Visszatérés

EGY

Semmit nem vittem magammal, még kabátot sem. Azt mondták, nem lesz rá szükség. Meghagyták a fekete pulóveremet: az még elmegy. Az ingemet meg kiharcoltam. Mondtam, majd csak lassacskán szokom le róla. A feljáróhoz érve, a hajó hasa alatt, ahol megálltunk a lökdösődő utasok között, Abs cinkos mosollyal nyújtotta a kezét:

— Csak óvatosan ám.

Észben tartottam ezt is. Ügyeltem, hogy az ujjait össze ne morzsoljam. Teljesen nyugodt voltam. Mondani akart még valamit. Ettől megkíméltem — sarkon fordultam, mintha nem venném észre, hogy szónoklatra készül, és fölmentem a lépcsőn. Bent a stewardess előrevezetett a fotelsorok között. Nem akartam külön fülkét. Eltűnődtem, szóltak-e neki rólam. A fotel nesztelenül szétnyílt. A lány megigazgatta a támlát, rám mosolygott, és elment. Leültem. Süppedősen puha párnák, mint mindenütt. Olyan magas támlák, hogy a többi utast alig látni. A tarkabarka női ruhákon már nem akadok fenn, de a férfiak láttán, balga módon, még mindig arra gyanakszom, hogy jelmezbálba mennek, és titkon él bennem a remény, hogy majd csak meglátok valahol egy pár normálisan öltözött embert — szánalmas, ósdi reflex. Gyorsan leültek az utasok, poggyászt senki sem hozott. Még táskát vagy holmi vásárfiát sem. A nők sem. Úgy rémlett, ők vannak többen. Előttem két mulatt lány ült borzas tollú papagájbundában, biztosan a madárviselet a divat. Távolabb egy házaspár, gyerekkel. A peronok és alagutak vakító szelenoforjai után, az utcák rikítóan fénylő növényzete után kellemesen hatott az alig derengő, homorú mennyezet. Kezemet a térdemre fektettem, mert zavart a tétlensége. Már mindenki leült. Nyolc sor szürke fotel, fenyőillatú fuvallat, elcsituló beszélgetések csendje. Vártam, hogy bejelentik az indulást, jelzőfények gyulladnak ki, felszólítanak, hogy csatoljuk be az öveket, de semmi sem történt. A mennyezeten homályos árnyak futottak hátrafelé, mintha papírból kivágott madarak sziluettjei suhannának fölöttünk. Mi a fenét akarhatnak ezekkel a madarakkal? — töprengtem, persze hiába. — Talán jelentenek valamit? Már belefásultam, hogy állandóan figyelnem kell, nehogy valamit rosszul csináljak. És így megy ez négy napja. Első perctől fogva. Folyton az események mögött kullogok, állandóan erőlködöm, hogy megértsem, amit mondanak, vagy ami történik. Ez az örökös feszültség már igencsak hasonlít a kétségbeeséshez. Biztos, hogy a többiek ugyanezt érzik, de sohasem beszéltünk róla, még magunk között sem. Inkább mókáztunk, hogy micsoda vasgyúrók vagyunk, mennyi fölös energia buzog bennünk. Persze, ami azt illeti, csakugyan vigyáznunk kellett — eleinte valahányszor fel akartam állni, a mennyezetig szökkentem, és bármit vettem a kezembe, olyan könnyűnek éreztem, mintha üres papírzacskó volna. De a testemen uralkodni gyorsan megtanultam. Már senkinek sem morzsolom össze az ujjait, amikor kezet fogunk. Ez egyszerű. És sajnos, a legkevésbé fontos.

Bal oldali szomszédom — zömök, barnára sült, túlságosan csillogó szemű férfi (talán kontaktlencsét visel) — egyszerre csak eltűnt: foteljának oldalfalai megnőttek és összezárultak, tojásdad gubót alkotva. Más utasok is ilyen fülkékbe, virágkehely-koporsókba bújtak. Vajon mit csinálnak oda bent? De hát folyton hajmeresztő furcsaságokba ütközöm, és igyekszem minél kevesebbet bámészkodni, legalábbis amíg engem nem érint a dolog. Érdekes, hogy amikor viszont minket bámultak, megtudva, kik vagyunk, az nemigen zavart. Az elképedt pillantásokkal nem törődtem, pedig rögtön rájöttem, hogy csodálatnak nyoma sincs bennük. Inkább azokat utáltam, akik gondoskodtak rólunk — az Adapt munkatársait. Elsősorban persze Abs doktort, mert úgy bánt velem, mint orvos az abnormális betegével: megjátszva, hogy teljesen normálisnak tartja. Őszintén szólva, egész ügyesen színészkedett, de ha végképp kiesett a szerepéből, akkor áttért a tréfálkozásra. Torkig vagyok a közvetlen, joviális modorával. Ha megkérdezik azokat a bámész járókelőket (legalábbis én így gondoltam), mind azt mondta volna, hogy én vagy Olaf ugyanolyan emberek vagyunk, mint ők — nem annyira minket láttak különösnek, inkább a múltunkat: az a rendkívüli. Abs doktor ellenben, mint az Adapt minden munkatársa, jól tudta, hogy mi valóban mások vagyunk. És ez a másság nem kiemel, hanem csak gátol bennünket, gátol a mindennapi életben, a legegyszerűbb csevegésben — mit csevegés! — , még egy ajtó kinyitásában is, mert kilincsek már nem léteznek, mit tudom én, ötven vagy hatvan éve.

Váratlanul indultunk. A gravitáció hajszálnyit sem változott, a szigetelt utastérbe semmilyen hang nem hatolt be, a mennyezeten ugyanúgy suhantak az árnyak — talán a sokéves gyakorlat, a régi ösztön súgta meg egyszerre csak, hogy az űrben vagyunk, mert bizonyosság volt, nem feltételezés.

De máson járt az eszem, míg hátradőlve, kinyújtott lábbal, mozdulatlanul pihentem. Túl könnyen megengedték, hogy a saját fejem után menjek. Még Oswamm se tiltakozott túlságosan a döntésem ellen. Elsoroltak Absszal egypár bágyadt ellenérvet — én magam jobbakat tudnék kitalálni. Csak ahhoz ragaszkodtak, hogy ki-ki külön repüljön. Még azt sem vették zokon, hogy Olafot fellázítottam, pedig ha én nem erősködöm, ő még maradt volna. Szöget ütött a fejembe, hogy ilyen simán megy minden. Én bonyodalmakra számítottam, attól féltem, az utolsó pillanatban közbejön valami, és meghiúsul a tervem, de semmi sem történt, és lám, repülök. Még tizenöt perc, és véget ér ez az utolsó utazásom.

Amit kieszeltem, meg ahogyan előálltam, hogy korai távozásomat kiharcoljam, az szemlátomást nem lepte meg őket. Katalógusukban nyilván szerepel az ilyen reakció, a magamfajta nehéz fiúk szokásos viselkedési mintája, még sorszáma is van a pszichotechnikai táblázataikon. Megengedték, hogy elrepüljek — de miért? Mert tapasztalatból tudják, hogy úgysem boldogulok? De mibe bukhatnék bele, mikor egész „önálló” kalandom abból áll, hogy átrepülök az egyik pályaudvarról a másikra, ahol vár valaki a földi Adapttól, és az én dolgom mindössze annyi, hogy megtaláljam ezt az embert a megbeszélt helyen?

Valami történt. Emelt hangok ütötték meg a fülemet. Kihajoltam a fotelból. Néhány sorral előttem egy nő ellökte a stewardesst, aki most lassan, gépiesen hátrált a fotelok között, látszólag a lökéstől — pedig az nem volt ilyen erős —, a nő meg tovább kiabált: „Nem engedem! Nem tűröm, hogy ez hozzám érjen!” A kiabáló nő arcát nem láttam. A mellette ülő férfi megfogta a karját, csitítgatta. Mi volt ez a jelenet? A többi utas ügyet sem vetett rá. Megint belém sajdult, mint már oly sokszor, hogy milyen hihetetlenül idegen vagyok itt. Felnéztem a stewardessre, aki megállt mellettem, és ugyanúgy mosolygott, mint addig. Nem idegességét leplezte a kötelező udvariasság látszatmosolyával. Nem színlelte a nyugalmat, igazán nyugodt volt.

— Iszik valamit, uram? Prumot, extránt, morrt, cidrét?

Dallamos hang. Nemet intettem. Mondani akartam neki valami kedveset, de csak a szokványos kérdésre futotta:

— Mikor szállunk le?

— Hat perc múlva. Enne valamit? Nem kell sietnie. Maradhat a leszállás után is.

— Köszönöm, nem kérek.

Elment. Közvetlenül előttem, mintha cigaretta parazsával rajzolnák a levegőbe a másik fotel támlája elé, kigyulladt a STRATO felirat. Előredőltem, hogy megnézzem, hogyan csinálják ezt, és ösz-szerezzentem: fotelom támlája utánam hajolt, és rugalmasan a hátamhoz simult. Tudtam már, hogy a bútorok követik az ember minden mozdulatát, de folyton megfeledkeztem róla. Kellemetlen érzés — mintha minden moccanásomat lesne valaki. Vissza akartam dőlni, de úgy látszik, túl erélyesen. A fotel félreértett, és ággyá terült szét. Felugrottam. De buta vagyok! Igazán uralkodhatnék magamon. Végre leültem. A STRATO parázsbetűi megremegtek, és átalakultak: TERMINÁL. Semmi rázkódás, jelzés, sivítás. Egyáltalán semmi. Aztán távoli fanfár, mintha postakocsis trombitálna, az ülések közötti folyosók végénél kinyílt négy ovális ajtó, és tenger zúgásához hasonló, tompa zsongás áradt be az utastérbe, teljesen elnyelve a helyükről felkászálódó utasok hangját. Ülve maradtam, míg kiszálltak, sötét sziluettjük sorra eltűnt a kinti zöld, lila, bíborvörös fényben — valóságos álarcosbál. Már kiszállt mindenki. Felálltam. Gépiesen lehúzkodtam a pulóveremet. Félszegen éreztem magam így, üres kézzel. Hűvösebb levegő áradt be a nyitott ajtón. Hátranéztem. A stewardess a válaszfalnál állt, de nem támaszkodott a falnak. Arcán ugyanaz a kedves mosoly, előtte csak az üres fotelok, amelyek most lassan összetekeredtek, becsukódtak, mint húsos szirmú virágok, egyik gyorsabban, másik kicsit lassabban — ez volt az egyetlen mozgás az ovális ajtókon beáramló, mindent betöltő, tompa morajban, amely a nyílt tengert juttatta eszembe. „Nem tűröm, hogy ez hozzám érjen!” Hirtelen valami rosszat fedeztem fel a mosolyában.

— Viszontlátásra — köszöntem el tőle.

— Szolgálatára.

Nem gondoltam végig, mit jelent, hogy egy fiatal, csinos nő ilyen furcsán búcsúzik, mert akkorra már kihajoltam az ajtón. Lépcsőfokot keresett a lábam, de lépcső nem volt. Méteres rés tátongott a hajó fémtörzse és a peron széle között. Váratlanul ért ez a csapda, egyensúlyomat veszítve sután előreugrottam, de már a levegőben megfogott egy lentről áramló, láthatatlan erő, átrepített a rés fölött, és puhán talpra állított a peron rugalmas, fehér burkolatán. Ostoba képet vághattam közben — vidám pillantások fogadtak, legalábbis én úgy éreztem, hát gyorsan megfordultam, és elindultam a peronon. A mély medencében pihenő hajótest és a peron között egyre szélesedett a rés, az utasokat nem védte korlát a lezuhanástól. Akaratlanul is a mélységhez óvakodtam, és megint éreztem a láthatatlan, rugalmas erőt: nem enged lelépni a fehér partról. Meg akartam keresni, honnan jöhet a különös erő, de akkor hirtelen ráébredtem: a Földön vagyok.

Utasok özönlöttek végig a peronon, elsodortak, meglöktek, mentem a tömeggel együtt. Beletelt néhány percbe, míg felmérhettem, milyen óriási ez a csarnok. Vagy nem is csarnok? Falak sehol: fent a magasban csillogva szétrobbanó, hihetetlen, fehér szárnyak, köztük az oszlopok nem anyagból vannak, hanem valami szédítő, örvénylő mozgásból. Talán víznél sűrűbb folyadék óriási szökőkútjai, belülről megvilágítva színes reflektorokkal? Nem. Akkor talán függőleges üvegalagutak, amelyekben járművek elmosódó sorai suhannak? Már semmit sem tudtam. Folyton lökdösött, taszigált a csörtető emberáradat, próbáltam kikeveredni valami néptelen helyre, de olyan itt nem volt. Fejjel magasabb lévén a többieknél, láttam, hogyan távolodik kiürült rakétánk — de nem, mi úsztunk előre, az egész peronnal együtt. Reflektorok lezúduló fényében szikrázott, villódzott a nyüzsgő tömeg. Most a sík járda, amelyen összezsúfolódtunk, emelkedni kezdett, és már messze alattunk láttam a kettős fehér sávokat, tele utasokkal, meg a feketén ásító réseket a mozdulatlan hajótestek mellett — mert tucatjával álltak ott olyan űrhajók, mint a miénk —, a mozgó peron elkanyarodott, felgyorsult, besiklott a felső szintek alá. A sebességtől remegő, tojásdad árnyak süvítettek el fölöttünk, szelük felborzolta hajunkat, jelzőfényük tűzcsóvája végigsöpört rajtunk — mintha viadukt volna az a felső szint, de mégse lehet viadukt, mert pillérje nincsen. Aztán a mi járdánk osztódni kezdett, elágazott láthatatlan varratai mentén; az én sávom termeken haladt át, amelyekben utasok álltak, üldögéltek fel-felvillanó fények gyűrűjében, mintha színes tűzijátékkal szórakoznának.

Azt se tudtam, merre nézzek. Az előttem álló férfi pelyhes bundája fémesen, opálosan csillogott a fényben. Karon fogta skarlátvörösbe öltözött hölgyét. A hölgy ruháján hatalmas pávaszemek hunyorogtak. Nem csak a fény játszott rajtuk, valóban hol kinyíltak, hol becsukódtak azok a szemek. Tovább gyorsult a járdánk, amelyen mögöttük álltam tucatnyi más utassal együtt. Tejüveg falak közé siklottunk, itt-ott színes, kivilágított üzletsorok nyíltak, átlátszó tetejüket sok száz láb taposta a fölöttük lévő emeleten. A mindent betöltő zsibongás hol szétfolyt, hol összeszűkült, amikor az emberi hangok és a nekem érthetetlen, nekik világos hangjelzések ezrei kívül rekedtek nem tudni, hová vezető utazásunk újabb alagútján. Távolabb nem tudom, milyen járművek fénycsíkjai cikáztak, talán repülőgépek, mert néha ferdén fölfelé száguldottak, vagy csavarmenetben zúdultak lefelé, úgyhogy ösztönösen a zuhanás szörnyű robajára vártam; nem láttam ugyanis semmiféle vezetéket, sínt, amin függővasutak járhatnának. Amikor a száguldozás féktelen vihara legalább egy pillanatra szünetelt, fenségesen lassú, óriási tányérok tűntek fel mögötte: az utasokkal megrakott, lebegő kompok más-más irányba úsztak, kikerülték egymást, emelkedtek, és a csalóka távlat néha úgy mutatta, mintha egymásba hatolnának. Tekintetem sehol sem talált nyugvópontra, mert az egész környezet csupa mozgásból, változásból épült, sőt még az is, amit először szárnyas mennyezetnek hittem, csak függő emeletek sora volt, amely most újabb, magasabb szinteknek adta át a helyét. Egyszerre csak erős, bíbor fény öntötte el a tér minden zugát, az alattunk tátongó mélységeket, az emberek arcát. Áthatolt az üvegtetőkön, a rejtélyes oszlopokon, visszaverődött az ezüstös síkokról — mintha atomtűz gyúlt volna ki messze, valahol a sok mérföldes épület szívében. A szüntelenül villogó neonok zöldje piszkosszürkére fakult, a parabolaívek tejfehérje rózsaszínű lett. Katasztrófát jósolt ez a vörhenyes levegő, legalábbis én így éreztem, de senki ügyet sem vetett rá, és még azt sem tudnám megmondani, mikor szűnt meg a rőt fény.

Járdánk mentén örvénylő, zöld körök tűntek fel, mintha neonkarikák lebegnének a levegőben. Ekkor sokan átszálltak a mellénk simuló átjárókon más mozgójárdákra vagy mozgólépcsőkre; láttam, hogy az anyagtalan, zöld karikákon könnyedén át lehet sétálni.

Tovább utaztam a fehér mozgójárdán, jó darabig tanácstalanul álldogáltam rajta, de aztán eszembe jutott, hogy hátha már elhagytuk a pályaudvart, és ez a hajlított üvegből formált, már-már felrepülő, hihetetlen táj maga a város. Az a másik, ahonnan én elindultam, már nem létezik, csak az emlékeimben.

— Bocsánat — érintettem meg a bundás férfi vállát —, hol vagyunk.?

Mind a ketten felpillantottak rám. Arcukra kiült a meghökkenés. Halványan reméltem, hogy csak a magas termetem miatt.

— A polidukton — mondta a férfi. — Mi az átja?

Nem értettem.

— Szóval. még a pályaudvaron vagyunk?

— Hát persze. — válaszolta némi szünet után.

— És. hol a Belső Kör?

— Azt már elhagyta. Dupláznia kell.

— Jobb lesz a meridi raszt — javasolta a nő. Úgy rémlett, ruhájának minden szeme gyanakodva bámul.

— Raszt.? — szajkóztam tanácstalanul.

— Ott, látja? — mutatta.

A felénk úszó zöld karikán túl fekete-ezüst csíkos dombocska látszott, mint valami furára mázolt, oldalán fekvő űrhajó. Megköszöntem, és leléptem a mozgójárdáról, nyilván rossz helyen, mert a lábam kiszaladt alólam. Sikerült talpon maradnom, de közben megpördültem, és most nem tudtam, merre menjek. Törtem a fejem, mit csináljak. Az átszállósáv már jócskán elhagyta azt a feketeezüst dombocskát, nem is tudtam megtalálni. Legtöbb útitársam átlépett egy emelkedő járdára, hát követtem őket. Óriási lángbetűk tűntek fel a levegőben: DUKT CENTR — kétoldalt a többi betűt nem tudtam kivenni, túlságosan nagyok voltak. Nesztelenül felsiklottunk egy jó kilométeres peronra, ahonnan éppen most indult egy orsóforma űrhajó, s emelkedőben megmutatta fénypettyes hasát. Vagy talán az a bálnaszerű valami a peron, és én most egy „raszton” vagyok? Megkérdezni nem volt kitől, mert senki sem maradt ott. Eltévedtem, az egyszer már biztos. „Peronom” egy részén lapos tetejű, elöl nyitott építmények voltak. Közelebb lépve gyengén megvilágított, alacsony rekeszeket láttam, bennük fekete gépek sorai. Autóknak néztem őket. De amikor a két legközelebbi elő-siklott, és mielőtt még hátraugorhattam volna, villámgyorsan elsuhant és tovatűnt a távoli parabolaívek között, láttam, hogy nincs se kerekük, se ablakuk vagy ajtajuk — csak áramvonalas, óriási fekete cseppek. Autók, vagy sem, gondoltam, ez mindenesetre nyilván parkolóhely. Talán éppen a rasztoké? Legjobb lesz, ha megvárom, míg jön valaki, és vele tartok, vagy legalább megtudok tőle valamit. Peronom enyhén emelkedett, mint valami képtelen repülőgép szárnya, de jönni nem jött senki, csak a fekete gépek suhantak ki egyenként vagy csoportosan fémodújukból, és elszáguldottak, mindig ugyanabba az irányba. Kimentem a peron szélére, míg meg nem éreztem újból azt a láthatatlan, rugalmas biztonsági erőt. Csakugyan a levegőben lebegett a peron, semmi alá nem támasztotta. Felnézve láttam, hogy sok hasonló peron lebeg a semmiben mozdulatlanul, kikapcsolt, nagy reflektorokkal; másutt égtek a fények, hajók érkeztek. De nem űrhajók, még csak nem is olyan rakéták, mint amilyennel a Lunáról jöttem.

Sokáig álldogáltam, aztán észrevettem, hogy a következő csarnokfélék fala előtt — vagy csak az itteniek tükörképei? — izzó betűk vonulnak lassan a levegőben: SOAMO SOAMO SOAMO, szünet, kék villanás, aztán NEONAX NEONAX NEONAX, talán állomások neve, talán árureklám. Fogalmam sem volt róla.

Legfőbb ideje, hogy megtaláljam azt a pasast — gondoltam, hát sarkon fordultam, megkerestem a visszafelé ereszkedő járdát, és lementem vele. Kiderült, hogy ez nem az a szint, sőt nem is az a csarnok, ahonnan feljöttem: óriási oszlop itt egy szál se. Persze, lehet, hogy elköltöztek valahová — itt bármi lehetséges.

Szökőkútból viszont volt egész erdőre való. Távolabb megláttam egy fehérrózsaszín termet, tele nőkkel. Mentemben önkéntelenül belenyúltam az egyik világító szökőkút vízsugarába, talán azért, mert jólesett olyasmire találni, ami legalább egy kicsit ismerős. De nem éreztem semmit, a szökő-kútban nem víz spriccelt. Hamarosan úgy rémlett, virágillatot érzek. Megszagoltam a kezem. Úgy illatozott, mint ezer pipereszappan. Ösztönösen megtörölgettem a nadrágomban. Már ott álltam a terem előtt, bent az a sok nő, csupa nő. Nem toalettek előterének látszott, de hát ki tudja. Megkérdezni nem akartam, inkább visszafordultam. Egy fiatalember — ruhája, mint a ráfolyt és megdermedt higany, vállban tömött (vagy inkább habos), derékban szűk —, a szökőkút medencéjéhez támaszkodó szőke lánnyal beszélgetett. A lány egészen egyszerű, világos ruhát viselt, ettől máris bizakodni kezdtem. Halványrózsaszín virágcsokrot tartott a kezében, arcát a virágokba temette, szeme a fiúra mosolygott. Az utolsó pillanatban, mikor már ott álltam előttük, és éppen meg akartam szólalni, észrevettem, hogy a lány eszi a virágot — és torkomon akadt a szó. Vidáman rágcsálta a finom szirmokat. Felpillantott rám. Elkerekedett a szeme. De ehhez már hozzászoktam. Megkérdeztem, hol van a Belső Kör.

A fiú mintha elképedt, sőt haragudott volna, hogy édes kettősüket valaki megzavarja. Úgy látszik, bakot lőttem. Előbb felnézett rám, aztán végigmért, mintha azt remélné, gólyalábon járok, attól vagyok ilyen magas. Szólni nem szólt semmit.

— Ott, ni! — kiáltotta a lány. — A véká raszt, azzal kell mennie, még eléri, csak siessen!

Elügettem arrafelé, amerre mutatta, bár hogy hová, azt nem tudtam — hiszen még mindig fogalmam sem volt, milyen az a nyavalyás raszt —, tíz lépés után megláttam egy magasból leereszkedő ezüst tölcsért, ami nem más volt, mint a korábban úgy megcsodált, óriás oszlopok egyikének talpa — szóval repülő oszlopok? Az emberek mindenfelől odasiettek, egyszer csak összeütköztem valakivel. Én meg se tántorodtam, csak álltam földbe gyökerezett lábbal, mert a másik, egy narancssárga bundás, zömök férfi, elvágódott, és hihetetlen dolog történt vele: bundája a szemem láttára elhervadt, összetöppedt, mint a kilyukasztott léggömb! Döbbenten álltam fölötte, még bocsánatkérést sem tudtam kinyögni. Feltápászkodott, lapos pillantást vetett rám, de nem szólt semmit. Hátat fordított, és peckesen továbbment, valamit matatva a mellén — s a bundája megint dúsan, fényesen ragyogott, régi pompájában.

Felszállóhelyemen már egy lélek sem volt. E kalandom után úgy döntöttem, nem keresek én már semmiféle rasztot, Belső Kört, duktot, átot, inkább megpróbálok valahogy kivergődni a pályaudvarról. Eddigi tapasztalataim elvették a kedvemet a kérdezősködéstől, hát elindultam találomra felfelé a mozgójárdán egy ferde kék nyíl irányába. Testem könnyedén átszelte a levegőben izzó két feliratot: VÁROSI GYURUK. Elég zsúfolt mozgólépcsőnél lyukadtam ki. A következő emelet alapszíne tompán erezett barna volt, arany felkiáltójelekkel. A boltozatok és a homorú falak egybefolytak. Mennyezet nélküli folyosók, fent valamiféle világító pelyhek. Úgy rémlett, lakott területhez közeledem, gigászi szállodahallok rendszeréhez hasonlított a környezet — kis ablakok, a falak mentén nikkelcsövek, fülkékben ülő tisztviselők; talán pénzváltóhelyek, vagy postahivatalok? Továbbmentem. Már szinte biztosra vettem, hogy errefelé nem találok kijáratot (ahhoz túl sokáig jöttem felfelé a mozgólépcsőn), valahol a pályaudvar légterében lehetek, de mégsem változtattam az irányon. Hirtelen egy üres csarnokba kerültem — málnaszínű burkolat szikrázó csillagokkal, ajtósorok. A legközelebbi ajtó félig nyitva. Bekukkantottam. Szemben egy magas, vállas férfi éppen ugyanezt tette. Én magam a tükörfalban. Kinyitottam az ajtót. Porcelán, ezüstös csövek, nikkel. Toalettek.

Kis híján fölnevettem, de végső soron inkább ostobán éreztem magam. Gyorsan visszafordultam, másik folyosó, lefelé haladó tejfehér sávok. A mozgólépcső korlátja puha, meleg, nem számoltam az emeleteket, egyre több ember, meg-megállnak a falból kinövő, zománcozott dobozoknál, ujjukkal megérintik, valami a kezükbe pottyan, zsebre teszik, továbbmennek. Nem is tudom, miért utánoztam az előttem haladó, laza ibolyaszín ruhás férfit; billentyű ujjhegynyi mélyedéssel, megnyomom, áttetsző, tarka, melegnek tűnő csövecske hullik a markomba. Megrázom, nézem, tabletták? Nem. Dugó? Nincs rajta se dugó, se más, ami lezárná. Mire való? Mit csináltak vele a többiek? Zsebre vágták. Az automata felirata: LARGAN. Csak álltam ott, aztán meglöktek. És hirtelen úgy éreztem, majom vagyok, amelynek töltőtollat vagy öngyújtót adtak a kezébe; egy pillanatra vak düh fogott el. Fogamat összeszorítva, hunyorogva, kissé meggörnyedve besoroltam a járókelők áradatába. A folyosó kiszélesedett, teremmé vált. Lángbetűk: REAL AMMO REAL AMMO.

A siető tömeg feje fölött, messziről, megláttam egy ablakot. Az elsőt, amióta ideértem. Óriási panorámaablak volt.

Mintha elém tárulna minden éjszakai égbolt, egymásra vetítve. A láthatár izzó ködéig terek színes galaktikái, spirális fények csokrai, reszkető fények a felhőkarcolók fölött, utcák: fénylő rózsafüzérek kúsznak, akár a bogarak, fölöttük, a falakon neonkavargás, tollcsokréták és villámok, tűzkari-kák, villogó repülőgépek és palackok, toronycsúcsok jelzőfényének vörös virágai, reklámok gépiesen erőszakos, felizzó napjai és vérpatakjai. Csak álltam ott és bámultam, bár hallottam magam mögött a sok száz láb egyenletes dobogását. Egyszer csak eltűnt a város, és megjelent egy hatalmas, háromméteres arc.

— Összeállítást láttak a hetvenes évek híradóiból Régi fővárosok című sorozatunkban. A transztel most a kozmolita stúdióba kapcsol.

Szinte menekültem. Nem ablak volt. Valami televízió. Gyorsabban lépkedtem. Kicsit megizzadtam.

Lefelé. Gyorsabban. Fények arany négyzetei. Bent egész tömeg, habzó poharak, majdnem fekete ital, nem sör, mert méregzölden csillog, és fiatalok, fiúk-lányok, összeölelkezve, hatan, nyolcan, elállják az egész folyosót, szembejönnek, el kell engedniük egymás kezét, hogy átjussak. Elránt valami. Nem is tudom, mikor léptem a mozgójárdára. Csodálkozó szempár suhan el mellettem, egészen közelről — szép, sötét hajú lány, foszforos fémként csillogó valamiben. A kelme rásimul: mintha meztelen volna. Fehér, sárga arcok, néhány magas fekete férfi, de nálam senki sem magasabb. Félreállnak előlem. Fent, domború üvegek mögött, elmosódott árnyak suhannak, láthatatlan zenekarok muzsikálnak, itt meg ez a furcsa promenád, sötét sikátorokban — fej nélküli nők, a vállukon világító pehelyhab, csak hajlékony nyakuk fehérlik ki belőle, mint virág különös szára, hajukon fény porzik — világító púder? A szűk sikátor groteszk, mozgó, hullámzó szobrok közé vezet; a kétoldalt emelkedő, széles utcaféle zeng a nevetéstől, jól mulatnak, mi lehet ilyen mulatságos — a szobrok?

Óriási figurák a reflektorok fénykévéjében; rubinvörös és aranyló, méznél sűrűbb fény ömlik róluk, színe szokatlanul élénk. Kábán, hunyorogva gyalogoltam tovább, meg-meglöktek. Meredek, zöld sétaút, groteszk pavilonok, a pagodákhoz kis hidak vezetnek, sok kis vendéglő, sült húsok erős, tolakodó szaga, gázlángocskák sorai az ablakok mögött, üvegcsörömpölés, ismétlődő, fémes, érthetetlen hangok. A tömeg, amely idesodort, összeütközött a szembejövőkkel, aztán megritkult, mindenki beszállt egy teljesen nyitott, nagy kocsiba, nem is nyitott, hanem átlátszó, mintha üvegből öntötték volna, még az üléseket is, de azért puhák. Valahogy én is besodródtam — és elindultunk. Robogott a kocsi, az emberek igyekeztek túlkiabálni a hangszórót, amely egyre hajtogatta: „Meridionál szint, Meridionál szint, át Spiro, Blekk, Frosom felé”, az egész kocsi szinte felolvadt, úgy átjárták a fénykévék, falain áttörtek a lángoló színek, parabolaívek, fehér peronok, „Forteran, Forteran, át a Galeára, át a külső rasztokra, Makra” — mormolta a hangszóró, a kocsi megállt, aztán továbbszáguldott, és izgalmas dolgot fedeztem föl: nem érzem a fékezést, se a gyorsulást, mintha a tehetetlenség megszűnt volna. Hogy lehet az? Ellenőriztem, kissé behajtott térddel, három további állomáson. A kanyarokban sem éreztem semmit. Az utasok kiszálltak, beszálltak, az elülső peronon egy nő állt a kutyájával, még sohasem láttam ilyen kutyát, óriási, gömbfejű, nagyon csúnya állat. Nyugodt, dióbarna szemében visszatükröződtek a hátrafelé suhanó fényfüzérek, kicsinyítve. RAMBRENT RAMBRENT. Fehér és kékes fénycsövek sűrű villogása, kristályos fényű lépcsők, fekete oromzatok, a villogás lassan elcsitult, a kocsi megállt. Kiszálltam, és földbe gyökerezett a lábam. A megálló amfiteátrum formájú, mélyített korongja fölött a már jól ismert, sokszintes szerkezet magaslott: még mindig a pályaudvaron vagyok, ugyanabban a gigászi csarnokban, a lendületes, fehér síkok között, csak egy másik helyen. A tökéletes mértani formájú amfiteátrum széle felé indultam — a kocsi már továbbsuhant —, és újabb meglepetés ért: nem lent vagyok, ahogyan hittem, hanem éppen, hogy fent. Jó negyven méterrel alattam siklanak a mozgójárdák, vitorláznak a peronok ezüsttányérjai. Közöttük hosszú testek úsznak nesztelenül, emberek bújnak ki belőlük csapóajtók sorain át, mintha ezek a szörnyek, ezek a krómozott halak rendszeres távolságokban fekete és tarka ikracsomókat raknának le. Fent pedig, valahol messze, a távolságtól homályosan, arany szöveg siklik lassan, mintha láthatatlan kötél húzná:

GLENA ROON MA MIMORF REÁLFELVÉTELRŐL TISZTELEG KERX POLITER RAPPER EMLÉKÉNEK AZ ORATÓRIUMBAN. A TERMINÁL HÍRLAP JELENTI: MA AMMONLEEBEN PETIFARGUE SIKERREL SZISZTOLIZÁLTA AZ ELSŐ ENZOMOT. A JELES GRAVISTA HANGJÁT HUSZONHÉT ÓRAKOR KÖZVETÍTJÜK. ARRAKER FÖLÉNYE. ARRAKER MEGISMÉTELTE SIKERÉT MINT AZ IDÉNY ELSŐ OBLIVÁTJA A TRANSVAAL STADIONBAN.

Továbbmentem. Szóval, még az időszámítás is megváltozott. A hatalmas betűk úgy siklottak a fejek tengere fölött, mintha lángoló kötéltáncosok futkosnának, fényükben fel-felszikrázott a ruhák fémes kelméje. Gépiesen lépkedtem, és valami tovább mondogatta bennem: hát még az időt sem hagyták békén. Ez szíven ütött. Nem is láttam, merre járok. Csak egyet akartam: kijutni innen, kikeveredni ebből a pokoli pályaudvarból, szabad ég alá kerülni, ki a szabadba, hogy lássam a csillagokat, érezzem a szelet.

Megnyúlt fények sugárútja vonzott magához; a kőboltozatra itt alabástromba zárt, éles lángocska rajzolta a TELETRANS TELEPORT TELETHON feliratot, a csúcsíves ajtón át (de valahogy lehetetlen, kiforgatott ív volt, mint egy rakétaorr negatívja) dermedt aranyparázs falú terembe jutottam. A falmélyedésekben sok száz fülke. Az emberek beszaladtak, kirohantak, letépett szalagokat dobáltak a földre, de nem távírószalagot, hanem valami más papírt, belepréselt pontocskákkal, a többiek pedig nyugodtan letaposták a foszlányokat. Ki akartam menni innen, egy sötét fülkébe tévedtem, és mire kihátráltam volna, zümmögés, villanás, talán vaku, s a fémkeretes résből, akár egy postaládából, kettéhajtott, fényes papírlap csusszant ki. Fölvettem, szétnyitottam. Emberi fej bukkant elő, nyitva felejtett, kissé legörbülő szájjal, s hunyorítva nézett rám: én vagyok az! Összehajtottam a papírt, és a plasztikus látomás eltűnt. Lassan felhajtottam az ív szélét, semmi, szétnyitottam, megint előbukkant, mintha kiugrana valahonnét az a bamba képű, lebegő, levágott fej. Nézegettem egy darabig az arcomat — mi ez, háromdimenziós fénykép? Zsebre tettem a papírt, és kimentem. Arany pokol záporozott az emberek fejére, tüzes magmából volt a mennyezet, nem valódiból, bár igazi lángokat okádott, de föl se pillantott senki, csak rohangáltak az ügyeik után egyik fülkéből a másikba. Zöld betűk ugráltak a háttérben, számoszlopok siklottak lefelé keskeny képernyőkön, más fülkéken ajtó helyett redőny, amely villámgyorsan felgördül, ha odalép valaki. És végre megtaláltam a kijáratot.

Görbe folyosó, lejtős padlóval, mint a színházakban, stilizált kagylók a falon, fent INFOR INFOR INFOR felirat fut körbe vég nélkül.

A Lunán láttam először infort, és művirágnak néztem.

Odaléptem a halványzöld kehelyhez. Még meg sem szólaltam, máris várakozóan hajolt felém.

— Merre juthatok ki? — kérdeztem kissé zavarodottan.

— Hová? — szólt azonnal egy meleg alt.

— A városba.

— Melyik kerületbe?

— Mindegy.

— Melyik szintre?

— Mindegy, ki akarok jutni a pályaudvarról!

— Meridionál, rasztok: százhatos, száztizenhetes, nulla nyolcas, nulla kettes. Tridukt, AF, AG, AC szint, mitoszszinti körjárat tizenkettes és tizenhatos, nadirszint minden déli irányban. Központi szinten suhanok, piros helyi, fehér helyközi A, B és V. Röpök szintje, közvetlen járatok, minden molép hármastól felfelé. — sorolta dallamosan a női hang.

Kedvem lett volna kitépni a falból a mikrofont, amely oly előzékenyen hajlik az arcom elé. Faképnél hagytam. Hülye! Hülye! — zakatolt bennem minden lépésnél. EX EX EX EX — hajtogatta a magasban sikló, citromsárga köddel keretezett felirat. Talán exit? Kijárat?

Óriási felirat. EXOTAL. Hirtelen megcsapott a szél — erős, meleg szél, csak úgy lobogott tőle a nadrágszáram. Végre kijutottam a szabadba. De az éjszaka feketeségét messzire űzte a tengernyi fény. Hatalmas étterem — a más-más színben derengő asztallapok kicsit kísértetiesen, alulról világítják meg az árnyékfoltos arcokat. Alacsony fotelok, zölden habzó fekete ital a poharakban, a lampionok apró szikrákat szórnak, nem is szikrák, inkább szentjánosbogarak vagy izzó lepkerajok. A fények káosza kioltotta a csillagokat. Ha felnéztem, csak a fekete űrt láttam. Mégis, akármilyen furcsa, ez a vak jelenléte most megvigasztalt. Álltam, nézelődtem. Valaki elment mellettem, s hozzám ért egy pillanatra. Átható, mégis könnyű parfümillat csapott meg, a fiatalok bementek, a lány a fiúhoz fordult, vállát és mellét pehelyfelhő takarta, átölelték egymást, táncoltak. Legalább még táncolnak — gondoltam. — Ez is valami. Néhány lépés után a sápadt higanyfényű táncparkett fölemelkedett a táncoló párokkal, csak bíborvörös árnyékuk úszkált lent a lassan forgó korong alatt; a korongot nem tartotta semmi, tengelye sem volt, csak forgott a levegőben a zene ütemére. Besétáltam az asztalok közé. A puha műanyagpadló egyszer csak véget ért. Érdes kőlapot éreztem a talpam alatt, átléptem egy fényfüggönyön, és sziklabarlangba kerültem. Cseppkövekből épült gótikus templomhajók, tíz vagy ötven, gyöngyfényű ásványok erezik a barlangok falát, bent emberek ülnek, lábukat a mélység fölé lógatva, térdük között gyertyaláng lobog, odalent föld alatti tó néma, fekete vizében tükröződik a sziklafal. Más vendégek lent a tavon a primitív tutajokon heverésznek, mind egy irányba nézve. Leereszkedtem a tóhoz, most már én is láttam a homokos túlsó parton a táncosnőt. Meztelennek tűnt, de testének fehérsége nem volt természetes. Apró, imbolygó léptekkel leszaladt a vízhez, s amikor meglátta a tükörképét, hirtelen széttárta karját, s lehajtotta fejét — ezzel végződött a tánca, de senki sem tapsolt. A táncosnő néhány másodpercig mozdulatlan maradt, aztán lassan elindult, körbesétált a szabálytalan partvonal mentén. Harminclépésnyire lehetett tőlem, amikor történt vele valami. Az imént még láttam mosolygó, kimerült arcát, aztán hirtelen, mintha valami eltakarná, egész alakja megremegett, és eltűnt.

— Plávét parancsol? — szólalt meg mögöttem egy udvarias hang. Hátranéztem, senki, csak egy áramvonalas asztalka ügetett oda nevetséges, görbe lábacskáin; ahogy mozgott, oldaltálcáin remegtek a pohársorok, tele habzó itallal. Egyik karja udvariasan felém nyújtotta az italt, a másik már a tányérért nyúlt, amely homorú kis paletta, kerek nyílással az ujjnak — a középső üveglap mögött megvillant az automata tranzisztoros szíve.

Kikerültem a hódolattal nyúlkáló rovarlábakat, csemegéire nem tartottam igényt. Összeszorított szájjal rohantam ki a műbarlangból, mintha valami érthetetlen sérelem ért volna. Átvágtam a széles teraszon, az asztalkák kígyózó sorai között, a lampionok alatt. Hullott rám a széteső, kihunyó fekete, arany szentjánosbogarak súlytalan pora. A terasz szélénél, amelyet régi, talán zuzmótól sárgás kövekkel raktak ki, végre igazi szél fújt, tiszta, hűvös. Szabad asztal állt mellettem. Félszegen leültem, háttal a vendégeknek, és kibámultam az éjszakába. Alattam teljes sötétség, formátlan és meglepő, csak a peremén, messze, nagyon messze pislákoltak imbolygó fénypontok, furán bizonytalanul, mintha nem villany lenne. Még távolabb fények hideg, vékony tőrei döftek az éjszakába, nem tudtam, házak vagy oszlopok, azt hittem volna, reflektorok fénykévéi, csakhogy finom hálózat kötötte össze őket — mintha a földön álló, felhőkig érő üveghengert látnék, benne váltakozó homorú és domború lencsékkel. Hihetetlenül magas oszlopok lehettek, fénypára lebegett körülöttük, hol narancssárga, hol majdnem fehér, lüktető derengés. Ennyi volt az egész, így festett a város. Keresgéltem az utcákat, találgattam, hol lehetnek, de alattam csak a holtnak látszó sötétség terpeszkedett mindenfelé, még egy árva szikra sem villant fel sehol.

— Hav.? — mondta valaki, biztosan nem is először, de eddig nem vettem magamra. Mire odafordultam volna, a fotel megtette helyettem. Húsz év körüli lány állt ott, valami rátapadó kékségben, a vállát és mellét fedő sötétkék pehelyhab lefelé egyre átlátszóbb. Keskeny, szép hasa mint egy lélegző fémszobor. Füle ki sem látszik a nagy, fényes ékszer mögül, bizonytalanul mosolygó kis szája kifestve, s orrlyukait is kirúzsozta belül — már láttam, hogy a legtöbb nő így festi magát. Két kézzel a szemközti fotel támlájára támaszkodott.

— Mi bajod, hav? — mondta. Leült.

Úgy láttam, kicsit becsípett.

— Unalmas itt — közölte némi szünet után. — Nem igaz? Elzúgunk, hav?

— Én nem vagyok hav. — kezdtem. Az asztalra könyökölt, félig telt pohara fölött lengette a kezét, ujjaira tekert aranyláncocskája beleért az italába. Egyre közelebb hajolt. Éreztem a leheletét. Ha részeg, nem alkoholtól.

— Ne már! — mondta. — Hav vagy. Muszáj. Mindenki hav. No, akarod? Zúgunk?

Ha legalább tudnám, mit jelent ez.

— Jó — hagytam rá.

Felállt. Én is feltápászkodtam a rémesen alacsony fotelból.

— Hogy csinálod ezt? — kérdezte.

— Mit?

A lábamra nézett.

— Azt hittem, lábujjhegyen állsz.

Szótlanul elmosolyodtam. Odajött, karon fogott, és megint elámult.

— Mit viselsz ott?

— Hol, itt? Semmit.

— Dalolsz — mondta, és könnyedén maga után húzott. Átvágtunk az asztalok között, én meg tanakodtam, mit jelent a „dalolsz” — talán „hazudsz”?

Sötétzöld falhoz vezetett, egy violinkulcshoz hasonló fényjel felé. Mikor odaértünk, a fal szétnyílt. Forró légáramlat csapott meg.

Keskeny, ezüstös mozgólépcső vitt lefelé. Egymás mellett álltunk. A lány a vállamig sem ért. Cicafeje volt, kékesen csillogó fekete haja, profilja talán túlságosan éles, de szép. Csak azok a skarlátvörös orrlyukak. Keskeny keze jól megmarkolt, zöld körmei belemélyedtek vastag pulóverembe. Akaratlanul elmosolyodtam egy picit, amikor eszembe jutott, hol járt mostanáig ez a pulóver, és milyen kevés köze volt női ujjakhoz. A lüktető fényű — hol rózsás, hol kárminvörös —, kerek boltozat alól kiléptünk az utcára. Illetve, csak hittem, hogy utca, de fölöttünk a sötétség percenként kivilágosodott, mintha éppen hajnalodna. Távolabb hosszúkás, alacsony árnyak suhantak, autószerűek, de már tudtam, hogy nincsenek autók. Nyilván valami más. Ha egyedül vagyok, azt a széles utat választottam volna, mert távolabb a CENTRUM felirat világított, de biztosan úgysem a város centrumát jelenti. Inkább hagytam, hogy a lány vezessen. Akárhogyan is végződik ez a kaland, végre van valakim, aki útba igazíthat. Eszembe jutott a szerencsétlen fickó, aki most, három órával az érkezésem után nyilván engem keres a pályaudvar-város minden inforával — és ezúttal már nem is haragudtam rá.

Elmentünk néhány üres vendéglő vagy üzlet előtt, a kirakatokban a bábuk újra meg újra eljátszották ugyanazt a jelenetet. Szívesen megálltam volna, hogy megnézzem, de a lány szaporán lépkedett kopogós kis szandáljában, aztán meglátott egy ki-kipiruló, viccesen száját nyalogató neonarcot, és felkiáltott:

— Nézd, bonzi! Nem akarsz egy bonzit?

— Te akarsz? — kérdeztem.

— Hát, én szúrnám!

Bementünk a csillogó kis terembe. Mennyezet helyett lángocskák hosszú sorai, mintha gázlángok lennének. Meleg áradt felülről, talán csakugyan gázlángok. A falakban kis fülkék, asztalkával. Mikor odaléptünk az egyikhez, kétoldalt ülések bújtak ki a falból; előbb csak fejletlen rügyecskék, aztán szétlapultak, homorúvá merevedtek. Leültünk egymással szemben, a lány két ujjal megkoccintotta az asztal fémlapját. A falból nikkelmancs ugrott elő, egy-egy tányérkát tett elénk, és két villámgyors mozdulattal fehéres masszát adagolt rájuk, amely felhabzott, megbarnult és megszilárdult, közben maga a tányér is sötétebb lett. A lány ekkor összetekerte, mint a palacsintát — szóval, nem is tányér —, és beleharapott.

— Nahát — mondta teli szájjal —, nem is tudtam, milyen éhes vagyok!

Követtem a példáját. Ízben a bonzi semmire sem hasonlított, amit valaha ettem. Ropogott a fogam alatt, mint a frissen sült zsemle, de rögtön omlósán szétolvadt a nyelvemen; barna töltelékét jó csípősre fűszerezték. Szeretni fogom a bonzit, gondoltam magamban.

— Még egyet? — kérdeztem, mikor a lány megette. Mosolyogva rázta a fejét. Kimenet egy pillanatra megállt, két kezét a csempézett falmélyedésbe dugta — felzümmögött valami. Utánoztam. Csiklandó szélvész áramlott az ujjaimra; mikor kihúztam a kezem, száraz és tiszta volt. Aztán felfelé vitt bennünket egy széles mozgólépcső. Nem tudtam, még mindig a pályaudvaron vagyunk-e, de inkább nem kérdezősködtem. Kis fülkébe léptünk — bent félhomály volt, úgy rémlett, felettünk vonatok robognak, mert remegett a padló. Egy pillanatra sötét lett, mélyen alattunk nehéz sóhaj, mintha valami fémszörnyeteg fújná ki tüdejéből a levegőt, világos lett, a lány meglökte az ajtót. Ez talán már igazán az utca. Sehol senki. Alacsony, nyírott bokrok szegélyezték a járdát; kicsit messzebb a lapos, fekete gépek sűrű sora, a sötétségből előbukkant egy ember, az egyik gép mögé hajolt — nem láttam, hogy kinyitná, egyszerűen eltűnt, a gép pedig olyan lendülettel vágódott ki a helyéről, hogy utasának össze kellett volna lapulnia. Házakat nem láttam, csak a matt fémcsíkokkal burkolt, tükör sima úttestet. A kereszteződéseknél a burkolat fölött narancssárga és vörös fénykévék mozogtak, kicsit olyanok, mint a katonai fényszórók sugara.

— Hova zúgjunk? — kérdezte a lány. Most is belém karolt. Lassabban lépkedett. Vörös fénykéve suhant át az arcán.

— Ahová akarod.

— Akkor menjünk hozzám. Nem érdemes suhanózni. Közel van.

Elindultunk. Házak sehol, és a bokrok sötétje mögül süvítő szél mintha mezőkről jönne. Itt, a pályaudvarnál, a város kellős közepén? Furcsa. Enyhe virágillatot hozott, mohón szívtam be. Madármeggy? Nem, valami más.

Aztán mozgójárdára léptünk; álltunk rajta, különös pár, fények pásztáztak, néha jármű suhant el, fekete fémtömb, se ablaka, se kereke, se lámpája, csak száguld vakon, hihetetlen sebességgel. Azok a mozgó fénykévék a föld fölött lebegő, keskeny, vízszintes résekből csaptak ki. Nem tudtam rájönni, van-e közük a forgalomhoz, a járművek irányításához.

A láthatatlan égen, fent a magasban néha gyászos süvítés csapott át. A lány egyszer csak lelépett a mozgójárdáról, de rögtön átszállt egy meredeken fölfelé tartó másikra. Hirtelen valahova magasra kerültem. Fél percig tarthatott a légi utazás, és illatos virágokkal benőtt kis balkonfélén végződött, mintha egy sötét ház teraszára vagy erkélyére hozott volna fel a falhoz állított emelőszalag. A lány bement a loggiába, és most, hogy szemem hozzászokott a sötétséghez, már kivehettem a környékbeli házak nagy, fekete, ablaktalan tömegeit. Kihaltnak tűntek, mert nemcsak sötétek, hanem némák voltak — semmi hang sem hallatszott az utcán átsuhanó gépek surrogásán kívül. Furcsállottam ezt a nyilván szándékos elsötétítést, a fényreklámok teljes hiányát a pályaudvar neonorgiája után, de tanakodásra nem sok időm maradt. — Gyere már, hol vagy? — suttogta a lány. Csak arca halvány foltját láttam. Megérintette az ajtót, kifelé nyílt, és lágyan elindult velünk a padló — itt egy lépést se lehet tenni, gondoltam, csoda, hogy még van lábuk; gyatra kis irónia volt, csak nem bírtam már, hogy órák óta egymást követik a meglepetések, és valószerűtlennek érzek mindent, ami történik velem.

Nagy előtér vagy folyosó következett, széles, majdnem sötét — csak a sarkokat jelezte halványan derengő festékcsík. A legsötétebb helyen a lány megint az ajtó fémlapjára tette a kezét, aztán bement. Hunyorogva nézelődtem; a fényárban úszó hall majdnem üres volt, a lány a következő ajtóhoz lépett — mikor véletlenül megérintettem a falat, hirtelen szétnyílt, mögötte fémpalackok sorakoztak. Hátrahőköltem meglepetésemben.

— Ne ijesztgesd a szekrényeimet — szólt vissza a lány a másik szobából.

Utánamentem.

A bútorok üvegöntvénynek látszottak, kis fotelok, alacsony kanapé, apró székek — az áttetsző anyagban szentjánosbogarak rajai keringtek lassan, hol szétszóródtak, hol patakokba sűrűsödtek, mintha rózsásan villogó, halványzöld vér keringene a bútorokban.

— Miért nem ülsz le?

A lány a szoba másik végében állt. A fotel szétnyílt, hogy befogadjon. Ezt utáltam. Az üveg persze nem üveg — olyan érzés, mintha légpárnákon ülnék, és ha lenézek, a hajlott, vastag bútorlapon át homályosan látszik a padló.

Bejövet először azt hittem, szemben üvegfal van, mögötte másik szobában emberek nyüzsögnek, talán vendégsereg, csak az emberek valahogy túlságosan nagyok — hirtelen rájöttem, hogy televíziós képernyő az egész fal. A hangot levették; most ültömből hatalmas női arcot láttam, mintha egy sötét bőrű óriásnő lesne be az ablakon át a szobába. A szája mozgott, beszélt, fülét takaró, pajzs nagyságú ékszerei csillogtak-villogtak.

Kényelmesebben elhelyezkedtem a fotelban. A lány végigsimított a csípőjén — karcsú teste azúrkék fémszobor —, és figyelmesen méregetett. Nem tűnt már részegnek. Talán akkor is csak képzeltem.

— Hogy hívnak? — kérdezte.

— Bregg. Hal Bregg. És téged?

— Nais. Hány éves vagy?

Érdekesen kezdi, gondoltam. De nyilván ez most a szokás.

— Negyven. Miért?

— Csak úgy. Azt hittem, száz.

Elvigyorodtam.

— Lehetek száz is, ha óhajtod.

Csak az a vicc, hogy pontosan így van, gondoltam.

— Mit adhatok? — kérdezte.

— Italt? Köszönöm, nem kérek.

— Ahogy akarod.

A falhoz lépett, kis bárszekrény nyílt ki, de nem láttam, mi van benne. Tálcát hozott poharakkal és két palackkal. Kissé megnyomva a palackot, tejnek látszó italt töltött a poharamba.

— Köszönöm, de én nem kérek. — tiltakoztam.

— Hiszen semmit sem adok — csodálkozott Nais.

Látván, hogy megint bakot lőttem, bár nem tudtam, miért, csak dünnyögtem valamit, és a pohárért nyúltam. Magának a másik palackból töltött. Színtelen, olajos itala felül enyhén pezsgett, közben sötétebb lett, talán a levegő hatására. Nais leült, és poharát ajkához emelve, lazán megkérdezte:

— Ki vagy te?

— Hav — feleltem. Kézbe vettem poharamat, mintha nézegetni akarnám, a tejnek semmi szaga nem volt. Nem kóstoltam meg.

— Nem, komolyan — mondta. — Azt hitted, vakozok? Ne már! Csak havuli volt. A hatosommal voltam, vágod, de plére ment. Tök pára, meg minden. Éppen el akartam húzni, mikor odaültél.

Valamennyit azért felfogtam belőle: biztos véletlenül az ő asztalához ültem, amíg ő nem volt ott, talán táncolt? Diplomatikusan hallgattam.

— Tudod, messziről olyan voltál, olyan. — nem találta a szót.

— Szolid? — segítettem. Megrebbent a szeme. Fémhártya van a szemhéján is? Nem, biztosan csak festék. Fölemelte a fejét.

— Az mit jelent?

— Hát. hogy is mondjam. bizalomgerjesztő.

— Fura szöveged van. Honnan jöttél?

— Messziről.

— Mars?

— Messzebb.

— Repülsz?

— Repültem.

— És most?

— Semmi. Visszajöttem.

— De fogsz még repülni?

— Nem tudom. Nem hinném.

Akadozott a beszélgetés — úgy rémlett, kicsit bánja már, hogy egyből idehívott, hát gondoltam, megkönnyíteni a dolgát.

— No, akkor én megyek — mondtam, kezemben az érintetlen itallal.

— Miért? — csodálkozott.

— Azt gondoltam, hogy. nem bánnád.

— Ne már — mondta —, hát azt hiszed. nem, dehogy! Miért nem iszol?

— Iszom.

Mégiscsak tej. Késő este, ilyen körülmények között! Annyira csodálkoztam, hogy ő is észrevette.

— Mi baj, nem ízlik?

— Ez a. tej. — makogtam. Szörnyen bárgyú képet vághattam.

— Micsoda? Miféle tej? Ez berit. Felsóhajtottam.

— Figyelj, Nais. én most elmegyek. Igazán. Jobb lesz.

— Akkor minek ittál? — kérdezte.

Némán meredtem rá. Nem is a nyelv változott meg olyan nagyon — csak én nem értek semmit. Egyáltalán semmit. Ok változtak meg.

— Ahogy akarod — mondta végül. — Én nem tartóztatlak. De hát ez így.

Zavarba jött. Kiitta limonádéját — így neveztem magamban a habzó italt —, én meg újra megkukultam. Hú, de nehéz ügy!

— Mesélj magadról — javasoltam végül. — Van kedved?

— Jó. De aztán te is elmondod.?

— El.

— Rufira járok, másodév. Az utóbbi időben kicsit lazáztam, dobtam a difót, és. hát, így. A hatosom ciki. Úgy igazából, hát. nincs is senkim. Fura.

— Mi?

— Hogy nincs.

Újabb homály. Kiről beszél? Kije nincs? Szülei? Szeretője? Ismerősei? Mégiscsak igaza volt Absnak, hogy nyolc hónapi Adapt nélkül nem boldogulok. De most még kevésbé akartam visszakullogni az óvodájukba, mint eddig.

— És most mi legyen? — kérdeztem, és ha már kezemben a pohár, megint kortyoltam egyet a tejből. Nais elkerekedett szemmel bámult. Ajka megrezzent, mintha gúnyos kis mosolyt fojtana el. Kiitta poharát, aztán a vállát fedő pehelyhabhoz nyúlt, és széttépte — nem kigombolta, nem levetette, hanem széttépte, és foszlányait eldobta, mint a szemetet.

— Végül is, alig ismerjük egymást — mondta. Valahogy fesztelenebb lett. Mosolygott. Néha nagyon szép volt, főleg, amikor összehúzta a szemét, és alsó ajkát lebiggyesztve, kivillantotta fogait. Volt az arcában valami egyiptomias. Egyiptomi macska. Haja éjfekete, s amikor letépte a válláról meg a dekoltázsáról azt a pehelyhabot, láttam, hogy egyáltalán nem is olyan sovány, mint gondoltam. De miért tépte.? Jelent ez valamit?

— Azt ígérted, te is mesélsz magadról — pillantott rám a pohara fölött.

— Igen — feleltem, és lámpaláz fogott el, mintha ki tudja, mi függne a szavaimtól. — Én pilóta vagyok. voltam. Legutóbb. de ne ijedj meg!

— Nem. Csak folytasd!

Csillogó szeme figyelmesen függött rajtam.

— Legutóbb százhuszonhét évvel ezelőtt jártam itt. Akkor harmincéves voltam. Az expedíció. szóval, űrhajós pilóta voltam, és a Fomalhautra repültünk. Az huszonhárom fényévnyire van. Földi idő szerint, oda-vissza, százhuszonhét évig tartott az út, fedélzeti idő szerint tíz évig. Négy napja érkeztünk vissza. A Prométheusz, a hajóm, a Lunán maradt. Én ma jöttem onnan. Ennyi az egész.

Csak nézett. Nem szólt semmit. Ajka megrezzent, szétnyílt, összezárult. Mi csillog a szemében? Elképedés? Csodálat? Riadalom?

— Miért nem szólsz semmit? — kérdeztem. Megköszörültem a torkom.

— Akkor. akkor te igazából hány éves vagy?

Kényszeredetten vigyorogtam.

— Mit jelent az, hogy igazából? A biológiai korom negyven év, a földi órák szerint százötvenhét éves vagyok.

Hosszú csend, és hirtelen:

— Voltak ott nők?

— Várj egy kicsit — mondtam. — Van valami innivalód?

— Hogy érted?

— Valami mérgező, tudod. Erős. Alkohol. azt már nem isznak?

— Nagyon ritkán. — susogta, mint aki közben másra gondol. Kezeit lassan leengedte, megérintve kék fémruháját.

— Igyál. talán angehent, jó lesz? Persze, te nem tudod, mi az..

— Nem. Nem tudom — feleltem hirtelen támadt daccal.

Nais a bárhoz lépett, és hasas kis üveggel tért vissza. Töltött nekem. Volt az italban alkohol — nem sok —, s volt valami más is, furcsa, kesernyés ízű.

— Ne haragudj — mondtam, felhajtottam az italt, és újra töltöttem magamnak.

— Nem haragszom. Nem válaszoltál, talán nem akarsz?

— Miért ne? Megmondhatom. Összesen huszonhárman voltunk, két űrhajón. A másik az Ulysses. Mindegyiken öt pilóta, a többi tudós. Nő nem volt köztünk.

— Miért?

— A gyerekek miatt — magyaráztam. — Ilyen űrhajókon nem lehet gyereket nevelni, de még ha lehetne is, senki sem akarna. Harmincévesnél fiatalabb személy nem repülhet. El kell végezni két szakot, aztán négy év gyakorlat, az tizenkét év. Szóval. a harmincéves nőknek rendszerint már gyerekük van. Meg aztán. akadtak más szempontok is.

— És te? — kérdezte.

— Én egyedül voltam. Nőtleneket választottak. Persze, önkénteseket.

— Szóval, te menni akartál.

— Igen. Természetesen.

— És nem.

Elharapta. Tudtam, mit akart mondani. Hallgattam.

— Furcsa lehet. így visszatérni. — tűnődött halkan, szinte suttogva. Összerezzent. Hirtelen rám nézett, elpirult.

— Figyelj, amit az előbb mondtam, az csak vicc volt, nehogy azt hidd.

— A száz év?

— Csak úgy hülyéskedtem, érted, nem azért, mintha.

— Hagyd abba — dünnyögtem. — Még egypárszor bocsánatot kérsz, és tényleg százévesnek érzem magam.

Elhallgatott. Erővel elfordítottam róla a tekintetemet. Szemben, az üvegen túli, nem létező szobában óriási férfifej énekelt némán. Láttam az erőfeszítéstől remegő, vörös torkát, a hallhatatlan ritmusra mozgó, fénylő arcát.

— Most mihez kezdesz? — kérdezte halkan Nais.

— Nem tudom. Még nem tudom.

— Nincs semmi terved?

— Nincs. Van egy kis. amolyan prémiumom, érted. Az egész időért. Induláskor bankba tették a nevemre. azt se tudom, mennyi. Semmit se tudok. Mondd, mi az a Ruf?

— A Rufi? — javított ki. — Hát. főiskola, difózni tanulunk, persze, nem nagy szám, de ha sikerülne bejutni a reálhoz.

— Na várj. tulajdonképpen mit csinálsz?

— Hát difózok, nem tudod, mi az?

— Nem.

— Hogy is mondjam. hát egyszerűen ruhákat csinálunk, egyáltalán mindenféle divatholmit.

— Szabás-varrás?

— Az mi?

— Varrsz valamit?

— Nem értem.

— Magasságos fekete és kék ég! Ruhákat tervezel?

— Hát. bizonyos értelemben igen. Nem tervezem, hanem csinálom. Feladtam.

— És mi az a reál?

Most aztán végképp ledöbbent. Először nézett rám úgy, mint valami földön kívüli lényre.

— A reál, az. a reál. — dadogta tehetetlenül. — Olyan. olyan történetek, amit néznek.

— Ez? — mutattam az üvegfalra.

— Á, dehogy, az vízió.

— Akkor micsoda? Mozi? Színház?

— Nem. Színház, azt tudom, mi. az régebben volt. Tudom: ott igazi színészek játszottak. A reál nem igazi, de ugyanolyan, nem is lehet megkülönböztetni. Talán csak ha belemenne az ember, közéjük.

— Belemenne?

Az óriási fej a szemét forgatta, jobbra-balra dőlve méregetett, fintorokat vágott, mintha remekül mulatna kis jelenetünkön.

— Figyelj, Nais — mordultam fel —, én most vagy elmegyek, mert nagyon késő van, vagy pedig.

— Jobb szeretném az utóbbit.

— Hiszen nem is tudod, mit akarok mondani.

— Akkor mondjad.

— Jó. Mindenfélét szeretnék kérdezni tőled. A legfontosabb dolgokról már tudok egyet-mást; négy napig okítottak az Adaptban, a Lunán. De az csak a nagyja. Mit szoktatok csinálni, amikor nem dolgoztok?

— Rengeteg mindent lehet csinálni — mondta Nais. — Lehet például utazgatni, igazán vagy muttal. Lehet szórakozni, reálba járni, táncolni, tereózni, sportolni, úszni, repülni. mindent, amit csak akarsz.

— Mi az a mut?

— Kicsit olyan, mint a reál, de mindent meg is tudsz fogni. Járhatsz például a hegyekben, vagy akárhol. majd meglátod, ezt nem lehet elmesélni. De ha jól sejtem, nem erre vagy kíváncsi.

— Jól sejted. Mi a helyzet. a nők és férfiak között?

Megrebbent a szeme.

— Hát, gondolom, ugyanaz, mint mindig. Mi változhatott volna?

— Minden. Amikor én elrepültem, már ne haragudj, egy magadfajta lány nem hívott volna meg éjnek idején a lakására.

— Nem? De miért?

— Hát, mert az bizonyos dolgot jelentett.

Nais hallgatott egy kicsit.

— És honnan tudod, hogy nem jelent?

Mulatott rajta, milyen arcot vágtam. Ránéztem, akkor elkomolyodott.

— De Nais. hát hogy van ez. — dadogtam. — Jön egy vadidegen pasi, és.

Hallgatott.

— Miért nem válaszolsz?

— Mert te nem érted az egészet. Nem tudom, hogyan mondjam el. Nézd, ebben igazán nincs semmi.

— Aha. Nincs benne semmi — morogtam. Nem bírtam ülve maradni. Felálltam. Majdnem felrepített a lendület, mert nem figyeltem oda. Nais összerezzent.

— Bocsánat — dünnyögtem, aztán csak járkáltam fel-alá. Az üveg mögött park zöldellt reggeli napsütésben. A sétaúton, rózsaszín levelű fák között, három fiú ballagott páncélként ragyogó ingben.

— Házasság létezik?

— Hát persze.

— Semmit sem értek! Magyarázd el! Mondd el! Meglátsz egy férfit, aki tetszik, és csak úgy ismeretlenül, rögtön.

— Mit kell ezen elmondani? — kérdezte bosszúsan. — Miért, akkor, a te idődben a lány be sem engedhetett a szobájába egy férfit?

— Dehogynem, persze, akár. olyan szándékkal is, de nem öt perccel az után, hogy meglátta.

— Hanem hány perccel?

Ránéztem. Komolyan kérdezte. No persze, honnan tudhatná. Vállat vontam.

— Nem az időről van szó, hanem. hanem hogy először valamit észrevesz benne, megismeri, megkedveli, együtt járnak.

— Várj csak — szakított félbe. — Úgy látom, te félreérted az egészet. Hiszen beritet kaptál!

— Micsodát? Ja, azt a tejet? Na és?

— Mi az, hogy na és? Hát. hát a te idődben. nem volt berit?

Felkacagott, s az oldalát fogta nevettében. Hirtelen abbahagyta, rám nézett, és fülig pirult.

— Szóval, te azt hitted. azt hitted, hogy én. na, ne már!!!

Leültem. Remegtek az ujjaim, ösztönösen cigarettát vettem elő a zsebemből, rágyújtottam. Nais tágra nyitott szemmel bámult.

— Ez mi?

— Cigaretta. Miért. ti nem dohányoztok?

— Még sose láttam. szóval ilyen a cigaretta? Hogy bírod így beszívni a füstöt? Na mindegy, inkább arról beszéljünk, ami fontosabb. A berit, az nem tej. Én nem tudom, miből van, de idegennek mindig beritet ad az ember.

— Idegen férfinak?

— Igen.

— És az mire jó?

— Arra, hogy akkor rendesen viselkedik. Nem tud másképp. Nézd. talán egy biológus majd elmagyarázza neked.

— Ördög vigye a biológust. Szóval az a férfi, akinek beritet adtál, semmire se képes?

— Hát persze.

— És ha nem akarja meginni?

— Olyan nincs. Az lehetetlen. Megáll az ész.

— Hiszen nem kényszerítheted — próbálkoztam türelmesen.

— Mondjuk, egy őrült talán nem inná meg. — latolgatta Nais. — De én ilyen esetről még nem hallottam, soha.

— Mert így szokás?

— Most mit mondjak? Azért nem jársz meztelenül, mert felöltözve szokás járni, nem igaz?

— Értelek. Hát, ha jól meggondoljuk. igaz. De a strandon le lehet vetkőzni.

— Meztelenre? — csillant fel a szeme.

— Nem. Fürdőruhára. Ámbár voltak olyanok, az én időmben, nudistáknak hívták őket.

— Tudom. Nem, az más. Már azt hittem, ti mind.

— Nem. Szóval ez, hogy beritet isznak. olyan, mint felöltözve járni? Olyan magától értetődő?

— Igen. Ha. kettesben van az ember.

— No és azután?

— Mit azután?

— És másodszorra?

Égnek állt a hajam ettől az idióta párbeszédtől, de valahogy csak meg kellett tudnom.

— Szóval később? Hát, az attól függ. Van, akinek mindig beritet adnak.

— Miért nem mindjárt nadragulyát? — tört ki belőlem.

— Az micsoda?

— Semmi, semmi. Na és ha a lány megy fel a fiúhoz, akkor mi van?

— Akkor otthon issza meg a pasi.

Már szinte szánakozva nézett rám. De nem adtam fel.

— És ha nincs neki?

— Beritje? Hogyne lenne?

— Mondjuk, elfogyott. Vagy. azt hazudja, hogy nincs. Felkacagott.

— De hát. te azt hitted, itt tartom az összes palackot, a lakásban?

— Nem? Hát hol?

— Én nem is tudom, honnan jönnek. Volt a te idődben vízvezeték?

— Volt — dörmögtem komoran. Naná, a patakból szürcsöltük a vizet! Egyenesen a fáról ugrottam be az űrhajóba. Kicsit füstölögtem magamban, aztán lehiggadtam, végtére mit tehet az egészről Nais.

— Na látod! És tudtad, honnan folyik oda a víz, mielőtt.

— Értem, ne is folytasd. Jól van. Szóval, ez amolyan biztonsági szer? Nagyon furcsa.

— Szerintem egyáltalán nem furcsa — közölte. — Mi az a fehér izé rajtad, a pulóver alatt?

— Ing.

— Az mi?

— Nem láttál még inget?! Hát, hát. ruhadarab. Nejlonból van. Feltűrtem a pulóver ujját, megmutattam.

— Érdekes — mondta.

— Szokás dolga. — motyogtam tanácstalanul. Persze, mondták az Adaptnál, hogy ne öltözzek úgy, mint száz évvel ezelőtt; nem hallgattam rájuk. De igaza van a lánynak — nekem a berit a furcsa, neki az ing. Végül is, inget hordani nem volt kötelező, mégis mindenki hordta. Nyilván ugyanígy van a berittel.

— Meddig hat a berit? — kérdeztem. Kicsit elpirult.

— De sietős vagy. Még semmi se olyan biztos.

— Nem gondoltam semmi rosszra — védekeztem. — Csak tudni szeretném. Miért nézel így? Mi bajod? Nais!

Lassan felállt, a fotelja mögé húzódott.

— Mit is mondtál, mikor mentél el? Százhúsz éve?

— Százhuszonhét. Miért?

— De ugye, előtte téged. betrizáltak?

— Mit csináltak?!

— Nem betrizáltak?!

— Hiszen azt se tudom, mi az. Nais. de hát mi ütött beléd?

— Nem. szóval, nem — suttogta. — Különben tudnál róla. Oda akartam menni hozzá. Fölemelte a kezét.

— Ne gyere közelebb! Ne! Ne! Könyörgök! Egészen a falig hátrált.

— Hiszen te mondtad, hogy a berit. jó, jó, leülök. No, ülök már, nem látod? Nyugodj meg! Mi van azzal a betri. micsodával? Egyáltalán mi az?

— Nem tudom pontosan. De mindenkit betrizálnak. A születése után.

— És az mit jelent?

— Azt hiszem, a vérébe juttatnak valamit.

— Mindenkinek?

— Igen. Éppen ez az, hogy anélkül. a berit sem hat. Ne mozdulj!

— Jaj, ne légy már nevetséges! Elnyomtam a cigarettámat.

— Nem vagyok én vadállat. Ne is haragudj, de. meg vagytok ti húzatva, én úgy látom! Ez a berit. hát! ez tisztára olyan, mintha minden embert bilincsbe vernétek, mert hátha valaki tolvaj. Gondold meg. egy kis bizalom azért nem ártana.

— Na, ne mondd! — vágott vissza kicsit megnyugodva, de azért nem ült le. — Akkor miért háborodtál fel annyira, hogy idegeneket hívok meg a lakásomra?!

— Az más.

— Nem tudom, miért volna más. Biztos, hogy nem betrizáltak?

— Biztos.

— De talán most? Amikor visszajöttél?

— Nem tudom. Adtak mindenféle injekciót. Mit számít az?

— Számít. Szóval, adtak? Akkor nincs semmi baj. Leült.

— Volna egy kérésem — mondtam olyan nyugodtan, amennyire csak bírtam. — Szeretném, ha elmagyaráznád.

— Mit?

— Hogy mitől rémültél meg ennyire. Attól féltél, megerőszakollak? Nem gondolhattad komolyan!

— Nem. Józanul nézve, nem is, de. tudod, egyszerűen beparáztam. Pánikoltam. Még sohasem láttam senkit, aki ne lett volna.

— De hát az nem látszhat!

— Látszik. De még mennyire, hogy látszik!

— Miből? Nem válaszolt.

— Nais.

— Én.

— Mi van?

— Nem merem.

— Megmondani?

— Igen.

— De miért?

— Ha elmondanám, mindjárt értenéd. Mert nézd, az a helyzet, hogy a betrizálás nem a berit miatt van. A berit, az csak. mellékes. Másról van szó.

Nais falfehér volt. Remegett az ajka. Micsoda világ, gondoltam, micsoda világ!

— Nem bírom — hüppögte. — Borzasztóan félek.

— Tőlem?!

— Tőled.

— Esküszöm, hogy.

— Ne, hagyjad. hiszek én neked, csak. á, nem! Úgyse érted.

— Nem mondod el nekem?

Megindíthatta a hangom, mert erőt vett magán. Szigorú lett az arca. Láttam a szemén, mekkora erőfeszítésébe kerül, hogy kimondja:

— Azért van. hogy ne tudjunk. ölni.

— Miket beszélsz?! Embert ölni?

— Nemcsak embert.

— Állatot se?

— Azt se.

Kezét tördelve meredt rám, mintha vallomása eloldozna láthatatlan láncaimról, mintha kést nyújtana felém, amellyel ledöfhetem.

— Nais — suttogtam. — Nais, ne félj! Igazán nincs mitől félned. Mosolyogni próbált.

— Figyelj. — kezdte.

— No?

— Amikor kimondtam.

— Igen?

— Nem éreztél semmit?

— Mit éreztem volna?

— Gondolj arra, hogy. azt teszed, amit mondtam.

— Hogy megölök valakit? Azt képzeljem el? Megremegett.

— Azt.

— No és?

— És semmit sem érzel?

— Semmit. De hiszen ez csak gondolat, én egyáltalán nem akarok.

— De képes lennél rá? Ugye? Ha akarnád? Nem — suttogta hangtalanul, szinte csak magában —, akkor téged nem betrizáltak.

Csak most fogtam fel, mit jelent ez az egész, és megértettem, mi volt ilyen sokkoló hatású.

— Ez nagy eredmény — mormoltam. Kis idő múlva hozzátettem: — De azért talán jobb volna, ha az emberek maguktól szoknának le róla. mesterséges beavatkozás nélkül.

— Nem tudom. Lehet — mondta. Nagyot sóhajtott. — Most már érted, miért rémültem meg?

— Őszintén szólva, nem egészen. Mondjuk, részben. De hát csak nem gondoltad, hogy én téged.

— De furcsa vagy! Tisztára, mintha nem is volnál. — elharapta a szót.

— Ember?

— Megrebbent a szempillája.

— Nem akartalak megbántani, csak nézd, ha tudjuk, hogy még gondolni se képes rá soha senki. aztán egyszer csak felbukkan egy olyan. felbukkansz te, akkor maga az, hogy egyáltalán lehetséges. hogy létezik.

— De Nais, hiszen az lehetetlen, hogy mindenkit. hogy is mondod.? Betrizálnak!

— Miért volna lehetetlen? Mondom, hogy mindenkit!

— Lehetetlen — makacskodtam. — Hiszen vannak veszélyes foglalkozások. Ahol muszáj.

— Nincsenek veszélyes foglalkozások.

— Ugyan már, Nais! És a pilóták? A mentőszolgálatok? A tűzoltók, a vízi mentők?

— Nincsenek ilyenek — mondta. Azt hittem, rosszul hallok.

— Mi?!

— Nincsenek — ismételte. — Azt robotok csinálják.

Elhallgattunk. Azon tűnődtem, hogy nem lesz könnyű megemésztenem ezt az új világot. És hirtelen eszembe villant egy furcsa gondolat, azért furcsa, mert nem vártam volna magamtól, ha csak elméleti lehetőség formájában merül fel a téma: úgy éreztem, ez az eljárás, amely elpusztítja a bennük rejlő gyilkost. nyomorékká teszi őket.

— Nais — mondtam —, nagyon késő van. Legjobb lesz, ha megyek.

— Hová?

— Nem tudom. Igaz is! A pályaudvaron várt rám egy ürge az Adapttól. Egészen megfeledkeztem róla! Képtelen voltam megtalálni, tudod. Na mindegy, majd keresek egy szállodát. Vannak, ugye?

— Vannak. Te hová való vagy?

— Ide. Itt születtem.

Megint rám tört az érzés, hogy minden valószerűtlen, talán puszta képzelődés az a régi város, amely csak bennem létezik, meg ez a kísértetváros, ahol óriásfejek néznek be a szobákba — egy pillanatig úgy rémlett, a fedélzeten vagyok, és ez is csak álom, a szokottnál élesebb rémálom a visszatérésről.

— Bregg — hallottam valahonnan messziről Nais hangját. Összerezzentem. Egészen megfeledkeztem róla.

— Igen. itt vagyok.

— Maradj.

— Tessék? Hallgatott.

— Azt akarod, hogy maradjak itt?

Nem válaszolt. Odamentem, fölé hajolva megfogtam hűvös vállát. Magamhoz vontam, akaratta-lanul fölkelt a fotelból. Feje hátrahajlott, fogai megcsillantak, nem az ölelésére vágyódtam, csak hogy azt mondjam neki: „hiszen félsz tőlem” — és ő azt felelje: „nem félek”. Semmi többet. Lehunyt pillái alól hirtelen kivillant a szeme fehérje, arca fölé hajoltam, s közelről belenéztem üveges szemébe, mintha félelmét akarnám megismerni, megosztani vele. Ki akarta tépni magát a karomból, lihegve kapálózott, de nem is éreztem, csak amikor már sikoltozott: „Ne! Ne!” — akkor engedtem el. Majdnem elesett. A falhoz hátrált, a mennyezetig érő, nagy, pufók arc elé, amely folyton beszélt ott az üveg mögött, lendületesen mozgatva óriási száját, húsos nyelvét.

— Nais. — suttogtam. Lehanyatlott a karom.

— Ne gyere közelebb!

— Hiszen te magad mondtad.

Kábán meredt rám.

Átmentem a szobán. Úgy követett a tekintetével, mintha ketrec rácsa mögül nézne.

— Megyek — mormoltam. Nem válaszolt. Szerettem volna hozzátenni még valamit, csak néhány szót, hogy bocsánatot kérjek, köszönetet mondjak, ne így menjek el, de képtelen voltam rá. Ha csak úgy félne tőlem, mint nő a férfitól, aki idegen, ismeretlen, akár ijesztő, annyi baj legyen — csakhogy ez egészen más. Ránéztem, és éreztem, hogy elönt a düh. Elkapom azt a csupasz, fehér vállát, megrázom.

Sarkon fordultam, és elrohantam. A külső ajtó egy lökésre kinyílt, a nagy folyosó majdnem sötét volt. Nem találtam meg az erkélyre vezető kijáratot, de halvány, kékes fényű hengerekre bukkantam — liftek. Amelyikhez odaléptem, már jött is föl; talán csak rá kell lépni a küszöbére. A lift hosszan vitt lefelé. Hol sötét rétegeket láttam, hol a födémek belül vöröses, fehér csíkjait, akár a zsírréteggel borított izmok; egyre suhantak fölfelé, nem győztem számolni őket. A lift csak süllyedt, ereszkedett, le az akna feneketlen mélységébe, mintha ez a biztonságos álomba merült, óriási épület szabadulni akarna tőlem; végül kinyílt az átlátszó henger, és én elindultam vaktában előre.

Zsebre tett kézzel, hosszú, kemény léptekkel róttam a sötét utcát. Mohón szívtam be a hűvös levegőt, éreztem orrcimpám remegését, szívem lassú, egyenletes lüktetését. Az úttest mély réseinek fényét el-eltakarták az átsuhanó, nesztelen gépek, járókelőt sehol sem láttam. Sötét sziluettek között erős fény ragyogott, gondoltam, talán szálloda. De csak kivilágított mozgójárda volt. Ráléptem. Valamiféle szerkezet fehér ívei úsztak el fölöttem, messze, sötét épületek homlokzatán fényújság apró betűi vonultak. A mozgójárda hirtelen befutott velem egy világos helyiségbe, és véget ért.

Széles lépcső folydogált lefelé, ezüstösen, mint néma vízesés. Csodálkoztam, hogy sehol senki; mióta Naistól eljöttem, egyetlen járókelővel sem találkoztam. A mozgólépcső nagyon hosszú volt. Lent széles utca ragyogott, két oldalán a házakból üzletsorok nyíltak, egy kék levelű fa alatt — talán nem is igazi fa — két ember állt, odasétáltam, aztán gyorsan továbbmentem. Csókolóztak. A halk zeneszó felé tartottam, az éjszakai vendéglő vagy bár egyenesen az utcára nyílt. Néhány vendég ült odabent. Be akartam menni, hogy szálloda felől érdeklődjek. Hirtelen egész testemmel beleütköztem valami láthatatlan akadályba. Üvegfal volt, de tökéletesen átlátszó. A bejárat mellette nyílt. Bent valaki fölnevetett, rám mutogatott. Bementem. A fekete trikós férfi — trikója még hasonlított is kicsit a pulóveremre, csak a nyakán volt habos gallér — a poharát dédelgette asztalánál, és engem bámult. Megálltam előtte. Nyitva felejtett szájára ráfagyott a mosoly. Csak álltam. Síri csend lett. Csak a zene szólt, talán a fal mögül. Egy nő furcsán, halkan felsikoltott. Végignéztem a kővé dermedt arcokon, és kifordultam. Csak az utcán jutott eszembe, hogy a szálloda felől akartam kérdezősködni.

Bementem egy üzletsorba. Tele volt kirakatokkal. Utazási irodák, sportszerboltok, kirakati bábuk mindenféle pózban. Igazság szerint nem is kirakatok voltak, mert minden az utcán állt és hevert, a középen végigfutó, emelt járda két oldalán. A távolabb mozgó figurákat néha embernek néztem. Reklámbabák voltak, mindig ugyanazt a mozdulatsort ismételték. Hosszan elnéztem egy nálam alig kisebb, mókásan felfújt arcú, fuvolázó bábut. Olyan jól csinálta, hogy kedvem lett volna megszólítani. Messzebb, a játéktermekben hatalmas, szivárványszínű kerekek forogtak, a mennyezetről csüngő ezüstcsövecskék összeütődve csilingeltek, mint a száncsengő; prizmatükrök villództak, de vendég nem volt sehol. Az üzletsor végén, a sötétben ITT HAHAHA felirat villant fel. Eltűnt. Arrafelé ballagtam. Megint felizzott az ITT HAHAHA, és nyomtalanul eltűnt. A következő villanásnál megláttam a bejáratot. Hangokat is hallottam. Beléptem a meleg fuvallat függönyén át.

Odabent két, kerék nélküli autó állt, néhány lámpa világított, alattuk pedig három férfi élénken hadonászott, mintha veszekedne. Hozzájuk léptem.

— Halló, uraim!

Rám se néztek. Tovább hadartak, a felét se értettem: szusz mán, szusz mán — sipogta a legkisebbik, pocakos. Magas sapka volt rajta.

— Uraim, én szállodát keresek. Merre van itt.

Rám se hederítettek, mintha ott sem volnék. Feldühödtem. Szó nélkül közéjük léptem. A legközelebbi — láttam, ahogy szeme fehérje bambán csillan, ajka remeg — selypegősen vágott vissza:

— Méj pont én szusz? Szusz te magad!

Éppen mintha nekem mondaná.

— Süketek vagytok? — förmedtem rájuk, és egyszer csak onnan, ahol álltam, mintha belőlem, az én mellemből jönne, vad sipítás tört fel:

— Na megállj! Majd adok én neked!

Hátraugrottam, ekkor előtűnt a hang tulajdonosa, a sapkás, kövér fickó — meg akartam ragadni a karját, de ujjaim átsiklottak rajta, és a levegőbe markoltak. Döbbenten álltam, ők meg tovább fecsegtek; egyszer csak úgy éreztem, az autók fölötti sötétségből, fentről, valaki rám néz. Közelebb mentem a fénykörhöz, és arcok halvány foltjai tűntek elő — valami erkélyféle volt odafent. Vakított a lámpa, nem sokat láttam, de ahhoz eleget, hogy rájöjjek, mekkora bolondot csináltam magamból. Menekültem onnan, mintha kergetnének. A következő, meredek utca mozgólépcsőben végződött. Gondoltam, elvisz egy inforhoz, hát ráléptem sápadt arany lépcsőfokaira. Kerek kis térre jutottam. Közepén üvegesen átlátszó, magas oszlop állt, és valami táncolt benne, bíbor, barna és ibolyaszínű, semmihez sem hasonlító figurák, életre kelt, absztrakt szobrok, de nagyon mulatságosak. Hol az egyik, hol a másik szín erősödött fel, sűrűsödött, változott át roppant komikusan; bár se arcuk, se fejük, kezük, lábuk, a kusza formák kavargása mégis nagyon emberi tulajdonságok összegzése, sőt karikatúrája volt. Egy idő múlva rájöttem, hogy az ibolyaszín holmi bohócféle, öntelt, dicsekvő és ugyanakkor gyáva — amikor milliónyi táncoló buborékká esett szét, a kék látott dologhoz. A kék angyali volt, szerény, áhítatos, de valahogy kicsit szenteskedő, mintha önmagához imádkozna. Nem tudom, meddig bámészkodtam. Még sohasem láttam ehhez hasonlót. Rajtam kívül nem volt ott senki, csak egyre több fekete autó suhant el mögöttem. Azt se tudtam, utassal-e vagy üresen, mert ablakuk nincs. A kerek térről hat utca vezetett tovább, le vagy fel, színes fényeik finom mozaikja mérföldekig is elnyúlhatott. Infor sehol. Már alaposan elfáradtam, nemcsak fizikailag — úgy éreztem, több benyomást nem tudok elraktározni. Menet közben ki-kihagyott a figyelmem, épp hogy el nem szunyókáltam; nem is emlékszem, hogyan és mikor jutottam ki egy széles sugárútra; a kereszteződésnél lassítottam, felnéztem, és megláttam a város visszfényét a felhőkön. Csodálkoztam, mert azt hittem, a föld alatt vagyok. Továbbmentem, most villódzó fények tengerében, üveg nélküli kirakatok között, pörgettyűként forgó, gesztikuláló, buzgón tornázó bábuk között; csillogó tárgyakat ado gattak egymásnak, fújdogáltak valamit — oda se néztem. Távolabb néhány ember ballagott, de nem tudtam, igaziak-e, vagy bábuk. A házak között rés nyílt, megláttam egy világító zöld nyilat és a hatalmas feliratot: TERMINÁL PARK.

A mozgólépcső a házak közötti átjáróból indult, s hirtelen befutott egy ezüstös alagútba. Az ezüstfalakban arany lüktetett, mintha a higanyos álarc mögött igazán nemesfém folydogálna. Forró légáramlat csapott meg, minden fény kialudt — üvegpavilonban álltam. Kagyló alakú volt, recés mennyezetét alig észrevehető, finom zöld erecskék hálózták be, mintha egyetlen felnagyított, remegő falevél derengene ott a magasban — minden irányba ajtók nyíltak, mögöttük sötétség és a padlón átfutó, apró betűk: Terminál park. Terminál park.

Kiléptem. Csakugyan park volt. A fákat nem láttam a sötétben, de zúgásukat hallottam; a szelet sem éreztem, biztosan csak a lombkoronák magasságában fúj, de körülfogott a fenséges lombsuso-gás láthatatlan burka. Először éreztem magam igazán egyedül, de nem úgy, mint a tömegben, mert itt nagyon jó volt. Pedig sokan lehettek a parkban, suttogást hallottam, néha földerengett egy arc homályos foltja, egyszer kis híján neki is mentem valakinek. A sűrű lombokon át csak itt-ott láthattam a csillagokat. Eszembe jutott, hogy a mozgólépcső fölfelé hozott ide a parkba, pedig már a táncoló színek oszlopánál és az üzletsoroknál is az ég volt fölöttem — bár akkor felhők borították —, hogy lehet akkor, hogy most is, egy szinttel följebb, az eget látom, ezúttal csillagosan? Nem értettem a dolgot.

A fák fala szétnyílt, és — még mielőtt a tavat megláttam — víz illata csapott meg, iszap, korhadás, nedves falevelek szaga. Földbe gyökerezett a lábam.

Bokrok fekete gyűrűje övezte a tavat. Hallottam a nád, a sás susogását — és messze, túl a tavon, hatalmas, üvegesen csillogó sziklatömb tornyosult, áttetsző hegy az éjszaka síksága fölött, kísérteties, sápadt kék fényben derengtek a meredek sziklafalak, bástyák sora, lőrésekké dermedt kristály, szakadékok — és e képtelen, hihetetlen, fénylő kolosszus halványabb, megnyúlt tükörképe előttem ringatózott a tó fekete vizén. Megkövülve, elragadtatva bámultam, zene halk foszlányait sodorta felém a szellő. Fürkésző pillantásom fölfedezte az óriási hegy emeleteit, teraszait, s egyszer csak rádöbbentem, hogy megint a pályaudvart látom, a gigászi Terminált, amelyben tegnap bolyongtam, sőt talán éppen annak a sötét foltnak a mélyéről nézem, amelyen úgy csodálkoztam ott az asztalnál, ahol Naisszal találkoztam.

Építészet ez még, vagy már hegyek építése? Nyilván rájöttek, hogy bizonyos határokon túl le kell mondani a szimmetriáról, a szabályos formákról, és attól tanulni, ami a legnagyobb — lám, a bolygó fogékony tanítványai!

Körüljártam a tavat. A kolosszus szinte vezetett mozdulatlan, fényes lendületével. Igen, ez aztán merészség, ilyen formát kialakítani, beleadni a szakadékok kegyetlenségét, a meredélyek és sziklatűk könyörtelen érdességét, de gépies másolás nélkül, semmit el nem veszítve, meg nem hamisítva. Visszatértem a fák közé. A Terminál égbe szökő, sápadt kéksége még áttűnt az ágak között, aztán kihunyt, a sötét lombsátorba veszett. Kézzel hajlítottam szét a rugalmas ágakat, tövisek akadtak a pulóverembe, karmolták a nadrágomat, arcomra harmat esője hullott. Megrágcsáltam egypár fiatal, kesernyés falevelet. Visszatérésem óta először éreztem így magam: nem akarok, nem keresek, nem kívánok már semmit, csak megyek, megyek a sötét, susogó erdőben, amerre a szemem lát. Így képzeltem tíz hosszú évig?

Kijutottam a bozótból. Kanyargós kis sétaút. Kavicsburkolata sustorgott a talpam alatt, gyengén világított, jobban ízlett a sötétség, de azért továbbmentem, egyenesen előre, oda, ahol emberi árny tűnt fel egy kerek kőemelvényen. Nem tudtam, honnan jön a rávetődő fény, néptelen hely volt, köröskörül padok, kis karosszékek, felfordított asztalkák; a süppedős, mély homok, ahogy lábam belemerült, meglepően meleg volt a hűvös éjszakában.

Az emelvény boltozata alatt, a repedezett, korhadt oszlopok között egy nő állt, mintha csak rám várna. Már az arcát is láttam, szikrázó, gyémántos ékszer takarta a fülét, fehér ruhája ezüstösen derengett a sötétségben. De hát ez lehetetlen. Álmodom? Húszlépésnyire lehettem, amikor énekelni kezdett. A sötétbe vesző fák között gyönge, szinte gyerekes volt a hangja, a szöveget nem értettem, talán nem is volt — szája elnyílt, mintha inna, arcán semmilyen erőfeszítés, csak révület, mintha látna valami láthatatlant, s éppen arról énekelne. Féltem, hogy meglát, lassítottam. Már a kőlapra eső fénybe értem. Hangja erőre kapott, a sötétséget szólította esengve, mozdulatlanul. Karjai élettelenül csüngtek, mintha megfeledkezett volna róluk, mintha semmije sem lenne már, csak szárnyaló hangja, amelybe belevész; mint aki mindenéről lemondott, mindenét odaadta, és most búcsúzik, tudván, hogy az utolsó, elhaló hanggal nemcsak a dala ér véget. Soha el sem tudtam képzelni ilyesmit. Elnémult, de még fülemben csengett a hangja. Hirtelen könnyű léptek koppantak mögöttem, egy lány futott az énekesnő felé, nyomában egy férfi. A lány kurta, torokhangú nevetéssel felszaladt a lépcsőn, és átrohant az énekesnőn — már továbbfutott, üldözője követte, sötét árnya szinte súrolt; eltűntek, újra hallottam a lány csábos kacagását, és csak álltam kővé dermedve, nem tudtam, sírjak vagy nevessek. A nem létező énekesnő halkan dúdolt. Nem akartam meghallgatni. Visszacsörtettem a sötétségbe, bánatos képpel, mint a gyerek, akinek bebizonyították, hogy a mese csak hazugság. Olyan volt ez, mint a szentségtörés. Amerre mentem, követett az énekesnő hangja. Elkanyarodtam, a sétaút folytatódott, kétoldalt sövény derengett, nedves lombfüzérek tapadtak egy fémkapura. Benyitottam. Itt kissé világosabb volt. A sövények között széles kifutó, a fűben sziklák meredeztek, az egyik megmozdult, megnőtt, halványan izzó szempárba meredtem. Meghűlt bennem a vér. Egy oroszlán volt. Nehézkesen feltápászkodott, előbb a mellső lábaira; most végigmérhettem, ott állt ötlépésnyire tőlem, sörénye gyér és bozontos volt, nyújtózott egyet-kettőt, aztán lassan, hullámzó léptekkel, nesztelenül felém indult. Már összeszedtem magam. — Jól van, no, csak ne ijesztgess — mondtam neki. Hiszen nem lehet igazi, csak fantom, mint az énekesnő, mint a veszekedők lent a fekete autóknál. Egészen közel van már, nagyot ásít, szája fekete barlangjában roppant fogak villannak, állkapcsa összecsattan, érzem büdös leheletét, de hiszen ez.

Felmordult. Nyála rám fröccsent, de mire megrémültem volna, oldalba bökött busa fejével, morogva hozzám dörgölőzött, őrület, most a kezemet nyalogatja.

Odatartotta laza, súlyos bőrű torkát. Félájultan vakargattam, fésülgettem a bundáját. Egyre hangosabban morgott, majd mögötte újabb szempár villant fel, még egy oroszlán — a nőstény, amely a helyébe akar furakodni. A hím mélyen felhördült, csak morgott, nem üvöltött. A nőstény tovább bökdöste, a hím odacsapott a mancsával, a nőstény dühösen prüszkölt.

Ennek rossz vége lesz — gondoltam. Fegyverem nincs, ezek meg igazi, élő oroszlánok, igazibbak már nem is lehetnének. Elárasztott testük erős szaga. A nőstény folyvást acsargott, a hím egyszer csak kitépte kezemből durva bundáját, párja felé fordult óriási fejével, és felüvöltött; a nőstény a földhöz lapult.

No, én megyek — súgtam nekik hangtalanul. Lassan hátráltam a kapu felé, kellemetlen perc volt, de az oroszlánt, úgy látszik, már nem érdekeltem. Nehézkesen lehuppant, megint olyan lett, mint egy hosszúkás szikla, a nőstény megállt fölötte, és az orrával böködte.

Amikor becsuktam magam mögött az ajtót, minden erőmet össze kellett szednem, hogy el ne fussak. Remegett a térdem, s kiszáradt torkomat köszörülve vadul felkacagtam, mikor eszembe jutott, hogy azt mondtam neki: „Jól van, no, csak ne ijesztgess” — mert azt hittem, csak látomás.

A fák koronája már élesebben elvált az égtől. Hajnalodott. Ennek megörültem, mert nem tudtam, hogyan jutok ki a parkból, hiszen sehol egy lélek. Elhagytam a kőemelvényt, ahol az imént az énekesnő állt, és a következő sétányon egy füvet nyíró robotra bukkantam. Szállodáról nem tudott, de elmagyarázta, hogyan jutok a legközelebbi mozgólépcsőhöz. Leutaztam néhány emeletnyit, és az alsó szint utcájára kilépve csodálkoztam, hogy megint a szabad ég alatt vagyok. De olyan nagyon már semmin se tudtam csodálkozni. Elegem volt. Ballagtam egy darabig, emlékszem, aztán leültem egy szökőkútnál, persze, talán nem is szökőkút volt, felálltam, továbbmentem az erősödő reggeli fényben, mígnem szinte félálomból felriadva észrevettem, hogy éppen szemben óriási fénybetűk hirdetik: ALCARON HOTEL.

A fehér portásfülkében, amely úgy festett, mint egy óriás felfordított fürdőkádja, szép formájú, áttetsző robot üldögélt. Hosszú, finom karjaival szó nélkül elém rakott egy könyvet, beírtam a nevem, és az apró, háromszögletű jelvénnyel fellifteztem. Valaki — fogalmam sincs, ki — segített kinyitni az ajtót, pontosabban kinyitotta helyettem. Jégfalak, mögöttük lángocskák keringtek; az ablak előtt, mikor odamentem, a semmiből előbújt egy fotel, alám siklott, fentről sima lap érkezett, íróasztal lett belőle, de én ágyat akartam. Azt nem találtam, nem is kutattam utána. Lefeküdtem a habszőnyegre, és nyomban el is aludtam az ablaktalan szoba mesterséges világításában, mert amit én ablaknak néztem, természetesen televízió volt, így utoljára még azt láttam, hogy onnan, az üveglap mögül, egy óriási arc fintorog rám, elmélkedik rólam, kacag, fecseg, locsog. De megszabadított tőle a mélységes mély álom, amelyben még az idő is megállt.