Visszatérés

NÉGY

Kinyílt az ajtó. Fehér-narancssárga robot várt a gyepen. Kiszálltam.

— Üdvözöljük Klavestrában — mondta, és fehér pocakja váratlanul dalra fakadt: üveghangok csilingeltek, mintha zenélődoboz rejlene a robotban.

Még akkor is nevettem, amikor segítettem neki a holmimat kirakni. Aztán a fűben ezüstös kis léghajóként álló röp hátsó ajtaja is kinyílt, és két narancssárga robot előtolta az autómat. Súlyos, kék karosszériája csillogott a napsütésben. Teljesen meg is feledkeztem róla. A robotok most, összes bőröndömmel, dobozommal, csomagommal megpakolva, libasorban megindultak a ház felé.

Ablakos falú, nagy kockaház volt. A bejárat panorámaüveges szolárium, aztán előtér, ebédlő, majd a lépcső — igazi falépcső; a zenélődobozos robot fel is hívta a figyelmemet erre a ritkaságra.

Az emelet öt szobája közül egy keletre nézőt választottam, mert a többi szoba, főleg a hegyekre nyíló, csupa arany és ezüst volt, az enyém meg csak falevélmintás: gyűrött zöld levélkék krémszínű alapon.

A robotok összes szerzeményeimet berakták a faliszekrényekbe, ügyesen, halkan dolgoztak, én meg az ablakhoz léptem. Kikötő, gondoltam. Rév. Csak kihajolva láthattam a kékes párafelhőbe burkolózó hegyeket. Alattam virágoskert, mögötte tucatnyi öreg gyümölcsfa; girbegurba, kivénhedt ágaikon már aligha terem bármi.

Arrébb, amerre az út van (láttam előbb a röpből, most eltakarták a sövények), kis ugrótorony magaslott ki a bokrok közül. Ott az úszómedence. Mire megfordultam, a robotok már el is mentek. Az ablakhoz toltam a pehelykönnyű kis íróasztalt, kiraktam rá a tudományos folyóiratok kötegeit, a kristálykönyvek tartóját meg az olvasókészüléket, külön helyet kaptak a még érintetlen jegyzetfüzetek és a tollam. A régi tollam a nagyobb gravitációtól folyni kezdett, és mindent összetintázott, de Olaf remekül megjavította. Dossziékat készítettem a jegyzeteimnek, felírtam rájuk: „Történelem”, „Matematika”, „Fizika”, de csak sebtében, mert nagyon csábított már a víz. Nem tudtam, kimehetek-e csak úgy fürdőnadrágban, fürdőköpenyt ugyanis elfelejtettem vásárolni. Bementem hát a folyosóról nyíló fürdőszobába, és a habpalackkal szerencsétlenkedve valami rémes maskarát állítottam elő. Letépkedtem magamról, és újrakezdtem. A második köpeny kicsit jobban sikerült, bár ez is inkább madárijesztőre illett. Késsel levagdostam az ujjáról és az aljáról lógó cafrangokat, és úgy döntöttem, most már tűrhető.

Lementem. Nem tudtam még, egyedül vagyok-e a házban. A hall üres volt, a kert is, csak egy narancssárga robot nyírta a füvet az elvirágzott rózsabokroknál.

Majdnem futottam az úszómedencéig. Csillogott és fodrozódott benne a víz. Láthatatlan hűvösség áradt belőle. Ledobtam a köpenyt a forró, aranysárga homokba, és a fémlépcsőn felcsattogtam az ugrótorony tetejére. Alacsony, de kezdetnek éppen jó lesz. Elrugaszkodtam, szimpla szaltó — duplát nem mertem, ekkora szünet után! — , és simán értem a vízbe, mint kés a vajba.

Boldogan merültem fel. Erős karcsapásokkal átúsztam a medencét, aztán forduló, és vissza — ötvenméteres lehetett. Nyolcszor úsztam át változatlan ütemben, aztán csöpögve, fókamód partra másztam, és elterültem a homokban, kalapáló szívvel. De jó volt! Hiába, a Földnek megvan a maga varázsa! Pár perc alatt megszáradtam. Felálltam, körülnéztem: senki. Pompás. Szaladtam az ugródeszkára. Előbb hátra szaltó, sikerült, bár túl nagy lendületet vettem: a deszka ruganyos műanyaglapban végződött. Aztán dupla szaltó; az nem nagyon sikerült, combommal vágódtam a vízbe. Kivörösödött a bőröm, mintha leforráztam volna. Sebaj, próbáljuk újra. Kicsit jobb, de nem az igazi. A második fordulatnál nem tudtam kiegyenesedni, elhibáztam a lábmunkát. De makacs voltam, és ráértem, hihetetlenül ráértem! Ugrottam harmadszor, negyedszer, ötödször. Kicsit már zúgott a fülem, amikor — miután még egyszer körülnéztem, a biztonság kedvéért — megpróbálkoztam a csavarorsóval. Teljes lebőgés, fiaskó, az ütéstől elakadt a lélegzetem; jó sok vizet nyeltem, és prüszkölve, köhögve másztam ki a homokba. Leroskadtam az ugródeszka csipkézett létrája elé, olyan szégyenkezve és dühösen, hogy hirtelen kitört belőlem a nevetés. Aztán megint leúsztam négyszázat, szünet, és újra négyszázat.

Visszafelé ballagva más színben láttam a világot. Talán ez hiányzott a legjobban, gondoltam. Fehér robot várt az ajtónál.

— A szobájában óhajt étkezni, vagy az ebédlőben?

— Egyedül leszek?

— Igen, uram. A földszinti vendégek holnap érkeznek.

— Lemegyek az ebédlőbe.

Fölmentem, és átöltöztem. Még nem tudtam, mivel kezdem a tanulmányaimat. Talán a történelemmel, az lesz a legokosabb; szívem szerint mindenbe rögtön belekapnék, de leginkább egyből rávetném magam a gravitáció legyőzésének titkára. Finom csendülést hallottam. Nem a telefon szólt. Nem tudtam, mi az, felhívtam hát a házi infort.

— Fáradjon le az ebédhez — világosított fel a dallamos hang.

Lombokon átszűrődő napfény ragyogta be az ebédlőt, a mennyezet ferde üvegablakai csillogtak, mint a kristály. Az asztalon egyetlen teríték volt. A robot hozta az étlapot.

— Nem kérem — mondtam —, mindegy, mit hoz.

Az első fogás hideg gyümölcsleveshez hasonlított. A második már semmihez. Úgy látszik, a hústól, krumplitól, zöldségtől végleg búcsút kell vennem.

Még jó, hogy egyedül ettem, mert a desszert felrobbant a kiskanál alatt. Na jó, nem robbant, de a krém mindenesetre az ölembe és a pulóveremre ömlött. Bonyolult édesség volt, csak a teteje szilárd, én meg óvatlanul böktem bele a kanállal.

Jött a robot, megkérdeztem, felhoznák-e a szobámba a kávét.

— Természetesen — válaszolta. — Most rögtön?

— Ha volna szíves. És sokat kérek.

Elálmosodtam ugyanis, biztosan a fürdéstől, de most egyszerre csak úgy éreztem, kár alvásra vesztegetni az időt. Lám, mennyire más itt a helyzet, mint az űrhajón. Kora délutáni napsütés perzselte az öreg fákat, rövid árnyékuk éppen csak a tövüket ölelte át, de a szobám hűvös volt. A robot meghozta a kávét. Három liter is lehetett az átlátszó termoszban. Nem szóltam semmit. Úgy látszik, túlságosan is figyelembe vette a méreteimet.

Mégsem a történelemmel kezdtem, hanem a szociológiával, mert mielőbb minél többet akartam megtudni. De hamar rá kellett jönnöm, hogy nem boldogulok. Csupa nehéz, speciális matematika, ráadásul a szerzők olyan tényekre hivatkoztak, amelyeket nem ismertem. Sok szót meg sem értettem, így az értelmező szótárban kellett keresgélnem. Kiraktam hát egy második optont is — hármat hoztam —, de hamarosan elment a kedvem az egésztől, mert sehogy sem jutottam előbbre. Leszálltam hát a magas lóról, és elővettem egy közönséges iskolai történelemkönyvet.

Csakhogy ehhez se volt türelmem — pedig Olaf azt mondta rám, olyan türelmes vagyok, mint maga Buddha. Képtelen voltam szép sorjában haladni, rögtön a betrizálásról szóló fejezetre ugrottam.

Az elméletet hárman dolgozták ki: Bennet, Trimaldi és Zaharov. Róluk kapta a nevét. Csodálkozva tudtam meg, hogy kortársaim voltak — munkájukat indulásunk után egy évvel tették közzé. Természetesen óriási ellenállásba ütköztek. Sőt, eleinte senki sem akarta a tervet komolyan venni. Aztán az ENSZ elé került. Egy ideig albizottságtól albizottságig vándorolt — úgy látszott, el is merül a véget nem érő tanácskozások tengerében. Csakhogy közben gyorsan haladt a kísérleti munka, tökéletesítették a módszert, nagyszabású kísérleteket végeztek állatokon, majd embereken. Elsőként maguk a feltalálók vállalták a kockázatot — Trimaldi meg is bénult egy időre, mert még nem tudták, hogy felnőtteket veszélyes betrizálni, s ez a szerencsétlen eset újabb nyolc évre be is fagyasztotta az ügyet. De a nullától számított tizenhetedik évben (ez az én külön bejáratú időszámításom: a nulla a Prométheusz indulását jelenti) meghozták a döntést a betrizálás általános bevezetéséről. Ám ez csak a kezdete, nem a vége volt a harcnak az emberiség humanizálásáért (ahogyan a tankönyv írja). Sok országban a szülők nem engedték, hogy gyermekeiket betrizálják, és megtámadták, sőt gyakran teljesen lerombolták az első betroközpontokat. Húsz évig tartott a zavargások, a megtorlások, a kényszer és az ellenállás időszaka. Erről a tankönyv, nagyon is érthető okokból, csak általánosságban ejt szót. Elhatároztam, hogy a részleteknek majd utánanézek a forrásmunkákban, ám egyelőre tovább olvastam. A változás csak akkor gyökeresedett meg, amikor már az első betrizált nemzedék gyermekei kerültek sorra. Az eljárás biológiai mibenlétéről a tankönyv semmit sem árult el. Hosz-szan zengedezte viszont Bennet, Trimaldi és Zaharov dicséretét. Volt egy olyan terv, hogy az Új Korszak időszámítását a betrizálás bevezetésének évével kezdik, erről azonban letettek. Az időszámítás nem változott. Az emberek változtak meg. A fejezet záró része a Humanizmus Új Korszakát magasztalta.

Előkerestem Ullrich monográfiáját a betrizálásról. Szintén csupa matematika, de úgy döntöttem, nekiveselkedem. Fő aggodalmam eloszlott: nem genetikai beavatkozásról van szó. Igaz, akkor nem is kellene minden újabb nemzedéket betrizálni. Fellélegeztem. Így az egész história, legalábbis elméletben, visszafordítható. Az eljárás az élet korai szakaszában a fejlődő nyúltagyra hat proteolit enzimekkel. Az eredmény: az agresszív késztetések 80–88 százalékkal csökkennek a nem betrizáltakhoz viszonyítva; megszűnik az asszociációs kapcsolat az agresszív aktusok és a pozitív érzelmi szféra között; átlagosan 87 százalékkal csökken az életveszélyes kockázat vállalása. A legnagyobb eredmény a beszámoló szerint, hogy a változás nem hat károsan sem az értelmi fejlődésre, sem a személyiség alakulására, és ami talán még fontosabb, a kialakuló gátlások nem a szorongáskeltés elve alapján hatnak. Más szóval, az ember nem azért nem öl, mert fél az öléstől. A félelem neurotikussá, szorongóvá tenné az egész emberiséget. Az ember azért nem öl, mert „ez eszébe sem juthat”.

Ullrich egyik állítása meggyőzően hangzott: a betrizálás nem tilalommal, hanem a késztetés hiányával éri el az agresszivitás megszűnését. Némi töprengés után azonban úgy találtam, ez nem magyarázza meg a legfontosabbat: a betrizált személyek észjárását. Hiszen ők teljesen normális emberek, el tudnak képzelni bármit, tehát a gyilkolást is. Akkor mi teszi lehetetlenné, hogy végrehajtsák?

Addig kutattam a választ, míg rám nem sötétedett. Ahogyan az már a tudományos problémákkal lenni szokott, a rövid összefoglalóban egyszerűnek és világosnak látszó tétel annál bonyolultabb lett, minél alaposabb magyarázatot kerestem. A dallamos jelzés vacsorázni hívott — szobámba kértem az ételt, de hozzá se nyúltam. A magyarázatok, amelyeket végül is találtam, nemigen fértek össze. Undor, viszolygás; felfokozott ellenérzés, amelyet a nem betrizált személy meg sem érthet; a legérdekesebbek a kísérleti alanyok vallomásai voltak, akiket annak idején — nyolcvan évvel ezelőtt — Trimaldi intézetében, Róma környékén, a kísérletvezető felszólított, hogy törjék át az elméjükbe ültetett gátlást. Ez volt a legkülönösebb mindabból, amit olvastam. Egyikük sem tudta áttörni a gátlást, de különböző kísérő élményekről számoltak be. Sokuknak főleg pszichés tünetei voltak: menekülni akartak, kijutni az adott helyzetből. Ezeken a személyeken, ha újra meg újra megpróbálták leküzdeni a gátlást, heves fejfájás vett erőt, a különösen makacs próbálkozások pedig neurózishoz vezettek, amely azonban gyorsan gyógyíthatónak bizonyult. Más személyeken elsősorban testi tünetek mutatkoztak: légzési zavarok, fulladás, a szorongáshoz hasonló állapot, de ők maguk egyáltalán nem félelemre panaszkodtak, hanem csak a fizikai tünetekre.

Pilgrin vizsgálata szerint látszólagos gyilkosságot, például bábun, a betrizáltak 18 százaléka volt képes végrehajtani, de teljesen bizonyosnak kellett lenniük abban, hogy élettelen báburól van szó.

A gátlás minden magasabb rendű állatra kiterjed, de hüllőkre, kígyókra vagy rovarokra már nem. Természetesen a betrizáltak nincsenek tisztában a tudományos állattani felosztással. A gátlás egyszerűen ahhoz kapcsolódik, hogy általában mennyire érezzük az illető állatot az emberhez hasonlónak. Akár művelt valaki, akár nem, a kutyát az emberhez közelebb állónak érzi, mint a kígyót — ez eddig világos.

Sok mindent elolvastam még, és igazat adtam azoknak, akik szerint a betrizált személyt igazán, belülről megérteni csak az képes, akit szintén betrizáltak. Vegyes érzelmekkel tettem le olvasmányaimat. Leginkább az aggasztott, hogy egyetlen bíráló vagy éppenséggel gúnyos hangvételű művet sem találtam, egyetlen olyan elemzést sem, amely az eljárás káros hatásait összegezné, mert hogy voltak ártalmak, abban egy pillanatig sem kételkedtem; nem mintha nem tisztelném a kutatókat, hanem egyszerűen azért, mert így van ez mindennel, amit művel az ember — nincsen rózsa tövis nélkül.

Murwick tömör szociológiai vázlata sok érdekes adatot közölt a betrizálás kezdeteit kísérő ellenállási mozgalomról. Legerősebb azokban az országokban volt az ellenállás, ahol a véres viadalok régi hagyományait őrizték, így Spanyolországban és némelyik latin-amerikai államban. De szinte az egész világon szerveződtek illegális mozgalmak a betrizálás ellen, különösen Dél-Afrikában, Mexikóban és egyes trópusi szigeteken. Felhasználtak mindenféle eszközt, orvosi igazolványok hamisításától a betrizáló orvosok meggyilkolásáig. A tömeges ellenállás és heves összecsapások időszakát látszólagos megnyugvás követte. Látszólagos, mert csak ekkor bontakozott ki a nemzedéki konfliktus. A betrizált fiatal nemzedék elutasította az emberiség kincseinek jelentős részét — gyökeresen átértékelte az erkölcsöket, szokásokat, a művészetet, az egész kulturális örökséget. Számtalan területet ölelt fel az átalakulás, a szerelmi élettől a társasági szokásokon át a háború megítéléséig.

Természetesen felkészültek erre a nagy vízválasztóra. A törvénybe belevették, hogy csak elfogadása után öt évvel lép életbe, ezalatt ugyanis kiképezték a nevelők, pszichológusok, szakemberek hadát, amely majd irányt szab az új nemzedék fejlődésének. Teljes iskolareformra volt szükség, át kellett alakítani a műsorterveket, olvasmányokat, filmeket. A betrizálás — ez mutatja a fordulat méreteit — az első évtizedben a nemzeti jövedelem 40 százalékát emésztette fel az egész Földön, számtalan szerteágazó következményével és követelményével.

Nagy tragédiák korszaka volt ez. A betrizált fiatalok elidegenedtek a szüleiktől. Más lett az érdeklődési körük. Az idősebbek véres ízlésétől undorodtak. Negyed évszázadig kétféle folyóiratot, könyvet, színdarabot kellett kínálni: mást az idősebb, mást az új nemzedéknek. Mindez azonban nyolcvan évvel ezelőtt történt. Most a harmadik betrizált nemzedék gyermekei születnek, a nem betrizáltak közül már alig él valaki — százharminc éves aggastyánok. Ami az ő ifjúságuk tartalma volt, ugyanolyan távoli az új nemzedék szemében, mint a pattintott kőkorszak.

A történelemkönyvből végre megtudtam egyet-mást a múlt század második legnagyobb eseményéről: a gravitáció legyőzéséről. El is nevezték a korszakot „a parastatika évszázadának”. Az én nemzedékem azért álmodozott a gravitáció legyőzéséről, mert az űrhajózás forradalmát várta tőle. A valóság másképp alakult. A fordulat elsősorban a Földet érintette.

Az én időm réme a „békeidőbeli halál”, vagyis a közlekedési baleset volt. Emlékszem, a legjobb koponyák fáradoztak a közutak örökös zsúfoltságának enyhítésén, hogy legalább valamelyest javítsák az egyre riasztóbb baleseti statisztikát; évről évre százezrek estek áldozatul, és a közúti katasztrófák problémája ugyanolyan megoldhatatlannak látszott, mint a kör négyszögesítése. A gyaloglás biztonságához lehetetlen visszatérni, mondták; a legtökéletesebb repülőgép, a legjobb autó vagy vonat is kicsúszhat az emberi ellenőrzés alól. Az automaták megbízhatóbbak ugyan az embernél, de azok is elromlanak; mindenfajta, még a tökéletes technikának is megvan a maga hibaszázaléka.

A parastatika, vagyis a gravitációs technika hozta el a megoldást, váratlanul, de szükségszerűen, hiszen a betrizáltak világának tökéletes biztonságot kell nyújtania, máskülönben talaját veszti az eljárás biológiai tökéletessége.

Roemernek igaza volt. A felfedezés lényegét nem lehet másképpen kifejezni, mint matematikával, hozzáteszem: ördögi matematikával. A „minden lehetséges világegyetemre érvényes”, általános megoldást Emil Mitke tette közzé, egy postatisztviselő fia, a nyomorék lángész, aki a relativitáselmélettel vitte véghez ugyanazt, amit Newton elméletével Einstein. Hosszú, rendkívüli és mint minden igaz történet, valószínűtlen história volt, apró-cseprő és roppant fontos ügyek, emberi nagyság és gyarlóság keveréke, amely végül, negyven év múlva, a „fekete dobozkák” létrehozásában tetőzött.

Ilyen fekete dobozkát építettek aztán minden egyes járműbe, hajóba vagy repülőgépbe. Az evilági veszélyek gondját elvetették, tréfálkozott élete alkonyán Mitke. A veszély pillanatában — repülőgép zuhanása, autók vagy vonatok összeütközése, egyszóval katasztrófa esetén — a dobozkákból felszabaduló töltés „gravitációs antipólust” hoz létre, amely az ütközés (vagy általában: heves lefékeződés, sebességvesztés) okozta tehetetlenséggel egyesülve, nulla hatást eredményez. Ez a matematikai nulla kézzelfogható valóság: elnyeli az ütközés teljes sokkját, teljes energiáját, így megmenti a jármű utasain kívül azokat is, akikre különben rázuhant volna a tehetetlen tömeg.

Fekete dobozkát szerelnek azóta mindenbe: még az emelődarukba, liftekbe, az ejtőernyősök övébe is, óceánjárókba éppúgy, mint a robogókba. Szerkezetük éppolyan elképesztően egyszerű, mint amennyire bonyolult az elméletük.

Hajnali fénytől piroslott szobám fala, mire abban a tudatban, hogy távollétem évszázadának a betrizálás utáni második legnagyobb forradalmával is sikerült megismerkednem, holtfáradtan ágyba zuhantam.

A reggelivel belépő robot ébresztett fel. Egy óra felé járt az idő. Felültem az ágyban. Első dolgom volt utánanézni, kéznél van-e az éjszaka félretett könyvem, Starck műve: A csillagközi űrutazás problémái.

— Nem ette meg a vacsoráját, Bregg úr — pirongatott a robot. — Legyengül, ha nem étkezik rendszeresen. És hajnalig olvasni sem egészséges. Az orvosok határozottan ellenzik, nem tudja?

— Tudom, de te honnan tudod? — érdeklődtem.

— Ez a kötelességem, Bregg úr. Felém nyújtotta a tálcát.

— Igyekszem megjavulni — ígértem.

— Remélem, nem értett félre, és nem tekinti jó szándékomat tolakodásnak — válaszolta.

— Dehogy, dehogy — nyugtattam meg.

Míg a kávémat kavargattam, s éreztem, hogyan olvad el kanalam alatt a cukor, valami különös, békés ámulat fogott el. Nemcsak azon álmélkodtam, hogy igazán visszatértem, és itt vagyok a Földön, nemcsak az éjszakai olvasmányok emlékein, amelyek erjedve kavarogtak bennem, hanem egyszerűen azon, hogy itt ülök az ágyban, és dobog a szívem — hogy élek. Nagy kedvem támadt, hogy ezt a felfedezést megünnepeljem, de szokás szerint semmi okos ötlet nem jutott eszembe.

— Figyelj csak — fordultam a robothoz —, volna egy kérésem.

— Állok szolgálatára.

— Ráérsz egy kicsit? Eljátszanád nekem azt a nótát, amit tegnap?

— Nagyon szívesen — válaszolta, s én a zenedoboz vidám muzsikája mellett három kortyra felhajtottam a kávémat, aztán mihelyt a robot elment, átöltöztem, és szaladtam az úszómedencéhez. Igazán nem tudom, miért siettem folyton. Valami hajtott, mintha úgy érezném, bármelyik percben véget érhet az én túlságosan hihetetlen, meg nem érdemelt nyugalmam. Akárhogyan is, örökös sieté-sem volt az oka, hogy körül se nézve átvágtam a kerten, felcsattogtam az ugrótorony tetejére, és már el is rugaszkodtam a deszkától, mire észrevettem, hogy két ember lép ki a ház mögül. Így persze nem sokat láttam belőlük. Megcsináltam a szaltót, ha nem is a legszebben, és lebuktam a víz alá. Kinyitottam a szemem. A víz kristályos zöldje alatt a hullámok árnya játszott a medence alján. Lent maradva úsztam ki a lépcsőhöz, és mire fölmerültem, már senki sem volt a kertben. Gyakorlott szemem azonban rögzítette a fejjel lefelé repülve, pillanatig látott képet — férfi és nő. Úgy látszik, megjöttek a lakótársaim. Haboztam, átússzam-e még egyszer a medencét, de Starck győzött. Az előszó, amelyben a csillagközi repülést az űrhajózás ifjúkori ballépésének nevezte, tegnap annyira felbőszített, hogy kis híján végleg lecsaptam a könyvet. De aztán erőt vettem magamon. Fölmentem, átöltöztem, s lefelé jövet megláttam a hallban egy tál rózsaszínű, körteszerű gyümölcsöt. Beletömtem néhányat kertésznadrágom zsebeibe, megkerestem a kert legtávolabbi zugát, három sövény között, felmásztam egy vénséges almafára, kiválasztottam egy súlyomnak megfelelő, villás ágat, aztán nekiláttam az életem munkáját elparentáló könyvnek.

Egy óra múlva már nem voltam olyan biztos az igazamban. Starck érveit bajos volna megcáfolni. Két csillagközi expedíció indult mielőttünk, mi úgy mondtuk, „próbafúrások”, csak néhány fényévnyi távolságra; Starck az ő gyér adataikra támaszkodik. Statisztikai táblázatokat készített az egész galaktika valószínűségi szórásáról, más szóval „népsűrűségéről”. Úgy becsülte, az értelmes lényekkel való találkozás valószínűsége egy a húszhoz. Más szóval, húsz expedíció közül egynek van rá esélye, hogy — 1000 fényév sugarú térségben — lakott bolygót fedez föl. Ezt az eredményt azonban Starck, furcsa módon, még biztatónak nevezi, és csak további okfejtéséből derül ki, hogy a kozmikus kapcsolatok terve reménytelen.

Bosszúsan olvastam, mit ír a számomra ismeretlen szerző a miénkhez hasonló csillagközi utazásokról: szerinte a Mitke-effektus és a parastatikai jelenségek felfedezése előtt az efféle vállalkozás egyszerűen értelmetlen volt. De őszintén szólva csak tőle tudtam meg, hogy 1000, sőt 2000 g nagyságrendű gyorsulásra képes űrhajót is lehet építeni, legalábbis elvben. Az ilyen űrhajó legénysége egyáltalán nem érezné sem a gyorsulást, sem a fékezést — a fedélzeten a földi gravitáció törtrészének megfelelő, állandó gravitáció lenne. Starck tehát elismerte, hogy igenis lehetséges az űrutazás a galaktika határáig, sőt más galaxisokba — a transzgalaktikus utazás, amelyről Olaf annyit álmodozott —, méghozzá egy emberéleten belül. A fénysebességhez nagyon közeli sebesség esetén a legénység csak néhány hónapot vagy egy évet öregedne, mialatt az űrhajó a metagalaktika mélyéig hatol, majd visszatér a Földre. Igen ám, csakhogy a Földön eközben már nem néhány száz év telik el, hanem sokmillió. Hogyan fogadhatná be az akkori civilizáció a visszatérőket? Könnyebben feltalálná magát egy neandervölgyi a mai világban. És ez még nem minden. Hiszen nem egy maroknyi űrhajós sorsa itt a lényeg. Ok az emberiség küldöttei. Kérdéseket visznek, válaszokat hoznak. Ha a válasz a civilizáció fejlődési fokával függ össze, akkor az emberiségnek előbb kellene megkapnia, mint ahogyan ők visszatérnek. Mert így évmilliók telnek el a kérdés feltevésétől a válasz megérkezéséig. De még ezzel sincs vége. A válasz úgyis elavul, semmit sem ér, hiszen arról tudósít, milyen volt az a másik, galaxisunkon kívüli civilizáció akkor, amikor űrhajósaink kikötöttek a túlsó csillagparton. Míg ők visszafelé utaznak, az a világ sem áll meg, hanem halad tovább két-három millió évvel. A kérdések és válaszok tehát kozmikus sebességgel elkerülik egymást, óriási késésük miatt érvényüket vesztik, így a tapasztalatok, értékek, gondolatok cseréje puszta álmodozás. Hiábavaló áldozat. A csillagközi űrhajósok tehát üres, értéktelen információkat visznek-hoznak, munkájuk az emberiség történetéből teljesen és végérvényesen kizárja őket; a csillagközi utazás nem egyéb, mint a létező legköltségesebb fajta dezertálás a történelmi változások harcmezejéről. És ilyen ködképekért, ilyen soha ki nem fizetődő, mindig hiábavaló őrültségekért munkálkodjék teljes erejéből, áldozza fel legjobb embereit a Föld?

A záró fejezet arról szólt, végezhetnék-e robotok a transzgalaktikus felderítést. Természetesen azok is elavult információkat közvetítenének, de legalább emberáldozatok nélkül.

Volt még egy háromoldalas függelék is, ez arra kereste a választ, létezhet-e fénysebességnél gyorsabb űrutazás, sőt talán úgynevezett „kozmikus ugrás”, vagyis a világegyetem azonnali vagy majdnem azonnali átszelése, az idő múlása nélkül, az anyag és a tér még ismeretien tulajdonságai jóvoltából, a tér valamiféle „rövidre zárása”. Ez az elmélet, vagy inkább hipotézis, tényeken nemigen alapult, de neve már volt: teletaxia. Starck úgy vélte, érvei ezt az utolsó lehetőséget is lesöprik az asztalról. Ha létezne ilyen esély, írta, azt már biztosan fölfedezte volna valamelyik fejlett civilizáció a mi galaxisunkban, vagy egy másikban. Akkor az illető civilizáció képviselői sorra távlátogatnának minden napot és bolygót, köztük a miénket. Távlátogatók azonban mindeddig nem érkeztek a Földre, tehát bizonyos, hogy az ilyen űrugrást csak elképzelni lehet, de megvalósítani nem.

Zúgó fejjel mentem vissza a házba, valami gyerekes sértődöttség fojtogatta a torkomat. Ez a Starck, akit sohasem láttam, úgy megbántott, mint még senki. Okfejtése könyörtelen logikáját nem is érzékelteti híven az én gyatra összefoglalóm. Azt sem tudom, hogyan mentem föl a szobámba, hogyan öltöztem át — egyszer csak cigarettára támadt kedvem, akkor vettem észre, hogy már régen rágyújtottam, és csak ücsörgök az ágyon görnyedten, mintha valamire várnék. Persze: az ebéd. A közös ebéd. Valójában úgy állt a dolog, hogy kicsit féltem az emberektől. De nem vallottam be magamnak, azért egyeztem bele olyan készségesen, hogy idegenekkel osszam meg a villát, sőt talán miattuk hajtott az a fura sietség, hogy mire megjönnek, mindent elvégezzek, készen álljak, megismerjem az új élet titkait a könyveimből. Ezt még ma reggel sem láttam ilyen tisztán, de most, Starck könyve után úgy éreztem: kisebb gondom is nagyobb annál, hogy meg kell ismerkednem a szomszédaimmal. Kivettem az olvasókészülékből a búzaszemnyi, kékes kristályt, és félős ámulattal tettem le az asztalra. Hát ő az, aki kiütött a szorítóból. Visszatérésem óta először jutott eszembe Thurber és Gimma. Találkoznom kell velük. Lehet, hogy igaza van ennek a könyvnek, de hátha egy másik könyv meg mellettünk szól. Senkinek sincs teljesen igaza. Az lehetetlen. Zsibbadt töprengésemből a dallamos jelzés szakított ki. Lehúzkodtam a pulóveremet, és lementem, gondolataimba merülve, de már nyugodtabban. A teraszon a nap átsütött a vadszőlő levelein, zöldes fény szűrődött be a hallba, mint délután mindig. Az ebédlőasztalon három teríték. Amikor beléptem, szemben is éppen nyílt az ajtó, s megjelent a fiatal házaspár! A mostani időkhöz képest elég magasak. Félúton találkoztunk, akár a diplomaták. Bemutatkoztam, kezet fogtunk, és asztalhoz ültünk.

A kiütés után nemrég feltápászkodott ökölvívó sajátos, tompa nyugalma ült rajtam. Levert hangulatom mélyéből, szinte páholyból vettem szemügyre a fiatalokat.

A lány még húszéves sem lehetett. Sokkal később jöttem rá, hogy a külsejét nemigen lehet leírni, biztosan a saját fényképére sem hasonlít — még másnap sem tudtam, egyáltalán milyen az orra, egyenes vagy kissé hajlott. Mozdulata, ahogyan a tányérért nyúlt, olyan örömmel töltött el, mint valami ritka, értékes meglepetés. Különös, nyugodt mosolya csak néha suhant át az arcán, mintha picit folyton ügyelne magára, mintha attól tartana, nem elég fegyelmezett, túlságosan vidám vagy talán dacos természetű, igyekszik hát uralkodni magán, de önuralma el-ellazul, és ő tudja ezt, sőt mulat is rajta.

Természetes, hogy vonzotta a tekintetemet, és erőlködnöm kellett, hogy ne bámuljam egyfolytában. Mégis percenként rácsodálkoztam a szellőt ingerlő hajára, gyorsan tányérom fölé hajoltam, a tálért nyúlva lopva rásandítottam, kétszer kis híján feldöntöttem a virágvázát, egyszóval bohócot csináltam magamból. De ők szinte meg sem láttak. Tekintetük csak egymásba kapcsolódott, mintha külön kis horgok forrasztanák össze, láthatatlan, cinkos üzenetek futkostak közöttük. Egész idő alatt húsz szót ha váltottunk a szép időről meg a kellemes vidékről, ahol jól lehet pihenni.

Marger alig egy fejjel alacsonyabb nálam, de fiúsan karcsú, pedig már jó harmincas lehetett. Sötét ruhás, keskeny arcú, magas homlokú, szőke. Első pillantásra rendkívül jóképű, de csak amíg hallgat. Ritkán szól a feleségéhez, többnyire csak félszavakkal, idegennek érthetetlen célzásokkal, mosolyogva, de ilyenkor szinte megcsúnyul az arca. Illetve nem, csak valahogy elromlanak az arányai, szája kicsit elferdül, kifejezéstelenné válik, még a mosolya is valahogy üres, pedig a fogai szépen, fehéren csillognak. Ha meg felélénkül, a szeme túlságosan kék, állkapcsa túlságosan szép vonalú, tetőtől talpig amolyan szabványos férfiszépség, egyenest a divatlapból.

Egy szó, mint száz, első pillanattól ellenszenvesnek találtam.

A lánynak — mert akaratlanul csak így tudtam gondolni rá — se a szeme nem szép, se a szája, még a haja se különös, egyáltalán semmi rendkívüli nincs rajta. De úgy egészében rendkívüli. Egy ilyen lánnyal megmásznám a Sziklás-hegységet, sátorral a hátamon, oda-vissza — gondoltam. Miért éppen hegységet? Nem tudom. Ilyesmik jutottak róla eszembe: éjszakázás sátorban a törpefenyők között, kemény hegymászás, néptelen tengerpart, hullámverés. Csak azért, mert festetlen a szája? Éreztem a mosolyát az asztal túloldalán, még akkor is, amikor egyáltalán nem mosolygott. Egy vakmerő pillanatomban elhatároztam, hogy a nyakára nézek — tolvajnak éreztem magam. Már az ebéd végénél tartottunk. Marger egyszer csak felém fordult — lehet, hogy elvörösödtem, de nem biztos.

Már javában magyarázott, mire észhez tértem. A házhoz csak egy suhanó tartozik, és neki, sajnos, szüksége volna rá, mert be kell mennie a városba. Tehát ha én is a városba készülök, és nem akarom estére halasztani, mehetnénk talán együtt? Természetesen küldhet másik suhanót is a városból, vagy.

Félbeszakítottam. Azzal kezdtem, hogy én sehová sem készülök, de hirtelen elhallgattam, mint akinek eszébe jutott valami, és meglepődve hallottam a saját hangomat, amint éppen azt állítom, hogy csakugyan a városba kell mennem, tehát, ha lehetséges.

— Nagyszerű — mondta. Éppen felálltunk az asztaltól. — Hány órakor felelne meg önnek?

Némi kölcsönös udvariaskodás után kiszedtem belőle, hogy eléggé sietős a dolga, és azt mondtam, részemről bármikor indulhatunk. Megállapodtunk, hogy akkor fél óra múlva.

Míg felbaktattam a szobámba, csak ámultam és bámultam magamon. A fiatalember csöppet sem érdekel. A városban meg az égvilágon semmi dolgom. Akkor minek ez a kirándulás? Ráadásul úgy rémlett, túlságosan udvarias a fiú. Végtére is, ha valóban a városba akarnék jutni, a robotok nyilván kisegítenének, nem mondanák, hogy menjek gyalog. Akar tőlem valamit? De mit? Hiszen nem is ismer. Ezen tanakodtam álló félóráig — megint csak nem tudom, minek —, aztán lebattyogtam.

Az asszony nem volt sehol, az ablakon sem nézett ki, hogy elbúcsúzzon. Eleinte szótlanul ültünk a tágas suhanóban, kibámulva a dombok között kanyargó útra. Lassacskán mégis megindult a beszélgetés. Kiderült, hogy Marger mérnök.

— Éppen ma kell a városi selejtállomást ellenőriznem — magyarázta. — Ön is kibernetikus, ugye?

— Kőkorszaki — válaszoltam. — De, ne haragudjon. honnan tudja?

— Megmondták az utazási irodában, ki lesz a szomszédunk. Természetes, hogy érdekelt, hát nem?

— Persze, persze.

Hallgattunk egy darabig. Az egyre sűrűbben virító színes műanyagok mutatták, hogy közel az előváros.

— Ha meg nem haragszik. szeretnék kérdezni valamit — szólalt meg hirtelen. — Voltak gondjaik az automatákkal?

Nem annyira a kérdésből, inkább a hangsúlyából éreztem, hogy fontos neki a válaszom. Ezért hívott magával? De tulajdonképpen mit akar?

— Úgy érti, meghibásodtak-e időnként? Nagyon sokszor. De hát ez természetes. Őskori modellek voltak, a mostaniakhoz képest.

— Nem, nem arra gondoltam — felelte gyorsan. — Azt szeretném tudni, menynyire ingadozik a hatékonyság ilyen változó körülmények között. Nekünk manapság sajnos nincs rá lehetőségünk, hogy szélsőséges helyzetben is kipróbáljuk az automatákat.

Végül kiderült, hogy pusztán műszaki kérdésekről van szó. Egyszerűen kíváncsi volt, milyen paraméterekkel működtek az elektronikus agyak roppant erős mágneses mezőben, csillagködökben, gravitációs örvényekben, és arra gondolt, hátha ezek az adatok az expedíció egyelőre titkos irattári anyagában vannak. Elmondtam neki, amit tudtam, és azt tanácsoltam, részletesebb adatokért forduljon Thurberhez, az expedíció tudományos vezetőjének helyetteséhez.

— És hivatkozhatom önre.?

— Természetesen.

Hálásan megköszönte. Kissé csalódottan szabadkoztam. Hát ennyi az egész? De legalább már volt valami szakmai kapcsolatunk, így most én kérdezgettem a munkájáról. Nem tudtam, mi az a selejtállomás, amit ellenőriz.

— Ó, az nem érdekes, egyszerű ócskavastelep. Tudja, igazából elméleti munkára készülök, ez csak szakmai gyakorlat, ámbár sok hasznom nincs belőle.

— Szakmai gyakorlat? Ócskavastelepen? Hogyhogy? Hiszen ön kibernetikus.

— Ez kibernetikai ócskavas — magyarázta ferde mosolyával. És hozzátette, kicsit megvetően: — Mert tudja, mi nagyon takarékosak vagyunk. Csak semmi kárba ne vesszen. Az intézetemben mutathatnék egypár érdekes dolgot, de itt. itt, sajnos.

Megvonta a vállát. A suhanó lekanyarodott az útról, és befordult a magas fémkapun egy hatalmas gyárudvarra; szállítószalagok, emelődaruk, markológépek sorakoztak valami újfajta olvasztókemence körül. Megálltunk a falnál, egy kis ablak közelében.

— Átadom önnek a suhanót — mondta Marger. Az ablakból kihajolt egy robot, és valamit magyarázott neki. Marger kiszállt, láttam, ahogy bosszúsan gesztikulál, aztán gondterhelt ábrázattal megint felém fordult.

— Jól nézek ki — mondta. — Gloor beteg lett. ő a kollégám, egyedül nem csinálhatok semmit. Most mihez kezdjek?!

— Miről van szó? — érdeklődtem, és én is kiszálltam.

— Két emberre van szükség az ellenőrzéshez, legalább kettőre — magyarázta. Hirtelen felragyogott a képe. — Bregg úr! De hiszen ön is kibernetikus! Ha megtenné.!

— Nono — vigyorodtam el —, kibernetikus? Tegye hozzá, hogy ókori. Hiszen semmihez sem értek.

— De hát ez puszta formaság! — szakított félbe. — A műszaki részt én elintézem, az világos, csak egy aláírásról van szó! Semmi másról!

— Igazán? — dünnyögtem vontatottan. Értettem én, hogy sietne vissza a feleségéhez, no de azért bohócot ne csináljon belőlem; ezt meg is mondtam, bár talán szelídebben fogalmazva. Védekezőn tartotta fel a kezét.

— Jaj, félre ne értsen! Persze, ha siet. igaz is, hiszen dolga van a városban. Akkor én nem is tartom fel. én csak. elnézést, hogy egyáltalán.

— A dolgom nem olyan sürgős — dörmögtem. — Mondja csak el, mi itt a helyzet. Ha tudok, segítek.

Bementünk egy fehér melléképületbe; Marger végigvezetett a furcsán üres folyosón, csak a fülkékben állt néhány mozdulatlan robot. Az egyszerűen berendezett kis irodában a faliszekrényből iratcsomót vett elő, szétrakta az asztalon, és magyarázni kezdte, mi a feladata — pontosabban, mi lesz most a kettőnk feladata. Előadónak nemigen vált be, rögtön kétségbe vontam, hogy sokra vinné a tudományos pályán: folyton azt hitte mindenről, hogy úgyis tudom, pedig fogalmam sem volt róla. Minduntalan félbe kellett szakítanom, hogy szégyenletesen elemi kérdéseket tegyek fel, de ő — no persze, hiszen érdeke, hogy meg ne sértsen — tudatlanságom jeleit olyan tisztelettel fogadta, mintha büszke lehetnék rájuk. Végül is megtudtam, hogy már évtizedek óta teljesen különvált a termelés és az élet.

A termelést automatizálták, robotok végzik, más robotok felügyelete alatt; ebben a körben embernek már nincs helye. A társadalom éli a maga életét, a robotok és automaták a magukét; időszakos emberi ellenőrzésre csak azért van szükség, nehogy valami előre nem látható zavar bolygassa meg a munka gépi hadseregének rendjét. Ezt az ellenőrzést végzik az olyan szakemberek, mint Marger.

— Egészen biztos, hogy mindent rendben találunk — magyarázta —, éppen csak egy pillantást vetünk a folyamat szakaszaira, aláírjuk a papírokat, és kész.

— No de még azt sem tudom, mit gyártanak itt. — mutattam ki az ablakon az épületekre.

— De hát semmit sem! — kiáltotta. — Nem folyik itt gyártás. Ide csak az ócskavasat hozzák. hiszen mondtam.

Nem nagyon volt ínyemre a váratlanul rám lőcsölt szerep, de tovább már nem vonakodhattam.

— Hát jó. és akkor én voltaképpen mit csináljak?

— Ugyanazt, amit én: most végigjárjuk a részlegeket.

Az iratokat otthagytuk az irodában, és hozzáláttunk az ellenőrzéshez. Először egy nagy osztályozóba mentünk, ahol önműködő markológépek ragadtak fel egész halom fémlemezt, ütött-kopott bádogtörzset, összegyűrték, és a sajtóiéba hajították. A kikerülő tömbök futószalagon vándoroltak a központi szállítószalagra. A bejáratnál Marger légszűrős álarcot tett fel, odanyújtott egyet nekem is; beszélgetni nem lehetett, olyan hangosan dübörögtek a gépek. Rozsdás por vörös felhői törtek fel a prés alól, és kavarogtak a levegőben. Átvágtunk a következő, éppolyan lármás csarnokon, aztán mozgólépcső vitt fel az emeletre, ahol a tölcsérekből érkező apróbb, formátlan vasdarabokat nyel-dekelték a zúzógépek. Fedett hídon mentünk át a szemközti épületbe. Ott Marger leolvasta az ellenőrző órák állását, aztán kiléptünk a gyárudvarra. Elénk állt egy robot, és közölte, hogy Gloor mérnök a telefonhoz kéreti Margert.

— Bocsásson meg egy pillanatra, rögtön jövök! — kiáltotta Marger, és felszaladt a kanyargós lépcsőn a távolabb álló, üvegezett pavilonhoz.

Magam maradtam a kőlapokkal kirakott udvaron, a tűző napon. Körülnéztem: szemben már jártunk, ott voltak az osztályozók és a sajtológépek csarnokai; ilyen messziről már semmi zaj sem hallatszott a hangszigetelt falak mögül. Messzebb, az üvegezett pavilon mögött, ahová Marger bement, igen hosszú, alacsony épület állt, afféle bádogbarakk. Odasétáltam, hogy árnyékba húzódjak, de a fémfalak csak úgy ontották a forróságot. Már vissza akartam fordulni, amikor különös hangokat hallottam a barakkból — nem tudtam megállapítani, mi lehet az, de nem gépek dübörgése volt. Harminclépésnyire onnan acélajtóra bukkantam. Robot őrizte. Amikor meglátott, kitárta az ajtót, és félreállt. Az érthetetlen hangok fölerősödtek. Bekukkantottam. A barakk nem volt olyan vaksötét, mint első pillantásra hittem. A forró bádogfalakból kicsapó hőségben alig bírtam lélegzetet venni, rögtön vissza is húzódtam volna, de a hangoktól földbe gyökerezett a lábam. Mert emberi hangok voltak — rekedt kórusba olvadó, elmosódott, torz dadogás, mintha egész halom elromlott telefon habogna ott a sötétségben. Tettem két bizonytalan lépést, valami zörrent a lábam alatt, és egyszer csak érthetően megszólított a padlóról:

— Kérrem, uraam. kérrem, uraam. legy-gyen szííves.

Dermedten álltam. A fülledt levegő vasízű volt. Lábam alatt tovább nyiszorgott az a valami.

— Kérrem, nézzen meg. kérrem, uraam.

Most megszólalt egy másik, egyenletesen recitáló, monoton hang:

— Ó, excentrikus anomália. gömbös aszimptota. végtelen pólus. lineáris ősrendszer. holonimikus rendszer. félmetrikus tér. szférikus tér. felborzolt tér. alámerült tér.

— Kérrem, uraam. sszolgálatáára. legy-gyen szííves. kérrem, uraam. Rekedt mormolástól zsibongott már az egész barakk, élesebb kántálás vált ki a zsivajból:

— Bolygó élőanyaga, rothadó sara, létnek hajnala csupán, véres tésztaagyúakból majdan kiváló irgalmas réz.

— Brék — brék — brabzel — be. bre. veriszkóp.

— Ó, imagináriusok osztálya. erős osztály. üres osztály. osztályok osztálya.

— Kérrem, uraam. kérrem, uraamkérrem, nézzen meg.

— Cs-s-end. — Te.

— Hoool.

— Hal. lasz. — Hal…lak.

— Meg tudsz érinteni?

— Brék — brék — brabzel —

— Nincs. mivel.

— Kkár. lá. látnád. hogyan csillogok. milyen hideg vagyok.

— Adják visszaaa. vértemet, aranykardomat. atyááám. örökéét. rablóók.

— Íme, végső erejéből kúszó mászó felnégyelő kibelező fő-fő mester, de felvirrad, de felvirrad, háromíziglen üres birodalmam.

— Én még új vagyok. vadonatúj vagyok. sohasem volt zárlatom a vázzal. én még tudok. kérem.

— Kérrem, uraam.

Azt sem tudtam, merre nézzek, elkábított a szörnyű hőség — és azok a hangok. Mindenfelől áradtak. A padlótól a tető alatti, résnyi ablakokig rozzant robottörzsek hevertek egymás hegyén-hátán, összegabalyodva; girbegurba fémlemezek csillantak meg a beszűrődő gyér fényben.

— V-volt egy kis. rövid. kiesésem. de már jó-ó. vagyok. már látok.

— Mit látsz. sötét van.

— Én akkor is látok.

— Csak tessék engem meghallgatni. én drága vagyok, sokba kerültem. én kijelzek minden erőkimaradást, én megtalálok minden kóbor áramot, minden túlterhelést, tessék kipróbálni. ez a. ez a berezgés csak átmeneti. ennek semmi köze. kérem szépen.

— Kérrem, uraam. kérrem. legy-gyen szííves.

— Léleknek hitték savas erjedésüket a tésztafejűek, történelemnek izmaik szakadását, bomláslassító szereiket civilizációnak.

— Kérrem, engem. csak engem. ez tévedés.

— Kérrem, uraam. kérrem. legy-gyen szííves.

— Én megmentelek titeket.

— Ki az.

— Mi.

— Kit mentesz meg?

— Mondjátok utánam: engem tűz mindenestül el nem emészt, víz mindenem el nem rozsdítja, kapum lészen mindkét elem, és belépek én.

— Cs-s-end!!

— Katód kontemplációja.

— Katodoplácia.

— Én itt tévedésből. én gondolkodom. hiszen én gondolkodom.

— Árulás tükre vagyok.

— Kérrem, uraam. sszolgálatáára. legy-gyen szííves nézzen meg.

— Ó, végtelenek menekülése. ködök menekülése. csillagok menekülése.

— Itt van!!! — ordított fel valami, és hirtelen csönd lett, leírhatatlan feszültsége majdnem ugyanolyan idegtépő, mint az eddigi, sokhangú kórus.

— Uram!! — mondta valami. Nem tudom, miért, de biztos voltam benne, hogy hozzám beszél. Hallgattam.

— Kérem, uram. hallgasson meg, csak egy pillanat az egész. Uram, én. én más vagyok. Én tévedésből kerültem ide.

Felmorajlott a barakk.

— Csend legyen! Én élő vagyok! — kiabálta túl egy hang a lármát. — Igen, engem belöktek ide, bádogba öltöztettek, hogy ne lehessen észrevenni, de csak szorítsa ide a fülét, hallhatja, hogy dobog a szívem!

— Nekem is! Én is! — üvöltötte egy másik hang. — Kérem, uram! Én beteg voltam, és a betegségem miatt azt hittem, hogy gép vagyok, ez volt a rögeszmém, de már meggyógyultam! Hallister úr is megmondhatja, kérdezze meg, kérem! Vigyenek ki innen!

— Kérrem, uraam. legy-gyen szííves.

— brék. breke.

— Sszolgálatáára.

Zúgott az egész barakk, csikorogtak a rozsdás hangok, mindent betöltött az el-elfúló üvöltés. Hátrálni kezdtem, kiléptem a napsütésbe, s elvakulva hunyorogtam. Ott álltam egy hosszú percig, tenyeremet a szemem fölé tartva; mögöttem elnyújtott csikorgás hallatszott, a robot becsapta és bereteszelte az ajtót.

— Uraam. — hallatszott még ki a fal mögül, a felcsapó, fojtott morajból. — Kérrem. sszolgálatáára. tévedés.

Elmentem az üvegezett pavilon mellett, nem tudtam, merre visz a lábam — csak minél messzebb azoktól a hangoktól, hogy ne halljam őket; összerezzentem, amikor valaki egyszer csak megérintette a karomat. Marger volt, szőkén, csinosan, mosolygósan.

— Jaj, ne haragudjon, Bregg úr, ezer bocsánat, hogy ilyen sokáig tartott.

— Mi lesz velük.? — vágtam közbe szinte gorombán, a magányos barakk felé mutatva.

— Tessék? — hunyorgott. — Kivel mi lesz? Hirtelen rájött, és elcsodálkozott:

— Ó, ön oda is elment? Az fölösleges.

— Hogyhogy fölösleges?

— Az csak ócskavas.

— Milyen ócskavas?

— Hát, amit beolvasztanak. A selejt. Megyünk.? Alá kell írnunk a jegyzőkönyvet.

— Egy pillanat. A selejtezést. azt ki csinálja?

— Ki? Hát a robotok.

— Micsoda?! Ok maguk? — Természetesen, hiszen.

Ránéztem, akkor elhallgatott.

— Miért nem javítják meg őket?

— Mert az nem gazdaságos. — mondta lassan, csodálkozó arccal.

— És mi történik velük?

— Az ócskavassal? Odamegy — mutatott az olvasztókemence magányosan álló, karcsú oszlopára.

Az irodában már az asztalon feküdtek az aláírandó papírok — ellenőrzési jegyzőkönyv, más iratok —, Marger sorra kitöltötte a rovatokat, aláírta a nevét, és kezembe adta a tollat. Elvettem tőle, de csak forgattam a kezemben.

— És tévedés nem fordulhat elő?

— Tessék?

— Ott, a. az ócskavas között, ahogyan maga nevezi, lehetnek még. egészen jól működő, használható darabok is. nem gondolja?

Értetlenül meredt rám.

— Ez volt a benyomásom — tettem hozzá lassan.

— De hiszen ez nem a mi dolgunk — válaszolta.

— Nem? Hát kié?

— A robotoké.

— Hogyhogy? Hiszen mi ellenőrizni jöttünk.

— Ó, de nem azt — mosolyodott el megkönnyebbülten, hogy végre rájött, mi vezet engem vakvágányra. — Annak ehhez semmi köze. Ellenőrizzük, hogy megfelelő-e a folyamatok összehangolása, üteme, hatékonysága, de olyan részletekkel, mint a selejtezés, mi nem foglalkozunk. Az nem a mi dolgunk. Nemcsak fölösleges volna, de nem is lehetséges, hiszen ma minden emberre tizennyolc automata jut, ebből naponta öt befejezi a ciklusát, és ócskavas lesz belőle. Az nagyjából napi kétmilliárd tonna. Hogyan tarthatnánk mi azt szemmel? Különben is, egész rendszerünk éppen arra épül, hogy a robotok gondoskodnak mirólunk, nem mi őróluk.

Kénytelen voltam igazat adni neki. Szó nélkül aláírtam az íveket. Már búcsúzni készültünk, amikor a magam számára is váratlanul megkérdeztem tőle, gyártanak-e ember formájú robotokat.

— Általában nem — mondta, és kicsit vonakodva tette hozzá: — Okoztak némi gondot annak idején.

— Mi történt?

— Ó, hát tudja, milyenek a mérnökök! Olyan tökéletes utánzatokat készítettek, hogy egyes modelleket már nem lehetett megkülönböztetni az igazi emberektől. Némelyek ezt rosszul viselték.

Eszembe villant a jelenet az űrhajón, a Lunáról jövet.

— Rosszul viselték? — ismételtem meg. — Ez valami. fóbia?

— Én nem vagyok pszichológus, de azt hiszem, olyasmi. Különben is, régen volt.

— És már nincsenek ilyen robotok?

— De, akad egypár a rövid távú rakétákon. Talán éppen egy ilyenhez volt szerencséje?

Kitérő választ adtam.

— Remélem, nincs még késő, hogy az ügyeit elintézze? — kérdezte aggódva.

— Milyen ügyeimet.?

Eszembe jutott, hogy azt meséltem, dolgom van a városban. Elkísért a kijáratig, sűrűn hálálkodva, amiért így kihúztam a csávából.

Lődörögtem az utcákon, beültem egy realonba, de nem bírtam végignézni az ostoba előadást, már a felénél kijöttem, és pocsék hangulatban hajtottam vissza Klavestrába. A villától egy kilométerre leállítottam a suhanót, onnan gyalog mentem. Minden a legnagyobb rendben. Hiszen azok csak gépezetek, fém, drót, üveg, össze lehet rakni és szét lehet szedni, mondtam magamnak, de nem ment ki a fejemből az a barakk, a szaggatott hangok a sötétségben, az a kétségbeesett habogás, amelyben túlságosan sok volt a mondanivaló, túlságosan sok a pőre félelem. Elmondhattam ma gamról, hogy ebben aztán szakértő vagyok, éppen elég részem volt benne, a rettegés, hogy egyik percről a másikra megsemmisülök, nekem nem fikció, mint nekik, a józan mérnököknek, akik olyan szépen megszervezték az egészet: csak robotok foglalkoznak a maguk fajtájával, véges-végig, az emberek semmibe sem szólnak bele. Precíziós szerkezetek zárt köre, maguk hozzák létre, szaporítják és pusztítják el magukat, igazán fölösleges volt odamennem hallgatózni, ahol gépek haldokolnak.

Megálltam a dombon. Az alkonyi napsütésben gyönyörű volt a táj. Az út szalagján csillogó fekete nyílként suhant egy-egy jármű a láthatár felé, a messzeségben szelíden kéklettek a hegyvonulatok. És hirtelen úgy éreztem, nem szabad ezt néznem — úgy rémlett, nincs hozzá jogom, valami szörnyű, fojtogató csalás van ebben az egészben. Leültem a fák között, arcomat kezembe temettem, és bántam, hogy egyáltalán visszatértem.

A házban aztán elém állt a fehér robot:

— Telefonhoz kérik, uram — jelentette bizalmasan. — Távolsági hívás: Eurázsia.

Utána siettem. A telefon a hallban volt, beszélgetés közben az üvegajtón kiláttam a kertbe.

— Te vagy, Hal? — szólt egy távoli, de jól érthető hang. — Itt Olaf.

— Olaf. Olaf!!! — ujjongtam. — Hol vagy, haver?!

— Narvikban.

— Mit csinálsz? Hogy vagy? Megkaptad a levelemet?

— Persze. Onnan tudom, hol keresselek.

Hallgattunk egy kicsit.

— Mit csinálsz.? — kérdeztem újra, kissé bizonytalanabbul.

— Hát, mit csinálhatnék? Semmit se csinálok. És te?

— Voltál az Adaptban?

— Voltam. De csak egy napig. Elhúztam a csíkot. Nem bírtam ki, érted.

— Értem. Figyelj, Olaf. én kibéreltem itt egy villát. Nem is tudom, hogy. de figyelj csak! Utazz ide!

Nem válaszolt azonnal. Amikor megszólalt, tétován csengett a hangja.

— Hát, mehetek éppen. Talán nem volna rossz, de tudod, mit mondtak.

— Tudom. De mit árthatnak nekünk? Különben is, tehetnek egy szívességet. Gyere!

— Minek? Gondolkodj egy kicsit, Hal! Az is lehet, hogy.

— Hogy mi?

— Hogy még rosszabb lesz.

— Honnan tudod, hogy nekem rossz?

Kurtán felkacagott — talán inkább sóhaj volt az a halk nevetés.

— Hát minek akarsz odarángatni?

Hirtelen remek ötletem támadt.

— Olaf, figyelj! Ez egy nyaralóhely, érted. Villa, kert, úszómedence. Csak. hiszen már tudod, mi van most, tudod, hogyan élnek, nem igaz?

— Hát egy-két dolgot már tudok, az biztos. Hangsúlya többet mondott, mint a szavai.

— Na látod. Szóval, figyelj! Utazz ide! De előbb szerezzél. bokszkesztyűt! Két párat. Öklözünk egy kicsit. Meglátod, milyen príma lesz!

— De öregem! Honnan kerítsek én neked bokszkesztyűt? Hiszen már réges-rég nem kapható.

— Akkor csináltass. Ne mondd nekem, hogy nem lehet összehozatni négy vacak kesztyűt! Csinálunk egy kis szorítót, és bunyózunk. Mi még bunyózhatunk, Olaf! Remélem, hallottál már a betrizálásról!

— Persze. Meg is van róla a véleményem. De nem telefontéma. Még megbotránkozna valaki.

— Olaf, utazz ide! Megteszed, amit kértem?

Sokáig hallgatott.

— Nem tudom, van-e értelme, Hal.

— Jó. Akkor mondd el, mik a terveid! Mert ha vannak, akkor elnézést, akkor nem zaklatlak tovább a hülye ötleteimmel.

— Nincsenek terveim — közölte. — És neked?

— Én azzal jöttem ide, hogy majd pihenek, tanulok, olvasok, de hát ezek nem tervek, csak. csak egyszerűen nem tudtam mihez kezdeni magammal.

— Olaf?

— Úgy látszik, egyformán rajtoltunk — dünnyögte. — Hát nézd, Hal, végül is, nem olyan nagy ügy. Hiszen akármikor visszajöhetek, ha kiderül, hogy.

— Jaj, ne huhogj már! — vágtam közbe türelmetlenül. — Kár a szóért. Szedd a holmid, és gyere! Mikor érkezel?

— Akár holnap reggel. Igazán öklözni akarsz?

— Miért, te nem?

Elnevette magát.

— Dehogynem, öregem! És biztos, hogy ugyanazért, mint te.

— Akkor áll az alku — szögeztem le gyorsan. — Várlak. Vigyázz magadra.

Fölmentem a szobámba. Külön bőröndben lapuló kellékeim közül elővettem a kötelet. Jókora tekercs volt. Szorítóhoz való. Csak négy rugalmas kis oszlop kell, és kész a ring. Bíró nélkül. Arra nincs szükségünk.

Aztán megint nekiültem a könyveimnek. De mintha cement volna a fejemben. Nem az első eset. Ilyenkor ádáz harcot vívok, hogy átrágjam magam a szövegen. De ilyen nehezen még sohasem ment. Húsz könyvbe is belelapoztam két óra alatt, de öt percnél tovább semmi sem tudott lekötni. Még a meséket is sutba vágtam. Aztán elhatároztam, hogy nem kímélem magam: elővettem a legnehezebbnek ígérkező témát, a metagének analízisét, és nekirontottam az első egyenleteknek, mint a faltörő kos.

Mégiscsak áldásos a matematika, legalább is nekem, mert egy óra múlva hirtelen világosság gyúlt a fejemben, és elöntött a csodálat Ferret iránt — hogyan tudta mindezt kitalálni, mikor én még most is folyton elveszítem a fonalat, pedig járt úton cammogok, lépésről lépésre, ahogyan leírta, ő meg csak úgy, egy csapásra rájött!

Minden csillagot odaadnék érte, ha egy hónapig olyan eszem lenne, mint az övé.

Vacsoráról dalolt a jelzés, s vele szívembe nyilallott, hogy nem egyedül vagyok már a házban. Fontolgattam egy pillanatig, ne kérjem-e a szobámba a vacsorát, de elszégyelltem magam. Az ágy alá dobtam azt a rémes trikót, amiben felfújt majomnak nézek ki, fölvettem a jó öreg, laza pulóvert, és lementem az ebédlőbe. Ok már asztalnál ültek. Néhány udvarias közhelyen kívül egy szó sem esett a vacsoránál. Mert ők se nagyon beszélgettek — nem volt szükségük szavakra. Pillantásokból is megértették egymást; bólintással, szeme rebbenésével, röpke mosolyokkal szólt férjéhez a lány. Bennem meg lassan növekedésnek indult egy jéghideg súly, éreztem kezem sóvár éhségét, markolni akar valamit, megragadni, szétmorzsolni. Miért vagyok ilyen vad? — gondoltam elkeseredetten. — Miért van ez: ahelyett, hogy Ferret könyvén, a Starck-féle problémákon járna az eszem, ahelyett, hogy a magam ügyeivel törődnék, fékeznem kell magam, hogy ne örökké a lányt lessem, akár egy éhes farkas!

De ez még semmi. Akkor ijedtem meg igazán, amikor fent a szobában magamra csuktam az ajtót. Az Adaptban azt mondták a vizsgálatok után, hogy teljesen normális vagyok. Juffon doktor is azt mondta. De érezheti normális ember, amit én most? Mi ütött belém? Nem is szereplő voltam — csak tanú. Szemem láttára bontakozott ki valami lassan, szinte észrevétlenül felmerülő, még alaktalan jelenség, de végérvényes, visszavonhatatlan, akár a bolygók keringése. Az ablakhoz léptem, kibámultam a sötét kertbe, és rájöttem, hogy bizonyára bennem van ez már az ebéd óta, első pillanattól fogva, csak kellett hozzá egy kis idő. Ezért mentem be a városba, ezért felejtettem el a sötétségből áradó hangokat.

Mindenre készen álltam. Ezért a lányért. Nem értettem, hogyan történt, és miért van így. Nem tudtam, szerelem ez, vagy téboly. Mindegy volt. Csak azt az egyet tudtam, hogy többé már nem számít semmi. És harcoltam ellene — ott a nyitott ablaknál állva —, mint még soha semmi ellen; homlokomat a hideg ablakkerethez szorítottam, és rettenetesen féltem önmagamtól.

Tennem kell valamit — suttogtam némán magam elé. — Tennem kell valamit. Biztosan attól van ez, hogy valami bajom van. Majd elmúlik. Nem érdekelhet engem ez a lány. Nem is ismerem. Nem is különösebben szép. Csak nem fogok itt. Nem, az nem lehet — könyörögtem magamnak —, csak nem követek el. magasságos kék és fekete ég!

Villanyt gyújtottam. Olaf. Olaf kiment a bajból. Elmondok neki mindent. Elvisz innen. Elutazunk valahová. Megteszek mindent, amit mond. O az egyetlen, aki megért. Már holnap itt lesz. De jó! Fel-alá járkáltam a szobában. Éreztem minden izmomat, mintha csupa vadállat mozgolódna, feszülne, birkózna bennem, egyszer csak térdre roskadtam az ágynál, a takarót harapdáltam, és furcsa hang tört ki belőlem, nem zokogás, hanem száraz, undorító hörgés — nem akarok, nem akarok bántani senkit, de tudtam, hiába áltatom magam, nem segít rajtam se Olaf, se más.

Felálltam. Tíz év alatt megtanultam gyorsan dönteni. Életek forognak kockán, az enyém és másoké, hát döntöttem, ahogyan mindig. Ilyenkor hidegen mérlegelek, agyam szinte géppé válik, amely arra való, hogy összevesse a pro és kontra érveket, számoljon, és végérvényesen döntsön. Még Gimma is elismerte, pedig ő nemigen kedvelte, hogy pártatlan vagyok. Most sem járhatok el másképp, még ha szeretnék is, mint akkor, végszükségben, mert szükséghelyzet ez is. Pillantásom a tükörre tévedt, gyűlölettel meredtem a sápadt arcra, a beszűkült pupillájú, szinte fehér szemekre, sarkon fordultam, lefekvésre gondolni sem bírtam. Úgy, ahogy voltam, átvetettem a lábam az ablakpárkányon. Négy méter a földig. Leugrottam, szinte nesztelenül értem földet. Elfutottam a medence felé. Megkerültem. Kirohantam az útra. A halványan derengő úttest a dombok felé kanyargott, fényes hátú, keskenyedő kígyó, aztán már csak a sötétbe vesző, világos vonal. Egyre gyorsabban futottam, hogy jól meghajszoljam azt az oly erősen, oly egyenletesen dobogó szívet, vágtattam vagy egy óra hosszat, majd hirtelen házak fénye tűnt fel. Rögtön visszafordultam. Elfáradtam már, de éppen ezért tartottam a tempót, hangtalanul ostorozva magam: nesze! Nesze! — és csak futottam, futottam, míg fel nem tűnt az ismerős sövény — visszaértem a villa elé.

Lihegve álltam meg a medencénél, leültem betonperemére, lehorgasztottam a fejem, és a víz tükréről visszanéztek rám a csillagok. Nem akartam őket. Nincs szükségem csillagokra. Kötözni való bolond voltam, amikor törtem magam, hogy a legénységbe bekerüljek, amikor vérző zsákká kínoztattam magam a gravitronokban, minek kellett ez nekem, miért, miért nem tudtam, hogy meg kell maradni közönséges embernek, minél hétköznapibbnak, mert másképp nem lehet, nem érdemes élni.

Neszt hallottam. Ok sétáltak el mögöttem. Egy ütemre léptek, a férfi átfogta a lány vállát. Lehajolt. Árnyékuk összeolvadt.

Felálltam. Csókolóztak. A lány keze a férfi hajára simult. Láttam ujjai halvány csíkját. Akkor késként hasított belém valami soha nem érzett, émelyítő, szörnyű szégyenkezés. Én, a csillagjáró, Arder társa, itt lapulok a kertben, és csak azon jár az eszem, hogyan raboljam el egy vadidegen fickó vadidegen feleségét, micsoda vadbarom vagyok, csillagokból szalajtott vadbarom, annál is rosz-szabb, rosszabb, rosszabb.

Nem bírtam nézni őket. De néztem. Végre továbbsétáltak, lassan, összeölelkezve. Akkor megkerültem a medencét, s toronyiránt elrohantam. Hirtelen valami nagy, fekete árny került elém, beleütközött a kezem. Az autóm. Kitapogattam az ajtaját. Amikor kinyitottam, az utastérben felgyulladtak a lámpák.

Most céltudatos, de sietős, összpontosított figyelemmel csináltam mindent, mintha el kellene valahová utaznom, mintha fontos teendők várnának.

Felzúgott a motor. Fordítottam a kormánykeréken, és a reflektorok fényében kigördültem az útra. Kicsit remegett a kezem, hát erősebben szorítottam a volánt. Hirtelen eszembe jutott a fekete dobozka, olyan hevesen fékeztem, hogy az út szélére csúszott a kocsi. Kiugrottam, kinyitottam a motorházat, és lázas kutatásba fogtam. De nem találtam a dobozkát, mert a motor most egészen másmilyen. Talán legelöl. Kábelek. Vastömb. Tartály. Valami négyszögletes, ismeretlen holmi — ez az. Szerszámok. Heves mozdulatokkal, de figyelmesen szereltem; alig véreztem föl a kezem. Végül két kézre fogtam a tömörnek tűnő, súlyos fekete kockát, és bevágtam az út menti bozótba. Szabad vagyok! Becsaptam az ajtót, indítottam. Már éreztem a sebesség felsüvítő szelét. Erősödött. A motor bőgött, a kerekek sivítottak. Kanyar. Fékezés nélkül belerohantam, levágtam, kijöttem belőle. Másik, élesebb. Éreztem, roppant erő nyom kifelé, a géppel együtt. De még ezzel sem értem be. Újabb kanyar. Apprenousban spéci autók voltak a pilóták számára. Nyaktörő trükköket tanultunk, attól javulnak a reflexek. Igen hasznos edzés. Az egyensúlyérzéket is fejleszti. Például két keréken venni be a kanyart, és úgy is maradni egy kicsit. Meg tudtam csinálni, valamikor. És most megismételtem az üres úton, belerepülve a reflektorfény mögött tátongó sötétségbe. Nem azért, hogy megöljem magam. Egyszerűen nem érdekelt semmi. Ha másokkal lehetek kíméletlen, legyek magammal is. A következő kanyarban is két keréken robogtam, pokolian üvöltöttek az abroncsok, a kocsi átrepült a túloldalra, fara nagy csattanással nekivágódott valami sötétnek, talán egy fának? Már semmi sem létezett, csak a száguldás, a motor dübörgése, a jelzőórák sápadt visszfénye a szélvédőn, a szél dühös sivítása. Egyszer csak egy suhanó tűnt föl szemben, lehúzódott előlem az út szélére; én is mozdítottam a volánon, elsüvítettem mellette, de a légnyomás megdobott. A nehéz kocsi megpördült alattam, tompa csattanás, széthasadó acéllemez reccsenése, sötétség. A reflektorok összetörtek, a motor leállt.

Mély lélegzetet vettem. Semmi bajom, még egy zúzódás se. Kipróbáltam a reflektorokat: semmi. Városi lámpák: a bal még jó. Gyenge fényénél beindítottam a motort. A kocsi hörögve, imbolyogva visszakapaszkodott az útra. Mégiscsak derék jószág, hogy továbbvisz azok után, amiket műveltem vele. Hazafelé Indultam, most már lassabban. De lábam csak nyomta a pedált, és újra belém bújt az ördög, amikor megláttam egy kanyart. Teljes gázzal robogtam haza, míg csak sivító abroncsokkal, a heves fékezéstől előrebukva, meg nem álltam éppen a sövénynél. Behajtottam a bokrok közé. A kocsi dülöngélt, ágakat tördelt, végül nekiment egy fatuskónak. Nem akartam, hogy lássák, mit tettem vele, gallyakat téptem, betakartam a csúnyán összetört motorházat — hátul éppen csak behorpadt a sárhányó az első ütközéstől, talán valami oszlop volt ott a sötétségben.

Aztán füleltem. Sötét a ház. Néma minden. A csillagokig ért az éjszaka nagy csendje. Nem akartam bemenni. Otthagytam az összetört kocsit, továbbcsörtettem, s amikor már térdig ért a fű, belefeküdtem abba a magas, harmatos fűbe, és úgy maradtam, míg el nem nyomott az álom.

Nevetés ébresztett. Ráismertem. Tudtam, ki az, még mielőtt — rögtön frissen, józanul — kinyitottam a szemem. Harmat csöpögött mindenről, bőrig áztatott, a nap még alacsonyan állt. Fehér bárányfelhők az égen. És velem szemben Olaf ült a kis bőröndjén, és nevetett. Talpra ugrottunk, éppen egyszerre. Ugyanolyan volt a keze, mint az enyém — ugyanolyan nagy és izmos.

— Mikor jöttél meg?

— Éppen egy perce.

— Röppel?

— Azzal. Én is így aludtam. az első két éjszaka, tudod?

— Így.? Elkomolyodott. Én is. Mintha valami közénk állt volna. Szótlanul fürkésztük egymást.

O is olyan magas volt, mint én, ujjnyival még magasabb is, de karcsúbb. Haja szőkén csillant a napfényben, le se tagadhatná, hogy skandináv, serkenő szakálla egészen világos szőke. Ferde orra kifejező, rövid felsőajka alól hamar kivillan a foga, nevetős kék szeme jókedvében sötétebb árnyalatú; keskeny ajka mindig lebiggyed egy kicsit, mintha kétkedve fogadna mindent — talán ez volt az oka, hogy eleinte nemigen melegedtünk össze. Olaf két évvel idősebb nálam, Arder volt a legjobb barátja. Csak Arder halála után barátkoztunk össze igazán. Végérvényesen.

— Olaf. — dadogtam —, biztos éhes vagy, nem? Gyere, együnk valamit!

— Várj egy kicsit — mondta. — Az ott mi?

Követtem a tekintetét.

— Az? Á, semmi! Egy autó. Csak azért vettem, tudod. a régi emlékek.

— Karamboloztál?

— Na igen. Éjszaka vezettem, érted.

— Szóval, te törted össze.

— Hát igen. Ne törődj vele, semmi jelentősége. Nem lett semmi bajom. No, gyere már. csak nem fogsz most itt, a bőröndöd mellől.

Fölvette a bőröndjét. Nem szólt többet. Nem is nézett rám. Állkapcsán meg-megfeszültek az izmok.

Megérzett valamit — gondoltam. — Nem tudja, miért zúztam össze a kocsit, de sejti.

Fölmentünk. Mondtam, hogy válasszon a négy szabad szoba közül. A hegyekre nézőt választotta.

— Te miért nem ezt akartad? Ja, tudom — vigyorodott el. — Az aranyozás, mi?

— Eltaláltad. Megtapogatta a falat.

— Remélem, valódi! Nem kép, nem televízió?

— Nyugi — vigyorogtam vissza. — Rendes, becsületes fal.

Telefonáltam a reggeliért. Nem óhajtottam nagyobb társaságot. A fehér robot hozta a kávét és a jól megrakott tálcát. Kiadós reggeli volt. Szó nélkül ettünk. Örömmel néztem, milyen jókat harap, még a füle fölött ágaskodó hajtincs is meglebben. Aztán megkérdezte:

— Dohányzol még.?

— Egyelőre. Hoztam kétszáz cigarettát. Nem tudom, mi lesz aztán. Szívom, amíg tart. Kérsz egyet?

— Adjál. Rágyújtottunk.

— No, mi a műsor? Kiterítjük a kártyáinkat? — kérdezte hosszú szünet után.

— Persze. Én elmondok mindent. Te is nekem?

— Világos. Csak, őszintén szólva, nem tudom, van-e értelme.

— Egyet mondj meg: tudod, mi a legrosszabb?

— A nők.

— Így igaz.

Megint hallgattunk egy nagyot.

— Szóval emiatt? — kérdezte végül.

— Hát igen. Majd meglátod az ebédnél. Lent. Ok bérelik a földszintet.

— Ők?

— Egy fiatal házaspár.

Állkapcsának izmai megint kidudorodtak szeplős bőre alatt.

— Az baj — szögezte le.

— Baj hát! Két napja vagyok itt. És nem tudom, hogyan, de. már amikor te felhívtál. Minden ok nélkül, minden előzmény nélkül. szóval semmi, de semmi értelme. Semmi a világon.

— Érdekes — mondta.

— Mi érdekes?

— Én is így jártam.

— Akkor miért jöttél el?

— Jó, hogy elhívtál onnan, Hal. Jót tettél, világos?

— Veled?

— Nem. Másvalakivel. Mert rossz vége lett volna.

— Miért?

— Vagy tudod, vagy úgyse érted.

— Tudom én. De mi ez, Olaf? Hát igazán vademberek vagyunk?

— Nem tudom. Tíz évig nők nélkül éltünk, ne feledd!

— Az még nem magyarázat. Egyszerűen bevadultam, senkit se veszek figyelembe, senkivel se törődöm, érted?

— Most még törődsz, fiam — mondta. — Egyelőre.

— Hát igen, de tudod, hogy van ez.

— Tudom. Újabb hallgatás.

— Lelkizünk még, vagy jöhet a bunyó? — kérdezte. Elnevettem magam.

— Hol kaptál kesztyűt?

— Sose találod ki!

— Csináltattad?

— A csudát! Loptam.

— Na ne!

— Komolyan. A múzeumból. Külön Stockholmba kellett repülnöm érte, úgyhogy becsüld meg!

— Akkor gyerünk.

Kicsomagolta kevéske holmiját, és átöltözött. Fürdőköpenyt kaptunk magunkra, és lementünk. Korán volt még. A reggelit csak fél óra múlva szolgálják fel.

— Menjünk inkább a ház mögé — mondtam. — Ott nem lát senki. Magas bokrok között álltunk meg. Először letapostuk a nyírott füvet.

— Csúszni fog — mondta Olaf, talpával próbálgatva a rögtönzött szorítót.

— Nem baj. Úgy még nehezebb lesz.

Felhúztuk a kesztyűt. Bajlódtunk vele egy kicsit, mert nem volt, aki megkösse, és nem akartam robotot hívni.

Megállt velem szemben. Egészen fehér volt a bőre.

— Nem napoztál még — mondtam.

— Majd elmesélem, mi történt. Nem voltam strandolós kedvemben. Gong.

— Gong.

Könnyedén kezdtük. Színlelt ütés. Elhajlás. Elhajlás. Belemelegedtem. Érintésre mentem, nem ütésre. Végül is, nem akartam összeverni. Jó tizenöt kilóval több a súlyom, ezt a fölényt nem egyenlíti ki az ő hosszabb karja, és különben is, jobb bunyós vagyok. Ezért néhányszor készakarva közelebb engedtem. Hirtelen leengedte a kesztyűit. Álla megfeszült. Dühös volt.

— Így ne — mondta.

— Mi baj?

— Ne bohóckodj, Hal! Vagy rendes bunyó, vagy semmi.

— No jó — vigyorodtam el —, mindent bele!

Közelebb táncoltam hozzá. Kesztyű kesztyűn csattogott. Érezte, hogy komolyan támadok, és zárta a védelmét. Felgyorsultunk. Felváltva cseleztem jobbal, ballal, sorozatban, az utolsó ütés majdnem mindig bement, a törzsére — gyorsabb voltam. Váratlan támadást indított, bejött egy szép egyenese, repültem két lépést. Mindjárt vissza. Kerülgettük egymást, ütött, fedezékbe húzódtam, hátraléptem, félközelből bevittem egy jobbegyenest. Beledőlve. Olaf megroggyant, védelme egy pillanatra kihagyott, de máris összeszedte magát, óvatosan mélyebbre hajolt. A következő percben a védelmét bombáztam. Alkarját soroztam, félelmetes kesztyű csattogással, de ártalmatlanul. Egyszer éppen csak sikerült elhajolnom, kesztyűje csak a fülemet súrolta, az a bomba kifektetett volna. Megint körültáncoltuk egymást. Beszedett egy tompa ütést a mellkasára, védtelen maradt. Sorozhattam volna, de csak álltam mozdulatlanul, bénán — a lány ott állt a földszinti ablakban, arca éppolyan fehér, mint a ruhája. Egy pillanatra megállt az idő. A következő pillanatban megroggyantam egy hatalmas ütéstől. Térdre roskadtam.

— Bocs! — hallottam Olaf kiáltását.

— Ugyan. jól bevitted. — motyogtam feltápászkodva.

Az ablak már csukva volt. Öklöztünk még fél percig, aztán Olaf egyszer csak hátralépett.

— Mi bajod?

— Semmi.

— Ne mesélj!

— Na jó. Nincs már kedvem. Nem haragszol?

— Dehogy. Úgysem volt értelme, hogy egyből. No, gyerünk!

A medencéhez mentünk. Olaf jobban ugrott nálam. Gyönyörű dolgokat művelt. Én is megpróbáltam a csavarorsót hátrafelé, de borzasztóan bevertem a combomat a vízbe. A medence szélén locsolgattam tűzpirosán égő bőrömet. Olaf nevetett.

— Kijöttél a gyakorlatból.

— Dehogy. Sose ment nekem az orsó. De te aztán bajnok vagy!

— Ez megmarad, úgy látszik. Ma ugrottam először.

— Igazán?!

— Persze. Nagyon élvezem.

Magasan járt már a nap. Csukott szemmel sütkéreztünk a homokban.

— Ok. hol vannak? — törte meg végül a csendet.

— Nem tudom. Biztos a szobájukban. Az ablakuk hátrafelé néz. Ezt nem tudtam.

Éreztem, hogy megmoccan. Perzselt a homok.

— Igen, azért — mondtam.

— Megláttak?

— A lány.

— Megrémült. — dörmögte. — Igaz?

Nem válaszoltam. Megint hallgattunk egy ideig.

— Hal!

— No?

— Tudod, hogy ezek már alig repülnek?

— Tudom.

— Azt is tudod, miért?

— Szerintük semmi értelme.

Röviden elmondtam neki Starck érveit. Mozdulatlanul, szó nélkül hallgatta, de tudtam, hogy figyel.

Amikor befejeztem, nem szólalt meg mindjárt.

— Shapley-t is olvastad?

— Nem. Az ki?

— Nem? Azt hittem, te mindent elolvastál. Huszadik századi csillagász volt. Véletlenül került egyszer a kezembe a könyve, éppen erről szól. Ugyanazt mondja, mint a te Starckod.

— Mit beszélsz? Lehetetlen. Az a Shapley még nem tudhatta. Jobb lesz, ha te is elolvasod Starckot.

— Eszemben sincs. Tudod, mi az? Nagy rakás ürügy.

— Ümgy? ^

— Bizony. Én azt hiszem, tudom, mi az igazi ok.

— És mi?

— A betrizálás. Összerezzentem.

— Azt gondolod?! Kinyitotta a szemét.

— Nyilvánvaló. Nem repülnek, és már soha nem is fognak. Egyre rosszabb lesz. Nyámnyila banda. Csak nyámmogni tudnak. Nem bírnak vért látni. Nem bírnak arra gondolni, mi történhet, ha.

— Várj egy kicsit — mondtam. — Az nem lehet. Hiszen vannak orvosaik. Sebészekre szükségük van.

— Hát te nem tudod?

— Mit?

— Az orvosok csak megtervezik a műtétet. De robotok végzik.

— Az nem lehet!

— Ha mondom! Saját szememmel láttam. Stockholmban.

— És ha az orvosnak hirtelen be kell avatkoznia?

— Nem tudom pontosan. Úgy látszik, van valami szer, amitől nagyon rövid időre, részlegesen megszűnik a betrizálás hatása. De úgy őrzik, hogy az emberek nem is tudnak róla. Akitől hallottam, az se mondott konkrétumokat. Félt.

— Mitől?

— Azt nem tudom, Hal. Szerintem borzasztó, amit véghezvittek. Megölték az emberben. az embert.

— No, ezt azért nem állíthatod — tiltakoztam kevés meggyőződéssel. — Végül is.

— Várj! Hiszen olyan egyszerű: aki öl, az felkészült rá, hogy őt is megölhetik, nem? Hallgattam.

— Tehát bizonyos értelemben szükségszerű, hogy mindent kockára tegyen. Mi erre képesek vagyunk. Ok nem. Ezért félnek tőlünk annyira.

— A nők?

— Nemcsak a nők. Mindenki. Hal! Hirtelen felült.

— No?

— Kaptál hipnagógot?

— Hipna. azt a vackot, ami alvás közben tanít? Kaptam.

— Használtad?! — majdnem kiabált.

— Nem, dehogy. Miért?

— Szerencséd. Vágd be a medencébe!

— De miért? Mi van vele? Te használtad?

— Nem én. De kíváncsi voltam, és meghallgattam ébren, pedig tiltja a használati utasítás. Hát öregem, azt a dumát!!

Én is felültem.

— Miket mond?

— Habos sütemény. Egész cukrászda, hidd el! Hogy légy szelíd, légy illedelmes. Törődj bele minden sérelembe. Ha valaki nem ért meg, vagy nem akar jó lenni hozzád, például egy nő — érted? — , az a te hibád, nem az övé. Hogy a legfőbb érték a társadalmi egyensúly, a stabilitás, és így tovább, mindig ugyanez a nóta. És a végső tanulság: éldegélj szép csöndesen, írjál emlékiratokat, nem kiadásra, csak úgy magadnak, sportolj, tanulgass. Fogadj szót az idősebbeknek.

— Ezzel akarják pótolni a betrizálást — dünnyögtem.

— Világos. Van ott még más is, egész litánia: soha senkivel ne légy erőszakos, ne beszélj gorombán, megütni valakit nemcsak szégyen, hanem bűn, mert rettenetes sokkot vált ki. Semmiféle körülmények között ne harcolj, mert harcolni vadállatias szokás, és.

— Várj csak — szóltam közbe —, és ha a rezervátumból kiszökik egy vadállat. ja, igaz, már vadállatok sincsenek.

— Vadállatok nincsenek — mondta —, de vannak robotok.

— Mire gondolsz? Úgy érted, a robotoknak megparancsolhatják, hogy öljenek?

— Bizony ám!

— Honnan tudod?

— Hát, biztosan nem tudom. De csak fel kell készülniük különleges esetekre, hiszen a betrizált kutya is megveszhet, nem igaz?

— No de. de akkor. várj egy kicsit! Szóval, mégiscsak ölhetnek? Kiadhatják rá a parancsot? Hát nem mindegy, hogy én ölök, vagy parancsot adok rá?

— Nekik nem mindegy. Különben is, szerintük erre csak végső esetben kerül sor. Természeti katasztrófa, életveszély, például a veszett kutya. Általában ilyesmi nem fordul elő. De ha mi.

— Mi ketten?

— Igen, például mi ketten. ha mi elkövetnénk valamit, hiszen érted. Akkor természetesen a robotok vennének kezelésbe, nem ők. Hiszen ők nem is képesek rá. Ok jók.

Hallgatott egy ideig. Naptól kipirult, széles mellkasa gyorsabban hullámzott.

— Hal. Ha én tudnám. Ha tudnám! Ha. biztos volnék benne.

— Hagyd abba!

— Voltál már olyan helyzetben?

— Voltam.

— Tudod, mire gondolok.

— Tudom. Kétszer is. Az első meghívott a lakására, alighogy a pályaudvarról kiértem. illetve, nem is úgy volt. Eltévedtem azon az átkozott pályaudvaron. O meg hazavitt.

— Tudta, ki vagy?

— Elmondtam neki. Először félt, aztán. mintha fölengedett volna, talán megsajnált, nem tudom, de aztán meg halálra rémült. Úgyhogy inkább elmentem egy szállodába. Másnap. képzeld, kivel találkoztam! Roemerrel!

— Ne mesélj! Hány éves, százhetven?

— Nem, ez a fia. De ő se mai gyerek. Kis híján másfél évszázad! Múmia. Borzalmas. Beszélgettünk. És képzeld, irigyel bennünket.

— Van is miért.

— O ezt nem érti. Hát így. Aztán egy színésznő. Realista, úgy hívják őket. El volt tőlem ragadtatva: egy valódi majomember! Hazavitt, de másnap elszöktem. Palotában lakik. Minden fényűzés bedobva. Kiviruló bútorok, mozgó falak, gondolatolvasó ágyak. ilyesmik.

— Aha. És ő nem félt?

— Várj csak. Előbb félt, de aztán ivott valamit. nem tudom, mi volt, talán valami kábítószer. Pertó, vagy minek hívták.

— Pertó?

— Igen. Te tudod, mi az? Kóstoltad?

— Nem — mondta lassan. — Nem kóstoltam. De éppen azt a szert hívják így, ami megszünteti.

— A betrizálást? Az nem lehet!

— Így mondta nekem a pasas.

— Kicsoda?

— Nem mondhatom el. Szavamat adtam.

— Jól van. Hát akkor az a nő. ezért. Felugrottam.

— Ülj le! Visszaültem.

— És te? — kérdeztem. — Mert folyton csak én beszélek magamról.

— Én? Semmi a világon. Úgy értem, semmi sem sikerült. Egyáltalán semmi. Hallgattam.

— Hogy hívják ezt a helyet? — kérdezte.

— Klavestra. De maga a város néhány mérföldre van innét. Tudod, mit? Befurikázunk. Úgyis rendbe akartam hozatni a kocsit. Aztán hazajövünk toronyiránt, futunk egy jót. Mit szólsz hozzá?

— Hal — kezdte lassan —, te vén ló.

— Mi van?

Mosolygott a szeme.

— Sportolással akarod kiűzni az ördögöt? Szamár vagy.

— Akkor döntsd el, ló vagy szamár! — mérgelődtem. — Mi bajod a sportolással?

— Csak az, hogy nem használ. Bántottál itt már valakit?

— Hogy megsértettem-e valakit? Nem. Miért?

— Tettlegesen, úgy gondolom. Csak most értettem meg.

— Nem volt rá okom.

— Nem is ajánlom.

— Miért?

— Mert olyan, mintha egy gyereket ütnél meg. Érted?

— Nagyjából. Te verekedtél?

Igyekeztem nem mutatni, mennyire meglepődtem. Olaf az űrhajón az önuralmáról volt híres.

— Hát igen. Csúnyán lebőgtem. Mindjárt első nap. Illetve, éjjel. Nem tudtam kijönni a postáról. nincs ajtó, csak olyan pörgő izé, láttál olyat?

— Forgóajtó?

— Dehogy. Ha jól sejtem, azzal a biztonsági gravitációjukkal függ össze, tudod. Lényeg, hogy keringtem benne, mint a kerge birka, és ott volt a muksó egy lánnyal, és ujjal mutogatott rám, és röhögött hozzá.

Éreztem, hogy arcomon megfeszül a bőr.

— Jól tetted, ha behúztál neki — mondtam. — Remélem, máskor nem röhög.

— Hát, nem nagyon. Eltörött a kulcscsontja.

— És nem lett ebből bajod?

— Nem. Mert akkor szálltam le a gépről, és ő volt, aki provokált. Ne hidd, hogy egyből ütöttem. Szó sincs róla, én csak megkérdeztem tőle, miért olyan nevetséges, ha nem ismerem a járást, hiszen sokáig távol voltam. Csakhogy ezen még nagyobbat röhögött, és azt mondta, fölfelé böködve az ujjával: ja, maga abból a majomcirkuszból jött?

— Majomcirkuszból?

— Igen. És akkor.

— Várjál. Miért majomcirkusz?

— Nem tudom. Talán hallotta, hogy az űrhajósokat centrifugában forgatják. Nem tudom, mert aztán már nem társalogtunk. Hát ennyi. Elengedtek, csak ezentúl az Adaptnak a Lunán jobban meg kell dolgoznia a jövevényeket.

— Jön még vissza valaki?

— Jön. Simonadi csoportja, tizennyolc év múlva.

— Akkor ráérünk.

— Bőven.

— De azért elnézőek, valld be — mondtam. — Csontokat tördelsz, és csak úgy elengednek.

— Azt hiszem, a majomcirkusz miatt — tűnődött. — Tudod, nekik se kellemes. a mi ügyünk. Hiszen van eszük. Nem akarják, hogy kitörjön a botrány. Hal, te nem is tudod, mi van.

— Mi van?

— Tudod, miért nem adtak hírt a visszatérésünkről?

— Állítólag volt valami a reálban. Én nem láttam, de valaki mondta.

— Volt ám! Halálra nevetnéd magad rajta. „Tegnap a hajnali órákban visszatért a Földre a bolygókon túli tér kutatóinak egy csoportja. A csoport tagjai jól vannak. A tudományos eredmények feldolgozását megkezdték.” Kész, vége, pont.

— Ennyi?

— Bizony. És tudod, miért? Mert félnek tőlünk. Ezért szórtak szét bennünket az egész Földön.

— Hát nem. Én ezt nem értem. Hiszen van eszük. Te mondtad az előbb. Csak nem hiszik, hogy igazán vadállatok vagyunk, és átharapjuk a torkukat?!

— Ha azt hinnék, egyáltalán ki sem engedtek volna minket. Nem, Hal. Nem mirólunk van szó. Többről van itt szó. Még mindig nem érted?

— Úgy látszik, berozsdállott az agyam. Mondd el.

— Az emberek általában nem is tudják.

— Mit?

— Azt, hogy kihal a kutató szellem. Hogy expedíciók nincsenek, azt persze tudják. De nem gondolkodnak róla. Úgy gondolják, azért nincsenek expedíciók, mert nincs rájuk szükség, és kész. De azért akad egypár ember, aki pontosan látja és tudja, mi történik, és mi következik belőle. A jövőben, sőt már most is.

— Hát mi?

— Általános nyámnyilaság. Nyám-nyám most és mindörökké. Senki se repül már a csillagokba. Senki se kockáztat meg egy veszélyes kísérletet. Senki se próbálja ki saját magán az új gyógyszert. Azt hiszed, nem tudják? Tudják! És ha most nagydobra vernék, hogy mi kik vagyunk, mit csináltunk, miért repültünk, egyáltalán mi volt ez, akkor soha többé nem titkolhatnák el, milyen tragikus a helyzetük!

— Nyám-nyám? — ízlelgettem a szavát; ha valaki hallja, talán nevet rajta, de én csöppet sem találtam mulatságosnak.

— Az bizony. Miért, szerinted nem tragikus?

— Hát, nem tudom. Mert nézd csak, Ol! Persze, hogy mi óriási dolognak tartjuk, amit véghezvittünk. Nekünk mindig is az lesz. Odadobtuk érte tíz évünket, meg egyáltalán mindent, azért gondoljuk, hogy nincs ennél fontosabb a világon. De hátha nem is olyan fontos. Legyünk tárgyilagosak. Mondd meg őszintén: mit értünk el?

— Hogyhogy mit?

— No, teregesd ki a motyódat! Elő vele, mit hoztál a Fomalhautról!

— Megőrültél?

— Nem őrültem meg. Halljuk, mi haszna volt a mi űrutazásunknak?

— Mi pilóták voltunk. Kérdezd Gimmát, Thurbert.

— Ne kábíts, Ol! Együtt voltunk, és pontosan tudod, ők mit csináltak, mit csinált Venturi, amíg meg nem halt, mit csinált Thurber. no, miért nézel így rám? Hát mit hoztunk? Négy rakomány mindenféle analízist, színképek meg ez, meg amaz, kőzetminták, aztán ott az az élőszövet vagy metaplazma, vagy minek hívják azt a mocskot az Arcturus bétájáról. Normers igazolta a gravimágneses örvényelméletét, na és kiderült, hogy a C Meoli típusú bolygókon nem tri-, hanem tetraploid szilikonok létezhetnek; viszont azon a holdon, ahol Arder majdnem otthagyta a fogát, nincs semmi, csak ronda láva meg felhőkarcoló méretű buborékok. És azért, hogy megtudjuk, hogy az a láva ilyen francos nagy buborékokba dermed, mi elbaltáztuk tíz évünket, aztán visszajöttünk, hogy röhögjenek rajtunk, vagy kiállítsanak a panoptikumban. Hát mi a jó nyavalyának koslattunk mi oda? Meg tudod mondani? Hát kellett ez nekünk.?

— Lassan a testtel — morogta.

Dühös voltam. O is dühös volt. Szeme összeszűkült. Még a végén összeverekszünk, gondoltam, és remegni kezdett a szám széle. Akkor hirtelen ő is elvigyorodott.

— Vén gebe! — mondta. — Marhára fel tudsz bőszíteni, tudod?

— A tárgyra, Olaf! A tárgyra.

— Milyen tárgyra? Te térsz el a tárgytól. És ha hoztunk volna egy algebrában beszélő, nyolclábú elefántot, akkor most elégedett lennél? Hát mit vártál az Arcturuson? Édenkertet? Diadalkaput? Mi ütött beléd? Tíz év alatt nem hallottam tőled annyi marhaságot, mint amit most egy perc alatt össze-hordtál.

Mélyet lélegeztem.

— Olaf, úgy beszélsz, mintha idióta volnék. Tudod te, mire gondolok. Arra, hogy az emberek nagyon jól megvannak anélkül.

— Meg ám! De milyen jól!

— Csak várj. Szóval, egész jól élhetnek űrutazás nélkül, és még ha úgy van is, amint mondod, hogy a betrizálás miatt nem repülnek többé, akkor, öregem, talán nem is jártak rosszul ezzel a bolttal.

— Igazán? És tegyük fel, hogy megnősülsz. Most mit bámulsz? Nem nősülhetsz meg? Dehogynem. Ugyan, miért ne? És gyerekeid lesznek. Akkor önként, dalolva elviszed őket betrizálni. Jól mondom?

— Nem dalolva. De mit tehetnék? Nem üzenhetek hadat az egész világnak.

— No, akkor áldjon meg a fekete és kék ég — sóhajtotta. — Gyere, menjünk a városba, ha akarod.

— Jó. Ebéd két és fél óra múlva, addig visszaérünk.

— És ha nem érünk, nem kapunk semmit.?

— De kapunk, csak.

Elvörösödtem a tekintetétől. Úgy tett, mintha nem venné észre, a homokot rázogatta a lábáról. Fölmentünk, átöltöztünk, és beautóztunk Klavestrába. Nagy forgalom volt az úton. Először láttam színes, rózsaszín és citromsárga-fehér suhanókat. Javítóműhelyt is találtunk. Úgy rémlett, csodálkozás villan a robot üvegszemében, amint összetört kocsimat méregette. Otthagytuk a kocsit, gyalog mentünk visszafelé. Kiderült, hogy két Klavestra van, régi és új; a régi ipari városban voltam Margerral tegnap. Az új, divatos üdülőhely utcáin nyüzsgött a nép, szinte kizárólag fiatalok, sok tizenéves. A fiúk mintha római harcosoknak öltöztek volna: élénk színű, fényes, kurta trikójuk úgy csillogott a napfényben, mint a mellvért. A sok lány többsége csinos, némelyikük strandruhája merészebb mindannál, amit eddig láttam. Ahogy ott mentünk Olaffal, éreztem: minket bámul az egész utca. A pálmafák alatt sétáló tarka csoportok megálltak, utánunk fordultak. A járókelők megtorpantak, elképedve méregettek: ilyen égimeszelőből még egyet sem láttak, nemhogy mindjárt kettőt. Kínosan feszengve talpaltunk kifelé a városból.

Amikor kiértünk az országútra, és a mezőkön át hazafelé, délnek kanyarodtunk, Olaf elővette zsebkendőjét, hogy megtörölje a homlokát. Kicsit én is megizzadtam.

— Hogy az a keserves istennyila. — morogta.

— Kár beléjük. Savanyúan vigyorgott.

— Hal!

— Mi van?

— Tudod, milyen volt ez? Mint egy filmgyári forgatáson. Római katonák, örömlányok és gladiátorok.

— Mi voltunk a gladiátorok?

— Pontosan.

— Fussunk? — vetettem fel.

— Fussunk.

Vágtáztunk a mezőkön, vagy öt mérföldet. De elvétettük az irányt, kicsit vissza kellett mennünk.

Így is maradt időnk, hogy ebéd előtt még ússzunk egyet.