Pirx pilóta kalandjai

ŐRJÁRAT

A dobozka fenekén piros tetős házikó állt, pici cserepeivel olyan volt, mint egy szem málna, szinte kedve támadt az embernek, hogy bekapja. Mikor megrázták a dobozt, a ház körüli bokrokból három kismalac szaladt elő, szép gömbölyűek, akár a rózsaszín gyöngyöcskék. Ugyanakkor erdőszéli odújából — az erdőt csak ráfestették a dobozka belső falára, de csuda élethűen — előrohant egy falánk fekete farkas, és minden kis mozdulatnál vadul csattogtatva éles fogait és kimutatva piros ínyét, a malackák felé tartott, hogy bekapja őket. Biztosan egy kis mágnes volt a belsejében. Nagy ügyesség kellett ahhoz, hogy a farkas végül is hoppon maradjon. Kisujja körmével a doboz fenekét kocogtatva bevezethette az ember a három kismalacot a házikóba, a pici ajtón át, amely nem mindig akart kinyílni. Az egész játék nem volt nagyobb egy púderdoboznál, de fél életén át elszórakozhatott vele a gazdája. Csak éppen most nem, mert a súlytalanság állapotában a játék nem működik. Pirx pilóta vágyakozva sandított a gyorsító fogantyújára. Egyetlen kis mozdulat — már a leggyengébb meghajtás is gravitációt teremt, és akkor ahelyett, hogy lyukat bámul a fekete űrbe, gondjaiba vehetné a malackákat.

Sajnos, a szabályzat egy árva szóval sem említi az atommáglya begyújtását három rózsaszín malacka megmentése végett. Sőt, a legszigorúbban tiltja a fölösleges manőverezést az űrben. Mintha ez fölösleges manőver lenne!

Pirx lassan zsebre tette a dobozkát. A pilóták ennél jóval furcsább holmikat is cipeltek magukkal, különösen olyan hosszú őrjáraton, mint ez. Régebben a Bázis főnöksége szemet hunyt az efféle uránpazarlás fölött, és nem bánta, hogy a rakétákon és pilótáikon kívül különféle csacska holmikat lőnek ki az űrbe, például felhúzható madarakat, amelyek felcsipegetik az elszórt kenyérmorzsát, kergetőző gépdarazsakat, nikkelből és elefántcsontból készült kínai türelemjátékokat. Már nem is emlékezett senki, hogy ezzel a bolondériával a kis Aarmens fertőzte meg a Bázist: őrjáratba indulva egyszerűen elcsente hatéves kisfia játékait.

Ez az idilli hangulat elég soká tartott, majdnem egy évig. De aztán két járőrhajó nem tért vissza.

A régi, nyugalmas időkben egyébként sokan zúgolódtak a járőrrepülés ellen. Akit beosztottak a „cirkálókhoz”, mindjárt azt emlegette, hogy kirúg rá a Főnök. Pirx nem is csodálkozott ezen, bár tudta, hogy a járőrszolgálat olyan, mint a bárányhimlő: előbb-utóbb mindenkinek át kell esnie rajta.

De egyszer Thomas nem tért vissza. A nagydarab, kövér Thomas, aki negyvenötös cipőt hordott, szeretett mókázni, és uszkárokat tenyésztett — természetesen a világ legokosabb uszkárjait. Még a pilótazubbonya zsebében is mindig szalámihéj vagy kockacukor lapult, és a Főnök gyanította, hogy Thomas időnként a hajóra csempészi pudlikutyáit — bár Thomas esküdözött, hogy soha még csak eszébe se jutott ilyesmi. Lehetséges. Ezt már senki sem fogja megtudni, mert Thomas egy júliusi délutánon őrjáratba indult; két termosz kávét vitt magával — nagyon szerette a kávét —, sőt a biztonság kedvéért egy harmadik teli termoszt a pilótakantinban hagyott, hogy mire visszatér, kedvére való, cukorral főtt, törökös kávé várja. A kávé nagyon sokáig várt. Harmadnap hét órakor véget ért a „megengedhető késés”, Thomas nevét krétával felírták a táblára a navigációs teremben — más név nem is volt a táblán. Ilyesmi sohasem fordult elő. Csak a legöregebb pilóták emlékeztek azokra az időkre, amikor a hajók még el-elromlottak; szerettek is hajmeresztő históriákat mesélni a fiataloknak a daliás időkről, mikor a meteorriasztást tizenöt másodperccel az összeütközés előtt kapta az ember; éppen annyi ideje maradt, hogy elbúcsúzzon a családjától. Persze rádión. De hát ezek igazán ősrégi dolgok. A navigációs teremben mindig üres volt a tábla, tulajdonképpen csak megszokásból hagyták ott a falon.

Kilenckor még elég világos volt, valamennyi ügyeletes pilóta otthagyta a rádiófigyelést, és kint ácsorgott a leszállópálya hatalmas betonsíkja körüli gyepen, az eget fürkészve. A navigátorszobába senkit sem engedtek be. A Főnök a városban volt, de estére megérkezett, kivette a dobozból a regisztráló szalagokat Thomas automata adójának jelzéseivel, majd felment az obszervatórium üvegfalú kupolájába, amely fekete radarkagylóit mindenfelé meregetve tébolyultan forgott.

Thomas egy kis AMU rakétával repült. Bár atomüzemanyaga — így vigasztalta a pilótákat a tankoló csoport őrmestere — elég lett volna, hogy körülrepülje a fél Tejútrendszert, valamennyien eszeveszett bolondnak tartották, sőt egyikük dühöngve szidta, mint a bokrot, hiszen az AMU-ban szinte semmi oxigén nincs: öt napi adag, nyolc órás vastartalékkal. Az állomás nyolcvan pilótája meg a rengeteg mentőhajó — összesen majdnem ötezer rakéta — négy napon át tűvé tette a szektort, amelyben Thomas eltűnt. Nem találtak semmit — mintha kámforrá vált volna.

A második Wilmer volt. Őt, őszintén szólva, nemigen szerették; komoly okuk tulajdonképpen nem volt erre, de apró-cseprő annál több. Senkinek sem engedte, hogy befejezze a mondókáját, örökösen közbevágott. Mindig a legalkalmatlanabb pillanatban kezdett hülyén röhögni, és minél jobban idegesített ezzel valakit, annál hangosabban hahotázott. Mikor éppen nem volt kedve pontosan leszállni, egyszerűen leereszkedett a pálya melletti gyepre, és gyökerestül kiégette a füvet meg a földet, egy méter mélyen. Ha viszont egy negyed milliparszekre betévedt valaki az ő járőrkörzetébe, rögtön jelentést tett, még ha a Bázisról való kolléga volt is az illető. Aztán volt még néhány csip-csup dolog, amit említeni is kínos — mások törülközőjét használta, hogy az övé tovább maradjon tiszta —, de mikor nem tért vissza az őrjáratból, mindenki ráébredt, hogy Wilmer a legrendesebb fiú és haver. Megint tébolyultan forgott a radar, a pilóták váltás nélkül, éjjel-nappal repültek, a rádiósok haza se mentek, felváltva aludtak egyet a fal melletti padon, még az ebédjüket is felvitették, a Főnök, aki szabadságon volt, különrepülővel jött vissza, a pilóták négy napon át tűvé tették a szektort, és egytől egyig olyan hangulatban voltak, hogy ha a legkisebb csavar nem volt eléggé meghúzva, majdnem agyonverték a szerelőt. Két szakértő bizottság érkezett, egy AMU 116-ot, amely szakasztott olyan volt, mint Wilmer rakétája, a legapróbb csavarig szétszedtek, mint egy órát — a legcsekélyebb eredmény nélkül.

Igaz ugyan, hogy a szektor ezerhatszáz millió köbkilométer, de a nyugodtakhoz tartozik: se meteorveszély, se állandó rajok, még száz éve nem látott, régi üstökösök pályája sem halad erre — tudjuk ugyanis, hogy az ilyen üstökös szeret néha miszlikbe szakadni valahol a Jupiter táján, az óriásbolygó „perturbációs malmában”, aztán régi útvonalán fel-felbukkan a széttört fej egy-egy darabkája. De ebben a szektorban a világon semmi sem volt, egyetlen árva műhold vagy planetoid sem, a Sávról már nem is beszélve; éppen azért nem szerette senki az itteni járőrszolgálatot, mert az űr olyan reménytelenül „tiszta” errefelé.

És mégis, Wilmer már a második, akinek itt nyoma veszett. Regisztráló szalagja, melyet természetesen egy tucatszor lehallgattak, lefényképeztek, sokszorosítottak és felküldtek az Intézetbe, pontosan annyit árult el, mint Thomas szalagja — vagyis semmit. Egy darabig jöttek a jelzések, azután nem jöttek többé. Az automata adó elég ritkán küldözgette őket, csak óránként egyszer. Thomas tizenegy, Wilmer tizennégy ilyen jelzést hagyott maga után. Ez volt minden.

A második baleset után a Főnökség lázas tevékenységbe kezdett. Először is ellenőrizték valamennyi rakétát az atommáglyákat, a kormányművet, minden egyes csavart. Ha egy műszer üvegén karcolást fedeztek fel, rámehetett valakinek a vakációja. Azután átállították valamennyi adó óraszerkezetét — mintha bizony abban lett volna a hiba! Azóta tizennyolc percenként küldik jelzéseiket a rakéták. Ez még nem lenne baj, ellenkezőleg; csak az a kellemetlen, hogy a rámpán ott áll a két rangidős tiszt, és irgalmatlanul elszed mindent az emberektől: a morzsacsipegető és éneklő madárkákat, a lepkéket, méhecskéket, ügyességi játékokat; rövidesen egész halom gyűlt össze a Főnök szobájában az elkobzott holmikból. A rosszmájúak szerint azért van olyan gyakran zárva az ajtó, mert a Főnök maga játszik velük.

Mindezek ismeretében értékelhetjük csak igazán Pirx pilóta bűvészmutatványát, hogy mégis sikerült a kismalacok kuckóját AMU-jára csempésznie. Igaz, hogy játszani nem lehet vele — de az erkölcsi elégtétel is valami.

Az őrjárat már kilencedik órája tartott. Ólomlábon vánszorgott az idő. Pirx pilóta csak ült a karosszékében, biztonsági övekbe tekerve, mint egy múmia, mindössze a karja és a lába volt szabad, s apatikusan bámulta a képernyőket. Hat hétig párosan repültek, háromszáz kilométerre egymástól, de aztán a Bázis visszatért a korábbi módszerhez — a szektor üres, tökéletesen üres, az az egy járőrrakéta is sok hozzá, de a csillagtérképen nem lehet „lyukat” hagyni, hát tovább cirkáltak a járőrök, megint egyesével. Pirx volt a tizennyolcadik, mióta a páros őrjáratokat megszüntették.

Jobb dolga nem lévén, azon törte a fejét, mi történhetett Thomasszal és Wilmerrel. A Bázison már alig emlegették őket, de repülés közben az ember elég magányos, hogy a légmeddőbb töprengésre is ráfanyalodjék. Pirx már idestova három éve repült (két éve és négy hónapja, hogy egészen pontosak legyünk), s öreg űrrókának tekintette magát. Érthető, hogy gyötörte az űrunalom — ez igazán nem holmi nagyképű póz volt.

A járőrszolgálatot nemhiába hasonlítják a fogorvos várószobájához: az egyetlen különbség, hogy a fogorvos nem jön. A csillagok, persze, meg se moccannak, a Föld egyáltalán nem látszik, vagy különösen szerencsés esetben annyit látni belőle, mint egy megkékült köröm apró darabkája, azt is csak az őrjárat első két órájában, mert azután ugyanolyan csillag lesz, mint a többi, csak éppen lassan mozog. A Napba, mint tudjuk, nem lehet. belenézni. Ilyen körülmények között a kínai fejtörők és az ügyességi játékok igazán úgy kellenek, mint egy falat kenyér. A pilótának azonban az a kötelessége, hogy türelmesen lógjon az övek gubójában, ellenőrizze a közönséges tévé— és radarernyőket, időnként jelentse a Bázisnak, hogy nem történt semmi, rápillantson a reaktor üresjárat-mutatójára; néha — de csak nagyon-nagyon ritkán — segítségkérő, sőt talán SOS jelzés érkezik a szektor valamelyik részéből, s akkor aztán lóhalálában rohanni kell, de ilyen főnyeremény legfeljebb évente egyszer-kétszer adódik.

Fontoljuk csak meg a dolgot, akkor megérthetjük: a pilóták ilyen és hasonló gondolatai és ábrándjai, amelyek földi szemmel nézve vagy az egyszerű rakétautasok szemszögéből bizony vérszomjasnak rémlenek, nagyon is emberiek. Mikor a földi halandót másfél trillió köbkilométer űr veszi körül, amelyben még egy csipet cigarettahamu sincsen, rögeszmévé nő benne a vágy, hogy végre történjen valami, ha más nem, akár egy szörnyű katasztrófa.

Százhetvenkét őrjárata alatt Pirx pilóta sokféle lelkiállapoton ment keresztül, volt álmos, elkeseredett, érezte magát aggastyánnak, különccé vált, majd a téboly egy korántsem enyhe fajtáját vélte magán felismerni, végül pedig — éppúgy, mint diákkorában — történeteket agyalt ki, sokszor olyan bonyolultakat, hogy az őrjárat végére sem tudta őket befejezni. Persze mindemellett tovább unatkozott.

Alámerülve a magányos töprengés labirintusába, Pirx tudta, hogy egész biztosan nem talál ki semmit, nem oldja meg a két pilóta eltűnésének rejtélyét — hiszen a Bázis és az Intézet legmenőbb szakértői hónapokig rágódtak rajta, minden eredmény nélkül. Szívesebben játszott volna a kismalacokkal meg a farkassal, ami, ha talán nem is kevésbé haszontalan, mindenesetre derűsebb időtöltés. De a motorok hallgattak, semmi okot sem tudott kisütni beindításukra, a rakéta csak száguldott erősen megnyúlt ellipszis pályáján, amelynek egyik gyújtópontjában a Nap állt, a malackák pedig várhatták a jobb időket.

Hát akkor lássuk: mi történt Thomasszal és Wilmerrel?

Egy prózai lelkű laikus azzal a feltevéssel kezdené, hogy rakétájuk összeütközött valamivel, például meteorral, kozmikus porfelhővel, üstökösfej-maradvánnyal, vagy mondjuk, egy ócska rakétaroncs darabjával. De az ilyen összeütközés csak annyira valószínű, mint az, hogy egy nagy gyémántra bukkanunk a forgalmas járdán. Sőt, hiteles számítások szerint, gyémántot találni sokkal könnyebb.

Unalmában — kizárólag unalmában — Pirx adatokat kezdett betáplálni számítógépébe, egyenleteket állított fel, az összeütközés valószínűségét számítgatta. Végül akkora szám jött ki, hogy a gép kénytelen volt levágni tizennyolc utolsó jegyét, mert nem fért el az eredményablakban.

Különben is, a szektor üres. Se régi üstököspálya, se kozmikus porfelhő — semmi. Ócska rakétaroncs idevetődhetne éppen — elméletileg ide éppúgy, mint a kozmosz bármely más részébe — mérhetetlenül sok esztendő után. De Thomas és Wilmer messziről meglátta volna, legalább kétszázötven kilométerről, ha pedig éppen a Nap irányából jön, a meteoradar akkor is legalább harminc másodperccel az ütközés előtt riasztja őket, és ha a pilóta nem figyel fel a riadóra, például mert szunyókál, az automata berendezés akkor is végrehajtja a kikerülő manővert. De tegyük fel, hogy a kikerülő automata elromlott — nos, ilyen rendkívüli csoda megtörténhet egyszer, de nem kétszer egymás után, alig két hét alatt. Körülbelül ennyit sütne ki a laikus, aki nem tudja, mi minden történhet egy rakétával útközben — sokkal veszélyesebb dolgok, mint meteorba vagy odvas üstökösfejbe botlani. A rakéta, még az olyan kicsi is, mint az AMU, csaknem száztizennégyezer fontos alkatrészbál áll; a fontosság úgy értendő, hogy hibájuk végzetes lehet. Kevésbé fontos alkatrészekből ugyanis több mint egymillió van. Igen ám, de ha végzetes baleset történik, a hajó a pilóta halála után sem törik pozdorjává, és nem tűnik el nyomtalanul, mert mint a régi pilótamondás tartja, az űrben semmi sem vész el; ha ott felejted a cigarettatárcádat, csak ki kell számítani a mozgáselemeit, és a megfelelő időpontban érte menni, a pályáján keringő tárca a kiszámított másodpercben csillagászati pontossággal a kezedbe sétál. Mivel minden test a végtelenségig kering pályáján, a szerencsétlenül járt hajók roncsát előbb-utóbb csaknem mindig megtalálják. Az Intézet nagy számítógépei több mint negyvenmillió lehetséges pályát számítottak ki, amelyeken az eltűnt pilóták rakétája keringhet, és mindezeket a pályákat végigkutatták: pontról pontra letapogatták a Föld legerősebb radarjainak koncentrált sugárnyalábjával. Minden eredmény nélkül.

Persze nem állíthatjuk, hogy ezzel a szondázással a Naprendszer egész terét átkutatták volna. A rakéta az óriási térséghez képest a porszemnél is parányibb — sokkal kisebb, mint egy atom a földgolyóhoz képest —, de a két hajót mindenütt keresték, ahol egyáltalán megfordulhattak, hacsak maximális sebességgel el nem hagyták az őrjáratra kijelölt szektort. De hát miért hagyták volna el a pilóták a szektorukat? Hiszen nem kaptak semmiféle rádiójelzést vagy felhívást, semmi sem történhetett velük — ez bebizonyosodott.

Úgy látszik, Thomas és Wilmer a rakétájával együtt elpárolgott, mint vízcsepp a tüzes vasról, vagy pedig…

A fantáziával megáldott laikus, a prózai lelkű laikussal ellentétben, a titokzatos eltűnés okát mindenekelőtt az űrben leselkedő, rejtélyes lényekben, más égitestek szuperintelligens, de gonosz lakóiban gyanítaná.

De ki hisz manapság efféle lényekben, mikor az űrhajózás oly régen folyik, és a kozmosz bejárt térségében sehol sem bukkantak rájuk? A „lényekről” szóló viccek száma alighanem meghaladja már a Naprendszer-térség köbkilométereinek számát. A zöldfülűeken kívül, akik még csak a laboratórium mennyezete alatt függő fotelben repültek, nincs, aki egy darab múlt heti újságpapirost is feltenne a létezésükre. Ha élnek idegen bolygókon értelmes lények, akkor azok nagyon-nagyon messze vannak tőlünk.

Néhány primitív puhatestű, néhány zuzmó, baktérium, ázalag, amely a Földön ismeretlen: lényegében ez volt sok év expedícióinak minden eredménye. No de még ha volnának is ilyen lények, vajon nem lenne okosabb dolguk, mint apró járőrrakétákra vadászni ebben az átkozott, üres szektorban? És hogyan közelítenék meg őket észrevétlenül?

Az efféle kérdésekből nyomban kiviláglik, hogy az egész hipotézis abszolút, gigászi képtelenség; és oly sok az ilyen kérdés, hogy a játék maradék kis értelmét is elveszíti. Pirx, jóllehet a repülés kilencedik órájában már semmiféle elmetornától sem riadt vissza, e kíméletlenül józan igazságok fényében alig tudta rávenni magát, hogy legalább egy kis időre teret adjon képzeletében a démoni csillaglényeknek.

Időnként, mikor a súlytalanság ellenére fárasztani kezdte az örökösen egyforma testhelyzet, kicsit megdöntötte a fotelt, amelybe szorosan bele volt szíjazva, aztán hol jobbra, hol balra nézett, és közben, bármilyen furcsa, egyáltalán nem látta a háromszáztizenegy ellenőrző lámpát, lüktető képernyőt, mutatót és mérőórát, mert olyanok voltak számára, mint az átlagember számára az ismerős arc vonásai, melyeket oly jól és oly régóta ismer, hogy nem kell már a szájszöglet biggyedését, a szem villanását vagy a homlok ráncait fürkésznie, anélkül is rögtön tudja, mit fejez ki az arc. Így olvadtak a műszerek és az ernyők Pirx szemében egyetlen egésszé, amely azt mondotta, hogy minden rendben van. Mikor aztán ismét előrenézett, a két nagy csillagképernyőt látta, köztük pedig saját arcát a homlokát és állát részben eltakaró, sárga sisak ablakában.

A két csillagernyő között ugyanis tükör volt, nem túlságosan nagy, de úgy helyezték el, hogy a pilóta éppen saját magát lássa benne, és semmi mást. Hogy a tükör tulajdonképpen miért van ott és mire szolgál, azt homály borítja. Helyesebben, a tükör felszerelése mellett szóló bölcs érvek ismeretesek, de nemigen győzik meg a pilótákat. Az érveket a pszichológusok találták ki. Bármennyire furcsán hangzik — mondják ők —, az ember gyakran, főleg ha hosszabb ideig egyedül van, felhagy saját lelkiállapotának és érzelmeinek ellenőrzésével, és teljesen váratlanul megtörténhet, hogy valami hipnotikus zsibbadás vesz erőt rajta, sőt nyitott szemmel éber álomba zuhan, amelyből nem mindig sikerül időben felébredni. Mások nem tudni, honnét előkúszó érzéki csalódások, szorongásos állapotok vagy heves indulatok rabjai lesznek, s mindeme ingerek legjobb gyógyszere állítólag saját arcunk ellenőrzése. Lehet, viszont tíz-húsz órán át egyre a saját arcunkat bámulni, és akarva, nem akarva minden rándulását megfigyelni roppant kellemetlen. Ezt is kevesen tudják a járőrrakéták pilótáin kívül. Rendszerint ártatlanul kezdődik a dolog, valamilyen pofát vág az ember, elfintorodik egy kicsit, vagy rávigyorog a saját képmására, aztán már egymást követik az egyre torzabb fintorok; így van ez, mikor egy ilyen természetellenes helyzet tovább tart, mint ameddig józanul el lehet viselni.

— Szerencsére Pirx nem sokat törődött saját ábrázatával, nem úgy, mint néhány pilótatársa. Erről persze senki sem tud bizonyosat, nem is lehet, de azt beszélik, hogy némelyek zsibbasztó unalmukban vagy minden illendőséget feledő elbárgyulásukban olyasmiket kezdtek csinálni, hogy elmondani is kínos: például leköpték saját tükörképüket, aztán szégyellték a dolgot, és természetesen meg kellett tenniük, ami a legszigorúbban tilos: kikapcsolni az öveket, felállni és a súlytalanság állapotában odamenni, vagyis inkább odaúszni a tükörhöz, hogy leszállás előtt valahogyan megtisztítsák. Sőt, néhányan makacsul állítják, hogy Wuertz, aki harminchárom méter mélyen vágódott bele a leszállópálya betonlemezébe, későn kapott észbe, és a tükör törölgetésével volt elfoglalva, mikor hajója a légkörbe ért.

Pirx pilóta sohasem csinált efféléket, és ami még fontosabb: a legcsekélyebb kísértést sem érezte, hogy a tükörre köpködjön, pedig sokan állítólag csak kemény belső küzdelmek árán tudják legyőzni ezt a kísértést, s ezen csak az nevet, aki még sohasem volt egyedül járőrben. Pirx mindig, még lególmosabb unalmában is kitalált végül valamit, s aköré gombolyította minden egyéb kusza és homályos érzését és gondolatát, mint a nagyon hosszú és gubancos fonalat a szilárd orsó köré.

Az óra — a közönséges időmérő óra — éjjel tizenegyet mutatott. Tizenhárom perc múlva eléri pályájának a Naptól legtávolabb eső szakaszát. Köhintett néhányat, hogy kipróbálja a mikrofont, találomra feladta a számítógépnek, hogy vonjon negyedik gyököt 8769983410567396-ból, oda se pillantott az eredményre, melyet a számítógép lázas sietséggel adott meg, vadul őrölve ablakaiban a számjegyeket, és olyan idegesen rezegtetve őket, mintha isten tudja, mi függne ettől az eredménytől, aztán arra gondolt, hogy leszállás után először is kidobja a rakétából a zsilipen át a kesztyűjét — csak úgy —, majd cigarettára gyújt, és fölmegy a kantinba, rendel egy jó fűszeres cigánypecsenyét, pirospaprikával, hozzá egy korsó sört — szerette a sört —, amikor észrevette a fénypontot.

Látszólag üres pillantással bámulta a bal oldali elülső képernyőt, egész lelkével a kantinban volt, már a ropogósra sült burgonya illatát is érezte — külön az ő számára készítik —, mégis mihelyt a fénypont a képernyőre siklott, azonnal megfeszült minden izma, úgyhogy ha le nincs szíjazva, biztosan felrepül a székből.

A kereken egy méter átmérőjű képernyő sötéten ásítozott, mint egy fekete kút — közepe táján a Kígyó csillagkép Rhója fénylett, a Tejutat kettévágta a képernyőn végigfutó, csillagporral szegélyezett kettős fekete sáv. Ebbe a mozdulatlan képbe úszott be lassan a parányi fénypont; parányi, de sokkal élesebb, mint akármelyik csillag. Fénye nem volt erős, Pirx csak azért vette rögtön észre, mert a fénypont mozgott.

Mozgó fénypontokat is gyakran lát az ember az űrben a rakéták helyzetlámpáit. Általában nem égnek, csak rádiófelhívásra gyújtják fel őket, azonosítás céljából. A rakéták lámpái különbözőek, attól függően, hogy utasszállító hajóról, teherrakétáról, gyors ballisztikus rakétáról, járőrhajóról, az űrszolgálat hajóiról, tartályhajókról vagy egyebekről van szó. Sokféleképpen helyezkednek el és változatos színűek, egyetlen kivétellel: fehér nincs köztük. Fehér lámpa azért nincs a hajókon, hogy mindig meg lehessen különböztetni őket a csillagoktól. Ha ugyanis egy rakéta pontosan a másik után repül, az első hajó fehér fénye, a másikról nézve, mozdulatlannak tetszhet, ezt pedig el kell kerülni, mert félrevezetheti a második hajó pilótáját.

De ez a fénypont, amely lustán a képernyőre úszott, teljesen fehér volt. Pirx érezte, hogy a szeme lassacskán kidülled. Hunyorítani sem mert, annyisa félt, hogy szem elől téveszti. Mikor már égni kezdett a szeme, hunyorított — de nem változott semmi. A fehér pont békésen siklott előre, már csak tíz-húsz centiméter választotta el az ernyő túlsó szélétől. Egy perc, és eltűnik a látómezőből.

Pirx pilóta keze ösztönösen megragadta a megfelelő fogantyút, oda sem kellett néznie. Az üresjáratból hirtelen fölébresztett máglya meglódította a hajót. A gyorsulás belepréselte Pirxet a szivacsos fotelba, a csillagok elmozdultak az ernyőkön, a Tejút ferdén lefelé úszott, mintha csakugyan tej csordogálna rajta, a mozgó fénypont viszont megállt — a rakéta orra pontosan rászegeződött, megcélozta, mint a vizsla orra a bozótba pottyant foglyot. Hiába, mit tesz a gyakorlat!

Az egész manőver tíz másodpercig sem tartott.

Pirx pilótának eddig még nem volt ideje gondolkodni; most legelőször is az jutott eszébe, hogy amit lát, csak káprázat lehet, mert ilyesmi nem létezik. Ez a gondolat becsületére válik. Az emberek általában túlságosan bíznak érzékszerveikben, és ha elhunyt ismerősüket pillantják meg az utcán, inkább készek feltételezni, hogy az illető feltámadt, mint hogy ők hibbantak meg.

Pirx pilóta benyúlt a fotel belső zsebébe, kihalászott egy üvegcsét, orrába illesztette a két kis üvegcsövet, s akkorát szippantott, hogy könnybe lábadt a szeme. A Pszichrán állítólag még a jógik kataleptikus állapotát és a szentek látomásait is eloszlatja. A fénypont azonban most is ott úszott a bal képernyő közepe táján, Pirx szeme előtt. Mivel megtette, amit kellett, helyére csúsztatta az üvegcsét, kicsit manőverezett a kormánnyal, s amikor meggyőződött róla, hogy azonos pályán halad a fénypont nyomában, a radarra pillantott, hogy felbecsülje a fénylő tárgy távolságát.

És most érte a második megrázkódtatás: a meteoradar ernyője üres volt. Csak az erős napfénynek kitett foszforcsíkként izzó, zöldes vezérsugár járt rajta körbe-körbe, de a leghalványabb foltocska sem látszott — semmi, az égvilágon semmi.

Pirx pilóta természetesen nem arra gondolt, hogy kísértet lebeg előtte, dicsfénnyel a feje körül. Nem hitt a szellemekben, bár bizonyos körülmények között mesélgetett róluk egyes ismerőseinek — hölgyismerősöknek —, de ilyenkor nem spiritizmusról volt szó.

Pirx csupán azt gondolta, hogy az, ami után repül, nem élettelen kozmikus test, mert azok mindig visszaverik a radar sugárnyalábját. Csak a centiméteres hullámokat elnyelő, kioltó és szétszóró anyaggal, bevont mesterségesen gyártott tárgyak nem adnak optikai visszhangot.

Pirx pilóta megköszörülte a torkát, és lassan, kimérten, érezve, amint mozgógégéje enyhe nyomást gyakorol a ráillesztett laringofonra, így szólt:

— AMU 111-es járőr hívja az ezerszázkettő per kettes szektorban repülő objektumot, amely megközelítőleg az ezernégyszáznégyes szektor felé halad, egy fehér helyzetlámpával. Kérem, adja meg CQD-ját. Kérem, adja meg CQD-ját. Vétel.

És várt, hogy most mi lesz.

Múltak a másodpercek, a percek — válasz nem érkezett. Ezzel szemben Pirx pilóta észrevette, hogy a fénypont halványul, tehát távolodik tőle. A radartávmérő nem mondhatott semmit, de tartalékképpen volt egy optikai távmérője is, habár elég primitív. Jól előrenyújtotta a lábát, és a pedálra taposott. A távmérő leereszkedett, olyan volt, mint egy távcső. Pirx a bal kezével szeme elé húzta, s hozzálátott az élesség beállításához.

Szinte azonnal meglátta lencséje előtt a fénypontot, de most már nem volt pontszerű. Megnőtt a látótérben, akkora volt, mint egy borsószem öt méterről nézve, tehát űrviszonyok között egyszerűen óriási. Kerek, de kissé lapultnak látszó felületén keskeny, sötét sávok úsztak lassan jobbról balra, mintha például egy vastag, fekete hajszálat mozgatnának közvetlenül a távmérő lencséje előtt. Pontosan ilyen ködösek, elmosódottak voltak ezek a sötét sávok, de folyamatosan, egymás után siklottak át a korongon, mindig jobbról balra.

Pirx csavargatni kezdte a szabályozót, de a fényfoltocska sehogy sem akart élesebbé válni, így hát az erre szolgáló második prizmával félbevágta, aztán összeigazgatta két eltolódott felét, s amikor ez sikerült, a skálára pillantott — és harmadszor is kővé dermedt.

A fénylő objektum négy kilométernyire repült a rakétájától! Olyan ez, mintha valaki versenyautóval száguldva hirtelen öt milliméternyire találná magát egy másik autótól. A négy kilométeres távolság éppen ilyen veszélyesnek és tilosnak számít az űrben.

Pirxnek már nem maradt sok tennivalója. A fénypontra irányította a külső távhőmérőt — távvezérelt karral mozgatta az irányzékot, amíg pontosan rá nem állt a tejszerűen derengő pontra —, és szeme sarkából leolvasta az eredményt: 24 Kelvin fok.

Ez azt jelentette, hogy a fényforrás hőmérséklete ugyanannyi, mint a környező űré — mindössze 24 fokkal magasabb az abszolút nulla pontnál.

Most már szinte teljesen biztos volt benne, hogy a fénypont nem létezhet, nem világíthat, még kevésbé mozoghat — de mivel mégis az orra előtt úszott, tovább követte.

A fény szemlátomást gyengült, egyre gyorsabban. Egy perc múlva megállapította, hogy a fényforrás már száz kilométerre távolodott tőle. Megnövelte sebességét.

Ekkor történt talán a legelképesztőbb dolog.

A fénypont eleinte hagyta, hogy utolérje. Már csak 80, 70, 50, 40 kilométerre volt a hajó orrától. Aztán megint előre szökött. Pirx tovább növelte sebességét, 75 kilométerre másodpercenként. A fénypont sebessége 76 volt. Pirx megint gyorsított, de már nem ilyen apránként. Félerőre állította a motort, s a hajó kilőtt. A földi nehézkedés háromszorosa préselte a pilótát a párnázott fotelba. A kis nyugalmi tömegű AMU rakéta úgy gyorsult, mint egy versenyautó. Kisvártatva már másodpercenként 140-nel száguldott.

A fénypont sebessége 140,5 volt.

Pirx pilóta érezte, hogy melege kezd lenni. Teljes erőre kapcsolt. Az AMU 111 felbúgott, mint a megpendített húr. A sebességmérő, amely a mozdulatlan csillagképekhez viszonyított sebességet mutatja, gyorsan kúszott felfelé: 155–168 — 177–190 — 200.

Kétszáznál Pirx megnézte a távmérőt, ami tíztusázóhoz méltó sportteljesítmény volt, tekintettel a 4 g gyorsulásra.

A fénypont szemlátomást közeledett, nőtt — már csak tizenöt, aztán tíz, végül hat kilométerre volt — még egy pillanat, és három kilométernyire. Most nagyobbnak látszott, mint egy borsószem kinyújtott tenyerünkön. Korongján most is elmosódott, sötét sávok vonultak át. Fénye a kettes nagyságrendű csillagokéval vetekedett, de korong volt, és nem pont, mint a csillagok.

Az AMU 111 kitett magáért. Pirx büszke volt rá. A kis pilótafülkében meg sem rezdült semmi, még akkor sem, amikor hirtelen teljes meghajtásra kapcsolt — semmi berezgés! A tolóerő ideálisan tengelyirányú, a fúvókák csiszolása tökéletes, a motor húz, mint a sátán.

A fénypont egyre közeledett, most rendkívül lassan. Már csak két kilométerre volt. Ekkor Pirx villámgyorsan gondolkodni kezdett.

Ez az egész história nagyon furcsa. A fénypont nem tartozhat földi hajóhoz. Űrkalózok? Nevetséges. Űrkalózok nincsenek, és különben is, mi a csudát keresnének itt, ahol a madár se jár? A fénypont igen gyorsan mozog, sebességét könnyen változtatja, pillanatok alatt gyorsít vagy fékez. Ha akarja, elmenekül, most meg közel engedi magához. Ez különösen nem tetszett Pirxnek. Arra gondolt, hogy így viselkedik — a csalétek. Például a horogra tűzött giliszta a hal orra előtt.

És, persze, rögtön a horogra gondolt.

— Várj csak, öregem — szólt magában Pirx, és hirtelen úgy lefékezett, mintha legalábbis egy planetoid tűnt volna föl előtte, bár sem a radar, sem a képernyők nem mutattak semmit. Noha ösztönösen leszegte a fejét, melléhez szorítva állát, amennyire csak bírta, az automata pedig villámgyorsan feltöltötte szkafanderét sűrített oxigénnel, hogy a lassulás sokkját kivédje — néhány percre elsötétült előtte a világ.

A graviméter mutatója mínusz 7-re ugrott, megingott, aztán lassan felkúszott mínusz 4-re. Az AMU 111 sebességének csaknem egyharmadát elvesztette: már csak másodpercenként 145 kilométerrel repült.

Hol a fénypont? Egy pillanatra megijedt, hogy elvesztette. Nem, megvan. De messze. Az optikai távmérő szerint 240 kilométerre. Ennél többet kellett volna megtennie két másodperc alatt. Tehát — rögtön az ő manővere után — amaz is hirtelen csökkentette sebességét!

Ekkor — később maga is csodálkozott, hogy csak ekkor — jutott eszébe, hogy biztosan éppen ez az a titokzatos valami, amivel Thomas és Wilmer találkozott őrjárata közben.

Eddig nem is gondolt veszélyre. Most belényilallt a félelem. Csak egy futó kétely erejéig. Persze hogy ilyesmi nem történhet — de hátha ez mégis egy idegen, nem földi űrhajó fénye? Szemlátomást közeledett, csökkentette sebességét, 60, 50, 30 kilométerre volt — Pirx gyorsított egy kicsit, és elámult, milyen villámgyorsan megnőtt a fényfolt — már megint ott volt közvetlenül előtte, két kilométerre a rakétájától!

A fotel másik zsebében huszonnégyszeres nagyítású éjszakai távcsövet tartottak; csak kivételesen használták, például ha elromlott a radar, és sötét oldaláról kellett megközelíteni valami műholdat. De most éppen kapóra jött. Akkorára nagyította a fényfoltot, mintha nem egészen száz méterre lenne. A távcsövön át kis korongnak látszott, fehér volt, mint a tej, vagy inkább, mint a vizes tej, és kisebb, mint a Hold a Földről nézve. Függőleges, sötét sávok vonultak át rajta. És a csillagok, mikor eltakarta őket, nem tűntek el azonnal, hanem csak egy idő múlva, mintha a fehér korong széle kissé ritkább és áttetszőbb volna a közepénél.

De a tejfehér korong körül semmi sem takarta el a csillagok fényét. Száz méterről — a távcsövön át — egy láda nagyságú űrhajót is meglátott volna. De nem volt ott semmi. Semmiféle hajó. A fény nem egy rakéta helyzetlámpája vagy torkolatlángja.

Nincs ott semmi más, csak egy magányosan repülő, fehér fényfolt.

Meg kell bolondulni.

Óriási kedve támadt, hogy rálőjön a tejfehér korongra. Ez nem olyan egyszerű, mivel az AMU 111-en nincs semmiféle fegyver. A szabályzatban nem esik szó fegyverhasználatról. Pirx csupán két dolgot lőhetett ki a kabinból: önmagát vagy a szondagömböt. A járőrhajókat úgy építik, hogy a pilóta lassítószalagon függő, szigetelt burokban kilőheti magát. Ezt csak végszükségben teszi, hiszen ha kilőtte magát, természetesen már nem juthat vissza a rakétába. Maradt tehát a szondagömb. Ez nagyon egyszerű eszköz: vékony falú, üres gumigömb, olyan szorosan összegöngyölve, hogy gerelyre hasonlít. Alumíniumréteget gőzölnek rá, hogy jobban lehessen látni. Az aerodinamométer adataiból a pilóta nem mindig tudja megállapítani, hogy belépett-e már a bolygó légkörébe. Márpedig tudnia kell, hogy nincs-e hajója útjában ritka gáz. Ilyenkor kilövi a gömböt, amely automatikusan felfúvódik, és a hajóénál valamivel nagyobb sebességgel repül. Fényes foltja öt-hat kilométerről is látszik. Ha gázba jut, akármilyen ritka is az, felhevül a súrlódástól, és szétpukkan. Ekkor a pilóta tudja, hogy ideje megkezdeni a fékezést. Pirx igyekezett a hajó orrával megcélozni a homályos kis korongot. Radarral nem mérhette be, tehát az optikai irányzékot használta. Roppant nehéz egy ilyen kis tárgyat csaknem két kilométerről eltalálni. Mégis lőni próbált, de a korong nem engedte, hogy célba vegye. Valahányszor feléje fordította az AMU orrát, finoman manőverezve az oldalfúvókákkal, a korong nyugodtan félresiklott, és megint ott volt a bal oldali csillagernyő közepében. Négyszer ismételte meg ezt a manővert, minden alkalommal egy kicsit gyorsabban, mintha egyre inkább kiismerné Pirx szándékait. Nem akarta, hogy az AMU orra pontosan rá irányuljon, mindig kissé oldalazva repült.

Fantasztikus! Ahhoz, hogy két kilométer távolságból észrevegye az AMU orrának apró elmozdulását, gigászi távcsővel kellene rendelkeznie — ilyesminek pedig Pirx nyomát sem látta. És a korong mégis pontosan végrehajtotta a manővert, talán fél másodperces késéssel.

Pirx egyre nyugtalanabb lett. Igazán mindent megpróbált már, hogy azonosítsa a titokzatos repülő objektumot, de egy lépéssel sem jutott előbbre. Bénán ült, a fogantyúkat markoló ujjai lassan elzsibbadtak — és hirtelen ráeszmélt, hogy társaival is pontosan ez történhetett. Találkoztak a fényponttal, először a CQD-ját kérdezgették, úgy vélve, hogy valami furcsa hajó került elébük, amikor nem válaszolt, a nyomába eredtek, egyre gyorsabban üldözték, biztosan távcsővel is szemügyre vették, akárcsak ő, megfigyelték a korongon átvonuló vékony, sötét sávokat, talán a szondagömböt is kilőtték, és aztán — amit ezután tettek, amiatt nem tértek többé vissza.

Amikor ráébredt, milyen közel van ugyanehhez a sorshoz, nem is félelmet érzett, hanem kétségbeesést. Lidércnyomáshoz hasonló érzés fogta el — egy ideig nem is tudta, Pirx-e a vagy Wilmer vagy Thomas. Mert akkor is pontosan így kellett történnie — ezt már tudta. Dermedten ült, megbénította a bizonyosság, hogy nincs menekülés. S a legszörnyűbb az volt, hogy el sem tudta képzelni, milyen veszély fenyegeti, hiszen az egész térség üres… Üres?

Igen, a szektor üreg, de ő már több mint egy órája hajszolja ezt a fényjelenséget, és közben másodpercenként 230 kilométeres sebességgel is repült! Lehet, sőt nagyon valószínű, hogy már a szektor határán van, vagy el is hagyta. Mi jön azután? A következő szektor: az 1009-es, újabb másféltrillió köbkilométer űr. Űr, ahol minden irányban, millió kilométerekre csak űr van — és két kilométerre a hajója orrától egy fehér fény táncol.

Minden erejét megfeszítve gondolkodni kezdett, hogy mit csinálhatott most, éppen most, Wilmer vagy Thomas. Wilmer és Thomas. Mert neki egészen mást kell tennie. Különben nem tér vissza.

Újra megnyomta a féket. A mutató megremegett. A hajó lelassult. Már csak 30, 22, 13, azután 5 kilométerrel repült másodpercenként. Már csak 0,9-cel. Már csak pár száz méterrel másodpercenként — a mutató a nulla fölött remegett. A szabályzat szerint a hajó megállt. Persze az űrben mindig van valami sebessége, valamihez képest. Nem tud lecövekelni, mint a földbe vert karó.

A fényfolt kisebb lett. Távolodott, halványodott — azután nem kisebbedett többé. Nőni kezdett, megint nagy lett, aztán megállt — éppúgy, mint ő. Két kilométernyire a hajó orrától.

Mi az, amit Wilmer és Thomas nem csinált volna? Amit biztosan nem tettek volna? Nem menekültek volna el egy ilyen tetves, hülye kis fénypont elől, egy vacak tejpacni elől!

Visszafordulni nem akart: ha megfordul, elveszti a szeme elől. Tatja mögé kerül, és ami a tat mögött van, azt nehezebb szemmel tartani: az oldalernyő felé kell forgolódni. És egyáltalán: nem akarta, hogy a tatja mögött legyen. Állandóan, pontosan látni akarta. Farolni kezdett tehát, a fékező fúvókákat használva meghajtásra. Ilyesmiket is tudni kell, az űrhajóvezetés ábécéjéhez tartozik. Mínusz 1 g, mínusz 1,6, mínusz 2; a rakéta nem haladt olyan tökéletesen, mint előremenet. Orra kicsit kilengett — a fékező fúvókák lassításra valók, és nem meghajtásra.

A fény mintha tétovázott volna. Néhány másodpercig kisebbedett, hátramaradt, egy pillanatra eltakarta az Eriden Alfáját, továbbsiklott, elkeveredett a névtelen kis csillagok között — aztán utánaeredt.

Az istennek se akart lekopni róla.

„Nyugalom — gondolta Pirx —, végül is mit csinálhat velem? Egy vacak, fénylő kis poloska. És egyáltalán, mit érdekel engem az egész? Nekem a szektort kell járnom. Egye meg a fene.”

Így fortyogott, de persze egy pillanatra sem vette le a szemét a fénypontról. Találkozásuk óta idestova két óra telt el. Olykor égni kezdett a szeme, kicsit könnyezett is. Meresztette, ahogy bírta, s közben egyre farolt. Hátramenetben nem lehet túl gyorsan repülni, a fékeket nem folyamatos munkára méretezték. Másodpercenként nyolc kilométerrel repült hát, és verítékezett.

Egy ideje érezte, hogy valami van a nyakával — mintha csipkednék, vagy mintha apránként lefelé nyúznák a bőrét, a torkától a mellkasa felé —, szája pedig kissé kiszáradt. Nem törődött vele, nagyobb gondja volt annál, hogy száraz a szája, és bizsereg a bőr a nyakán. Aztán meg zsibbadni kezdett: nem érezte a karjai helyzetét. A lábait érezte; jobb lába a fékpedált nyomta.

Mozdítani próbálta a karját, de a fénypontot nem akarta szem elől téveszteni. Mintha közeledne — talán 1,9 kilométernyire van a hajótól, talán 1,8-ra. És ha utoléri?

Fel akarta emelni a kezét — nem bírta. A másikat sem. De nemcsak emelni nem bírta — egyáltalán nem érezte a két kezét, mintha nem is léteznének. Rájuk akart nézni, de nyaka nem mozdult. Görcsös és merev volt, mint egy tuskó.

Páni félelem fogta el. Miért is nem tette meg, ami szent kötelessége? Miért nem hívta a fénypont megpillantása után azonnal rádión a Bázist, miért nem tett jelentést?

Mert félt, hogy kinevetik. Wilmer és Thomas is biztosan ettől félt. Elképzelte, micsoda nevetés törne ki a rádiós szobában. Fénypont! Fehér fénypont, amely előbb menekül a hajó elől, azután kergeti! Jó vicc! Azt válaszolnák, hogy csípje meg magát és ébredjen fel.

De most már mindegy. Még egyszer a képernyőre pillantott, és megszólalt:

— AMU 111-es járőr hívja a Bázist…

Illetve: meg akart szólalni. De nem bírt. Egyetlen szó sem jött ki a torkán, csak valami artikulálatlan hebegés. Minden erejét megfeszítette, és szájából üvöltés tört elő. Ekkor — most először — szeme lesiklott a csillagernyőről, és a tükörre esett. A pilótaszékből, a gömbölyű sárga sisakból egy szörnyeteg nézett rá vissza.

Óriási, dülledt, kiguvadt szemében pokoli rémület ült, tátott békaszájában fekete nyelv forgott. Nyaka helyén szüntelenül rezgő, kifeszített húrok vibráltak, alsó állkapcsa közéjük csuklott — s ez az egyre dagadó pofájú, szürke rém üvöltözött.

Megpróbálta behunyni a szemét — nem bírta. A képernyőre akart nézni — nem sikerült. A fotelba szíjazott rém egyre hevesebben rángatózott, mintha szét akarná tépni szíjait. Pirx csak bámulta — mert semmi másra nem volt képes. Nem érezte, hogy rángatózik, nem érzett semmit. Csak annyit, hogy fulladozni kezd, mert nem bír lélegzetet venni.

Valahonnét — közelről — iszonyú fogcsikorgatást hallott. Már egyáltalán nem volt Pirx, nem tudott semmit, nem volt se karja, se teste, csak lába, amely a fékpedált nyomja. Érezte, hogy csak a látása marad meg, az is elködösül, sok apró, fehér fénypont kezd vibrálni a szeme előtt. Megmozdította a lábát. Remegni kezdett. Fölemelte. Leengedte. A rém a tükörben hamuszürke volt, szája habzott. Szemei majd kiugrottak. Rángatózott.

Ekkor megtette az egyedüli mozdulatot, amire még képes volt. Meglendítette a lábát, magasba lökte, térdével teljes erejéből az arcába rúgott. Szétzúzott szájába éles fájdalom hasított, állán végigcsordult a vér, elvakult.

— Aáááá — hörögte. — Aáááá.

Ez az ő hangja volt.

A fájdalom elveszett valahol, megint nem érzett semmit. Mi történt? Hol van? Nincs sehol. Nincs semmi… Verte, zúzta térdével az arcát, hánykolódott, mint egy őrült — de az üvöltés abbamaradt. Szaggatott, vértől csukladozó jajgatást hallott: saját jajgatását.

Már voltak kezei. Merev tuskók voltak, és a legkisebb mozdulatnál is szörnyen fájtak, mintha minden izom megszakadt volna bennük — de mozgatni tudta őket.

Zsibbadt ujjaival vaktában bontogatni kezdte szíjait. Megragadta a karfát. Felállt. Lábai remegtek, egész teste sajgott, mintha minden csontját összetörték volna. Megkapaszkodott a kormányfülkét ferdén átszelő kötélben, és a tükörhöz ment. Két kézzel a keretére támaszkodott.

A tükörből Pirx pilóta nézett vissza.

Már nem volt szürke — arca vérben ázott, orra tülökké dagadt. Felhasadt ajkából csurgott a vér. Orcái még kékek és duzzadtak voltak, szeme alatt fekete véraláfutások, nyakán még remegett valami a bőr alatt, de egyre gyengébben — és ő volt az, Pirx. Hosszan törölgette álláról a vért, köpött egyet, köhögött, mélyeket lélegzett, olyan gyönge volt, mint egy gyerek.

Hátrább lépett. A képernyőre pillantott. A hajó még egyre hátrafelé repült, már meghajtás nélkül, pusztán lendületből. A fehér korong mögötte úszott, két kilométerre.

A kötélbe kapaszkodva visszament a székéhez. Teljesen képtelen volt gondolkodni. Csak most kezdett reszketni a keze, de ez szabályos tünet a sokk után, ezt ismerte, ettől nem félt. Fotelja előtt valami változást vett észre.

Az automata adó dobozának teteje behorpadt. Félrelökte a födelét, s látta, hogy az alkatrészek pozdorjává törtek. Ez meg hogyan történt? Nyilván ő rúgott bele az adóba. De mikor?

Visszaült a helyére, bekapcsolta az oldalfúvókát, kanyarodni kezdett.

A fehér korong megingott, végigúszott a képernyőn, elérte a szélét — és ahelyett, hogy eltűnt volna, visszaverődött, mint egy labda! Visszatért az ernyő közepére!

— Te dög! — ordított fel Pirx. Gyűlölettel és undorral meredt a fénypontra.

És e miatt a marhaság miatt kis híján „örök pályára” lépett! Ha a fénypont a kanyarnál nem tűnt el a képernyőről, akkor egyáltalán nem létezik: nyilván maga a képernyő produkálja. Hiszen a képernyő nem ablak, a rakétának nincs ablaka. Televíziós berendezése van: kívül, a páncélon, az objektívek, belül pedig a készülék, amely az elektromos impulzusokat képpé alakítja a katódsugárcsőben. Szóval elromlott a készülék? Ilyen furcsa módon? Wilmernél is, Thomasnál is? Hogy lehet az? És mi történt velük azután?

Most azonban más dolga volt. Bekapcsolta a tartalékadót.

— AMU 111-es járőr hívja a Bázist — mondta. — AMU 111-es járőr hívja a Bázist. Az 1009-es és 1010-es szektor határán vagyok, egyenlítői övezet, készülékhibát fedeztem fel, megkezdem a visszatérést…

Amikor Pirx hat órával később leszállt, egy teljes hónapig tartó, nagyarányú vizsgálat kezdődött. A szakértők először is rávetették magukat a televíziós készülékre. Újfajta, tökéletesített készülék volt — minden AMU járőrhajót ilyennel láttak el. Egy éve szerelték fel, és kitűnően bevált. Soha a legparányibb hibája sem volt.

Az elektronikusok vért izzadtak, amíg végre felderítették a fénypont megjelenésének mechanizmusát. A készülék katódsugárcsövében néhány ezer órai működés után elromlott a vákuum, az ernyő belső felületén kóbor áram keletkezett, s ez alkotta az ernyőn a tejfehér folt képét. A töltés az ernyő közepén mozgott, elég bonyolult törvényszerűségek szerint. Mikor a hajó nagy lendülettel haladt, a töltés kissé nagyobb területen ömlött szét, mintegy szétlapult az ernyő belső felületén — ilyenkor úgy tetszett, mintha a folt közeledne a rakétához. Hátramenetbe kapcsolásnál a töltés a cső mélyébe úszott, ha pedig a sebesség megállapodott és változatlan maradt, lassan visszatért az ernyő közepére. Mozoghatott is rajta minden irányban, de ha a rakéta állandó pályán, meghajtás nélkül haladt, legszívesebben a kellős közepén gyűlt össze. És így tovább, és így tovább — a rejtélyes töltés kutatásának vége-hossza nem volt, mozgástörvényeit hatsoros képletek írták le. Az is kiderült, hogy az erősebb fényhatások eloszlatják a töltést a képcső belsejében. Csak akkor koncentrálódik, ha a felfogott impulzusok feszültsége olyan gyenge, mint a kozmikus térben, távol a Naptól. Ha csak egyetlen napsugár is érte a készüléket, a töltés eloszlott és órákra eltűnt.

Nagyjából ezt állapították meg az elektronikusok; egész könyv lett belőle, sűrűn telehintve matematikával. Aztán munkához láttak az orvosok, a pszichológusok, az asztroneurózis és asztropszichózis neves szakértői. Újabb hosszú hetek után kiderítették, hogy a kóbor töltés lüktetett (ezért látott a szemlélő sötét sávokat átvonulni a fénykorongon), és a szabad szemmel egyenként nem észlelhető, rövid felvillanások frekvenciája az agykéreg úgynevezett „théta” ritmusára rárakódva addig növelte a kéregpotenciál kilengését, míg hirtelen beállt az epilepsziáshoz hasonló roham. Bekövetkezését előmozdították a körülmények is: a teljes külső nyugalom, minden egyéb impulzus hiánya a fényhatásokon kívül, és a villódzó fénypont hosszan tartó, merev figyelése.

A szakemberek, akik mindezt kiderítették, természetesen híressé váltak. Az elektronikusok ma világszerte ismerik a Ledieux-Harper effektust, vagyis a kóbor töltések keletkezését katódcső-szupervákuumban, az asztrobiológusok pedig a Nuggelheimer-féle komplex ataktikus-katatonikus-klonikus szindrómát.

Pirx személye ismeretlen maradt a tudomány világában, és csak a nagyon figyelmes újságolvasók tudhatták meg néhány délutáni lap petittel szedett kis híréből, hogy Pirx jóvoltából nem fenyegeti többé a pilótákat Wilmer és Thomas sorsa — akik teljes üzemre kapcsolva hajójuk motorját, eszméletüket vesztették a lidércfény üldözése közben, s elnyelte őket a végtelen űr.

Pirxet tehát elkerülte a hírnév — de ő cseppet sem búsult emiatt. Szépen megcsináltatta fogát, melyet térdével kivert, és még a fogorvost is saját zsebéből fizette ki.

Murányi Beatrix fordítása