220 nap az űrhajón

A LÖVÉS

A terepjáró gyorsan és egyenes haladta bokrok szegélyezte homokos talajon.

Lánctalpai széles nyomot hagytak maguk után. A fehér burkolata jól visszaverte a fényt, ezért a dzsip belseje nem melegedett fel nagyon.

Kámov és Pajcsadze kényelmesen ült a puha ülésekben. Egy kicsit unták már a változatlan tájat, de reménykedtek benne, hogy találnak valami érdekeset, és figyelmesen nézték a környéket. Néhol a tó mellett kellett elhaladniuk, és egyszer csaknem futóhomokba ragadtak. A hernyótalpak kipörögtek, de Pajcsadze villámgyorsan visszakapcsolt, és az autó magabiztosan mászott ki a váratlan akadályból.

— Ez egy mocsár — jelentette ki Kámov. — Csak homokból.

Az űrhajót már száz kilométernyire hagyták maguk mögött, de a terepjáró állandó tempóban haladt tovább.

Kámov meg volt győződve róla, hogy az Ural-gyár mérnökei által kimondottan az ő részükre készített nagyteljesítményű gép nem hagyja cserben. Két óra folyamatos üzemelés alatt sem melegedett fel, és ép olyan hideg volt, mint induláskor. Úgy tűnt, a kis terepjáró nevetve tűri a terhelést, és könnyedén hajtja a lánctalpakat, a legkisebb erőlködés nélkül haladva előre.

— Jól összeraktuk — büszkélkedett Pajcsadze. — És milyen gyorsan!

— Nem véletlenül néztük át háromszor is a Földön — felelte Kámov. — Emlékszik, mennyire morgott Konsztantyin Jevgenyevics, mikor harmadik ellenőrzést is kértem?

Pajcsadze felnevetett.

— És arra emlékszik, — kérdezte — hogy megszidta önt Matvej Ivanovics, mikor eltört egy kulcsot?

Kámov visszaemlékezett az Ural öreg mesterére, aki megtanította nekik a jármű felépítését., és elmosolyodott.

„A szerszámokkal óvatosan, szeretettel kell bánni, fiatalember!” Valahogy így mondta, ugye Arszén Georgijevics?

— Valóban!

Kámov az órájára nézett.

— Féltizenkettő van — mondta. — Száznegyven kilométert tettünk meg. Ideje irányt váltanunk.

Körülnézünk 50 kilométerre déli irányban, aztán visszatérünk az űrhajóhoz.

— Máris fordulunk!

Kámov felemelkedett, és távcsővel megvizsgálta a terepjáró környékét.

Mindenütt ugyanaz látszott: bozót és homok.

Már éppen vissza akart húzódni, engedélyt adni a visszafordulásra, mikor hirtelen előrehajolt.

— Mi az ott? — kérdezte. — Nézze, Arszén Georgijevics!

Pajcsadze a szeméhez emelte a távcsövet.

Két kilométernyire, a terepjárótól jobbra, a valami gyengén világító test látszott, ami a növénytenger fölé magasodott.

— Mintha valami fémből lenne — jegyezte meg Kámov.

Anélkül, hogy megvárta volna a parancsot, Pajcsadze a tárgy irányába fordította a kocsit. Az izgatott kíváncsiság, ami úrrá lett rajta, gyorsításra késztette.

Amikor a dzsip fél kilométernyire megközelítette, Kámov, anélkül, hogy távcsőbe nézett volna, így szólt: — Tudom mi ez. Egy űrhajó, de kisebb a mienknél.

— Egy űrhajó?… Nem vagyunk egyedül a Marson?

— Ezek szerint nem. Valószínűleg az a Charles Hapgood építette amerikai rakéta.

— Különös találkozás — szólt Pajcsadze csalódottan. — Abban reménykedetem, valami figyelemre méltót találtunk. Jelentsem Belopolszkijnak?

— Ráérünk. A következő bejelentkezés 13.00-kor lesz esedékes. Semmi sem indokolja a napirendünktől való eltérést, főleg, hogy egy percen belül odaérünk.

A terepjáró egyenesen haladt a sűrű bozótoson keresztül, és ugyanolyan rést talált a bokrok között, mint mikor elhagyták a saját hajójukat. A terep hasonlósága akkora volt, hogy egy pillanatra úgy tűnt mintha „haza” tértek volna. Ám ez a benyomásuk gyorsan eloszlott.

A kocsi mintegy tíz méterre állt meg az amerikai űrhajótól, ami mesebeli szárnyas bálnaként feküdt a homokban. Ezüstszínűre volt festve, és nem volt hosszabb tizenkét és fél méternél, és szélesebb két és fél méternél. A törzs aljánál elhelyezkedő hegyes szárnyak egy teherszállító repülőgép külsejével tették hasonlatossá. Nem voltak kerekei. Kámov észrevette, hogy nem a szárnyakat használták a leereszkedésnél. Ezt mutatta a hajó hátsó részénél lévő vastag, súlyos selyemszövet.

— Nagyon érdekes! — mondta Kámov. — Az űrhajó ejtőernyő segítségével szállt le. Nekem ez nem jutott az eszembe. A levegőben elég simán le lehet ereszkedni így. Mr, Hapgood jól kimódolta.

— Hol lehetnek az amerikaiak? — merengett Pajcsadze.

Valóban, űrhajó környékén senki sem látszott.

— Vagy elaludtak, vagy elkóboroltak valamerre — vélte Kámov.

Alaposan körülnézett, majd hirtelen megragadta társa vállát.

— Nézze! — szólt remegő hangon.

Néhány lépésnyire tőlük a homokban egy nagy sötét folt látszott. Egy törött óra mellett egy vastag talpú ruhacipőbe bújtatott emberi láb hevert. A közelükben egy törött magnéziumlámpa feküdt.

— Átkozott eset! — szólat meg Kámov. — Itt valami tragédia történt. De valóban a teljes legénység áldozatul esett? Ön maradjon itt — tette hozzá, miközben felvett egy oxigénmaszkot. — Én kimegyek.

Tisztáznunk kell mi is történt valójában.

— Legyen óvatos, Szergej Alekszandrovics — mondta Pajcsadze, és ő is feltette a gázmaszkját. Ez a „farkas” munkája, amit eddig még nem láttunk.

Kámov elővett egy pisztolyt, és az övébe dugta. Pajcsadze egy puskát fogot meg, és egy gombnyomással kinyitotta az ablakokat.

Semmi körülmények között se hagyja el a terepjárót! — utasította társát Kámov, kinyitotta az ajtót és kiszállt a kocsiból.

A sötét folthoz ment, fölé hajolt, és alaposan megvizsgálta az épp a térd alatt leszakadt lábat. Ezen kívül semmilyen emberi maradványt nem talált.

„Minek van itt az óra? — tette fel gondolatban a kérdést. — Miért jöttek ide? Mire kellett a magnéziumlámpa? Egy vagy több ember halt itt meg? Hogyan tudhatná meg ezeket?” Egy zár kattanásának a hangjára gyorsan kiegyenesedett.

Az űrhajó testén lévő ajtó kinyílt. Kámov gépiesen észlelte, hogy az ajtó zsanérokon fordul, nem úgy, mint náluk. „Milyen kényelmetlen!” — villant át az agyán.

Egy sötétkék kezeslábasba öltözött ember tűnt fel. Oxigénmaszk fedte az amerikai arcát.

Egy pillanatra megállt az ajtóban, aztán leugrott, és Kámovhoz ment.

— Üdvözlöm! Az orosz űrhajóról vannak? — Hangja tompán hallatszott a gázmaszk alól.

— Igen — felelte Kámov. — Ön kicsoda?

Bason meghökkent Kámov válaszának hangerejétől.

— Az amerikai űrhajó legénységének vagyok a tagja.

— Én is erre gondoltam, amikor megláttam a járművét. A magasságából ítélve, ön nem Charles Hapgood, és azt feltételezem, hogy ő vezette a hajót. Hol van ő most?

— Az minden, ami megmaradt belőle — mutatott a lábra Bason. — Tegnap este egy ismeretlen állat megtámadta, és széttépte Hapgoodot. Én magam is alig tudtam előle elmenekülni, pedig az összes golyómat kilőttem rá, de társamat már nem tudtam megmenteni.

— Hogy néz ki ez a fenevad?

— Akár egy óriási ezüstszőrű kígyó. Csak rövid ideig láttam a magnéziumfényben, ezért nem tudtam rendesen megfigyelni.

— Akkor nem csoda, ha egy golyója sem találta el, — mondta Kámov, — nem láthatta hová kell lőni.

— Van még valaki itt önön kívül? — hangzott az újabb kérdés.

— Senki. Csak ketten jöttünk.

— Kicsoda ön?

— Ralph Bason vagyok, a New York Times riportere.

— Szóval nem tudományos expedícióra készültek.

— Hapgood végzett valamilyen megfigyeléseket.

— Akárhogy is, nagy tudós volt. Kár, hogy meghalt. — Hirtelen támadt ötlettől vezérelve, Kámov az amerikai szemébe nézett. — Azt mondta, az állat tegnap este támadott önökre, amikor megérkezetek.

— Tegnap éjjel. És önök mikor jöttek?

— Miért hagyták el sötétben a hajót? Nem gondoltak az ismeretlen veszélyforrásokra? Miért nem várták meg a reggelt, ahogy azt mi is csináltuk? Már tudom miért tettek így. Az óra és a lámpa jobban beszél minden szónál. Elárulhatom önnek, Mr. Bason, az ön kicsinyességének lett Hapgood az áldozata.

Kámovot nagyon megrázta az eset. Sajnálta Charles Hapgood értelmetlen halálát.

— Mi huszonnégy órával önök előtt érkeztünk, — folytatta, látva, hogy hiába vár Bason válaszára — de csak ma reggel hagytuk el a hajót. És nem fényképeztünk órákat. Mi nem vagyunk szenzációhajhászok.

— Elsők akartunk lenni — mondta Bason. — Féltünk attól, hogy ön, Mr. Kámov megelőz bennünket.

— Ön ismer engem?

— Ki ne ismerné a „Hold Kolumbuszát”? Ön és Mr. Pajcsadze elég híres ahhoz, hogy felismerjem, különösen a Marson.

— Mit akart tenni Hapgood halála után? — kérdezte Kámov. — Tudja irányítani az űrhajót?

— Nem — szólt egyszerűen Bason. — Már az öngyilkosságon gondolkodtam, és meg is teszem, önök nem jönnek.

Kámov szánta ezt az embert.

— Bocsánat, — mondta — ha túl nyersen fogalmaztam. Fáj Charles Hapgood hiábavaló halála, és ez felborította lelki egyensúlyom. Nem kell öngyilkosságot elkövetnie. Visszatérhet velünk a Földre.

Kámov a terepjáróban lévő Pajcsadzéhoz ment, s elmondta neki, mit beszéltek Bason-nel.

— Mindketten ráfizettek a hanyagságukra — mesélte. — Bár még fiatal ez a riporter, de a haja már őszül. Valószínűleg az éjszakai történtek miatt.

Miközben Kámov Pajcsadzéval tárgyalt, Bason keményen átgondolta a helyzetet. Itt neki nem terem babér: az oroszok megelőzték őket. Teljes volt a vereség. Sőt, ahelyett, hogy elsőként értek volna a Marsra, kénytelen az őt megmentő orosz űrhajósokkal visszatérni a Földre, mint egy nyakon öntött kiskutya. Semmi sem menti meg a szerencsétlenül járt űrhajóst a gúnyos nevetéstől. Bason jól ismerte az amerikai sajtó könyörtelenségét.

„Ellenben, — gondolta — ha az amerikai űrhajó tér vissza, és az oroszok elvesznek, milliomossá válnék.” Hirtelen egy ötlet villant az agyába… itt van Kámov. Ő tudja irányítani az űrhajót. El kell kapni…

és kényszeríteni, hogy vigye őt a Földre! Az orosz hajó Kámov és Pajcsadze kivételével elpusztult. Ki ne hinné el, ha ő, aki megmentette az orosz tudósokat. Mindegy lenne, ha a szovjetek hinnének is Kámovnak, Amerikában övé maradna a dicsőség. És biztos meggazdagodna!

Bason agya a múlt éjjeli borzalmas eseményei hatása alatt hibásan működött. Nem volt határozott terve. Mert úgy látta: ha elfogadja Kámov ajánlatát, — megalázkodik, és mindent elveszít.

Próbálkoznia kell.

Kámov ismét hozzá lépett.

— Vissza kell térnünk — mondta. — Százötven kilométerre van a hajónk. Vegye magához személyes dolgait. Feltételezem, nem sok mindent hozott magával?

— Tényleg kevés van — válaszolta Bason. — Hamar elkészülök. Jöjjön velem az űrhajómhoz, és vizsgálja meg belülről. Kár volt elhagynunk az űrhajót, mert a parancsnok halálához vezetett. Van elég hely önöknél a számomra?

— Van elég — nevetett Kámov. — A mi hajónk tíz ember befogadására képes.

— Várjon, míg kidobom önnek a létrát — szólt Bason, amikor a hajója közelébe értek.

Felelet helyett Kámov megragadta az ajtó peremét, és kis erőfeszítéssel, könnyedén beugrott. Az amerikai követte őt, és becsukta az ajtót. A szűk cellába nehéz volt bejutni, különösen, mivel a belső ajtó is zsanérokon fordult.

Kámovot meglepte a tér szűkös volta. Nagyon kevés szabad hely volt. Nyilvánvalónak tűnt, hogy az űrhajó csak egy fülkéből állt, abban lakott a személyzet, és az összes felszerelés és minden eszköz is itt volt elhelyezve.

Levette az oxigénmaszkot, és rögtön észrevette a levegő állottságát, ami forró és fülledt volt.

Miután megkereste a vezérlőpanelt, Kámov megvizsgálta azt.

— Siessen! — mondta. — Nem várhatunk sokáig. Gyűjtse össze hamar, amit hozni akar.

Meg akart fordulni, de érezte, hogy a testére hurkot vetettek. Keze szorosan az oldalához szorult. A testén megfeszült a szíj. Anélkül, hogy elveszítette volna önuralmát, megkérdezte: — Mit jelentsen ez Mr. Bason?

Az amerikai felelet nélkül felvette a gázmaszkot, és eltávozott. A zsilipkamra ajtaja bevágódott mögötte.

Kámov az szíjaknak feszült, az ellenállt az erőfeszítéseinek.

Bason Pajcsadzéhoz ment. Mire gondolt? Mi célja volt érthetetlen támadásának?

A bajtársáért való aggodalom mindennél erősebb volt. Kámov megpróbált az ablakhoz jutni, de az acéltartály megakadályozta ebben.

Az amerikai, az űrhajót elhagyva, a terepjáróhoz ment. Eldöntötte: megöli Pajcsadzét. Elég lesz Kámov is, hogy visszatérhessenek az amerikai hajóval a Földre. A célját eléri, a többi nem számít, gondolta Bason. Különben is késő már meghátrálni. Az oroszok nem bocsátanák meg neki Kámov megtámadását.

Pajcsadze a kocsiban ült, és türelmesen várakozott. Közeledett az űrhajóval való kapcsolatfelvétel pillanata, és biztos volt benne, hogy barátja és parancsnoka nem szalasztja azt el. Mindjárt visszajön, és elmeséli társaiknak a váratlan találkozást, aztán visszafordulnak.

Nézte, ahogy kinyílt a hajó ajtaja, és Bason a „földre” ugrott. Kámov nem követte.

Bason közelebb ment és megállt a dzsipnél. Olyan arckifejezése volt, ami nem tetszett Pajcsadzénak. Enyhe szorongással érzett miközben felemelkedett.

— Mi a baj? — kérdezte.

Bason felemelte a kezét. A ritka levegőben csattanás hallatszott. A terepjáró az oldalára bukott, és Pajcsadze az ajtón keresztül erősen a homoknak csapódva kizuhant belőle.

„Ennyi volt!” — vélte Bason.

Beleborzongott az izgalomba. Ismét fojtogatni kezdte a hányinger. Igyekezett nem nézni a halottra, amelyhez közeledett. Be kellett fejeznie a munkát. Hogy megakadályozza Kámov menekülésének a lehetőségét, tönkre kell tenni a terepjáró összes rendszerét.

A még mindig kezében szorongatott fegyvert zsebre vágta. A motort fémburkolat takarta, s az újságíró szerszámokat kellett szereznie a csavarok eltávolításához. De hol lehet a szerszámosláda?

Valószínűleg az ülés alatt.

Bason lehajolt.

— Ne mozdulj! — csendült fel mögötte egy hang.

Az amerikai gyorsan megfordult. Pajcsadze két lépésre állt tőle. A pisztolyt, amellyel Bason fejét vette célba, a bal kezében tartotta.

— Hol van Kámov? Ha valami baja esett, lelövöm, mint egy kutyát. Válaszoljon!

— Csak megkötöztem.

— Örülhet, ha így van! — sóhajtott Pajcsadze megkönnyebbülten. — Forduljon meg és dobja el a pisztolyát!

Bason engedelmeskedett. Az előbbi izgalom eltűnt, az akaratereje megtört.

Pajcsadze a lába elé dobott fegyverre lépett. Egy pillanatnyi habozás után eltette a pisztolyát, és megtapogatta az amerikai zsebeit.

— Megfordulhat! — szólt. — Menjen az űrhajóhoz. Én majd követem. A legkisebb gyanús mozdulatra lövök. Nem fogom önhöz hasonlóan eltéveszteni a célt…

— Hagyjon itt — mondta kedvetlenül Bason. — Nem akarok visszamenni a Földre.

— Beszéljen Kámovval. Örömmel teljesítem bármely kérésüket.

Bason fejét lehajtva ment a hajóhoz. Nem látta, hogy Pajcsadze megtántorodott, és bal kezével meg kellett kapaszkodnia a terepjáró ajtajába. A csillagász jobb keze élettelenül csüngött az oldalánál.

— Dobja ki nekem a létrát! — parancsolta.

Bason csendesen hajtotta végre az utasítást.

Kámov a kezelőpanelnek támaszkodva állt, és a bejáratban álló Bason érezte, hogy szeme kérdőn mered rá. Pajcsadze elmosolyodott, és bólintott a fejével, mintha azt mondta volna: „Ahogy gondoltam”.

Bason kioldotta a szíjakat.

— Köszönöm, Arszén Georgijevics! — Nyújtotta kezét barátja felé, mikor észrevette annak sápadt színét. — Mi baja van? Csak nem sebesült meg?

Pajcsadze elmondta neki a történteket.

— A golyó a jobb vállamat érte — mondta. — De nem komoly a baj. Nem is fáj igazán, csak gyengének érzem magam.

— Azonnal el kell látni — mondta, majd alig visszafojtott haraggal Basonhoz fordult: — Hol a kötszer?

Az újságíró egy piros kereszttel megjelölt kis dobozra mutatott.

— Segítsen levetkőztetni a sérültet!

Mikor felnyitották a dobozt, Kámov meggyőződött róla, hogy minden van benne, ami szükséges. A behatolási pont a kulcscsont alatt volt. Ám amikor a sebesült hétét megnézte, kiderült, golyó nem hagyta el annak a testét. Ez már sokkal nagyobb baj volt.

— Attól tartok, elkerülhetetlen a műtét! — szólalt meg Kámov. — Mindenesetre a lehető leghamarabb vissza kell térnünk a hajónkra.

Gyorsan és alaposan ellátta a sebet.

Na, most már minden rendben! Üljön nyugodtan tizenöt percig. Veszélyes volt ezzel a sebbel a földre zuhanni.

— Váratlanul ért a támadás — válaszolta Pajcsadze. — Nem tehettem másképp. A második lövése biztos eltalált volna. Persze ez primitív trükk, de biztos voltam benne, hogy támadóm tapasztalatlan az ilyen dolgokban. Az világos, mit akart tenni velem, csak azt nem tudom; miért?

— Azt hiszem, én már értem mi volt a célja vele — mondta Kámov, majd Bason fordulva így folytatta: Ön úgy hitte, hogy én elrepültem volna önnel, elvtársaimat magukra hagyva? Ne hasonlítson másokat önmagához, Mr. Bason. Minden, amit történt a túlfeszített idegeinek köszönhető. Mikor azok működése visszatér a normális kerékvágásba, maga is szégyellni fogja viselkedését.

— Azt hiszem ön is magához méri az embereket — jegyezte meg Pajcsadze.

— Siessen! — parancsolta Kámov. — Fogja a holmiját és induljunk.

— Azt kérte, hagyjuk itt. Azt mondja, nem akar a Földre visszatérni. Én megértem.

— Ostobaság!

Bason engedelmesen magához vette kis bőröndjét. Közönyös fásultságot érzett mindazzal kapcsolatban, ami vele történt. Most már minden végleg elveszett. Lemoshatatlan róla a szégyenfolt.

„Újra lőnöm kellett volna, mikor a földre esett — gondolta. — El kell ismerni, az orosz ügyesen bolonddá tett! Három lépéssel lemaradtam… Megbocsáthatatlan! Kámov azt mondta, nem repült volna el velem, de ez csak szöveg. Más lett volna a véleménye, ha az élete kerül veszélybe…

Alig volt valami személyes tárgya Bason-nek, ezért gyorsan végzett a csomagolással.

— Ideje mennünk — mondta Kámov. Pajcsadzéhoz fordult. — Hogyan érzi magát, Arszén Georgijevics?

— Nem vagyok rosszul. — Pajcsadze felállt, de úgy megtántorodott, hogy csaknem elesett. Kámov kapta el. — Erősen szédül.

— Ölelje át a nyakam — szólt Kámov. A terepjáróhoz eljutni lesz a legnehezebb. Aztán már hamarabb otthon vagyunk. Menjen előre! — Parancsolta Bason-nek.

Az amerikai némán engedelmeskedett. Leugrott a „földre”, és segített Kámovnak leemelni a sebesültet.

— Nagyon bánom ezt a meggondolatlan támadást, Mr. Kámov — mondta. — Nem tudom hogy történhetett. Nem voltam magamnál. Charles Hapgood halála megzavarta a fejem.

— Ez nem csoda — felelte Kámov. — Azt hiszem, ezt majd a bíróság is figyelembe fogja venni. Tegye a hajóba Hapgood lábát.

Pajcsadze hóna alá nyúlt.

— Nem vagyok nehéz, Szergej Alekszandrovics?

— Ugyan! Elfelejti, hogy a Marson vagyunk?

Barátjával a terepjáróhoz ment, és kényelmesen elhelyezte a hátsó ülésen.

Bason még mindig az ajtóban állt. Kámov szavai villámcsapásként érték. Mostanáig úgy tűnt neki, hogy a szovjet űrhajó parancsnoka nem tulajdonít nagy jelentőséget a történteknek. Most ráébredt mélységes tévedésére. Amit engedékenységnek hitt, az a kemény önfegyelem és kitartás megnyilvánulása.

Kámov ismét Bason-hoz fordult.

— Ne tartson fel bennünket! — szólt ingerülten. — Mire vár még?!

Bason nem felelt. Némán felemelte társa és a kamera maradványát, a zsilipkamrába tette és bezárta a hajó ajtaját. Aztán továbbra is némán beült a kocsiba. Kámov már benn ült. Mielőtt elindultak volna, bekapcsolta az adóvevőt.

— Na végre! — hallatszott Belopolszkij hangja. — Mi történt önökkel, Szergej Alekszandrovics?

— Mindent megtudnak, ha visszatértünk — felelte Kámov. — Kérem, nagyon figyeljen rám. Arszén Georgijevics megsérült. Készítsenek neki elő kényelmes fekhelyet. Ha meglátják a terepjárót, Borisz Nyikolájevics jöjjön oda, segíteni a beteg átszállításában. Még egy személy tart velünk. Készítsenek elő neki egy fülkét.

— Miféle személy? Honnan…

— Ő az amerikai űrhajó egyik utasa. Most nincs időm magyarázkodni. Várjon türelemmel. A terepjáró maximális sebességgel fog haladni. Út közben nem tudok beszélni. Másfél óra múlva otthon leszünk. Minden világos?

— Nem, nem teljesen értem — válaszolta Belopolszkij. — Azonban végrehajtjuk az utasításait.

— Akkor viszontlátásra! Megszakítom a kapcsolatot.

Kikapcsolta a mikrofont, és Kámov Pajcsadzéhoz fordult: — Kényelmes önnek, Arszén Georgijevics?

— Jól vagyok, ne aggódjon!

— Elnézést, — mondta váratlanul Bason — várjon egy percet.

— Miért?

— Szeretnék visszatérni a hajómra. Van ott egy amerikai zászló. Azt kérték, hogy helyezzük el a Marson, a látogatásunk emlékére.

— Nem! — reagált élesen Kámov. — Nem engedélyezem!

Elindította a motort.

— A terepjárónak maximális sebességgel kell haladnia, Arszén Georgijevics. A megteendő utat már ismerjük, és teljesen veszélytelen. Ha a gyorsaságunk miatt rosszul érezné magát, tessék szólni.

— Nem lesz semmi baj, — mondta Pajcsadze — teljesen jól vagyok.

A visszaút nem volt több másfél óránál. A terepjáró száztíz kilométeres sebességgel robogott, szigorúan már kitaposott úton haladva, ami jól látszott a kemény talajon. Az erős rugózás és a puha fotelek megfelelő körülményeket biztosítottak a sebesültnek, és Kámov bízott benne, hogy a nagy gyorsaság nem okoz semmilyen bonyodalmat a betegnek. A sérülése, szerencsére könnyű volt. Igaz, a golyót ki kell operálni, de ez nem okoz gondot a doktornak. Az űrhajón minden szükséges felszerelés megvan, bármely esetre számítva.

Sokkal veszélyesebb lett volna akár csak egy napig is az amerikai űrhajón maradni, ahol a sérültet el sem lehetett volna helyezni kényelmesen. Volt még egy bonyodalom. Az űrhajó három nap múlva hagyja el a Marsot. A megduplázódott súly, ami a gyorsulás következményeként lép fel, a beteg számára veszélyes lehet. Kámov tudta, akkor is el kell indulniuk, a legénység többi tagjának érdekében, ha ezzel Pajcsadze halálát okozzák.

Eddig a napig az expedíció sikeres volt. Sikeresen hagyták el a Földet, elrepültek a Vénuszhoz, megfigyeléseket végezhettek rajta, és még az aszteroidával való találkozás is jól végződött. A nehéznek tűnő Marsra való leszállás is, amitől, bár társai elől titkolta, erősen tartott, végül is rendben megtörtént. Az űrhajó úgy ért talajt, mintha a földi kilövőállásba tért volna vissza. Úgy tűnt, az űrrepülésüket, a várakozásokkal ellentétben, a legkisebb nehézség nélkül sikerül végrehajtani.

És az amerikaival való találkozásuk csaknem tragédiával végződött.

Kámov keserűen bánta, hogy hagyta magát Bason csapdájába esni. De ki számíthatott arra, hogy ez az emberi korcs ilyen aljas dolgot gondol ki?

Az amerikai butasága és hálátlansága izgatta Kámov fantáziáját.

Mire is számított ez az ember? Még ha feltételezzük is, hogy a tervét siker koronázza, mi lett volna ezután? A szovjet űrhajó is visszatért volna a Földre. Hapgood űrhajóját is csak akkor lehetne használni, ha az újságíró tisztában lenne a hajó felépítésével, a motorok erejével, a hajó sebességével, és sok olyan apró adattal, amelyek elkerülhetetlenek a repüléshez. Tudta ezeket az amerikai? Valószínűleg nem. Tételezzük fel, hogy rendelkezik a szükséges ismeretekkel. A szovjet tudós által irányított űrhajó természetesen a Szovjetunió területén érne földet. Valóban azt képzelte Bason, hogy képes lenne Kámovot az Amerikába való repülésre kényszeríteni? Nyilván így számolt az újságíró, mivel önmaga alapján ítélte meg őt is.

Az amerikai közvetlen közelsége kényelmetlen volt Kámovnak, és türelmetlenül várta hosszú útjuk végét.

Többször hátrafordult ülésében. Pajcsadzénak nyilvánvalóan fájdalmai voltak. Erről árulkodott a csillagász elfelhősödött tekintete, és összeszorított fogai. Az izzadság kiütött a sebesült homlokán, és lassú mozdulatokkal törölte azt le. Egyértelműen látszott, hogy neki nem volt olyan könnyű az út, mint amilyennek azt egy egészséges látta volna. Amikor Pajcsadze pillantása találkozott Kámov zavart tekintetével, elmosolyodott, és alig mozgó ajkakkal mondta mindig ugyanazt a mondatot: „Ne aggódjon, jól vagyok!” Csak el ne ájuljon!

A növények villámként suhantak tova a dzsip ablakaiban. Kámov a végpontjáig lenyomta a reosztát karját, hogy a lehető legtöbbet hozza ki a motorból.

Nem zavarta a nagy sebesség. A terepjáró nyomai jól láthatók voltak, az út eltéveszthetetlen volt. A „mocsár” messze elmaradt mögöttük. Közeledtek az űrhajóhoz.

Kámov minden pillanatban várta az elhagyott űrhajó körvonalának feltűntét.

A látvány mégis váratlanul tárult eléjük.

A hófehér testű gép kiterjesztett szárnya büszkén emelkedtek az alacsony marsi bokrok fölé, annak a népnek az erejét bizonyítva, amely ideküldte.

Kámov megbámulta hajóját. Micsoda ellentéte a kis, tompaszürke amerikai hajónak, ami olyan ijedten lapult a „földhöz”, ahová esett, mintha félt volna az ismeretlen bolygótól, ahol most már örökre ott maradhat!

A terepjáró az űrhajó közelébe érve fokozatosan lelassult.

Kámov látta, amint az ajtaja kinyílt, és Melnyikov a „földre” ugrott. Kezében egy hosszú tárgyat tartott.

„Hordágy” — jött rá Kámov.

Egy futó pillantást vetett Basonra, ellenőrizve, milyen hatást vált ki belőle a hajó látványa. Az amerikai arca komor volt.

„Ennyi?” — gondolta Kámov.

A terepjáró megállt. Kámov Pajcsadzéhoz fordulva látta, hogy a csillagász elvesztette eszméletét.

Az észrevehetetlen, de elkerülhetetlen rázkódás miatt történt. A sebesült élettelennek látszott. Kámov aggódva ellenőrizte a pulzusát. Nem, csak elájult. Nem vesztegetheti az idejét! Sok múlik azon, milyen gyorsan műti meg.

Sietve rakta Pajcsadze fejére a maszkot, és megnyitotta a levegőszelepet. Visszaszólt az amerikainak, hogy tegye ugyanezt, majd kiszállt a dzsipből.

— Mi van Arszén Georgijeviccsel? Hogyan sérült meg?

Még a maszk alatt is látható volt Melnyikov arcán az izgatottság. Elvtársa mozdulatlan testére figyelt csak, és nem is látta Basont. Egyszerűen megfeledkezett róla.

Az általa hozott hordágyra fektették a sebesültet. Pajcsadze még mindig nem nyerte vissza az öntudatát.

— Jobb is így — mondta Kámov. — Legalább addig sem érez fájdalmat.

— Hogyan történt? — kérdezte újra Melnyikov.

Ösztönösen az amerikaira nézett. Az némán állt mellette.

— Jó napot! — nyújtotta a kezét Bason-nek.

— Hagyja! — szólt rá keményen Kámov. — Gyilkosokkal nem fogunk kezet.

Melnyikov rémülten húzta vissza a kezét: — Gyilkosok?

— Arszén Georgijevicset ennek a gengszternek a lövedéke sebesítette meg — mondta szándékosan angolul Kámov. Tudta, hogy Melnyikov beszéli ezt a nyelvet. — Csupán a véletlen mentette meg az életét… Előkészítette a kabint?

— Igen, előkészítettem.

— Zárja be oda.

Melnyikov undorodva nézte a váratlan látogatót. A nyelvén volt a kérdés: miért nem lőtte le Kámov ezt az embert, aki Pajcsadze életére tört, de mégsem szólt semmit. A sebesültet némán az űrhajóba vitték, ahol Belopolszkijjal találkoztak. Bason lehajtott fejjel ment mögöttük. Mikor észrevette Konsztantyin Jevgenyevics közeledését az amerikai felé, Melnyikov elismételte Kámov szavait.

— Kövessen! — szólt, szavait Bason-nek címezve.

Elvezette az amerikait az előkészített kabinba, bezárta kerek ajtaját, és visszatért az obszervatóriumba, ahol Kámov sietve készült az operációra. Pajcsadze még mindig ájult volt, ezért úgy döntött, hogy nem folyamodnak érzéstelenítéshez. A műtét, ami a golyó eltávolításához kell, nem tarthat tovább öt percnél. És valóban, öt perc alatt mindennel végeztek.

— Már csak pihenésre és ápolásra van szüksége — mondta Kámov.

— Gondolja, hogy túl van az életveszélyen?

— Természetesen. A seb nem súlyos. Az ájulását a szállítás okozta. Úgy gondolom, három nap múlva, mikor elindulunk, Arszén Georgijevics már elég jól fogja már érezni magát.

Miközben beszélt befejezte a sebesült kötözését, és élénken elkezdte azt élesztgetni.

Három perccel később Pajcsadze felnyitotta a szemét.

— Hogy érzi magát? — kérdezte tőle Kámov.

— Jól.

— Próbáljon meg óvatosan mozogni.

— Megengedik, hogy vigyázzak a sebesültünkre? — kérdezte Melnyikov.

— Arszén Georgijevics felügyelete valamennyiőnk folyamatos dolga lesz — válaszolta Kámov. — Majd felváltva ügyelünk rá.

— Ez megcsáklyázná a terveinket — nézett esdeklőn bajtársaira Pajcsadze. — Nem kell engem ápolni.

Nincs semmi komoly bajom. Tudhatja jól, Szergej Alekszandrovics.

— Ebben a dologba — mondta Kámov — nincs beleszólása. Úgy lesz, ahogy mondtam. Az ön egészsége a legelőrevalóbb. És most feküdjön le és hallgasson. Mára megtiltom önnek a beszédet.

— Még nem mondta el az egész történetet — szólt Melnyikov.

— Most elmondom.

Miután meghallgatták részletes beszámolóját a nap eseményeiről, Belopolszkij elgondolkodva szólt: — Kiderült, hogy az üzletemberek a Marson is hűek önmagukhoz.

— Másképp nem is volna lehetséges — felelte Pajcsadze.

— Azt hiszem, megtiltottam önnek a beszédet — szólt rá Kámov. — Miért nem hallgat az orvosára?

Pajcsadze elmosolyodott, és bal kezével befogta a száját.

— Ez a szerencsétlen eset csakugyan megakasztja terveinket — mondta Kámov —, de ez nem nagy baj.

A bolygó egy sivatag. Ha a Vénusz kellemes meglepetést nyújtott, a Mars, amelyhez annyi álom kapcsolódik, épp az ellenkezőjét tette. A növényi minták begyűjtése, és az állatok vadászatát hárma is meg tudjuk szervezni. Szerettem volna a levegő fölé repülni űrhajónkkal, és felülről megvizsgálni a bolygót, de Bason lövése ezt megakadályozta. Most akarva-akaratlan ki kell várnunk a visszaindulás tervezett idejét. Arszén Georgijevicsnek nyugalomra van szüksége, amíg lehet. Holnap Borisz Nyikolájeviccsel fel kel keresnünk ismét az amerikai hajót. Meg kell keresnünk Hapgood maradványait, és eltemetni azokat. Konsztantyin Jevgenyevics megint a hajón marad.

— Majd növényeket gyűjtök — felelte Belopolszkij.

— Csak miután mi visszaértünk. Távollétünkben nem hagyhatja el a hajót. Ne felejtse el, hogy nem tudjuk milyen állatok élnek a Marson. Hapgood halála is a legnagyobb odafigyelésre int bennünket.