Delenda est

8.

A jégkorszaki üdülőben — fél órával azután, hogy elindultak New Yorkba — egy kedves, görögül is beszélő matróna gondjaira bízták a lányt, aztán összetrombitálták a kollégáikat. Üzenőkapszulák kezdtek röpködni a téridőn keresztül.

Az i.e. 218 előtti irodák — a legközelebb ehhez 250-230-ban volt egy Alexandriában — még "megvoltak", összesen körülbelül kétszáz emberrel. A jövővel történő írásbeli kapcsolatfelvétel persze eredménytelennek bizonyult, és néhány rövid előreugrás mindenkit meggyőzött. Aggodalmas konferenciára gyűltek össze az Akadémián, még az oligocén korban. A független ügynökök felette álltak a rögzített beosztásúaknak, de egymásnak nem: a személyes tapasztalat jogán Everard került a főtisztek tanácsának elnöki székébe.

Lehangoló munka volt ez. Ezek a férfiak és nők évszázadokat ugráltak az időben, és az istenek fegyvereit forgatták, de ettől még ugyanúgy emberek maradtak, fajuk minden meggyökeresedett komiszságával együtt.

Mindenki egyetértett ebben, hogy a hibát ki kell javítani. De féltették azokat az ügynököket, akik még azelőtt mentek előre, hogy figyelmeztetni lehetett volna őket, mint ahogy Everarddal is történt. Ha nem érnek vissza, mielőtt a történelmet visszaváltoztatják, sosem látják őket többé. Everard küldött ki ugyan mentőcsapatokat, de nem sokat remélt tőlük. Keményen figyelmeztette őket, hogy az itteni idő szerint egy napon belül térjenek vissza, különben viselhetik a következményeket.

Egy férfinek a Tudományos Reneszánszból más baja volt. Az biztos, hogy a túlélőknek kötelessége visszaállítani az eredeti időt. De kötelességük a tudás megszerzése is. Egyedülálló lehetőség kínálkozott most az emberiség egy teljesen eltérő helyzetének tanulmányozására. Több éves antropológiai kutatásokra lenne szükség, mielőtt… Everard alig tudta lebeszélni. Nem maradt annyi járőr, hogy ekkora kockázatot vállalhattak volna.

Kutatócsoportoknak kellett meghatározniuk a változtatás pontos idejét és körülményeit. A módszerek feletti vita vég nélkül zajlott. Everard kinézett az ablakon az ember előtti éjszakába, és azon tűnődött, hogy a kardfogú tigrisek vajon nem csinálják-e jobban, mint emberszabású leszármazottaik.

Amikor végre kiküldte a különféle csapatokat, felnyitott egy üveget és Van Sarawakkal együtt keményen berúgott.

Másnap magához térve a tanácsban meghallgatta a kiküldötteket, akik több évbe is kimentek előre. Egy tucatnyi járőrt mentettek meg többé-kevésbé megszégyenítő helyzetekből, másokat egyszerűen le kellett írni. A kémcsapat beszámolója már jóval érdekesebb volt. Úgy látszott, hogy két helvét zsoldos csatlakozott az Alpokban Hannibálhoz, és a bizalmába férkőztek. A háború után magas pozíciókra tettek szert Karthagóban. Phrontes és Himilco néven futottak, és gyakorlatilag ők irányították a kormányt, ők tervelték ki Hannibál meggyilkolását, és a luxus egészen új távlatait nyitották meg. Az egyik járőr látta őket is, az otthonukat is.

— Tele van olyan újításokkal, amikre a klasszikus időkben nem is gondolhattak. Én a magam részéről neldoriaknak néztem a fickókat, a 205. évezredből.

Everard bólintott. Ez a bandita-kor már eddig is sok munkát adott az Őrjáratnak.

— Azt hiszem, világos az ügy — mondta. — Ticinus előtt nem számít, hogy ott voltak-e Hannibállal vagy sem. Az Alpokban elég nehéz úgy feltűnés nélkül elkapni őket, hogy közben ne mi magunk változtassuk meg a jövőt. Ami lényeges, az az, hogy valószínűleg ők intézték el a Scipiókat: ezen a ponton kell elcsapni.

Egy tizenkilencedik századi brit — jó szakember, de kissé konzervatív — kigöngyölt egy térképet, és beszámolt légi megfigyeléseiről a csatával kapcsolatban. Infravörös teleszkóppal nézett át az alacsonyabban szálló felhőkön. — És itt álltak a rómaiak…

— Tudom — mondta Everard. — A vékony piros vonal. A kritikus pillanat az, amikor megfutamodtak, de a zűrzavar nekünk is dolgozik. Észrevétlenül körbe kis vehetnénk a csatateret, de így is csak egy-két ügynök tudna ténylegesen cselekedni. A rosszfiúk biztosan éberek lesznek, számítanak egy lehetséges ellen-interferenciára. Az alexandriai iroda tud adni Vannak meg nekem korabeli ruhát.

— Azt hittem, nekem jut ez a kiváltság — kiáltott fel az angol.

— Ne haragudj, de nem — húzta mosolyra a szája szélét Everard. — Különben sincs szó semmiféle kiváltságról. Csak a nyakunkat kockáztatjuk, hogy megszüntessünk egy világot tele olyan emberekkel, mint te.

— De hát az egészet…

Everard fölállt. — Mennem kell — mondta színtelen hangon. — Nem tudom miért, de mennem kell.

Van Sarawak bólintott.