Pirx pilóta kalandjai

VADÁSZAT

Dúlva-fúlva csörtetett ki a kapitányságról. Ennek is éppen vele kellett megtörténnie! Nem jött meg a rakomány a szállító vállalattól — egyszerűen nem jött meg, és kész. A kapitányságon se tudtak többet. Hogyne, kaptak egy sürgönyt: „Szállítmány 72 órát késik — szerződés szerinti kötbért számlájukra befizetem — Enstrand.” Ennyi, és egy szóval se több. A kereskedelmi tanácsosnál is hiába járt. Márpedig a kikötőben helyszűke van, és a kapitányság nem érte be a szerződés szerinti kötbérrel. Kötbér ide vagy oda, legjobb lenne, ha a navigátor lenne szíves felszállni és körpályára állni. A motort leállíthatja, üzemanyagot nem fogyaszt, kivárja fent azt a három napot, és visszajön. Mibe kerül az magának? Három napig keringjen a Hold körül, csak azért, mert a szállítmány lerohadt valahol! Pirx nem is tudta, mit válaszoljon erre. Szerencsére eszébe jutott a kollektív szerződés. Előrukkolt az űrbeli tartózkodás normáival, amiket a szakszervezet megállapított; no, erre aztán engedtek. Elvégre nem a Nyugodt Nap Évében vagyunk. A sugáradag nem közömbös. Tehát manőverezni kellene, a Hold mögé bújni a Nap elől, ehhez a bújósdihoz folyton járatnia motort; ki fizeti ezt meg? A szállító nyilván nem, talán a kapitányság? Tudják az urak, mibe kerül tíz perc teljes járat a hetvenmillió kilowattos reaktorral?! Egy szó, mint száz, végül megkapta az állási engedélyt, de csak hetvenkét órára, plusz négy óra annak az átkozott darabárunak a berakodására, egy perccel se több! Olyan arcot vágtak hozzá, mint akik kegyet gyakorolnak. Mintha ő tehetne róla. Pedig ő percnyi pontossággal megérkezett, holott nem is egyenesen a Marsról jött — no de ha a szállító vállalat…

Dühében majdnem elfelejtette, hol van, és kimenet úgy megnyomta a kilincset, hogy felszökkent a mennyezetig. Elrestellte magát, körülnézett, de nem volt ott senki. Egyáltalán, az egész Luna üresnek látszott. Igaz, megkezdődtek a nagy munkák párszáz kilométerre innét, északon, a Hypatia és a Torricelli között: A mérnökök és technikusok, akik egy hónapja még itt nyüzsögtek, átmentek az építkezésre. A nagy ENSZ-terv, a Luna II, egyre több embert vonz oda a Földről. „Most legalább simán kapok szállodai szobát” — gondolta, míg a mozgólépcső a föld alatti város legalsó szintjére vitte. A fénycsövek hideg, nappali fényt árasztottak. Csak minden második égett. Takarékoskodnak! Benyomta az üvegajtót, és belépett a szerény előcsarnokba. Persze, volt szoba, de még mennyi! Ahányat csak óhajt! A portán hagyta kis bőröndjét, helyesebben útitáskáját. Kicsit aggasztotta, ügyel-e Tyndall, hogy a gépészek átcsiszolják a központi fúvókát, amely a Marson úgy viselkedett, mint egy középkori kartácságyú. Tulajdonképpen jobb lenne, ha ő maga nézne utána, elvégre a gazda szeme… De nem volt kedve visszaliftezni tizenkét emeletet, és különben is, a fiúk már nyilván szétszéledtek. Biztosan a repülőtéri áruházba mentek, meghallgatni a legújabb lemezeket. Elindult, maga se nagyon tudva, hová; a szálloda étterme üres volt, úgy látszik, nincs felszolgálás; de mégis, a büfépult mögött ül egy vörös hajú lány, és könyvébe mélyed. Vagy elaludt rajta? Mert a cigarettájából hamuhenger lett a márványlapon… Pirx leült, átállította óráját a helyi időre, és egy csapásra késő lett: este tíz. A hajón az imént, pár perce, csak dél volt. Az örökös átállás, a sok hirtelen időugrás éppúgy fárasztotta, mint eleinte, kezdő pilóta korában. Megebédelt, jobban mondva, vacsorázott, mélán kortyolgatva a levesnél alig egy-két fokkal melegebb ásványvizet. A holdbéli pincér, aki holdkárosan szomorú és bágyatag volt, a fizetésnél saját kárára tévedett, ami már igazán aggasztó jelenség. Pirx azt tanácsolta. neki, töltse szabadságát a Földön, lábujjhegyen távozott, hogy fel ne ébressze az alvó büféskisasszonyt, átvette a portástól a kulcsát, és fölment a szobájába. Nem nézte meg rögtön a kulcson függő bádoglemezt, és különös érzés fogta. el, mikor meglátta a szobaszámát: 173-as. Ugyanebben a szobában lakott, amikor első ízben repült a „túlsó oldalra”. De mikor benyitott, látta, hogy ez vagy másik szoba, vagy teljesen átépítették. Nem, nem, nyilván téved — az a szoba nagyobb volt. Felgyújtott minden lámpát, mert elege volt a sötétségből, bepillantott a szekrénybe, kihúzta a kis íróasztal fiókját, de még útitáskáját se csomagolta ki, csak az ágyra dobta, pizsamáját, s a mosdóra tette fogkeféjét és fogkrémjét. Kezet mosott; mindig olyan pokoli hideg itt a víz, csoda, hogy be nem fagy. Kinyitotta a meleg csapot: néhány csepp, és vége. A telefonhoz lépett, hogy leszóljon a portára, de ettől is elment a kedve. Pedig mégiscsak botrány: már javában művelik a Holdat, de azt nem lehet elérni, hogy a szállodai szobákban mindig legyen meleg víz! Bekapcsolta a rádiót. Éppen az esti krónika ment, holdbéli híreket mondtak. Fél füllel hallgatta, közben azon tanakodva, táviratozzon-e a szállító vállalatnak. Persze az ő költségükre. De hát úgysem ér vele semmit. Hol van már az űrhajózás romantikus hőskora! Régen elmúlt, manapság az ember egyszerűen csak fuvaros, és azoktól függ, akik árut raknak a kocsijára! Fuvarlevél, biztosítás, kötbér… A rádió egyhangúan duruzsolt. Várjunk csak — mit beszél ez?… Áthajolt az ágy fölött, és csavart egyet a készülék gombján.

„…valószínűleg a Leonidák rajának sereghajtói — töltötte be a szobát a bemondó lágy baritonja. — Csak egyetlen lakóházat ért közvetlen találat, ennek szigetelése megsérült. Szerencsére lakói éppen munkában voltak. A többi meteor nem okozott komolyabb kárt, kivéve azt, amelyik beszakította két raktár tetejét. Mint tudósítónk jelenti, az építkezési munkálatokhoz szánt hat univerzális robot teljesen elpusztult. Megsérült a magasfeszültségű vezeték is. A telefonösszeköttetés ugyancsak megszakadt, de három óra leforgása alatt helyreállították. Most megismételjük legfontosabb híreinket. Ma reggel megnyílt a pánafrikai kongresszus… „

Elzárta a rádiót, és leült. Meteorok? Valami raj? No igen, a Leonidák ideje van, de a prognózisok szerint… Á, ezek a meteorosok mindig lebőgnek, akárcsak a földi meteorológusok… Építkezés — biztosan az az északi. Hát igen, a légkör hiánya sok bajt okoz. Hat robot… no tessék. Még jó, hogy emberéletben nem esett kár. De azért kellemetlen história — beszakadt a tető! A tervezőt se irigylem…

Fáradt volt. Már egészen megkavarodott benne az idő. A Mars és a Föld között le kellett nyelniük a keddet. Hétfő után mindjárt szerda lett; így aztán kiesett egy éjszaka is. „No de most kialszom magam, mégpedig raktárra” gondolta, felállt és megszokásból a parányi fürdőszoba felé indult, de a jéghideg víz gondolatára összeborzadt, visszafordult, s egy perc múlva már a paplan alatt feküdt. A szállodai ágy persze nyomába sem érhetett a hajóágynak. Keze önkéntelenül a takaró lefűzésére szolgáló szíjakat kereste, kicsit elmosolyodott, mikor nem találta őket, hiszen a szállodában van, ahol nem szűnhet meg hirtelen a gravitáció… Ez volt az utolsó gondolata. Mikor kinyitotta a szemét, fogalma sem volt, hol van. Egyiptomi sötétség vette körül. — Tyndall! — akarta kiáltani, és hirtelen, ki tudja, miért, eszébe jutott, hogyan rohant ki egyszer Tyndall rémülten a kabinjából, egy szál pizsamanadrágban, és kiáltott kétségbeesetten az ügyeletesre: „Te! Mondd, az istenért, hogy hívnak engem?!” Berúgott szegény feje, mert holmi gyomorrontás címén megivott egy egész üveg rumot. De ez után a kis kerülő után Pirx gondolatai tüstént visszatértek a valósághoz. Fölkelt, villanyt gyújtott, a zuhany alá állt, eszébe jutott a jéghideg víz, tehát óvatosan csak egy picit fordított a csapon — a víz langyos volt. Felsóhajtott, mert forró fürdőre vágyott, de kis idő múltán, az arcára és testére záporozó víz alatt, még dúdolni is kezdett.

Éppen tiszta inget vett fel, mikor a hangszóró — nem is sejtette, hogy van a szobában ilyesmi — mély basszus hangon megszólalt:

„Figyelem! Figyelem! Fontos közleményt olvasunk fel. Minden fegyverviselésre alkalmas férfit felkérünk, hogy jelentkezzék haladéktalanul a kikötő kapitányságán, a 318-as szobában, Achanian mérnök-századosnál. Megismétlem. Figyelem, figyelem… „Pirx úgy elámult, hogy sóbálvánnyá dermedve állt, kezében az inggel. Mi ez? Április elseje? Fegyverviselésre alkalmas…? Vagy álmodik még? De mikor föllendítette karját, hogy gyorsan ingébe bújjon, kezét úgy beverte az asztal lapjába, hogy felszisszent. Szóval nem álom. De hát akkor mi? Invázió? Marslakók támadták meg a Holdat? Őrület! Mindenesetre oda kell menni…

Gyorsan felöltözött, miközben valami azt súgta neki: „Látod, ez is azért van, mert te itt vagy. Ilyen a te formád, fiam. Ahol megjelensz, ott kitör a kalamajka…” Mikor kilépett a szobájából, nyolcat mutatott az óra. Meg akarta kérdezni valakitől, voltaképpen mi is történt, de a folyosó üres volt, a mozgólépcső is — mintha már lezajlott volna az általános mozgósítás, és mindenki a csatatéren nyüzsögne, vagy az ördög tudja, hol… Nagy léptekkel rohant felfelé a mozgólépcsőn, pedig az amúgy is gyorsan emelkedett. Úgy szedte a lábát, mintha csakugyan attól félne, hogy lemarad valami hőstettről. Odafent megpillantott egy fényesen kivilágított, üvegfalú újságoskioszkot, az ablakhoz szaladt, hogy végre megtudakolja, mi a helyzet, de a bódé üres volt. Az újságot automata árusította. Vett egy csomag cigarettát meg egy újságot, tovább loholva belepillantott, de semmi sem volt benne a meteorkatasztrófa leírásán kívül. Ez lenne az? No de a fegyverviselés? Nem, arról egy szó sincs! Ügetett a hosszú folyosón a kapitányság felé. Végre megpillantott néhány embert. Az egyik éppen belépett a 318-as szobába, a másik a folyosó ellenkező végéről sietett arrafelé.

„Most már nem állhatok oda kérdezősködni” — gondolta, meghúzkodta zakóját, és benyitott. A közepes nagyságú, trapéz formájú szoba három ablaka mögött mesterséges holdbéli táj izzott kellemetlen, higanyos színben. A szoba keskenyebbik részében két íróasztal állt, nagyobb felét székek töltötték meg, nyilván sebbel-lobbal hordták össze őket, mert mindegyik másfajta volt. Tizennégyen vagy tizenöten ültek a szobában, javarészt középkorú férfiak meg néhány fiú az űrhajós kadétok karpaszományával. Egy idős százados a sarokban helyezkedett el, a többi szék üres volt. Pirx leült az egyik kadét mellé, aki rögtön elmesélte, hogy tegnap érkeztek, a „túlsó oldalon” fognak gyakorlatozni, hatan jöttek, de csak egy kis gép állt rendelkezésükre, úgynevezett bolha, így csak hárman indulhattak el, a többieknek várni kellett a sorukra, no és most egyszer csak ez a história! Nem tudja véletlenül a navigátor úr, hogy…? De a navigátor úr maga sem tudott semmit. A szobában ülők arcáról leolvashatta, hogy őket is meglepte a szokatlan közlemény; alighanem valamennyien a szállodából jöttek. A kadétnak eszébe jutott, hogy illenék bemutatkozni, néhány tornagyakorlatot végzett, majdnem felborult a széke. Pirx megfogta a széket a karfájánál, ekkor kinyílt az ajtó, s belépett egy alacsony, fekete hajú, kissé deres halántékú férfi; frissen borotvált, de az erős szakálltól kékes arca, bozontos szemöldöke és szúrós cipőgomb-szeme volt; szó nélkül végigment a székek között, az íróasztal mögé lépett, leeresztette a mennyezet alatti tekercsről a „túlsó oldal” 1:1000000 léptékű térképét, s keze fejével megdörzsölve vaskos orrát, minden bevezető nélkül közölte:

— Uraim, nevem Achanian. A Luna I és a Luna II közös vezetősége engem bízott meg a Szetaur ártalmatlanná tételének irányításával.

A jelenlévők között enyhe mozgolódás támadt, de Pirx még most sem értett semmit; azt sem tudta, mi az a Szetaur.

— Azok az urak, akik hallgatták a rádiót, tudják, hogy itt — vonalzójával a Hypatia és az Alfraganus környékéré mutatott — tegnap meteorhullás volt. A többi meteor okozta kár most mellékes, de az egyik kő, alighanem a legnagyobb, beszakította a B 7-es és az R 7-es raktár tetejét. Az utóbbiban volt a Földről alig négy napja érkezett Szetaur-szállítmány. A rádió azt közölte, hogy valamennyi elpusztult. Nos, uraim, ez nem igaz.

A Pirx mellett ülő kadét pirosló fülekkel figyelt, még a száját is nyitva felejtette, nehogy egy szót is elmulasszon. Achanian folytatta:

— Öt robotot összetört a beomlott tető, de a hatodik épségben maradt. Illetve megsérült. Erre abból következtetünk, hogy kijutott a raktár romjai alól, és azóta úgy viselkedik, mint… mint…

Achanian nem találta a megfelelő szót, egy pillanatra elhallgatott, majd így folytatta:

— A raktárak a kisvasút mellékvágányánál vannak, ötmérföldre az ideiglenes leszállóhelytől. A katasztrófa után rögtön megkezdték a mentőakciót. Mindenekelőtt a létszámot ellenőrizték, hogy megtudják, nem temettek-e valakit maguk alá a romok. Ez körülbelül egy óra hosszat tartott. Közben derült ki, hogy a becsapódástól a központi robotirányítás épületeinek szigetelése is megsérült, s így az akció egészen éjfélig elhúzódott. Egy óra tájban megállapították, hogy az egész építkezést ellátó hálózat üzemzavarát és a telefonvonal hibáját nem a meteorok okozták. A kábeleket lézersugárral vágták el.

Pirx hunyorgott. Nem tudott szabadulni attól a benyomástól, hogy valami színielőadáson vagy álarcosbálban van — mert a valóságban ilyesmik nem történhetnek. Hogyhogy lézerrel?! Netalán a marslakók kémje?! De a mérnök-százados nem olyan embernek látszott, aki egy sületlen tréfa kedvéért rángatja ide hajnalban a szállodavendégeket.

— Mindenekelőtt a telefonvonalat javították meg — folytatta Achanian. — Eközben a szerelőcsoport kis terepjárója, amely a kábelszakadás helyére indult, elvesztette rádiókapcsolatát a Luna irányító központjával. Hajnali három óra után derült ki, hogy a terepjárót lézerrel megtámadták, több találat érte, és kigyulladt. A kocsivezető és segédje meghalt, a két szerelő azonban, akik szerencsére szkafanderben voltak, mert arra készültek, hogy kiszállnak és megjavítják a vonalat, még idejében kiugrott és elrejtőzött a sivatagban, a Nyugalom tengerén, körülbelül itt… — Achanian a Mare Tranquillitatis egy pontjára mutatott vonalzójával, mintegy négyszáz kilométernyire a kis Arago-krátertől. — Tudomásom szerint egyikük sem látta a támadót. Váratlanul nagyon erős hőt éreztek, és a kocsi kigyulladt. Sikerült a gáztartályok felrobbantása előtt kiugraniuk; a légkör hiánya mentette meg őket, mert az üzemanyagnak csak az a része robbant fel, amely a kocsin belül oxigénnel került kapcsolatba. Az egyik szerelő eddig ki nem derített körülmények között meghalt, a másiknak sikerült visszajutnia az építkezésre, de mivel körülbelül száznegyven kilométert futott szkafanderben, egész levegőkészletét felhasználta, és anoxiába esett. Szerencsére észrevették, és most kórházban van. Mindaz, amit a történtekről tudunk, az ő beszámolójából ered, tehát még ellenőrzést igényel.

Halotti csend állt be. Pirx is sejtette már, hogy mit jelent mindez, de még nem hitte el, még nem akarta elhinni…

— Bizonyára kitalálják, uraim — folytatta kimért hangon a sötét hajú férfi, akinek alakja szénfeketén vált ki a higanyosan izzó holdbéli táj hátteréből —, hogy az, aki a telefonkábelt és a magasfeszültségű vezetéket elvágta, majd a terepjárót megtámadta, az épen maradt Szetaur volt. A Szetaur nem tartozik az ismert robottípusok közé, mivel sorozatgyártását csak a múlt hónapban kezdték meg. Úgy volt, hogy velem jön Klarner mérnök, a Szetaur egyik tervezője, és pontosan elmagyarázza önöknek, mire képes ez a modell, és milyen eszközökkel tudnánk ártalmatlanná tenni, vagy megsemmisíteni…

A Pirx mellett ülő kadét halkan felnyögött. A legmagasabb fokú elragadtatás nyögése volt ez, nem is próbált megdöbbenést színlelni. A kölyök észre sem vette a navigátor megrovó pillantását. Se nem látott, se nem hallott, csak a mérnök-kapitány szavain csüggött, éppúgy, mint az egész terem.

— Én nem vagyok intelektronikus, ezért nem sokat mondhatok önöknek a Szetaurról. De a jelenlévők között kell lennie dr. McCorknak. Itt van?

Vékony, szemüveges férfi állt fel

— Itt vagyok. A Szetaurok tervezésében nem vettem részt, csak a mi angol modellünket ismerem, amely hasonló az amerikaihoz, de nem azonos vele. A különbségek azonban nem túl nagyok. Rendelkezésükre állhatok tehát…

— Kitűnő. Fáradjon ide, doktor úr. Én már csak a pillanatnyi helyzetet ismertetem: a Szetaur valahol itt van — Achanian kört húzott vonalzójával a Nyugalom tengerének partján. — Tehát harminc usque nyolcvan kilométerre van az építkezéstől. A Szetaurokat igen nehéz körülmények között, nagy hőségben és omlásveszélyben végzendő bányamunkára szánták, ezért masszív felépítésűek, és vastag páncéljuk van… Erről azonban majd McCork doktor mond bővebbet. Ami a robot ártalmatlanná tételéhez rendelkezésünkre álló eszközöket illeti, a Holdbázisok vezetősége elsősorban bizonyos mennyiségű robbanóanyagot adott, dinamitot és oxilikvitokat, azonkívül kis kézi és bányalézereket, de természetesen sem a robbanóanyagok, sem a lézerek nem harci eszköz jellegűek. A. Szetaur ellen induló csoportok kis és közepes távú terepjárókat kapnak, ezek közül kettőnek van könnyű meteorálló páncélja. Csak ez a páncél bírja ki a lézersugarat, egy kilométer körüli távolságból. Igaz, hogy az adatok a Földre vonatkoznak, ahol a légkör energiaelnyelő hatása igen lényeges. Itt nincs légkör, tehát a páncélos terepjárók alig lesznek kisebb veszélyben a többieknél. Kapunk még kellő számú szkafandert, oxigént, és attól tatok, hogy ez minden. Déltájban a szovjet szektorból érkezik egy „bolha”, háromtagú legénységgel; rövid távról lévén szó, esetleg négy embert is elszállíthat a Szetaur tartózkodási helyére. Pillanatnyilag ennyit tudok mondani. Most körbeadok egy ívet, szíveskedjenek olvashatóan felírni rá a nevüket és szakképzettségüket. Közben talán McCork doktor lesz szíves néhány szót szólni a Szetaurról. A legfontosabb, azt hiszem, hogy ismertesse az Achilles-sarkát…

McCork már ott állt Achanian mellett. Még soványabb volt, mint amilyennek Pirx első pillantásra látta; elálló füle, háromszögletű koponyája, alig látható szemöldöke, seszínű sörénye volt, és mindezzel együtt hallatlanul rokonszenvesnek tetszett. Mielőtt beszélni kezdett, levette acélkeretes szemüvegét, mintha zavarná, és maga elé tette az íróasztalra.

— Hazudnék, ha azt mondanám, hogy lehetségesnek tartottunk egy olyan balesetet, amilyen itt történt. De a kibernetikusnak a matematikán kívül egy csipetnyi intuícióra is szüksége van. Éppen ezért nem szántuk rá magunkat eddig, hogy modellünket sorozatgyártásra bocsássuk. A laboratóriumi próbák szerint a Mefisztó tökéletesen működik — így hívják a mi modellünket. A Szetaur állítólag abban különbözik tőle, hogy kiegyensúlyozottabb a gátló és gerjesztő rendszere. Legalábbis így véltem eddig az irodalom alapján; most már nem vagyok benne olyan biztos. Neve mitológiai hangzású, pedig csak rövidítés, első betűi Szabványos Elektronikus Tercier Automatát jelentenek, utolsó betűje pedig az R-típusú, vagyis racém robotagyak jele, amelyek konstrukciójában jobb és bal sodrású pszeudokristályos monopolimerek egyaránt szerepelnek. De ez most aligha fontos. A robotot bányalézerrel látták el, az ibolyalézer energiáját a hideg láncreakció elve alapján működő mikromáglya biztosítja. A Szetaur, ha jól emlékszem, negyvenötezer kilowattos impulzusokat bocsáthat ki.

— Mennyi ideig? — kérdezte valaki.

— A mi szemponturakból a végtelenségig — felelt azonnal a sovány doktor. — Mindenesetre évekig. Mármost mi történhetett ezzel a Szetaurral? Egyszerűen szólva, azt hiszem, fejbekólintotta valami. Nagyon erős ütést kellett kapnia, de hát egy beomló tető még itt a Holdon is elég ahhoz, hogy kárt tegyen egy krómnikkel koponyában. Mi történt tehát? Ilyen kísérleteket sohasem folytattunk, túlságosan drágák lettek volna — McCork váratlanul elmosolyodott, kivillantva egyenletes egérfogait —, de köztudomású, hogy a kicsiny, tehát viszonylag egyszerű agy vagy a közönséges numerikus számítógép lokális megsértése a funkció teljes szétesésére vezet, minél jobban közeledünk viszont a folyamatok utánzásában az emberi agyhoz, annál inkább képes az ilyen bonyolult agy tovább funkcionálni, ha részben meg is sérült. Az állatok, például a macska agyának vannak bizonyos központjai, amelyek ingerlése támadó reakciót, agresszív dührohamot vált ki. A Szetaur agya más szerkezetű, de van bizonyos általános hajtóereje, aktivitási motorja, amelyet különbözőképpen lehet, irányítani, vezetni. Nos, ebben az aktivitási központban valami rövidzárlat következett, és beindított egy romboló programot. Persze rémesen leegyszerűsítem a dolgot.

— De honnan került belé a romboló program? — kérdezte ugyanaz a hang, mint az előbb.

— A robotot bányamunkára szánták — magyarázta McCork doktor. — Feladata az lett volna, hogy aknákat és járatokat robbantson, sziklát fúrjon, nagyon kemény érceket darabaljon, egyszóval hogy törje-zúzza a szilárd anyagot, persze nem mindent és nem mindenütt, de a sérülés következtében ez a program általánossá vált. Egyébként lehet, hogy a feltevésem teljesen téves. A dolog elméleti oldala csak később lesz fontos számunkra, amikor a fenevadat már leterítettük. Egyelőre az a legfontosabb, hogy mire képes a Szetaur. Óránként ötvenkilométeres sebességgel haladhat, gyakorlatilag mindenféle terepen. Kenési pontjai nincsenek, minden súrlódó felülete teflonból van. Agya mágneses felfüggesztésű, páncélját nem üti át semmiféle pisztoly— vagy puskagolyó. Nem végeztek ilyen próbákat, de azt hiszem, alighanem csak a páncéltörő löveg… Az pedig nincs nekünk, ugye?

Achanian nemet intett. Fogta a listát, amely visszaérkezett hozzá, és olvasni kezdte, apró jeleket téve a nevek mellé.

— Egy tisztességes robbanótöltet persze a levegőbe röpítené — folytatta McCork nyugodtan, mintha a világ leghétköznapibb témájáról beszélne. — De a töltetet előbb a közelébe kell juttatni, és attól tartok, hogy ez nem lesz könnyű.

— Hol van tulajdonképpen a lézerje? A fejében? — kérdezte valaki.

— Nincs feje, csak egy domborulat a vállai között. Ezzel is növelni akarták az ellenállóképességét omlás esetére. A Szetaur kétszázhúsz centiméter magas, tehát a lézervillanás körülbelül két méter magasból várható; a lézer nyílását elfordítható fedél takarja; ha törzse mozdulatlan, a Szetaur harminc fokos szögben változtathatja a sugár irányát, ennél nagyobb szögben csak akkor, ha egész törzsét elfordítja. A lézer maximális kapacitása negyvenötezer kilowatt; minden szakember előtt világos, hogy ez nagyon nagy energiájú sugár, könnyen átüti a több centiméter vastag acéllemezt…

— Milyen távolságból?

— Ibolyalézerről van szó, tehát a fénynyaláb szóródási szöge igen kicsiny… Ezért a hatótávolságot gyakorlatilag csak a horizont határolja; mivel itt a síkságon két kilométerre lehet ellátni, legalább ennyi lesz a hatósugara.

— Különleges bányalézereket kapunk, hatszor ekkora kapacitással — vetette közbe Achanian.

— Ez az, amit az amerikaiak overkillnek neveznek — felelte McCork mosolyogva. — De a Szetaur lézerével vívott párbajban a nagyobb kapacitás semmiféle előnyt nem jelent…

Valaki megkérdezte, nem tudnák-e űrhajóról megsemmisíteni a robotot. McCork azt mondta, hogy erre nem tud válaszolni, Achanian pedig, a jelenlevők listájára pillantva, így szólt:

— Jelen van Pirx első osztályú navigátor… Talán lenne szíves felvilágosítást adni?

Pirx felállt.

— Elméletileg egy közepes tonnatartalmú hajó, amilyen az én Cuivier-m, tizenhatezer tonna nyugalmi tömeggel, biztosan megsemmisíthetne egy ilyen Szetaurt, ha az a fúvókái alá kerülne. A kilövellt gázok hőmérséklete kilencszáz méter távolságban is meghaladja a hatezer fokot, ez alkalmasint elég lenne…?

McCork bólintott.

— De ez csak elmélet — folytatta Pirx. — A hajót a robot fölé kellene kormányozni, és egy olyan kis célpont, mint az embernél alig nagyobb Szetaur, mindig el tud siklani, hacsak nem mozdulatlan, mert a holdfelszín közelében, a gravitációs mezőben mozgó hajó oldalirányú sebessége igen csekély, hirtelen üldöző manőverekre pedig nem képes. Szó lehetne kisebb egységekről, például a Hold saját flottillájának hajóiról. Ezeknek a gázkilövellése viszont gyenge és nem túl magas hőmérsékletű, úgyhogy az ilyen hajócskát legfeljebb bombázóként használhatnánk… De a pontos bombázáshoz különleges irányzókészülékek szükségesek, ilyenek pedig nincsenek a Lunának. Nem, nem látom lehetségesnek a dolgot. Természetesen fel kell használni a kis űrhajókat, de csak felderítésre, mármint a robot tartózkodási helyének megállapítására.

Már le akart ülni, mikor hirtelen új ötlete támadt.

— Igaz is — mondta. — Az ugró olszterek. Azokat fel lehetne használni. De csak olyanok használhatják, akik értenek hozzá.

— Azokra a kis egyszemélyes rakétákra gondol, amelyeket a vállára erősít az ember? — kérdezte McCork.

Azokra. Lehet velük ugrani vagy egy helyben lebegni, a modelltől és a típustól függően egy vagy néhány percig, ötventől négyszáz méterig terjedő magasságban…

Achanian felállt.

— Ez fontosnak látszik. Kinek van gyakorlata a jelenlévők közül az ilyen készülékek használatában

Két kéz emelkedett fel. Aztán még egy.

— Csak hárman? — mondta Achanian. — Á, ön is? — tette hozzá, mivel Pirx, észbe kapva, most emelte fel a kezét. Szóval négyen. Hát ez nem sok. Majd megkérdezzük a repülőtér személyzetét is. Uraim! Természetesen önkéntes vállalkozásról van szó. Tulajdonképpen ezzel kellett volna kezdenem. Ki hajlandó önök közül részt venni az akcióban?

Kisebbfajta dörej támadt, mert a jelenlévők mind felálltak.

— Köszönöm a vezetőség nevében — mondta Achanian. — Nagyon jó… Tehát tizenhét önkéntesünk van. Támogat bennünket a Hold-flottilla három egysége, azonkívül tíz gépkocsivezetőnk és rádiósunk van a terepjárókhoz. Kérem a jelenlévőket, hogy maradjanak itt, önök pedig — McCorkhoz és Pirxhez fordult — fáradjanak velem a vezetőséghez…

Délután négy körül Pirx egy vadul robogó, nagy, hernyótalpas terepjáró tornyában zötykölődött, teljes űrruházatban, ölében a sisakkal, hogy az első riadónál föltehesse; a ferdén mellére akasztott, nehéz lézer agya kegyetlenül verte a bordáit; bal kezében mikrofont tartott, jobbjával a periszkópot forgatta, a hosszú láncba felfejlődött többi terepjárót figyelve, amelyek bárkaként himbálóztak a Nyugalom tengerének kősivatagán. A kietlen „tenger” izzott a napfényben, s az egyik fekete láthatártól a másikig üres volt; Pirx jelentéseket hallgatott meg és továbbított, beszélt a Luna I-gyel, a többi gép parancsnokával, a felderítő hajócskák pilótáival — a hajók mikroszkopikus torkolatlángja néha-néha feltűnt a fekete ég csillagai között —, s közben olykor az az érzése támadt, hogy mindez valami nagyon kusza és dőre álom.

Egyre viharosabban zajlottak az események. Pirx nem állt egyedül azzal a véleményével, hogy az építkezés vezetősége pánikba esett; hiszen végül is mit tehet egy szál félnótás automata, még ha lézerpisztolya van is? Ezért mikor délben, a második „legfelső szintű” tanácskozáson, azt kezdték emlegetni, hogy az ENSZ-hez, vagy legalábbis a Biztonsági Tanácshoz fordulnak „különleges felhatalmazásért”, s engedélyt kérnek tüzérségi fegyverek (leginkább rakétavetők), sőt talán atomrakéták ideszállítására, többekkel együtt tiltakozott, mondván, hogy úgysem érnének el semmit, csak nevetségessé tennék magukat az egész Föld előtt. Különben is világos, hogy a nemzetközi testület döntésére napokig, sőt hetekig kellene várni, s ezalatt az „őrült robot” isten tudja, hová kódorogna, ha pedig beveszi magát a holdkéreg hozzáférhetetlen repedéseibe, akkor már ágyúzhatnak utána; tehát gyorsan és határozottan kell cselekedni. Ekkor kiderült, hogy a legnagyobb gond a rádiókapcsolat; mindig is ez volt a holdbéli vállalkozások gyenge pontja. Pedig már vagy háromezer találmányt szabadalmaztattak a holdbéli távközlés megoldására, a szeizmikus távírótól (amely mikrorobbantásokat használ jelként) a stacionárius „trójai” műholdakig. A műholdakat tavaly már pályára is állították, ám ez egyelőre mit sem javított a helyzeten. Gyakorlatilag az oszlopokra szerelt ultrarövidhullámú reléállomásokkal oldották meg a problémát; ez a relérendszer nagyon hasonlított a tévé-műholdak előtt használatos, régi földi televíziós közvetítőláncokhoz. Biztosabb is volt a műholdas megoldásnál, mert a mérnökök még most is hiába fáradoztak azon, hogy a közvetítő műholdak ne legyenek olyan érzékenyek a „napviharokra”. Valahányszor fokozódott a naptevékenység, s ennek folytán az űrben „orkánná” erősödött a nagy energiájú, villamos töltésű részecskék áramlása, nyomban zavarok támadtak, sokszor napokra is megszakadt az összeköttetés. Most is éppen ilyen „naptájfun” dühöngött, ezért a Luna I és az építkezés között a holdszinti közvetítő láncon röpködtek a hírek, s a „Szetaur-akció” sikere, legalábbis jórészt, attól függött, nem szottyan-e kedve a „zendülőnek” kidönteni a rácsoszlopokat, amelyekből negyvenöt sorakozott a lunavárosi repülőtér meg az építkezés között elterülő sivatagban. Feltéve persze, hogy a robot továbbra is ezen a vidéken garázdálkodik. Hiszen szabadon kóborolhat, nincs szüksége sem üzemanyagra, sem oxigénre, sem alvásra vagy pihenésre, olyan önellátó, hogy nem egy mérnök csak most ébredt igazán tudatára, milyen tökéletes gépet is épített saját két kezével — csak éppen teremtményének további lépéseit nem tudta megjósolni. Mert, magától értetődik, hajnal óta szüntelenül folytak a közvetlen Hold-Föld beszélgetések az akció vezetői meg a Cybertronics cég, a Szetaur tervezőgárdája között, de semmit sem tudtak meg, amit a kis McCork doktor már el ne mondott volna. Csak a laikusok unszolták továbbra is a szakembereket, hogy jósolják meg a robot taktikáját valami nagy számítógéppel. Hogy értelmes-e a Szetaur? Hát hogyne, bár a maga módján! Ez a „fölösleges”, sőt jelenleg roppant káros „okossága” az akció sok résztvevőjét dühítette; képtelenek voltak megérteni, mi az ördögnek tették a mérnökök a csakis bányamunkára szánt gépet ilyen szabad és önálló cselekvésre alkalmassá? McCork türelmesen magyarázgatta, hogy az „intelektronikus túlméretezés” — a műszaki fejlődés jelenlegi szakaszában ugyanaz, mint a kapacitásfelesleg, amit jóformán minden hagyományos gépnél és motornál megtalálunk; tartalék ez hiba esetére, az a célja, hogy megbízhatóbbá és üzembiztosabbá tegye a gép működését; lehetetlen ugyanis előre látni minden helyzetet, amelybe a gép kerülhet, akár energetikai, akár informatikai gépről van szó. Arról tehát, hogy mit csinál majd a Szetaur, lényegében halvány fogalma sem volt senkinek. Persze a szakemberek, köztük a földiek is, ontották a távirati szakvéleményeket, csak az volt a baj, hogy azok szöges ellentétben álltak egymással. Némelyek feltételezték, hogy a Szetaur a „mesterséges” jellegű objektumokat igyekszik majd elpusztítani, tehát például a reléállomásokat vagy a távvezeték oszlopait, mások úgy vélték, hogy céltalanul pusztítva vezeti le energiáját, mindenre ráfogja lézerét, ami útjába kerül, legyen az holdszikla vagy terepjáró emberekkel. Az előbbiek inkább a haladéktalan megsemmisítő támadás tervét pártfogolták, az utóbbiak várakozó taktikát ajánlottak. Csak abban értettek egyet, hogy a Szetaur minden mozdulatát feltétlenül szemmel kell tartani.

A holdflottilla tizenkét kis hajója tehát reggel óta cirkált a Nyugalom tengere fölött, sűrűn küldözgetve jelentéseit az építkezést védő csoportnak, amely állandó kapcsolatot tartott a repülőtér parancsnokságával. Nem volt könnyű észrevenni a Szetaurt, egy fémmorzsát az apró kráterekkel telehintett, óriási kősivatagban, a görgeteges lejtők, repedések, félig betemetett szakadékok labirintusában. De ha legalább csak azt jelentették volna, hogy nem találják! Ám a járőrök már többször riadóztatták a lenti legénységet, mert azt hitték, megvan az „őrült”, aztán kiderült, hogy csak egy különös formájú sziklát vagy a napfényben szikrázó lávatömböt láttak. A radar meg a ferroindukciós kereső sem segített, mert a régi holdutazók, még a Hold meghódításának első szakaszában, teleszórták a kőmezőket fémtartályokkal, rakétapatron-hüvelyekkel meg mindenféle ócskavassal. A sok vaklárma után az akció vezetősége már egyre forróbban kívánta, hogy a Szetaur támadjon meg végre valamilyen objektumot, üsse fel a fejét; de utoljára kilenc órával ezelőtt hallatott magáról, mikor megtámadta a javítócsoport kis terepjáróját, s azóta mintha a hold nyelte volna. el. Mivel azonban úgy döntöttek, hogy nem várhatnak tovább, már csak azért sem, mert az építkezésnek áramot kell kapnia, megkezdődött az akció: két járműlánc indult, északról és délről, egymás felé, hogy átfésülje a mintegy kilencezer négyzetkilométeres terepet. Az egyik lánc az építkezés felől indult el, Strzibr főtechnológus vezetésével, a másik a Luna repülőterétől, ennek Pleydar navigátor-kapitány volt a parancsnoka, s mellette Pirx a két csoport tevékenységét összehangoló koordinátor. Pirx nagyon jól tudta, hogy bármelyik percben elroboghatnak a Szetaur mellett; ha például valamelyik mély tektonikus árokban rejtőzik, vagy akár csak a világos holdhomok álcázza, meg sem látják. McCork, aki „intelektronikus tanácsadóként” zötyögött mellette, ugyanígy vélekedett.

A terepjáró iszonyúan rázott, mert olyan sebességgel robogtak, amelytől, mint a kocsivezető higgadtan figyelmeztette őket, „egy idő múlva kiugrik az ember szeme”. A Nyugalom tengerének keleti szektorában jártak, alig egy órai út választotta el őket attól a területtől, ahol a robot jelenlétének valószínűsége a legnagyobb volt. Mikor átlépik a veszélyzóna egyezményesen megállapított határát, mindannyian felteszik majd a sisakjukat, hogy — amennyiben a kocsit váratlanul találat éri és kigyullad, vagy nem szigetel többé — rögtön kiugorhassanak.

A terepjáróból a gépészek harckocsit fabrikáltak: erős bányalézert szereltek a kupolás toronyra, de az irányzék egy vasat sem ért. Pirx teljesen illuzórikusnak tartotta a fegyvert, különösen a Szetaurral szemben. Annak automatikus irányzéka van, mivel fotocellás szemei a lézerhez kapcsolódnak, tehát mindenre azonnal lőhet, ami látótere központjába kerül. Az ő irányzékuk viszont furcsa jószág volt, alighanem egy ócska űrhajózási távmérőből készült; úgy próbálták ki, hogy indulás előtt lövöldöztek egy kicsit a láthatár szikláira. A sziklák nagyok voltak, a távolság alig egy mérföld, és így is csak minden negyedik lövés talált. A holdbéli viszonyok is megint gondot okoztak, mert a lézersugár csak fényszóró közegben, például a földi légkörben látható, mint vakító vonal; légüres térben a fénynyaláb, akármilyen nagy erejű is, mindaddig láthatatlan, amíg anyagi akadályba nem ütközik: Ezért a Földön úgy lehet lőni a lézerrel, mint a nyomjelző lövedékkel, a látható pályát követve, viszont a Holdon a lézer irányzék nélkül annyi, mint a szenteltvíz. Pirx meg is mondta ezt McCorknak, mikor már csak pár percnyire voltak a feltételezett veszélyzónától.

— Erre nem gondoltam — jegyezte meg a mérnök. Aztán mosolyogva hozzátette:

— Tulajdonképpen miért közli ezt velem?

— Hogy ne legyenek illúziói — felelte Pirx, szemét a periszkóp szemkagylóin tartva. Bár habszivacs keretük volt, érezte, hogy jó darabig kékre vert szemmel fog járni (feltéve persze, hogy élve megússza ezt a históriát). — Meg azért is, hogy elmondjam, miért cipeljük azokai a vackokat hátul.

— A palackokat? — kérdezte McCork. — Láttam, mikor kihozta a raktárból. Mi van bennük?

— Ammónia, klór meg valami szénhidrogén — felelte Pirx. — Azt hiszem, hasznát vehetjük…

— Gáz-füstfüggöny? — érdeklődött a mérnök.

— Nem, inkább egy célzási trükkre gondoltam. Ha nincs légkör, csinálni kell, legalább egy-két percre…

— Attól félek, erre nem lesz időnk…

— Lehetséges… Mindenesetre elhoztam. Őrültek ellen legjobb az őrült taktika…

Elhallgattak, mert a terepjáró ugrálni kezdett, mint egy megvadult öszvér. A lökéscsillapítók nyekeregtek és sivítottak, mintha az olaj rögtön felforrna bennük. Hegyes kövekkel teleszórt lejtőn robogtak lefelé. A túloldali meredély habkőfehéren ragyogott.

— Tudja, mitől félek a legjobban? — folytatta Pirx, mikor a rázkódás kicsit enyhült; furcsán beszédes kedvében volt. — Nem ám a Szetaurtól… Azoktól a szembejövő kocsiktól, mert ha csak egy is Szetaurnak néz bennünket és idesóz a lézerével, akkor szépen leszünk.

— Látom, maga mindenre gondol — morogta a mérnök. A rádiós mellett ülő kadét áthajolt széke támláján, s átnyújtott Pirxnek egy alig olvashatóan firkált rádiótáviratot.

— „Beléptünk a veszélyzónába a húszas relénél egyelőre semmi stop Strzibr vége” — olvasta fel Pirx. — No, hamarosan mi is föltehetjük a sisakunkat…

A gép kissé lelassult, amint fölfelé kapaszkodtak. Pirxnek fe1tűnt, hogy már nem látja bal oldali szomszédját; csak a jobb oldali terepjáró kúszott sötét foltként fölfelé a meredeken. Rádión szólította a bal oldali gépet, de válasz nem jött:

— Kezdünk szétszóródni — jegyezte meg nyugodtan. Éppen így képzeltem. Nem lehet magasabbra tolni az antennát? Nem? No, mindegy.

Felértek a kis magaslat tetejére. A láthatár mögül kiemelkedett a Torricelli-kráter napsütötte, fűrészfogas pereme, s élesen rajzolódott a fekete égboltra. A Nyugalom tengerének lapályát már csaknem teljesen maguk mögött hagyták. Megjelentek a mély tektonikus árkok, a homok alól itt-ott megkövült magmalemezek álltak ki, a terepjáró nagy nehezen mászott át rajtuk, előbb fölemelkedett, mint csónak a hullám hátán, aztán súlyosan lezúdult, mintha ismeretlen mélységbe ugrana fejest. Pirx meglátta a következő reléállomást, egy pillantást vetett az ölében heverő, celluloid borítékos térképre, és utasítást adott, hogy mindenki tegye fel a sisakját. Azon túl csak a belső telefonon beszélhettek egymással; kiderült, hogy a terepjáró még jobban is tud rázni, mint eddig. Pirx feje úgy ugrált a sisakban, mint mogyoró a héjában.

Mikor lezötyögtek a lejtőn és mélyebbre kerültek, a Torricelli fűrészfogas pereme eltűnt, eltakarták a közelebbi dombok; csaknem ugyanekkor tűnt el a szemük elől jobb oldali szomszédjuk is. Néhány percig még hallották a hívójeleit, majd eltorzította őket a hullámok visszaverődése a sziklafalakról, és beállt az úgynevezett „teljes rádiócsend”. Roppant kényelmetlen volt sisakban kinézni a periszkópon; Pirx úgy érezte, vagy a sisak ablaka törik be, vagy a szemét veri szét. Keservesen igyekezett, hogy szem elől ne tévessze a sziklatömbökkel teleszórt látóteret, amely a gép rázkódásának ütemében mindenestül fel-le ugrált. Már káprázott a szeme a szurokfekete árnyékok és vakítóan fénylő sziklafelületek vad táncától. Hirtelen apró, narancssárga lángocska szökkent a távoli ég sötétjébe, pislákolt, összezsugorodott és eltűnt. Még egy villanás, valamivel erősebb. Pirx felkiáltott: — Figyelem! Robbanásokat látok! — és lázasan forgatta a periszkóp karját, leolvasva az irányszöget az üvegre rajzolt, áttetsző skáláról.

— Irányt változtass! — ordította. — Negyvenhét egész nyolc, teljes tolóerővel előre!

A parancs inkább űrhajóra illett ugyan, de a kocsivezető azért megértette; a terepjáró görcsösen megrázkódott, mintha szét akarna esni, csaknem egy helyben megfordult, és előrerontott. Pirx fölemelkedett az ülésről, mert a kocsi úgy rázott, hogy nem tudta a periszkópot figyelni. Újabb villanás, ezúttal pirosaslila, legyezőszerű fény. De a felvillanások vagy robbanások forrása a látómezőn túl volt, eltakarta. a magaslat, amelyre most kapaszkodtak fel.

— Figyelem! — mondta Pirx. — Készítse elő mindenki a lézerét! McCork doktor, menjen a csapóajtóhoz, ha szólok, vagy ha találatot kapunk, kinyitja! Vezető! Csökkentse a sebességet!..

A magaslat, amelyre a gép felkúszott, úgy emelkedett ki a sivatagból, mint valami holdbéli őslény sípcsontja, félig a mély homokba merülve; a tükörsima szikla kifényesedett csontvázra vagy óriási koponyára emlékeztette Pirxet. Utasította a kocsivezetőt, hogy menjenek fel a magaslat tetejére. A lánctalp sivító hangot adott, mintha acéllal üveget kaparnának. — Állj! — kiáltotta Pirx, a hirtelen lefékezett kocsi orrával előrebukott, hintázott egy kicsit, a lökéscsillapítók nyögtek az erőfeszítéstől, aztán végre sikerült megállni.

Pirx lenézett a sekély katlanba, melyet sugarasan elágazó régi magmapatakok ovális sánca határolt kétfelől; a széles völgykatlan kétharmad része vakító napfényben ragyogott, egyharmadára koromfekete sötétség borult. Ezen a bársonyos feketeségen fantasztikus, rubinvörös ékszerként parázslott egy szétlőtt jármű roncsa. Pirxen kívül csak a kocsivezető látta, mert az ablakok páncélfedele csukva volt. Pirx, az igazat megvallva, nem tudta, mit csináljon. — Egy terepjáró — gondolta. — Melyik az eleje? Dél felé áll? Eszerint az építkezésről jött. De ki találta el, a Szetaur? Akkor tiszta őrültség, hogy itt mutogatom magam, fedezékbe kell bújni. De hol vannak a többiek? A szembejövők meg az én csoportom?

— Megvan! — kiáltott fel a rádiótávírász. Átkapcsolta a kocsi készülékét a belső hálózatra, hogy mindenki hallhassa sisakjában a rádión fogott hangot.

— Csapásmenti jövesztés! Tömedékfal; kerülékes biztosítás; mélyépítés irányszög szerint; polikristályos metamorfizáció… — áradt Pirx hallgatójából a hang, amely gépiesen, tagoltan és szintelemül ejtette a szavakat.

— Ez ő! — kiáltott fel Pirx. — A Szetaur! Halló, rádiós! Mérje be gyorsan! Adja meg az irányszöget! Na gyerünk, a mindenségit! Amíg még ad! — Úgy ordított, hogy egészen megsüketítette saját hangja, amelyet a sisak zárt tere fölerősített; nem győzte kivárni, míg a távírász észbekap, a kupola tetejéhez ugrott, megragadta a nehéz lézer kettős fogantyúját, és a kupolával együtt forgatni kezdte, szeme már az irányzékon volt. Sisakjában közben tovább szólt a kicsit szomorúnak tűnő, egyenletes, mély hang:

— Szennyezett viszkózus elszíneződés; keresztpásztafejtés meddőcsúszdával — és ez az értelmetlen szóözön halkulni kezdett.

— Mi lesz azzal a szöggel, az istenit?! — toporzékolt Pirx, nem véve le szemét az irányzékról. Zavaros lármát hallott: McCork ugrott előre, félretolta a rádióst, némi huzakodás támadt…

Egyszer csak megszólalt a hallgatóban a kibernetikus nyugodt hangja:

— Irányszög 39,9… 40,0… 40,1… 40,2…

— Ez mozog! — kapott észbe Pirx. A kupolát hajtókarral kellett elfordítani, Pirx olyan vadul tekerte, hogy majd kiugrott a válla. A számok lustán sorjáztak. A piros vonal átugrotta a negyvenest.

A Szetaur hangja hirtelen süvöltésbe csapott át, majd elnémult. Ebben a pillanatban Pirx megnyomta a gombot, és fél kilométerrel lejjebb, éppen a világosság és sötétség határán, a napfénynél vakítóbb tűz lobbant fel a sziklán.

Vastag kesztyűjében roppant nehéz volt tartani a fogantyút. A napnál forróbb láng a katlan sötét mélyébe fúródott, húsz-harminc méterre a már alig izzó roncstól, megállt, majd hőkaréjokat fröcskölő vonalként tovább hasított, kétszer szikraesőt lövellve. A fülhallgatóban valami motyogás hallatszott. Pirx nem törődött vele, tovább nyomta a gombot, míg a tűvékony, szörnyű sugár egy sziklába nem ütközött, hogy ezerfelé verődjön vissza róla. Szeme előtt vörös karikák ugráltak, forgatagukon át megpillantott egy tűhegynél kisebb, vakító lila pontot a sötétség legmélyén, oldalt, nem ott, ahova ő lőtt; de már nem ragadhatta meg a lézer fogantyúit, hogy a fordítókoronggal együtt elmozdítsa, mert kocsijuk előtt folyékony napfényként lobbant fel a szikla.

— Teljes erővel hátra! — ordította, ösztönösen behajlítva a lábát, úgyhogy semmit sem látott többé; de már amúgy sem látott volna egyebet, mint lassan úszó, hol fekete, hol arany karikákat.

Felbődült a motor, a gép akkorát ugrott, hogy Pirx előrebukott, és a kadét meg a rádiós lábához repült. A palackok fűlsiketítően zörögtek, bár jól leszíjazták őket. Hátramenetben robogtak, a hernyótalp hirtelen borzalmasat csikordult, a kocsi megpördült, féloldalra billent, egy pillanatig úgy rémlett, hogy felborul… A vezető kétségbeesetten kapkodott a gázhoz, a fékhez, a sebességváltóhoz, valahogy úrrá lett a vad korcsolyázáson, a gép egy hosszút rázkódott és megállt.

— Ép a kocsi?! — kiáltott Pirx, feltápászkodva a padlóról. — Még jó, hogy gumiszőnyeg van — jutott eszébe.

— Semmi baja! — felelték.

— Na, ez elég közel volt — jegyezte meg már egészen más hangon, felállt, s kiegyengette a hátát. Majd halkabban, kissé sajnálkozva hozzátette:

— Csak két századdal balra, és eltalálom…

McCork visszamászott a helyére.

— Köszönöm, doktor! — kiáltotta Pirx, már a periszkóptól. — Halló, vezető, menjünk le ugyanazon az úton, ahol feljöttünk. Van ott egy sziklakapuféle, igen, az az! Hajtson be a sziklák közé az árnyékba, és álljunk meg…

A terepjáró lassan, szinte nagyon is óvatosan begördült a félig homokba temetett sziklatömbök közé, s megállt az árnyékban, amely láthatatlanná tette.

— Remek! — mondta Pirx majdnem vidáman. — Most két embert kérnék, akik kijönnek velem egy kis felderítésre…

McCork egyszerre jelentkezett a kadéttal.

— Helyes! Figyelem — fordult a többiekhez —, maguk itt maradnak. Ne mozduljanak ki az árnyékból, még akkor sem, ha a Szetaur egyenesen ide tart, csak lapuljanak. No nem mondom, ha már majdnem rámászik a kocsira, akkor védekezni kell, ott a lézer, de ez nem valószínű… Maga — fordult a kocsivezetőhöz —, segítsen ennek a fiatalembernek leszerelni a páncélról a gázpalackokat, maga pedig — mondta a távírásznak —, hívja a Lunát, a repülőteret, az építkezést, a járőröket, és aki jelentkezik, annak mondja meg, hogy a robot megsemmisített egy terepjárót, azt hiszem, az építőkét, és a mi kocsinkról három ember elment vadászni rá. Tehát senki se hadonásszon a lézerrel, ne lövöldözzön vaktában, és a többi… No, akkor gyerünk!

Mivel egy ember csak egy palackot tudott vinni, a kocsivezető vitte a negyediket. Pirx nem a „koponya” csúcsára vezette társait, hanem valamivel arrább, egy felfelé kaptató kis sziklaszorosba. Elmentek, ameddig lehetett, lerakták a palackokat egy nagy szikla alá, és Pirx visszaküldte a kocsivezetőt. Aztán a szikla tetejére könyökölt, s a katlan mélyét távcsövezte. McCork meg a kadét melléje kuporodott. Néhány perc múlva Pirx megszólalt:

— Nem látom. Doktor úr, volt annak valami értelme, amit ez beszélt?

— Nemigen. Amolyan szkizofréniás szózagyvalék…

— A roncs már kezd kihűlni — mondta Pirx.

— Miért lőtt? — kérdezte McCork. — Emberek is lehettek ott.

— Nem volt ott senki.

Pirx milliméterről milliméterre haladt távcsövével, a napsütötte terep minden zugát megvizsgálta.

— Nem volt idejük kiugrani.

— Honnan tudja?

— Mert kettévágta a kocsit. Még most is látni. Alighanem éppen feléje tartottak. Negyven-ötven méterről lőtt rájuk. És mind a két csapóajtó csukva maradt. Nem — tette hozzá néhány másodperc múlva —, a napfényben nincsen. Kiszökni pedig aligha volt ideje… Megpróbáljuk előcsalogatni.

Lehajolt, fölemelte a nehéz palackot a szikla tetejére, és míg maga előtt tolta, így dörmögött a foga között:

— Mindig ilyen indiánhistóriákról álmodoztam…

A palack megdőlt; a szelepnél fogva tartotta, és a sziklán hasalva hátraszólt:

— Ha kékes villanást láttok, lőjetek azonnal abba a lézerszemébe…

Teljes erejéből meglökte a palackot, s az előbb lassan, majd növekvő sebességgel gurulni kezdett a lejtőn. Mind a hárman lövéshez készülődtek, a palack már megtett vagy kétszáz métert, és lassan gurult, mert a terep lejtése csökkent. Meg-megakasztották a kiálló kövek, de átzökkent rajtuk, s egyre kisebb, sötéten csillogó foltja tovább gördült a katlan feneke felé.

— Semmi? — szólt csalódottan Pirx. — Ez vagy okosabb, mint hittem, vagy nem vette észre, vagy…

Elnémult. Alattuk, a lejtőn, vakító fény lobbant fel. A láng szinte rögtön súlyos, piszkossárga felhővé vált, közepe még baljós fényben izzott, széle foszladozott, foszlányai a sziklák lábához tapadtak.

— Klór… — jegyezte meg Pirx. — Miért nem lőttetek? Nem látszott semmi?

— Nem — felelt egyszerre a kadét és McCork.

— A gazember! Egy hasadékban lapul, vagy oldalról lő. Most már igazán kétlem, hagy ebből kisül valami, de azért megpróbáljuk…

Fölemelte a második palackot, és az első után küldte. Eleinte ugyanúgy gurult, de a lejtő közepe táján megperdült és megállt. Pirx utána se nézett, csak az árnyékos háromszöget figyelte, ahol a Szetaur rejtőzött. Lassan teltek a másodpercek. Hirtelen robbanás rázta meg a lejtőt. A robot búvóhelyét Pirx most sem fedezte fel, de látta a lövés vonalát, illetve annak egy részét, mert az első gázfelhő maradványán áthaladó lézersugár vakító fonalként öltött testet. Rögtön végigvezette az irányzékot a már halványodó, fényes röppálya mentén, s amikor a célkereszt a sötét terep széléhez ért, megnyomta a ravaszt. Szinte ugyanekkor kezdett lőni McCork, s egy pillanat múlva a kadét is csatlakozott hozzájuk. Három fénytű szántotta végig a katlan fekete mélyét, s ekkor mintha egy óriási, tüzes födél csapódott volna le az orruk előtt — egész sziklafedezékük belerendült, széleiről millió tüzes szivárvány fröccsent szét, izzó kvarc záporozott űrruhájukra és sisakjukra, nyomban mikroszkopikus könnycseppekké fagyva; már a szikla mögött hasaltak, amikor fejük fölött, mint a fehéren izzó penge, áthasított a második és a harmadik lövés. A sugár a szikla tetejét súrolta, s üvegesen dermedő buborékokat hagyott maga után.

— Megvagytok? — kérdezte Pirx, föl sem emelve a fejét.

— Meg!

— Én is! — hangzott a válasz.

— Menjen le a kocsihoz, és mondja meg a távírásznak, hogy hívjon ide mindenkit, mert a robot itt van, és igyekszünk feltartóztatni, amíg csak lehet — fordult Pirx a kadéthoz. A fiú elkúszott, mint a rák, majd előrehajolva futott a sziklák felé, amelyek között a lánctalpas állt.

— Két palackunk maradt, fejenként egy. Most új hadállást keresünk, doktor. De vigyázzon és maradjon fedezékben, mert az ellenség már belőtte magát a magaslatunkra…

Azzal Pirx felkapta az egyik palackot, s lehetőleg a nagy sziklatömbök árnyékában maradva, előrerohant, amilyen gyorsan csak bírt. Vagy kétszáz lépéssel arrább meglapultak egy magmasánc mögött. A kadét, a kocsitól jövet, nem találta meg őket azonnal. Lihegett, mintha legalább egy mérföldet futott volna.

— Nyugalom, nem ég a ház! — csillapította Pirx. — No, mi újság?

— Megvan a rádiókapcsolat… — A kadét lekuporodott, Pirx látta hunyorgó szemét a sisak ablaka mögött. A kocsiban, amelyik elpusztult… négy ember volt az építkezésről. Egy másik kocsinak vissza kellett fordulnia, mert elromlott a lézere… a többi tovább ment, és semmit sem vett észre… — Pirx bólintott, mintha azt mondaná: „sejtettem”.

— No és mi van még? Hol a mi csoportunk?

— Majdnem az egész csoport húsz mérföldre van innét. Az egyik rakétajárőr jelentette, hogy látja a Szetaurt, és mind odarohantak, pedig vaklárma volt. Három kicsi nem felel a hívásra.

— Mikor érnek ide?

— Egyelőre csak vétel van… — bökte ki félénken a kadét.

— Csak vétel? Hogyhogy?!

— A távírász azt mondja, vagy az adóval van baj, vagy ezen a helyen kioltódik az adás. Kérdezteti, helyet váltóztathat-e, hogy megpróbálja…

— Változtasson helyet, ha muszáj — felelte Pirx. — Hé, ne rohanjon úgy! Nézzen a lába elé!

De a kölyök már nemigen hallotta, vágtatott vissza.

— Legjobb esetben fél óra múlva érnek ide, ha sikerül beszélni velük — jegyezte meg Pirx. McCork hallgatott. Pirx fontolgatta, mit tegyenek. Várjon vagy ne várjon? Ha terepjárókkal lerohannák a katlant, valószínűleg célt érnének, de veszteségek árán. A lánctalpasok, ellentétben a Szetaurral, nagy és lassú célpontok, s együtt kellene haladniuk, mert a párharc ugyanúgy végződne, mint az előbbi az építkezés kocsijával. Valami fortélyon törte a fejét, hogy kicsalogassa a Szetaurt a napos területre. Ha például leküldhetne egy üres, távirányított terepjárót csaléteknek, és mondjuk, felülről lőne a robotra…

Eszébe villant, hogy tulajdonképpen senkire sem kellene várnia, hiszen van egy terepjárója. De a terv sehogy sem akart összeállni. Csak úgy vaktában nekiereszteni a kocsit, annak nincs értelme. A robot szitává lövi, anélkül, hogy elmozdulna a helyéről. Vajon tudja-e, hogy az árnyék, amelyben lapul, ekkora fölényt ad neki? Hiszen nem harcra gyártott gép, nem ismeri a taktikát… Őrültségében van valami rendszer, de mi lehet az? Némán kuporogtak a kősánc tövében, a vaksötét, hideg árnyékban. Egyszer csak Pirxnek az az érzése támadt, hogy szörnyű ostobaság itt üldögélni. Ha odalent volna a Szetaur helyében, vajon mit csinálna? Nyugtalanság fogta el, mert biztos volt benne, hogy támadni igyekezne. A tétlen várakozás semmi előnyt nem ígér. Akkor pedig — talán éppen feléjük tart! Eljuthat egészen a nyugati sziklafalig, mindig árnyékban maradva, aztán meg annyi kőszirtet és lávarepedést talál, hogy akármeddig elbujkálhat a labirintusukban…

Már szinte biztosra vette, hogy a Szetaur így cselekszik, és bármelyik pillanatban felbukkanhat.

— Attól tartok, doktor, hogy ez rajtunk akar ütni mondta gyorsan, és talpra ugrott. — Mi a véleménye?

— Hadicselre gyanakszik? — kérdezte mosolyogva McCork. — Igen, ez már nekem is eszembe jutott. Logikus lenne, de vajon logikusan cselekszik-e? Nehéz kérdés…

— Meg kell próbálni még egyszer — dörmögte Pirx. Leengedjük ezeket a palackokat, aztán meglátjuk, mit csinál…

— Értem. Máris?…

— Igen. Gyerünk!

Felvonszolták a palackokat a magaslat tetejére, és vigyázva, hogy a robot meg ne lássa őket, csaknem egyszerre letaszították a két fémhengert. Sajnos, levegő híján nem hallhatták, gurulnak-e a palackok, és hogyan. Pirx bátorságot gyűjtött, és noha furcsa módon csupasznak érezte magát — mintha nem is lenne fején az acélgömb, testén a háromrétegű, jó nehéz szkafander —, szorosan a sziklához tapadva, óvatosan kikémlelt.

A katlanban semmi sem változott. Csak a jármű roncsa nem látszott többé, mert kihűlt és beleolvadt a feketeségbe. Az árnyéksáv ugyanott terült el; a szabálytalan, erősen megnyúlt koromfekete háromszög alapjával a legmagasabb, nyugati sziklafalra támaszkodott. Az egyik palack vagy száz lépéssel alattuk egy kőnek ütközött, hosszába fordult és megállt. A másik még gurult, de egyre lassabban; egyre kisebbnek rémlett, végül szintén elakadt. És az, hogy egyéb nem történt, nagyon nem tetszett Pirxnek. „Igazán nem buta — gondolta. — Nem akar olyan célpontra lőni, amit az orra elé tesznek.” — Próbálta megkeresni a helyet, ahol a Szetaur lézerszeme vagy tíz perccel ezelőtt utoljára felvillant, de nem találta.

— Lehet, hogy már nincs is ott — töprengett. — Visszahúzódhat egyszerűen észak felé; mehet a katlan fenekén is, vagy akármelyik magmarepedésben… Ha eléri a meredély alatti labirintust, bottal üthetjük a nyomát…

Lassan, oda se nézve, fölemelte a lézer agyát, s meglazította izmait.

— McCork doktor! — mondta. — Jöjjön ide! És mikor a doktor odakúszott, így szólt:

— Látja a két palackot? Az egyik itt alattunk, a másik lejjebb…

— Látom.

— Lőjön rá először a közelebbire, aztán, mondjuk. negyven másodperc múlva, a távolabbira… De ne innét! — tette hozzá gyorsan. — Jobb helyet kell találnia. Például ott? — mutatta. — Az elég jó hely, abban a mélyedésben. És a lövés után kússzon azonnal hátra. Jó?

McCork nem kérdezett semmit, rögtön elfutott a megadott irányba, mélyen előrehajolva. Pirx türelmetlenül várt. Ha csak egy kicsit is hasonlít az emberhez, kíváncsinak kell lennie. Minden értelmes teremtmény kíváncsi, és a kíváncsiság cselekvésre ösztökéli, ha olyasmi történik, amit nem ért… Már nem látta a doktort. Megtiltotta magának, hogy a palackokra nézzen, amelyek mindjárt felrobbannak a lövésektől; figyelmét az árnyéksáv és a sziklafal közötti napsütötte kőmezőre összpontosította. Szeméhez illesztette a távcsövet, és kémlelni kezdte a lávazuhatagos labirintust. Groteszk idomok vonultak el a látcső előtt, mintha egy absztrakt szobrász műhelyében készültek volna: elvékonyodó, dugóhúzószerűen csavarodott obeliszkek, zegzugos repedésekkel szabdalt táblák; a vakító felületek és ágas-bogas árnyékok zűrzavara szinte a szemidegeit csiklandozta. Odalent, a lejtőn — inkább sejtette, mint látta — fellobbant és kibomlott egy fényfolt. Hamarosan követte a másik. Aztán semmi. Csak érverése zakatolt a sisakban, amelyen át a nap a koponyájába fúrta sugarait. Tovább pásztázta látcsövével a kőtörmelékek zűrzavaros mozaikját.

Odalent mozdult valami. Pirx megmerevedett. Egy borotvaéles kőlap mögül, amely gigászi, kicsorbult kőbaltára hasonlított, sötét félkör bukkant elő, színe olyan, mint a szikláé, de ennek a valaminek karjai voltak, kétfelől megragadta a sziklát — és Pirx most már derékig szemügyre vehette. Nem látszott fejetlen lénynek, inkább embernek, aki egy afrikai varázsló természetfölöttien nagy maszkját viseli, arcát, nyakát, vállát eltakaró, lapos és ezért kissé hátborzongató maszkot… Pirx jobb könyöke a lézer agyához tapadt, de eszébe sem jutott most lőni. Túl nagy volt a kockázat — elég kicsi az esély, hogy viszonylag gyenge fegyverével ilyen messziről célba találjon. Amaz nem mozdult; úgy rémlett, mintha vállából alig kidomborodó feje a két gázfelhő foszlányait figyelné, amelyek tehetetlenül tágulva a légüres térben, lefelé húzódtak a lejtőn. Elég sokáig maradt így. Mintha nem értené, mi történt, és most nem tudná eldönteni, mit csináljon. Ebben a tanácstalan habozásban, amelyet Pirx tökéletesen megértett, volt valami olyan megdöbbentően ismerős, emberi, hogy elszorult a torka. Mit tennék én az ő helyében, mire gondolnék? Hogy itt valaki ugyanolyan tárgyakra lő, mint amilyenekre én lőttem, tehát az a valaki talán nem ellenség, hanem inkább szövetségesféle. De alighanem tudnám, hogy nincs szövetségesem. No és ha egy ugyanolyan lenne, mint én vagyok?

A robot megremegett. Mozdulatai simák és rendkívül gyorsak voltak. Hirtelen teljes magasságában előbukkant, felállt a magas szikla tetejére, mintha még egyre a két robbanás rejtélyes okát kémlelné. Aztán megfordult, leugrott a szikláról, és kissé előrehajolva futni kezdett; eltűnt Pirx szeme elől, de csak néhány másodpercre, aztán ismét felbukkant a magmalabirintus valamelyik árkában. A katlan fenekén futva, egyre közeledett Pirxhez; már csak a lejtő választotta el őket. Pirx latolgatta, ne lőjön-e mégis. De a robot csak megvillant a keskeny fénysávokban, és rögtön ismét beolvadt a feketeségbe; azonkívül folyton irányt kellett változtatnia, mert az omladékok közötti utat választotta, és Pirx nem tudhatta előre, hol tűnik fel a következő pillanatban a fejetlen törzs a futó emberéhez hasonlóan egyensúlyozó karokkal, hogy fémesen megvillanjon, és megint eltűnjön. Ekkor villám cikázott át az omladék mozaikján, szikraesőt fakasztva a lávatömbökből, ahol a Szetaur éppen futott. Ki lőtt? Pirx nem látta McCorkot, de a lövés az ellenkezőirányból jött: biztosan a kadét, az a taknyos, az a szamár! Szidta magában, mint a bokrot, mert a lövés persze nem talált; a fémtorony már távolabb villant meg egy másodperc töredékére, aztán végleg eltűnt. „És ráadásul hátulról lőtt rá!” — gondolta Pirx dühöngve, s egyáltalán nem érezte, milyen értelmetlen ez a vád. A Szetaur pedig meg sem próbált visszalőni — miért? Kereste, de hiába. Talán már a kőfaldomborulata rejti el? Könnyen lehetséges… Akkor itt most biztonságosan lehet mozogni… Pirx lesiklott sziklájáról, látva, hogy innét már hiába nézelődik. Kissé előrehajolva futni kezdett a gerincen, megpillantotta a kadétot, aki úgy hasalt, mint a lőállásban, lábfejét laposan szétvetve és a sziklához szorítva, s érthetetlen kedve támadt, hogy fenékbe rúgja, amint a bő űrruhában olyan nevetségesen kiáll a fara. Lassított, de csak annyira, hogy odakiálthasson:

— Ne merj nekem lőni, hallod?! Tedd le azt a lézert!

És mire a kadét, oldalára hengeredve, hüledező pillantásával keresni kezdte — a hang ugyanis fülhallgatójában szólalt meg, nem árulva el az irányt vagy a helyet, ahonnét ered —, máris tovább futott; rohant, ahogy csak bírt, nehogy a robotnak végleg nyoma vesszen, míg egy széles szakadékhoz nem ért, amelyen át leláthatott egészen a katlan fenekéig.

Tektonikus árok volt ez, de olyan régi, hogy partjai már omladoztak, éles peremük lekopott; olyan lett, mint. egy erózió vájta hegyi szurdok. Pirx habozott. Nem látta a Szetaurt; egyébként innen valószínűleg nem is láthatta volna. Leereszkedett hát a szurdokba, lövésre kész lézerrel; érezte, hogy őrültséget csinál, de nem tudott ellenállni annak, ami erre ösztökélte; azt mondta magában, hogy csak meg akarja pillantani, megáll az első olyan helyen, ahonnét jól beláthatja a sziklafal utolsó szakaszát meg alatta az egész omladék-labirintust, és amíg így futott, előrehajolva, s a kavicsok jégesőként zuhogtak a lába alól, talán hitte is; egyébként nem sokat gondolkodott ezekben a másodpercekben. A Holdon lévén, súlya nem volt több tizenöt kilogrammnál, de az egyre meredekebb lejtőn így is meg-megcsúszott, nyolcméteres ugrásokkal rohant lefelé, fékezve, ahogy csak bírt, már a sziklafal derekánál járt, a szurdok mélysége csökkent, aztán véget ért az árok; a napfényben, vagy száz méterrel lejjebb, már a lávatömbök kezdődtek, árnyékos felük feketéllett, déli oldaluk ragyogott. „Befürödtem” — gondolta; szinte karnyújtásnyira került a kőlabirintustól, ahol a Szetaur bolyong. Villámgyorsan körülnézett. Egyedül volt; a gerinc magasan felette rajzolódott izzó falával a fekete égre. Az előbb madártávlatból pillantott be a sziklák közötti járatokba, most eltakarták előle az ösvények útvesztőjét a közeli sziklatömbök. „Baj van — villant át rajta — nem kellene visszafordulni?” — De valami rejtélyes okból tudta, hogy úgysem fordul vissza.

Itt azonban nem álldogálhatott. Tíz lépéssel lejjebb volt egy magányos magmapad, nyilván annak a lávanyelvnek a vége, amely valaha izzó folyamként indult el a Torricelli gigászi falától, s utolsó erejével elérte ezt a katlant. Jobb híján ez is megteszi fedezéknek. Egy ugrással elérte. Most különösen kellemetlen volt ez a hosszú holdbéli vitorlázás, ez a lassított repülés, amilyet álmunkban érzünk; sohasem tudta igazán megszokni. A szögletes magmatömb mögé húzódva kipillantott, és meglátta a Szetaurt, amint kihajolt két hegyes kőoszlop közül, fémvállával súrolva megkerülte a harmadikat, s megállt. Pirx oldalról látta, csak részben megvilágítva; csak jobb karja csillogott zsírosan és sötéten, mint egy jól olajozott gépalkatrész, teste többi részét elfedte az árnyék. Már fölemelte a lézert, amikor a robot, mintha hirtelen megérzett volna valamit, egy szempillantás alatt eltűnt. Talán most is ott áll, csak az árnyékba húzódott? Azt az árnyékot kellene megcélozni? Célzott, de ujját nem tette a ravaszra. Meglazította izmait, a fegyver csöve lehanyatlott. Várt. A Szetaur sehol sem volt. A kőmező pokoli útvesztőként terült el Pirx lába alatt, órákig lehetne itt bújócskázni, a megdermedt és megrepedezett láva geometrikus, de mégis képtelenül bizarr alakzatai között. „Hol lehet? — tűnődött. — Ha legalább hallhatnék valamit, de ez az átkozott levegőtlen világ, mint a lidércnyomás… Ha leugornék, vadászhatnék rá. Nem, ezt azért mégsem, én nem vagyok örült… De hát gondolni mindenre szabad: a szakadék nem több tizenkét méternél, annyi, mintha két méterről ugranék le a Földön; lent árnyékba kerülnék, és láthatatlanul tovább húzódhatnék a sziklafal mentén, hátulról mindig fedezne a kőfal, és előbb-utóbb egyenesen puskavégre kerülne…” A kőlabirintusban nem moccant semmi. A Földön ennyi idő alatt már jócskán haladt volna a nap az égen, de itt, a hosszú holdnappalban, szinte egy helyben állt, kioltva a legközelebbi csillagok fényét, úgyhogy fekete üresség vette körül, amelyet mintha narancsszínű, ágas-bogas köd hálózna be… Félig kibújt a sziklája mögül. Semmi. Kezdett dühbe gurulni. Miért nem jönnek a többiek? Lehetetlen, hogy még most se legyen rádiókapcsolat… Talán végre kizavarják az omladék közül… Megnézte óráját a csuklóján, a vastag üveg alatt, és elcsodálkozott: csak tizenhárom perc telt el, amióta McCorkkal beszélt.

Már arra készült, hogy elhagyja hadállását, mikor hirtelen két dolog történt, egyformán váratlanul. A sziklakapuban, a katlant kelet felől lezáró két magmasánc között megpillantotta az egymás nyomában gördülő terepjárókat. Még messze voltak, talán egy kilométernél is messzebb; teljes gázzal robogtak, hosszú, látszólag mozdulatlan porcsíkot húzva maguk után. Ugyanakkor két, emberihez hasonló, de fémkesztyűs, nagy kéz jelent meg a szakadék peremén, s utánuk, olyan gyorsan, hogy Pirx vissza sem tudott húzódni, előbukkant a Szetaur. Alig tíz méter választotta el őket. Pirx látta a hatalmas vállak között a fejet helyettesítő tömör domborulatot, amelyen mozdulatlanul villogott az optikai nyílások üvege, mint két tágra nyitott, fekete szem, közepén pedig a harmadik, iszonyú lézerszem, a most csukott fedőlap alatt. Igaz, hogy neki is lézer volt a kezében, de a gép reakciói hasonlíthatatlanul gyorsabbak az övéinél. Egyébként nem is próbált lőni — egyszerűen kővé dermedt a fényes napsütésben, félig még guggolva, ahogyan a robot hirtelen felbukkanása érte, amint felugrott a földről, és nézték egymást: emberszobor és gépszobor, mind a kettő fémbe öltözve. Ekkor szörnyű villanás szaggatta szét a teret Pirx előtt, s a hő lökésétől hátrazuhant. Estében nem vesztette el az eszméletét, és ebben a töredékmásodpercben csak csodálkozást érzett, mert esküdni mert volna, hogy nem a Szetaur lőtt rá, hiszen mindvégig látta sötét és vak lézerszemét.

Hanyatt esett, a sugár mellette ment el — de nyilvánvalóan őrá céloztak, mert a szörnyű villanás egy másodperc múlva megismétlődött, és lemetszette a kőtorony egy részét, amely az imént őt védte; olvadt fémcseppek fröccsentek szét, s röptükben vakító pókhálóvá dermedtek. Most az mentette meg, hogy embermagasságba céloztak, ő pedig feküdt — az első terepjáró volt az, ők lőttek a lézerrel. Oldalára fordult, s akkor meglátta a háttal álló Szetaurt, aki mozdulatlanul, mintha bronzból öntötték volna, kétszer felvillantotta ibolyaszínű napját. Ebből a távolságból is látszott, hogy az első terepjáró egész lánctalpa, a hengerekkel és a vezérkerékkel együtt, a földre omlik; körülötte akkora felhő támadt porból és izzó gázokból, hogy a második kocsiban elvakultak, és már nem tudtak lőni. A két és fél méteres óriás lassan a fekvő emberre pillantott, aki még most is fegyverét szorongatta, aztán elfordult és kissé behajlította térdét, vissza akarva ugrani oda, ahonnét jött, de Pirx kényelmetlenül, féloldalasan rálőtt; csak a lábát akarta ellőni, de megremegett a karja, mikor meghúzta a ravaszt, s a tüzes kés tetőtől talpig végigszántott az óriáson, úgyhogy izzó vastömegként zuhant le a katlan fenekére.

A terepjáró legénysége ép bőrrel úszta meg a kocsi pusztulását, még csak meg sem pörkölődtek. Pirx megtudta, bár csak jóval később, hogy azért lőttek őrá, mert a Szetaurt, amelynek sötét teste beolvadt a sziklafal sötét hátterébe, egyáltalán nem vették észre. A tapasztalatlan irányzónak az sem tűnt fel, hogy az alak, amelyet megcéloz, világos alumínium űrruhát visel. Pirx majdnem biztos volt benne, hogy a következő lövést már nem élte volna túl. A Szetaur mentette meg — de vajon tudatosan-e? Sokszor felidézte magában azt a néhány utolsó másodpercet, és egyre szilárdabbá vált a meggyőződése, hogy a robot olyan helyen állt, ahonnét felmérhette, melyikük a távoli lövés célpontja. Akkor tehát őt akarta megmenteni? Senki sem tudott erre válaszolni. Az intelektronikusok „a körülmények összejátszását” emlegették; megindokolni ezt a semmitmondó magyarázatot egyikük sem volt képes. Hasonló esettel még sohasem találkoztak, a szakirodalomban sem szerepel ilyesmi. Egyhangúlag leszögezték, hogy Pirx azt tette, amit tennie kellett; de neki ez kevés volt. Hosszú évekre emlékezetébe vésődött azoknak a töredékmásodperceknek a képe, amikor a halállal találkozott és megmenekült, hogy soha ne ismerje meg a teljes igazságot; és keserű volt a tudat, hogy csalárd és hitvány módon, orvul hátbadöfte megmentőjét.

Murányi Beatrix fordítása