220 nap az űrhajón

A SZIKLA

Belopolszkij és Melnyikov az űrhajótól északra és keletre semmi újat nem talált. A terület nem sokban különbözött a korábban megvizsgált nyugatra fekvő területtől. Úgy érezték, hogy a marsi természet mindenhol ugyanolyan, legalábbis a bolygó azon részén, ahol az SzSzSzR-KSz2 leereszkedett. Mindezt összevetve azzal, amit az ablakból láttak repülésük alatt, a szovjet tudósok arra a következtetésre jutottak, hogy a bolygófelszín — csaknem mindenhol sivatag. Az állatvilágot is látszólag csak az „ugrógyík” és a „nyúl” képviselik.

Ez nagyon furcsa volt és ellentmondani látszott a biológia törvényeinek.

„Miért csak ez a két állatfaj maradt fenn?” — ámuldozott Belopolszkij. „Hová lett a többi faj? Az lehetetlen, hogy mindig csak a ’gyíkok’ és a ’nyulak’ lettek volna itt. Miért ezek maradtak fenn, míg a többiek kihaltak? A növényzet is nagyon kevés fajból áll. A bolygó jelenlegi növény- és állatvilága nyilvánvalóan nincs összhangban egymással. Itt valami titok lappang.” A Földről elsőnek érkezett embereknek a helyzet ilyennek tűnt. Vajon valóban így van? Erre a kérdésre csak a jövő adhatja meg a feleletet.

„Az élet kialakulásának szempontjából” — mondta egy helyütt Belopolszkij — „alapvetően fontos szerepe van a központi csillagunktól, a Naptól nyert energia mennyiségének. Az evolúciós folyamat teljes egészében ettől függ. Teljesen szükségtelen azt feltételezni, hogy azon bolygókon, amelyeken megjelent az élet, olyan lények kialakulását is eredményezi, mint az ember. A Mars mindig lényegesen kevesebb napenergiát kap, mint a Föld. Logikus azt feltételezni, hogy a Marson az evolúció sokkal lassabban ment végbe, mint a Földön, ezért nem alakulhatott ki a magasabb értelmű életforma. A Földön, ami többet kap a Nap energiájából, mint a Mars, ezek a feltételei sokkal jobbak voltak, és a folyamat gyorsabban lezajlott. A Vénusz, aminek a feltételei még jobbak, ez a folyamat gyorsabban zajlott le, és ezért az élet megközelíti a Földét. Az élet rendkívül változatos, és a Mars példáján láthatjuk, hogyan alkalmazkodik bármely körülményhez.” Kámov emlékezett Konsztantyin Jevgenyevics szavaira, amelyeket a terepjáró ablakiból kitekintve mondott.

A lánctalpas ezután délre ment, mert azt a területet még nem vizsgálták meg. Kámov úgy döntött, hogy végigcsinálják a tervezett programot, és az utolsó útra egyedül ment.

— Ez az út — mondta barátainak — csak formális jellegű. Csak a tiszta lelkiismeretem miatt megyek, és ne mondhassák, hogy nem teljesítettük a tervünket. Véget ért a munkánk a Marson. Nincs szükség két emberre ehhez.

— Magára lesz utalva — jegyezte meg Pajcsadze.

— Semmi sem fog velem történni — válaszolta Kámov. — Lassan elmegyek száz kilométerre, és visszatérek. Meg kell néznünk, mi van tőlünk délre. Ha valami történne, Borisz Nyikolájevics nagy segítségére lehet Konsztantyin Jevgenyevicsnek. Nem lesz könnyű dolguk, hiszen Arszén Georgijevics sérült.

Minden ellenérv lepergett róla: Kámov tartotta magát elhatározásához. Barátai tudták, hogy felesleges tovább vitázni vele, így hát beleegyeztek parancsnokuk magányos utazásába.

Belopolszkij szavát vette Kámovnak, hogy semmilyen körülmények között nem hagyja el a kocsit.

A terepjáró 40 km/ó-s átlagsebességgel haladt előre, és Kámov nagyon figyelt, nehogy véletlenül „mocsárba” kerüljön. A vidék fokozatosan, de erőteljesen lejteni kezdett. Egyre gyakrabban tűnt fel tó, és úgy tűnt, a növényzet is jóval magasabbak, mint ott, ahol a hajó landolt. Kámov megjegyezte, hogy a bozót egyre sűrűbbé és szövevényesebbé válik. Ha még jobban megsűrűsödnek, vissza kell fordulnia. Meggondolatlanság lenne keresztültörni rajtuk. Még mindig elég széles volt az ösvény ahhoz, hogy közöttük ellavírozzon a terepjáró. Jó volt a kilátás, és Kámov nem tartott egy váratlan „gyík”-támadástól. Eddig nyomát sem látta az állatoknak.

Etelt egy óra, és ő már 70 km-re távolodott az űrhajótól. Ideje visszafordulni. Két órára volt szükség, hogy szétszereljék, és a hajóba szállítsák a terepjárót. Pontosan nyolc órakor kell az űrhajónak elhagyni a Marsot. Nyilvánvaló, hogy ezen az úton már nem talál semmi újat.

Kámov megállította a kocsit, és körülnézett. Minden változatlan.

Bekapcsolta a mikrofont, és tájékoztatta társait a visszatéréséről.

— Másik irányból térek vissza — mondta. — Egy óra múlva kapcsolják be radarjelet.

A lánctalpassal keletnek fordult. Húsz kilométert tett meg ebben az irányban, anélkül, hogy bármi említésre méltót talált volna, ezért északnak, „hazafelé” fordította a gépet.

Változatlanul alaposan megfigyelte a tájat, de minden reményt feladott, hogy bármi újat felfedezne a már ismert dolgokon kívül. Kámov figyelmesen nézte, ahogy a terepjáró ablakaiban a marsi táj ismerős, egyhangú képei váltották egymást.

Íme egy tó bukkant fel, partján a sűrűn nőtt kékesszürke növények bozótja. Önmagában ez nagyon szép lenne, de a szeme nem tudta megszokni a látványát. Több tucat ilyen tavacskát látott már útja közben. Itt van egy kis tisztás, ami pont olyan, mint a hol az emlékművet felállították. A sárga, a szürke és a kék színek keverednek, de több száz ilyen szép helyet láttak.

A terepjáróval párhuzamosan egy hosszú, jól látható nyom húzódott. Kámov lelassított, és gondosan megvizsgálta. Egy „ugrógyík” nyoma volt — az undorító krokodilpofájú szőrös fenevadé — aki a Mars ura. Mikor járhatott itt a szörnyeteg? Nem volt képes meghatározni. Lehet, hogy napokkal ezelőtt, de az is, hogy csak néhány perccel előzte meg a terepjárót. A sűrű homok sokáig megőrzi a nyomokat. Lehetséges, hogy valahol a közelben macskaszemekkel figyeli a gépet, és hosszú, szöcskéére hasonlító lábait begörbítve, gyors ugrásra készen vár.

Milyen sok rejtély veszi körül ezt az állatot! Hogyan lélegzi be az alacsony oxigéntartalmú levegőt? Semmilyen földi élőlény nem tudna lélegezni itt. A lény hatalmas tizenkét méteres ugrása rengeteg energiát emészt fel. Honnan veszi azt?

Na és a „mocsár” titka? Az ingoványos terület, amelyben azonban magasra nőnek a növények, hogyan alakulhatott ki a homokban?…

Nagyon sok rejtélyt kell a tudománynak megoldani ezen a bolygón, amelyen az élet máshogy fejlődött, mint a Földön.

Kámov a Vénuszra gondolt. Ott talán kevesebb a titok. Mindaz, amit rövid repülésük alatt láttak, arra utalt, hogy az evolúció ott a földével megegyező módon ment végbe.

Nem csoda, ha a csillagászok a Vénuszt a Föld nővérének nevezték, míg a Mars megmaradt egy titokzatos bolygónak.

Kámov gondolatait is egy alacsony gerinc feltűnése szakította meg, itt, ahol eddig nem látszottak dombok, még csak egy kő sem. Annyira hozzászokott a sík terephez, hogy tudata nem fogta fel azonnal annak feltűnő szokatlanságát. Dombok a Marson! És nem homokból. A szél már rég szétszórta volna, ha abból van. Tehát ez egy szikla. Mostanáig a bolygón még egy követ sem láttak.

A terepjáró hamar legyűrte a távolságot.

Ahogy egyre közelebb jutott a sziklához, úgy nőtt Kámov izgalma.

Végre! Valami más, mint amit eddig láttak!

Talán a bolygó értelmes lényei emelték?

A terepjáró közeledett a szirtekhez, amelyek 5-15 m magasságba nyúltak. Több tucat volt belőle, mintegy egy hektár területen elszórva. Kámov szemügyre vette a hozzá legközelebbi sziklát.

Gránittömbhöz hasonlított. Valamennyit homok vette körül. A kő barna színe jól beleolvadt a sivatag színével. Az utolsó gerince lehetett ez annak a hegygerincnek, amely annak idején ezen a helyen állhatott. A kamerával minden sziklát meg kell örökíteni. Ez nagyon fontos lelet a tudomány számára.

Talán segít a tudósoknak megállapítani, milyen kőzetek lehettek itt a távoli múltban. És persze mintát kell venni a gránitból is.

Lassan megkerülte a gránitsziklákkal teli területet, miközben a köveket több szögből lefényképezte.

Azok olyan közel feküdtek egymáshoz, hogy a lánctalpas nem fért volna el közöttük. Hogy volt-e valami szándékosság a kövek szokatlan elrendezésében, vagy teljesen véletlenül helyezkedtek el így, azt Kámov nem tudta eldönteni. És erre a válaszra fontos volt megtalálni a magyarázatot. Vajon egy természeti képződmény volt ez, vagy a bolygó valaha élt ismeretlen lakóinak egy építményének romjai?

„Ezt e kérdést bármi árion tisztáznom kell!” — gondolta Kámov. — „Ha felmásznék az egyik szikla tetejére, akkor lefényképezhetném az egészet felülről. Ez megmutatná a grániterdő elhelyezkedését, és talán segítene megválaszolni a kérdéseket.” Az órájára nézett. Fogytán volt az ideje.

„Sebaj!” — döntötte el. — „Majd a saját nyomvonalamon térek vissza. Az ismert úton teljes sebességgel haladhatok. Ezzel legalább egy órát megspórolhatok magamnak.” Kattant a hallgató, és Belopolszkij hangja hallatszott: — Az űrhajó jelentkezik.

— Tessék!

— Kérésére bekapcsoltuk a rádiójelet.

— Nem szükséges! — felelte Kámov. — Úgy döntöttem, hogy az általam kitaposott úton térek vissza.

— Na de miért?

— A terepjáróval sziklákba ütköztem. Sok időt el fog venni azok vizsgálata.

A hangszóróban tisztán hallatszott a döbbent kiáltás.

— Sziklákba? — kérdezett vissza Belopolszkij. — Hol találta őket Szergej Alekszandrovics?

— Mintegy nyolcvan kilométernyire, a hajótól déli irányban. Minden oldalról lefényképeztem őket, de meg kell tudnom, mi az — természetes képződmény, vagy egy épület romja. Ezért be kell hatolnom a sziklák közé. Ez a terepjáróval lehetetlen.

— Szóval el akarja hagyni a lánctalpast? — kérdezte Belopolszkij.

— Ez feltétlenül szükséges. Mintát is kell gyűjtenem belőlük.

A rádió néhány másodpercig hallgatott.

— Vigyázzon magára, Szergej Alekszandrovics! — szólt aztán Pajcsadze.

— Ez természetes! — válaszolta Kámov. — De semmi ok az aggodalomra. Teljesen kihalt a vidék.

Két óra múlva jelentkezem.

„Mi történik, ha tévedtem?” — gondolta, de azonnal elvetette az ötletet. — „Mi fenyegethetne?

Állatok? Miért épp most jönnének, ha eddig nem tették? Minden jel szerint teljesen véletlen volt a Melnyikovval való utazásuk alatt az „ugrógyíkkal” a találkozás. Ezek a veszélyes ragadozók éjszakai állatoknak látszanak.” Kámovnak az is eszébe jutott, hogy az állat szeme is olyan volt, mint egy éjszakai ragadozóé.

Mi más veszély lehet? Nyilvánvaló, hogy semmi.

A biztonság kedvéért Kámov ellenőrizte fegyverét, felvette oxigénpalackját, aminek rögzítő övét erősen megszorította — így nem fogja zavarni, mikor a sziklára mászik. A terepjárótól ötven méterre emelkedett egy tíz méter magasságú szikla. Annak a tetejéről jól be kell tudnia látni a terepet. A sziklát már erősen megrongálta az idő, de ez elég volt ahhoz, hogy segítsen a meredek emelkedőt megmászni. Mindenesetre Kámov vitt magával egy hosszú kötelet is.

„Csak a hegymászó felszerelés hiányzik” — vélte. — „De a Marson a hegymászásnak könnyebben kell mennie mint a Földön.” Felvette a gázmaszkot, és az ajtót becsukva maga után elhagyta a kocsit.

A megcélzott sziklához közeledve látta, hogy bár az nagyon meredek, de megmászható. Az időjárás kikezdte a sziklát, ami tele volt repedésekkel. Sok helyen nagy mennyiségű gránit morzsolódott le.

Szinte a legtetején egy párkány alakult ki, amire megpróbált hurkot vetni. Ez nem volt nehéz dolog.

Már a második dobásra sikerült eltalálni. A hurok megfeszült a párkányon. Kámov mászni kezdett.

Súlya itt csak harminc kilogrammot nyomott, ennek ellenére felkészült rá, hogy nem lesz olyan könnyű a feljutás. Néhány perc alatt elérte a csúcsot. Nem lehetett itt megállni, így lábát arra a párkányra fektette, amelyre a kötél ráhurkolódott.

Ebből a magasságból teljesen átlátható volt a terület, és Kámov rögtön látta, hogy sziklák elrendezése nem lehet mesterséges eredetű. Ezt a természet alakította ki így. Csalódását elnyomva készített néhány felvételt, és a másik oldalra fordult, azt is lefényképezni. A szikla lábánál, amelyen volt, egy 20–25 m átmérőjű tisztás terült el. Ahogy lenézett, Kámov úgy érezte, hogy a hideg futkos a hátán. A sziklák közötti tisztáson a már ismert ezüstös szőrzetet látta.

„Gyíkok!” Nagyon sokan voltak. Szorosan, egyik a másikhoz simulva feküdtek a homokban, és látszólag aludtak.

Furcsa, hogy nem érezték meg a jelenlétét. Nagyon közel volt hozzájuk, mikor a szikla alá. Talán ezeknek a marsi ragadozóknak hiányzik a szimatuk, ami földi társaiknak olyan jól kifejlődött? Minél hamarabb el kell hagynia ezt a helyet, amíg azok alszanak. Anélkül, hogy sejtette volna, Kámov a nappali pihenőhelyükre tévedt. Elég, ha csak az egyik felébred — és el lenne vágva útja a kocsihoz.

Kámov készített még gyorsan néhány képet. Nem tudott ellenállni a késztetésnek, hogy az alvó „gyíkokat” le ne fotózza. Ha a lent lévő állatok a földön lennének, a fényképezőgép csattanó hangjára felébrednének, de itt a Marson, a híg levegőben nem hallatszik annyira. A „gyíkok” továbbra is aludtak.

Kámov, miután elrakta a készüléket, óvatosan ereszkedni kezdett a kötélen. Ha az állatok még három-négy percig nem ébrednek fel, baj nélkül eléri a járművet.

Megszorította a kötelet, és lenézett.

A szíve erősen kalapált mellkasában. Újabb hideghullám szaladt végig testén.

Közvetlenül a kötél végénél, ahol az a „földre” ért, egy hosszú ezüstös színű test látszott. Kámov látta, amint zöldesszürke macskaszemét rámereszti, minden mozdulatát figyelve. A bestia a „földhöz” lapult, támadásra készen. Fel tud ugrani tíz méter magasra?

Kámov elővette pisztolyát, és a ragadozót folyamatosan nézve visszamászott előző helyére. Kár, hogy nem a puskát hozta magával! Ilyen távolról el sem tévesztené vele a célt. A pisztollyal csak megsebesíteni tudná a fenevadat. Ráadásul olyan zajt csapna, amitől felébrednének a még alvó „gyíkok” is. Nem lőhet!

Megkapaszkodott a sziklában, és mozdulatlanná meredve figyelte ellenfelét.

A ragadozó nem próbált felugrani. Feküdt a homokon, és rezzenetlen szemmel nézte a férfit.

Ha az állat nem megy el, nagyon súlyos helyzetbe kerül. A ragadozó elé leereszkedni teljes képtelenség. Várjon? De meddig tarthat ez a várakozás?

Kámov nem ismerte a „gyíkok” szokásait. Meddig tart ki a fenevad türelme? Mennyire leleményes az? Tudja-e, hogy az embernek le kell mennie? Hogyan viselkedik egy előtte ismeretlen lénnyel?

Kámov úgy döntött, hogy egy fél órát tétlenül fog várni. Ha a „gyík” nem megy el ezalatt, akkor megpróbál rálőni, vagy a lövés hangjával elijeszteni. Talán elég halk lesz a hang ahhoz, hogy ne ébressze fel az alvó állatokat.

Lassan teltek a percek…

Talán ha itt hagyja a Marson a terepjárót, néhány órát megtakaríthat. Ez idő alatt sok mindent megtörténhet.

Kényelmetlen helyzete ellenére szokott nyugalma nem hagyta el Kámovot. Hideg fejjel mérlegelte a menekülési lehetőségét a váratlan fogságból.

Felhúzza a kötelet, és a szomszédos, alig öt méternyire lévő sziklára hajítja. Egyszerűen a kőtömb tetején lévő éles párkányra dobja a hurkot.

A kötél 50 méter hosszú. Ez elég hosszú ahhoz, hogy megismételhesse a manővert, és még távolabb jusson.

Olyan közel megy agy a terepjáróhoz, amennyire csak lehetséges, és megfogja ölni az állatot, ha az követné őt, s a többi fajtársa még nem ér oda addig, míg ő a terepjáróhoz rohan.

Óvatosan elkezdte felhúzni a kötelet. Annak a vége közelében feküdt a vadállat, és Kámov kíváncsian leste, hogyan fog az erre reagálni.

A közelében mozgó kötélnek magára kellett vonnia a ragadozó figyelmét. A „gyík” ránézett, majd visszafordította fejét az ember felé. Láthatólag az jobban érdekelte.

Hanem a kötél már teljes egészében Kámov kezében volt. Készen állt kockázatos tervének megvalósítására, de úgy döntött, hogy megvárja az általa meghatározott fél óra leteltét, hátha ezalatt az állat elmegy onnan.

Lehet, hogy megfeledkezett róla? Ez elképzelhetőnek tűnt.

De mégse! Az állat járkált egy kicsit, majd elfeküdve ismét a szikla tetejére meresztette a szemét.

„Milyen makacs teremtés!” — gondolta Kámov.

Közben letelt a kijelölt idő.

Kámov gyorsan térdre emelkedett. Hurokra fogta a kötelet, és elhajította. Bár soha nem tanulta ezt a művészetet, meglepetésére mégis a tervezett helyre esett. „Így fedezzük fel magunkban a tehetséget olyan dolgokban, amelyekről eddig sejtelmünk sem volt” — gondolta mosolyogva.

Lábát a gránit kiemelkedő részére fektette, és próbaképpen megfeszítette a kötelet.

A kötél váratlanul meglazult. A kőpárkány, ami olyan szilárdnak látszott, hirtelen megbillent és leomlott. Kámov majdnem elveszítette az egyensúlyát. Kámov megfeszítette az izmait, és az utolsó pillanatban sikerült visszafogni magát, nehogy a tíz méterre levő állatok közé zuhanjon.

A gránitpárkány ötméternyire a gyíktól dübörögve esett le. Szemmel látható ijedtséggel a sziklák közt alvó társai közé ugrott.

Az állatok között kitört a riadalom. Az ezüstszőnyeg hullámzó mozgásba kezdett.

Miközben a letört szikladarabot és saját gondatlanságát szidta, Kámov látta, hogy az állatok pihenőhelyüket elhagyva a sziklák közé húzódtak. Hamarosan mindenhol, ahová csak nézett, ezüst szőrt látott. Ötvennél többet számolt meg a ragadozókból. Nem tudott sehol leereszkedni. Minden menekülési útvonalat elvágtak. Míg az állatok el nem mennek, kénytelen a sziklán ülni. Kámov megértette, hogy megmenekülése csak este, ha elmennek, válik lehetővé. Itt a Nap, moszkvai idő szerint nyolc húszkor nyugszik le. Tehát még négy órája van naplementéig. Az oxigéntartályban levegőnek ennyi időre elégnek kell lenni. Azon, hogy az állatok elérnék, Kámov nem aggódott.

Legkisebb kísérletet sem tették a sziklára való feljutásra, ellentétben a földi ragadozókkal. Az elérhetetlen helyen maradhatna estig, amíg az állatok el nem mennek éjszakai vadászatra, ha… az űrhajónak nem kellene nyolckor elhagynia a Marsot. Legkésőbb hétig meg kell szabadulnia erről a helyről, különben minden reménye elvész, hogy időben elérje a hajót. Akkor csak a halál marad.

Kámov Belopolszkij szavát vette, hogy függetlenül mindentől időben térjenek vissza a Földre. „És ha ön lemarad?” — kérdezte Konsztantyin Jevgenyevics. „Akkor is.” — felelte ő.

Belopolszkij tartani fogja a szavát. Tudja milyen következményekkel járna, ha későn indulnak.

Múlt az idő…

Az állatok még mindig mindenfelé mászkáltak. Egyik-másik néha megállt a szikla lábánál, és leereszkedett a „földre”, mintha ugrásra készülne, és Kámovra meresztette zöldesszürke macskaszemét.

A kétségbeejtő helyzete ellenére Kámov különös nyugalmat érzett. Függetlenül attól, amit tudott, valahogy úgy érezte, hogy minden rendben lesz. Nem tudta volna megmondani, mitől ilyen biztos ebben, de így érezte.

A percmutató rendszeres időközönként lépett előre, mutatva, mennyi ideje van még hátra.

Rohantak a másodpercek.

Élet-halál!.. Élet-halál!..

A helyzet időközben változatlan maradt.

Kámov rá váró barátaira gondolt. Mennyire aggódhatnak most miatta!

Világosan maga elé képzelte mindhármukat. Belopolszkij, komorabban, mint máskor a csillagvizsgáló kezelőpultja és a bejárat között járkál. Melnyikov aggódva bámul az ablakon kifelé — nem látja-e meg a fehér terepjáró alakját. Pajcsadze látszólag nyugodtan nézi az órát. Ő soha nem veszíti l megszokott önuralmát, de Kámov tudta, hogy senki nem aggódik miatta annyira, mint ez a rég kipróbált, hűséges barát.

Hat óra… Már csak egy órája van hátra…

Kámov a kezére hajtotta a fejét. Fáradt agyában állhatatosan, keserű szemrehányásként visszhangzanak az utoljára hallott szavak: „Vigyázzon magára, Szergej Alekszandrovics!”