220 nap az űrhajón

A FÖLD!

19… február 12. Moszkvai idő szerint 10.00 óra.

Végre valóban jogosan írok „moszkvai idő”-t.

Moszkvában vagyok.

Most különösen boldogság érzet van bennem. Tegnap nyomott hangulatban szálltunk le, ám én sohasem felejtem el a legkisebb részletét sem.

Addig akarom leírni, amíg frissek még az élményeim. Ez lesz az utolsó bejegyzés a naplómba. Sok esemény került a lapjaira. Írtam belé Moszkvában, az űrhajó fedélzetén, és a Marson. És most fejezem be a jegyzetelést a szobámban, ugyanannál az asztalnál, ahol azon az emlékezetes július 2.-án.

Szemem előtt megjelenik mindaz, amit átéltem, láttam… Az összes élményem felidézem…

A Földről való indulás…

A gyönyörű költői nevű Vénusz. Az aszteroida sötét alaktalan tömege. Csak egy másodpercnyi volt az élmény, de örökké megmarad emlékezetemben…

A Mars sivatagos síkságai…

Bason lövése… A félénken a „földhöz” simuló amerikai űrjármű…

A rettenetes homokvihar…

Látom a zöldesszürke macskaszemeket, az éles, háromszögletű fogakkal teli nyitott szájú fejet… A nagy test hihetetlen gyors ugrását…

Előttem van az általunk a Marson hagyott emlékmű képe. Egy kis tisztáson, ahol három méter magas, acél-arany obeliszk, tetején a rubincsillaggal…

Az utolsó búcsú. „Nem lesz baj!”…

Indulás a Marsról…

A másfél hónapos bánatba merült visszaút…

Belopolszkij mindent megtett, hogy az űrhajón a Kámov által megadott percben visszatérjen a Földre. „Meg kell tennünk, Szergej Alekszandrovics emlékére”, — mondta.

És végre is hajtotta!

Az expedíciót, a tervek szerint február 11.-én, 12.00 és 14.00 között kellett befejeznünk. Mi 36 perccel tovább maradtunk a Marson, mint kellett volna, de hajónk 12.30-kor mégis leszállt az állványra.

Mi mást kérhettek volna számon tőle?

Konsztantyin Jevgenyevics érdeme; úgy vezette a kapitányát vesztett hajót haza az űrön át, és tette le a leszállópályára olyan pontosan, mint ahogy egy vonat befut a vasúti peronhoz.

Minden tisztelet és dicséret megilleti — méltó utódja lett Kámovnak az űrhajó parancsnoki hídjánál!

Február 11.-én, 8.00-kor mindnyájan összegyűltünk az obszervatóriumban. Elérkeztünk repülésünk végső óráihoz. Földközelbe értünk.

A hajónk leszálláshoz készülődött. Mint minden fontosabb eseménynél, most is előkészítettem a „TASSz szemét”. Pajcsadze a csillagászati műszerekkel vesződött, készen a beavatkozásra. Ezekben a hetekben nagyon lefogyott és komorrá vált. Mindannyiunk közül Arszén Georgijevics viselte legnehezebben a bennünket ért veszteséget. Nagyon jó barátok voltak Kámovval. A Holdra való történelmi repülésük nagyon közel hozta őket egymáshoz. Az egész visszaúton csak nagyon rövid pihenési időkkel szakította meg munkáját. A kitartó munkával akarta elterelni a figyelmét bánatáról.

Belopolszkij a vezérlőpultnál, noteszét a térdének támasztva gyors számításokat végzett, oldalakat töltve meg matematikai képletekkel.

Bason az ablakon bámult ki komoran. A másfél hónapot a kabinjában töltötte, megtagadva annak elhagyását. Bíróság és a büntetés szégyene várja. Milyen dicstelen visszatérés!

Most Belopolszkij a parancsnokunk.

A Földet a Hold hatalmas korongja takarta el előlünk, amit meg kellett kerülnünk. Minden másodperccel egyre közelebb került a hajónkhoz. Megállás nélkül filmeztem. Minden kamerát ráirányítottam, és megállás nélkül dolgoztattam. A Hold Földről nem látható felével volt felénk, de sajnos a Nap csak alig több mint a negyedét világította csak meg, a számunkra érdekes oldalnak.

8.30-ra hajónk megkerülte bolygónk kísérőjét. Mintegy kétszáz kilométernyi utat tettünk meg fölötte, mikor végre feltűnt szülőbolygónk.

Szívem izgatottan és boldogan dobogott… Forró gombócot éreztem a torkomban.

A Föld! Hogy szikrázott a végtelen űr feketeségében ez a csillogóan fényes aurával övezett kék korong.

Az űrhajónk egyenesen oda tartott. A tiszta fekete űrön át közeledtünk felé. Közte és köztünk csak a Hold volt a végtelen űrben — hosszú utunk utolsó szakaszához értünk.

Úgy tűnt nekem, mintha érezném türelmetlenül remegni a hajótestet. Hófehér madárként száguldott fészkére, sorra gyűrve le maga mögött a kilométerek sorát.

Egyre közelebb és közelebb…

A Földhöz közeledve egyre nagyobbnak látszott a bolygó.

Ezekben a izgalmas pillanatokban különösen erősen éreztük a veszteségünk minden keserűségét.

Bárcsak Kámov is velünk lehetne!

Egyszer megszólalt Pajcsadze: — Ha használhatná az amerikai hajót! — Aztán elhallgatott, de miután magunkra hagyott minket, Belopolszkij kiegészítette a mondandóját. Elmagyarázta, hogy ha túlélte, Szergej Alekszandrovics még akkor sem térhetne vissza a Földre az amerikai hajóval, Hapgood építményének tökéletes ismeret nélkül. Ekkor értettem a helyzet reménytelenségét.

Ahogy a Vénuszon, itt is 47 perc alatt, 41000 kilométerre a felszíntől kellett lefékezni a hajónkat.

Ennek a távolságnak elégnek kellett lenni a szökési sebesség teljes lefékezésére, 10méter per szekundum a négyzetennel lassulva, 47 perc alatt éri el a 28,5 kilométeres sebességünk a nullát.

Amikor a motorok megkezdték a fékezést, már olyan közel voltunk, hogy szabad szemmel, erőlködés nélkül felismertem a napsütötte Ázsiát. Európa még az éjszaka árnyékába burkolózott. Az általunk látható felszín jól kivehető volt, nem borították jelentősebb felhők. Bolygónk felszíne minden másodperccel egyre derűsebbé vált, mintha maga is örülne visszatérő gyermekeinek, mosolygó arccal fordult űrhajónk felé.

Csendesen belemerültünk a légkörbe. Rendkívül tiszta volt a levegő, hazánk ege borult fölénk.

Erős távcsövön keresztül láthattuk a Csendes-óceán vakítóan fényes felületét, az Urál-hegység halvány vonulatait. Az Északi-sarkon párába burkolóztak a jégmezők.

Az űrhajónk egyre lejjebb ereszkedett… Száz kilométer magasságban kieresztette hatalmas szárnyait.

Az űrrepülés a végére ért!..

A sztratoszférában már csak egy sugárhajtású gépként szálltunk. Nekem úgy tűnt, mintha egyenesen Moszkvába repülnénk, de harminc kilométeres magasságban vízszintes irányba váltott a repülésünk, és megláttam alattunk az Urál-hegységet.

Belopolszkij a hajót nyugati irányba vezette, és lassan egyre lejjebb és lejjebb süllyedtünk…

A távcsőben Gorkij város villant fel.

Újabb húsz perc múlva Vlagyimir ősi városa felé vittek szárnyaink…

Egyre közeledtünk Moszkvához.

Hajónk egy kilométeres magasságban volt, mikor a horizont felett feltűnt fővárosunk panorámája.

Nem repültünk el Moszkváig. Űrhajónk egyenesen a rakétakilövőhöz tartott.

Egyre lejjebb és lejjebb ereszkedtünk… Halkult a motorok dübörgése… A hajó széles körökkel fejezte be hét hónapos repülését…

Alattunk a hatalmas szabad terület. Visszaértünk oda, ahonnan elindultunk. Elhagyatott volt, és fehérebb a hónál. A magas fal teljes hosszában számtalan zászló lobogott… Apró pontok sorának látszottak a parkoló autók. Nem láttam, de biztos voltam benne, hogy a tetővel védett helyen emberek tömege várja az bolygóközi űrből visszatérőket. Ránk várnak. Mi kiszálltunk, hogy válaszoljunk barátaink kérdéseire.

Nem vagyok benn biztos, Pajcsadze kimondta-e, vagy csak gondolatban hallottuk: — Szerafima Petrovna is itt van.

Szerafima Petrovna — Kámov hű társa és felesége. Az állomás tetején állva bámulta fehér madarunkat, úgy várta találkozását a szeretett személlyel. Még semmit sem tudott…

Egy utolsó hang. A motorok leállnak. A kerekek lágyan a földhöz simulnak.

Örömkönnyeim fátyolán át látom, amint hat autó közelít az állomásról a földet ért űrhajó felé.

Belopolszkij a kameráim kereszttüzében nyitja ki a közvetlenül, zsilipek nélküli kaput. Itt nincs mitől félni, a kinti levegő a Földé.

Az alumíniumlétra a földre ereszkedik. Nem ugrálunk ki a hajóból, mint a Marson, egymás után lelépkedve hagyjuk el azt.

Az élen haladó kocsiból a kormánybizottság elnöke — Volosin akadémikus — száll ki. Mögötte a bizottság többi tagja is felsorakozik.

Több filmes veszi fel a jelenetet. Én végigfilmeztem az egész utunkat, az én szerepem a végéhez ért.

Most rajtuk a sor.

Belopolszkij Volosinhoz lép. Itt félbeszakad a ceremónia, mert az akadémikus mögüli ülésből kiszáll Marina, és széttárt karokkal veti magát apja nyakába. Pajcsadze kezébe kapja a lányát.

Belopolszkij a sisakjához emeli a kezét. Most száraz hangon jelentést tesz az űrhajó parancsnoka haláláról Volosinnak, miközben a hatalmas virágcsokrot tartó Szerafima Petrovna Kámova három lépésre áll tőle, örömteli izgalommal telve…

De nem vette észre, hogy a férje nincs közöttünk? És Vorosin miért nics meglepve, hogy Belopolszkij jelent, és nem Kámov?…

A szörnyű szavak elhangzottak, de Szerafima Petrovna arcán még mindig ott ül a ragyogó mosoly…

A hivatalos jelentés végeztével Volosin átölelte a hajó parancsnokát.

— Gratulálok önöknek — szólt — az első űrrepülés sikeres végrehajtásáért. Azzal, hogy biztonságban visszatértek, nagy ajándékot adtak a hazának. Mi is hasonlóval viszonozzuk az ajándékot.

A Bizottság tagjai szétváltak, és virággal a kezében futott felénk az a férfi, akinek a sorsa hat héten át minden gondolatunkat átszőtte.

Szergej Alekszandrovics Kámov volt előttünk, életben, örömtől csillogó szemekkel.

Nem emlékszem rá, miként kerültem Marina keze közé…

— Szergej!

— Arszén!..

Kámov és Pajcsadze egymás karjaiba rohantak.

Néhány órával később, a lélegzetünket is visszatartva hallgattuk Szergej Alekszandrovics marsi körülményeinek és csodálatos megmenekülésének történetét, nehogy egy szót is elveszítsünk.

Röviden és tömören számolt be élményeiről és tapasztalatairól, de ez a száraz, érzelemmentes történet megvilágította előttem a mesélő hősiességét, akinek a küldetése fontosabb volt, mint az élete.

— Az ötvenöt méteres gyorsulás nem csak a megmenekülésemet tette lehetővé — fejezte be Kámov —, hanem azt is, hogy 21 órával korábban érjem el a Földet, mint Önök. A hajó sebessége tíz perc gyorsulás után elérte a 32450 méter/másodperces sebességet. Az indulás pillanatában elvesztettem az eszméletem, és csak amikor már a tehetetlenségi erejétől fogva repült a hajó, akkor tértem magamhoz.

Természetesen nem merültem vízbe, mert nem hiszem, hogy ez csökkentette volna a gyorsulási erő hatását. Az űrjárművemnek megadtam a haladási irányt, a többit a mechanika törvényeire és a szerencsére bíztam — mondta egy halvány mosoly kíséretében. — Ugye megértik, mennyire unatkoztam.

A Földhöz közeledve tudtam csak igazán értékelni, milyen nagy kincs volt Hapgood kezében, és ő nem volt képes kihasználni azt… A hajó motorjáról beszélek. Ez egy nagyon jó, megbízható mechanizmus, semmivel sem rosszabb a miénknél. A hajót nem a levegő fékező hatásával akartam leszállítani. A motor remekül megbirkózott a problémával. A hajót bolygóra merőlegesen fordítottam, és csak akkor kezdtem el lassítani, hogy mire a hajó a légkörbe ér, a motor leálljon. Az űrhajóm zuhanni kezdett. Ejtőernyőm nem volt, mert a Marson maradt a terepjárónkban. A motort ki-be kapcsolgattam. Nem mondhatom, hogy kellemes érzés volt a rángatózó hajón utazni, de a célomat elértem: megállt a zuhanás, és átváltott rendes repülésbe…

Ezzel elhallgatott. A nagy, gyönyörűen berendezett étkezdében hatalmasra nőtt a csend. Mindenki a folytatást várta. Volosin gépies mozdulatokkal kevergette a már kihűlt teáját. Nyina Arcsillovna, Pajcsadze felesége, halkan suttogva próbálta rábeszélni Marinát a nyugodt ülésre. Belopolszkij, Pajcsadze és én nem tudtuk levenni a tekintetünket újra megtalált parancsnokunkról.

— Összességében csak egyet tudok mondani — szólt —, attól a pillanattól kezdve, hogy az SzSzSzr- KSz2 szétkergette a bestiákat, addig a pillanatig, amíg a Földre értem, végig szerencsém volt.

Nyilvánvaló, hogy a feleségemnek túl korai lenne özvegységre jutni — simogatta meg Szerafima Petrovna kezét. — Űrhajóm a légkörbe merült. Alattam Szibéria terült el. Átrepültem az Urál fölött, miközben folyamatosan ereszkedtem lefelé, és végül Szaranszk város határában szálltam Földre. Bár erősen a talajnak ütődtem, mint látható, rajtam semmi sérülés nincs, de ugyanez a hajómról már nem mondható el. Nincs több mesélnivalóm. Küldtem egy táviratot, mire repülőgéppel Moszkvába repítettek. Tehát így lehettem jelen a mi űrhajónk diadalmas visszatérésénél.

Kezet nyújtott Belopolszkijnak.

— Köszönetet kell mondanom Konsztantyin Jevgenyevicsnek a művészi végrehajtásért. Az űrhajó, mint láthattuk, az ütemterv szerint érkezett meg a leszállópályára. Az első nagy űrrepülést pontosan a tervek szerint sikerült végrehajtani. Ez egy hatalmas győzelem!

— Mit gondol, hová kell a következő űrutat megtennünk? — kérdezte Volosin.

— Természetesen a Marsra. A bolygó rejtélyét végleg meg kell meg kell fejteni. Csakhogy oda már nem én repülök.

— Miért?…

— Attól tartok, hogy a közelmúltban végrehajtott repülés volt számomra az utolsó — mondta szomorúsággal a hangjában Kámov. — A terhelés, amit a Marstól való elszakadástól el kellett viselnem, káros volt az egészségemre.

Mi hárman rémülten néztünk egymásra.

— Tényleg igaz ez? — suttogta Pajcsadze.

— Attól tartok, igen — válaszolta Kámov.

— Meg fogjuk gyógyítani Önt — mondta határozottan Volosin. — Ezt nem engedhetjük! Szovjetunió legjobb orvosai fognak foglalkozni Önnel.

Csönd nehezedett a teremre. Szerafima Petrovna gyöngéden átölelte a férjét, és fejét a vállára hajtotta.

— Nincs semmi baj, drága barátaim! — jelentette ki Kámov. — Az események bebizonyították, hogy Konsztantyin Jevgenyevics megfelelő kapitánya lesz annak az űrhajónak, amit meg fogok építeni.

Remélem, hogy a többiek is részt vesznek benne. Nekem ennyi elég volt. És a fiataljaink körében ott vannak a jövő „csillagkapitányai”. Az űrutazások pedig tovább folytatódnak.

— Az egyik kapitány itt ül mellettem — mondta Nyina Arcsillovna, viccel megpróbálva feloldani a komor hangulatot, ami mindenkire rátelepedett. — Attól tartok az én Marinám szintén a jövő csillaghajósa lesz: csak a csillagokról képes beszélni.

Mindenki elnevette magát.

— Na akkor minden rendben van! — szólt nevetve Kámov.

— Mikor indul a második járat a Marsra? — kérdezte Belopolszkij.

— Két év múlva — felelte Kámov. — Javítani kell a hajón, vagy egy teljesen újat építeni. A 28 és fél kilométer/másodperces sebesség túl kicsi.

— Na és a Vénuszra? — tette fel Volosin a kérdést.

Belopolszkij és Pajcsadze szemében melegség látszott a Föld Nővérének említésére.

— A Vénusz ráér — válaszolta Kámov. — Az a bolygó tele van élettel, de nyilvánvaló, hogy nincsenek rajta rejtélyek. Most lép arra az útra, amin Földünk is bejárt. A Vénuszon most kezd kialakulni az élet. A tudománynak segítséget kell nyújtania az ehhez vezető úton a Föld Nővérének.

De ez nem lesz meg egyhamar. Ezt a kérdést távoli leszármazottainknak kell megoldani, és nem kételkedem benne, hogy meg is teszik. A természet munkáját segíteni kell, és nem erőszakot venni a természeten.

— Úgy legyen! — szólt az öreg akadémikus.

Az űrrepülés befejeződött.

Az első bolygóközi utazás tapasztalatai ragyogóan sikeresek voltak. Az SzSzSzr-KSz2 űrhajó hét és fél hónap alatt meglátogatta Naprendszerünk két bolygóját, és több mint fél millió kilométer repülés után visszatért a Földre.

Nagyban segítette ezt a szovjet tudomány.

Már készülünk a következő útra. Sok lesz még belőle. A szovjet űrhajók sok utat megjárnak a bolygóközi tér felderítésére. Kikutatják annak minden titkát, amelyeket oly féltve őriz. Kíváncsi emberek pillantása világunk, a Naprendszer peremén túlra fog vetülni.

Egy napon zsúfolásig megtöltjük azt, aztán eltöröljük a rendszer szabta korlátokat.

Sem határokat, sem korlátokat nem ismer a merész emberi elme. A tudásnak nincsenek határai!..

Papanyin, Iván Dmitrijevics (1894–1986) — Szovjet, többszörösen kitüntetett sarkkutató

Kreml — Moszkva közepének fallal körülvett történelmi épületegyüttesét jelenti. A kreml szó jelentése eredetileg: fellegvár, citadella. (a fordítgató)

Spektrumanalízis — vagy színképelemzés a testek által kibocsátott fény alapján az összetevők vegyi jellemzőit

Leningrád — ma, és a szocialista rendszer előtt Szentpétervár (Petrográd)

Kljazma — Az Oka mellékfolyója

TASSz — orosz hírügynökség

Terminátor — a fény és az árnyék határa. Jelen esetben a bolygó megvilágított felét a sötéttől elválasztó vonal.

Sztratoszféra — A földi légkör egyik rétege, kb. 11–50 km magasságban. Magába foglalja az ózonpajzsot.

Sir Henry Morton Stanley — Híres újságíró, Afrika kutató, aki felkutatta a Kongóban eltűnt David Livingstne-t.

Több millió évvel ezelőtt kihalt ősállatok.

A Szovjet történelem legjelentősebb eseménye, az 1917-es Nagy Októberi Szocialista Forradalom kezdetének a napja

Giovanni Virginio Schiaparelli (1835. március 14. — 1910. július 4.) olasz csillagász és tudománytörténész.

Persival Lowell (1855–1916) amerikai csillagász

Mars valójában a római mitológiában volt a hadisten.

Areográfia — a Mars „földrajza”, „geográfiája”

Christiaan Huygens (1629. április 14 — 1695. július 8) holland fizikus, csillagász, matematikus Johannes Kepler (1571. december 27. — 1630. november 15.) német matematikus, csillagász, optikus

Reosztát — arra való készülék, hogy valamely elektromos-áramkörbe ellenállások egyszerű műveletek által gyorsabban beiktattassanak v. abból kirekesztessenek. (forrás: Lexikon, web)