220 nap az űrhajón

AZ UTAZÁS

Szeptember 10. — átlagos földi idő szerint

Százhúsz óra múlva érjük el a Vénuszt. Utunk első szakasza a végéhez közeledik. Milyen távolinak és megközelíthetetlennek láttuk, ezt a Földünkön hajnalban és este olyan szépen világító, ragyogó bolygót, és már milyen közel vagyunk hozzá!

Közel!.. Nyilvánvaló, hogy a csillagászokkal való állandó kommunikáció nagyon hozzá szoktatott a csillagászati fogalmakhoz, ha nagyobb távolság, mint tizenöt millió kilométer közelinek tűnik nekem.

A Vénusz már a Nap és közénk került, megvilágítatlan oldalát fordítva felénk. De egy fényszűrőn keresztül úgy tudja két csillagászunk megfigyelni azt, ahogy a Földön csak ritkán lehetséges.

Elkészültem a munkámmal, amit utunknak ezen a szakaszán el kellett végeznem. Oly sok munka mellett két hónapig nem jutott annyi szabadidőm, hogy folytassam a jegyzetelést.

Mindent lefilmeztem, a negatívokat rögzítettem, és ellenőriztem. Mind különleges. Arszén Georgijevics segített nekem a szöveg megírásánál a képekhez. Nagy leterheltsége ellenére mindig szakított a nekem való segítésre. Hosszú órákon át dolgozott az obszervatóriumban, a pihenésről is megfeledkezve.

Belopolszkij nem áll mögötte. A csillagászati munka kivételével Konsztantyin Jevgenyevicsnek Kámovval együtt, a hajóra vonatkozó bonyolult számításokat is el kell végezni, és mindennapi helyét meghatározni.

Habár még a Földön előre megtervezték az egész utat, Kámov ezt szükségesnek tartja, mint mondja, a „pontos meghatározás” végett. A számítások soha nem tértek el a megadott úttól. Az űr végtelenében úgy haladunk, mintha láthatatlan síneken mennénk.

Naponta kétmillió kilométert teszünk meg naponta, így érthető, hogy a legkisebb hiba is messze sodorna bennünket attól, az innen apró pontnak tűnő bolygótól, amit Vénusznak — a „Föld nővérének„nevezünk, hasonló tömege és térfogata miatt.

Kámov minden huszonnégy órában, mindig ugyanakkor ellenőrzi a röppályánkat. A Nap és a csillagok segítségével teszi. Leméri a látható csillagok pozícióját a Naphoz viszonyítva, és az elektronikus számítógéppel meghatározza helyünket az űrben. Kétszer is beindította az egyik motort.

Ezekben a percekben megszűnt a súlytalanság, de csak igen gyenge gravitáció lett a hajón.

Munkám, mikor nem felvételeket készítek, a szolgálati pultnál való ügyelet. Ezt állandóan meghatározott ütemterv szerint, hallgatólagos megállapodással a személyzet minden tagja csinálja.

Kámov és én megpróbáltuk ez alól mentesíteni a két csillagászunkat, mert így is rengeteget dolgoztak.

Az ügyeletesnek egyszerű a dolga: a hajó egy oldalának túlmelegedésének elkerülése miatt, néha meg kell forgatni a hajót a hossztengelye körül, így érve el azt, hogy a burkolaton egyenletesen oszoljon el a hő.

Ez egy villanymotorral megforgatott, nagy tömegű, két méter átmérőjű koronggal végezhető el. A korong gyors pörgése okozza a hajó lassú forgását. Az ügyeletes köteles szólni, mielőtt elfordítja a hajót, hogy ne dolgozzon senki a távcsőnél ilyenkor. A forgatás nem okoz nagy fennakadást a munkában, mert űrhajónk fehér teste eléggé visszaveri a napfényt, és ezért lassan melegszik át.

Aztán ellenőrizni kell a levegőt, eltávolítani a széndioxidot, helyette oxigént betölteni. Mindezeket a tevékenységeket a kezelőpanelen a megfelelő gomb megnyomásával hajtjuk végre, és azon ellenőrizzük a hajón kívül és belül zajló változásokat. Például, mint már említettem, hogy az összes ajtót zárjuk, de ha valaki megfeledkezne róla, a panelen egy lámpa, villogó piros fénnyel hívja fel a mulasztásra a figyelmet. Ez szórakoztat is bennünket. Ha a külső fal átmelegszik, a lemezforgató mechanizmust automatikusan bekapcsolja, és a hajót 180°-kal elfordítja. Ha a kezelő elfelejtené kikapcsolni az oxigénadagolót, a szelep magától lezárul, amint a levegő koncentrációja megfelelő lesz. És így tovább. A hajónk teljesen automatizált. Mindezt érzékeny és „okos” készülékeink segítségével teszi, amelyeket a magunkkal hozott nagy kapacitású akkumulátorokból nyert áram segítségével hajt végre, amiket Kámov szerzett Leningrádban. Ezek az akkumulátorok láznak el bennünket energiával, az utazás hét és fél hónapja alatt. A feltöltésük fotoelektromosság útján, közvetlenül a Napból történik. Ez a napelektromosság áll rendelkezésünkre vészhelyzet esetén is.

Minden, alkatrész, a mi a hajón van, a motorok kivételével cserélhetők, és néhány különösen fontos berendezésből kettő, három csereanyag is a rendelkezésünkre áll.

Ha arra a hatalmas tömegre gondolok, amellyel a hajónk rendelkezik, csodálattal kell a dóznom a modern nukleáris technológia előtt. A motorunk, összehasonlítva más űrhajókkal kicsi, mégis olyan erős, hogy hihetetlen sebességet tud adni hajónknak. Igaz, Kámov lassúnak találja ezt. Egyszer, mikor a jövőbeli bolygóközi küldetések kerültek szóba, és ismét sajnálkozott csekély sebességünkön, megkérdeztem tőle, miért nem hagyta a motorokat tovább dolgozni, mikor elhagytuk a Földet. Akkor nagyobb sebességet is elérhettünk volna, mire ezt felelte: — Bár ez elméletileg igaz, de sokkal bonyolultabb a dolog. A sebesség nagyságának problémája a fúvókákon kiáramló anyagban, és más motoralkatrészekben van. Az atombomlás rengeteg hőt termel, és még nem tudunk készíteni olyan fémet, ami hosszabb ideig kibírná ezt a magas hőmérsékletet.

Számos kísérletet hajtottunk végre, hogy megállapítsuk, mennyit működhetnek a fúvókák, és ez az idő csak annyi, ami a Föld, a Vénusz vagy a Mars elhagyására elegendő. Még néhány percet kibírnak, vészhelyzet esetére. A leszálláshoz két újabb motort kellett beépítenünk.

— És mi a helyzet a légköri repülésekkel? — Kérdeztem.

— Arra is vannak külön gépek, de azok kis teljesítményűek. Hajónk a modern csúcstechnikával van ellátva, de ez messze nem tökéletes. Vegyük például azt a tényt, hogy nem maradhatunk a Marson egy óránál többet. Ez nem bizonyítja a mi relatív tehetetlenségünket? Ha a hajó sebessége nagyobb, min negyven-ötven kilométer per másodperc, vagy kicsivel nagyobb lenne, mint amivel a Földet elhagytuk, már nem kellene annyira szorosan betartani a határidőket, és annyi időnk marad a Marsra, amennyire szükségünk van. De időhöz vagyunk kötve. Képzelje el, ha valami baleset történik legénységünk egyik tagjával a Marson, vagy valamilyen, a légkörében lévő ismeretlen mikrobáktól megbetegszik. A dupla gravitáció veszélyes, talán még halálos is lehet a beteg számára, mégis a kijelölt időben kénytelenek vagyunk visszarepülni a Földre, a következmények figyelembe vétele nélkül. Ha nem ezt tesszük, a teljes legénység meghal, mert nem érjük el a Földet. Ebben rejlik küldetésünk veszélye. Egyéb veszélyforrást nem látok.

— Szerintem van itt más is —, mondtam. — Régóta meg is akartam kérdezni: miért nem gondoltak az űrbéli testekre, meteorokra? Végül is, ahogy ön mondta, ezekbe beleütközhetünk… Nem volt idő egy ilyen út megszervezésére?

— Hiábavaló lett volna. — Válaszolta Kámov. — Az apró anyagi részecskéket még ilyen közelről sem tudjuk felfedezni, így elkerülhetetlen a velük való összeütközés, a nagyobbakra pedig a rádióreflektor figyelmeztet.

— Az micsoda?

— Valóban nem meséltem még róla?

— Nem.

— A rádióreflektor —, mondta Kámov — tulajdonképpen ugyanazon az elven működik, mint a radar.

Ultrarövid hullámot bocsát ki, és érzékeli is azt. Ha a kibocsátott sugár akadályba ütközik, visszaverődik róla, és megmutatja az akadályt, valamint annak a tőlünk való távolságát is. Ez folyamatosan működik, „megvilágítja” űrhajónk előtt az utat. Mivel a közönséges reflektor feladatához hasonló dolgot csinál, ezért neveztük el így. Biztos voltam benne, hogy már tud róla.

— Most hallottam először erről — feleltem.

— Ez a gyorsított felkészítése miatt történhetett. De — tette hozzá — valószínűleg nem sokat fogjuk a jelzését hallani. Ha ugyanis találkozás egy akkora meteorral, ami veszélyeztetheti a hajót, teljesen valószínűtlen. Még a kisebb porszemek is több kilométerre vannak egymástól a kozmikus térben.

— Mégis zárni kell az összes ajtót?

— Igen, mert nem kockáztathatjuk az expedíció sikerét. Ha csak a legkisebb elméleti lehetősége is van, már kötelesek vagyunk megtenni az ellenintézkedéseket.

— Úgy hallottam, a meteorok rajokban repülnek —, mondtam. — Amikor egy raj ütközik a Föld légkörével, akkor látható a csillaghullás.

— A Földünk — válaszolta Kámov, — hatalmas mérete miatt tűnek e rajok nagyon sűrűnek, de hajónk számára ezek ritkák. Ha találkozunk egy ilyen rajjal, úgy hatolunk keresztül rajta, hogy észre sem vesszük. Minden köbméternyi része több kilométerre esik egymástól.

— Ezek szerint az űrutazás meglehetősen biztonságos?

Kámov megvonta a vállát.

— Az életben minden relatív —, mondta. — Igaz ez a kozmikus utazásra is. Egy űrhajó ezer évig is repülhet, meteorral való találkozás nélkül, de a repülés első órájában is beleütközhet egybe.

Mindenképpen, kisebb az esély arra, hogy az űrhajót valami katasztrófa érje, mint egy vonatot, az emberek mégis sínre szállnak.

Ezt a beszélgetést követően, abbahagytam a meditálást a „repülő testekkel” való találkozás következményeiről, bár a Földtől való elszakadásunk óta ez a kérdés aggasztott. Több beszélgetést is kezdtem ebben a témában Kámovval, de valamiért eddig soha nem említette a rádióreflektort, a két csillagászt pedig annyira lekötötte a munkája, hogy nem volt idejük ilyen témákról beszélgetni.

Pajcsadze nem alszik többet öt óránál. Azt, hogy Belopolszkij mikor alszik nem is tudom. Úgy tűnik, mintha soha nem hagyná el a csillagvizsgálót. Egyszer megemlítettem Kámovnak, hogy ez a folyamatos terhelés káros lehet a csillagászok egészségére.

— Semmit sem tehetek ellene — mondta. — Ez az első alkalom a csillagászat történetében, a Föld légkörén kívüli munkának. Nem meglepő, ha a tudósaink kihasználják ezt a lehetőséget. A mi dolgunk megpróbálni segíteni őket a munkavégzésben.

… Több, mint két hónapja hagytuk el a Földet. A fedélzeten állandó keretek között zajlik. Kialakult egy napi rutin, vagyis inkább huszonnégy órai, mert az éjszaka és a nappal ugyanolyan a hajón.

Megadott időben hajtjuk végre étkezéseinket. Nincs étkezőasztal, nincsenek székek. A levegőben lebegve, és ott is „tálalva”, ahol éppen vagyunk, eszünk. Semmi nem esik le vagy borul fel. Nincsenek tányérok — nincs rájuk szükség ilyen körülmények között. A dobozból esszük a különböző ízletes és tápláló konzerveket, amit speciálisan nekünk készítettek. A vizet és a különféle gyümölcsleveket nem isszuk, mivel a hajóban lévő gravitációhiány miatt nem folynak, ezért egy hajlékony csövön keresztül szívjuk azokat. A menü változatos, nincs okunk a panaszra. A hajó raktárában mintegy ezerféle élelem van, ami bőven elegendő négy embernek. Minden hulladékot, ami keletkezik — dobozok, csomagolópapírok, folyadék-, és ételmaradékok — egy speciális elektromos kemencében elégetünk, és a salakot az űrbe lőjük, egy olyan szerkezettel, mint a tengeralattjárók torpedóvetői. A felesleg hamuját a hajónk húzza maga után. Kámov nevetve mondta, hogy a hajó nyomot húz maga után, és ettől csak a Vénusz, a Mars vagy a Föld légköre szabadít meg bennünket. Éppen azért akarja Kámov elektromos úton elégetni a „mocskunkat”, mert nem akarja a légkört szennyezni vele. Ennek ellenére elég energiánk marad.

A napok egyhangúan, mégis meglepően gyorsan telnek. Unatkozni nem érünk rá, mindenkit leköt a munkája. A hajó hőmérséklete állandó. A levegő tiszta és pormentes. Soha nem éreztem magam olyan jól, mint most. Ebben a környezetben könnyű minden fizikai munka. Akármilyen nagy tárgyat a legkisebb erőfeszítés nélkül át tudom vinni egyik helyről a másikra.

— Várjon csak! — mondta Kámov, mikor erről beszélten neki. — Amikor visszatérünk a Földre, minden mozdulat fárasztó lesz. Testünk nehezen fogja elviselni a nehézkedést. Hamarosan meggyőződhet róla, mit jelentett az a rövid idő, amit gravitáció nélkül töltött.

— Miről beszél?

— Arra gondolok, mikor visszanyeri a testsúlyát.

— És az mikor lesz?

— Azután, hogy elérjük a Vénuszt. Berepülünk a légkörébe olyan sebességgel, amitől nem izzik fel a hajó burkolata, a bolygó gázaival való súrlódástól. Akkor le kell fékeznünk a rakétát, és ezért lesz újra gravitáció. A negatív gyorsulás egyenlő lesz tíz méter per másodperc a négyzettel, és ez pontosan megegyezik a földi tömegvonzás erejével.

— És milyen sebességgel repülünk a Vénusz légkörében?

— Hétszázhúsz kilométer per órával.

— Mennyi ideig tart a hajó lassulása?

— Negyvenhét perc, tizenegy másodperc. De ez nem jelenti, hogy közel egy órán át szenvedünk a motorok hangjától, mint mikor a Földtől szakadtunk el. Most sokkal halkabban fognak dolgozni, a sisakban csak gyengén lehet majd hallani. Ráadásul oda lehet menni az ablakhoz, figyelni a merülést.

Nagyon várom már ezt az eseményt. Végtelenül hosszúnak tűnik az az öt nap, ami elválaszt bennünket ettől. Nagy türelmetlenségemben egyszer azt mondtam Pajcsadzénak, hogy úgy mászik a hajónk, akár egy teknősbéka.

Arszén Georgijevics elnevette magát.

— Végre, már nem csak Kámovtól hallom — mondta.

— Már ne haragudjon, de ön nem akarja elérni végre a Vénuszt?

— Én aztán igazán akarom! — Felelte vidáman. — Konsztantyin Jevgenyevics nem akarja. Szerinte az űrhajó túl gyorsan halad.

Ez valóban így volt. Belopolszkij tényleg több alkalommal hangot adott elégedetlenségének azzal, hogy a túl gyors repülés akadályozza a megfigyelést.

— Ha Konsztantyin Jevgenyevicsen múlna, — folytatta Pajcsadze, — megállítaná a hajót. Ülne a teleszkópnál egy hónapig, kettőig, háromig, míg elég a levegő — aztán visszarepülne a Földre.

— És a Vénuszt és a Marsot el nem érve térne haza.

— Vagy elfelejtene visszatérni is —, mondta nevetve Pajcsadze.

A hajónk teknőssel való összehasonlítása jó kedvre hangolta. Általában Pajcsadze mondott tréfás dolgokat, amelyek nem voltak összefüggésben a küldetésünkkel. Élesen az ellentéte volt Belopolszkijnak, aki nem csak soha nem nevetett, de még mosolyogni is ritkán láttuk.

A repülés első napjaiban Pajcsadze gyakran viccelődött munka közben, de észrevette, hogy társa nem szereti ezeket, abbahagyta a tréfálkozást, a Kámovval és velem való beszélgetés tartotta benne a lelket.

Úgy tűnt nekem, Konsztantyin Jevgenyevics tudomány iránt érzett szeretete elfojtott benne minden más érzést. Soha nem vett részt a beszélgetéseinkben, s amikor a hajó visszatér a Földre, nyilván ellenszenvesen fog viselkedni.

A hajó „túl gyors” mozgása azért zavarta, mert félt, hogy nem lesz ideje arra, ami őt érdekli, s ami őt érdekli, azért nem a Marsra kell repülni, hanem legalább az Uránuszhoz. Egy ilyen út kb. öt évvel kitolná az expedíció idejét!

Ezt csak magamnak jegyzem meg. Boldog leszek, ha tévedek őt illetően. Szeretném, ha Belopolszkij, akit mélyen tisztelek, sokkal „emberibb” lenne. Ha nevetne, mint Pajcsadze, akkor az a megfoghatatlan, de érezhető fal, ami elválasztja őt hármunktól, azonnal ledőlne, de sajnos, úgy tűnik ez még mindig lehetetlen.

De én is jól eltértem a témától. A fő dolog, ami a mai bejegyzésem témája — a közeledő Vénusz.

Még a Földön olvastam Belopolszkij egyik könyvét a Naprendszer bolygóiról, hogy ne legyek teljesen tájékozatlan a csillagászatban. Az ismeret, amit így megszereztem mégsem látszik elégnek.

Mit láthatunk a Vénusz felhőtakarója alatt, ha belépünk a légkörbe? Mennyi az esélye, hogy életet fedezzünk ott fel, és miféle életet?

Ezekkel a kérdésekkel fordultam Kámovhoz.

— Kérdezze Konsztantyin Jevgenyevicset — mondta. — A Naprendszernek nála nagyobb szakértőjét nem talál.

Nem mertem megszakítani Belopolszkij munkáját, inkább megvártam a közeledő reggeli idejét.

— Konsztantyin Jevgenyevics, — szólítottam meg, mikor összegyűltünk Kámov fülkéjében, ahol a vezérlőpanelek voltak, és ellenőrizni lehetett őket evés közben, — nem mesélne nekünk a Vénusz bolygóról, amihez közeledünk?

— Mit akar róla tudni? — Kérdezte.

— Mit tud róla a tudomány?

— Az jókora falat — szólt Pajcsadze.

— Természetesen nem mindent, — igyekeztem magam kijavítani, — csak az alapvető dolgokat. Mit láthatunk majd belőle.

— Az első kérdésre — mondta Belopolszkij — túl kiterjedt a válasz. A másodikról pedig semmit nem tudok mondani. A Vénusz vastag felhőtakarókba burkolózik, amik soha nem szakadnak fel. Minden amit tudunk, a felhők felső rétege adja. A bolygó felszínét még soha nem látták, és ezért senki sem tudja, milyen lehet. Hipotézisek, feltételezések vannak, de a tudomány nem tartja ezeket hitelesnek.

— És hol tart a tudomány? — Kérdeztem.

— Feltételezünk szerint, a rendelkezésre álló adatokat figyelembe véve, — felelte Belopolszkij — amit inkább „munkahipotézisnek” nevezünk. Elmondom a Vénusszal kapcsolatos adatokat, de ezekben valószínűleg semmi új nem lesz önnek. A bolygó Naptól való átlagos távolsága száznyolc millió kilométer, ami majdnem negyvenkétezer kilométerrel közelebb van hozzá, mint a Földé. A hold és az aszteroida öv kivételével, ez a legközelebbi szomszédunk. A keringési sebessége közel harmincöt kilométer másodpercenként. Az idő, ami alatt egy teljes kört megtesz a Nap körül, azaz egy vénuszi év nulla egész hatvankét század földi évnek, más szóval — hét és fél hónap. A bolygó sugara a Földének 97/100 része, tehát az átmérője csak 557 kilométerrel kisebb, mint a Földé. A két bolygó hasonló méretű. A Vénusz tengelye körüli forgásának idejét —, vagyis egy vénuszi nap hosszát, — nem ismerjük pontosan. Ennek a kérdésnek megoldása a mi dolgunk. A földi csillagászok úgy vélik, a Nap okozta árapály erői erősen lelassítják a Vénusz rotációját, ezért egy földi hétig tart rajta egy nap, de ez csak feltételezés. A nap közelsége miatt ez a bolygó több fényt és hőt kap, mint a Föld, ezért az átlaghőmérséklet a felszínén magasabb, mint szülőbolygónké. A sűrű felhőréteg az úgynevezett „üvegházhatás” miatt van, ami arra utal, hogy a bolygó felszínén az átlaghőmérséklet magasabb, mint a földi trópusokon. A Vénusz felső légrétegében a földi spektográfok magas széndioxid tartalmat jeleztek, oxigént viszont nem találtak. Ez minden, amit a földi csillagászok megállapítottak. Feltehető, hogy a Vénusz felülete óceánokból és mocsarakból áll. Nem valószínű élet jelenléte a bolygón.

Szándékosan hangsúlyoztam a „földi csillagászok” és „földi spektográfok” kifejezést, mert a hajónk jelentősen módosíthatja ezt a képet.

Belopolszkij Pajcsadzéra nézett, amire az elmosolyodott.

— Spektrumanalízis — szólt — a Földön rossz. A bolygónk légköre miatt. A légkör az egyetlen, ami torzítja és lassítja a fényt, amiből ismereteket szerezhetünk a csillagokról és a bolygókról. Például a Föld ózonrétege nem engedi át az ultraibolya sugárzást, ami korlátozza a spektrumokat. Földünk légkörének szerkezetét még ne teljesen ismerjük. Ez az oka ismereteink hiányosságának. Az űrhajó obszervatóriuma más feltételeknek felel meg. Itt nincs zavart okozó légkör, ezért pontosabb, szélesebb tartományú adatokat kaphatunk. Felfedeztünk valamit, amikor elhagytuk a Földet. Újabb ismereteket szereztünk, amelyekből következtetések vonhattunk le.

— Miféléket? — kérdeztem.

— Az önt érdeklő kérdésben, — válaszolt Belopolszkij, — a Vénuszról. Arszén Georgijevics egy rendkívül fontos dolgot fedezett fel, mégpedig azt, hogy nemcsak oxigént talált a légkörben, de azt meglehetősen nagy mennyiségben találta, és ebből következtetni lehet a vegetációra, ugyanis az oxigén jelenlétét nehéz másképp megmagyarázni. Ez pedig bizonyítja az élet jelenlétét.

— Növényi élet — szólt Kámov.

— Úgy érti, nincsenek állatok? — kérdeztem.

— Szeretném hangsúlyozni, hogy Konsztantyin Jevgenyevics vénuszi életre vonatkozó szavait nem a földivel azonos típusúnak kell elképzelni — felelte Kámov.

— De létezhetnek kezdetleges életformák, mondjuk a tengerekben?

— Előfordulhat, de nem biztos. A tudomány úgy véli, ha olyan körülmények vannak egy bolygók, hogy az élet kialakulhat, ott van is, ilyen vagy olyan élet. A Vénuszon ezek a körülmények fennállnak, ezért kijelenthetjük: az élet növényi formái már megjelentek, de más életformákat a természetes akadályok miatt, nem fedezhettünk fel.

— És ha léteznek ezek az életformák, akkor megtalálhatjuk őket?

— Az öntől, és Szergej Alekszandrovicstól függ — válaszolta Pajcsadze. — Minél jobban megközelíti a hajó a bolygó felszínét, annál jobb felvételt tudunk készíteni, annál könnyebb lesz bármit felfedezni rajta, és akkor talán választ találunk a kérdésére.

Megkérdeztem, mennyit fogunk a Vénusz légkörében tartózkodni.

— Legfeljebb tíz-tizenkét órát — mondta Kámov. — Azt hiszem, — fordult Belopolszkijhoz, — a hajót a terminátor közelébe kell irányítanunk, és a napos felén kell tartanunk. Ha a bolygó forgása olyan lassú, mint számítottunk rá, akkor tíz óránál többet nem maradunk. Előfordulhat, hogy elérjük a bolygó felszínén lévő felhőket, ezért sűrű ködben találhatjuk magunkat. Pontosan olyan távolságra kell repülnünk a bolygó felett, ami szükséges Borisz Nyikolájevcsnek a filmezéshez. Önnek —, fordult felém ismét — fel kell készülnie ezekre a körülményekre. Ilyenkor infravörösben kell fotóznia, de azért megpróbálom annyira vékony ködbe vinni a hajót, amennyire csak ez lehetséges.

— A ködben könnyen hegynek ütközhetünk — jegyezte meg Belopolszkij.

— Ennek a kockázata, természetesen, fennáll, de nem valószínű. A rádióreflektor előre figyelmeztet rá bennünket.