Visszatérés

HÁROM

Egész délutánomat a könyvesboltban töltöttem. Könyvek nem voltak. Csaknem fél évszázada nem nyomtatnak könyvet. Pedig már előre örültem nekik, hiszen a Prométheusz könyvtára csak mikrofilmekből állt. Hiú remény! Nem lehet már a polcokon böngészni, kötetek súlyát méricskélni a kezemben, találgatva, mennyi bennük az olvasnivaló. A könyvesbolt inkább elektronikus laboratórium. A könyvek tartalmát kristályokban rögzítik. Olvasni optonnal lehet. Az opton hasonlít is kicsit egy könyvre, de a borítóban csak egyetlen lap van. Azon jelennek meg sorra a szöveg oldalai, érintésre. De az optonokat ritkán használják, mondta az eladórobot. A közönség jobban kedveli a lektonokat: azok felolvassák a kívánt művet, tetszés szerint beállított hangfekvésben, sebességgel és modulációval. Csak a nagyon kis példányszámú tudományos munkákat nyomtatják még ki papírt utánzó műanyagra. Így mindaz, amit megvettem, elfért az egyik zsebemben — pedig majdnem háromszáz mű. Maréknyi kristályszemcse, így festenek a könyvek. Választottam jó néhány történelmi, szociológiai művet, némi statisztikát, demográfiát, meg azt, amit az adaptos lány pszichológiából ajánlott. Egypár nagyobb matematikai kézikönyvet is beszereztem, persze, csak tartalomra, nem méretre nagyobbak. A kiszolgáló robot maga is lexikon — mint elmondta, közvetlen elektronikus kapcsolat fűzi az egész Föld minden létező könyvének katalógusához. A boltokban a könyvekből csak egyetlen „példány” van, a kívánt művet helyben rögzítik kristályba a vásárlónak.

Az eredeti példányok, a kristálymatricák nem láthatók, azokat világoskékre zománcozott acéllemezek mögött tárolják. A könyvből tehát annyi példány készül, ahányra szükség van. A példányszámok, új kiadások, kifogyott művek minden gondja megszűnt. Ez valóban nagy eredmény, mégis fájt a szívem a könyvekért. Amikor megtudtam, hogy az antikváriumokban papírkönyvek is kaphatók, tüstént odalátogattam. Csalódnom kellett — tudományos műveket alig tartanak. Csak szórakoztató irodalom, néhány gyermekkönyv, régi képeslapok egypár évfolyama.

Vettem néhány negyven évvel ezelőtti mesekönyvet (fizetni csak a régi könyvekért kell), hogy megtudjam, mit tartanak most mesének, majd elmentem egy sportüzletbe. Itt még nagyobb csalódás ért. Atlétika létezik még, bár elkorcsosult formában. Van futás, dobás, ugrás, úszás, de a küzdősportok csaknem teljesen kihaltak. Az ökölvívás megszűnt, és amit birkózásnak neveznek, az kész nevetség: becsületes küzdelem helyett csak taszigálják egymást. Megnéztem egy világbajnoki mérkőzést az üzlet vetítőtermében, és hol dúltam-fúltam a méregtől, hol harsányan kacagtam. Érdeklődtem, van-e még szabadfogású birkózás, dzsúdó, karate, de azt se tudták, mi az. Persze, érthető, ha egyszer még a foci is nyomtalanul eltűnt, mint minden olyan sportág, amelyben heves összecsapások, sérülések fordulhatnak elő. Jégkorong, az van még, de milyen formában! A játékosok szinte gömbölyűre felfújt kezeslábasban ugrándoznak, akár a labdák. Mulatságos látvány, amint a két csapat tagjai rugalmasan visszapattannak egymásról, de hát ez bohóctréfa, nem mérkőzés! Toronyugrás is van, de csak négy méterről. Rögtön eszembe jutott az én (az én!) úszómedencém, és vettem egy összerakható ugródeszkát, hogy a klavestrait majd megtoldjam. Ezt az egész hanyatlást a betrizálás okozta. Nem bántam, hogy nincs már bikaviadal, kakasviadal meg más efféle véres látványosság, a profi ökölvívásért sem rajongtam annak idején. De ez a langyos tejbekása, ami maradt, ettől felfordult a gyomrom. Csak az nem zavart, hogy a túrázás, de főleg a vízi sport számos technikai eszközzel gazdagodott.

Sokáig nézegettem a különféle búvárkészülékeket, a kis villanytorpedókat, amelyekkel a tavak fenekén lehet haladni, a siklóhajókat, hidrotokat, légpárnás vízi mikrosuhanókat; mindegyiket felszerelték balesetelhárító berendezéssel.

Gyorsasági versenyek most is vannak, sőt igen népszerűek, de sportnak nem nevezném őket. Persze nem lovak vagy autók versenyeznek, hanem automata vezérlésű gépek, azokra lehet fogadásokat kötni. A hagyományos teljesítménysport teljesen háttérbe szorult. Azt magyarázták nekem, hogy az emberi teljesítőképesség határát már úgyis elérték, rekordot javítani csak abnormális személy lehetne képes, holmi szörnyeteg izomkolosszus vagy száguldó csodalény. Józan eszem azt súgta, hogy ebben van némi Igazság, no és javukra kell írnom, hogy azt a néhány megmaradt sportágat most tömegesen űzik — de azért leverten jöttem ki a boltból a háromórás szemlélődés után.

A kiválasztott tornaszereket elküldettem Klavestrába. A siklócsónakról némi habozás után lemondtam, vitorlást akartam venni, de rendes, karcsú hajót nem árultak, csak olyan túlbiztosított, otromba bárkákat, hogy nem értettem, mi örömöt lelhet bennük bárki.

Esteledett, mikor visszasétáltam a szállodába. Nyugaton vöröses felhők gomolyogtak az ég alján. A nap már lement, feljött az újhold, a zeniten pedig másik hold ragyogott — egy jókora műhold. A házak fölött csak úgy rajzottak a repülő gépezetek. A gyalogosforgalom csökkent, megnőtt viszont a suhanóké, s megint láttam azokat a résnyi fénycsíkokat az úttesten, de még most sem tudtam, mit jelentenek. Visszafelé más útvonalat választottam, így jutottam egy nagy parkba. Először azt hittem, a Terminál park, de a pályaudvar üveghegye valahol messze derengett, a város északi, magasabb részében. Nem mindennapi látvány volt egyébként, mert míg ezen a környéken már csak az utcai fények csíkozták a sötétséget, a Terminál felső szintjei még havas alpesi csúcsokként ragyogtak.

Sokan sétáltak a parkban. Volt itt számos újfajta fa, különösen pálmák, tövis nélküli, virágzó kaktuszok, és egy távoli zugban, messze a fő sétányoktól, rábukkantam egy legalább kétszáz éves gesztenyefára. Három magamfajta ember sem érné körül a törzsét. Leültem egy kis padra, és jó ideig bámultam az eget. Milyen ártalmatlannak, milyen jámbornak látszanak a csillagok, milyen békésen hunyorognak, remegnek a Földet védelmező légkör láthatatlan áramlataiban. „Csillagocskák”, gondoltam róluk — sok éve most először. Ott senki sem merte volna így mondani, őrültnek is néztük volna. Csillagocskák, az ám, falánk csillagocskák! Messze, a sötét fák fölött tűzijáték szikrázott fel, és egyszerre csak magam előtt láttam döbbenetes élességgel az Arcturust, a tűzhegyeket, amelyek fölött a hidegtől vacogva repültem, míg a hűtőkészülék olvadó zúzmarája rozsdától vörösen végigfolyt a kezeslábasomon. Mintákat vettem a koronaszívóval, a kompresszorok sivítását figyelve, nem csökken-e a fordulatszám, mert ha egy másodpercre lefulladnak, röpke párafelhő marad a páncélból, a gépekből meg belőlem. Izzó vaslemezről nem tűnik el olyan gyorsan a vízcsepp, mint ahogyan akkor elpárolog az ember.

A gesztenyefa már majdnem elvirágzott. Nem rajongtam a gesztenyevirág illatáért, de most eszembe juttatta a régi időket. A sövények fölött görögtűz fénye hullámzott, zsivaj támadt, zenekarok muzsikája keveredett; kétpercenként idáig hozta a szél a vidám sikítozást, amint valami mulatság részvevői, talán a hullámvasút utasai kórusban fel-felujjongtak. Csak az én kis zugomba nem tévedt senki.

Egyszer csak magas, fekete alak tűnt fel az ösvényen. A lombok már sötétbe borultak, a furcsamód lassan csoszogó jövevény arcát csak akkor láttam meg, amikor néhány lépésnyire tőlem megállt. Két keze tölcsérforma fogantyúkba mélyedt, így támaszkodott tompa fekete végű, vékony botjaira. De nem bénának látszott, hanem végtelenül gyengének. Nem nézett rám, sehova sem nézett — mintha nem is hallaná a nevetést, a sikongató kórust, a zenét, a petárdák robbanását. Zihálva álldogált egy percig, s a tűzijáték fel-felvillanó fényében vénséges vénnek láttam, arcáról minden kifejezést lemostak az évek, csak csont és bőr volt. Indulni akart, előrelendítette furcsa mankóit; az egyik megcsúszott, felugrottam a padról, hogy segítsek, de már visszanyerte egyensúlyát. Egy fejjel alacsonyabb volt nálam, de a mostani férfiakhoz képest így is magas; csillogó szemével rám pillantott.

— Bocsánat — mormoltam. El akartam menni, de parancsoló tekintete ott marasztalt.

— Én már láttam magát valahol. De hol? — mondta váratlanul erőteljes hangon.

— Nem hinném — ráztam meg a fejem. — Csak tegnap érkeztem vissza. nagyon messziről.

— Honnan?

— A Fomalhautról. Felragyogott a szeme.

— Arder! Tom Arder!!

— Nem — mondtam. — De vele voltam.

— És ő?

— Meghalt.

Levegő után kapkodott.

— Segítsen. leülni.

Karon fogtam. Csontot tapintottam a fekete, síkos kelme alatt. Lassan lesegítettem a padra. Állva maradtam.

— Üljön le. kérem.

Leültem. Még mindig zihált, lehunyt szemmel.

— Semmi baj. csak váratlanul ért. — suttogta. Kisvártatva kinyitotta a szemét. — Roemer vagyok — mondta egyszerűen.

Elakadt a lélegzetem.

— Hogyhogy. ön. ön? De hát. hány.

— Százharmincnégy — mondta szárazon. — Akkor. hét voltam. Emlékeztem rá. Az apja hozta el egyszer, aki tanársegéd volt a nagyszerű matematikus, Geonides mellett. Geonides dolgozta ki a mi űrutazásunk elméleti alapjait. Arder akkor megmutatta a kisfiúnak a tágas próbacsarnokot, a centrifugákat — jól emlékeztem rá: eleven, virgonc kiskölyök, bogárszemű, mint az apja. Arder fölemelte, hadd lássa a gyerek belülről is a gravitációs kamrát, amelyben ültem.

Hallgattunk mind a ketten. Hátborzongató volt ez a találkozás. Valami sóvár, fájdalmas mohósággal lestem a sötétségen keresztül a rettenetesen öreg arcot, és elszorult a torkom. Cigarettáért kotorásztam a zsebemben, de nem találtam, annyira remegett a kezem.

— Mi történt Arderral? — kérdezte.

Elmondtam.

— Nem találtak belőle. semmit?

— Nem. Tudja, ott. nemigen lehet.

— Azt hittem, ő az.

— Nem csoda. A magasságunk, meg egyáltalán — mormoltam.

— Igen. Maga most hány éves? Biológiai értelemben.

— Negyven.

— Ha én is. — suttogta.

Megértettem.

— Ne bánja — mondtam keményen. — Ezt ne bánja! Semmit se bánjon, érti?

Először nézett az arcomba.

— Miért?

— Mert nem tudok mihez kezdeni magammal — mondtam. — Senkinek sincs rám szüksége. És nekem sincs szükségem. senkire.

Mintha meg sem hallotta volna.

— Magának mi a neve?

— Bregg. Hal Bregg.

— Bregg — ismételte. — Bregg. nem. Nem emlékszem. Maga is ott volt?

— Ott. Apprenousban, amikor az ön édesapja elhozta a helyesbítéseket. Geonides az indulásunk előtti hónapban jött rá. kiderült, hogy a refrakciós együtthatók a sötét porködökben túlságosan alacsonyak. Nem tudom, mond ez önnek valamit? — hagytam abba elbizonytalanodva.

— Mond. De mennyire mond! — válaszolta különös hangsúllyal. — Az apám. Hát hogyne! Apprenousban? És maga mit csinált ott? Hol volt?

— A gravitációs kamrában, Janssennél. Ön is éppen ott volt, Arder vezette körül. Fent álltak a hídon, és ön is nézte, amint negyven g-vel kipróbálnak. Mikor előbújtam, vérzett az orrom. és ön odaadta a zsebkendőjét.

— Ó! Hát maga volt az?

— Én.

— Úgy emlékeztem, az a férfi, a kamrában. sötét hajú.

— Igen. Az voltam. Csak megőszültem. Itt nem jól lehet látni.

Még nagyobbat hallgattunk, mint az előbb.

— Ön professzor, ugye? — mondtam, csak hogy megtörjem a csendet.

— Az voltam. Most már. semmi sem vagyok. Huszonhárom éve. Semmi. — És még egyszer, nagyon halkan megismételte: — Semmi.

— Vettem ma könyveket. köztük Roemer topológiáját. Ez ön, vagy az édesapja?

— Én. Maga matematikus?

Mintha új érdeklődéssel pillantott volna rám.

— Nem — mondtam. — Csak. sok időm volt. ott. Mindenki azt csinált, amit akart. Nekem. a matematika segített.

— Hogy érti ezt?

— Rengeteg mikrofilmünk volt: regények, novellák, mindenféle. Tudja-e, hogy háromszázezer művet vittünk magunkkal? A matematikai anyag összeállításában az ön édesapja segített Ardernak.

— Igen, azt tudom.

— Eleinte úgy vettük, hogy. szórakozás. Azzal is telik az idő. De már néhány hónap múlva, mikor minden kapcsolatunk megszakadt a Földdel, és csak úgy lebegtünk, látszólag mozdulatlanul a csillagokhoz képest, akkor, tudja, arról olvasni, hogy valami Péter izgatottan szívja a cigarettáját, mert gyötri a kétség, hogy Lukrécia eljön-e vagy nem jön, aztán a hölgy belép, és idegesen gyűrögeti a kesztyűjét. Hát, ettől az ember előbb röhögni kezd, mint a bolond, aztán dühbe jön. Egyszóval, ilyesmit többé már kézbe se vettünk.

— Inkább a matematikát?

— Nem. Nem mindjárt. Én előbb nekifeküdtem a nyelvtanulásnak, és gondolja el, végig abba se hagytam, pedig tudtam, hogy nemigen veszem hasznát, mert mire visszatérek, azokból a nyelvekből régies dialektusok lesznek. Aztán Gimma, és főleg Thurber, rákapatott a fizikára. Jól jöhet az, mondták. Nekiláttunk, Arderral és Olaf Staavéval, mert csak mi hárman nem voltunk tudósok.

— Magának is volt tudományos fokozata.

— Igen, informatikából és űrhajózástanból magiszteri, meg az atommérnöki diploma, de hát az inkább szakmai tudás volt, nem elméleti. Hiszen tudja, menynyit ért egy mérnök a matematikához. Szóval, előbb a fizika. De akartam még valamit, külön, a magam kedvére. És akkor jött a tiszta matematika. Tehetségem sohasem volt hozzá. Semennyi. Csak a konok fejem.

— Igen — mondta halkan. — Az kell ahhoz, hogy valaki. elinduljon.

— Inkább ahhoz, hogy bekerüljön a legénységbe — állapítottam meg. — És tudja, miért voltam így a matematikával? Csak ott jöttem rá, hogy mit jelent. Miért a legfontosabb. Amit Abel és Kronecker bebizonyított, ma éppen úgy érvényes, mint négyszáz évvel ezelőtt, és mindig is érvényes marad. Lesznek új utak, de a régiek is továbbvezetnek. Nem lepi be őket a gyom. Ami ott van, az. örök. Egyedül a matematika nem fél az örökkévalóságtól. Ott értettem meg, milyen végérvényes. Milyen erős. Nincs más, ami hozzá fogható. És az is jó volt, hogy úgy megszenvedtem érte. Kínlódtam vele, és amikor nem tudtam aludni, átismételtem magamban az aznapi tételeket.

— Érdekes — dünnyögte. De hangjában semmi érdeklődés nem volt. Azt sem tudtam, figye-e rám. A park túlsó végében vörös és zöld tűzkarikák, lángoszlopok szökkentek az égre, harsány ujjongás kíséretében. Itt, ahol ültünk, a fák alatt, sötét volt. Elnémultam. De a csöndet nem tudtam elviselni.

— Nekem a matematika segített, hogy életben maradjak — mondtam. — A halmazelmélet… az, ahogyan Mirea és Averin továbbvitte Cantor örökségét, hiszen tudja. Az ő műveleteik a végtelennél nagyobb, végtelenen túli mennyiségekkel, azok a pontosan tagolható, erős kontinuumok. az nagyszerű volt. Úgy emlékszem arra az időre, mikor ezzel viaskodtam, mintha tegnap lett volna.

— Ne higgye ám, hogy ez csak elmélet — mormogta. Szóval, mégiscsak figyel rám. — Igalli munkájáról még nem hallott, ugye?

— Nem. Miről szól?

— A nem folyamatos antipólus elmélete.

— Az antipólusról semmit sem tudok. Mi az?

— Retronihiláció. Ebből keletkezett a parastatika.

— Nem is hallottam még ezeket a terminusokat.

— Hát persze, mert hatvan éve jöttek létre. Egyébként ez csak a belépő volt a gravitológiához.

— Látom, lesz mit bebifláznom — mondtam. — A gravitológia, az a gravitáció elmélete, nem?

— Több annál. Ezt csak matematikával lehet kifejezni. Appianót és Proomot átvette?

— Át.

— No, akkor nem lesz semmi nehézsége. A metagének továbbfejlesztéséről van szó n dimenziós elfajult konfigurációs halmazban.

— Hogy lehet az? Hiszen Szkrjabin bebizonyította, hogy nincsenek más metagének, mint a variációsak!

— Persze. Nagyon szép bizonyítás. De tudja, ezek a kontinuumon túl vannak.

— Lehetetlen! Hiszen ez. egy új világot nyit meg!

— Így van — felelte szárazon.

— Emlékszem Mianikowski egy munkájára. — kezdtem.

— Ó, az egészen más! Legfeljebb. hasonló irányú.

— Mennyi időbe kerülhet, míg átveszem mindazt, amit azóta elvégeztek? — kérdeztem.

Hallgatott egy percig.

— Minek az magának?

Nem tudtam, mit válaszoljak.

— Repülni már nem fog?

— Nem — mondtam. — Öreg vagyok hozzá. Nem bírnék már ki olyan gyorsulásokat, mint. és különben is. már nem indulnék el.

Hosszú hallgatásba merültünk. Váratlan lelkesedésem, amellyel a matematikáról áradoztam, egy csapásra elszállt, és csak ültem ott az öregember mellett, érezve testem súlyát, fölösleges nagyságát. A matematikán túl nem volt mit mondanunk egymásnak, és ezt tudtuk mind a ketten. Hirtelen úgy éreztem, szélhámoskodás volt az ájtatos szöveg, amit összehordtam a matematika áldásos szerepéről űrutazás közben. Magamat is becsaptam a hősies, de szerény, szorgalmas pilóta képével, aki a végtelenek elméletén kotlik a csillagködök szakadékai között. Hazudtam. Mert őszintén szólva, mi volt az egész? Ha végül is partot ér a hajótörött, aki hónapokig sodródott a tengeren, és hogy meg ne őrüljön, ezerszer megszámolta tutaján a deszkák rostjait, van mivel dicsekednie? Azzal, hogy elég kitartó volt, és életben maradt? No és akkor mi van? Kit érdekel? Miért érdekelne bárkit, mivel tömtem boldogtalan agyamat abban a tíz évben, miért volna ez fontosabb annál, amivel a hasamat tömtem? Állítsd le magad, ne játszd itt a tartózkodó hőst! — gondoltam. — Ráérsz a múlton merengeni majd akkor, amikor úgy nézel ki, mint ő. Gondolj inkább a jövőre!

— Segítsen fel — suttogta.

Elkísértem az utcáig, a suhanóhoz. Borzasztó lassan csoszogtunk. A lámpafényes sétányon utánunk néztek az emberek. Mielőtt beszállt a suhanóba, visszafordult, hogy elbúcsúzzunk. Egyikünk sem tudta, mit mondjon. Bizonytalan mozdulatot tett a kezével, amelyből tőrként meredt elő a botja, biccentett, beült, és a fekete jármű nesztelenül elsuhant mellőlem. Karom lehanyatlott, csak néztem utána, míg el nem tűnt a sűrű forgalomban. Akkor zsebre vágtam a kezem, és elindultam, hiába töprengve, melyikünk választott jobban.

Szerencsém, hogy a régi városból kő kövön nem maradt. Mintha akkor egy másik Földön éltem volna, más emberek között; ami akkor volt, elkezdődött és bevégződött, egyszer s mindenkorra. Most új életet kezdtem. Sehol egy maradvány, sehol egy rom, amely biológiai koromat kétségessé tenné, így megfeledkezhettem a földi órák szerint mért, oly nagyon természetellenes koromról — míg a rendkívüli véletlen össze nem hozott valakivel, akit hajdan gyerekkorában láttam; s egész idő alatt, míg mellette ülve száraz múmiakezét, aszott arcát néztem, bűnösnek éreztem magam, és tudtam, hogy ezt ő is tudja. Micsoda valószínűtlen eset, mekkora véletlen — hajtogattam szórakozottan, míg rá nem döbbentem, hogy talán ugyanaz vonzotta oda, ami engem: az a mindkettőnknél vénebb gesztenyefa. Nem tudtam még, mennyire sikerült megnövelniük az emberek élettartamát, de azt tudtam, hogy Roemer életkora bizonyára kivételes; nemzedékének egyetlen vagy egyik utolsó képviselője lehet. Ha el nem repülök, már rég nem élnék — gondoltam, és utazásunk először mutatta meg nekem másik, váratlan oldalát: az egérutat, a kegyetlen csalást, amellyel másokénál előnyösebb helyzetbe jutottam. Mentem, alig tudva, merre, körülöttem zsibongott a tömeg, a járókelők áradata magával sodort, előre taszigált — aztán hirtelen felocsúdva megálltam.

Leírhatatlan volt a zsivaj, kiabálás vegyült zeneszóval, tűzijáték színes csokrai szökkentek magasra az égen, a kilőtt petárdák izzó gömböcskéi visszahullottak a fák koronájára, szabályos időközökben az egész lármát túlharsogta a felcsapó kacagás és sikongatás, mintha hullámvasút lenne a közelben, de állványzatot sehol sem láttam. Bent a park mélyén egy bástyákkal és tornyocskákkal díszített, középkori várhoz hasonló épületen a tetőt nyaldosó, hideg neonlángok percenként felirattá álltak össze: MERLIN PALOTÁJA. A tömeg, amely idesodort, oldalra tartott, a pavilon emberi arcot formázó, bíborvörös falához: az ablakok égő szemek, az óriási, sokfogú, görbe száj ki-kinyílt, hogy elnyelje a tolongok újabb adagját, vidám sikongás közepette; mindig ugyanannyi személyt nyelt el — hatot. Előbb ki akartam csörtetni a sokaságból, hogy továbbmehessek, csakhogy nem engedtek utat, és mivel úgysem volt hová mennem, beláttam, hogy a ma rám váró lehetőségek közül ez az ismeretlen mulatság talán nem is a legrosszabb. A tömegben egyedül én árválkodtam magányosan — a legtöbben párosával jöttek, fiú és lány, férfi és nő, kettesével igyekeztek a bejárathoz, és amikor rám került a sor, amit a hatalmas fogak fehér felvillanása és a rejtélyes torok kitáruló, bíbor sötétsége jelzett, zavarba jöttem, mert nem tudtam, követhetem-e a hatos csoportot. Végül az utolsó párban álló lány döntött helyettem: kézen fogott, és egyszerűen maga után húzott. Kísérője fekete hajú fiatalember volt, még a többiekénél is extravagánsabb öltözékben.

Odabent majdnem teljes sötétség borult ránk; éreztem az ismeretlen lány erős, meleg kezét. A mozgójárdával tágas, világos barlangba jutottunk. Aztán felfelé kellett gyalogolnunk tíz-húsz lépést, enyhén emelkedő, törmelékes talajon, töredezett kőoszlopok között. A lány elengedte a kezemet, és egyesével, meggörnyedve kibújtunk a barlang szűk torkolatán.

Számítottam rá, hogy meglepetés fogad, mégis leesett az állam. Óriási folyam hömpölygött előttünk, tűző trópusi napsütésben álltunk a homokos parton. Messze, a túlsó parton őserdő sötétlett. A homokzátonyok védte öböl mozdulatlan vízében fatörzsből kivájt, primitív csónakok várakoztak, mögöttük lustán hullámzott a barnászöld folyó. A csónakoknál hatalmas termetű négerek álltak ünnepélyes, ősi pózba merevedve, olajtól csillogó meztelen testüket mészfehér tetoválás díszítette, evezőlapátjukat a csónakoknak támasztották.

Éppen most indult egy teli csónak. A fekete bőrű legénység evezőcsapásokkal és éles kiáltásokkal riasztotta szét az iszapban félig elmerülve sütkérező, pikkelyes krokodilokat, a fatörzsekhez hasonló szörnyek vissza-visszafordulva dühösen csattogtatták fűrészfogas állkapcsukat, aztán elkotródtak a mélyebb vízbe. Mi heten most leereszkedtünk a meredek parton, négyen mindjárt be is szálltak a következő csónakba. A négerek láthatóan erőlködve nekifeszítették evezőiket a zátonynak, és eltaszították a parttól az imbolygó ladikot, míg meg nem fordult. Én kicsit hátramaradtam, előttem már csak a fiatal pár állt, amelynek a hirtelen döntést és az előttem álló utazást köszönhettem — már jött is következő, vagy tíz méter hosszú csónak. Az ébenfekete evezősök ránk kiáltottak, és ár ellen manőverezve, ügyesen kikötöttek. Beugrottunk a ladikba, csak úgy porzottak a korhadt deszkák, olyan volt a szaguk, mint a félig elszenesedett fáé. A különc divatfi, akinek tigrisbőrt ábrázoló öltözékén hátul még tigrisfej is csüngött kapucni módra, segített leülni a lánynak. Mire én is leültem, velük szemben, már indult a csónak. Alig tudtam elhinni, hogy néhány perce még a parkban jártam, és sötét éjszaka volt. A csónak hegyes orrában álló tagbaszakadt néger ütemes, vad rik-kantásainak ritmusára kétoldalt csillogó hátak hajladoztak, evezőlapátok csapódtak gyorsan, erősen a vízbe, ladikunk a homokot súrolta, befelé araszolt, aztán máris a fősodorban voltunk.

Éreztem a víz, az iszap, a körülöttünk sodródó, rothadó növények nehéz, fülledt szagát. A csónak pereme alig tenyérnyire emelkedett a víz fölé. A partok távolodtak, bozótjuk jellegzetesen szürkészöld, szinte hamuszínű volt. A hőségben izzó homokzátonyokról időnként krokodilok csobbantak a vízbe, az egyik elég sokáig követett bennünket. Előbb a felszínen tartotta hosszú fejét, aztán dülledt szeme is a víz alá merült, csak fekete orra szántotta sebesen a barnás vizet, mint valami úszó kavics. Itt-ott, ahol zugokhoz közeledtünk, hullámtarajok tűntek fel a fekete evezősök ütemesen ringó háta mögött — a csónak orrában álló néger ilyenkor másféle, rekedt kiáltásokat hallatott, az evezőlapátok az egyik oldalon erősebben csapódtak a vízbe, és a ladik elkanyarodott. Nem is tudom, mikor ment át a lapátnak feszülő evezősök tompa nyögése valami elmondhatatlanul komor, folyton ismétlődő énekbe, dühös és panaszos sirámba, amely a felkavart víz heves csobbanásaival ért véget. Így hajóztunk, mintha igazán Afrika szívében volnánk, a szürkészöld bozótot átszelő, hatalmas folyón. A dzsungel fala egyre távolodott, eltűnt a reszketeg forró levegőben. A fekete kormányos ütemesen kiáltozott, messze a síkságon antilopok legelésztek, zsiráfcsorda verte fel a port nehézkes, lassú ügetéssel; egyszer csak megéreztem a szemben ülő lány pillantását, és ránéztem.

Meghökkentett a varázsa. Már előbb is észrevettem, hogy szép, de az csak futó benyomás volt. Most, ilyen közelről, meg kellett állapítanom: nem csak szép, hanem gyönyörű. Rézvörösbe játszó, barna haja volt, végtelenül nyugodt arca, fehér bőre, rezzenetlen, sötét szája. Megbabonázott. Nem is mint nő — inkább úgy, mint ez a verőfényes, néma, végtelen táj. Az ilyen tökéletes szépségtől mindig kicsit féltem. Talán azért, mert túlságosan kevés élményem volt itt a Földön, és túl sokat elmélkedtem róluk. Mindig úgy érzem, az ilyen nőket más anyagból gyúrták, mint a közönséges halandókat, pedig hát ez a pompás szemfényvesztés csak az arcvonások bizonyos rendjén múlik, merőben felszínes jelenség, de ki gondol erre, amikor nézi? Elmosolyodott, de csak a szemével, ajka ugyanolyan megvetően közönyös maradt. Nem nekem szólt ez a kifejezés, talán inkább a saját gondolatainak. Kísérője a fatörzs-csónakba ékelt padon ülve, bal kezét szórakozottan a vízbe lógatta, de nem nézett sem a vízre, sem az előttünk elvonuló, vad afrikai tájra; úgy ült ott, mint a fogorvosi várószobában, végtelenül unottan és közönyösen.

Szürke sziklák tűntek föl előttünk, szerte az egész folyómederben. A kormányos furcsa, éles hangon ordítozott, mintha szitkozódna, a négerek vadul eveztek, és míg a sziklák lemerült vízilovaknak bizonyultak, a csónak nekilódult. A vastagbőrűek csordája hátramaradt, és a lapátok ütemes csobbanásába, az evezősök rekedt, súlyos énekébe nem tudni, honnét származó, tompa zúgás vegyült. Messze, ahol a folyó eltűnik az egyre meredekebb partok között, két egymás felé hajló, óriási szivárvány remegett a levegőben.

— Age! Annái! Annái! Agee!! — bömbölte a kormányos, mint az őrült. A négerek megkettőzték csapásaikat, csak úgy repült a csónak. A lány a társa felé nyújtotta kezét; nem nézett oda, csak a fiú kezét kereste.

A kormányos felüvöltött. Elképesztő sebességgel száguldott a csónak. Orra égnek emelkedett, lecsúsztunk egy látszólag mozdulatlan, óriási hullám hátáról, és a tébolyult ütemben hajladozó fekete hátak között megláttam a folyó félelmetes szűkületét: a hirtelen sötétté vált víz két sziklakapuba zúdult. Sodra kettévált, mi jobbra tartottunk, ahol egyre fehérebben tajtékzott a víz, a bal oldali ág egyszerűen eltűnt, csak a pokoli dübörgés meg a felcsapó páraoszlop árulta el, hogy vízesést rejtenek a sziklák. Elmaradt mögöttünk, de a folyó másik ága sem volt nyugalmasabb. Fekete sziklák között ugrándozott a csónak, fel-felágaskodva, mint a megbokrosodott ló, bömbölő vízfalakat szelve át. A partok közeledtek, a jobb oldali négerek abbahagyták az evezést, s a rúd tompa vége mellüknek csapódott. A döndülésből sejthettük, micsoda erővel lódult csónakunk a sziklafaltól a fősodorba. Orra égnek állt, kész csoda, hogy a kormányos megőrizte egyensúlyát. Megborzongtam a kőfalról ránk fröccsenő hideg víztől, és máris lefelé zuhant a remegő csónak. Félelmetes lesiklás volt, kétoldalt víztarajos fekete sziklák meredeztek. A négerek evezői tompa dobbanással elellökték a csónakot a szirtektől, aztán visszapattanó fatörzsünk, akár a nyíl, belevágódott a leghevesebb, tajtékosan rohanó áradatba. Felnéztem, magasan fölöttünk kis majmok ugráltak szikomorfák terebélyes koronájában. A csónak peremébe kellett kapaszkodnom, annyira dobálta a víz, aztán magasba repítette. A kétfelől becsapó áradatban pillanat alatt bőrig áztunk — és már zuhanunk lefelé, a parti sziklák kísérteties madárszobrok, örvények kavarognak éles szárnyuk alatt, dübörög, dübörög a víz. Az evezősök fölegyenesednek, sötét alakjuk az égre rajzolódik, mint a végítélet hírnöke — robogunk egyenesen a szoros közepén meredező sziklatorony felé, előtte fekete örvény, mindjárt belerohanunk, a lány felsikolt.

A négerek kétségbeesetten, makacsul küzdöttek, a kormányos fölemelte mindkét karját, láttam, hogy kiált, de a hangja nem hallatszott; táncolt a csónak orrában. Ferdén haladtunk, megtorpantott a visszacsapódó hullám, egy pillanatig egy helyben álltunk, aztán, hiába dolgoztak vadul az evezősök, a csónak megfordult, elindult tatjával előre, és egyre gyorsult.

A négerek egy pillanat alatt eltűntek: evezőjüket eldobva, habozás nélkül beugrottak kétoldalt a vízbe. Végül a kormányos is rászánta magát a halálugrásra.

A lány megint felsikoltott, a fiú a csónak oldalának feszítette a lábát, s a lány a nyakába borult. Elragadtatva bámultam a dübörgő áradatot, a szivárványt, csónakunk nekivágódott valaminek, kiáltás, rémült sikoly.

A vadul rohanó víz fölött keresztbe feküdt egy lezuhant, óriási fatörzs. Útitársaim a csónak fenekére vetették magukat. Tizedmásodpercem maradt, hogy eldöntsem, utánozzam-e őket. Tudtam, hogy mindez — a négerek, a hajózás, az afrikai vízesés — csak bámulatos illúzió, mégsem bírtam egyszerűen ülve maradni, hogy fejjel rohanjak a hatalmas, szurkos, hullámok verte fatörzsnek. Hasra vágódtam, de a kezemet fölemeltem, és átsiklott a fatörzsön, akár a levegőn. Számítottam rá, hogy így lesz, mégis úgy éreztem, mintha csodamód úsztuk volna meg a katasztrófát.

De még nem volt vége. A következő hullám hátán a csónak felágaskodott, a feltornyosuló víz ránk zúdult, és megpördített. Pokoli körben forogtunk néhány szívdobbanásnyit, egyenesen az örvény közepe felé. Ha sikoltott is a lány, én nem hallottam, nem hallhattam semmit — csak a testemmel éreztem, hogy repedezik, törik a csónak, fülemet eldugaszolta a vízesés bömbölése; hajónkat magasba hajította az emberfeletti erő, beékelődött valahol a sziklák közé. Társaim kiugrottak a tajték borította sziklára, felfelé kapaszkodtak, én utánuk.

Kis sziklaszirten kötöttünk ki a fehéren habzó folyam két ága között. A jobb part elég messze volt, a bal partra a sziklarésekbe erősített függőhíd vezetett, mélyen lent a pokoli katlanba rohanó hullámok fölött. A levegő jéghideg volt a ködtől és a permettől, a keskeny, síkos hidacska csak a kötélfonadékba lazán beillesztett, korhadt falécekből állt; kapaszkodó nélkül kellett megtenni rajtuk a néhány lépést a partig. Ok ketten előttem kuporogtak, úgy rémlett, azon vitatkoznak, ki menjen elsőnek. Hallani persze semmit sem hallottam. A szakadatlan dübörgéstől mintha még a levegő is megszilárdult volna. Végül a fiú felállt, és mondott nekem valamit, lefelé mutatva. Megláttam lent a csónakot — letört tatja a hullámokon táncolt, aztán egyre gyorsabban pörgött, míg el nem nyelte az örvény. A tigrisbőrös fiatalember most nem volt olyan közönyös vagy álmos, mint utazásunk elején, inkább dühös, mint akit akarata ellenére cipeltek ide. Karon ragadta a lányt, és azt hittem, megőrült, mert láthatólag egyenesen az üvöltő mélység felé tolta. A lány mondott neki valamit, láttam, hogy a szemében harag csillan. Vállukra tettem a kezem, jelezve, hogy engedjenek át, és leereszkedtem a függőhídra. Ingott-ringott, lassan lépegettem rajta, karommal egyensúlyozva, közepénél egyszer-kétszer nagyot hintázott, aztán hirtelen úgy kilengett, hogy kis híján lezuhantam. A lány ugyanis nem várta meg, míg átérek, hanem ő is rálépett a hídra — ijedtemben egy jókora szökkenéssel partra ugrottam, sikerült is megállnom a sziklapárkány szélén, és rögtön megfordultam.

A lány nem jött át — visszahátrált. Most a fiú indult elsőnek, kézen fogva vezette a lányt. Ingadozó lépteik mögött a vízesés formálta bizarr alakzatok, fehér és fekete fantomok kavarogtak. A fiú már majdnem átért. Odanyújtottam neki a kezem, ekkor a lány megbotlott, és a függőhíd kilendült. Hatalmasat rántottam a fiú karján, ő már nem zuhanhatott le, ha a karja ki nem szakad; két métert repült a lendülettől, és mögöttem ért földet, térden állva — de közben elengedte a lány kezét.

A lány még zuhant, amikor utána ugrottam, lábbal előre, úgy célozva, hogy ferdén érjek a vízbe, a part és a legközelebbi szikla között. Később, amikor volt rá időm, eltöprengtem, miért is viselkedtem így. Hiszen tudtam, hogy a vízesés meg a függőhíd csak illúzió, ha másból nem, hát abból, ahogyan a fatörzsön átsiklott a kezem. Mégis leugrottam, mintha a lány igazán életveszélyben lenne, sőt emlékszem: az arcunkra, ruhánkra permetező vizet érzékelve, ösztönösen felkészültem a kemény ütésre, amellyel majd a jéghideg folyóba vágódom.

De semmi mást nem éreztem, mint erős léghuzatot, és szépen talpra estem egy tágas teremben, kissé hajlott térddel, mint aki egy méter magasról ugrott le. Ráadásul harsány kacagás kórusa fogadott.

Puha műanyagpadlón álltam, körülöttem rengeteg ember, némelyik még vizes ruhában; fölfelé néztek, és dülöngéltek a nevetéstől.

Felnéztem én is — csakugyan kacagtató volt a látvány.

Vízesésnek, szikláknak, afrikai égnek semmi nyoma — fényes mennyezetet láttam, alatta pedig az éppen beérkező csónakot, pontosabban valamiféle kelléket, amely csak felülről és oldalról látszik csónaknak, alsó része fémszerkezet. Négy utas hasalt benne, körülöttük sehol semmi — se néger evezősök, se sziklák, se folyó, csak a víz látszott igazinak, amit rejtett fúvókákból időnként rájuk fröcsköltek. Kicsit messzebb, akár egy kikötött léggömb, a levegőben lebegett a sziklaszirt, amelyen hajótöröttként álldogáltunk. Függőhíd vezetett róla a fémfalból kimeredő sziklapárkányra. Kissé feljebb lépcső korláttal, és egy ajtó. Ennyi volt az egész. A csónak hánykolódott, felágaskodott, visszazuhant, teljesen zajtalanul, csak a vidám kacagást hallottam, amely a nem létező vízesés újabb meg újabb szakaszait kísérte. Kis idő múltán a csónak a sziklának csapódott, az utasok kiugrottak, át kellett jönniük a függőhídon.

Talán húsz másodperc telt el, amióta leugrottam. Körülnéztem, hol a lány. Éppen rám pillantott. Kicsit ostobán éreztem magam. Nem tudtam, odamenjek-e hozzá. De a közönség éppen kifelé indult, és egymás mellé sodródtunk.

— Mindig így járok — mondta vidáman —, mindig lepottyanok!

Álomszerűnek tűnt most az éjszakai park, a tűzijáték, a zene. Ahogy kifelé tartottunk az idegborzoló élménytől felhevült tömegben, megláttam a fiatalembert: éppen most sikerült idetörtetnie a lányhoz. Megint álmos képet vágott. Rólam nem vett tudomást.

— Gyere, menjünk a Merlinbe! — hívta a lány olyan hangosan, hogy én is hallottam. Pedig nem akartam hallgatózni. De a kiözönlő sokaság újabb hulláma megint összepréselt bennünket. Azért álltam még mindig mellettük.

— Úgy látom, el akarsz lógni. — kacarászott a lány. — Csak nem félsz a varázslattól?

A fiúhoz beszélt, de énrám nézett. Persze kifurakodhattam volna a tömegből, de az ilyen helyzetekben mindig attól félek a legjobban, hogy nevetségessé válok. Elindultak, csökkent a tolongás, s körülöttem mások is úgy döntöttek, hogy megnézik Merlin palotáját. Arra kanyarodtam én is, bár amikor kicsit távolabb keveredtem a lánytól, elfogott a kétség: hátha csak képzelődtem az imént.

Lépésről lépésre közeledtünk a bejárathoz. Szurkos hordók lángja lobogott a gyepen, meredek bástyák téglafala vöröslött a fáklyafényben. Átmentünk a várárok hídján, a vicsorgó vasrács alatt; a félhomályos, hűvös előtér kőfalából csigalépcső nyílt — kongó léptektől visszhangzott. De a csúcsíves emeleti folyosón már kevesebb vendég sétált. A kerengőről leláttam a belső udvarra, ahol tolldíszes paripákon nyargalászó, lármás csapat hajkurászott egy fekete maskarát; céltalanul kószáltam a tucatnyi látogatóval, lassan már meg is tudtam különböztetni őket. A lány és a fiú alakja is felvillant az oszlopok között, a falmélyedésekben üres lovagi páncélok álltak. Beljebb egy óriásokra méretezett, rézveretes ajtón át vörös damaszttal kárpitozott terembe jutottunk. Az orrfacsaróan gyantaillatú, füstölgő fáklyák fényében kalózok vagy kóbor lovagok lármás csapata tivornyázott, hatalmas húsdarabokat forgattak nyárson a lángok fölött. A verítékes arcokon vöröses fény táncolt, a páncélos daliák állkapcsában meg-megroppantak a csontok, de a lakomázok néha felálltak az asztaltól, és közöttünk jöttek-mentek. A következő teremben tucatnyi óriás tekézett, golyók helyett koponyákkal; olcsó vásári mutatványnak találtam ezt az egészet, megálltam a tekézők mellett, éppen akkorák voltak, mint én. Egyszer csak valaki hátulról belém rohant, és akaratlanul ijedten felkiáltott. Megfordultam, és egy ismeretlen kölyökkel találtam szemben magam. Bocsánatkérést dadogott, és elképedve, gyorsan elillant; de csak amikor rám pillantott a sötét hajú lány, aki miatt idejöttem a talmi csodák palotájába, akkor értettem meg, mi történt: a kölyök át akart szaladni rajtam, mert azt hitte, Merlin dáridózó fantomjainak egyike vagyok én is.

Maga Merlin a palota távoli szárnyában fogadott bennünket álarcos kíséretével, amely mozdulatlanul szemlélte varázslatait. De nekem már elegem volt, bűvészkedését közönyösen néztem. Gyorsan véget ért a műsor, a nézők kifelé szállingóztak, amikor a tekintélyes, ősz varázsló elénk állt, és szótlanul a szemben lévő, feketével kárpitozott ajtóra mutatott.

Csak hármunkat tessékelt be. O kint maradt. Nem túl nagy, de igen magas szobába kerültünk, egyik fala, a mennyezettől a fekete-fehér kockás kőpadlóig, tükörfal volt. Olyan hatást keltett, mintha a valóságosnál kétszer nagyobb szobában hat ember állna kő sakktáblán.

Bútor nem volt semmi, csak egy magas alabástromváza, orchideához hasonló, de szokatlanul nagy kelyhű virágokkal. Mindegyik más színű volt. Megálltunk a tükörrel szemben.

Egyszer csak a tükörképem rám nézett. Nem az én mozdulatomat tükrözte. Dermedten álltam, az a másik, jól megtermett férfi pedig előbb lassan a sötét hajú lányra nézett, aztán a fiúra — egyikünk sem moccant, csak az érthetetlen módon önállósult tükörképek keltek életre, és játszották el a maguk néma jelenetét.

A tükörbeli fiú a lányhoz lépett, szemébe nézett, a lány nemet intett. Kivette a virágokat a fehér vázából, válogatott köztük, végül kiválasztott hármat: a fehéret, a sárgát és a feketét. A fehéret a fiúnak adta, a két másikkal hozzám lépett — tükörbeli másomhoz. Felém nyújtotta a két virágot. A feketét választottam. Akkor visszament előbbi helyére, és mind a hárman — ott a tükörbeli szobában — pontosan úgy helyezkedtünk el, ahogyan a valóságban is álltunk. Ebben a pillanatban a virágok eltűntek képmásaink kezéből, s ők maguk visszaváltoztak közönséges, minden mozdulatot híven mutató tükörképpé.

Szemben kinyílt egy ajtó, lementünk a csigalépcsőn. Az oszlopok, fülkék, boltívek észrevétlenül alakultak át ezüst és fehér műanyag folyosóvá. Továbbmentünk, még mindig szó nélkül — se külön, se együtt; egyre kínosabb volt ez a helyzet, de mit tehettem? Álljak oda szertartásosan bemutatkozni, ahogyan a múlt századi illem előírta?

Zenekar halk muzsikája szűrődött be, mintha a kulisszák mögé kerültünk volna, egy láthatatlan színpad mögé. Távolabb néhány üres asztal, félretolt székekkel. A lány megállt, és a fiúhoz fordult:

— Nem táncolsz?

— Nincs kedvem — válaszolt a fiú. Először hallottam a hangját.

Jóképű gyerek, de csupa érthetetlen, ernyedt passzivitás, mintha a világon semmi sem érdekelné. Szép szája szinte nőies. Rám nézett. Aztán a lányra. Szótlanul álldogált.

— Hát akkor menj, ha akarsz. — biztatta a lány. A fiú félrehajtott egy függönyfalat, és kiment. Utána indultam.

— Mondja, uram. — hallottam a hátam mögül.

Megálltam. A függöny mögött tapsoltak.

— Nincs kedve leülni?

Szó nélkül leültem. Gyönyörű volt a profilja. Fülét gyöngypajzsok takarták.

— Aen Aenis vagyok.

— Hal Bregg.

Mintha csodálkozna. De nem a nevemen. Sohasem hallotta. Inkább azon, hogy az ő neve nem hatott rám. Most megnézhettem közelről. Szépsége tökéletes és könyörtelen. Nyugodt, laza, magabiztos a mozgása is. Ruhája szürkés rózsaszín, inkább szürke, mint rózsaszín — kiemeli arca, keze fehérségét.

— Nem kedvel, ugye? — kérdezte nyugodtan. Most én csodálkoztam.

— De hát nem ismerem.

— Én vagyok Ammai. Tudja, az Igazakban.

— Mi az, hogy Igazak? Érdeklődve pillantott rám.

— Maga nem látta az Igazakat?

— Azt se tudom, mi az.

— Honnan került maga ide?

— A szállodámból jöttem.

— Vagy úgy! A szállodájából. — gúnyolódott leplezetlenül. — És szabad tudnom, hol volt, mielőtt a szállodába költözött?

— Szabad. A Fomalhautban.

— Az mi?

— Konstelláció.

— Micsoda?

— Csillagrendszer, huszonhárom fényévnyire innen. Megrebbent a szempillája. Ajka szétnyílt. Nagyon szép volt.

— Maga űrhajós?

— Igen., — Értem. Én realista vagyok. Elég sokan ismernek. Nem válaszoltam. Hallgattunk. Szólt a zene.

— Táncol?

Majdnem fölnevettem.

— Azt, amit most táncolnak. nem.

— Kár. De még bepótolhatja. Miért csinálta?

— Mit?

— Hát ott, a függőhídon. Kis szünet után válaszoltam.

— Ez csak. reflex.

— Ismerte már?

— Azt a fantomutazást? Nem.

— Nem?

— Nem.

Megint hallgattunk. Zöld szeme majdnem feketévé sötétült.

— Ilyen csak a nagyon régi filmkópiákon van. — tűnődött. — Senki sem tudja eljátszani. Nem is lehet. Amikor megláttam, arra gondoltam, hogy maga.

Vártam.

— Maga el tudná játszani. Mert komolyan vette. Igaz?

— Nem tudom. Talán.

— Nem baj. Én tudom. Volna kedve? Frenet jó barátom. Maga talán nem is tudja, ki az. Szólnék neki. Főrendező a reálnál. Ha maga eljön.

Kitört belőlem a nevetés. Aen összerezzent.

— Ne haragudjon — mondtam. — De hát. magasságos fekete és kék ég! Maga úgy gondolja, hogy én. a reálban.

— Úgy hát!

Nem látszott sértődöttnek. Ellenkezőleg.

— Nem, köszönöm. Szó se lehet róla.

— De azért elmondaná, hogyan csinálta? Vagy titok?

— Hogyan csináltam? Hiszen látta.

Leesett a tantusz.

— Úgy érti, hogyan lehetek ilyesmire képes?

— No lám, vág az esze!

Úgy tudott mosolyogni fekete szemével, mint senki más. Várj csak, gondoltam, elveszem én a kedvedet a kacérkodástól!

— Nagyon egyszerű. És nem titok. Nem vagyok betrizálva.

— Ó.

Egy pillanatig azt hittem, faképnél hagy, de összeszedte magát. Megint rám nézett, mohó pillantás izzott fel tágra nyílt szemében. Kéjes borzongással meredt rám, mintha vérszomjas fenevad lapulna előtte. Sértőbb volt ez a puszta rémületnél.

— Maga képes.

— Ölni? — mosolyogtam udvariasan. — Igen. Képes vagyok.

Hallgattunk. Szólt a zene. A lány fel-felpillantott rám. Nem szólalt meg. Én sem. Taps. Zene. Taps. Így üldögéltünk vagy negyedóra hosszat. Hirtelen felállt.

— Velem jön?

— Hova?

— Hozzám.

— Beritre?

— Nem.

Sarkon fordult, és elment. Ülve maradtam. Gyűlöltem. Ment, vissza se pillantva, másképpen, mint mindazok a nők, akiket valaha láttam. Nem járt: suhant. Mint egy királynő.

A sövények között értem utol, a félhomályban. A pavilonokból kiszűrődő, gyenge fény összevegyült a város kékes derengésével. Hallania kellett a lépteimet, de továbbment, mintha egyedül volna, még akkor is, amikor karon fogtam. Egyszerűen tudomást sem vett rólam; ettől a pofontól fejembe szállt a vér. Vállon ragadtam, és magam felé fordítottam. Arca fehérlett a sötétben, a szemembe nézett. Nem próbált szabadulni. Úgysem tudott volna. Vadul csókoltam, gyűlölettel, éreztem, hogy remeg.

— Te. — mondta mély hangon, amikor lélegzethez jutott.

— Hallgass!

Megpróbált kibontakozni.

— Még ne — mondtam, és tovább csókoltam. Dühöm egyszer csak önutálatba csapott át, elengedtem a lányt. Azt hittem, elfut. Maradt. Igyekezett az arcomba nézni. Elfordítottam a fejem.

— Mi bajod? — kérdezte halkan.

— Semmi.

Belém karolt.

— Menjünk.

Szerelmespár andalgott el mellettünk, és beleveszett a homályba. Követtem őket. Ott a sötétben minden lehetségesnek tűnt, de a világosságba érve előbbi kitörésem — a sértés megtorlása, ugyebár — egyszerűen nevetségessé vált. Éreztem, hogy amibe itt belemászom, velejéig hamis, ahogyan hamis volt a veszély, a varázslat, minden — de azért csak mentem tovább. Se harag, se gyűlölet, semmi — lesz, ami lesz. A magasan függő lámpák alatt érzékeltem súlyos, behemót jelenlétemet: minden lépésem ormótlanul hat a lány mellett. De ő mintha észre se venné. Továbbment a sánc mentén, a suhanókhoz. Maradni akartam, de keze lesiklott a karomon, és ujjaimra kulcsolódott. Ha most elrántom a kezem, még nevetségesebbé válok — az űrhajós erények szobra, amint éppen ellenáll Putifárné csábításának. Beszálltam hát én is, a gép megremegett, és kilőtt. Először utaztam suhanóval, és megértettem, miért nincs ablaka: belülről teljesen átlátszó, mintha üvegből volna.

Sokáig, némán suhantunk. A városközpont házait felváltották az elővárosi építészet bizarr formái — kis mesterséges napok alatt, a növényzet sűrűjében különös, áramvonalas, párnás, ágas-bogas épületek bújtak meg, elmosva a határt a házak belseje és környezete között; anyagba öntött fantazmagóriák, a mindenáron újra törekvő formateremtés gyümölcsei. A suhanó letért a széles úttestről, átsiklott egy sötét parkon, és üvegvízeséshez hasonló lépcsőnél állt meg; fölmenve láttam, hogy alatta pálmaház van.

A súlyos kapu nesztelenül kitárult. Óriási hall, magasan körbefutó galéria, lebegő halványrózsaszín lámpakorongok; a ferde falak ablakaiban vagy fülkéiben, mintha másik térbe nyílnának, nem fénykép, nem bábu, hanem csupa eleven, óriási Aen — szemben fekete férfival csókolózik, a lépcső fölött sziporkázó fehér ruhát visel, az oldalfalon virágok fölé hajlik, a nagy, fehér liliomok olyanok, mint az arca. Mentem utána, még egy ablak — szelíd mosolyú, ábrándos Aen, szikrák táncolnak rézvörös hajában.

Zöld lépcső. Fehér oszlopsorok. Ezüstlépcső. Nyílegyenes folyosók, bennük szüntelen, lassú mozgás, mintha lélegzene a tér, a falak hangtalanul szétnyíltak a lány léptei előtt. Úgy rémlett, titokzatos szél kerekíti, formálja a galéria kanyarulatait, és mindaz, amit eddig láttam, csak tornác, előszoba, bevezető volt. Vakítóan fehér szobán mentünk át, a mindenfelől áradó jégvirágvilágításban még az árnyékok is tejfehérnek tűntek — szeplőtlen ragyogása után a szomszédos, kisebb szoba bronzos barnasága olyan, mint egy kiáltás. Semmi sem volt a szobában, csak a nem tudni, honnan áradó fény — lentről jöhetett, mert alulról világította meg az arcunkat is; egy intésre félhomállyá sötétült. Aen a falhoz lépett, egy-két mozdulattal domborulatot bűvölt elő, amely rögtön szétterült, és széles dupla fotellá nőtt — eléggé ismertem a topológiát, hogy sejtsem, mennyi kutatómunka rejlik csupán a támla vonala mögött is.

— Vendégünk van — szólalt meg Aen. A szétnyíló faburkolatból alacsony, terített asztalka bújt elő, és odaszaladt hozzá, mint egy kutya. A nagy fények kialudtak, mikor Aen egy intéssel hangulatlámpát parancsolt a fotelfülke fölé — micsoda fotelok, arra szavakat sem találok! — , és a fal szót fogadott. Aen végre megelégelte a bimbózó, szemünk láttára kivirágzó lakberendezési tárgyakat, s az asztal fölé hajolva, rám se nézve megkérdezte:

— Blart?

— Jöhet — mondtam. Nem kérdeztem semmit, ha már úgyis vadember vagyok, legyek legalább hallgatag vadember.

Felém nyújtott egy csövecskében végződő, rubinfényű, magas kúpot, puha tapintásút, mint az őszibarack. Fölemelte a másikat. Leültünk. Kényelmetlenül puha volt a fotel, mintha felhőn ülnénk. Az ital ízét kellemesnek találtam, ismeretlen, friss gyümölcsökből készülhetett, benne pici rögöcskék, amelyek váratlanul, mókásan szétfröccsentek a nyelvemen.

— Jó? — kérdezte.

— Jó.

Talán valami rituális ital. Például kiválasztottaknak, vagy ellenkezőleg, különösen veszélyes egyének megfékezésére. De megfogadtam, hogy nem kérdezek semmit.

— Jobb így, hogy ülsz.

— Miért?

— Borzasztóan nagy vagy.

— Tudom.

— Elhatároztad, hogy ilyen morcos leszel?

— Nem. Megy az nekem magától.

Halkan felkacagott.

— És milyen mulatságos vagyok — tettem hozzá. — Csupa erény, mi?

— Te olyan más vagy — duruzsolta. — Senki sem beszél így. Mondd el, hogy van ez? Mit érzel?

— Nem értelek.

— Jaj, ne tettesd magad! Vagy hazudtál? Nem, az nem lehet. Nem tudtál volna úgy.

— Leugrani?

— Nem arra gondoltam.

— Hát mire?

Összeszűkült a szeme.

— Nem tudod?

— Mit nem hallok! — dörmögtem. — Hát már azt se szokás?

— Szokás, de nem így.

— No tessék! Olyan jól csinálom?

— Nem. Egyáltalán nem. csak úgy, mint aki mindjárt.

Abbahagyta.

— Mindjárt mit?

— Hiszen tudod. Éreztem.

— Dühös voltam. — ismertem be.

— Dühös? — szisszent fel megvetően. — Én azt hittem. nem is tudom, mit. Senki nem merne így viselkedni, érted?

Akaratlanul elvigyorodtam.

— És ez annyira tetszett neked?

— Jaj, ne légy már olyan értetlen! Nincs a világon semmi félnivaló, tőled meg félni lehet.

— Akkor folytassuk? — kérdeztem. Ajka szétnyílt, megint úgy lesett rám, mint arra a képzeletbeli fenevadra.

— Folytassuk.

Hozzám simult. Megfogtam a kezét, a tenyeremre tettem — feleakkora kéz, mint az enyém.

— Miért ilyen kemény a kezed? — dorombolta.

— A csillagoktól. Szögletesek. Na, most kérdezd: miért ilyen hegyesek a fogaid?

Elnevette magát.

— A fogaidon nincs semmi különös.

Közben a kezemet vizsgálgatta, olyan figyelmesen, hogy eszembe jutott találkozásom az oroszlánnal, és sértődés helyett elvigyorodtam — kész bolondok háza ez az egész.

Aen felállt, a vállamon áthajolva töltött magának egy kis fekete palackból, és ivott.

— Tudod, mi ez? — kérdezte lehunyt szemmel, fintorogva, mintha az ital égetné a torkát. Óriási szempillái voltak, nyilván műszempillák. A színésznők mindig műszempillát viselnek.

— Nem tudom.

— De nem mondod el senkinek?

— Nem.

— Pertó.

— Ejha — mondtam mindenesetre.

Kinyitotta a szemét.

— Láttalak ám már előbb is. Valami rémes vénemberrel csoszogtál, aztán egyedül jöttél vissza.

— Egy fiatalabb kollégám fia — közöltem. Ha sejtené, hogy ez mennyire nem tréfa.

— Feltűnő vagy, tudod?

— Mit csináljak?

— Nemcsak azért, mert olyan behemót vagy. Másképpen jársz. és úgy nézel, mint aki.

— No?

— Mint aki állandóan figyel.

— Mire?

Nem válaszolt. Elváltozott az arca. Hangosabban lélegzett, a kezét nézte. Ujjai remegtek.

— Érzem már. — suttogta, és réveteg mosoly ömlött el az ajkán. Nem énrám mosolygott. Pupillája óriásira tágult. Lassan hátradőlt a szürke támlán, rézvörös haja szétterült, valamiféle diadalmas kábulatból pillantott rám.

— Csókolj meg!

Átöleltem, és borzasztó volt, mert akartam is, meg nem is — úgy éreztem, ez már nem ő, bármelyik pillanatban átváltozhat valami mássá. Hajamba túrt, lihegése sikollyá erősödött, amint elelszakadt tőlem. Kettőnk közül valamelyik hamis, aljas — gondoltam —, de ki, ő vagy én? Csókoltam, arca fájdalmasan szép, rettentően idegen volt, aztán már csak az elviselhetetlen gyönyör maradt, de akkor is őrködött bennem a hideg, néma megfigyelő; öntudatomat nem nyelte el az örvény. A támla készségesen alánk simult, mintha egy megalázóan éber harmadik figyelne bennünket, és mintha csak tudnánk róla, egyetlen szót sem váltottunk egész idő alatt. Félálomban, karommal a vállán, még mindig úgy éreztem, valaki ott áll, és néz, néz.

Amikor felébredtem, Aen aludt. Másik szobában voltunk. Nem, ugyanabban. De valahogy megváltozott — a fal egy része félrehúzódott, beengedte a virradat fényét. Fölöttünk keskeny lámpácska égett, mintha elfelejtett volna kikapcsolódni. Szemben, a még majdnem fekete fák koronája fölött, hajnalodott. Óvatosan az ágy szélére húzódtam; Aen olyasmit dünnyögött: „Alán”, aztán tovább aludt.

Nagy termeken mentem át. Ablakaik keletre néztek. A hajnalpír átragyogott az üvegbútorokon, szikráztak, mint a vörösbor. A teremsor túlsó végén éppen áthaladt valaki — arc nélküli, gyöngyszürke robot, törzse halványan világított, rubinvörös lángocska lobogott benne, mint mécses a szentkép előtt.

— El akarok menni — mondtam.

— Igenis, uram.

Ezüst, zöld, égszínkék lépcsők. Egyszerre búcsúztam Aen minden arcától a templomhajó magasságú hallban. Már egészen világos volt. A robot kinyitotta előttem a kaput. Szóltam neki, hogy hívjon suhanót.

— Igenis, uram. Nem parancsol házit?

— Lehet házi. Az Alcaron hotelba megyek.

— Igenis. Szolgálatára.

Valaki már mondta ezt nekem. De ki? Nem jutott eszembe.

Lementünk a meredek lépcsőn, amely mindvégig emlékezteti a vendéget, hogy ez palota, nem ház. A felkelő nap fényében beszálltam a gépbe. Amikor elindult, körülnéztem. A robot még ott állt alázatos pózban, ájtatos manóra hasonlított összeérintett, vékony karjaival.

Az utcák majdnem üresek voltak. A kertekben elhagyott, furcsa hajókként pihentek a villák — igen, pihentek, mintha éppen csak egy percre szálltak volna le a sövények és fák közé, összecsukva éles szögű, tarka szárnyaikat. A városközpontban már nagyobb volt a forgalom. Felhőkarcolók napfényben szikrázó, hegyes csúcsa, pálmaház derekú épületek, az utca fölött átívelő, óriási házak, kéklő távlatok — már oda se néztem. A szállodában megfürödtem, aztán felhívtam az utazási irodát. Megrendeltem tizenkettőre a röpöt. Kicsit mulattatott, hogy ilyen vígan dobálózom az új szavakkal, pedig fogalmam sincs, milyen az a röp.

Volt még négy órám. A szállodai infornál Bregg nevű személyek iránt érdeklődtem. Testvéreim nem voltak, csak unokatestvéreim, a nagybátyám fia és lánya. Ha ők nem is élnek már, a gyerekeik.

Tizenegy Bregget sorolt fel az infor. Végigkérdeztem a szüléikről. Csak egyetlen egy bizonyult a rokonomnak, Atal Bregg: nagybátyám unokája, nem fiatal már, majdnem hatvanéves. Megtudtam hát, amit akartam. Már fel is emeltem a kagylót, de visszatettem. Végül is, mit mondhatnék neki? Vagy ő nekem? Hogyan halt meg az apám? Az anyám? Én sokkal előbb meghaltam a számukra, nincs jogom, a síron túlról, faggatózni. Alattomos fortély volna — így éreztem most: hiszen becsaptam őket, gyáván elszöktem a sorsom elől, megbújtam egy olyan időben, amely nekem kevésbé halálos, mint nekik. Ok temettek el engem a csillagokban, nem én őket a Földön.

Mégis fölemeltem a kagylót. Hosszan kijelzett. Végül egy házi robot jelentkezett, és közölte, hogy Atal Bregg Földön kívül van.

— Hol? — kérdeztem gyorsan.

— A Lunán. Négy napra utazott el. Mit mondjak neki?

— Mit csinál? Mi a foglalkozása? — kérdeztem. — Mert. nem tudom, ő-e az, akit keresek, talán tévedtem.

Robotnak valahogy könnyebb hazudozni.

— Pszichopéda.

— Köszönöm. Néhány nap múlva majd felhívom.

Letettem a kagylót. Mindenesetre nem űrhajós, ennek örültem. Megint az infort hívtam, és megkérdeztem, ajánlhatna-e valami szórakozást két-három órára.

— Fáradjon le a realonunkba — mondta.

— Mit játszanak?

— Szép kedvesem. Aen Aenis legújabb reálja.

Lelifteztem az alagsorba. Már elkezdődött az előadás, de az ajtónálló robot megnyugtatott, hogy szinte semmit sem mulasztottam — alig néhány percet. Bevezetett a sötétbe, előbűvölt egy ovális fotelt, leültetett, és eltűnt.

Első benyomásom az volt, mintha színház első sorában, vagy még inkább magán a színpadon ülnék, annyira közel voltak a színészek. Mintha hozzájuk érhetnék, ha kinyújtom a kezem. Szerencsém volt, mert éppen az én időmről szóló történelmi drámát adtak. Pontosan nem derült ki, mikor játszódik, de bizonyos részletek arra mutattak, hogy tíz-tizenöt évvel az indulásom után.

A jelmezeken rögtön jókat mulattam — korhűnek szánták az előadást, de tele volt baklövéssel, anakronizmussal. Az igen jóképű, karcsú, barna hajú főhős kora reggel frakkban indult el otthonról, és autóba szállt, mert találkája volt a kedvesével; még cilindert is viselt, de szürkét, mintha angol volna, és a derbire igyekezne. Aztán romantikus kocsma következett, olyan fogadóssal, amilyet életemben nem láttam, inkább úgy festett, mint egy kalóz; a hős ráült frakkja szárnyaira, szalmaszállal itta a sört, és így tovább.

Kaján vigyorom egyszer csak lehervadt: Aen lépett be az ajtón. Képtelen jelmezt adtak rá, de ez most egyszerre csak lényegtelenné vált. A néző tudta, hogy mást szeret, megcsalja ezt a fiút: tipikus melodrámai szerep, a csalfa, álnok asszony, émelyítő, ócska giccs. Aen azonban egészen más volt. Ösztöneit követő, érzékeny, végtelenül naiv, kegyetlen és mégis ártatlan lány, aki mindenkit boldogtalanná tesz, mert senkit sem akar boldogtalanná tenni. Amikor egyik férfi karjából a másikéba szédül, az elsőt elfelejti, és olyan meggyőző, hogy hinni kell — pillanatnyi — őszinteségében.

Bármilyen silány volt a bárgyú, zavaros történet, annyi kiderült, hogy Aen nagy színésznő.

A reál több, mint színház, mert amikor a színpad valamelyik részletére nézek, az megnő, kiterjed, így a néző mindig maga döntheti el, közelképet vagy totált akar-e látni. A közelképen kívül eső részek arányai sem torzulnak el. Ördögien ügyes optikai trükk — különlegesen éles, felfokozott álomkép hatását kelti.

Aztán visszamentem a szobámba összecsomagolni, mert közeledett az indulás. Kiderült, hogy több holmim van, mint képzeltem. Még el sem készültem, amikor megszólalt a telefon: a röpöm előállt.

— Mindjárt lemegyek — mondtam. A hordárrobot elvitte bőröndjeimét, és már éppen kifelé indultam, amikor a telefon újból megszólalt. Tétováztam. Egyre csak szólt a halk, dallamos jelzés. Még azt hinné, szökni akarok — gondoltam, és fölvettem a kagylót, bár nem nagyon tudtam, valójában miért.

— Te vagy?

— Én vagyok. Felébredtél?

— Már régen. Mit csinálsz?

— Megnéztelek. A reálban.

— Igen? — Csak ennyit mondott, de hangjából elégtétel csendült ki. Azt jelentette: az enyém vagy.

— Nem — közöltem.

— Mit nem?

— Angyalom, te nagy színésznő vagy. De én egyáltalán nem az vagyok, akinek te képzelsz.

— Képzelődtem az éjjel? — vágott közbe vidáman, mintha mulatna rajtam. Megint belém nyilallott, hogy tehetek én bármit, nevetséges fickó maradok: csillagokból szalajtott erénycsősz, aki ráadásul el is bukott, mogorva, kétségbeesett, szerencsétlen flótás.

— Nem — mondtam, fékezve magam —, nem képzelődtél. De én most elutazom.

— Örökre?

Jól szórakozott a beszélgetésünkön.

— Nézd, angyalom. — kezdtem, és nem tudtam, mit mondjak. Egy darabig csak a lélegzetét hallottam.

— És mi lesz azután? — kérdezte.

— Nem tudom. — Gyorsan kijavítottam magam: — Semmi se lesz. Elutazom. Ennek nincs értelme.

— Hát persze, hogy nincs — helyeselt. — Éppen azért lehet pompás. Mit láttál? Az Igazakat?

— Nem. A Szép kedvesemet. Ide hallgass.

— Ó, azt a szemetet? Látni se bírom. A legrosszabb szerepem. Nézd meg az Igazakat, vagy tudod, mit? Gyere el este! Megnézheted nálam. Nem, ma nem érek rá. Holnap.

— Aen, én nem megyek el hozzád. Tényleg mindjárt elutazom.

— Ne mondd, hogy Aen. Mondd inkább, hogy „angyalom” — kuncogott.

— Angyalom, vigyen el az ördög!! — vágtam le a kagylót. Szörnyen elszégyelltem magam, fölvettem, újra letettem, és ész nélkül kirohantam a szobából. Lelifteztem, de kiderült, hogy a röp a tetőn vár. Visszafordultam.

A tetőn kertvendéglő és repülőtér volt. Igazából vendéglő-repülőtér, összekeveredő szintek, lebegő peronok, láthatatlan aknák — soha meg nem találom a röpömet, ha szinte kézen fogva oda nem vezetnek. Kisebb volt, mint vártam. Megkérdeztem, meddig tart a repülőút, mert olvasni akartam.

— Körülbelül tizenkét percig.

Így hát nem volt érdemes olvasásba fogni. A röp belső tere kicsit hasonlított a Termofax kísérleti rakétára, amit valaha vezettem, csak kényelmesebb volt. De miután a robot udvariasan szerencsés utat kívánt, és az ajtó becsukódott, a röp falai hirtelen átlátszóak lettek, és mivel a négy fotel közül az elsőn ültem (egyetlen utasként), úgy éreztem, mintha egy nagy pohárba állított széken repülnék.

Nagyon mókás élmény, de semmi köze rakétához vagy repülőgéphez, inkább repülő szőnyeghez. A különös jármű előbb függőlegesen felröppent, minden rezgés nélkül, aztán hosszú füttyöt hallatva vízszintesen kilőtt. Megint úgy, ahogyan már tapasztaltam: a gyorsulás nem jár együtt a tehetetlenség növekedésével. Akkor, a pályaudvaron, azt hittem, ez csak érzékcsalódás, de most biztos voltam a dolgomban. Nehéz megfogalmazni, mit éreztem — hiszen ha csakugyan függetleníteni tudták a gyorsulást a tehetetlenségtől, akkor minden hibernálás, edzés, válogatás, utazásunk minden kínja és viszontagsága teljesen fölösleges volt. A Himalája megmászója érezhetné így magát, ha hosszú, gyötrelmes kapaszkodás után a csúcsra érve, odafent víg kirándulók seregét találja, mert amíg ő magányosan viaskodott a heggyel, a túloldalon szálloda, libegő és vidámpark épült. Csöppet sem vigasztalt, hogy ha a Földön maradok, nyilván úgysem érem meg ezt a titokzatos felfedezést — inkább abban reménykedtem, hogy az űrhajózásban talán nem alkalmazható. Jól tudtam persze, milyen kicsinyes, önző észjárás ez, de annyira megrázott az újdonság, hogy képtelen voltam lelkesedni érte.

Közben a röp már hangtalanul repült; lepillantottam. Éppen elhagytuk a Terminált — lassan távolodó, jégből épült erődítmény. A városból nem látható felső szintjein a rakétakilövők nagy tölcsérei sötétlettek. Aztán elrepültünk az ezüst-fekete csíkos toronyház mellett, elég közel hozzá — jócskán fölénk magasodott. A Földről nem is lehetett érzékelni, milyen magas — a várost az éggel összekötő csőhíd, kiálló „polcain” nyüzsögtek a röpök és más, nagyobb gépek, az emberek meg úgy festettek, mint mákszemek ezüsttálon. Fehér és kék házcsoportok, kertek fölött repültünk, az utcák szélesedtek, színes burkolatuk többnyire halvány rózsaszín vagy okkersárga. Az épületek tengere elnyúlt a láthatárig, aggódni kezdtem, hogy egészen Klavestráig így lesz. De most felgyorsult a gép, ritkultak a házak, nőttek a kertek, feltűntek viszont a távolsági utak óriási egyenesei és hurokformái; több szinten nyúltak a távolba, keresztezték egymást, föld alá bújtak, csillagalakban összefutottak, suha-nóktól feketéllő, széles sávokat hasítottak a napsütötte, szürkészöld, sík tájba. Aztán fásított négyszögek közepén álló, hatalmas épületeket láttam, tetejük mint a homorú tükör, közepén valami vöröses izzással. Még távolabb az utak szétváltak, az erdős vidék zöldjét helyenként másfajta — piros, kék — növényzet négyszögei tarkították, de azok a növények nem lehetnek virágok: túlságosan élénk a színük.

Juffon doktor örülne, ha látna — jutott eszembe. — A harmadik napom, és máris. Kezdetnek egész tűrhető. Nem akárki. Nagy színésznő, híresség. Alig félt tőlem egy kicsit, de ha félt, azt is élvezte. Csak így tovább. De a doktor arról beszélt, hogy ki állhatna közel hozzám. Így fest náluk a közelség? Milyen hősiesen beugrottam abba a vízesésbe. Nemes lelkű gorilla. Aztán a szépség, a tömegek bálványa, busásan megjutalmazta; milyen magasztos cselekedet!

Égett az arcom. Te hülye — dorgáltam magam gyöngéden —, elárulnád, mégis mit akarsz? Nőt? Azt megkaptad. Megkaptál mindent, amit itt kapni lehet, még a reálban is felléphettél volna. Most lesz házad, sétálgatsz a kertben, könyveket olvasol, nézed a csillagokat, és mondogatod magadnak, persze csak halkan, amilyen szerény vagy: ott voltam. Ott voltam, és visszatértem. Még a fizikai törvények is a kezedre játszottak, te szerencse fia, előtted a fél élet, és láthattad, hogy néz ki Roemer, aki közben száz évvel öregebb lett nálad!

A röp ereszkedni kezdett, felsivított, a zománcosan csillogó fehér és kék utakkal teli táj szemlátomást növekedett. A nagy tavak és négyszögletes kis úszómedencék szikráztak a napsütésben. A lankákon szétszórt házak egyre nagyobbak és valóságosabbak lettek. A láthatáron hegylánc kéklett havas fehér csúcsokkal. Kavicsos sétányok, pázsit, virágágyak, betonkeretes víztükör hideg zöldje, ösvények, bokrok, fehér háztető; mindez lassan megfordult, körülvett, és mozdulatlanná vált, mintha birtokába venne.