Delenda est

6.

A katonák hátrahagyták a vitorlázógépet, kifutottak a mélyebb vizekre, és felpörgették a motort. Minden őrt megöltek vagy harcképtelenné tettek, de nekik is voltak veszteségeik.

Everard egy padon ült a merülőfedélzeten, és lassan kitisztuló tekintettel figyelte a zsugorodó partot. Deirdre ott sírt Van Sarawak vállán, a vénuszi pedig vigasztalni próbálta. Csípős, zúgó szél vágott az arcukba.

Amikor két fehér ember bukkant fel a fedélzeti feljáróban, Everard agya újra felpörgött. Ezek nem ázsiaiak. Európaiak! És ahogy figyelmesebben megnézte, látta, hogy a legénység többi tagjának is kaukázusi arcvonásai vannak. A barna arcbőr csak olajos máz volt.

Felállt, és óvatosan szemügyre vette új tulajdonosait. Az egyik testes, átlagos magasságú középkorú férfi volt, vörös selyemingben és valami asztrahán-kalapban. Simára volt borotválva az arca, sötét haját varkocsba fogta. A másik valahogy fiatalabbnak tűnt: tagbaszakadt, szőke óriás rézkarikákkal varrt tunikában, lábszárvédős bricseszben, bőrköpenyben, és díszes tülkös sisakban. Mindkettőnél revolver volt, a legénység pedig nagyon tiszteletteljesen bánt velük.

— Mi az ördög — nézett körül még egyszer Everard. A szárazföld már nem látszott, észak felé tartottak. A hajótest remegett a motor erőfeszítéseitől, és sós víz fröccsent rájuk, amikor a hajóorr a hullámokba bukott.

Az idősebbik afalloniul kezdte. Everard csak a vállát vonogatta. Aztán a szakállas északi próbálkozott, először egy teljesen felismerhetetlen dialektussal, de aztán: — Taelan du cimbric?

Everard, aki több germán nyelvet ismert, megpróbálkozott, Van Sarawak pedig hegyezni kezdte holland füleit. Deirdre tágra nyílt szemmel, zavartan visszahúzódott.

— JA — felelte Everard. — Ein wenig — Amikor látta Aranyhajú bizonytalan tekintetét, módosított: — A little.

— Ah, aen litt. Godel — dörzsölgette a kezeit az óriás. — Ik hait Boierik Wulfilasson ok main gefreond heer erran Boleslav Arkonsky.

Ilyen nyelvről Everard nem hallott — még csak az eredeti cimbri sem lehetett, ennyi évszázad után — de meglehetősen jól tudta követni. A baj a beszédnél kezdődött: nem tudta megbecsülni a fejlődés irányát.

— What the hell erran thu maching, anyway? — dörögte. — Ik bin aen man auf Sirius — the stern Sirius, mit planeten ok all. Set uns gebach or willen be der Teufel to pay!

Boierik Wulfilasson fájdalmas arcot vágott, és azt javasolta, folytassák a beszélgetést bent, az ifjú hölgy tolmácsolásával. Levezette őket a fedélzeti lépcsőn, egy kicsi, de kényelmesen berendezett hajószalonba. Az ajtót nyitva hagyta, előtte egy őrrel, de még többen strázsáltak a környéken.

Boleslav Arkonsky mondott valamit Deirdre-nek afalloniul. A lány bólintott, mire a férfi egy pohár bort nyomott a kezébe. Ettől Deirdre úgy látszik, megnyugodott egy kissé, de még remegett a hangja, amikor Everardhoz szólt.

— Elfogtak, Manslach. A kémeik rájöttek, hol voltál elrejtve. Egy másik csoportot is küldtek, hogy ellopják a közlekedő gépeteket. Arról is tudják, hol van.

— Gondoltam — felelte Everard. — De Baal nevére, kik ők?

Boierik hahotában tört ki a kérdésre, és hosszasan ecsetelte saját éleselméjűségét. Az ötlet lényege az volt, hogy elhitetik Suffetesszel és Afallonnal, hogy Hinduradzs a tettes. Littorn és Cimberland titkos szövetsége révén meglehetősen hatékony kémhálózat jött létre. Most a littorni követség nyári rezidenciája felé tartottak az Ynys Llangollenen (Nantucket), ahol a varázslók majd megmagyarázzák mágiáikat, és meglepetést készítenek a nagyhatalmaknak.

— És ha nem tesszük?

Deirdre szószerinti hűséggel fordította Arkonsky válaszát:

— Akkor sajnálatos következmények lesznek. Mi civilizált emberek vagyunk, és jól megfizetjük az együttműködést arannyal és tisztelettel. De ha ezt megtagadják tőlünk, akkor kikényszerítjük. Az országunk léte forog kockán.

Everard jól megnézte őket. Boierik zavartnak és boldogtalannak tűnt, a dicsekvő ragyogást mintha letörölték volna róla. Boleslav Arkonsky az asztalon dobolt összeszorított szájjal, de a szeméből mintha néma kérés áradt volna. Ne kényszerítsetek minket erre. Saját magunkkal kell szembenéznünk.

Nyilván férjek és apák, ugyanúgy szeretik a sört és a kockázást, mint bárki más, Boierik talán lovakat tenyészt Itáliában, Arkonsky pedig rózsatermesztő a balti partokon. De ez semmit sem jelent a foglyokra nézvést, ha a mindenható Nemzet tengelyt akaszt a rokonával.

Everard egy pillanatig elgyönyörködött az akció nyers művésziségében, aztán azon kezdett gondolkodni, mit tegyenek. A gőzhajó gyors, de körülbelül húsz órába fog telni, mire elérik Nantucketet, amennyire emlékezett az útra.

— Fáradtak vagyunk — mondta angolul. — Nem pihenhetnénk egy kicsit?

— Ja deedly — mondta Boierik esetlen nagylelkűséggel. — Ok wir skallen gode gefreonds bin, ni?

Nyugaton már izzott az alkonyat. Deirdre és Van Sarawak a korlátnál áll, és a szürke víztömeget bámulta. Három, immáron átöltözött és lemaszkírozott katona állt őrt fegyverrel a fedélzeten, egy ember kormányzott iránytű segítségével, Boierik és Everard föl-alá járkált. Mindenki vastagon be volt öltözve a szél ellen. Everard már szert tett némi jártasságra a cimbri a nyelvben: a nyelve ugyan még botladozott, de már meg tudta értetni magát. De azért hagyta, hogy inkább Boierik beszéljen.

— Tehát a csillagokból jöttetek? Én nem értem ezeket a dolgokat. Én egyszerű ember vagyok. Ha rajtam múlna, és szépen békésen gazdálkodjék a toszkánai birtokomon, és hagynám, hogy a világ úgy őrjöngjön, ahogy akar. De nekünk, a Nép fiainak kötelezettségeink vannak — Úgy tűnt, a teutonok teljes mértékben elfoglalták a latinok helyét Itáliában, ahogy az angolok elfoglalták a britonokét Everard világában.

— Tudom, mit érzel — mondta Everard. — Furcsa, hogy olyan soknak kell harcolnia, amikor olyan kevesen akarják.

— De erre szükség van — mondta az óriás szinte nyögve. — Carthagalann ellopta Egyiptomot, jogos tulajdonunkat.

— Italia irredenta — mormogta Everard.

— Mi?

— Á, semmi. Tehát ti, cimbrik szövetségesi vagytok Littornnak, és el akarjátok marni Európát meg Afrikát, amíg a nagyhatalmak keleten harcolnak.

— Egyáltalán nem! — mondta Boierik sértetten. — Csak biztosítjuk jogos, történelmi területi igényeinket. Hisz a király maga mondta… — És így tovább, és így tovább.

Everard megkapaszkodott az ingó fedélzeten.

— Úgy tűnik, eléggé keményen bántok velünk, varázslókkal — jegyezte meg. — Vigyázzatok, különben komolyan megharagszunk rátok.

— Mindannyian védve vagyunk átkok és bűbáj ellen.

— Hát…

— Jó lenne, ha szabad akaratotokból segítenétek. Örömmel bebizonyítom nektek ügyünk igazságát, ha van egy-két szabad órátok.

Everard megrázta a fejét, arrébb ment és megállt Deirdre mellett. A lány arca csak világos foltnak látszott a sűrűsödő homályban, de a hangjából fojtott harag csendült:

— Remélem, megmondtad nekik, mit csináljanak a terveikkel, Manslach.

— Nem — mondat Everard súlyosan. — Segítem fogunk nekik.

A lány villámsújtottan állt.

— Mit mondasz, Manse? — kérdezet Van Sarawak. Everard elmondta.

— Nem! — jelentette ki a vénuszi.

— De igen — mondta Everard.

— Istenemre, nem! Én inkább…

Everard megszorította a fiatalember karját, és jéghidegen mondta:

— Maradj nyugton. Tudom, mit csinálok. Mi nem állhatunk egyik oldalra sem ebben a világban: mi mindenki ellen vagyunk, és jobb, ha ezt te is belátod. Nem tehetünk mást, mint hogy velük tartunk egy ideig. És ezt ne mondd el Deirdre-nek.

Van Sarawak lehorgasztotta a fejét, és elgondolkodva állt egy darabig.

— Rendben — mondta végül tompán.