Visszatérés

ÖT

Bekopogtam Olaf szobájába. — Ha barát vagy, jöhetsz — szólt ki.

Pucéron állt a szoba közepén, és bolyhos kelmévé szilárduló, halványsárga folyadékot permetezett a testére a palackból.

— Folyékony fehérnemű, mi? — mondtam. — Hogy szántad rá magad?

— Nem hoztam másik inget — dörmögte. — Nem szereted?

— Nem. És te?

— Elszakadt az ingem.

Csodálkozó tekintetemre elfintorodott:

— Tudod, a röhögő pasas.

Nem szóltam többet. Fölvette régi nadrágját — emlékeztem rá a Prométheuszról —, és lementünk. Az asztalon csak három teríték, az ebédlő üres.

— Négyen leszünk — fordultam a fehér robothoz.

— Nem, uram. Marger úr elutazott. A hölgy, ön és Staave úr hármasban lesznek. Tálalhatok, vagy megvárják a hölgyet?

— Megvárjuk — sietett a válasszal Olaf.

Rendes gyerek. Éppen jött is a lány. A tegnapi szoknyájában, kissé nedves hajjal, mintha éppen a vízből jönne. Bemutattam neki Olafot, aki nyugodt és tartózkodó volt. Sohasem tudtam olyan higgadt lenni, mint ő.

Beszélgettünk egy keveset. A lány elmondta, hogy a férjének minden héten el kell utaznia három napra a munkája miatt, és hogy a medence vize nem olyan meleg, mint lehetne, pedig süti a nap. De hamar kifogytunk a témákból, és bármennyire törtem a fejem, semmi sem jutott eszembe; hallgatásba merültem, és csak ettem, szemben ülve a két igencsak különböző asztaltárssal. Észrevettem, hogy Olaf megnézi magának a lányt, de csak olyankor, amikor én beszélek, és ő rám figyel. Olaf arcáról semmit sem tudtam leolvasni. Mintha egész idő alatt másfelé járnának a gondolatai.

Az ebéd vége felé jött a fehér robot, és jelentette, hogy a medence vizét estére fölmelegítik, ahogyan Margerné asszony kívánta. Margerné megköszönte, és visszament a szobájába. Ketten maradtunk. Olaf rám nézett, és megint fülig vörösödtem.

— Hogy van az — kezdte Olaf, rágyújtva a felkínált cigarettára —, hogy egy olyan ürge, aki képes lemászni abba a büdös gödörbe a Kereneián, egy vén ló. nem is ló, inkább egy vén orrszarvú, százötven éves létére belezúg.

— Hagyd abba, kérlek — morogtam. — Ha tudni akarod, akár még egyszer lemásznék…

Nem fejeztem be.

— Jó, abbahagyom. Tényleg. De tudod, mit, Hal? Azt kell mondanom, hogy megértelek. És lefogadom, hogy te nem is tudod, miért.

A lány szobája felé intettem a fejemmel.

— Miért.?

— Az ám! Vagy tudod?

— Nem tudom. De te se.

— Én tudom. Megmondjam?

— Légy szíves. De semmi malackodás.

— Neked tényleg elment az eszed! — fortyant fel Olaf. — Pedig olyan egyszerű. Csak mindig az volt a te bajod, hogy nem látod meg, ami az orrod előtt van, inkább a végteleneken jár az eszed, mindenféle Cantorok, Korbazyleuszok.

— De nagy szakértő lettél!

— Jó, tudom, gyerekes stílus, de mi megálltunk a fejlődésben, amikor meghúzták mögöttünk azt a hatszáznyolcvan csavart, nem tudod?

— De tudom. Na, nyögd már ki!

— Szóval azért, mert ez a lány éppen olyan, amilyenek a mi időnkben voltak. Nincs az a ronda vörös festék az orrában, se tányér a fülén, se világító gubanc a fején, nem csöpög róla az arany, egyszóval, éppen ilyen lányok szaladgáltak Cebertóban vagy Apprenousban. Pontosan ilyenekre emlékszem. Hát, ennyi az egész.

— Ördögöd van — mondtam halkan. — Igazad lehet. Hát, igen. Igen, de azért van egy különbség.

— Éspedig?

— Amit már mondtam neked. Hogy így, egy csapásra. Azelőtt én nem így viselkedtem. És őszintén szólva, nem is képzeltem volna magamról. úgy gondoltam, én amolyan lassú víz vagyok.

— Az ám! Kár, hogy nem fényképeztelek le, amikor kimásztál a gödörből a Kereneián. Még hogy lassú víz! Öregem, azt hittem, hogy. Eh!

— Hagyjuk a fenébe a Kereneiát, a barlangjaival meg az összes többivel együtt — javasoltam. — Figyelj, Olaf, mielőtt idejöttem, voltam egy orvosnál. Juffon a neve, nagyon rokonszenves mókus. Több mint nyolcvan, de.

— Hát igen, ez a mi sorsunk — bólogatott Olaf. Kifújta a füstöt, és nézte, hogyan oszlik el a jácintféle, lila virágok csokra fölött. — Legjobb nekünk az iiilyen öregekkel. Akiknek eeekkora szakálluk van. Kilel a hideg, ha rágondolok. Tudod, mit? Vegyünk egy ketrecre való csirkét, kitekerjük a nyakukat.

— Ne hülyéskedj, jó? Szóval ez az orvos mondott egypár okos dolgot. Hogy rokonaink nincsenek, egykorú barátaink se lehetnek, tehát nekünk csak a nők maradnak, de egyetlen nőt manapság nehezebb szerezni, mint sokat. És igaza volt. Máris tapasztaltam.

— Hal, tudom, te okosabb vagy nálam. Mindig szeretted a különféle extra dolgokat. Ami állatira nehéz, és először nem is érted, csak amikor már háromszor megszakadtál, akkor. Másképp nem is ízlik. Mit bámulsz így? Én nem félek tőled, azt tudod!

— Még szép. Más már nem is hiányozna.

— Szóval. mit is akartam mondani? Ja, igen. Nézd, én eleinte azt gondoltam, magadnak való ürge vagy, és azért biflázol annyit, hogy többre vidd a pilótaságnál. Rühelled, hogy neked csak any-nyi a dolgod, hogy menjen a szekér. Már vártam is, mikor kezded fenn hordani az orrodat. Sőt bevallom, ahogy Normers és Venturi nyakára jártál a mindenféle dolgaiddal, ahogy fene nagy tudós vitákba bonyolódtál, azt hittem, már felültél a magas lóra. De aztán jött az a robbanás, emlékszel?

— Az éjszakai.

— Az. És a Kereneia, meg az Arcturus, meg az a hold. Öregem, az a hold álmomban még most is előjön, egyszer le is estem miatta az ágyról. Az a hold, az aztán! Jó, de mit is. na látod! Meszesedik az agyam. Folyton elfelejtem. Szóval, aztán jött ez az egész, és láttam, hogy nem arra hajtasz. Csak te így szereted, neked nem megy másképp. Emlékszel, mikor elkérted azt a könyvet Venturitól, a saját példányát, olyan piros fedelű, mi volt az?

— A hipertér topológiája.

— Az, az. O meg azt mondta, „ez magának túlságosan nehéz, Bregg. Nincs meg hozzá a szükséges képzettsége.”

Elnevettem magam, olyan jól utánozta Venturi hangját.

— Igaza volt, Olaf. Túlságosan nehéz volt.

— Igen, akkor, de később azért megbirkóztál vele, igaz?

— Meg. De. nem örültem neki. Tudod, miért. Szegény Venturi.

— Ne is folytasd. Nem tudom, ki kit sajnáljon. azok után, ami következett.

— O már nem sajnálhat senkit. Te a felső fedélzeten voltál, ugye?

— Én?! A felsőn? Ember, hiszen ott álltam melletted!

— Tényleg. Ha nem ad rá egyből mindent a hűtésre, talán megússza égési sebekkel. Mint Arne. Biztos elvesztette a fejét.

— Az ám, jókat mondasz! Hiszen Arne így is meghalt!

— Öt évvel később. Öt év, az mégiscsak öt év.

— Ilyen év?

— Látod, most te is így beszélsz, de reggel a medencénél hogy lebarmoltál érte!

— Mert borzasztó volt az egész, de nagyszerű is. Valld be! Egyébként, kár is a szóért. Amikor kimásztál a gödörből a Kere.

— Hagyd már a fenébe azt a gödröt!

— Nem hagyom. Nem hagyom, mert csak akkor jöttem rá, mi lakik benned. Még nem ismertük egymást olyan jól, mint később. Amikor Gimma szólt nekem, úgy egy hónap múlva, hogy Arder teveled repül, azt gondoltam. hát, nem is tudom! Beugrottam hozzá, de nem szóltam semmit. Persze, rögtön megérezte, mi van. Azt mondta: Olaf, ne haragudj. Te vagy a legjobb barátom, de most vele repülök, nem veled, mert. tudod, mit mondott?

— Nem — válaszoltam. Elszorult a torkom.

— Mert egyedül ő jött le oda. Egyedül ő. Senki sem hitte, hogy oda le lehet menni. O maga se hitte. Most őszintén. te bíztál benne, hogy visszakerülsz?

Hallgattam.

— Látod, te csibész! O vagy visszajut velem együtt, mondta Arder, vagy egyikünk se jön vissza.

— És egyedül jöttem vissza. — mondtam.

— És egyedül jöttél vissza. Rád se lehetett ismerni. Halálra rémültem tőled. Lent voltam a szivattyúknál.

— Te?

— Én. Nézem: hisz ez egy idegen! Egy vadidegen jövevény. Azt hittem, képzelődöm. Még a szkafandered is vérvörös volt.

— A rozsdától. Megrepedt a vezetékem.

— Tudom. Nekem mondod? Én foltoztam ki később. De ahogy te kinéztél. No, és még csak aztán jött a java.

— Amit Gimmával.

— Mi más? Az nem került a jegyzőkönyvbe. Még a szalagot is megnyirbálták, egy hét múlva, talán maga Gimma. Azt hittem, megölöd akkor. Jóságos fekete ég!

— Hagyd ezt — mondtam. Éreztem, hogy mindjárt remegni kezdek. — Ne beszélj erről, Olaf, kérlek!

— Most mit hisztizel? Arder közelebb állt hozzám, mint hozzád.

— Közelebb, távolabb, mit számít az! Ütődött vagy! Ha Gimma adott volna neki tartalékbetétet, Arder itt ülne velünk! Gimma mindennel spórolt, félt, hogy nem lesz elég tranzisztora, de hogy nem lesznek emberei, attól nem félt! Én.

Elharaptam a mondatot.

— Olaf! Olaf, ez tiszta téboly! Hagyjuk abba!

— De úgy látszik, mi nem tudjuk abbahagyni. Legalábbis amíg együtt vagyunk. Gimma azontúl sohasem.

— Hagyjál engem békében Gimmával, Olaf! Olaf! Kész. Befejeztük. Egy szót se akarok többé hallani!

— És azt azért megengeded, hogy magamról beszéljek?

Vállat vontam. A fehér robot le akarta szedni az asztalt, de csak benézett a hallba, és eloldalgott. Talán emelt hangunk riasztotta vissza.

— Ide figyelj, Hal! Tulajdonképpen miért dühöngsz?

— Csak ne tégy úgy, mintha nem tudnád!

— Komolyan.

— Hogyhogy miért? Hiszen miattam történt az egész.

— Micsoda?

— Hát Arderral.

— Mit beszélsz?

— Világos. Ha én előbb szólok, még mielőtt elindulunk, Gimma adott volna.

— Na várj! Honnan sejthetted volna, hogy éppen a rádiója döglik be? És ha valami más?

— Ha. De nem volt semmiféle ha. A rádiója döglött be.

— Álljunk csak meg! Te ezen rágódsz hat éve, és nem szólsz róla egy árva szót se?

— Mit szóltam volna? Azt hittem, nyilvánvaló. Miért, talán nem az?

— Nyilvánvaló? Fekete ég! Miket beszélsz itt össze?! Térj már észhez! Ha bárkinek is elmondod, az hülyének néz. És amikor Ennessonnál szóródott a nyaláb, annak is te voltál az oka? Mi?

— Annak nem. O. szóródás, az előfordul.

— Tudom. Mindent tudok. Annyit, mint te. Ne félj, addig nem nyugszom, míg ki nem mondod.

— Mit már megint?

— Hogy ez rögeszme. Teljes képtelenség. Arder is ezt mondaná, ha itt lenne.

— Köszönöm szépen.

— Hal, ne dühíts, mert odavágok.

— Vigyázz! Én vagyok a nehezebb.

— De én dühösebb vagyok, érted? Marha!

— Olaf, ne ordíts úgy! Nem vagyunk egyedül.

— Na jó. Jó. Szóval halljuk, rögeszme vagy nem?

— Nem rögeszme.

Olaf mélyet lélegzett, orrcimpái elfehéredtek.

— Miért nem? — kérdezte majdnem szelíden.

— Azért, mert én már korábban észrevettem, hogy Gimma így. így fukarkodik. Kötelességem volt, hogy előre lássam, mi lesz ebből, és előbb kellett volna megszorongatnom Gimmát, nem akkor, amikor visszajöttem, Arder nélkül. Puhány voltam. Hát ezért.

— No jó. Jó. Szóval puhány voltál. Azt mondod? Hát nem! Én. Hal! Én nem bírom tovább. Utazom vissza.

Felugrott az asztaltól. Én is.

— Megőrültél? — kiáltottam. — Szóval itt hagysz! Hát persze! Azért, mert.

— Igen. Azért. Hallgassam a képzelgéseidet? Eszemben sincs. Arder nem válaszolt. Igaz?

— Hagyj békén!

— Nem válaszolt, igaz?

— Nem válaszolt.

— Nem lehetett szivárgása? Hallgattam.

— Nem lehetett ezerféle más hiba a gépén? És ha visszhangsávba került? Ha kihagyott a jelzése az örvénylés miatt? Ha lecsökkent a mágnesség az adóiban, a folt fölött, és.

— Elég!

— Nem ismered el, hogy igazam van? Szégyelld magad!

— Hiszen nem szóltam semmit.

— Vagy úgy! Tehát abból, amit elsoroltam, akármelyik megtörténhetett?

— Igen.

— Akkor minek makacskodsz, hogy biztosan a rádió volt, semmi más, csak a rádió?

— Talán igazad van. — mondtam. Ólmos fáradtság fogott el, úgy éreztem, minden mindegy. — Jó, lehet, hogy igazad van. A rádió. egyszerűen az volt a legvalószínűbb, érted.? Ne! Ne folytasd! Így is tízszer annyit beszéltünk róla, mint kellett volna. Legjobb egy szót se szólni.

Olaf odajött hozzám.

— Vén ló. — mondta —, szerencsétlen, öreg rinocérosz! Túl sok jutott neked ki a jóból, igaz?

— Most meg miféle jóból?

— Felelősségérzetből. Nem árt ám, ha mértéket tart az ember, mindenféle téren. Mi a szándékod?

— Mire gondolsz?

— Tudod te jól.

— Nem tudom.

— Bajban vagy, igaz?

— De még mekkora bajban!

— Ne utazzunk el valahová? Vagy elutazhatsz egyedül. Megszervezem, ha akarod. Elviszem innen a holmidat, vagy itt hagyod, vagy.

— Úgy gondolod, meg kéne szöknöm?

— Nem gondolok én semmit. De ahogy elnézlek, amint kiborulsz, no, nem nagyon, csak egy kicsikét, mint az előbb, akkor.

— Akkor mi van?

— Akkor gondolkodóba esem.

— Nem akarok elutazni. Tudod, mi az ábra? Én innen el nem mozdulok, kivévé, ha.

— Ha micsoda?

— Semmi. Figyelj, mit is mondtak a műhelyben? Mikor készül el a kocsi? Holnap, vagy még ma? Elfelejtettem.

— Holnap reggel.

— Jó. Odanézz, már alkonyodik! Elcsevegtük itt az egész délutánt.

— Szép kis csevegés!

— Tréfáltam. Jössz úszni?

— Nem. Inkább olvasnék valamit. Tudsz adni?

— Vidd, amit csak akarsz. Ismered azokat a kis üvegvackokat, ugye?

— Persze. De remélem, nem olyan. olyan felolvasód van hozzá, az a bájolgós hangú.

— Nem, optonom van.

— Az jó. Elviszem. Te a medencénél leszel?

— Igen. De előbb feljövök veled, átöltözöm.

Odaadtam neki néhány könyvet, főleg történelmi munkákat, meg egy tanulmányt a népesedési folyamatok stabilizálásáról, mert az érdekelte. Es biológiát is, egy jókora művet a betrizálásról. Aztán átöltöztem, de a fürdőnadrágom valahogy elkallódott. Sehol se találtam. Fölvettem hát Olaf fekete úszónadrágját, rá a fürdőköpenyt, és kisétáltam a házból.

A nap már lement. Felhőgomolyok közeledtek nyugat felől, elborult az ég. Ledobtam a köpenyt a homokra, az is lehűlt már a nappali hőség után. Leültem, ujjaim hegyét a vízbe mártva. Mélyebben megrázott ez a beszélgetés, mint amennyire beismertem. Arder halála sohasem hagyott nyugodni. Talán igaza van Olafnak. Talán csak az emlékezés törvénye parancsolja, hogy soha meg ne nyugodjak.

Felálltam, és lendület nélkül, laposan fejest ugrottam. A víz meleg volt, én hidegre számítottam, és hápogtam a meglepetéstől. Kiúsztam. Túlságosan meleg volt, mintha levesben úsznék. A másik oldalon másztam ki, kezem sötét, nedves foltot hagyott az ugródeszka állványán. Hirtelen a szívembe nyilallt valami. Arder históriája elrepített egy másik világba, és most, talán mert a víz meleg lett, hirtelen eszembe jutott a lány, de úgy hasított belém a képe, mint valami rémületes veszély, amely-lyel nem bírok szembenézni — pedig muszáj.

Talán ez is csak rögeszme. Bizonytalanul fontolgattam a gondolatot, görnyedten lapulva a sűrűsödő sötétségben. Már a saját testemet is alig láttam, lebarnult bőröm beleveszett a homályba. Teljesen beborult az ég, és váratlanul, túl gyorsan, éjszaka lett. Fehér folt közeledett a ház felől. A lány fürdősapkája. Pánikba estem. Feltápászkodtam, egyszerűen el akartam szökni, de észrevett.

— Bregg úr? — szólított meg halkan.

— Én vagyok. Úszni jött? Én. nem zavarom. Már megyek.

— De miért? Engem nem zavar. Meleg a víz?

— Meleg. Nekem túlságosan is — mondtam.

A medence széléhez lépett, könnyedén elugrott. Csak a körvonalait láttam. Sötét fürdőruha volt rajta. Csobbant a víz. Éppen a lábam előtt merült fel.

— Rémes! — kiáltotta prüszkölve. — Mit művelt ez. Hideget kell hozzáengedni. Nem tudja, hogyan kell?

— Nem. De mindjárt kiderítem.

A feje fölött ugrottam be a vízbe. Leúsztam a medence fenekéig, és ott szeltem át, időnként a betont súrolva. A víz alatt, mint általában, kicsit világosabb volt, mint odakint, így megláttam, honnan jönnek a csövek. Kicsit kifulladva buktam fel, mert sokáig úsztam a víz alatt.

— Bregg!! — hallottam meg a lány hangját.

— Itt vagyok. Tessék?

— Megijedtem. — mondta halkabban.

— Mitől?

— Olyan sokáig maradt lent.

— Már tudom, hol van, rögtön megcsináljuk! — kiáltottam, és futottam a ház felé. A hősies búvárkodás fölösleges volt, a csapok jól látszottak a veranda előtti oszlopocskán. Megnyitottam a hideg víz csapját, és visszamentem a medencéhez.

— Megvan. Kicsit várni kell.

— Jó.

Az ugrótorony alatt állt, én meg a medence rövidebb falánál, mintha nem mernék közelebb menni. Lassan, óvatosan felé indultam. Szemem már megszokta a sötétséget. Arcvonásait is láttam. A vizet nézte. Nagyon jól állt neki a fehér sapka. És magasabbnak látszott, mint felöltözve.

Szótlanul ácsorogtam mellette, némaságom már kínossá vált. Akkor lehuppantam a földre. Tuskó vagy! — szidtam magamat. De semmi sem jutott eszembe. Sűrűsödtek a felhők, egyre sötétebb lett, de nem lógott az eső lába. Csak elég hűvös volt.

— Nem fázik?

— Nem. Bregg úr.

— Tessék?

— Nem kéne emelkedni a víznek?

— Nem, mert a lefolyót is kinyitottam. Talán már elég. Megyek, elzárom. A ház felől visszacap-latva megfordult a fejemben, hogy lehívhatnám Olafot.

Majdnem felkacagtam: micsoda szamárság! Félek a szívszerelmemtől. Laposan a vízbe ugrottam, s rögtön ki is úsztam.

— Talán most jó. Ha túl hideg, csak szóljon, engedek hozzá meleget.

Jóval sekélyebb lett a víz, mert a lefolyó nyitva maradt. A lány — láttam a felhőkre rajzolódó, karcsú árnyát — mintha tétovázott volna. Talán elment a kedve, talán visszamegy a házba, villant eszembe, és szinte megkönnyebbültem. Ekkor beugrott, és halkan felsikoltott, olyan sekély volt ott a víz — én meg nem figyelmeztettem. Jól beüthette a lábát, tántorgott egy kicsit, de nem esett el. Utána ugrottam.

— Nem esett baja?

— Nem.

— Én vagyok az oka. Szamár vagyok.

Derékig ért a víz. A lány elúszott. Kimásztam a partra, elzártam a lefolyó csapját, visszamentem. Ot sehol sem láttam. Halkan a vízbe ereszkedtem, átszeltem a medencét, aztán hanyatt fordulva, lusta karcsapásokkal leúsztam mélyen a víz alá. Kinyitottam a szemem, láttam az üvegesen sötétlő, fodrozódó felszínt. Lassan fölemelt a víz, helyben tapostam, és megláttam a lányt. A medence falánál állt. Felé úsztam. Az ugrótorony a túloldalon maradt, itt hamar leért a lábam. Csobogva nyílt szét lépteim előtt a sekély víz. Láttam a lány arcát, engem nézett. Talán utolsó lépteim lendületétől — mert vízben lábalni nehéz, de hirtelen megállni se könnyű —, vagy magam sem tudom, hogyan, elég az hozzá, hogy egyszer csak ott álltam, arasznyira tőle. Talán semmi sem történt volna, ha hátralép, de nem mozdult, keze a létra első fokán, és már túlságosan közel voltam ahhoz, hogy bármit is mondjak — hogy beszélgetés mögé bújjak.

Magamhoz öleltem, hideg volt és síkos, mint egy hal, mint egy különös, idegen lény, s ezen a szinte halottian hűvös, mozdulatlan testen hirtelen fölfedeztem a forró foltot, a száját. Csókoltam, csókoltam és csókoltam — tiszta őrület volt. Nem védekezett. Egyáltalán nem ellenkezett, mintha nem is élne. Vállon ragadtam, fölemeltem az arcát, hogy lássam, a szemébe nézzek, de már olyan sötét volt, alig tudtam a vonásait kivenni. Nem remegett. Csak lüktetett valami — nem tudom, az én szívem vagy az övé. Így álltunk, aztán lassan kibontakozott. Rögtön elengedtem. Kimászott a létrán a partra. Követtem, újból átöleltem, valahogy oldalról, remegett. Most reszketett. Szólni akartam valamit, de nem bírtam. Csak tartottam a karjaimban, magamhoz öleltem, míg újra ki nem bontakozott — nem tolt el magától, csak arrébb mozdult, mintha ott sem volnék. Lehanyatlott a karom. Elment. Az ablakomból kivetődő fényben láttam, amint fölemeli a köpenyét. Nem terítette magára, fölment a lépcsőn. Az ajtóban, a hallban már világos volt. Láttam a hátán, combján csillogó vízcseppeket. Az ajtó becsukódott mögötte. Eltűnt.

Eszembe villant — egy pillanatra —, hogy beugrom a vízbe, és soha többé ki se úszom. No ne! Ilyesmi még sohasem járt a fejemben. A fejem helyén. De hát ez az egész olyan értelmetlen, lehetetlen volt, és a legrosszabb, hogy nem tudtam, mit jelent, és most mit tegyek. És ő miért volt ilyen. ilyen. talán megbénította a félelem? Mindig, mindig csak a félelem? Nem, ez valami más volt. De mi? Honnan tudhatnám azt én? Vagy Olaf. Különben is, hát kamasz kölyök vagyok én, hogy a barátomhoz rohanjak tanácsért, mert megcsókoltam egy lányt?!

Igen, gondoltam. Pontosan így lesz. Elindultam a ház felé, fölemeltem a köpenyem, levertem róla a homokot. A hall világos volt. A lány ajtajához léptem. Hátha beenged — gondoltam. Ha beengedne, tovább már nem is érdekelne. Talán. És akkor talán vége az egésznek. Vagy megpofoz. Nem. Ok jók, ők betrizáltak, nem pofozkodhatnak. Ad nekem egy kis tejecskét, az majd használ. Álldogáltam ott vagy öt percig, visszagondoltam a Kereneia üregeire, a híres gödörre, amit Olaf emlegetett. Áldott gödör! Régi vulkán krátere volt, ha igaz. Arder beszorult a sziklák közé, nem bírt kimászni, a láva meg emelkedett. Illetve nem láva, Venturi szerint valami gejzírféle — persze, azt később mondta. Arder. hallottuk a hangját. Rádión. Lementem, és kihúztam onnan. Istenem! Százszor inkább a kráter, mint ez az ajtó! Semmi nesz. Egyáltalán semmi.

Ha legalább kilincs volna. De csak egy lemez. Az én szobám nem így csukódik. Nem tudom, beállítják-e, mint egy zárat, meg kell-e nyomni — még mindig a kereneiai vadember vagyok.

Fölemeltem a kezem, tétováztam. És ha nem nyílik ki az ajtó? Belegondolni is rémes, ahogy elkullogok. Lesz min rágódnom, jó sokáig. Éreztem, minél tovább ácsorgók itt, annál kevesebb az erőm, mintha kifolyna belőlem az energia. Hozzáértem a lemezhez. Nem engedett. Erősebben megnyomtam.

— Maga az? — szólt ki a lány. Nyilván itt állt az ajtónál.

— Én vagyok.

Csend. Fél perc. Egy perc.

Kinyílt az ajtó. O a küszöbön állt. Bolyhos köntösben. Haja szétterült a gallérján. Hihetetlen, de csak most vettem észre, hogy gesztenyebarna.

Csak félig nyitotta ki az ajtót, keze még rajta. Mikor beléptem, hátrált. Mögöttem nesztelenül, magától becsukódott az ajtó.

Hirtelen ébredtem rá, mintha hályog hullana le a szememről, hogyan festünk. O csak néz rám sápadtan, mozdulatlanul, kezével összefogva a köntösét, én meg itt állok vizesen, félig pucéran, Olaf fekete úszónadrágjában, homokos köpenyemet markolászva — és bámulom kiguvadt szemmel.

Felkacagtam, olyan mulatságos volt a helyzet. Lerázogattam a köpenyt. Fölvettem, az övet is megkötöttem, aztán leültem. Két nedves folt mutatta, hol álltam az előbb. Csakhogy egyáltalán semmi mondanivalóm nem akadt. Mit mondhatnék? Hirtelen rájöttem. Olyan volt, mint az ihlet.

— Tudja, ki vagyok?

— Tudom.

— Igen? Akkor jó. Az utazási irodától?

— Nem.

— Mindegy. Én vad vagyok, azt tudja?

— Igazán?

— De mennyire! Borzasztóan vad. Mi a neve?

— Nem tudja?

— A keresztneve.

— Eri.

— Elviszlek innen.

— Mit beszél?

— Igen. Elviszlek innen. Nem akarod?

— Nem.

— Nem baj. Elviszlek. Tudod, miért?

— Sejtem.

— Nem, nem tudod. Én magam sem tudom.

Hallgatott.

— Nem tehetek róla — folytattam. — Az az igazság, hogy rögtön, amint megláttalak. Tegnap. Az ebédnél. Tudod?

— Tudom.

— Várj! Azt hiszed, tréfálok?

— Nem.

— Honnan tudnád. mindegy. Meg akarsz szökni előlem?

Hallgatott.

— Ne próbálj szökni — kértem. — Úgysem használ, érted? Úgysem hagylak békén. Pedig szeretném, elhiszed?

Hallgatott.

— Nézd, nemcsak arról van szó, hogy engem nem betrizáltak. Tudod, nekem semmi sem számít. Semmi. Csak te. Muszáj, hogy lássalak. Hogy nézzelek. Halljam a hangodat. Muszáj, és semmi más nem érdekel. Sehol. Még nem tudom, mi lesz velünk. Attól tartok, rosszul végződik. De nekem mindegy. Mert máris megéri. Az, hogy beszélek neked, és te hallod. Értesz engem? Nem. Hogyan is érthetnél. Ti megszabadultatok a drámáktól, hogy nyugodtan élhessetek. Én erre képtelen vagyok. Nekem ez nem kell.

Hallgatott. Nagy lélegzetet vettem.

— Eri — mondtam —, figyelj. először is, ülj le!

Nem mozdult.

— Kérlek, ülj le!

Semmi.

— Hiszen attól nem lesz semmi bajod. Ülj le!

Hirtelen felfogtam. Összecsikordult a fogam.

— Ha nem akarod, minek engedtél be?

Semmi.

Felálltam. Megfogtam a vállát. Nem védekezett. Leültettem a fotelba. Odahúztam a székemet, térdünk majdnem összeért.

— Azt csinálhatsz, amit akarsz. De figyelj rám: én nem tehetek róla. És biztos, hogy te sem. Senki. Én nem akartam. De így van. Ez a kiinduló helyzet, érted? Tudom, hogy úgy viselkedem, mint egy őrült. Tudom. De mindjárt elmondom, miért. Mondd, sohasem fogsz szólni hozzám?

— Attól függ — mondta.

— Ezt is köszönöm. Igen. Tudom. Semmihez sincs jogom, és egyáltalán. Szóval, mit is akartam mondani. sok millió éve voltak olyan sárkánygyíkok, brontoszauruszok, atlantoszauruszok. Hallottál róluk?

— Igen.

— Akkorák voltak, mint egy ház. Borzasztó hosszú farokkal, iszonyatos súllyal. Ezért aztán nem tudtak úgy mozogni, ahogyan szerettek volna, könnyedén és kecsesen. Na mármost, nézd, én is ilyen böhöm állat vagyok. Tíz évig mászkáltam a csillagok között, ki tudja, minek. Talán kár volt. De hiába. Ezen már nem tudok változtatni. És ettől vagyok ilyen ormótlan. Érted? Nem tudok úgy viselkedni, mintha más volnék. Nem hiszem, hogy ezért te lelkesednél. Az egészért, amit elmondtam, és amit ezután mondok. De nem látok semmiféle kiutat. Muszáj, hogy az enyém légy, ameddig csak lehet, és tulajdonképpen ennyi az egész. Válaszolsz valamit.?

Rám nézett. Most még sápadtabbnak tűnt, de talán csak a megvilágítástól. Úgy ült ott bolyhos köntösébe burkolózva, mintha dideregne. Meg akartam kérdezni, fázik-e, de megint nem jött ki hang a torkomon. Én — ó, én nem fáztam!

— Maga. mit tenne. az én helyemben?

— Jól van! — dicsértem. — Én, azt hiszem, harcolnék.

— Nem bírok.

— Tudom. Gondolod, ettől nekem könnyebb? Esküszöm, hogy nem. Szeretnéd, ha már elmennék, vagy mondhatok még valamit? Miért nézel így? Hiszen biztosan tudod már, hogy mindent megteszek a kedvedért, nem? Kérlek, ne nézz így! Minden, amit én mondok, egészen mást jelent, mint más embereknél. És tudod, mit?

Nehezen lélegeztem, mintha sokáig futottam volna. Szorongattam a két kezét — nem tudom, mióta, talán elejétől fogva? Nem tudom. Milyen apró kezek!

— Eri! Tudod, én még sohasem éreztem azt, amit most. Ebben a percben. Gondolj bele: az a rettenetes űr, ott. Elmondhatatlan. Nem hittem, hogy visszatérek. Egyikünk sem hitte. Beszéltünk róla, de csak úgy. Ok ott maradtak, Tom, Arne, Venturi, és most olyanok, mint a kövek, érted, fagyott kövek, a sötétségben. És nekem is ott kellett volna maradnom, de ha itt vagyok, és fogom a kezed, és beszélhetek hozzád, és te meghallgatsz, akkor ez talán nem annyira rossz dolog. Nem annyira aljas. Talán nem annyira, Eri! Csak ne nézz így! Könyörgök! Adj egy lehetőséget! Ne hidd, hogy ez. csak szerelem. Ne hidd! Több ez annál. Több. Nem hiszed el. miért nem hiszel nekem? Pedig igazat mondok. Hát igazán nem.?

Hallgatott. Keze jéghideg.

— Képtelen vagy rá, ugye? Lehetetlen. Persze, tudom, hogy lehetetlen. Tudtam az első pillanattól fogva. Nem volna szabad itt lennem. Itt üres helynek kellene lennie. Én oda tartozom. Nem tehetek róla, hogy visszatértem. Látod. Nem tudom, miért mondom el neked mindezt. Úgysem létezik. Nem létezik, igaz? Mindegy, ha téged nem érdekel. Azt gondoltad, megtehetek veled bármit, amit akarok? Nekem nem az számít, nem érted? Nem csillag vagy.

Csend lett. Hallgatott az egész ház. Fejemet a kezére hajtottam, és most a tenyeremen fekvő, jéghideg kezeihez beszéltem:

— Eri, Eri! Most már tudod, hogy nem kell félned, igaz? Tudod, hogy nem vagy veszélyben. De ez. olyan óriási dolog, Eri. Nem tudtam, hogy ilyesmi lehetséges. Nem tudtam. Esküszöm. Minek repülünk a csillagokba? Érthetetlen. Hiszen ez itt van. Vagy előbb ott kell járni, hogy felfoghassuk? Hát igen, az lehet. Most megyek is. Megyek már. Felejtsd el az egészet! Elfelejted?

Bólintott.

— Nem mondod el senkinek?

Megcsóválta a fejét.

— Igazán?

— Igazán. Csak suttogta.

Kimentem. Lépcsők. Krémszínű fal, zöld fal. Szobám ajtaja. Kitártam az ablakot, mélyet lélegeztem. Milyen jólesik a levegő. Attól a perctől fogva, hogy tőle kijöttem, teljes nyugalom szállt rám. Még mosolyogtam is, bár nem a számmal, nem az arcommal. Magamban mosolyogtam, elnézően, a saját butaságomon, hogy nem tudtam, pedig milyen egyszerű. Sportbőröndömben keresgéltem, lehajolva. A kötelek között? Nem. Valami csomagocska, mi ez, nem, várjunk csak.

Megvan. Fölegyenesedtem, és hirtelen elszégyelltem magam. Ég a villany. Így nem lehet. A kapcsolóhoz mentem, hogy eloltsam, és Olaf állt a küszöbön. Felöltözve. Le sem feküdt?

— Mit csinálsz?

— Semmit.

— Semmit? Az mi ott? Ne dugd el!

— Semmi.

— Mutasd!

— Nem.

— Tudtam. Te gazember!

Nem számítottam az ütésre. Kiejtettem a kezemből, koppant a padlón. Egymásnak estünk, legyűrtem; felülkerekedett, az íróasztal felborult, az olvasólámpa nekicsattant a falnak, csak úgy zengett a ház. Elkaptam, nem bírt szabadulni, csak hánykolódott, sikoltást hallottam. Eri sikoltott, elengedtem Olafot, felugrottam. Eri az ajtóban állt. Olaf térdre tápászkodott.

— Öngyilkos akart lenni. Miattad! — nyögte rekedten. A torkát fogta. Elfordítottam a fejem. A falnak dőltem, rogyadozott a lábam. Rettenetesen szégyelltem magam. Eri döbbent pillantása ide-oda vándorolt közöttünk. Olaf még mindig a torkát fogta.

— Menjetek — suttogtam.

— Majd ha kinyírtál.

— Könyörgök.

— Nem.

— Kérem, menjen most el — szólalt meg Eri. Leesett az állam. Olaf döbbenten nézett rá.

— Ide figyeljen, ő. Eri nemet intett.

Olaf még mindig döbbenten bámulva, oldalazva kihátrált. Eri rám nézett.

— Igaz? — kérdezte.

— Eri. — jajdultam fel.

— Muszáj.? — kérdezte.

Bólintottam, hogy igen. O pedig megcsóválta a fejét.

— Hogyhogy.? — mondtam. És még egyszer, szinte feljajdulva: — Hogyhogy.?

Nem válaszolt. Felé indultam, s láttam, hogy összerándul, bolyhos köntösét szorongató keze reszket.

— Miért? Miért félsz tőlem ennyire? Nemet intett.

— Nem félsz?

— Nem.

— De reszketsz?

— Az nem számít.

— És. eljössz velem?

Bólintott, kétszer, mint egy gyerek. Átöleltem, olyan gyöngéden, ahogy csak bírtam. Mintha üvegből volna.

— Ne félj. — mondtam. — Nézd.

Nekem is remegett a kezem. Miért nem remegett akkor, amikor lassacskán megőszültem, Arderra várva? Miféle tartalékokhoz, rejtett zugokhoz jutottam el végre, hogy megtudjam, mennyit érek?

— Ülj le — mondtam —, hiszen egyfolytában reszketsz. Vagy nem is, várj! Lefektettem az ágyamra. Nyakig betakartam.

— Jobb így?

Bólintott. Nem tudtam, csak velem szótlan, vagy ilyen a természete. Letérdeltem az ágy elé.

— Mondj valamit — súgtam.

— Miről?

— Magadról. Ki vagy. Mit csinálsz. Mit akarsz. Illetve. mit akartál, mielőtt a nyakadba szakadtam.

Kicsit megvonta a vállát, mintha azt mondaná, „nincs miről beszélnem”.

— Nem akarsz beszélni velem? Azért, mert.

— Nem fontos. — mondta. Mintha arcul ütött volna. Visszahőköltem.

— Miért. Eri. miért. — dadogtam. De már értettem. Nagyon is jól. Felugrottam, és fel-alá járkáltam a szobában.

— Így nem akarom. Így nem bírom. Nem lehet. Így nem lehet, én.

Elámultam. Megint. Mert elmosolyodott. Alig észrevehető kis mosoly futott át az ajkán.

— Eri, mit jelentsen.

— Igaza van neki — mondta.

— Kinek?

— Hát a. maga barátjának.

— Miben?

Nehezére esett kimondani. Elfordította a tekintetét.

— Hogy maga. nem valami okos.

— Honnan tudod, hogy ezt mondta?

— Hallottam.

— Azt, amit beszélgettünk? Ebéd után? Bólintott. Elpirult. Még a füle is rózsaszín lett.

— Nem tehetek róla. Szörnyű hangosan beszéltek. Elmentem volna, de.

Leesett a tantusz. A szobája a hallból nyílik. Én marha! — gondoltam. Úgy meredtem rá, mint akit fejbe vertek.

— Te mindent hallottál? Bólintott.

— És tudtad, hogy rólad beszélek?

— Aha.

— Honnan? Hiszen nem mondtam nevet.

— Már előbb is tudtam.

— Miből? Fejét csóválta.

— Nem tudom. Csak tudtam. Illetve, előbb azt gondoltam, csak úgy rémlik.

— És mikor lett a később?

— Nem tudom. Úgy a nap folyamán. Éreztem.

— Nagyon féltél? — kérdeztem komoran.

— Nem.

— Nem? Miért nem? Halvány kis mosoly.

— Maga olyan, tisztára olyan, mint.

— Mint mi?!!

— Mint a mesében. Nem tudtam, hogy ilyennek. lehet. lenni. és ha az nincs, hogy. tudja. akkor azt hittem volna, csak álmodom.

— Biztosítlak, hogy nem.

— Ó, tudom! Csak úgy mondtam. Érti, miről beszélek?

— Nem nagyon. Úgy látszik, nem fog az agyam, Eri. Igen, Olafnak igaza volt. Tökfilkó vagyok. Reménytelen tuskó. Úgyhogy mondd meg világosan, jó?

— Jó. Maga azt hiszi, hogy félelmetes, pedig egyáltalán nem. Maga csak.

Elhallgatott, mintha nem találná a helyes szót. Tátott szájjal figyeltem.

— Eri, kicsikém, én. én egyáltalán nem gondoltam, hogy félelmetes vagyok. Képtelenség. Esküszöm. Csak mióta visszatértem, és mindenfélét hallottam, és megtudtam különböző dolgokat. ó, elég ebből! Már eleget beszéltem. Túlságosan sokat. Soha életemben nem fecsegtem ennyit. Beszélj, Eri! Mondjad!

Leültem az ágy szélére.

— Már nincs mit, igazán. Csak. nem tudom.

— Mit nem tudsz?

— Mi lesz.?

Fölé hajoltam. A szemembe nézett. Pillája meg se rebbent. Lélegzetünk összekeveredett.

— Miért engedted, hogy megcsókoljalak?

— Nem tudom.

Ajkammal megérintettem az arcát. A nyakát. Így feküdtem, fejemet a vállára hajtva, fogamat összeszorítva. Még sohasem éreztem így magam. Nem tudtam, hogy ilyen létezhet. Sírni szerettem volna.

— Eri — súgtam hangtalanul. — Eri, ments meg!

Nem moccant. Hallottam, valahogy messziről, sebes szívverését. Felültem.

— Mondd. — kezdtem, de folytatni nem volt bátorságom. Fölkeltem, lehajoltam a lámpáért, felállítottam az íróasztalt, megbotlottam valamiben — a vadászkés. A padlón hevert. A bőröndbe hajítottam. Visszafordultam a lányhoz.

— Eloltom a villanyt, jó?

Nem válaszolt. Eloltottam. Vaksötét lett, még a nyitott ablakban sem látszott semmi távoli fény. Semmi. Csak a feketeség. Mint odafent. Behunytam a szemem. Zúgott a csend.

— Eri. — suttogtam. Nem szólalt meg. Éreztem, hogy fél. Vaktában lépkedtem az ágy felé. Lestem a lélegzetét, de csak a mindent betöltő csend zúgott körülöttem, ő beleolvadt a sötétségbe, mintha eggyé váltak volna. El kellene mennem, gondoltam. Igen. Mindjárt megyek. De lehajoltam, és felködlött előttem az arca. Visszafojtotta lélegzetét.

— Nem — leheltem. — Ne félj. Semmi baj.

Hajához értem, megsimítottam ujjaim hegyével, ismerkedtem vele, még idegen, még váratlan. Úgy szerettem volna mindezt megérteni. Vagy nincs is mit megérteni? Milyen csend van. Olaf alszik? Biztosan nem. Ül, figyel. Vár. Oda kell mennem. De nem tudok. Túlságosan valószínűtlen, bizonytalan ez. Nem mehetek. Nem bírok. Vállára hajtottam a fejem. Egy mozdulat, és hozzásimultam. Éreztem, megdermed a teste. Elhúzódott.

— Ne félj — súgtam.

— Nem.

— De reszketsz.

— Csak úgy.

Átöleltem. Fejének súlya lesiklott a karomon könyököm hajlatába. Így feküdtünk egymás mellett, és hallgatott a sötétség.

— Késő van — suttogtam. — Nagyon késő. Alhatsz. Kérlek, aludj.

Ringattam, csak karom lassú megfeszítésével. Csöndesen feküdt, de éreztem teste melegét, lélegzését. Gyorsan szedte a levegőt. És hevesen, talán riadtan dobogott a szíve. Lassan, lassan csillapodott. Nagyon fáradt lehet. Hallgattam a szívverését, előbb nyitott szemmel, aztán lehunytam a szemem, mert úgy rémlett, akkor jobban hallom. Elaludt már? Ki ez a lány? Miért jelent nekem ilyen sokat? Feküdtem a sötétségben, a nyitott ablakon beáramló levegőtől halk zizzenéssel megmeglebbent a függöny. Csupa mozdulatlan álmélkodás voltam. Ennesson. Thomas. Venturi. Arder. Hát ezért volt minden? Ezért? Csipetnyi por. Ott, ahol sohasem fúj a szél. Ahol nincs felhő, se napsütés, sem eső, ahol semmi sincs, annyira semmi, hogy úgy rémlik, az lehetetlen, azt elképzelni sem lehet. És én ott voltam? Igazán ott voltam? Minek? Már semmit sem tudtam, alaktalan sötétséggé folyt össze minden — megdermedtem. Eri összerezzent. Lassan átfordult az oldalára. De feje a karomon maradt. Mormolt valamit, egész halkan. És aludt tovább. Megpróbáltam magam elé képzelni az Arcturus kromoszféráját. Ásító tűzóriás, repülök, repülök fölötte, irtózatos, láthatatlan, égő körhintán keringve, könnyező, bedagadt szemmel, és fásultan hajtogatom: szonda, nulla, hetes — szonda, nulla, hetes — szonda, nulla, hetes — ezerszer, sok ezerszer, úgyhogy később ezeknek a szavaknak a puszta gondolatától is összerándult valami bennem, mintha belém égtek volna, mintha sebek volnának. És a válasz csak recsegés volt a hallgatóban, vihogó kukorékolás, így szólalt meg rádiómban a napkitörések lángja, és ez volt Arder, az arca, a teste és a rakétája, sugárzó gázzá alakulva. És Thomas? Az eltűnt Thomas, akiről senki se tudta, hogy. És Ennesson? Rossz viszonyban voltunk — ki nem állhattam. De a zsilipkamrában birkóztam Olaffal, aki nem akart kiengedni, mert úgyis késő volt: milyen nemes lélek voltam, fekete és kék egek. De nem volt ám az nemesség, csak puszta ár kérdés. Az. Mert mindegyikünk óriási kincs volt, az emberi élet ott volt a legnagyobb érték, ahol fityinget se ért, ahol hajszálnyi, alig létező hártya választotta el a végtől. Az a kis drót vagy zárlat Arder rádiójában. A hajszálrepedés Venturi reaktorában, amit Voss nem vett észre — vagy hirtelen támadt, hiszen előfordul a fém fáradása —, és Venturi semmivé vált, mit tudom én, talán öt másodperc alatt. És Thurber visszatérése? És Olaf csodálatos megmenekülése, pedig ő is eltűnt, amikor átütötte valami az irányjelző antennáját. Mikor? Hogyan? Senki se tudta. Olaf visszajutott — valóságos csoda. Igen, egy a millióhoz. És nekem micsoda szerencsém volt! Micsoda rendkívüli, lehetetlen szerencsém. Elzsibbadt a karom, elmondhatatlanul jól éreztem magam. Eri, mondogattam magamban, Eri. Madárhang. Olyan a neve. Madárhang. Hányszor kértük Ennessont, hogy utánozzon madarakat. Értett hozzá. Nagyon értett hozzá, és amikor meghalt, vele együtt — az összes madár.

De gondolataim már összemosódtak, alámerültem, a sötétségben úsztam. Mielőtt elnyomott az álom, úgy rémlett, ott vagyok a helyemen, a hajóágyon, lent a fedélzet mélyén, és Arne fekszik mellettem, a másik ágyon. — Felriadtam. Nem. Arne meghalt, a Földön vagyok. Eri halk lélegzését hallom.

— Légy áldott, Eri — rebegtem, beszívva hajának illatát, és elaludtam.

Amikor kinyitottam a szemem, nem tudtam, hol vagyok, még azt sem, ki vagyok. Elcsodálkoztam a karomra terülő sötét hajon — a karomat sem éreztem, mintha idegen tárgy lenne. Csak egy pillanatig tartott. Aztán már mindent tudtam. Még nem kelt fel a nap. Tiszta, tejfehér virradat átható hűvössége áradt az ablakból, még nem színezte rózsásra a hajnal. Néztem a lány arcát ebben a derengő fényben, mintha először látnám. Mélyen aludt, összeszorított szájjal lélegzett. Nem lehetett túl kényelmes neki a karomon, mert kezét a feje alá tette, és picit fel-felvonta a szemöldökét, mintha újra meg újra elámulna. Parányi rezzenés volt, de feszülten figyeltem, mintha arcára lenne írva a sorsom.

Eszembe jutott Olaf. Lassan, nagyon óvatosan kiszabadítottam a karom. Fölösleges volt annyira vigyázni. Eri mélyen aludt, álmodott valamit — mozdulatlanná dermedve próbáltam kitalálni, nem az álmát, csak azt, nem rosszat álmodik-e. Majdnem gyerekes volt az arca. Nem gyötörte lidércnyomás. Visszahúzódtam, fölkeltem. Fürdőköpenyben voltam, ahogy este lefeküdtem. Mezítláb osontam ki a folyosóra, halkan, nagyon lassan csuktam be az ajtót, és ugyanilyen óvatosan néztem be Olafhoz. Ágya érintetlen volt. Az asztalnál ülve aludt, fejét a karjára hajtva. Jól sejtettem: le sem vetkőzött. Nem tudom, mi ébresztette fel — a pillantásom? Felriadt, rám villantotta halványkék szemét, fölegyenesedve nyújtózkodott.

— Olaf — mondtam —, ha száz évig élek.

— Pofa be — szólt szelíden. — Hal, neked mindig beteges hajlamaid voltak.

— Már kezded? Én csak azt akartam mondani.

— Tudom, mit akartál mondani. Mindig tudom, mit akarsz mondani, már egy héttel előbb. Ha a Prométheuszon fedélzeti káplánt akarunk, éppen beváltál volna. A fenébe, hogy előbb rá nem jöttem! Adtam volna neked, hogy attól koldulsz. Na jó, Hal! Semmi szentbeszéd. Semmi ünnepi szónoklat, átok, esküdözés, meg ilyesmi. Halljam, mi van. Minden rendben. Igaz?

— Nem tudom. Úgy néz ki. De nem tudom. Ha arra gondolsz. nem volt közöttünk semmi.

— Ezt miért nem térden állva közlöd? Ha gyónni akarsz! Te ökör, hát ezt kérdezem én? A jövőre gondoltam, meg effélékre.

— Nem tudom. Figyelj, azt hiszem, ő se tudja. A nyakába szakadtam, mint derült égből egy kőszikla.

— Hát igen. Az kellemetlen — mormolta Olaf. Vetkőzött, az úszónadrágját kereste. — Hány kiló vagy? Száztíz?

— Akörül. Ne keresd, rajtam van a fürdőruhád.

— Szentfazék létedre mindig lopós voltál — dörmögte. Gyorsan le akartam vetni, de rám szólt: — Hagyd, te őrült! Van másik a bőröndömben.

— Mondd, hogy megy itt a válás? Nem tudod véletlenül? — kérdeztem.

— Nem. Nem tudom. Mégis, honnan a fenéből tudnám? Úgy hallottam, annyi, mint egy tüsszentés. Még azt se kell mondani rá, hogy egészségére. Nincs itt emberi fürdőszoba, vízzel?

— Nem tudom. Nem hinném. Csak olyan, tudod.

— Ja. Szájvíz szagú, frissítő vihar. Borzalom. Gyerünk úszni! Víz nélkül mosdatlannak érzem magam. Alszik?

— Alszik.

— Akkor hajrá.

A víz hideg volt és remek. Megcsináltam a csavarorsót, hátrafelé: sikerült. Pedig még soha. Prüszkölve, hápogva úsztam kifelé, mert beszívtam közben a vizet.

— Csak vigyázz — kiáltott be Olaf a partról. — Nem árt, ha most óvatos vagy. Emlékszel Markel-ra?

— Persze. Miért?

— Megjött a Jupiter négy ammóniás holdjáról, aztán kiszállt a rakétából a gyakorlótéren, trófeákkal teleaggatva, mint egy karácsonyfa, megbotlott, és eltört a lába. Hát csak vigyázz! De nagyon!

— Majd igyekszem. Átkozottul hideg a víz. Kijövök.

— Jól teszed. Még benáthásodsz. Én tíz évig nem voltam náthás, aztán mihelyt leszálltam a Lunán, már köhögtem.

— Hát persze, a száraz légkörtől — mondtam komoly képpel. Olaf felkacagott, beugrott egy méterre tőlem, arcomba csapott a víz.

— Jól mondod — helyeselt felbukkanva. — Száraz egy hely. Száraz, és nem valami kedélyes.

— Megyek is, Olaf.

— Jó. Reggelinél találkozunk? Vagy inkább ne?

— Dehogynem!

Felszaladtam, útközben törölközve. Az ajtó előtt visszafojtottam a lélegzetemet. Óvatosan bekukkantottam. Eri még aludt. Így aztán gyorsan felöltöztem. Még arra is maradt időm, hogy megborotválkozzam a fürdőszobámban.

Bedugtam a fejem a szobába — úgy rémlett, Eri szólít. Amikor lábujjhegyen az ágyhoz óvakodtam, kinyitotta a szemét.

— Itt. aludtam?

— Igen. Igen, Eri.

— Úgy rémlett, valaki.

— Igen, Eri. én.

Rám meredt, mintha lassanként jutna eszébe minden. Előbb kitágult a szeme — a csodálkozástól? — , aztán lehunyta, megint kinyitotta, s lopva — de én észrevettem — gyors pillantást vetett a takaró alá, és elpirulva nézett fel.

Megköszörültem a torkom.

— Szeretnél lemenni a szobádba, ugye? Talán kimegyek addig, vagy.

— Nem kell, hiszen köntösben vagyok — mondta. Felült, összehúzta magán a pongyoláját.

— Ez most. már. igazán így van.? — kérdezte halkan, mintha búcsúzkodna valamitől.

Hallgattam.

Fölkelt, átment a szobán, visszafordult.

Rám pillantott — kérdés volt a szemében, bizonytalanság, és még valami, amit nem tudtam kitalálni.

— Bregg úr.

— Hal a nevem.

— Bre. Hal, nekem.

— Mondjad!

— Én igazán nem is tudom. de szeretnék. mert Seon.

— Mi van vele?

— Hát. ő.

Nem tudja vagy nem akarja kimondani: „a férjem”?

— Holnapután visszajön.

— És?

— Akkor mi lesz? Nyeltem egyet.

— Beszéljek vele? — kérdeztem.

— Hogy érti ezt.?

Most én bámultam rá meglepődve, értetlenül.

— De hát. maga tegnap azt mondta. Vártam.

— Hogy. elvisz.

— Igen.

— És ő?

— Akkor ne beszéljek vele? — kérdeztem bambán.

— Hogy érti azt, hogy beszél vele? Maga akar vele beszélni?

— Hát ki más?

— Akkor annak most már. vége legyen? Kiszáradt a torkom; köhécseltem.

— Hiszen. másképp nem megy.

— Én azt hittem, maga. meszket akar.

— Micsodát.?

— Maga. nem tudja, mi az?

— Nem. Nem tudom. Fogalmam sincs. Mi az? — kérdeztem megborzongva. Már megint verembe estem, félreértések ingoványába süllyedek.

— Hát, az úgy van. Az olyan. szóval. ha valaki találkozik. és úgy akarja, egy időre. maga igazán nem tudja?

— Várj egy kicsit, Eri. Nem tudom, de talán már sejtem. ez valami átmeneti dolog, ideiglenes felfüggesztés, egy rövid kaland?

— Nem — mondta, és elkerekedett a szeme. — Maga nem tudja, mi az. Olyan pontosan én se tudom — vallotta be váratlanul. — Csak hallottam róla. Azt gondoltam, maga azért.

— Eri. Én semmit se tudok. És egy árva szót se értek ebből a zagyvaságból. Azt jelenti. mindenesetre valahogy összefügg a házassággal, nem?

— Hát igen. Elmegy az ember a hivatalba, és ott, nem tudom pontosan, hogyan, mindenesetre utána már. akkor már.

— Akkor mi van vele?

— Akkor független. Tehát akkor már senki se szólhat semmit. Egyáltalán senki. Vagyis ő sem.

— Szóval, ez mégiscsak valami. legalizálás? Így érted, az ördögbe is? A házasságtörés legalizálása?

— Nem. Illetve, igen. Illetve, az akkor nem házasságtörés. különben is, ezt a szót már nem használja senki. Tudom, mit jelent, tanultam az iskolában. És nem is hűtlenség, mert, mert hát én Seonnal csak egy évre.

— Miket beszélsz.? — hüledeztem. — Hogy érted ezt? Mi az, hogy egy évre? Házasság egy évre? Egyetlen évre? Minek?

— Hát próbaházasság.

— Jóságos kék és fekete ég! Próbaházasság. És mi az a meszk? Moratórium a következő évre?

— Nem tudom, mi az, hogy moratórium. Amiről én. az azt jelenti, hogy ha az év eltelt, és a házasság felbomlik, akkor a másik lép érvénybe. Mint házasság.

— A meszk?

— Igen.

— És ha a házasság nem bomlik fel? Akkor mi van?

— Akkor nincs semmi. Akkor nem számít.

— Aha. Most már értem. Hát nem. Semmiféle meszk. Holtomiglan, holtodiglan. Tudod, mi az?

— Tudom. Bregg úr.

— Tessék.

— Én most írom a szakdolgozatomat régészetből.

— Értem. Ne nézzelek hülyének, mikor én vagyok a hülye?

Elmosolyodott.

— Finomabban is lehet fogalmazni.

— Jó. Bocsánat. Szóval, Eri, akkor beszélhetek vele?

— Miről?

Leesett az állam. Már megint — gondoltam.

— Hát mi a nyava. — nyelvembe haraptam. — Mi másról, mint rólunk?

— De hát az nem szokás.

— Nem? Vagy úgy. No jó. Akkor mi a szokás?

— Elintézik a válást. De Bregg úr, igazán. hiszen én. így nem lehet.

— Hanem hogyan lehet?

Tanácstalanul vonta meg a vállát.

— Szóval, megint ott tartunk, ahonnan tegnap este elindultunk? — kérdeztem. — Ne haragudj, Eri, hogy így beszélek, de nézd, én duplán hátrányos helyzetben vagyok. Nem ismerem a formákat, a szokásokat, nem tudom, mit illik, mit nem illik, még a hétköznapi dolgokban sem, hát még ilyen.

— Jó, tudom én. Tudom. De én ővele. én. Seonnal.

— Értelek — mondtam. — Tudod, mit? Üljünk le.

— Jobban tudok gondolkodni, ha állok.

— Ahogy tetszik. Figyelj, Eri! Én tudom, mit kellene tennem. Azt, hogy foglak, és elviszlek innen valahová, amint tegnap mondtam. Nem tudom, miért vagyok olyan biztos ebben. Talán csak a végtelen butaságom miatt. De úgy érzem, végül is jól járnál velem. Hát így. És mégis, látod, én olyan vagyok. no, egyszóval: mégse akarom. Azért, állítólag, ugye, hogy ne kényszerítselek. Így aztán az egész döntésemért, valljuk be őszintén, te leszel felelős. Vagyis ha emígy nem vagyok gazember, akkor amúgy mégis. Látom én ezt. Nagyon jól látom. Úgyhogy csak egyet árulj el: te mit akarsz?

— Emezt.

— Mit?

— Az emígy gazembert.

Felkacagtam. Talán kissé hisztériásán.

— Ó, Istenem! Igen. Jól van. Akkor beszélhetek vele? Később. Úgy értem, eljönnék ide egyedül.

— Nem.

— Nem szokás? Lehet. De úgy érzem, Eri, mégiscsak jobb, ha.

— Ne. Én. nagyon kérem! Igazán. Ne. Ne!

Könnyek öntötték el a szemét. Átöleltem.

— Eri! Ne! No, ne sírj! Úgy lesz, ahogy akarod, csak ne sírj! Nagyon szépen kérlek. Mert. ne sírj! Hagyd abba, hallod? Vagy különben. sírjál csak. én. nem is tudom.

— Én. nem tudtam, hogy. így. lehet. — zokogta.

Felkaptam, körbevittem a szobában.

— Ne sírj, Eri. vagy tudod, mit? Elutazunk. egy hónapra. Akarod? Aztán, ha akarsz, visszajöhetsz.

— Kérem. — mondta — kérem.

Letettem a földre.

— Nem lehet így? Hiszen nekem fogalmam sincs. Azt gondoltam.

— Jaj, milyen maga! Lehet, nem lehet. Én nem akarom úgy! Én!

— Az emilyen gazember egyre növekszik — váltottam erélyes hangra. — Jól van, Eri. Nem tanácskozom veled tovább. Öltözz! Megreggelizünk és elutazunk.

Rám nézett, könnyes arcán láttam, hogy erősen gondolkodik. Összevonta szemöldökét. Úgy rémlett, mondani akar valamit, és az nem lesz hízelgő rám nézve. De csak felsóhajtott, és szó nélkül kiment. Leültem az asztalhoz. Hirtelen döntésem — akár egy kalózregényben — a pillanat műve volt.

Elszántságom valójában gyönge lábakon állt. Ólomsúllyal nehezedett rám a kérdés: szabad ilyet tennem? Jó lesz így? Micsoda zűrzavar!

Nyílt az ajtó. Olaf állt ott.

— Sajnálom, fiam — mondta. — Tudom, indiszkrét vagyok, de hallottam. Nem lehetett nem hallani. Nyitva hagyod az ajtót, ráadásul bömbölsz. Hal, te aztán kitettél magadért. Mit akarsz még szegény lánytól, ugorjon a nyakadba, mert egyszer lemásztál a gödö.

— Olaf!!! — hördültem fel.

— Na jó, csak nyugi. Pompás leletet ásott ki magának a régész hölgyed. Százhatvan éves vőlegény, az már antik darab, mi?

— A humorod.

— Nem tetszik neked, tudom. Nekem se. De mire jutnék, öregem, ha nem ismerném az észjárásodat? Mehetnék temetésre. Hal, Hal.

— Tudom, mi a nevem.

— Most mi bajod? Káplán úr, gyülekező! Eszünk és lelépünk.

— Még azt se tudom, hová.

— Én véletlenül tudom. A tengerparton még vannak kiadó házacskák. Beültök az autóba.

— Hogyhogy beültök?

— Hát mit gondoltál? Szentháromság? Káplánom, te.

— Ha nem hagyod abba, Olaf.

— Jó. Tudom. Te azt szeretnéd, hogy mindenki boldog legyen: én, te, az a Seol vagy Seon, vagy mi. Hát, ez nem megy. Együtt indulunk, aztán kitehetsz Houluban. Ott röpre szállok.

— Szépen megszerveztem a nyaralásodat — dünnyögtem.

— Én nem panaszkodom, te se panaszkodj. Hátha kisül ebből valami. No, eleget járt a szájunk. Gyere!

Furcsa hangulatban reggeliztünk. Olaf a szokottnál többet beszélt, de inkább csak a falnak. Eri és én alig szólaltunk meg. Aztán a fehér robot kihozta a suhanót, és Olaf hajtott be vele Klavestrába az autóért. Valami okból így döntött, az utolsó pillanatban. Egy óra múlva a kocsi már a kertben állt, beraktam egész cókmókomat, Eri is hozta a holmiját — úgy rémlett, nem mindet, de nem kérdezősködtem: igazság szerint nem is szóltunk egymáshoz. Az egyre tikkasztóbb napsütésben előbb Houluba hajtottunk — rövid kitérő volt —, ott Olaf kiszállt; csak útközben árulta el, hogy már bérelt is nekünk házat.

Tulajdonképpen el sem búcsúztunk.

— Figyelj — mondtam —, ha értesítelek. eljössz?

— Valószínűleg. Majd megírom a címemet.

— Írjál Houluba, poste restante — mondtam. Búcsúra nyújtotta kemény kezét. Hány ilyen lehet még az egész Földön?

Megszorítottam, hogy a csontom is belereccsent, aztán vissza se nézve beültem a volán mögé. Alig egy órát tartott az út. Olaf megmondta, hol keressük a házat. Kicsi ház volt, négyszobás, úszómedence nélkül, de közvetlenül a tengerparton. A következő dombra érve az elszórt, színes házacskák között megláttuk az óceánt. Tompa, távoli morajlását már előbb hallottuk.

Időnként Erire pillantottam. Szótlanul ült, egyenes derékkal, csak ritkán nézett ki az elsuhanó tájra. A házacska — a mi házunk — kék, narancssárga tetővel, mondta Olaf. Megnyaltam az ajkam, sós ízt éreztem. Az út elkanyarodott, párhuzamosan a homokos parttal. Az óceán hullámai messziről mozdulatlannak tűntek, zúgásuk belevegyült a hangos motorzúgásba.

A mi házunk majdnem az utolsó volt. A kis kert, a lerakódott sótól szürkés bokraival, nemrég elmúlt vihar nyomait mutatta. A hullámok nyilván felcsaptak az alacsony kerítésig: üres kagylóhéjak hevertek előtte. A háztető előrenyúló karimája, mint egy kackiásan szembe húzott, lapos kalap, jókora árnyékot vetett. A szomszéd ház úgy hatszáz lépésre volt tőlünk, egy gyér fűvel benőtt, magas homokbucka mögött. Lent, a félhold alakú strandon, apró emberalakokat láttam.

Kinyitottam a kertajtót.

— Eri.

Szó nélkül kiszállt. Csak tudnám, mi játszódik le kissé összeráncolt homloka mögött! Jött mellettem, a bejárat felé.

— Ne így — mondtam. — Nem lépheted át a küszöböt, tudod?

— Miért?

Ölbe kaptam.

— Nyisd ki. — kértem. Hozzáért a lemezhez, az ajtó kinyílt.

Átemeltem a küszöbön, és talpra állítottam.

— Régi szokás. Szerencsét hoz.

Előrement, hogy megnézze a szobákat. Hátul volt az önműködő konyha meg egy robot, nem is robot, csak amolyan bamba kis takarítógép. Azért felszolgálni is tud. Végrehajtja a parancsokat, de a szókincse szegényes.

— Eri — mondtam —, akarsz lemenni a strandra?

Megrázta a fejét. A legnagyobb, fehér-arany szobában álltunk.

— Hát mit akarsz, talán.

Be sem fejezhettem, újból nemet intett.

Láttam már, hogy bajok lesznek. De a kockát elvetettem, játszanom kell tovább.

— Behozom a holmikat — mondtam. Vártam, válaszol-e, de ő leült a fűzöld fotelba, és lerítt róla, hogy úgysem szól semmit.

Szörnyű volt ez az első nap. Eri nem dacoskodott látványosan, nem kerülte feltűnően a társaságomat, ebéd után még tanulni is próbált egy kicsit — megkértem, hadd maradjak a szobájában. Megígértem, hogy nem zavarom, meg se nyikkanok, csak nézem. De már negyed óra múlva (ilyen gyors felfogású vagyok!) rájöttem, hogy a jelenlétem úgy nyomasztja, mint valami láthatatlan szikla — erről árulkodott hátának vonala, óvatos kis mozdulatai, titkolt erőfeszítése, így aztán verítékezve menekültem onnan, és inkább a szobámat róttam. Nem ismertem még Erit. De azt már tudtam, hogy nem buta lány, sőt. A mi helyzetünkben ez jó is, meg rossz is. Jó, mert ha nem is érti, legalább sejti, ki vagyok, és nem barbár szörnyeteget vagy vadembert lát bennem. Rossz, mert ha így áll a dolog, nem sokra megyek Olaf utolsó percben adott tanácsával. Hon könyvéből idézte az ismert aforizmát: „Legyen jég a férfi, akkor lángol a nő”. Esélyre tehát szerinte csak éjszaka számíthatok, nem nappal. Ezt nem akartam, ezért kínlódtam annyira, de tudtam, ilyen rövid idő alatt hiába is próbálnám meggyőzni, bármit mondok, a szavak leperegnek róla. Mert ugyan mivel cáfolhatnám az ő igazát, jogos haragját, amely csak egyetlenegyszer nyilvánult meg, pillanatnyi dühkitörésében, amikor kiabálni kezdett: nem akarom! Nem akarom! És hogy utána olyan gyorsan erőt vett magán, az is rossz jel.

Estére rettegni kezdett. Igyekeztem összehúzni magam, lapítottam a fű alatt, mukkanás nélkül, mint Woow, az a kis pilóta, leghallgatagabb kollégánk, aki képes volt bármit tudtul adni és megtenni anélkül, hogy szóra nyitná a száját.

A vacsora hátborzongató volt, Eri egy falatot sem evett. Aztán csak nőttön-nőtt bennem a harag, már-már gyűlöltem a kínlódásom miatt, és mert tudtam, milyen végtelenül igazságtalan ez az érzésem, még jobban gyűlöltem.

Első igazi éjszakánk: amikor elaludt a karomban, s a teste még parázslott, de zihálása csöndesedő sóhajokba ment át, tulajdonképpen biztos voltam benne, hogy győztem. Egész idő alatt harcolt, de nem ellenem, hanem a saját testével, amelyet lassanként megismertem keskeny körmeitől, apró uj-jaitól, tenyerétől a lába hegyéig. Minden porcikáját és hajlatát felnyitottam, mintegy életre keltettem csókjaimmal, leheletemmel, belélopóztam — akarata ellenére, végtelenül türelmesen és lassan, szinte észrevehetetlen átmenettel; és ha éreztem erősödő, halálos ellenállását, visszahúzódtam; értelmetlen, őrült, gyerekes szavakat suttogtam, aztán meg csak némán becéztem, érintésekkel ostromoltam órák hosszat, és éreztem, amint megnyílik, amint merevsége a végső ellenállás reszketésébe csap át. Aztán másképpen remegett, már legyőzve, de én egyre csak vártam, és némán, mert ez már a szavakon túl volt, csak néztem a sötétségben karcsú karját, mellét, bal mellét, mert ott dobogott egyre gyorsabban a szíve, és egyre hevesebben lélegzett, kétségbeesetten, és megtörtént. Nem is gyönyör volt, hanem a megsemmisülés és egybeolvadás kegyelme, a testek határának rohamozása, hogy pillanatokra vadul eggyé váljanak, és viaskodó leheletünk, forróságunk öntudatlanságba zuhanjon. Felkiáltott, csak egyszer, gyengén, vékony, gyerekes hangon, és akkor átölelt. Aztán lehullott rólam a keze, lopva, mintha hirtelen rádöbbent volna, mélyen szégyenkezve, szomorúan, hogy milyen rettenetesen félrevezettem és becsaptam. Én meg kezdtem mindent elölről, a néma esdeklést, ujjai tövét csókolgatva, az egész gyöngéd és oly kegyetlen hadjáratot. És minden megismétlődött, mint valami forró, fekete álomban, és egyszer csak éreztem, hogy hajamba mélyedő keze csupasz vállá hoz szorítja arcomat, olyan erővel, amilyet nem is képzeltem róla. Aztán halálosan kimerülve, hevesen zihálva, mintha szabadulni akarna a felgyűlt forróságtól és a hirtelen rémülettől, elaludt. Én pedig csak feküdtem mozdulatlanul, élettelenül, a végsőkig felcsigázva, mintha meg akarnám fejteni, hogy ami történt, mindent jelent vagy semmit. Az álom küszöbén úgy rémlett, megmenekültünk, és csak ekkor szállt rám a nyugalom, az a nagy nyugalom, mint a Kereneián, amikor a repedezett, forró lávalapokon feküdtem az eszméletlen Arderral, de láttam lélegző száját a szkafander ablaka mögött, és tudtam, hogy nem jöttem hiába, csak annyi erőm sem volt már, hogy kinyissam tartalékpalackja csapját; bénán hevertem, érezve, hogy életem legnagyobb eseményén már túl vagyok, és ha most meghalok, már nem változik semmi, és tehetetlenségem a diadal kimondatlan némasága volt.

Reggel pedig minden kezdődött elölről. Az első órákban még szégyenkezett, vagy talán megvetés volt, nem tudom, nekem szólt-e, vagy önmagát vetette meg azért, ami történt. Dél felé sikerült rávennem egy kis kirándulásra. Autóztunk az óriási, napsütötte homokpartok mentén. Előttünk a Csendes-óceán, zúgó kolosszus, tajtékos hullámok fehér-arany, ívelt barázdáival, vitorlások színes foltocskáival, egészen a láthatárig. Megállítottam a kocsit, ahol véget ér a homokpart, és váratlanul felbukkan egy meredek sziklafal. Az út éles kanyara után, egyméternyire a meredély szélétől, egyenesen lelátni a hullámverésre. Aztán hazamentünk ebédelni. Megint olyan lett a hangulat, mint tegnap, és dermedt szívvel gondoltam az éjszakára, mert nem akartam. Így nem akartam. Ha másfelé néztem, éreztem a pillantását. Törtem a fejem, miért ráncolja megint a homlokát, miért mered újra meg újra furcsán maga elé. Aztán vacsora előtt, mikor már asztalnál ültünk, nem tudom, hogyan és miért, egyszerre csak világosság gyúlt az agyamban. Kedvem lett volna falba verni a fejem, hogy ilyen önző szamár voltam, ilyen önáltató gazember — dermedten ültem, moccanni sem bírtam, csak belül tombolt a vihar, homlokomat kiverte a veríték, rosszullét környékezett.

— Mi bajod.? — kérdezte.

— Eri — nyögtem —, én. csak most. Esküszöm! Csak most jöttem rá, ebben a pillanatban, hogy azért jöttél velem, mert féltél, hogy különben én. igazam van?

Elkerekedett a szeme a csodálkozástól, éberen fürkészett, mintha csalást, komédiázást gyanítana.

Bólintott.

Felugrottam.

— Megyünk.

— Hová?

— Klavestrába. Csomagolj! Ott leszünk. — órámra néztem — három óra múlva.

Nem mozdult.

— Igazán.? — mondta.

— Igazán. Eri! Én nem tudtam. Jó, tudom. Nem hangzik valami hihetően. De vannak határok. Igen, vannak határok. Eri, én még nem is értem igazából, hogyan tehettem. áltattam magam, nyilván. Na jó, nem tudom, mindegy, ez most már úgysem számít.

Összecsomagolt — olyan gyorsan. Recsegve-ropogva összeomlott bennem minden, de kifelé teljesen, majdnem teljesen nyugodt voltam. Amikor beült mellém a kocsiba, azt mondta:

— Hal, ne haragudj.

— Hogy én, miért? Ja, úgy! — kaptam észbe. — Te azt gondoltad, tudom?

— Persze.

— Jó. Ne beszéljünk többet róla.

És megint százzal robogtunk; elvillantak mellettem a lila, fehér, zafírkék házacskák, kanyargott az út, még gyorsabban, elég nagy volt a forgalom. Aztán ritkult, a házak elfakultak, az ég sötétkék lett, feltűntek a csillagok, süvített a szél.

Megszürkült az egész környék. A hegyek domborzata ellaposodott, csak szürke púpok körvonalai maradtak, az út széles sávja pedig foszforosan derengett a félhomályban. Felismertem Klavestra első házait, a jellegzetes kanyart, a sövényt. Leálltam a bejáratnál, bevittem Eri holmiját a kertbe, a veranda elé.

— Nem akarok. bemenni a házba — mondtam. — Érted.

— Értem.

Búcsúzkodni sem akartam, egyszerűen sarkon fordultam. Megérintette a kezemet, összerezzentem, mint akit megperzseltek.

— Hal, köszönöm.

— Ne mondj semmit. Az ég szerelmére, csak ne mondj semmit!

Menekültem. Beugrottam a kocsiba, indítottam, a motorbőgés egy pillanatra lehűtött. Nevetséges alak vagyok. Hát persze, attól félt, hogy megölöm a férjét. Hiszen látta, amint majdnem megfojtom szerencsétlen Olafot, csak azért, mert nem engedte, hogy — és különben is! Különben is! Ordítottam ott a kocsiban, megtehettem bármit, egyedül voltam, a motorbőgés elnyomta őrjöngésemet — és megint csak nem tudom, melyik percben jöttem rá, mit kell tennem. És újra, mint először is — nyugalom szállt rám. Már nem ugyanolyan. Mert az, hogy ilyen aljasul visszaéltem a helyzettel, így kényszerítettem őt, hogy velem jöjjön, és minden csak ezért történt — az rosszabb volt mindennél, amit el tudtam képzelni, mert még az emlékeimtől is megfosztott, annak az éjszakának az emlékétől, és mindentől. Én magam, saját kezemmel pusztítottam el mindent mérhetetlen önzésemben, vakságomban, nem látva meg, ami ott van az orrom előtt, ami a legnyilvánvalóbb — hiszen nem hazudott Eri, amikor azt mondta, nem fél tőlem. Nem is magát féltette, persze. Hanem a férjét.

Az ablakok mögött fénypontok repültek, szétszóródtak, puhán elmaradtak. Gyönyörű volt a táj, és én gyötrődve, összezúzva, csikorgó kerekekkel robogtam egyik kanyarból a másikba, a Csendesóceán felé, a meredek sziklafal felé, ott kint. Egyszer a vártnál nagyobbat zökkent a kocsi, kicsúszott jobboldalt az útpadkára. Egy pillanatra megrémültem, aztán felkacagtam — félek itt meghalni, mert máshol akarok, és kacajom hirtelen zokogásba fulladt. Gyorsan kell végeznem, gondoltam, mert már nem vagyok a régi. Ami velem történik, rosszabb, mint szörnyű — undorító. És azt is elmondtam magamnak, hogy szégyellhetem magam. De a szavaknak nem volt súlyuk, értelmük sem. Szuroksötét volt már az éjszaka, az út szinte üres, nincs forgalom ilyenkor — de mögöttem, nem is messze, felbukkant egy fekete suhanó. Könnyen, simán követett, ahol én vad dolgokat műveltem a fékkel és a gázzal. Persze, mert a suhanókat mágneses vagy gravitációs vonzás tartja meg az úton, ördög tudja, melyik. Könnyűszerrel meg is előzhetett volna, de csak követett úgy nyolcvan méterről, hol egy kicsit közelebb jött, hol növelte a távolságot. Ha az alvázzal a földet súrolva levágtam egy éles kanyart, a suhanó hátramaradt, pedig nyilván lépést tarthatott volna. Talán fél a vezetője. Illetve, talán nincs is vezetője. De mit bántam én azt a suhanót!

Bántam, mert éreztem, nem véletlenül jár a nyomomban. És hirtelen rádöbbentem, hogy Olaf az, Olaf, aki (joggal!) fikarcnyit sem bízva bennem, itt várta valahol a környéken, hogyan alakulnak a dolgok. És attól a gondolattól, hogy itt az én megmentőm, az én drága, öreg Olafom, aki megint csak nem engedi, hogy megtegyem, amit akarok, megint a bátyám, a vigasztalóm lesz, olyan eszeveszett düh fogott el, hogy egy másodpercig az utat sem láttam.

Miért nem hagynak békében? — gondoltam, és tövig nyomtam a gázpedált. Minden erőt kipréseltem a kocsiból, mintha nem tudnám, hogy a suhanó úgyis kétszer olyan gyors, ha akar. Így száguldottunk az éjszakában, a fénypettyes dombok között, és a szél jajongó süvítésébe már belevegyült, mintha feneketlen szakadékból jönne, a láthatatlan óceán roppant zúgása.

Hát csak kövess! — gondoltam. Csak kövess! Nem tudod, amit én tudok. Nyomomban vagy, szimatolsz, nem hagysz békén, sebaj; én kicsúszom a kezedből, egyszerűen eltűnök, mire észbe kapnál. Ha a fejed tetejére állsz, a suhanó akkor se tér le neked az útról. Úgyhogy az utolsó pillanatban legalább tiszta lesz a lelkiismeretem. Nagyon helyes.

Éppen elrobogtam a házacskánk előtt — három világos ablaka szíven ütött, mintha csak azt bizonygatná, hogy nincs olyan kín, amit fokozni ne lehetne, és máris az óceánnal párhuzamos, utolsó útszakaszra értem. Ekkor a suhanó, legnagyobb rémületemre, gyorsított, és előzni kezdett. Durván elébe vágtam, balra. Visszahúzódott, és így manővereztünk: valahányszor előzni akart, elálltam az út bal oldalát, talán ötször is. Aztán hiába vágtam elébe, folytatta az előzést, kocsimat majdnem súrolta az üresnek látszó, ablaktalan jármű fényes, fekete oldala; most már biztosra vettem, hogy ez Olaf, mert ilyesmit meg nem merne tenni senki emberfia — de hát Olafot nem gyilkolhatom meg. Azt azért mégsem. Átengedtem. Megelőzött, azt hittem, most megpróbál valahogy leállítani, de nem, továbbhajtott, úgy tizenöt méterrel előttem — no, gondoltam, az nem baj. És lassítottam, abban a halvány reményben, hogy eltávolodik, de nem akart, lassított ő is. Mérföldnyire lehettünk attól az utolsó kanyartól, a meredélytől, amikor a suhanó tovább lassult, az út közepén, hogy meg ne előzhessem. Megfordult a fejemben, hogy talán sikerülne itt, most, de itt nincs szikla, csak homokos part, száz méter után bepörögnek a kerekeim, még a vízig se jutnék el — ilyen ostobaságot csak nem csinálok. Nem volt mit tenni, tovább hajtottam, a suhanó pedig tovább lassított. Láttam, mindjárt megáll: fekete karosszériája hátul vörösen felragyogott, mintha lángoló vért ontanának a féklámpák. Megpróbáltam hirtelen megelőzni, de keresztbe fordult. Gyorsabb és mozgékonyabb volt, hiszen gép vezette. A gép reflexe mindig gyorsabb. A fékbe tapostam, de későn; rémes csattanás, a szélvédőm előtt felbukkant a fekete tömb, előrebuktam, s elvesztettem az eszméletemet.

Kábán nyitottam ki a szemem, mintha ájult, mély álomból ébrednék — azt álmodtam, hogy úszom. Hideg folyadék csorgott az arcomról, kezeket éreztem, valaki rázogat, egy hang szólít.

— Olaf — nyögtem —, miért, Olaf. Miért.

— Hal!!^

Összerándultam. Felkönyököltem, és Eri arca hajolt fölém. És amikor felültem, annyira elképedve, hogy képtelen voltam bármit is gondolni, lassan az ölembe csúszott, vállát görcsös remegés rázta — és én még mindig nem tudtam elhinni. Olyan volt a fejem, mint egy vattával tömött léggömb.

— Eri — dadogta zsibbadt ajkam, amely furcsán nagy, nehéz és valahogy távoli lett. — Eri. te vagy. nem, ez csak álom.

És hirtelen visszatért az erőm. Karomba kaptam, talpra szöktem, megtántorodtam — és hanyatt estem vele együtt a még meleg, puha homokban. Csókolgattam sós, nedves arcát, és sírtam, először életemben, és ő is sírt. Sokáig nem szóltunk egy szót sem. Lassan valahogy félni kezdtünk, nem tudom, mitől — csak nézett, nézett révült pillantással.

— Eri — mondogattam —, Eri. Eri.

Ennyi telt tőlem. Elterültem a homokban, hirtelen elgyengülve, ő megijedt, emelgetni próbált, de nem futotta az erejéből.

— Ne, Eri — suttogtam —, ne, nincs semmi bajom, csak.

— Hal! Beszélj! Beszélj!

— Mit beszéljek. Eri.

A hangom kicsit megnyugtatta. Elfutott valahová, egy lapos edényben vizet hozott, s megint az arcomat locsolgatta — keserű tengervíz. Többet ittam volna belőle — villant eszembe, értelmetlenül; hunyorogtam. Lassacskán összeszedtem magam. Felültem, a fejemet tapogattam.

Zúzódás se volt rajta — megvédett a hajam —, csak egy narancs méretű púp és néhány horzsolás. A fülem még jócskán zúgott, de nagyjából rendben voltam. Legalábbis ülve. Igyekeztem felállni, de nem nagyon bírt meg a lábam.

Eri előttem térdelt, kezét már leengedte, aggódva figyelt.

— Te vagy az? Igazán? — kérdeztem. Csak most értettem meg. Hátrafordultam, és megláttam az újhold fényében a két összefonódott, fekete tömböt az út szélén, tízméternyire tőlünk. Torkomon akadt a szó, mikor ismét Erire néztem.

— Hal.

— Igen.

— Próbálj felállni. segítek.

— Álljak fel?^

Nyilván még kába voltam. Értettem is, nem is, mi történt. Eri ült a suhanóban? Lehetetlen.

— Hol van Olaf? — kérdeztem.

— Olaf? Nem tudom.

— Hogyhogy. Nem is volt itt?

— Nem.

— Akkor te? Egyedül?

Bólintott.

És egyszer csak iszonyúan, embertelenül megrémültem.

— Hogy tehettél ilyet! Hogy tehettél ilyet?!

Arca megrándult, szája remegett, alig bírt beszélni.

— Muszáj. volt.

Megint elsírta magát. Lassan lecsillapodott, elhallgatott. Megérintette az arcomat. A homlokomat. Finoman megtapogatta koponyámat, én meg egyre csak azt hajtogattam, hangtalanul:

— Eri. te vagy?

Lázálom. Lassan, lassan feltápászkodtam, támogatott, ahogy tudott; kibotorkáltunk az útra. Csak ott láttam, mi lett a kocsimból: a motorház harmonikává gyűrődött. A suhanó majdnem sértetlen — csak most láttam a különbséget! — , kicsit behorpadt az oldala, ahol belerohantam, semmi más. Eri segített beszállni, aztán tolatott, az autóroncs csörömpölve félregurult, s elindultunk hazafelé. Szótlanul ültem, fények úsztak el mellettünk. Fejem imbolygott a vállamon, még mindig nagy és nehéz volt. Kiszálltunk a ház előtt. Az ablakok most is világosak voltak, mintha otthon volnánk. Eri betámogatott. Ledőltem az ágyra. Eri az asztalhoz ment, megkerülte, és kifelé indult. Összerándultam:

— El akarsz menni?!

Odaszaladt hozzám, az ágy elé térdelt, megrázta a fejét.

— Nem?

— Nem.

— És sohasem hagysz el?

— Soha.

Átöleltem. Arca az arcomhoz simult, és minden rossz elszállt belőlem: az elmúlt órák ádáz dühének, őrjöngésének hamvadó salakja, a félelem, a kétségbeesés. Kiüresedve, szinte élettelenül feküdtem ott — és csak öleltem Erit, egyre szorosabban, mintha visszatérne az erőm, és csend volt. Fény csillogott a tapéta aranyán, és valahol messze, talán egy másik világban, a nyitott ablakokon túl, zúgott a Csendes-óceán.

Különösnek tűnhet, de semmit sem beszéltünk azon az éjszakán. Egy szót sem. Csak másnap, jó későn tudtam meg, mi történt: amikor búcsú nélkül elrobogtam, Eri kitalálta, mire készülök. Megrémült, nem tudta, mit tegyen — először a fehér robotot akarta hívni, de rájött, hogy az nem segíthet; és ő sem — nem mondta ki a férje nevét —, ő sem segíthet. Talán Olaf. Olaf biztosan, de nem tudta, hol keresse, és idő sem volt rá. Hát beült a házi suhanóba, és követett. Hamar utolért, és mögöttem maradt, amíg még volt rá esély, hogy csak a házba igyekszem.

— És kiszálltál volna? — kérdeztem.

Habozott.

— Nem tudom. Azt hiszem. Most úgy gondolom, de igazából nem tudom.

Aztán, amikor látta, hogy továbbhajtok, még jobban megrémült. A többit már tudtam.

— Nem. Nem értem — ráztam a fejem. — Most végképp nem értem. Hogy tehettél ilyet?

— Azt mondtam magamban, hogy. nem lesz semmi baj.

— Tudtad, mire készülök, és hol?

— Tudtam.

— Honnan?

Sokára válaszolt:

— Nem tudom. Talán onnan, hogy már ismerlek egy kicsit.

Hallgattam. Sok mindent akartam még kérdezni, de nem mertem. Az ablaknál álltunk. Lehunyt szemmel, az óceán tágasságát érezve, szólaltam meg:

— No jó, Eri. de most mi lesz? Mi lesz. velünk?

— Hiszen már mondtam.

— De én így nem akarom. — suttogtam.

— Másképp nem lehet — felelte nagy sokára. — Különben.

— Különben?

— Nem is akarom.

Aznap estefelé valahogy megint elromlott a mi dolgunk. Mert változott, hol jobbra, hol rosszabbra fordult. Miért? Nem tudom. Valószínűleg ő sem tudta. Mintha csak a végveszély pillanatában válnánk eggyé, csak akkor tudnánk igazán szót érteni. Jött az éjszaka. És az újabb nap.

A negyedik napon meghallottam, hogy telefonál, és rettentően megijedtem. Aztán sírt. De az ebédnél már mosolygott.

És ez volt a vég, és a kezdet. Mert a következő héten elmentünk Maeba, a járási központba, és ott a hivatalban, a fehér ruhás férfi előtt elmondtuk a formulát: férj és feleség lettünk. Még aznap táviratoztam Olafnak. Másnap elmentem a postára, de nem jött válasz. Talán elköltözött, gondoltam, azért késik a levele. Az igazat megvallva már akkor, a postán belém hasított az aggodalom, mert ez a hallgatás nem vallott Olafra. De hát annyi minden történt, nem gondolkodtam a dolgon sokáig, Erinek sem szóltam róla. Talán el is felejtettem.