220 nap az űrhajón

INDULÁS ELŐTT

Moszkva, 19… év július 1.

Holnap start…

Pontosan 10:00-kor a Szergej Alekszandrovics Kámov által vezetett űrhajó elhagyja a Földet.

Gondoltam-e valaha arra, hogy lehetőségem lesz vele repülni?…

Természetesen nem! Mint mindenki más, távolból néztem az első repülőket és csodáltam őket.

Kámov és Pajcsadze különösen nagy embereknek látszottak a szememben, akik meghódították az eget, és bár voltak pillanatok, mikor álmodtam róla, — mint akárki más, — mégsem gondoltam, hogy társuk lehetek repülésük során.

Furcsa volt, amikor ez az elérhetetlennek tűnő álom mégis valósággá vált!

Sok csodálatos dologra volt szükség hosszú utunk megvalósulásához. Képes leszek-e megírni ezt azoknak, akik nem lehettek velünk? Képesnek kell lennem rá, hiszen ez volt a feladatom, az expedícióban. A munkám — mindent rögzíteni papíron, fényképen, filmen. A naplóm, aminek most álltam neki, lesz az alapja, reményeim szerint az alapja lehet egy könyvnek, amit két és fél hónapos repülés után, miután visszatértünk, kiadnak a Földön. Ezért a legkisebb részletet sem hagyhatom ki ezeken a lapokon…

Még csak kilenc óra van, és máris sok mindenről beszámolhatok. Tizenkettőkor kell lefeküdnöm.

Tudok majd aludni?… Nem valószínű…

Mikor kétségemet fejeztem ki ezzel kapcsolatban, Szergej Alekszandrovics előtt, azt mondta: — Hogy lefekvés után alszol-e vagy sem, azt majd meglátjuk, de a legfontosabb dolog, hogy fizikailag légy kipihent.

Megígértem neki, tehát meg is teszem, de közben leírok mindent az ezt az estét megelőző dolgokról.

Kezdem az elején.

Április 29.-én, majdnem pontosan két hónappal ezelőtt a szerkesztőm az irodájába invitált. Én csak előző nap tértem vissza Moszkvából, és az összegyűjtött anyagot rendeztem, és még nem igazán tértem magamhoz.

Amint beléptem, szerkesztőm hellyel kínált.

— Amit most ajánlani akarok önnek, — mondta — az nem a szokásos munka… — Rám nézett, és látta, hogy valamit közbe akarok vetni, ezért hozzátette: — Az expedíció rendkívüli, és veszélyes is lehet.

Habár egy pillanattal korábban már ki akartam jelenteni, hogy fáradt vagyok, és sehova sincs kedvem menni, de a szerkesztő utolsó szavai felkeltették érdeklődésemet.

— Nem félek a veszélytől! — válaszoltam. — Minél szokatlanabb egy munka, annál érdekesebb!

— Biztos voltam benne, hogy így válaszol — felelte ő. — Ön fiatal és egészséges, jó fotós, jó képességű újságíró, és még a kamerát is tudja kezelni. Ilyen képességű személyre van szükség ez esetben. Én még sem ragaszkodom ahhoz, hogy megállapodjunk. Joga van önnek ezt a munkát visszautasítani.

— Nem fogom elutasítani! — feleltem. Számomra érthetetlen pillantást vetett rám, és elmosolyodott.

— Annál jobb! — szólt. — Gondolom, ismeri Kámovot?

Erre a kérdésre összerezzentem. Kámov?… A világ legelső űrhajójának parancsnoka és tervezője.

Az, aki kétszer repülte körül a Földet. Csak nem rosszul?

— Természetesen! — feleltem. — Ki ne ismerné őt?

„Szóval emiatt a különös expedíció miatt hívatott —, gondoltam. Kámov neve nem hagyott kétséget afelől, hogy a Naprendszeren belüli, bolygóközi utazásról lehet szó. Ki ne vállalkozna közülünk egy ilyen útra? De egy dolog az álom, és egy másik, mikor az hirtelenlehetőség adódik egy ilyen útra.

— Ha akarja, — mondta a szerkesztő, — akkor részt vehet az új expedíciójában.

— Én nem tudok többet, de ha elfogadja, a többit majd Kámov mondja el.

— És miért nekem ajánlja fel ezt?

— Mert önt találtuk a legmegfelelőbb személynek.

Mindez annyira meglepő és annyira váratlan volt, hogy úgy éreztem, össze kell gyűjtenem a gondolataimat.

— Engedelmével csak holnap válaszolnék.

— Csak siessen! — mondta a szerkesztő. — Javaslom, kétszer is fontolja meg, mielőtt bármilyen döntést is hoz, nehogy később megbánja!

Hazudnék, ha azt mondanám, az aznap éjszakám nyugodt volt. Nem az első expedíción vennék részt.

Tudósítóként bejártam a Föld több pontját, voltam a Déli-sarkon, Közép-Afrikában, a Himalájában, de a bolygónkon kívül még soha. És most azt ajánlják, hogy hagyjam el azt, több tíz, vagy százmillió kilométerre is…

Eszembe jutottak a csillagászati könyvek, amiket olvastam. A Világegyetem… A végtelen tér, ahol, mint porszemcsék mozognak a csillagok… A távolságok, melyek közöttük elszakítják őket egymástól, messze túlhaladják az emberi képzeletet… Sötétség… Hideg…

Világosan láttam, amint az aprócska űrhajót körülöleli mindenfelől a végtelen, és hirtelen úgy elgyengültek a lábaim, hogy le kellett ülnöm egy székre.

Visszalépni?… Senki sem hibáztatna érte. Maradj csak a kedves, öreg Földön…

„És örökre megmarad emlékezetemben a gyávaságom,” — gondoltam, — „és ha most nem élek a lehetőséggel, egész életemben bánni fogom!” Hajnali háromkor még mindig haboztam; vágy és az önkéntelen félelem, változó sikerrel hadakoztak bennem.

Végül aztán kinyitottam az ablakot, és arcomat a hűvös hajnali szélbe tartottam.

Fentről, a nyolcadik emeleti lakásomból,szép kilátás van a városomra. Sok helyütt, még ragyogtak az ünnepi fények, és messze-messze piros foltként lüktet a Kreml tetején a vörös csillag.

Moszkva!.. A város, ahol születtem, felnevelkedtem; annak az országnak a fővárosa, amelytől mindent kaptam, amim csak van.

„Mi az beijedtél?” —, kérdeztem magamtól. — „Voltál-e olyan expedícióban, ahol nem voltál veszélyben? Nem kockáztattad akkor az életed?” Odaléptem az asztalhoz, és az egyik fiókból elővettem Kámov képét. „A Hold Kolumbusza” volt a képen, ahogy egyes külföldi újságok nevezték. Összenőtt, sűrű szemöldök, nagy orra és ajkainak vonala, egy kicsit olyanná tették, mint a híres sarkkutató, Roald Amundsen volt.

„Ezzel az emberrel nem félek!” — gondoltam. — „Már harmadik alkalommal készül elhagyni a Földet, olyan bátran és magabiztosan, hogy biztosan eléri a célt.” Hirtelen hullámként tört rám a szégyen: Hogyan is győzhetett le a nemtelen félelem, akár egy pillanatra is!

Mi bajom van? Szólít a haza!!..

És újra feltűnt előttem, ahogy az űrhajót, amint a hideg, sötét űrben lebeg, de… már nem volt bennem semmi félelem.

Az érthetetlen gyávaság semmivé lett.

Másnap reggel tájékoztattam a szerkesztőt, hogy vállalom. — Egy percig sem képzeltem másként. — mondta ő erre.

Még aznap este izgatottan nyomtam meg Kámov lakásának ajtócsengőjét.

Most, ebben a pillanatban, szemtől szembe láthatom azt, aki elsőként hagyta el az emberiség történelmében a Földet, megnyitva ezzel az utat az emberek előtt a végtelen világegyetembe.

Szerafima Petrovna Kámov nyitott nekem ajtót.

— Szergej már várja önt. — mondta, mikor bemutatkoztam.

Bementem a híres csillaghajós szobájába.

Még sosem találkoztam Kámovval, de egyből felismertem, amint felemelkedett íróasztala mögül, a köszöntésemre. Olyan volt, amilyennek a számtalan fénykép alapján képzeltem. Átlagosnál magasabb, erős testalkatú és széles vállú alak. Lassú magabiztossággal mozgott. Egész valója azt sugallta, hogy erős, szilárd jellemű ember. És leginkább a szeme fogta meg az embert. Nagyon sötét, a feneketlen mélység érzetét keltő tekintete miatt rendkívül nyugodtnak tűnt. Nem nevezhetném szépnek az arcát: rontotta a képet a túl vastag szemöldök, és a kicsi, masszív álkapocs. A legjobb, ha a bátorságáról ismerjük őt.

Megrázta a kezem, és azt mondta: — Örülök a találkozásnak, Melnyikov elvtárs!

Leültetett egy nagy karosszékbe, és ő is elhelyezkedett velem szemben.

— Ismerkedjünk össze! — mondta. — Először is tudni szeretném, mennyi idős?

— Huszonhét éves.

— Nem néztem többnek huszonötnél — mondta Kámov. — Annyira barna a bőre! Az arca mellett a haja… teljesen fehérnek látszik.

Elmondtam neki, hogy két hónapig úton voltam Kazahsztánban, ahonnan csak két napja értem haza.

— És most egy új expedícióba jelentkezik? — mosolygott. — Jól megfontolta a döntését? Azt sem tudja, hová megyünk.

— Ez igaz — feleltem. — De az vezetőnk neve elárulja, hogy a célt nem a Földön kell keresni. Ha ön vállalja, hogy magával visz, én nem változtatok a döntésemen.

— Hogy áll az egészsége? Egy nagyon szigorú orvosi vizsgálatnak kell magát alávetni.

— Biztosíthatom róla, jól vagyok, Kámov elvtárs. Tavaly, mielőtt részt vettem a Déli-sarkra tartó expedícióban, az orvosok semmi hibát nem leltek bennem. Teljesen egészséges vagyok!

Kezére támasztotta az állát. Akkor láttam tőle először, ezt a rá jellemző gesztust.

— No lássuk csak, — szólt, — jó lesz ellenőrizni. Nagyon jó! Igazán nagyon örülök. Tehát megint négyen vagyunk. Mikor az expedíciót terveztük, úgy hittük, hogy csak tudósok lesznek benne. Rajtam kívül még hárman voltak a csoportban. Már rég kiválasztottuk őket, és körülbelül egy éve tart a kiképzésük, de egy hónappal ezelőtt történt egy szerencsétlenség, és mi elveszítettük egy társunkat…

Megállt, rám meredt, aztán elismerően elmosolyodott.

— Az arca, — mondta, — szavaim hatására elkomorult. Önnek joga van azt hinni, hogy az az ember az expedícióra való felkészüléssel kapcsolatban halt meg.

— Pontosan erre gondoltam.

— És ez ijeszti el?

Megráztam a fejem: — Jól tudom, hogy egy expedíció nem kéjutazás.

— A barátunk, — mesélte Kámov, — egy autóbalesetben halt meg. A gép, amit vezetett lezuhant egy szikláról. Elveszítettük a jövendőbeli repülés egy tagját. Helyébe másik tudóst nem tudtunk állítani — ehhez már kevés az időnk. Az űrrepüléshez szükséges tudományos munkához hosszas felkészülés kell.

— Akkor döntött úgy, hogy lecseréli egy újságíróra?

— Nem! Nem egészen így történt — válaszolt Kámov. — Az ötletem az volt, hogy legyen egy személyben riporter, fotós és operatőr. A fő gond az, hogy szakértőjének kell lenni a csillagászati fotózásnak is. Elhunyt barátunk egy szaktanfolyamot is elvégzett ezért, de csillagász, fotós és operatőr nélkül nem tudjuk teljesíteni a küldetést… Ezért hívtuk meg önt.

— De nekem fogalmam sincs a csillagászati fényképezésről!

— Majd mi megtanítjuk rá! Ezért kértük, hogy tapasztalt embert adjanak. Könnyen el fogja sajátítani a csillagászati fotózás különös technikáját. Az a tény pedig, hogy ön egy újságíró, szintén hasznos.

Amikor visszatér el kell mesélnie mindent az embereknek erről a repülésről.

— Megteszek mindent, ami az erőmből kitelik — mondtam. — De szeretném megtudni az úti célunkat.

— Jogos a kíváncsiság — reagált Kámov. — Egyáltalában nem akarjuk eltitkolni, de indulás előtt fogják csak közölni. Az a tény, amikor elértük a Holdat, néhány külföldi „barátunkat” igencsak feldühítette, mert megelőztük őket.

— Hapgoode-ról beszél?

— Igen, róla. Tudjuk, hogy már majdnem kész az űrhajójuk, és versenyezni akarnak velünk, egy másik bolygó elérésében. A mi expedíciónkat nem sportból, hanem tudományos céllal indítjuk, de azért mi sem akarunk lemaradni. — Mondta, és elmosolyodott. — Ezt el kellett mondanom, mert fontos, hogy tudjon róla, mi van a háttérben.

Elhallgatott, majd hosszasan és csendben engem nézett.

— Az egészségügyi követelmények amin a repülés résztvevőinek végig kell menni, eltér a szokásostól. Könnyen lehet, hogy ön nem fog azokon keresztüljutni.

Kámov ismét elhallgatott, majd a szokásos módon folytatta: — Persze, ha így lesz, akkor sem beszélhet róla. Tudja, hogy az első repülésem csak egy teszt volt, amiben egyedül vettem részt. Az űrhajó megkerülte a Holdat, és visszatért a Földre. A második repülést már az asztrofizikus Pajcsadzével csináltuk. Leszálltunk a Hold felszínére, és több órát töltöttünk ott el. A repülések bebizonyították, hogy a berendezés hibátlanul működik, ezért úgy döntöttünk, hogy egy harmadik expedíciót indítunk — a Marsra, miközben egy pillantást vetünk a Vénuszra is. Na, nem ijedt meg?

— Egy cseppet sem! — válaszoltam őszintén. — Még inkább szeretnék részt venni a repülésben, csak a rám osztott munka csekély mértéke zavar. Elegendő-e az a részvételemhez?

— Honnan veszi, hogy kevés munkája lesz? — kérdezte Kámov.

Pirosnak éreztem az arcom.

— Úgy gondoltam,…

— Nem adtam a kishitűségre okot. — szakított félbe ő. — A feladat igencsak felelősségteljes. Azoknak a képeknek a tanulmányozása, amiket készíteni fog, nagyon fontos a tudomány és a tudósaink számára, és ez összetett feladat lesz önnek. Szabadidejében pedig nekem fog segíteni a hajó kezelésében.

Csodálkozva néztem rá.

— Ne lepődjön meg! — mosolyodott el Kámov. — Nem olyan bonyolult az! Könnyű a repülés az űrhajóval. A felemelkedés és leszállás egy bolygón, az már más dolog. Ilyenkor a feladat nehezebb. A mi „kormányberendezésünk”, ami be van szerelve, nagyszerű eszköz. Könnyen tud majd repülni vele.

— Mennyi ideig tart az expedíció?

— Ön hogy gondolja?

— Úgy vélem két vagy három évig.

Kámov nevetett.

— A rakétatechnika gyorsan fejlődik! — mondta. — Ha az első rakéta, ami a Holdra vitt bennünket, két napig utazott, a második már egy nap alatt ért oda, a haladás miatt. Az egész expedíció 225 napig tart, ami mindössze hét és fél hónap.

— De hát ez nagyon kevés!..

— Ez alatt az idő a hét és fél hónap alatt —, folytatta Kámov — egy kicsivel több, mint fél milliárd kilométer távolságot járunk meg. A hajó tervezett átlagsebessége 102.600 kilométer per óra.

— Ez olyan, mint egy tündérmese!

Kámov a fejét rázta.

— Mondom: Ez nem olyan nagy sebesség, mint amilyennek tűnik ön előtt. Repülésünk során tartanunk kell magunkat a menetrendhez, mert a hajónk sebessége kisebb, mint a Földé a saját pályáján. A Földet nem tudnánk utolérni.

— Nekem iszonyú soknak tűnik ez a százkétezer-hatszáz kilométer. Cirka három óra alatt a Holdnál leszünk, két másodperc múlva már nem lesz látható a járművünk a Földről.

— Dehogy! — mondta Kámov. — Ha ugyanezzel a sebességgel indulnánk, a hajó halott legénységgel repülne. Az emberi szervezet nem bír ki ekkora gyorsulást. Viszonylag lassú lesz az indulási sebességünk, és csak 23 perc 46 másodperc múlva éri el a hajó a maximális huszonnyolcezer-ötszáz m/sec-os végsebességet. (A Föld sebessége a pályáján 29,76 km/sec.) Olyan könnyedén ejtette ki ezeket a számokat, mintha csak egy autóútról beszélne.

— Ha mi egyenes vonalban szállnánk a Hold felé, — folytatta — három óra és ötvenhét perc múlva elérnénk, de a pályánk szinte merőlegesen metszi a Föld-Hold pályát, így nem fogjuk látni a Holdat.

Olyan messziről csodálhatjuk azt, mint azt a Földről láthatnánk.

— Nagy kár!

— Viszont láthatjuk, az innen nem látható felét.

— Már régóta tudja az egész világ, — szóltam, — hogy a hold általunk nem látott oldala semmiben sem tér el attól, amit ismerünk, de saját szemmel látni mégis nagyon érdekes lehet. Feltennék egy kérdést.

— Csak tessék!

— Azt mondta, hogy a Marsra vezető úton meg akarja vizsgálni a Vénuszt. Ezt nem igazán értem.

— Mit nem ért?

— Hogyan fogja a Vénuszt megvizsgálni, hiszen a két bolygó pályája a Föld ellenkező oldalán van.

— Jogos lenne a meglepődése, — mondta Kámov, — ha a bolygók mozdulatlanok lennének. Csakhogy mozognak, mégpedig egymástól eltérő sebességgel. Gyakran fordul elő, hogy mindkét bolygó, vagyis a Mars is és a Vénusz is a Föld azonos oldalán van. Hogy világossá tegyem az útvonalunkat, le fogom rajzolni.

Ceruzát vett a kezébe, és egy lapra gyorsan köröket rajzolt. Annak ellenére, hogy nem használt körzőt, a körök szabályosnak tűntek. Én elraktároztam a memóriámba ezt a képet.

— Nézze, — mondta Kámov, — A középen lévő kis kör a Napot ábrázolja. Az első kör ettől — a Vénusz pályája. Közte és a Nap között, még ott van a Merkúr, de annak a pályájára most nincs szükség. A második kör — a Föld pályája, a harmadik pedig a Marsé. Ha helyesen méreteztem volna meg a rajzot, ezen a papíron nem látszanának a bolygók: egyszerűen nem látszanának rajta. De ez nem a terv, hanem csak egy vázlat. A körökön az 1-essel jelölt karikák, a bolygók indulásunkkor elfoglalt helyét jelölik.

Az összes bolygó azonos irányban halad a pályáján. Ezen a rajzon jobbról-balra. A Földet ábrázoló karikától rajzoltam meg az utunkat, a szaggatott vonallal. Itt, ezen a ponton találkozunk a Vénusszal…

Egy másik Karikát rajzolt a Vénusz-pályára, és kettes számmal jelölte.

— Itt indulunk el a kijelölt utunkra, majd érintve a Vénusz pályát jutunk el a Marshoz, itt találkozunk vele, majd visszatérünk a Földhöz, amely megteszi ezalatt az évi útjának több mint felét, és nagyjából itt lesz.

— Már értem! — mondtam.

— Ez a rajz nem több, mint egy durva séma. — mondta Kámov. — A pályák nem zártak, mert a Nap maga is mozog, magával vonva a bolygókat, amik elmozdulnak a térben, de így világosabb a dolog.

— Köszönöm önnek, mindent megvilágított.

— Ezért nem késhetünk egy napot sem.

— Értem.

— Mára ennyi elég volt. A hét és fél hónapos utunk során lesz időnk mindent megbeszélni. Mielőtt azonban részt venne az expedícióban, önnek át kell esni az orvosi vizsgálaton. Ahhoz, hogy felkészíthessük a repülésre, egyetlen napot sem veszíthetünk.

Ezzel ért véget első beszélgetésem Kámovval.

Éjfél elmúlt, mire hazaértem.

A Hold már a háztetők fölé emelkedett. Az az ember, akinél ma jártam, már meglátogatta. Ki tudja, talán valaha majd én is ráléphetek ragyogó felületére…

Ragyogó… Eszembe jutott Kámov története, amiben azt írja, hogy a Hold felülete sötét és komor, sűrűn borítva barna sziklákkal, és elnevettem magam naiv lelkesedésemen.

Ott, a közvetlen közelben minden másként néz ki, mint a Föld távolából nézve. A fényes bolygók valójában nagyon sötét és fénytelen testek. Hamarosan magam is egy leszek közülük.

Ezt akarom? Mi történik, ha holnap az orvos olyat mond, ami elzárja előlem ezt a lehetőséget?

Milyen nehéz lesz túl tenni magam a csalódáson!

Nagyon rosszul aludtam akkor éjjel. Nyitott szemmel feküdtem az ágyon, hallgattam az óra lassú ketyegését a falon, és időnként úgy tűnt, mintha megállt volna az idő.

Csak hajnal felé aludtam el, kavargó gondolatokkal a fejemben.

Félelmeim hamisnak bizonyultak. A háromtagú orvos-bizottság, egy híres professzor irányításával, hosszasan és alaposan megkopogtatott, meghallgatott, lemért. Ellenőrizték a látásom, hallásom, megforgattak egy különleges körhintán és fejjel lefelé lógattak speciális hevederek közt tartva, majd újra meghallgattak.

Végül az idős tanár, hátamat megsimogatva mondta ki a számomra édes szavakat: — Tökéletes a teste! Tudja, fiatalember, ha megunta a Földünket, akár a Sarkcsillagra is elmehet! — Az orvosok nevettek.

— Készüljön fel a repülésre! — tette hozzá aztán komolyan a professzor. — Ne feledje, ha a repülés kezdete előtt, ha csak egy kis náthát is beszerez, akkor nem fogjuk engedni, hogy felszálljon!

Szigorúan tartsa be a szabályokat! — A bizottság egy tagjára mutatva folytatta: — Dr. Andrejev az expedíció orvosaként részt vesz a repülésben. Olyan gyakran kérje ki tanácsát, ahogy csak lehetséges.

Munka, pihenés, étkezés, szórakozás — mindezt csak az ő felügyelete alatt teheti.

Miután mindezen túl voltam, egyből Kámovhoz siettem, hogy megkapjam tőle az utasítást a munka kezdetéhez. Szemmel láthatólag elégedett volt a várakozása eredményével, és nagyon elégedett volt, mikor megtudta: minden rendben van velem.

— Sajnáltam volna, ha nem jöhet velünk. Rendkívül örülök, hogy nem ez történt! Bemutatom valakinek —, mondta Kámov. Az asztal mögött, amihez mentünk, egy magas, vékony férfi ült: Ő Konsztantyin Belopolszkij, a helyettesem a repülés alatt.

A név, amit Kámov kiejtett már ismert volt előttem. Belopolszkij névrokona a híres csillagásznak, aki számos csillagászati könyv szerzője volt, és akinek munkáiból tanultam az iskolában.

Mikor Kámov bemutatott, és közölte, hogy részese vagyok a következő küldetésének, Belopolszkij kezet fogott velem, de (, akkor úgy gondoltam) nagyon közönyösen. A mosolynak még csak az árnyéka sem jelent meg arcán. Mély barázdák szántották homlokát, (bár még csak 45 éves volt,) és azt mondta, hogy nem tud örülni az adott esetben.

Emlékszem a kellemetlen csendre, amit ezt követően telepedett közénk, és azt gondoltam; ezen a hosszú rakétautat nem a legjobb hangulatban fogjuk eltölteni.

Most már tudom, hogy ez a hideg tartózkodás ennek a személynek a megkülönböztető jele, mint a csillagászoknak és a matematikusoknak.

A következő találkozás a expedíció negyedik tagjával, Arszén Georgijevics Pajcsadzéval, két nappal később jött létre.

Ez a másik fiatalember, már harmincöt éves korára a spektrumanalízis széles körben ismert, kiváló szakértője lett. A csillagászat szerelmese volt, „a legfőbb tudomány”, ahogy ő nevezte.

Pajcsadze képes volt órákig beszélni valamely csillagról vagy ködről. Bár egész kis grúz akcentussal beszél, az egyetemen, ahol tanít úgy tudom, a diákok szeretik a csillagászati előadásait.

— Borisz Nyikolájevics Melnyikov? — kérdezte, és olyan erővel szorította meg kezem, hogy összerándultam a fájdalomtól. — Hallottam önről. Már más expedícióban is részt vett.

— Így igaz — feleltem.

— Akkor a sarkra, most a Marsra. Fél a repüléstől?

— Őszintén szólva, attól tartok egy kicsit.

Talán másnak nem mertem volna bevallani, de az alacsony, karcsú Pajcsadze, sötét arcával és rövidre nyírt bajuszával olyannak tűnt nekem, mintha már évek óta ismernénk egymást.

— Nem csodálom! — mondta. — Mielőtt a Holdra szálltunk magam is féltem, annyira, hogy aludni se, enni se tudtam!

— És most nem fél?

— Már nem. Az űrrepülés nem félelmetes. Ne tartson tőle!

— Leginkább az nyugtalanít, hogy megfelelek-e a belém vetett bizalomnak.

— Ha állandóan ettől aggódik, akkor nem fog megfelelni! Legyen magabiztosabb! Azt hiszi, véletlenül esett magára a választás? Az ujjukkal magára böktek, mi! Téved! Szergej Alekszandrovics nem bíz semmit a véletlenre! Vizsgálatok! Konzultáció! Nem volt kétség a személyéről.

Kérte, meséljek el mindent magamról, és ő is ezt tette, és barátokként váltunk el egymástól. Két hónap telt el, és azóta rájöttem, hogy Pajcsadze emberszerető, barátságos, társasági ember; olyan, akivel jó lesz együtt repülni. Külön öröm a számomra, hogy egy kabinban leszünk elhelyezve.

A napok erőteljes és izgalmas munkával teltek. Kámov ígérete, hogy sok és nagy feladat vár rám, igaznak bizonyult. A kiadott munka mennyisége hatalmas volt. Olyan dolgokat tanultam meg a fotózásról, amelyekről eddig fogalmam sem volt. A képeket készítettem az infravörös és ultraibolya sugárzásban, ködös, homályos tárgyakról, helyekről, a napkoronáról, és még sok minden egyébről.

Egész tanfolyamot kellett elvégeznem. A csillagászati fényképezés megismerésében nagy segítségemre volt két külön tanácsadóm, Kámov és Belopolszkij. Szergej a hajó kezelő szerveivel ismertetett még meg, Belopolszkij pedig a bolygóközi navigációra tanított.

Ennyi idő kevés volt erre. Tizennyolc órát dolgoztam naponta, és hazaérve gyakran a lefekvés helyett az íróasztalhoz ültem.

Addig volt ez így, míg orvosunk, Sztyepan Arkagyevics Andrejev erélyesen meg nem tiltotta.

— Nem engedhetem, — mondta Kámovnak, — hogy Melnyikov pihenés nélkül dolgozzon. Ha ez így folytatódik, nem engedhetjük repülni. Én felelek valamennyiükért a kormánybizottság előtt!

— Megértem önt, — válaszolt Kámov, — de mit tehetnék? Nekünk egy év állt a rendelkezésünkre a felkészülésre, Borisz Nyikolajevicsnek csak két hónapja van.

— Akkor sem engedhetem meg, hogy éjszaka ne aludjon — tiltakozik bennem az orvos! Napi nyolc órát aludnia kell, az összes fennmaradó időben dolgozhat.

Úgy lett, ahogy akarta. Attól a naptól ő maga vitt haza, és ellenőrizte, alszom-e.

Végül beköltözött a szobámba, ami nagy örömmel töltött el, mert Sztyepan Arkagyevics remek mesélő. Az ágyban fekve néhány orvosi esetéről beszélt. Úgy gondolta, hogy agyamnak jót tesz, ha eltereli a problémáimról a figyelmet, de sokszor magával ragadták az emlékek, és megfeledkezett az idő múlásáról. Aztán hirtelen feleszmélve, hogy már egy órája beszél, a legérdekesebb résznél abbahagyta a mesélést, és mérgesen felmordult: — Gyerünk aludni! Hát mire gondolok én? — Egyik nap az eljövendő útról beszéltünk, és a súlytalanságnak a testre gyakorolt hatásáról, amiben az út során lesz részünk. Sztyepan Arkagyvisc sajnálta, hogy nem vehet részt az expedícióban.

— A szervezetben ennek a hatására végbemenő változások megfigyelése nagyon érdekes. — szólt.

— Nagyon meglep, — mondtam, — hogy nincs az expedícióban orvos.

— Már miért ne lenne?

— És ki az?

— Hát Szergej Alakszandrovics!

— Ő orvos is?

— Hát nem tudta? Kámov direkt a repülés miatt elvégezte az orvosi akadémiát, mert tudta, hogy nincs hely az expedícióban olyan embernek, aki nem foglalkozik a bolygóközi repüléssel. Azzal is tisztában volt, hogy orvos nélkül nem indulhatnak el.

— Hogy sikerült neki?

Nem lepődtem meg. Tudtam; Kámov nem csak a Magánrepülők Intézetében tett vizsgát, hanem esti tagozaton megszerezte a fizikai és matematikai diplomát, de még egy harmadikat is elvégzett…

— Hogy sikerült neki? — ismételtem meg kérdésem.

— Szergej Alekszandrovics egy különleges személy. — mondta elgondolkodva Andrejev. — Nem csak megszerezte a diplomát, hanem évekig dolgozott a moszkvai kórházakban. Ő semmit nem csinál félig. Háromszor annyi energiát fektetett bele, mint más.

A kemény munka észrevétlenül hozta közelebb az indulás napját. A hajó és a legénység felkészülten vártak. Három nappal az indulás előtt Kámov hármunkkal együtt átvizsgálta a hajót. Teszteltük az összes műszert és berendezést, és ellenőriztük a terhelhetőségét. Kámov és Belopolszkij a teljes hajót ellenőrizte, Pajcsadze a csillagászati berendezéseket, én pedig a fotó- és filmfelvevő-készletet.

Három önműködő kamerám volt: egy hordozható, és kettő a falakhoz rögzítve, valamint négy remek fényképezőgép, egyenként hat cserélhető objektívvel, és egy sötétkamra. Nem csak ezek, de minden ami a hajón volt, a lehető legjobb technikai berendezésnek számított. Kámov az expedícióját nagy alapossággal készítette elő és szerelte fel minden dologgal, amire csak szükségünk lehet, az adott körülmények között. Semmit sem felejtett el, vagy kerülte el a figyelmét. Gondosan és alaposan biztosított és megtett mindent a siker érdekében.

A következő bejegyzés a naplómba, majd a repülés alatt lesz.

Mára ennyi elég. Tíz perc múlva egy.

Reggel hétkor kelnem kell.

Ez volt tegnap a Földön.

És holnap indulok az ismeretlenbe…