Delenda est

7.

A littorni üdülőhely Nantucket déli partjain volt egy halászfalu közelében, de fallal elszigetelve attól. A követség otthoni stílusában építkezett: hosszú faházak ívelt macskahát-tetővel. A nagy csarnok és a melléképületek kövezett udvart fogtak körbe. Everard végzett az éjszakai alvással és a reggelivel, amit oly nyomorulttá tett Deirdre tekintete. Kimentek a mólóra. Ott már egy nagyobb hajó várakozott, a környéken pedig nyüzsögtek a kemény külsejű emberek. Arkonsky izgatottan mondta afalloniul:

— Úgy látom, meghozták a mágikus gépeket. Azonnal munkához láthatunk.

Amikor Boierik lefordította neki a szavakat, Everardnak meglódult a szívverése.

A vendégeket — a cimbriaik ragaszkodtak ehhez a megnevezéshez — egy túlméretezett terembe vezették, ahol Arkonsky térdet hajtott egy négyarcú bálvány: Svantevit előtt, amit a másik történelemben tűzifává aprítottak a dánok. Tűz lobogott a kandallóban az őszi hideg ellen, a falak mellett őrök sorakoztak. Everard csak a gépét látta: ott csillogott az ajtó mellett.

— Úgy hallottam, kemény csatát vívtak Catuvellaunanban, hogy megszerezzék ezt a dolgot — jegyezte meg Boierik. — Sokan meghaltak, de a csapatunknak sikerült úgy eljönnie, hogy nem szegődtek a nyomukba — Vigyázva megérintette az egyik fogantyút. — Ez a szerkezet tényleg meg tud jelenni a semmiből bárhol, ahol az utasa akarja?

— Igen — mondta Everard.

Deirdre olyan megvető pillantást vetett re, amilyenben Everardnak még sosem volt része. A lány büszkén, elkülönülten állt tőlük.

Arkonsky mondott neki valamit: azt akarta, hogy fordítsa le. A lány a lába elé köpött. Boierik felsóhajtott, és ő kezdett el beszélni:

— Mutassátok be a gépezetet. Én is veled fogok utazni. Figyelmeztetlek, hogy revolver lesz nálam. Mindig előre megmondod, mit akarsz csinálni, és ha nem az történik, lelőlek. A barátaid túszként ittmaradnak, és az első gyanús jelre őket is lelőjük. De biztos vagyok benne — tette hozzá — hogy mindnyájan jó barátok leszünk.

Everard bólintott. Csak úgy dörömbölt benne a feszültség: a tenyere hideg verítéktől volt nedves. — Először el kell mondanom egy varázsigét — felelte.

A tekintete csak úgy cikázott. Egy pillantása a pozíciójelzők térkoordinátáit és az óra állását véste az agyába a gépen. Másik pillantása Van Sarawakra esett, aki Arkonsky pisztolya és az őrök rászegezett puskái alatt ült a padon. Deirdre leült, mereven, és olyan messzire tőle, amennyire csak lehetett. Everard megbecsülte a pad viszonylagos helyzetét a géphez képest, aztán az ég felé emelte a kezét, és temporálban kántálni kezdte:

— Van, megpróbállak kivinni innen. Maradj pontosan ott, ahol most vagy, ismétlem, pontosan ott. Röptömben felszedlek. Ha minden jól megy, körülbelül egy perc múlva jövök vissza, miután leráztam szakállas kollégánkat.

A vénuszinak arcizma sem rándult, de vékony izzadság-patak indult el a füle mellett.

— Jól van — mondta Everard nevetséges cimbri kiejtésével. — Ülj fel a hátsó nyeregbe, Boierik, és aztán megsarkantyúzzuk ezt a csodalovat.

A szőke teuton bólintott, és engedelmeskedett. Everard, ahogy elfoglalta az első ülést, érezte, hogy egy pisztolycső nyomódik reszketegen a hátába.

— Mondd meg Arkonskynak, hogy félóra múlva itt leszünk — adta ki az utasítást. Itt körülbelül ugyanolyan időegységet használtak, mint az ő világában, hiszen mindkettő a babilóniaiaktól származott. Amikor ezzel megvoltak, Everard azt mondta:

— Először az óceán fölött fogunk megjelenni, és ott lebegünk majd.

— R-rr-remek — mondta Boierik, nem túl nagy meggyőződéssel.

Everard tíz mérfölddel keletebbre és ezer láb magasságra állította a térkapcsolókat, aztán megnyomta a főkapcsolót.

Úgy kuporogtak a magasban, mint boszorkányok a seprűnyélen, a zöldesszürke víztömeg és a sötét foltnak látszó szárazföld fölött. A szél keményen fújt. Everard erősen tartotta magát a térde közé szorítva a gépet. Hallotta a háta mögött Boierik hüledező szitkozódását, és feszesen elmosolyodott.

— Nos — kérdezte — hogy tetszik?

— Hát… ez csodálatos! — Ahogy megszokta a gondolatot, a cimbriai egészen föllelkesült. — A ballonok semmiségek ehhez képest. Ilyen gépekkel elszállhatnánk az ellenséges városok fölé és onnan zúdíthatnánk tüzet rájuk.

Ettől Everard valahogy megnyugodott egy kissé abban, amit tennie kell.

— Most előre fogunk repülni — jelentette be, és a gép előreszökkent. Boierik elragadtatva hűházott. — Most pedig egyetlen ugrással az otthonodnál leszünk.

Everard megnyomta a manőver-kapcsolót. A gép vad hurokba fordult és három gés gyorsulással zuhanni kezdett, mint a kő.

Még ő maga is alig tudott megmaradni a nyeregben, pedig ő fel volt készülve. Sosem tudta meg, hogy vajon a kanyar vagy a zuhanás vetette le Boieriket. Csak egy villanásnyira látta a fickót a tenger tükre felé kalimpálni a szélben, és azt kívánta, bár ne kényszerült volna erre.

Aztán egy ideig csak lebegett a hullámok fölött. Első reakciója egy vállrándítás volt. És ha Boieriknek még van ideje lőni? A második reakciója viszont a tömény bűntudat lett. Mindkettőt elhessegette magától, teljes erejével Van Sarawak megmentésének kérdésre koncentrált.

A térkapcsolókat egy arasszal a foglyok padja elé állította be, az időt pedig egy perccel az elindulásuk utánra. Jobb kezét a kapcsolókon tartotta — gyorsan kell cselekednie — a balját pedig szabadon hagyta.

Kapaszkodjatok meg, srácok. Jövök.

A gép majdnem pont Van Sarawak orra előtt jelent meg. Everard megragadta a vénuszi tunikáját, és magához rántotta a téridő-mezőn belülre, miközben jobb kezével visszatekerte az időkapcsolót, és rácsapott a főkapcsolóra.

Golyó csattant a fémen. Everard még futólag látta Arkonskyt lőni. Aztán minden eltűnt, és egy füves domboldalon találták magukat a tengerparton. Kétezer évvel korábban.

Everard remegve borult a kormányra.

Egy kiáltásra tért magához. Megfordult, és Van Sarawakot látta a domboldalon kúszni. Egyik karjával még mindig Deirdre derekát fogta.

A szél dalolt, a tenger hullámai megtörtek a széles homokpadon, a felhők pedig magasan úsztak a fejük fölött.

— Nem tudlak hibáztatni, Van — lépett a gép elé Everard, és a földet nézte. — De ez bonyolítja a dolgokat.

— Mit kellett volna tennem? — kérdezte a másik nyersen. — Hagytam volna ott, hogy azok a gazemberek megöljék — vagy eltűnjön az egész világával együtt?

— Ne feledd, hogy kondicionálva vagyunk. Felhatalmazás nélkül nem tudjuk elmondani neki az igazságot, még ha akarjuk se. És ami engem illet, én nem is akarom.

Everard a lányra pillantott. Deirdre nehezen lélegzett, de már eleven volt a tekintete. A szél belekapott a hajába és hosszú, lenge ruhájába.

Megrázta a fejét, mintha szabadulni akarna a lidércnyomástól, odaszaladt hozzájuk, és megfogta a kezüket.

— Bocsáss meg nekem, Manslach — lehelte. — Tudhattam volna, hogy nem akarsz elárulni minket.

Mindkettejüket megcsókolta. Van Sarawak a várakozásoknak megfelelő lelkesedéssel viszonozta a gesztust, de Everard nem tudta rávenni magát. Mindig Júdás jutott eszébe.

— Hol vagyunk? — folytatta a lány. — Olyan, mint Llangollen, de nem lakja senki. Talán a Boldog Szigetekre hoztál minket? — Megpördült, és táncolni kezdett a nyári virágok között. — Nem maradhatnánk itt egy kicsit, mielőtt hazatérünk?

Everard nagy levegőt vett.

— Rossz híreim vannak számodra, Deirdre — közölte.

A lány elnémult. Látszott rajta, hogy nagy erőfeszítéssel tartja magát.

— Nem mehetünk vissza.

A lány szótlanul állt.

— A… varázsigék, amiket használnom kellett, hogy megmeneküljünk — nem volt más választásom. De ezek az igék nem engedik, hogy hazatérjünk.

— Nincs remény? — mondta a lány alig hallhatóan.

Everard szúrós szemmel felelte:

— Nincs.

Deirdre megfordult és elsétált. Van Sarawak már mozdult, hogy utána menjen, de meggondolta magát, és leült Everard mellé. — Mit mondtál neki? — kérdezte.

Everard megismételte.

— Ez tűnt a legjobb kompromisszumnak — fejezte be. — Nem küldhetem vissza a világába, hisz tudom, mi fog történni.

— Nem — Van Sarawak szótlanul bámulta a tengert. — Melyik év ez? Úgy Krisztus kora lehet, nem? Akkor még mindig a fordulópont után vagyunk.

— Igen. És még mindig nem tudjuk, mi volt a fordulat.

— Menjünk vissza valamelyik múltbeli irodába. Ott toborozhatunk segítséget.

— Lehet. — Everard lefeküdt a fűbe, és az eget nézte. Hirtelen fáradtság lett rajta úrrá. — Azt hiszem, itt is lokalizálni tudom azt az eseményt, bár Deirdre segítsége is kell hozzá. Kelts föl, ha visszajött.

A lány száraz szemmel tért vissza, bár nem is látták, hogy sírt volna. Amikor Everard megkérdezte, hogy hajlandó-e segíteni a küldetésében, a lány bólintott.

— Persze. A tiéd az életem, hisz te mentetted meg.

Miután belevittelek az életveszélybe. Óvatosan mondta: — Csak néhány információ kérek tőled. Tudsz olyasmiről… hogy embereket olyan álomba altatnak, amiben elhisznek mindent, amit hallanak?

A lány kétkedően bólintott.

— Láttam orvos-druidákat ilyesmit csinálni.

— Nem lesz semmi bajod tőle. Csak azért szeretnélek elaltatni, hogy minden eszedbe jusson, még az is, amiről azt hitted, hogy elfelejtetted. Nem fog sokáig tartani.

Nehezen viselte a lány jóhiszeműségét, őrjárati technikákkal a teljes felidézés hipnotikus állapotába juttatta, és kiszedett belőle mindent, amit a második pun háborúról tudott. Ez elégnek látszott a céljaihoz.

Róma beavatkozása az Ebrótól délre folyó karthágói vállalkozásokba, és ezzel a békeszerződés közvetlen megsértése volt az utolsó csepp a pohárban. I. e. 219-ben Hannibál Barca, a kartágói Spanyolország kormányzója ostromot indított Sagentum ellen. Nyolc hónap alatt bevette, és így régóta tervezett háborút provokált ki Rómával. 218 májusának elején 90 ezer gyalogossal, 12 ezer lovassal és 37 elefánttal átkelt a Pireneusokon, végigmasírozott Gallián és átment az Alpokon. Veszteségei elképesztőek voltak: csak 20 ezer gyalogos és hatezer ló érkezett meg Itáliába az év végén. Ezzel együtt a Ticinius folyónál fogadott és le is győzött egy erősebb római sereget. A következő évben számos véres győzelmet aratott és előrenyomult Apulia és Campania felé.

Apulia, Lucania, Bruttia és a samniták átálltak az ő oldalára. Quintus Fabius Maximus gerillaháborút kezdett ellene, ami kimerítette Itáliát és semmit sem döntött el. De ezalatt Hasdrubal Barca szervezkedni kezdett Spanyolországban, és 211-ben megérkezett az erősítéssel. 210-ben Hannibál bevette és fölégette Rómát, és 207-re a konföderáció utolsó városai is behódoltak neki.

— Hát ennyi — mondta Everard. Végigsimított a fekvő lány rézszín sörényén. — Most aludj. Aludj jól, és ébredj vidám szívvel.

— Mit mondott? — kérdezte Van Sarawak.

— Rengeteg részletet — mondta Everard.

A teljes történet több, mint egy óráig tartott. — De ami fontos: nagyon jól ismeri azt a korszakot, de a Scipiókról még csak említést sem tett.

— A kicsodákról?

— Publius Cornelius Scipio vezette a római csapatokat Ticinusnál. Ott valóban megverték, a mi világunkban is. De később volt annyi esze, hogy nyugatnak forduljon, és elintézze a karthágóiak spanyolországi bázisát. Ezzel gyakorlatilag elvágta Hannibált Itáliában, és azt a kis ibériai segítséget, amit kaphatott, elsöpörték. Scipio ugyanilyen nevű fia szintén főparancsnok lett, és végül ő volt az, aki leverte Hannibált Zamánál ő volt idősebb Scipio Africanus.

— Apa és fia messze a legjobb római vezérek voltak. De Deirdre sosem hallott róluk.

— Tehát… — Van Sarawak kelet felé pillantott, a tengeren túlra, ahol gallok, cimbrik és parthiaiak masíroztak át a szétzúzott klasszikus világon. — Mi történt velük ezen az idővonalon?

— A saját teljes emlékfelidézésem szerint mindkét Scipio ott volt Ticinusnál, és majdnem meg is ölték őket. A fiú mentette meg az apja életét a visszavonulásnál, ami szerintem leginkább fejvesztett menekülés volt. Egy a tízhez le merném fogadni, hogy ebben a történelemben a Scipiók ott vesztek.

— Valaki biztosan lecsapta őket — mondta Van Sarawak. A hangja megkeményedett. — Egy időutazó. Csak erről lehet szó.

— Hát, elég valószínűnek látszik. Majd meglátjuk — Everard levette a szemét Deirdre szendergő arcáról. — Meglátjuk.