak, és ütötték az idegeneket.

A csata már áthaladt ezen a területen. Everardot a halál vette körül. A római vonalak mögé sietett, a csillogó, távoli sas-figurák felé. A sisakok és holttestek fölött egy győzedelmesen lobogó vörös-bíbor zászlót pillantott meg. És ott jöttek az ormányukat lengető, tülkölő hatalmas elefántok.

A háború mindig ugyanolyan: nem csinos, térképre rajzolt hadmozdulatok összessége, nem a nemes lovagiasság, hanem a ziháló, izzadó és véres emberek tombolása.

Karcsú, barna arcú ifjú mozgolódott a közelben, hasztalan próbálva kirántani magából a hasába fúródott gerelyt. Karthágói parittyás volt, de a kövér itáliai paraszt, aki mellette ült, és hitetlenkedve bámulta karja csonkját, ügyet sem vetett rá.

A levegőben varjak köröztek a szelek szárnyán. Vártak.

— Erre — morogta Everard. — Siess, az isten áldjon meg! Ez a vonal is bármelyik percben széteshet.

Szaggatta torkát a levegővétel, amint a Köztársaság állásai felé ügetett. Eszébe jutott, hogy mindig is jobb szerette volna, ha Hannibál győz. Volt valami visszataszító a hideg, fantáziátlan rómaiakban. És most mégis itt van, hogy megmentse a várost. Hiába, az élet sokszor produkál furcsaságokat.

Némi vigaszul szolgált, hogy Scipio Africanus a háború utáni megmaradt kevés tisztességes férfiú közé tartozott.

Kiabálás és fémcsattogás hallatszott: az itáliaiak hátráltak. Everard valami olyat látott, mintha hullám csapódna egy hegynek. Pedig a hegy volt az, ami haladt előre, visítva és döfködve.

Futásnak eredt. Egy rémülten ordító légionárius ment el mellette. Egy őszes római veterán a földre köpött, megvetette a lábát, és csak állt a helyén rendületlenül, amíg le nem vágták. Hannibál elefántjai dörögve forgolódtak. A karthágói sorok szilárdan tartották magukat, és embertelen dobritmusra nyomultak előre.

Most előre! Everard lovasokat látott: római tiszteket. Magasra tartották a sasokat, és kiabáltak, de senki sem hallotta őket a zűrzavarban.

Egy kis csapatnyi légionárius botorkált el mellettük. Vezetőjük odakiáltott nekik:

— Ide hozzám! Vénusz hasára, megtáncoltatjuk őket!

Everard megrázta a fejét, és ment tovább. A római fogcsikorgatva vetette rá magát.

— Ide gyere, te gyáva… — A sokkfegyver lövése belefojtotta a szót. A sárba rogyott. Emberei remegni kezdtek, valaki felvonyított, és a csapat szétszaladt.

A karthágóiak már nagyon közel voltak, pajzs pajzs mellett, vértől pirosló karddal. Everard látta egyikük arcán a friss vágást, a másik horgas orrát. Egy elhajított lándzsa pattant le kongva a sisakjáról. Leszegett fejjel futni kezdett.

Előtte kisebb küzdelem bontakozott ki. Megpróbálta kikerülni, és belebotlott egy véres holttestbe. Erre rajta meg egy római katona esett keresztül. Van Sarawak káromkodva rángatta ki a kupacból. Egy kardvágás felhasította a vénuszi karját.

Előttük Scipio embereit reménytelenül bekerítették. Everard megállt, levegőt szívott szomjazó tüdejébe, és a szemerkélő esőbe bámult. Nedves páncél csillant: egy csapat római lovas galoppozott el mellettük, orrig sáros hátasokon. Ennek kell lennie a fiúnak, Scipio Africanusnak, aki apja segítségére siet. A patkók dobbanása megremegtette a földet.

— Ott vannak! — kiáltott fel Sarawak, és mutogatni kezdett.

Everard ott helyben lekuporodott. Az eső a sisakjáról az arcába csörgött. Egy másik irányból karthágói csapat közeledett a bekerített sasok felé. Élükön két jellegzetesen darabos ábrázatú és magas neldori. Kincstári páncélt viseltek, de mindkettő keskenycsövű pisztolyt szorongatott.

— Erre! — Everard megpördült és feléjük rontott. Mellvértje bőrözése nyikorgott a futástól.

A járőrök már közel jártak a karthágóiakhoz, amikor azok észrevették őket. Az egyik lovas figyelmeztetően elkiáltotta magát. Két őrült római! Everard látta, hogy elvigyorodik a szakálla alatt. Az egyik neldori felemelte a fegyverét. Everard hasravetette magát. A gonosz kékesfehér sugár csak a hűlt helyét hasította. Visszalőtt, mire az egyik afrikai ló hangos fémcsörömpölés közepette összerogyott. Van Sarawak megállt, és folyamatosan lőtt. Két, hár, négy — és már ott is van az egyik neldori a sárban!…

Az emberek egymásnak estek a Scipiók körül. A neldoriak csapata rémülten ordítozott. A sugárvetőt már biztosan látták akcióban de ezek a láthatatlan sugarak megrémítették őket. Nekiiramodtak. A második bandita visszanyerte uralmát a lova fölött, és megfordult, hogy a nyomukba eredjen.

— Rendezd le azt, amelyiket leszedted Van — zihálta Everard. — Vidd ki a csatatérről, ki kell kérdeznünk… — Nagy nehezen talpraállt, és egy gazdátlan ló felé indult. Szinte nem is volt toldatában, de máris nyeregben volt és üldözőbe vette a másik neldorit.

Mögötte Publius Cornelius Scipio és fia kivágta magát és csatlakozott visszavonulóban lévő csapatához.

Everard átvágott a káoszon. Siettette a lovat, de csak annyira, hogy a másik nyomában maradjanak. Ha elvesztené szem elől, meg mindig lecsaphat egy gép, és rövid úton elintézheti a prédát…

Ugyanez juthatott eszébe a neldorinak is, mert megfékezte a lovát, és célzott. Everard látta a vakító villanást, és érezte arcán a sugár forróságát. Széles szórásra állította a pisztolyát, és ligetesből lőtt.

A következő sugár telibe találta a lova szügyét. Az állat megingott, és Everard kirepült a nyeregből. Tanult reflexei tompították az esést. Talpra kecmergett és ellenfele felé botorkált. A sokkfegyver leesett valahova a sárba, és most nem volt ideje megkeresni. Nem baj, majd később felszedi, ha még él. A kábítósugár amúgy is célba talált. Ilyen szórtan nem tudott elkábítani egy embert, de a neldori így is elejtette sugárvetőjét, a ló pedig csukott szemmel, ingadozva állt.

Everard arcát paskolta az eső. Odaért a kába lóhoz. A neldori leugrott a földre, és kardot rántott. Everard pengéje is előkerült.

— Ahogy akarod — mondta latinul. — Egyikünk ittmarad ezen a mezőn.