220 nap az űrhajón

EGYEDÜL

A sziklák sötéten és komoran meredtek a jéghideg levegőbe.

A tövükben lassan járkáltak különös lábaikon a hosszú, bozontos szőrű állatok. A lenyugvó nap sugarai megcsillantak ezüstös szőrükön. Egyik-másik megállt a szikla aljánál, és úgy simult a „földhöz”, mintha ugrani készülne, miközben a szikla tetejére bámult.

A férfi elfeküdt a sziklán.

Fejét behajlított bal karjára hajtotta. Jobbjában szorosan fogta az acélkék színű pisztolyt.

Az ember már régóta ott feküdt. Nagyon fáradt volt mind testileg, mind szellemileg. Rég elvesztette a szabadulásba vetett reményét. Nem mehet le az odatükröződő ablakú terepjáróhoz. Ha odajuthatna, életben maradna! De az úton a halál várja, halál egy undorító vadállat szájában.

Nem, ezt semmiképp sem teheti! Jobb, ha megfullad az maszkban, miután elfogyott az oxigénje.

A nap már a horizont pereméhez közeledett. Az éjszaka olyan gyorsan fog beköszönteni, akár a földi trópusokon. A levegő is még jobban lehűl. Kemény fagy lesz.

De az ember nem erre gondolt. Mire beköszönt a fagy, addigra az oxigén is elfogy, amiből már nem maradt több egy órányi adagnál. A közeli fehér kocsiban ott vannak az életet jelentő gázpalackok,ami mintha nem ötven méternyire lenne tőle, hanem a Mars immár elsötétedett egén lévő csillagokon.

Az ember tisztában volt a sorsával. Sötét szeme mégis nyugodtan és keményen néztek sűrű, bozontos szemöldöke alól. Lassan é magabiztosan mozgott. Felemelte a kezét, és az órájára pillantott.

A mutatók nyolc óra tíz percet mutattak. Felemelkedett. Úgy tűnt neki, mintha hallana valamit.

Ám a sűrű csendet nem zavarta meg semmi. Semmi sem szaggatta szét a sivatag csendjét.

Csalódott mozdulattal feküdt vissza a gránitra.

Újabb tíz perc telt el. A nap eltűnt a láthatár mögött. A levegő gyorsan lehűlt. Eljött a fagyos éjszaka.

Ám valami hang ütötte meg a fülét. Gyorsan felemelkedett, és egész testével a régóta várt hang irányába fordult. A zaj egyre erősödött. Olyan volt, mintha a valahol, több tíz kilométer távolságban hegyekről lezúduló kövek lavinája zúdult volna alá, pokoli zajjal.

A férfi arca krétafehérré vált, de ajkán mosoly jelent meg, a jóváhagyás mosolya.

Ahogy a hang elhalkult az ember is visszanyerte eredeti színét. Végtelen fáradtsággal telepedett vissza előbbi nyugvóhelyére.

Ennyi. Egyedül ő van már csak a Marson. Egymaga az egész óriási bolygón.

Nemsokára eljön a halál pillanata. Még harminc-negyven perc, és minden véget ér.

A sziklán lévő férfi nem félt a haláltól. Csak azt sajnálta, hogy nem mindent hajthattak végre abból, amit eredetileg elterveztek. Nahát, akkor ez van! Amit ő eltervezett, majd mások megteszik. A korai haláláért csak maghát hibáztathatja.

Milyen lassan telnek a percek!..

De mi ez?… Megint ugyanazt a hangot hallotta. Egyre hangosabb, és egyre közeledik…

Fülsüketítővé erősödött…

Egy erős fénysugár tűnt fel a távoli horizonton. Ahová az esett, láthatóvá vált a „földön” lévő növények sötét erdeje és a befagyott tó.

A sziklán lévő férfi nekinyomódott a kőnek, mintha el akarná kerülni, hogy láthatóvá váljon.

Csakugyan ettől félt. A kocsi fehér színe jutott az eszébe. Ha a reflektor fénye eléri a terepjárót, annak lakkozott teteje tükörként fog ragyogni. Akkor biztosan meglátják a ragyogó fényt.

Mintha ezer robbanás hangja olvadt volna egy fülsiketítő hanggá a fejében, ami már elviselhetetlenné vált. A hajtómű erős szelet kavart, ami fütyülve száguldott a sziklák között. Széles szárnyak takarták el az eget az ember fölött.

A reflektor kereső fénye eltávolodott. A területet kísérteties vöröses fény világította meg. A motorok vörös lángjai végigsöpörtek a vidéken, majd eltűntek. A moraj lassan elhalt a távolban.

Az ember megkönnyebbülten sóhajtott fel. Kezét végighúzta homlokán, mintha felesleges gondolatait törölné ki vele.

Megint hallotta a zajt, de már nem olyan hangosan, mint előzőleg. A gép újra visszatért. Legalább két kilométernyire repült el attól a sziklától, ahonnan az ember figyelte. Most nyíltan felállt: már nem láthatták meg őt.

A reflektorfény gyorsan végigfutott a „földön”, megvilágítva a sziklák közötti területet. Ám ez a rövid idő is elég volt arra, hogy az ember szíve megteljen örömmel: az állatok eltűntek a kövek közül!

A lángok vörös izzásában látni lehetett a gyorsan menekülő állatok ugráló árnyait. A halálra rémült „gyíkok” elmenekültek a rakéta elől. Az ember szabaddá vált.

Gyorsan leereszkedett a sziklához rögzített kötélen, és a fehér kocsihoz száguldott. Egypárszor elesett a sötétben, megütve magát az éles köveken. Ámde mit számított a fájdalomhoz képest a tudat, hogy elkerülte a „Mars urainak” rettenetes fogsorát! Inkább haljon meg azelőtt, mielőtt a teste a mohó szörny táplálékául nem szolgál.

A terepjáró karosszékében ülve ismét látta imádott gyermekét, a tovatűnő űrhajót.

A hajó már jól eltávolodott, de keze önkéntelenül egy gomb felé nyúlt — ami reflektorfénybe borítja a terepjárót. A hatalmas repülő észlelni fogja a fényt, és leszáll a „földre”. Remélve elveszett parancsnokának megtalálását.

Elvtársai még mindig reménykednek benne.

Sok időt vesztegettek el. A Föld eltávolodik attól a ponttól, ahol a hajónak a tervek szerint találkoznia kellene vele. Amikor a föld túljut ezen a ponton, már nem fogja tudni utolérni. Akkor mindenki meg fog halni.

Fáradt agya lázasan rohantak a gondolatok. A motorokban van elég tartalék erő… Ha egy kicsit gyorsabban repülnek időben ott lehetnek… Csak meg kell nyomnia a gombot… Kigyullad a reflektor… Megmentheti az életét…

Az életösztöne a gomb megnyomására sarkallja. Az ujja már a sima felületen van… Csak egy kis nyomás… De az értelme győzött az ösztön felett.

Joga van-e neki a hajó parancsnokának megmenteni a saját életét — ezzel kockára tenni a társaiét, és kockáztatni vele az történelem első nagy űrrepülésének a sikerét?

Az űrhajónak vissza kell térni a Földre. És vissza is fog térni oda.

Kámov határozottan visszahúzta kezét a gombtól.

Az imént még a sziklához simult, nehogy felfedezzék a hajóról. Most miért tette kezét a helyét eláruló gombra?

Egyértelmű, hogy a „gyíkoktól” való váratlan megszabadulása, a haláltól az élet felé billentette át a mérleg nyelvét, meggyengítette az akaraterejét. Hibázott, és el kell fogadnia az ebből adódó következményeket. Nincs joga arra, hogy mások életét is kockára tegye.

A távoli láthatáron, amerre az űrhajó eltávolodott, feltűnt a Föld, és úgy tűnt, mintha egy piros vonal elkezdett volna mászni felé. Egyszerre egy egyre csökkenő ponttá válik, ami végül csendben eltűnik a láthatáron.

Ez a Marsot elhagyó űrhajó hajtóművéből kiáramló lángok nyoma volt.

Kámov lehunyta a szemét.

…Egyre jobban gyorsul. Az atombomlás hatalmas ereje hajtja előre a hajót, egy gyorsabban és gyorsabban. Őrült sebességgel száguld az üreges belsejű acéltest, „SzSzSzR-KSz2” felirattal az oldalán. A dicső győzelem hírét viszi haza bolygójára. Hat hónapig fog tartani az útja, míg az éljenző tömeg között fehér madárként leereszkedik a kilövőállásra…

A Mars egét lassan megtöltötték az ismerős csillagképek. A Nagy Medve hajlított nyele a horizont felé hajolt, és süllyedt egyre mélyebbre. A csillagok gyorsan mozogtak keletről nyugat felé, és a bolygó egyik útitársa — a briliáns fénnyel világító Phobos kétszer járta végig útját a Mars éjszakai égboltján. Az éjszakai fagy fokozódott, és egyre hidegebb lett. A homokos sivatag, a befagyott tavak és a furcsa, kék-szürke növények között ugráló „gyíkok” árnyai villantak. Macskaszerű szemükben tükröződött a marsi „hold” képe. A ritkás légkörben tompán felhangzott egy zsákmányul esett „nyúl” panaszos kiáltása.

Az időtlen idők óta tartó a létért való küzdelem minden bolygón lejátszódott, ahol megjelent az élet.

Múlt az idő…

Phobos egyre lejjebb süllyedt, és a sziklák lábánál, azok árnyékban álló fehér kocsi sok millió kilométerre volt a távoli Földtől.

Kámov felemelte fejét és azt mondta: „Viszlát!” Ezzel a szóval köszönt el életének ezt az utolsó szakaszát, amiken az elmúlt órákon ment keresztül.

Arca beesettnek és öregnek látszott. A mély ráncok, amelyek korábban nem látszottak, most is szilárd eltökéltséget mutattak.

„Viszlát!” Előtte a közeli és elkerülhetetlen halál. Esélye sincs, hogy elkerülje. Nincs több remény.

A terepjáró lassan haladt a régi útvonalon. Az űrhajó már nem volt itt, nem volt senki, aki rádión irányította volna. Kámov úgy döntött, hogy visszatér oda, ahol a hajó állt. Holnap, nappali fényben meg fogja vizsgálni, az induló hajó nyomait. Ez fontos volt annak a javaslatának a kiszámításához, ami a kerekek használatát szükségtelenné teszik. Már régóta dolgozott ezen a terven, de eddig még senkinek sem szólt róla. Ez azt jelenti, hogy papírra kell vetnie, az értékes ötlet megmaradása érdekében. A terepjárót az obeliszk közelében hagyja, így a következő expedíció azt könnyen megtalálja. És megtalálják benne ezt — az ő végső üzenetét.

A második marsi repülésre két vagy három évig kell várni. A száraz éghajlaton a terepjáró teljesen ép marad. Az akkumulátor kivételével minden használható marad.

Kámov időnként felgyújtotta a kocsi reflektorait, a helyes irány ellenőrzése végett. Nem sokáig tartotta bekapcsolva a fényt, attól tartva, hogy magukhoz vonzzák az arra kóborló állatokat.

A sziklák, amelyeknél annyi gyötrelmes órát töltött, messze elmaradtak a láthatár mögött.

Köröskörül csak a síkság terült el. Kámov először járt itt éjszaka. Fölötte a csillagok fényesen ragyogtak. A fényükben nehezen lehetett felfedezni a hernyótalpas nyomait. Ha eltévesztené a kitaposott utat, az azt jelentené, hogy fel kell adnia minden reményt az obeliszk megtalálására a homokos területen.

A terepjáró nagyon lassan haladt. Nem volt értelme sietni: még sokára jön el a napkelte.

A kocsiban tárolt oxigéntartályokban lévő gáz, Kámovnak minimum két hétre elegendő mennyiség.

Az akkumulátorokban lévő energiával negyven órát haladhat, maximális sebességgel, folyamatosan haladva. Élelmiszert hozhat Hapgood űrhajójáról, feltéve, hogy megtalálja, de Kámov bízott a képességeiben.

Így két hétig még elélhet, a tartalékok addig ki fognak tartani. Az öngyilkosság gondolata meg sem fordult a fejében. Az életet ily módon való eldobását, mindig gyávaságnak tartotta. Az amerikai hajón kell lenni papírnak. Minden idejét a munkára fogja fordítani. Meg tudja, és meg is kell örökíteni gondolatait utódainak — akik folytatják a munkáját — minden gondolatát, minden, az űrrepülésre vonatkozó számítását, amit felvázol magának.

Hapgood hajóján is van oxigén, és Kámov két hétnél jóval hosszabb ideig is elélhet, de ő nem akart ezzel foglalkozni. Azzal is tisztában volt, hogy öngyilkosság szándéka nélkül is hamar véget ér az élete, de igyekezett elfojtani kellemetlen érzéseit. A végén még egy kis gyávaság is megbocsátható.

Végül is ebben a helyzetben, nem sok minden várható el tőle.

Bárki, aki a Földön látszólag reménytelen helyzetbe kerül, még reménykedhet mások segítségében.

Nekik küzdeniük kell az életükért, csak a gyáva adja fel a reményt. Kámovnak semmi reménye sem volt. Senki sem jöhet a megmentésére. Egymaga volt az egész óriási bolygón.

A Föld elképzelhetetlenül távol van tőle. Az űrhajónak másfél hónap érhet csak oda. Ha feltételezzük, hogy azonnal felszállnak, (ami már önmagában is képtelenség,) és visszatérnek a Marsra, akkor is csak négy hónap múlva érnek ide. Ennyi ideig az amerikai űrhajón lévő oxigénnel sem lesz elég levegője. Természetesen nincsenek gondolkodó lények a Marson, tehát egy harmadik féltől segítséget várni, képtelenség. Az csak egy utópia!

Kámov meg akart bizonyosodni arról, hogy nem téved, ezért megvizsgált minden egyes felmerülő lehetőséget, ami csak az eszébe jutott.

Az amerikai űrhajó! Első pillantásra a legegyszerűbb módja a megmenekülésének. Mi sem könnyebb — beleül, és máris repülhet a Földre. Persze minden ember, akik nincsenek tisztában a technikai dolgokkal, és téves elképzelései vannak az űrbéli navigációról, így gondolja.

Egy olyan nagy kiterjedésű területen, mint a Naprendszer a Föld és a Mars csak apró pontoknak látszanak. Ahhoz, hogy egyik pontból a másikba repüljünk, nagyon alaposan figyelembe kell venni a bolygók hajóra gyakorolt hatását, különösen a Jupiterét, de a Naprendszer egyéb bolygóiét is. Az űrhajó parancsnokának kiválóan kell ismerni hajójának méretét, súlyát, a motorok helyét és erejét.

Tudnia kell kezelni a motorokat, akár másodpercenként beavatkozni annak a működésébe. Ezek nélkül az ismeretek nélkül reménytelenül elveszik az űrben, és soha nem éri el célját.

Kámov nagyon jól tudta ezt. A Földhöz repülni egy ismeretlen hajóval, aminek nem ismeri terveit és motorjának bármely adatát, — olyan lövészre hasonlít, akinek bekötötték a szemét, és abban reménykedik, hogy első lövésével telibe találja a tőle két kilométerre lévő érme közepét.

Ez egy rossz ötlet!

Ennyi! A megmenekülése összes lehetőségét megvizsgálta, még a legelképesztőbbet is végiggondolta és átgondolta. Levonta a következtetést — legjobb, ha nem gondol rá! Összes gondolatát az elkövetkező néhány napban a legfontosabbra kell irányítania.

Felkapcsolta a reflektort, és az útra figyelt. A lánctalpak nyoma nem látszott. Úgy gondolta, eltévesztette a nyomot. Visszafordult.

Néhány perc múlva felfedezte a régi nyomát — itt kanyarodott északnak.

A hely attól a ponttól, ahol előzőleg a hajó állt hetven kilométerre volt.

A kocsin kívül kemény fagy volt, de azon belül ezt nem lehetett érezni. A légmentesen záródó ablakok és ajtók nem engedték be a kinti levegőt, és a gép falain belül elektromos fűtés működött.

Még melege is volt a bennülőnek.

Kámov a bélelt munkaruháját kioldotta, és levette a sisakját. Éhesnek érezte magát, de nem volt nála ennivaló. Általában szoktak vinni magukkal a terepjáróban élelmet, de ő gyors visszatérésre számítva nem vitt magával ételt. „Ez is jó tanulság a jövőre nézve — gondolta. — A más bolygókra utazóknak mindig kell élelmet vinni magukkal.” Még fél óra volt hátra a napkeltéig, mikor a terepjáró az ismert helyre ért. A síkságon homályosan emelkedett a magasba az acélemlékmű, a tetején ragyogott a rubincsillag, visszaverve a valódi csillagok fényét. Különösen tükröződött a befagyott tó jegén. Köztük nem volt már ott a hatalmas hajótest. Kámov még a sötétben is észrevette, hogy a növények megpörkölődtek a hajtóműből kiáramló tűzsugártól.

Ha felkelt a Nap, majd alaposabban megvizsgálja őket.

Egyre inkább gyötörte az éhség, de úgy döntött, hogy az amerikai űrhajóhoz majd csak azután megy, ha választ kap kérdéseire. Különben is, ki tudja? Talán megint kitör egy homokvihar, és megsemmisíti a nyomokat.

Nagyon elfáradt, ezért úgy döntött, alszik egyet, míg felkel a Nap.

Átaludta a napkeltét. Kimerült szervezete nem engedte felébredni, csak dél környékén.

A vizsgálódása két órán át tartott.

A tűz egy hosszú sávban teljesen kiégette a növényeket, úgy, hogy azon a részen nyomuk sem maradt. A part meredeztek csak fatörzsek csupaszon és megfeketedve. Mikor a terepjáró odaért, ahol az űrhajó állt, tehát ahol a tűzvihar a legerősebben tombolt, akkor vált láthatóvá, hogy azon a helyen a homok teteje megolvadt, és üvegszerűvé vált. A kocsi kereke mély nyomot vágott bele.

Kámov minden megfigyelését és következtetését gondosan lejegyezte. Most már mehetett élelmet keresni.

Az éhség fájdalmas volt. Tegnap reggel evett utoljára, és azóta sok megrázkódtatás érte. Kámov úgy döntött, hogy először megkeresi Hapgood űrhajóját, majd miután elég vizet és élelmet vett magához, visszatér az obeliszkhez.

Az amerikai űrhajó nyújtotta kényelemre nem akart gondolni. Élete utolsó napján itt akar lenni…

A hernyótalpas előzőleg ott hagyott nyomai eltűntek: eltörölte őket a homokvihar.

Kámov a kocsival egyenesen nyugatnak haladt.

Onnan százötven kilométerre próbálja majd megkeresni az űrhajót. Eszébe jutott, hogy első útjuk alkalmával Pajcsadze szigorúan tartotta a nyugati irányt, jottányit sem eltérve az útiránytól.

Micsoda szerencse! Ha nem lenne ott az a kis hajó, a helyzete teljesen reménytelenné válna a sivatagban.

Az egyetlen jellegzetes iránymutató van az úton, — a „mocsár” — ami ötven kilométerre volt, és Kámov innen tudta, hogy a megfelelő úton halad. Könnyen felismerte a Melnyikovval is megjárt helyet. A terepjárót felgyorsította.

Amikor a kilométer-számláló azt mutatta, hogy megtett a százötven kilométert, Kámov megállította a kocsit, kiszállt belőle, és felmászott a tetejére körülnézni.

Az amerikai űrhajó sehol sem látszott.

Kámov rájött, hogy valahol eltért az útiránytól. Igen ám, de hol?

Ez fogas kérdés volt. Némi gondolkodás után úgy döntött, merőlegesen jobbra fordul, és tíz kilométert megtesz abba az irányba. Ha nem találja meg a hajót, akkor visszajön a terepjáró csapásán, és ugyanekkora távot megtesz balra is. Ha így sem találja, akkor egyre táguló köröket tesz meg, amíg eredményes nem lesz a keresése.

Ha feladná a hajó további keresését, — azzal éhhalálra ítélné magát. Kámov biztosan tudta, hogy nem térhetett el nagyon az eredeti útvonaltól. A céljának valahol a közelben kell lennie.

És valóban, nyolc kilométer megtétele után balra megpillantott egy homokdombot. Egy pillanatra úgy tűnt neki, minta megint sziklákba botlott volna, de közelebb érve felismerte az űrhajót, amit a homokvihar, akadályt találva benne, egész hegyet rakott rá, homokból.

A hajó bejárata a domb alatt volt, és Kámovnak nem kevesebb, mint három órát kellett lapátolni, míg végre elérte azt. Szerencsére a lapát, amivel Hapgood maradványait eltemették a terepjáróban maradt. Lapát nélkül a kezét kellett volna használnia az ásáshoz.

Már harmadik alkalommal járt az amerikai űrhajóban. Először Pajcsadzéval és Bason-nel volt itt, másodjára Melnyikovval, és most egyedül.

A vezérlőpultnál ott volt az a boríték, amit ő hagyott a hajón. Ebben rögzítették a rakéta parancsnoka halálának körülményeit.

„Milyen különös, — gondolta. — Mindkét expedíció tervezőmérnöke a Marson veszik.” Hamar ráakadt az amerikaiak élelmiszeres dobozára, és meglepte annak szegényes tartalma: némi sertés-, gyümölcskonzerv, egy doboz cukor, keksz és sütemény volt benne. Mindössze ennyit tartalmazott.

Inniuk csak kellett az amerikaiaknak? Legalább víznek kell lenni valahol. Most, mikor erre gondolt, rájött, hogy a szomjúság jobban gyötri, mint az éhség, és egyre jobban elképedt a dobozok, tartályok kaotikus elrendezésén, amelyek között nehéz volt eligazodni.

Egy nagy alumínium-hengerben végül megtalálta a vizet. Ennek erős fém- és gumiszagát érezte Kámov. A hengerből két cső lógott ki, abba a két dobozba, amik úgy néztek ki, mintha koporsók lennének. A víz nyilvánvalóan nem ivási célt szolgált.

Végül talált néhány üveg narancslevet. „Végül is ez sem olyan rossz!” — döntötte el.

Éhsége és szomja csillapítása végeztével papír után nézett. Sehol sem talált.

„Hapgood tudós volt — gondolta Kámov, — minden fontos dolgot feljegyzett. Ahhoz pedig notesz kellett neki.” A kezelőpult mellett egy barna bőrönd hevert. Zárva volt, és kulcs nem volt található a zárhoz.

„Ez Hapgoodé lehetett. Itt őrizhette a jegyzetteit.” Bármilyen kellemetlen is, fel kell törnie a zárját.

Nincs más lehetősége.

Hogy ne kelljen az idejét felesleges keresgéléssel tölteni, Kámov a terepjáróhoz ment, és abból hozta el a szükséges eszközöket. A zár erős volt, és hosszú ideig kellett vele pepecselnie.

Végül siker koronázta munkáját.

Két vastag füzet feküdt a táskában legfelül. Kámov beléjük pillantott, és félrerakta azokat.

Csillagászati megfigyelések voltak bennük lejegyezve. Több váltás ruha egy üveg kölni, borotvakészlet volt alattuk. Papírt vagy valamiféle üres jegyzettömböt nem talált benne. A bőrönd legalján egy bőrtáska hevert, egy köteg rajz kíséretében.

Kámov kinyitotta a táskát. Ebben néhány tervrajzot talált. Egyetlen pillantás elég volt annak megállapítására, mit lát.

A lélegzete is elakadt az izgalomtól, mikor kezébe kapta és szétnyitotta őket.

Ó, ha ezt tudta volna!.. Akkor egyből idejön! Kezében feküdt a megmenekülése kulcsa.

Az amerikai űrhajó tervrajzai voltak azok.

Hogy került ez ide? Miért hozta magával Hapgood?

Nyilván azért, hogy halála esetén senki se használhassa fel a munkáját. Hihetetlennek tűnik, de nincs más magyarázat a dologra.

A sors milyen gonosz iróniája — ennek a felfedezésnek számára már egyáltalán nincs jelentősége.

Túl sok idő ment már veszendőbe…

Kámov gépiesen Hapgood rajzára nézett, abban az öntudatlan reményben, hogy a hajó sebessége mégis lehetőséget nyújt a megmenekülésére.

„29,5 km/mp.” — És a Föld 29,76 km/mp-es sebességgel halad — jegyezte meg hangosan.

A lapok kihullottak a kezeiből. Túl késő!

A hajó nagyobb gyorsulása sem tudta behozni az elvesztegetett időt. A menekülésre harminc órára lett volna szüksége, a fennmaradó három óra kevés volt Kámovnak a rakéta megismerésére.

A remény szikrája felvillant, de egyből ki is aludt. A könyörtelen halál ismét az idegen bolygón magára maradt személy közelébe jutott. Néhány percig üres fejjel, mozdulatlanul ült, majd felállt és gondosan összeszedte a szétszóródott lapokat.

Legyűrte a kétségbeesését. Edzettsége segítségével lebírta, és nyugodtan elkezdte elolvasni Hapgood feljegyzéseit. Csupán egy technikai részlet érdekelte: hogyan sikerült az amerikai tervezőmérnöknek nagyobb sebességet elérnie, mint neki. Huszonnyolc és fél km/sec. az a határ, amit Kámov el tudott érni. Hapgood kicsi, de olvasható betűkkel írt, Kámov pedig értett angolul.

Gondosan megrajzolt ábrák egészítették ki a száraz matematikai számításokkal teli szöveget. A saját tervezői gyakorlata segített megérteni a részleteket is.

Kámov még Belopolszkij tudásánál s fontosabbnak tartotta a matematikát. A legtöbb képlethez nem volt semmilyen magyarázat, ami a tervezőt az űrhajó megismeréséhez vezette volna: Hapgood cak magának készítette jegyzeteit.

Mintegy két órát tanulmányozta alaposan a tervet Kámov. Annyira belemerült a technikai részletekbe, hogy teljesen megfeledkezett reménytelen helyzetéről. Az idő megszűnt a számára.

Hirtelen megborzongott, és szemét egy olyan képletre vetette, ami elhomályosított mindent, amit eddig olvasott.

Hát persze! Hogy is feledkezhetett meg róla?! Miképpen hihette azt egy pillanatig is, hogy az amerikai meg tudott volna olyat tenni, amire a szovjet mérnök nem képes?! Úgy, ahogy Hapgood tette, Kámov hetven km/sec-re tudta volna gyorsítani a hajót. Csakhogy a szovjet embernél ez szóba sem jöhetett. Ötven méter! A testsúly ötszörösére nő a gyorsulás alatt! Hogyan tehette ezt Hapgood?! Ez azt jelenti, hogy útitársának és önmagának helyrehozhatatlan károkat okoz az egészségében. Még ha Kámov szerette volna is, a bizottság soha nem egyezett volna bele egy ilyen hajó megépítésébe.

Most már világossá vált előtte a fémdobozok, és a hozzájuk kapcsolódó víztartályokat. Ám Kámov nem hitte, hogy a vízbemerülés jelentősen csökkentette volna a nagy gyorsulás okozta egészségkárosodást.

De ha Hapgood-hoz hasonlóan figyelmen kívül hagyja azt, lehetséges, hogy van elég tartalék a motorokban, amit felhasználhat a szükség sebesség eléréséhez…

Ezen a napon már harmadszor csillant meg Kámov előtt a megmenekülés reménye.

Mikor megnézte a motor jellemzőit, megállapította, hogy könnyen megoldható az ötvenöt méteres sebesség elérése.

Ez megoldaná a problémáját.

Ugyanakkor azonban az ilyen mérvű gyorsulás halálos is lehet a repülés első néhány percében, de másképp nem érheti el a Földet.

Az indulás mellett a megérkezés is életveszélyt jelentett. Hapgood számításai szerint, a motornak a Marsra érkezéskor nem volt szerepe, mivel leszállást ejtőernyővel végezte. Kámovnak erre nem volt lehetősége. Az ernyőt ugyanis egy ember nem tudta összehajtogatni. Talán Hapgood rosszul mérte fel a motor képességét, és képes lesz még dolgozni.

Akárhogy is, nincs más választása. Vagy vállalja a kockázatot, vagy elfogadja az elkerülhetetlen és közeli halált. „Jobb meghalni induláskor, vagy a szülőbolygóm, a Föld közelében” — döntött Kámov.