Delenda est

5.

Amikor Everardot a szobájába vezették, látta, hogy az itteni vendégszeretet több, mint bőkezű. Túl fáradt és lehangolt volt ahhoz, hogy kiélvezze… De legalább, gondolta félálomban, Van rabszolganőjét nem fogja csalódás érni.

Errefelé korán keltek. Emeleti ablakából Everard a parton masírozó őröket látott. Sarawakkal együtt ment le a reggelihez, ahol szalonna, tojás, pirítós és kávé tette teljessé az álom érzését. Ap Ceorn visszament a városba tárgyalni, közölte Deirdre, aztán minden komolyságot félretéve vidáman fecserészni kezdett. Everard megtudta, hogy egy amatőr színjátszó csoport tagja, ami néha klasszikus görög darabokat is előad eredetiben: innen a folyékony nyelvtudás. A lány ezenkívül lovagolt, vadászott, vitorlázott, úszott…

— Jöttök ti is? — kérdezte.

— He?

— Úszni — pattant fel a székéből a gyepre Deirdre. Tűzpiros levelű fák alatt ültek. A lány ártatlanul ledobta a ruháit. Everard szinte hallani vélte a tompa koppanást, ahogy Sarawak álla leesett.

— Gyertek! — nevetett a lány. — Aki utolsónak ér ide, az sassenach!

Már ott paskolta a szürke hullámokat, amikor Everardék leértek a partra. A vénuszi nyöszörgött.

— Én egy meleg bolygóról származom. Az őseim indonézek voltak, trópusi madarak.

— Holland felmenőid is voltak, ha jól tudom — vigyorgott Everard.

— De nekik is volt annyi eszük, hogy Indonéziába költözzenek.

— Jól van, akkor ne gyere be.

— A francba! Ha ő kibírja, akkor én is kibírom — Van Sarawak beledugta az egyik lábujját a vízbe, és újfent felnyögött.

Everard a tanult módszerekkel összeszedte minden elszántságát, és belefutott a vízbe. Deirdre lefröcskölte. Everard lemerült, elkapta az egyik karcsú bokát, és lerántotta a lányt. Percekig hancúroztak, csak aztán szaladtak vissza a házba zuhanyozni. Van Sarawak savanyú ábrázattal, gyilkos hangulatban követte őket.

— Tantalusz hozzám képest semmi — motyogta. — Itt van előttem az egész kontinuum legszebb lánya, én meg nem tudok beszélni vele, és ráadásul félig jegesmedve.

Miután a rabszolgák szárazra törölték és a helyi ruhákba öltöztették őket, Everard a szalon kandallója elé állt.

— Milyen minta ez? — kérdezte skót szoknyája gyapjúszövetére mutatva.

Deirdre felemelte kipirult arcát.

— Az én klánomé — felelte. — A megbecsült vendégek itteni tartózkodásuk alatt mindig klántagnak számítanak, még vérbosszú esetén is. — Szégyenlősen elmosolyodott. — Köztünk pedig szó sincs erről, Manslach.

Everard erre elkomorodott. Eszébe jutott, mi a célja.

— A történelemről szeretnélek kérdezgetni — mondta. — Ez a speciális érdeklődési területem.

A lány bólintott. Aranyszalagot kötött a hajába, aztán leemelt egy könyvet egy zsúfolt polcról. — Szerintem ez a legjobb történelmi munka. Bármit megtalálok benne, amit tudni akarsz.

És megmondod, mit kell tennem, hogy elpusztítsalak.

Everarddal együtt leültek a kanapéra. Az inas betolta az ebédet. Everard rosszkedvűen, étvágytalanul evett.

Követnie kell a szálat…

— Róma és Karthágó harcoltak valaha egymás ellen?

— Igen. Ami azt illeti, kétszer is. Először szövetkeztek Epirusz ellen, de szétváltak. Róma nyerte meg az első háborút, és megpróbálta megtiltani a karthágói vállalkozásokat. — Tiszta profilja úgy hajolt a lapok fölé, mint egy tanuló gyermek arca. — A második háború 23 év múlva tört ki, és… hmm… úgy 11 évig tartott, bár az utolsó három év főleg tisztogatás volt, miután Hannibál bevette és porig égette Rómát.

Aha! De Everard valahogy nem tudott igazán örülni a felfedezésének.

A második pun háború (itt rómainak hívták), illetve valami ebből fakadó kritikus ellentét volt a fordulópont. De részben kíváncsiságból, részben pedig azért, mert félt véglegesen elkötelezni magát, Everard nem próbálta meg azonnal lokalizálni az elhajlást. Először tisztába kell jönnie azzal, hogy mi történt. (Nem… Hogy mi nem történt. A valóság itt van mellette: meleg és lélegzik. Ő maga a szellem.)

— És aztán mi történt? — kérdezte közönyösen.

— A karthágói birodalom elnyelte Hispániát, Gallia déli részét, és Itália lábfejét — mondta. — Itália többi része tehetetlenségben és zűrzavarban leledzett a római konföderáció felbomlása után. De a karthágói kormány túlságosan korrupt volt ahhoz, hogy megtartsa hatalmát. Hannibált magát is eltették láb alól olyan emberek, akik úgy vélték, hogy becsületessége az útjukban áll. Ezalatt Szíria és Parthia a keleti Mediterrániumért harcolt. Parthia nyert, és ezzel még nagyobb hellén befolyás alá került.

— A római háborúk után vagy száz évvel germán törzsek rohanták le Itáliát. — (Ezek lehettek a cimbrik, teuton és arhbron szövetségeseikkel, akiket Everard világában Marius megállított.) — Pusztító menetelésük Gallián keresztül a keltákat is mozdulásra késztette: Hispánia és Észak-Afrika felé, ahogy Karthágó hanyatlott. És Karthágótól sokat tanultak a gallok.

— Harcok hosszú időszaka következett, amely során Parthia letűnt, és kelta államok emelkedtek ki. A hunok leverték a germánokat Közép-Európában, de őket viszont Parthia győzte le: tehát a gallok bevonultak és csak Itáliában meg Hyperborean maradtak germánok. — (Ez a Skandináv félsziget lesz.) — Ahogy a hajók egyre jobbak lettek, fellendült a közel-keleti kereskedelem, Arabia felől, és közvetlenül Afrika körül. — (Everard történelmében Július Caesar meglepve látta, hogy a venétiek mindenki másnál jobb hajókat építenek a Földközi tenger mentén.) — A kelták felfedezték Dél-Afallont, és szigetnek hitték — innen az Ynys név — de a maják kiverték őket. A britti kolóniák északabbra onnan megmaradtak, és végül függetlenséget vívtak ki maguknak.

— Ezalatt Littorn rohamos léptekkel fejlődött. Egy ideig az övé volt Európa legnagyobb része. A kontinens nyugati része is csak a Százéves Háborút követő békeszerződés révén nyerte vissza szabadságát, amiről már beszéltem. Az ázsiai országok lerázták magukról kifulladt európai uraik igáját, és modernizálták magukat, míg a nyugati népek viszont hanyatlásnak indultak. — Deirdre fölnézett a könyvből, amiben beszéd közben keresgélt. — De ez csak durva vázlat, Manslach. Folytassam?

Everard a fejét rázta.

— Ne, köszönöm — Aztán kisvártatva: — Nagyon őszinte vagy a saját országod helyzetét illetően.

Deirdre keményen mondta:

— A legtöbben nem ismerik ezt be, de szerintem az a legjobb, ha az ember szembenéz a valósággal.

Aztán mohón, sürgetve kérte:

— De most mesélj te a világodról. Hihetetlenül csodálatos lehet.

Everard sóhajtva kikapcsolta a lelkiismeretét, és folyékonyan hazudni kezdett.

A támadás aznap délután következett be.

Van Sawarak kilábalt depressziójából, és buzgón tanulta az afalloniai nyelvet Deirdretől. Kéz a kézben sétálgattak a kertben, közben néha megálltak, hogy elmondják az egyes dolgok nevét, vagy elmutogassák az igéket. Everard ott ment mögöttük, és bár néha halványan eszébe jutott, hogy talán fölösleges harmadik, igazából inkább azon törte a fejét, hogyan juthatnának vissza a gépükhöz.

Ragyogó napfény ömlött a halovány, felhőtlen égből. Egy juharfa virított vörösen, a gyepre sárga levelek szállingóztak. Egy idősebb rabszolga söpörgette az udvart ráérősen, egy fiatal indián őr álldogált puskával, és két farkaskutya szunyókált a földön. Békés volt a kép: nehezen lehetett elképzelni, hogy a falakon túl a halált készítik elő.

De az ember csak ember, bármelyik történelemben. Ebben a kultúrában nem volt meg a nyugati civilizáció kegyetlen akaratossága és kifinomult gonoszsága, sőt, valahogy furcsán ártatlannak látszott. De azért próbálkozásban nem volt hiány. És ebben a világban, ahol nem alakul ki az igazi tudomány, az ember végtelenül ismételgetheti a háború, az összeomlás és megint a háború ciklusát. Everard jövőjében már kitörtek ebből a bűvös körből.

De mivégre? Nem mondhatta tiszta szívvel sem azt, hogy az a kontinuum rosszabb, mint a sajátja, sem azt, hogy jobb. Egyszerűen más. És nincs ezeknek az embereknek legalább annyi joguk létezni, mint… mint az övéinek, akik nemlétre vannak kárhoztatva, ha ő kudarcot vall?

Ökölbe szorult a keze. Ez a dolog túl messzire megy. Senkinek nem lenne szabad ilyesmiben döntést hozni.

A végkifejletnél, ezt jól tudta, nem az elvont kötelességérzet fogja vezérelni, hanem a kis dolgok, a kis emberek, akikre emlékszik.

Megkerülték a házat, és Deirdre a tengerre mutatott. — Awarlann — mondta. Kibontott haja lángolt a szélben.

— Most ez óceánt, Atlantit, vagy vizet jelent? — nevetett Van Sarawak. — Nézzünk utána. — A part felé vezette a lányt.

Everard követte őket. Hosszú, gyors gőzhajó szelte a hullámokat úgy egy kilométerre a parttól. Sirályok sereglettek köré hóviharszerű szárnylobogtatással. Everard arra gondolt, hogy ha ő lenne a parancsnok, akkor itt cirkálna egy járőrhajó.

Egyáltalán el kell döntenie valamit? Vannak más járőrök is a pre-római korban. Visszatérnek a sajátjuknak hitt korba, és…

Everard megdermedt. Borzongás futott végig a hátán, és görcsbe rándult a gyomra.

Visszatérnek, látják, hogy mi történt, és megpróbálják kijavítani a hibát. Ha valamelyiküknek sikerül, akkor ez a világ egy szempillantás alatt eltűnik a téridőből, és ő is eltűnik vele.

Deirdre megállt. Everard verítékben fürdött, alig látta, mit néz a lány kiabálva és mutogatva. Aztán mellé állt, és kipillantott a tengerre.

A hajó a közelben állt, magas kéménye füstöt és szikrát okádott, az orrán ragyogott a kígyófigura. Látta a fedélzeten hajladozó emberi alakokat, és valami szárnyas fehér dolgot… A hajó farából emelkedett föl, és egy vontatókötélhez rögzítve szállt egyre feljebb. Egy sikló! Legalább idáig eljutott a kelta repülési tudomány.

— Ügyes — mondta Van Sarawak. — Gondolom, ballonjaik is vannak.

A sikló eleresztette vontatókötelét és szárnyra kelt. Az egyik parti őr felkiáltott. A többiek is kiszaladtak a házból, a nap megcsillant pisztolyaikon. A gőzhajó egyenest a partnak tartott. A sikló árkot szántva landolt a homokos parton.

Egy tiszt ordítva parancsolta hátrébb Everardékat. Everard Deirdre-re nézett: a lány arca sápadt volt és hitetlenkedő. Aztán a siklón elfordult egy kis torony — Everard önkéntelenül is arra gondolt, hogy kézzel irányítják — és egy könnyű ágyú dörgött fel.

Everard levetette magát a földre. Van Sarawak szintén, és a lányt is magával rántotta. Rettentő kartács zúdult az afalloniai katonákra.

Aztán puskák ropogtak. Turbános, szarongos, sötétarcú férfiak ugráltak elő a repülőből. Hinduradzs, gondolta Everard. Tűzharcba bonyolódtak a megmaradt őrökkel, akik kapitányuk parancsát várták.

A tiszt felordított, és rohamra indította csapatát. Everard felpillantott a homokból, és látta, hogy már majdnem rajta van az ellenségen. Van Sarawak talpra ugrott. Everard arrébb gördült, megfogta a bokáját és lerántotta, mielőtt belevethette volna magát a küzdelembe.

— Engedj! — vicsorogta a vénuszi. Az ágyútűz után maradt halottak, sebesültek szörnyű vörösben úsztak. A csata zaja betöltötte az eget.

— Nem, te tökkelütött idióta! Minket keresnek, és az a vad ír a legrosszabbat tette, amit tehetett… — Újabb fejlemény vonta magára Everard figyelmét.

A sekélymerülésű, csavarpropelleres gőzhajó felfutott a partra és fegyvereseket bocsátott ki magából. Az afalloniaiak megkésve jöttek rá, hogy ellőtték a muníciójukat, most pedig hátba támadják őket.

— Gyerünk! — rántotta talpra Deirdre-t és Sarawakot Everard. — El kell mennünk innen. Gyerünk a szomszédba!

Meglátták őket a hajóról. Everard inkább érezte, mint hallotta a talajba csapódó golyó tompa puffanását, amikor elérték a füves részt. Rabszolgák kiabáltak hisztérikusan a ház belsejében. A két farkaskutya nekiugrott a behatolóknak, de lelőtték őket.

Görnyedten és cikkcakkban: ez a megoldás. Át a falon, ki az útra! Everardnak lehet, hogy sikerült volna, de Deirdre megbotlott és elesett. Van Sarawak megállt, hogy védje. Everard is megtorpant, és ezzel már túl késő lett. Beérték őket.

A turbánosok vezére odavakkantott valamit a lánynak. Deirdre felült, és büszkén válaszolt. A férfi kurtán felkacagott, és ujjával a hajó felé bökött.

— Mit akarnak? — kérdezte Everard görögül.

— Titeket — nézett rá rémülten a lány. — Titeket kettőtöket… — A tiszt megint mondott valamit. — Meg engem, hogy tolmácsoljak… Nem!

Tekeregve védekezett, amikor elkapták a karját, részben ki is szabadította magát, és belekarmolt valakinek az arcába. Everard rövid ívű ütése nyomán orrcsont reccsent. De ez így nem mehetett soká. Puskatus koppant a fején, és ezután már csak homályosan érzékelte, hogy kezénél-lábánál fogva a hajóhoz cipelik.