Visszatérés

HÉT

Egyik éjjel, nagyon későn, szerelemtől fáradtan feküdtünk, Eri felém fordított arca a könyököm hajlatában pihent, s a nyitott ablakon egyenesen kiláttam a felhők között a csillagokra. Nem fújt a szél, a függöny szunnyadó fehér kísértetként hevert az ablakpárkányon, de hallottam az óceán hullámverését. Hosszú morajjal gördült kifelé a hullám, dübörögve tört meg a parton, néhány szívdobbanásnyi csönd, és a láthatatlan víz a sötétségben újra megostromolta a lapos partot. De én nem a monoton hullámverésre, a földi lét jelére figyeltem — tágra nyitott szemmel bámultam a Dél Keresztjét, amelynek bétája iránycsillagunk volt. Minden napomat az ő bemérésével kezdtem, már olyan gépiesen, hogy közben másfelé jártak a gondolataim; biztos vezérlőnk volt, soha ki nem alvó világítótorony az űrben. Szinte kezemben éreztem a fémfogantyúkat, amelyekkel azt a fénypontot, a sötétség dárdahegyét, a látómező közepébe tereltem, szinte éreztem a szemüveg puha gumikeretét arcomon, szemöldökömön. Ez a csillag, a legtávolabbiak egyike, még akkor is alig változott, amikor célba értünk; ugyanolyan közönyösen ragyogott, pedig az egész Dél Keresztje régen szétesett már. Nem létezett a mi számunkra, mert berepültünk a karjai közé, s akkor ezt a fehér pontot, ezt a csillagóriást nem kihívásnak láttuk már, mint eleinte. Változatlansága megmutatta igazi jelentését, ráébresztett, milyen apró-cseprők a mi tetteink, rádöbbentett az űr, a világegyetem teljes közönyére, amellyel soha senki nem tud megbékélni.

De most, amint az óceán két morajlása között Eri lélegzését lestem, alig hittem az egészet. Hajtogathattam magamban: — Igenis ott voltam, igazán ott voltam — határtalan álmélkodásom mégsem csökkent. Eri összerándult. El akartam húzódni, hogy kényelmesebben elférjen, de hirtelen megéreztem a tekintetét.

— Nem alszol? — suttogtam.

Lehajoltam, hogy megcsókoljam, de ajkamra tette az ujját. Ott tartotta egy percig, aztán ujjai kulcscsontomon át a mellkasomra vándoroltak, körülrajzolták a kemény horpadást a bordáim között, rásimultak.

— Mi ez? — súgta.

— Sebhely.

— Mitől?

— Baleset.

Elhallgatott. Éreztem, hogy néz. Fölemelte a fejét. Szeme sötét folt, csak fehér válla, lélegzése derengett fölöttem.

— Miért nem mondasz el nekem semmit? — suttogta.

— Eri.?

— Miért nem akarsz beszélni?

— A csillagokról? — jöttem rá. Hallgatott. Nem tudtam, mit mondjak.

— Azt hiszed, nem érteném meg?

Egészen közelről figyeltem a félhomályon át, a szobát betöltő és elhagyó hullámverésen át, és nem tudtam, hogyan magyarázzam el neki.

— Eri.

Megpróbáltam átölelni. Kibontakozott, és felült az ágyon.

— Nem kell beszélned, ha nem akarod. De mondd meg, miért!

— Nem tudod? Igazán nem tudod?

— Most már tudom. Kímélni akarsz?

— Nem. Egyszerűen félek.

— Mitől?^

— Nem is tudom. Nem akarom felbolygatni ezt az egészet. Semmit sem tagadok meg. Úgysem lehet. De ha beszélnék róla, úgy érzem. belezárkóznék. Mindenki elől, minden elől, az elől, ami. most van.

— Értelek — mondta halkan. Arca halvány foltja eltűnt, lehajtotta a fejét. — Azt gondolod, én semmibe veszem.

— Nem, dehogy — próbáltam félbeszakítani.

— Várj, most én beszélek! Az más kérdés, hogy mit gondolok az űrutazásról, és hogy én sohasem hagynám el a Földet. De hozzád és hozzám ennek semmi köze. Illetve, mégis: mert együtt vagyunk. Különben nem kerültünk volna össze, soha. Az űrutazás nekem te vagy. Ezért szeretném annyira. de nem muszáj. Ha úgy van, ahogy mondod. Ha úgy érzed.

— Elmondom.

— De ne ma!

— Ma.

— Feküdj le!

A párnára hanyatlottam. Eri lábujjhegyen elsurrant, fehérlett a félhomályban. Behúzta a függönyt. A csillagok eltűntek, csak az óceán elnyújtott, makacsul ismétlődő morajlása maradt. Szinte semmit sem láttam. A levegő rezzenése árulta el Eri lépteit, megsüllyedt az ágy.

— Láttál valaha Prométheusz osztályú űrhajót?

— Nem.

— Nagyon nagy. A Földön több mint háromszázezer tonnát nyomna.

— És ilyen kevesen voltatok?

— Tizenketten. Tom Arder, Olaf, Arne, Thomas: a pilóták. No meg én. És hét tudós. De azt ne hidd, hogy üres volt a hajó! A tömeg kilenc tized része a meghajtáshoz szükséges. Aztán a fényképező készülékek. Raktárak, készletek, tartalék egységek. A lakótér nem nagy. Egy-egy kabin és a közös helyiségek. A hajótest középső részében a központ és a kis leszállórakéták, a még kisebb szondák, koronaminta-vételhez.

— Olyannal voltál. az Arcturus fölött?

— Igen. Arderral.

— Miért nem együtt repültetek?

— Egy rakétában? Mert akkor kisebb az esély.

— Miért?

— Nézd, a szonda tulajdonképpen egy hűtőgép. Amolyan repülő jégszekrény. Annyi hely van benne, hogy ülve elfér az ember. Ül ott a jégburokban. A jég kívülről, a páncél felől olvad, és a csöveken újra megfagy. De a kompresszorok elromolhatnak. Akkor csak egy pillanat kell, mert kint nyolcezer vagy tízezer fok van. Ha a rakéta kétszemélyes, akkor két ember hal meg. Így meg csak egy. Érted?

— Értem.

Ott tartotta a kezét a mellemen, az érzéketlen heg fölött.

— Ez. ott történt?

— Nem, Eri. Ne meséljek inkább valami másról?

— Ahogy akarod.

— Csak ne hidd. Erről senki sem tud.

— Erről?

Ujjai melegétől megbizsergett a sebhely — mintha életre kelne.

— Igen., — Hogy lehet az? És Olaf?

— Még Olaf sem. Senki. Hazudtam nekik. Eri. Most már el kell mondanom, túl messzire mentem. Szóval, Eri. a hatodik évben történt. Már hazafelé jöttük, de a ködben nem lehet gyorsan haladni. Gyönyörű látvány. Minél gyorsabban repül az űrhajó, annál erősebben felfénylik a köd. Fénycsóvát húztunk magunk után, nem olyat, mint az üstökös csóvája, inkább a sarki fényre hasonlított, szétterült az égen az Eridan alfájáig, ezer és ezer mérföldre. Arder és Ennesson már nem élt. Venturi sem. Mindig reggel hatkor ébredtem, akkor változott kékről fehérre a világítás. Olaf hangját hallottam a kormányfülkéből. Valami érdekeset vett észre. Lementem. A radaron egy foltocska látszott, kicsit kiesett az utunkból. Thomas is lejött, törtük a fejünket, mi lehet az. Meteornak túl nagy, a meteorok különben sem járnak egyedül. Mindenesetre csökkentettük a sebességet. Ettől a többiek is fölébredtek. Emlékszem, amikor bejöttek, Thomas tréfálkozott, hogy biztosan egy másik űrhajó. Gyakran elsütöttük ezt a viccet. Valahol az űrben nyilván kószálnak más galaxisok űrhajói, de hamarabb összetalálkozna két szúnyog, ha a Föld két ellentétes oldaláról repítik fel. Már kifelé tartottunk abból a hideg ködből, olyan ritka lett a por, hogy szabad szemmel láttuk a hatos nagyságrendű csillagokat. A foltocskáról kiderült, hogy valami kósza törpebolygó. Olyasféle, mint a Vesta. Úgy negyedbillió tonnás, talán kicsit nagyobb. Rendkívül szabályos alakú, majdnem tökéletes gömb. Ritkaság az ilyen. A hajó orra előtt volt, két milliparszeknyire. Kozmikus sebességgel haladt, mi meg utána. Thurber megkérdezte tőlem, közelebb mehetünk-e hozzá. Mondtam, hogy igen, negyed mikroparszeknyire.

Hát, meg is közelítettük. Távcsövön nézve olyan volt, akár egy sündisznó. Tüskék meredeztek ki a gömbből. Különleges jószág. Múzeumba illő. Thurber vitatkozni kezdett Biellel, tektonikus erede tűek-e azok a tüskék. Thomas közbeszólt, hogy annak utána lehet járni. Energiába se kerül, úgysem gyorsítunk még. O lerepül, összeszed egypár kőzetmintát, és visszajön. Gimma habozott. Idővel jól álltunk, mindig volt tartalékunk. Végül beleegyezett. Biztosan azért, mert én ott voltam. Bár nem szóltam semmit. Talán éppen azért. Tudod, olyan lett a viszonyunk, de arról majd máskor mesélek. Leálltunk. Ez időbe kerül, a bolygócska közben elhúzott, csak radaron néztük. Aggódtam, mert amióta csak visszafordultunk, egymást követték a bajok. Hol ez döglött be, hol az, mindenféle buta kis hiba, amit soká tart kijavítani, és valahogy semmi ésszerű okuk nem volt. Én nem vagyok babonás, de a sorozatok törvényében hiszek. Mindegy, végül is nem tudtam mivel érvelni. Gyerekjátéknak látszott az egész, de azért magam ellenőriztem Thomas motorját, és szóltam neki, hogy vigyázzon. A porral.

— Mivel?

— A porral. Hideg ködökben az ilyen kis égitest úgy hat, mint a porszívó, érted? Magához vonzza a port, amerre csak kering, és ideje van hozzá jócskán. Rétegekben rakódik le rá a por, néha kétszeresére is megnöveli. De ha gázsugár éri a bolygó felületét, vagy akár ha valaki egy nagyot toppant rajta, akkor óriási porfelhő száll fel, aztán ott lebeg sokáig. Más bajt nem okoz, csak látni nem lehet tőle semmit. Hát erről szóltam Thomasnak. Persze, tudta magától is, legalább olyan jól, mint én. Olaf elrepítette a fedélzeti kilövőből, én fölmentem a mérőterembe, hogy irányítsam. Láttam, amint irányba áll, manőverez, megfordítja a rakétáját, és nyílegyenesen leereszkedik. Persze, azután már nem láthattam, földi mértékkel mégiscsak hárommérföldnyire volt.

— Radaron nézted?

— Nem, optikáin, szóval távcsövön. Infravörösben. De egész idő alatt beszélgettem vele. Rádión. Éppen arra gondoltam, hogy rég nem láttam Thomast ilyen elővigyázatosan leszállni — mind valahogy óvatosabbak lettünk, mióta hazafelé tartottunk —, amikor egy kis villanást láttam, és a bolygócska korongján megjelent egy gyorsan növekedő, fekete folt. Gimma, aki mellettem állt, felkiáltott. Azt hitte, Thomas az utolsó percben, hogy fékezzen, rálökte a lángot. Tudod, így mondjuk, ha egyetlen, rövid sugárlökéssel fékezünk. Csakhogy ilyen körülmények között sohasem csináljuk. Én tudtam, hogy Thomas sohasem tette volna. Egészen biztos, hogy villám volt.

— Villám? Ott?

— Hát persze. Tudod, ha egy test nagy sebességgel mozog a ködfelhőben, statikus elektromossággal töltődik fel a súrlódástól. A Prométheusz és a bolygócska között töltéskülönbség lépett fel. Akár több milliárd voltnyi. Vagy még nagyobb. Amikor Thomas leszállt, kipattant egy szikra. Ez lehetett a villanás, a hirtelen hőségtől felszállt a por, és a porfelhő egy perc alatt eltakarta a bolygó egész korongját. Nem is hallottuk Thomast, csak recsegett a rádiója. Őrülten dühös voltam, főleg magamra, hogy ezt a veszélyt nem vettem figyelembe. A rakétának voltak tövisforma villámhárítói, ott kellett volna a töltésnek szép simán elfolynia. De nem folyt. Egyébként kisülések is előfordulnak, de nem ekkorák. Ez roppant erős volt. Gimma kérdezte, szerintem mikor ülepszik le a por. Thurber semmit se kérdezett, nyilvánvaló volt, hogy napokig eltart.

— Napokig?

— Persze, mert ott alig van gravitáció. Ha elejtesz egy követ, órák hosszat esik lefelé. Hát még a por, ami fölverődött több száz méter magasságba. Mondtam Gimmának, hogy foglalkozzon a maga dolgaival, mert várnunk kell.

— És semmit sem lehetett csinálni?

— Semmit. Illetve, ha biztos lehettem volna benne, hogy Thomas nem szállt ki a rakétájából, akkor megkockáztathatok egy manővert. Megfordítom a Prométheuszt, lefarolok a bolygócska közelébe, és teljes sugárnyomással szétfújom azt a rohadt port, hogy szanaszét repüljön az egész galaxisban, de hát nem tudhattam, kiszállt-e Thomas. És hogy megkeressem. A bolygócska felszíne akkora, mint mondjuk, Korzikáé. És ott lent a porfelhőben megeshet, hogy ott hever egylépésnyire tőlem, és elmegyek mellette, mert semmit se látni. Egyetlen megoldás volt. Csak ő segíthetett magán. Ha felszáll, és visszarepül.

— De nem jött vissza?

— Nem jött.

— És nem tudod, miért?

— Sejtem. Vakon kellett volna felszállnia. Én láttam onnan fentről, hogy a porfelhő, mondjuk, legfeljebb fél mérföld magas, de ő nem tudhatta. Félt, hogy kőfalba ütközik, vagy nekirepül egy kiálló sziklának. Talán valami mély szakadékban szállt le. Szóval, csak vártunk, egy helyben maradva, egy napig, két napig — volt neki hat napra való oxigénje, vize, élelme. A vastartalék. Nyilvánvaló volt, hogy senki sem tehet semmit. Csak mászkáltunk fel-alá, és gyötörtük az agyunkat, hogyan tudnánk Thomast mégiscsak kihúzni a pácból. Emittorok. Különféle hullámhosszak. Jelzőrakétákat lődöztünk le. Még egy villanást se láttunk, koromfekete volt a porfelhő. Akár a sír. Harmadik nap, harmadik éjjel. A mérések azt mutatták, hogy lassacskán ereszkedik a por, de nem tudhattam, eléggé leülepszik-e a hetven óra alatt, ami Thomasnak még maradt. Élelem nélkül persze tovább is elücsöröghetne ott, de levegő nélkül nem. Hirtelen eszembe jutott egy ötlet. Végtére is, Thomas rakétája nagyrészt acélból van. Ha ezen az átkozott bolygón nincsen vasérc, akkor hátha megtaláljuk a rakétát ferromutatóval. Tudod, azzal a készülékkel, ami a vasat jelzi. Nagyon érzékeny. Háromnegyed kilométerről megtalál egy szöget. A rakétát több mérföldről is jelezné. Olaffal még bütyköltünk kicsit a készüléken. Aztán megmondtam Gimmának, mi újság, és lerepültem.

— Egyedül?

— Persze.

— De miért egyedül?

— Mert Thomas nélkül már csak ketten voltunk, és a Prométheusz nem maradhatott pilóta nélkül.

— És beleegyeztek?

Elmosolyodtam a sötétben.

— Én voltam az első pilóta. Gimma nem adhatott nekem parancsot, csak javaslatot tehetett, én pedig kiszámítottam az esélyeket, és igent vagy nemet mondtam. Vagyis természetesen igent mondtam. Vészhelyzetben különben is nekem kellett döntenem.

— És mit szólt Olaf?

— Képzelheted! Ismered már egy kicsit Olafot. Huzakodtunk egy darabig. De végül is, tulajdonképpen én küldtem le Thomast. Ezt Olaf se tagadhatta. Elég az hozzá, hogy lerepültem. Persze, rakéta nélkül.

— Rakéta nélkül.?

— Igen, szkafanderben, gázpisztollyal. Eltartott egy ideig, de nem olyan soká, mint hinnéd. Csak a ferromutatóval voltam bajban, mert jókora doboz, majdnem láda, szörnyen ügyetlen a fogása. Súlya persze nem volt, de amikor leértem a porfelhőbe, vigyáznom kellett, hogy bele ne verjem valamibe. Amíg közeledtem, a porfelhőt nem is láttam, csak lassanként eltünedeztek a csillagok, előbb csak néhány, az ég peremén, aztán fekete lett majdnem minden. Hátranéztem, a Prométheusz még ott ragyogott teljes méretében, volt egy külön berendezésünk az egész páncél kivilágításához. Olyan volt, mint egy hosszú, fehér ceruza, gombaformával a végén, az a fotonreflektor. Aztán egy csapásra minden eltűnt. Átmenet nélkül. Legfeljebb egy pillanatnyi fekete köd, és többé semmit se láttam. A rádió be sem volt kapcsolva, helyette a ferromutató döngicsélt a fejhallgatómban. Az egész út a porfelhő széléig csak néhány perc volt, de aztán csigatempóban, több mint két óra hosszat ereszkedtem a talajig, mert nagyon kellett vigyáznom. A villanylámpa semmit sem ért, erre különben számítottam is. Nekiálltam a keresésnek. Tudod, milyenek a nagy cseppkövek a barlangokban.

— Tudom.

— Olyasféle volt ez, csak félelmetesebb. Mármint amit később láttam, amikor a por már leülepedett, mert akkor, az elején, olyan vaksötétben keresgéltem, mintha a sisakom ablakára szurok ömlött volna. A ladikot felszíjaztam magamra. Mozgatnom kellett a kis antennáját, hegyeztem a fülem, kinyújtott kézzel botorkáltam; életemben nem bukdácsoltam annyit, mint ott. Ártani nem ártott a hasra esés, annyira csekély ott a gravitáció, úgyhogy ha van egy pici fény, tízszer is visszanyerné az ember az egyensúlyát, mielőtt a földre pottyan. De vaksötétben. tudod, nehéz ezt elmesélni. Az a bolygócska tele van tűhegyes kőoszlopokkal meg ingókövekkel. Csak letettem a lábam, és már estem is valamerre, jobban mondva ellebegtem azzal a részeg lassúsággal, el se rugaszkodhattam, mert akkor negyedóra hosszat felfelé vitorlázom. Egyszerűen várnom kellett, míg földet nem érek. Megpróbáltam továbbjutni, akkor meg elindult alattam a görgeteg, mert ott a sziklákat, kődarabokat, kavicsokat szinte semmi sem tartja össze, de azért egy nagyobb kőtömb agyonütné az embert, ha a fejére esik. mert akkor a tömeg érvényesül, nem a súly. Igaz, van idő elugrani alóla, de persze csak akkor, ha látja az ember, vagy legalább hallja. De mivel levegő sincs, csak a talpam alatt megremegő talaj árulta el, hogy megint kimozdítottam az egyensúlyából egy nagy rakás sziklát, aztán várhattam, jön-e a szurokfekete semmiből egy jókora kő, ami összelapít. No szóval, így vándoroltam órák hosszat, és már rég nem találtam olyan nagyszerűnek az ötletemet a ferromutatóval. Azért is ügyelnem kellett minden lépésemre, mert egypárszor véletlenül elrugaszkodtam, aztán lebegtem a talaj fölött, mint valami bolond rémálomban. De a végén mégiscsak meghallottam a jelzést. Aztán újra meg újra elvesztettem, már nem is emlékszem, hányszor, talán nyolcszor is, elég az hozzá, hogy mire a rakétát megtaláltam, a Prométheuszon már éjszaka volt.

Ferdén állt a rakéta, félig belefúródott abba az ördögi porba. Nincs a világon puhább, finomabb anyag, el tudod képzelni? Ha megtapintod, szinte nem is érzed. a legfinomabb pihe is kemény hozzá képest. Hihetetlenül parányi szemcsékből áll. Benéztem a rakétába, Thomas nem volt ott. Azt mondtam az előbb, hogy ferdén állt a rakéta, de biztosan nem tudhattam, mert különleges szintező nélkül nem lehet ott kimérni a függőlegest, még azzal is egy óra hosszat tartana, a közönséges mérőónnak meg nem lenne súlya, nem feszítené ki a zsinórt, csak röpködne, mint a légy. Szóval, nem is csodáltam, hogy Thomas nem próbált felszállni. Bemásztam a rakétába. Rögtön láttam, hogy a kéznél lévő holmikból össze akart barkácsolni egy precíziós szintezőt, de nem sikerült. Az élelemből elég sokat ott hagyott, de az oxigénből semmit. Nyilván átnyomta az egészet a szkafander palackjába, és kiszállt.

— De miért?

— Hát igen, én is ezen töprengtem, hogy miért. Ott volt három napig. Az ilyen kis rakétában nincs más, csak a fotel, a képernyő, a fogantyúk és hátul a csapóajtó. Üldögéltem ott egy kicsit. Tudtam már, hogy nem találom meg. Felötlött bennem, hogy talán éppen akkor szállt ki, amikor én érte jöttem, talán a gázpisztollyal visszarepült a Prométheuszra, már ott is van, míg én itt mászkálok az ingatag kőtörmelékben. Olyan hevesen pattantam ki a rakétából, hogy fölrepültem. Se az irányt nem érzékeltem, se semmit. Tudod, milyen az, amikor a vaksötétben káprázni kezd a szemed? Szikrákat lát, aztán képzelődik róluk? Fénysugarak, látomások jelennek meg. Hát az egyensúlyérzék is képes ilyesmikre. Ahol egyáltalán nincs gravitáció, az még hagyján, csak meg kell szokni. De ahol olyan roppant gyenge, mint azon a bolygón. ott az egyensúlyérzék összezavarodik, hibásan reagál, hogy azt ne mondjam: meghibban. Hol úgy rémlik, egyenesen fölfelé repülsz, hol azt érzed, éppen most zuhansz valami szakadékba, és ez így megy szakadatlanul. Közben pedig még azt is érzed, hogy a karod, lábad, törzsed kicsavarodik, pörög, forog, helyet cserél, még a fejed se a nyakadon ül.

Hát így lebegtem ott, aztán végre nekiütköztem valami falnak. Visszapattantam, megint nekivágódtam valaminek, pörögni kezdtem, de sikerült elkapnom egy kiálló követ. És valaki feküdt ott. Thomas.

Eri hallgatott. Csak az óceán zúgott a sötétségben.

— Nem, ne hidd! Élt. Rögtön felült. Bekapcsoltam a rádiót. Olyan közel voltunk egymáshoz, hogy egészen jól működött.

— Te vagy az? — szólalt meg.

— Én vagyok — mondtam. Olyan képtelen jelenet volt, mint egy olcsó vígjátékban. De így történt. Mind a ketten feltápászkodtunk.

— Hogy érzed magad? — kérdeztem.

— Remekül. És te?

Kicsit elcsodálkoztam, de vettem a lapot.

— Köszönöm, nagyon jól. Otthon is mindenki egészséges.

Hülye vicc volt, de azt gondoltam, szándékosan bohóckodik — ezzel mutatja, hogy jól tartja magát, érted?

— Értem.

Amikor közelebb lépett, már láttam belőle valamicskét — a vállamon lévő lámpa fényében homályosabb folt vált ki a sötétségből. Megtapogattam a szkafanderét — ép volt.

— Oxigéned van? — kérdeztem. Ez volt a legfontosabb.

— Ugyan már — mondta.

Fontolgattam, mit csináljak. Felszálljunk a rakétájával? Inkább nem, túlságosan kockázatos. Őszintén szólva, még csak nem is nagyon örültem. Féltem — vagy valahogy bizonytalan voltam —, nehéz megmagyarázni. Valószerűtlen volt a helyzet, valami furcsát éreztem benne, bár nem tudtam, mi az, sőt még ez a furcsállás sem tudatosult bennem. Csak éppen nem örvendeztem, hogy csodák csodájára sikerült megtalálnom. Azon tanakodtam, hogyan szabadítsam ki a rakétát. Bár tulajdonképpen, gondoltam, nem ez a legfontosabb. Előbb meg kell tudnom, vele mi a helyzet. Hiszen csak állunk itt a csillagtalan, fekete éjszakában, mint szamár a hegyen.

— Mit csináltál egész idő alatt? — kérdeztem. Tudnom kellett, mert ez fontos. Ha bármivel is próbálkozott, akár kőzeteket gyűjtött, az jó jel.

— Mindenfélét — mondta. — És te mit csináltál, Tom?

— Mi az, hogy Tom? — kérdeztem, és végigfutott a hátamon a hideg. Hiszen Arder már egy éve meghalt, és ezt Thomas nagyon jól tudja.

— Hiszen te Tom vagy. Nem igaz? Megismerem a hangodat.

Nem válaszoltam. Vállamra csapott, kesztyűje megcsörrent a szkafanderemen.

— Randa világ, mi? — dörmögte. — Látni se lehet, és különben sincs semmi. Nem így képzeltem, az egyszer biztos. Hát te?

Képzelődik, gondoltam, azért emlegeti Ardert. Végül is. megesett ez már nem egy pilótával.

— Úgy, ahogy mondod — hagytam rá. — Ócska egy hely. Menjünk innen, Thomas!

— Menjünk innen? — csodálkozott. — Hogy érted ezt. Tom? Már nem törődtem vele, hogy Tomnak nevez.

— Miért, itt akarsz maradni? — mondtam.

— És te nem?

Ugrat, gondoltam, de most már elég a buta viccekből.

— Nem — mondtam. — Megyünk vissza. Hol a pisztolyod?

— Elvesztettem, amikor meghaltam.

— Mi?!

— De kit érdekel? — tette hozzá. — Halottnak nem kell pisztoly.

— Na jó — mondtam. — Gyere, átkötlek, és indulunk.

— Megőrültél, Tom? Hová?

— Hát a Prométheuszra.

— Hiszen nincs itt.

— De ott van, följebb. No gyere, hadd kösselek át!

— Várj csak! Ellökött.

— Te valahogy furcsán beszélsz. Te nem is vagy Tom!

— Persze, hogy nem. Én Hal vagyok.

— Hát te is feldobtad a talpad? Mikor?

Már nagyjából láttam, mi a helyzet, és ehhez igazodtam.

— Van annak már egypár napja — mondtam. — Gyere, hadd kösselek át.

De nem engedte. És huzakodni kezdtünk, először csak úgy tréfából, aztán komolyabban, igyekeztem lefogni, de nem bírtam a szkafanderben. Mit tegyek? Nem hagyhattam ott egy percre sem, mert másodszorra már nem találnám meg. Csodák nem történnek kétszer. És mindenáron maradni akart, mondván, hogy ő meghalt. Vitatkoztunk, szó szót követett, már azt hittem, sikerült meggyőznöm, eljön velem, hát odaadtam neki a gázpisztolyomat, hogy tartsa — és akkor egészen közel hajolt hozzám, majdnem láttam az arcát a két üvegen át. Rám förmedt: „Te gazember! Becsaptál! Te élsz!” — és belém lőtt.

Már jó ideje éreztem, hogy Eri a vállamhoz szorítja arcát. Az utolsó szónál összerándult, mintha áramütés érte volna, és kezét a sebhelyre tette. Hallgattunk egy ideig.

— Nagyon jó szkafander volt — mondtam végül. — Megvédett, látod. Csak behorpadt, eltört egypár bordát, összezúzta az izmokat, de megvédett. Nem is ájultam el, csak a jobb kezemet nem bírtam egy darabig mozdítani, és éreztem a forróságból, hogy folyik a vérem. Kicsit azért elkábulhattam, mert amikor felálltam, Thomas nem volt ott, és nem tudom, mikor, hogyan tűnt el. Meg akartam keresni, négykézláb tapogatóztam a sötétben, de csak a pisztolyt találtam meg. Biztosan mindjárt eldobta a lövés után. No és azzal a pisztollyal vissza is jutottam. Észrevettek, mihelyt a porfelhőből kikerültem. Olaf közelebb vezette a hajót, és beszedtek. Azt mondtam, hogy nem találtam meg Thomast, csak az üres rakétát. A pisztoly pedig kiesett a kezemből és elsült, amikor megbotlottam. A szkafander dupla falú. A belső lemezből letört egy darabka. Itt van a bordám alatt.

Megint hallgattunk egy nagyot, csak a hullámok zúgtak, dübörögtek, mintha újra és újra megrohamoznák a partot, elődeik végtelen sorának kudarcával mit sem törődve. Újra meg újra feltorlódott, megtört a hullám, egyre puhábban, halkabban morajlott, végül elhallgatott.

— Elindultatok.?

— Nem. Vártunk. További két nap múlva leülepedett a porfelhő, és én másodszor is lerepültem. Egyedül. Érted, hogy miért, minden egyéb okon kívül?

— Értem.

— Hamar megtaláltam, mert a szkafandere világított a sötétben. Egy sziklaoszlop alatt feküdt. Nem látszott az arca, zúzmarás volt belül az üveg, úgyhogy amikor fölemeltem, első pillanatban azt hittem, üres burok van a kezemben. szinte súlytalan. De ő volt az. Otthagytam, és visszarepültem a rakétájával. Később alaposan átvizsgáltam a rakétát, és rájöttem, mi történt. Thomasnak megállt az órája, egy közönséges óra. és elvesztette az időérzékét. Nem tudta követni, hogyan telnek az órák, a napok. Megjavítottam és beállítottam az órát, hogy senki rá ne jöjjön.

Átöleltem Erit. Éreztem, amint lélegzetemtől kicsit felborzolódik a haja. O a sebhelyet tapogatta, és a simogatásból hirtelen kérdés formálódott.

— Olyan alakja van.

— Furcsa, ugye? Mert kétszer varrták össze. Előszörre felnyílt a seb. Thurber varrta össze. Mert az orvosunk, Venturi már nem élt.

— O, akitől a piros könyvet kaptad?

— O. Honnan tudod. Beszéltem róla, Eri? Nem hiszem.

— Olafnak mondtad, akkor. emlékszel.

— Tényleg. De hogy te megjegyezted! Ilyen apróságot. Látod, milyen hálátlan alak vagyok. Otthagytam a könyvet a Prométheuszon, minden mással együtt.

— Ott maradt a holmid? A Lunán?

— Ott. De nem érdemes elhozni.

— Érdemes, Hal.

— Ugyan, szívem, nem kell ide emlékmúzeum. Ki nem állhatom. Ha elhoznám azt a cókmókot, hát csak azért, hogy elégessem. Semmi mást nem tartanék meg, csak ami őtőlük maradt. A kavicsot.

— Milyen kavicsot?

— Több kavicsom van. Az egyik a Kereneiáról, a másik Thomas bolygójáról. de azt ne hidd, hogy ott gyűjtögettem őket! Egyszerűen beszorultak a csizmatalpam bordáiba, Olaf szedte ki, ő rakta el, és felírta, honnan valók. Hiába próbáltam lebeszélni. Butaság, de. muszáj, hogy ezt is elmeséljem. Igen, muszáj, mert különben azt hinnéd, hogy ott minden borzalmas volt, és nem történt semmi más, csak folyton valaki meghalt. Képzeld el, hogy. különböző világok léteznek egyszerre. Először a rózsaszínű, a legkönnyebb, legfinomabb, csupa rózsaszínű végtelenség, és benne a másik, ami átjárja, az sötétebb. Aztán távolabb vörös, majdnem lilába megy át, de az nagyon mesz-sze van, és köröskörül csak a fény, valami könnyű derengés, nem olyan, mint a felhők, vagy a köd. ez más. Nincsenek rá szavak. Kiszálltunk a rakétából, ketten, és csak néztük. Eri, én azt máig sem értem. Látod, még most is elszorul a torkom, olyan gyönyörű volt. Gondolj bele: ott nincs élet. Nincs se növény, se állat, se madár, egyáltalán semmi, nincsenek szemek, hogy lássák. És biztosan tudod, hogy a világ teremtése óta nem látta még senki, hogy mi vagyunk az elsők Arderral, és ha el nem romlik a graviméterünk, és le nem szállunk, hogy beállítsuk, mert összetört a kvarc, és kiömlött a higany, akkor a világ végéig nem állna ott meg senki, és nem látná azt a csodát. Hát nem fantasztikus? Szeretne az ember. nem is tudom. De nem bírtunk tőle elszakadni. Elfelejtettük, miért szálltunk le, csak álltunk, álltunk és bámultuk.

— De mi volt az, Hal?

— Nem tudom. Amikor visszaértünk és elmeséltük, Biel mindenáron le akart szállni, de nem lehetett. Nem volt elég tartalék hajtóanyagunk. Rengeteg felvételt csináltunk ott, de semmit sem értek. A fényképeken csak valami rózsaszínű tej látszott lila szegéllyel, és Biel mindenfélét összehordott szilícium alapú hidrogénes gőzökről, amik foszforeszkálnak, de gondolom, ő se hitte az egészet, csak el volt keseredve, hogy nem vizsgálhatja meg, mi van ott, hát próbált valami magyarázatot keresni. Olyan volt ott, mint. hát éppen ez az, hogy mint semmi más. Nem ismerünk semmi hasonlót. Felfoghatatlan mélysége van, de nem tájkép. Mondtam, azok az árnyalatok, egyre távolabbi, egyre sötétebb színek, káprázott tőle a szemünk. Ahogyan mozog. nem, igazából nem is mozog. Csak valahogy árad, ömlik, és megszilárdul. Változik, mintha lélegzene, de mégis mindig ugyanaz, én nem is tudom, talán az benne a legfontosabb, hogy annyira hatalmas. Mintha azon a kegyetlen, fekete végtelenségen túl létezne egy másik örökkévalóság, olyan mélységes és hatalmas, olyan fényes, hogy ha behunyod a szemed, már nem is hiszel benne. Amikor egymásra néztünk. Ismerned kellett volna Ardert. Majd megmutatom fényképen. Olyan volt. nálam magasabb, és csupa erő, mint aki a falon is egyszerűen átgyalogol, de úgy, hogy észre se veszi. Mindig lassan beszélt. Hallottál arról a. gödörről a Kereneián?

— Hallottam.

— Ott volt a sziklák között, beszorulva, alatta a fortyogó iszap, ami bármelyik pillanatban elönt-heti, és azt mondja: „Hal, várj! Még körülnézek. Talán ha levenném a palackot. nem. Nem jön le, beakadtak a szíjak. De várj még!” — És így tovább. Mintha csak a szállodai szobájából telefonálgatna. És ez nem póz volt, ő ilyen volt. A legjózanabb közülünk: mindig mérlegelt. Azért repült aztán velem, nem Olaffal, a barátjával. de erről már hallottál.

— Igen.

— Szóval. Arder. Amikor ránéztem, ott. könnyes volt a szeme. Képzeld csak el, sírt, ő, Tom Arder! Egyébként nem is szégyellte, se akkor, se később.

Beszélgettünk mi aztán arról a látványról, nem is egyszer, folyton visszatértünk rá. A többiek mérgelődtek, mert azt hitték, őket akarjuk bosszantani, megjátsszuk magunkat, vagy ilyesmi. Mert olyankor annyira. áhítatosak lettünk. Nevetséges, igaz? De amit mondani akartam. Egymásra néztünk, és ugyanaz jutott eszünkbe. Pedig azt se tudtuk, sikerül-e rendbe hozni a gravimétert. És anélkül vissza se juthattunk volna a Prométheuszra. Szóval, az jutott eszünkbe, hogy érdemes volt. Egyedül azért is, mert most itt állunk, és nézzük ezt a fenséges, boldogító csodát.

— Hegytetőn álltatok?

— Nem tudom, Eri. Ott valahogy más volt a perspektíva. Mintha fentről látnánk, de nem volt ott semmilyen hegyoldal. Várj csak! Láttad a Grand Canyont, Coloradóban?

— Láttam.

— Képzeld el, hogy az a kanyon ezerszer akkora. Vagy milliószor. Hogy vörös és rózsaszín aranyból van, de majdnem teljesen átlátszó, úgyhogy keresztüllátsz minden geológiai rétegén, alakzatán, ott van előtted minden kanyar, csúcs, nyereg, és ez mind súlytalanul árad, hömpölyög, és mintha arc nélkül rád mosolyogna. Nem, rosszul mondom. Édesem, mi ezerszer is megpróbáltuk Arderral, hogy leírjuk a többieknek azt a látványt, de sohasem sikerült. Hát onnan való az a kavics. Arder hozta el, kabalának. Mindig magával hordta. A Kereneián is nála volt. Egy vitamin-tablettás dobozban tartotta. Később vattába csavarta, mert málladozni kezdett. Aztán. amikor egyedül tértem vissza, ott találtam a kavicsot Arder kabinjában, az ágy alatt. Kieshetett a zsebéből. Ha jól sejtem, Olaf úgy gondolta, ezért történt, de nekem sose merte mondani, mert túl nagy ostobaság. Mi köze lehet egy kavicsnak ahhoz a kis dróthoz, ami tönkretette Arder rádióját.?