Delenda est

10.

A hold a hegyek fölé emelkedett, és egycsapásra ragyogó gyémántmezővé változtatta a havas tájat. Messze északon egy gleccser verte vissza csillogva a fényt, és egy farkas vonyított. A cro-magnoniak barlangjukban kántáltak, hangjuk csak halványan szűrődött be a verandára.

Deirdre ott állt a sötétben, és kifelé bámult. Az arcára eső holdfény megcsillant a könnyein. Megrezzent, amikor Everard és Van Sarawak mögéje léptek.

— Ilyen hamar visszajöttetek? — kérdezte. — Hisz csak ma reggel mentetek el.

— Nem tartott sokáig — mondta Van Sarawak. Kapott egy kis hipno-képzést ógörögből.

— Remélem… — a lány mosolyogni próbált. — Remélem, végrehajtottátok feladatotokat, és most megpihenhettek a munka után.

— Igen — szólt Everard. — Befejeztük.

Egy ideig így álltak egymás mellett, és kifelé néztek a téli világra.

— Igaz amit mondtál, hogy soha többet nem mehetek haza? — kérdezte halkan Deirdre.

— Attól tartok, igaz. A varázsigék… — nézett Everard jelentőségteljesen Van Sarawakra.

Hivatalos engedélyt kaptak rá, hogy bármit elmondjanak a lánynak, amit akarnak, és hogy elvigyék oda, ahol szerintük a legjobban tudna élni. Van Sarawakot nem lehetett eltántorítani attól a rögeszméjétől, hogy erre a célra az ő századának Vénusza a legalkalmasabb, Everard pedig túl fáradt volt a vitához.

Deirdre hosszan beszívta a levegőt.

— Akkor hát így van — mondta. — Nem fogom az egész életemet szomorkodással tölteni. Baal biztosan gondoskodik róla, hogy minden rendben legyen otthon, az enyéimmel.

— Biztosan így lesz — mondta Everard. Hirtelen elege lett az egészből. Csak aludni vágyott. Hagyta, hogy Van Sarawak mondja el, amit el kell mondani, és hogy ő söpörjön be minden esetleges nyereséget. Biccentett a társának.

— Megyek aludni — közölte. — Folytasd helyettem is, Van.

A vénuszi karonfogta a lányt. Everard lassan visszament a szobájába.