Pirx pilóta kalandjai

PIRX ELBESZÉLÉSE

— A fantasztikus könyvek? Hogyne, szeretem őket, de csak a rosszakat. Illetve nem is annyira a rosszakat, inkább a valószínűtleneket. A hajón mindig tartok kéznél valami effélét, hogy egy kicsit beleolvassak, ha szabad időm akad, akár csak néhány oldalt a közepéből, aztán félretegyem. A jók, az egészen más tészta — azokat kizárólag a Földön olvasom. Hogy miért? Őszintén szólva, nem nagyon tudom. Nem gondolkodtam rajta. A jó könyvek mindig igazat mondanak, még akkor is, ha olyasmit írnak le, ami sohasem történt meg, és nem is fog megtörténni. Más értelemben igazak; ha például az űrhajózásról szólnak, ráérez bennük az ember arra a csendre, amely egészen más, mint a földi, arra a tökéletesen mozdulatlan nyugalomra… Akármit írnak le, mindig ugyanazt mondják: hogy az ember odafent sohasem lesz otthon. A Földön minden olyan alkalmi, véletlenszerű, fa, ház, kert, az egyiket felcserélheted a másikkal, a horizont mögött másik horizont van, a hegyen túl völgy, de odafent egészen más a helyzet. A Földön az embereknek sohasem jutott eszükbe, milyen szörnyű az, hogy a csillagok nem mozdulnak; repülhetsz egy álló évig teljes hajtóerővel, akkor sem veszel észre változást. Repülünk, utazgatunk a Földön, és azt hisszük, tudjuk, mi a tér. Pedig azt nem lehet kifejezni. Emlékszem, egyszer, őrjáratból visszatérőben, valahol az Arbiter táján, éppen egy távoli beszélgetést hallgattam, két ürge a leszállási elsőbbségen veszekedett, mikor véletlenül megláttam egy másik hazatérő rakétát, amely furcsa vitustáncot járt. A tag azt hitte, egyedül van, és fel-alá ugráltatta. Tudjátok, hogy van ez — pár nap után őrült kedve szottyan az embernek, hogy csináljon valamit, akármit, rákapcsoljon, száguldjon, keringjen, de akkora gyorsulással, hogy kilógjon a nyelve… Régebben azt gondoltam, nem illik így engedni a szeszélyeinknek. Pedig az ilyesmi csak annak a jele, hogy kiborult az ember, és nyelvet akar ölteni a világmindenségre. Mert a kozmosz nem cserélhető fel másikkal, mint egy fa, és talán éppen ezért olyan nehéz kibírni. No hát a jó könyvek éppen erről szólnak. És mivel a haldokló nem szeret agóniáról olvasni, hát mi, akik mindannyian félünk egy kicsit a csillagoktól, nem akarjuk odafent az igazságot hallani róluk. Az a jó ilyenkor, ami eltereli a figyelmet, de szerintem, legalábbis ami engem illet, legjobbak éppen azok a másfajta, limonádé űrhistóriák, mert azokban minden, az egész kozmosszal együtt, olyan jámbor és ártatlan… Persze tizennyolc éven felüliek számára, tehát vannak katasztrófák, gyilkosságok meg egyéb borzalmak, de mégis jámbor és ártatlan az egész, mert egy árva szó sem igaz belőle; ijesztgetni próbálnak, az ember meg csak mosolyog. Amit el akarok mondani, az is egy ilyen történet. Igazán megesett velem. De ez nem is fontos.

A Nyugodt Nap Évében történt. Mint ilyenkor mindig, nagytakarítást rendeztek a Nap körül, összesöpörték és elhordták a Merkur-pálya környékén keringő ócskavastömeget; hat év alatt, míg a Merkur perihéliumában a nagy űrállomás épült, egész rozsdatemetőt szórtak az űrbe, mert akkoriban a Le Mans-módszert alkalmazták ócskavasnak való rakétaroncsokat használták állványzatnak. Le Mans jobb közgazda volt, mint amilyen mérnök a roncsokon épült állomás harmadannyiba került ugyan, mint a szokásos, űrben szerelt állomások, de annyi baj volt vele, hogy a Merkur után senki sem vállalkozott többé efféle „takarékoskodásra”. Akkor azonban Le Mansnak újabb ötlete támadt: hozzuk vissza az egész rozsdatemetőt a Földre, minek keringjen ott ítéletnapig, mikor be is lehet olvasztani. Igen ám, de ahhoz, hogy ez a buli kifizetődjék, vontatónak olyan rakétákat kellett használni, amelyek alig voltak különbek a roncsoknál. Én akkor járőrpilóta voltam letudott óraszámmal, vagyis már csak papíron meg minden elsején, mikor a fizetésemet fölvettem. Annyira hiányzotta repülés, hogy egy vaskályhában is elrepültem volna, ha valami hajtóművet adnak hozzá; szóval nem csoda, hogy mihelyt megláttam a hirdetést, jelentkeztem Le Mans brazíliai irodájában. Nem akarom azt mondani, hogy a legénység, amelyet Le Mans, illetve az ügynökei összetoboroztak, holmi idegenlégió vagy rablóbanda volt, mert efféle népség egyáltalán nem repül. Kalandot keresni ma már kevesen mennek az űrbe; nincs ott semmiféle kaland, legalábbis általában. Sokakat viszont a balsors vagy a puszta véletlen sodor az űrhajósok közé, és ez a legrosszabb anyag, hiszen nálunk még keményebb legényekre van szükség, mint a tengerészetnél; olyan fickók, akiknek már minden mindegy, nem valók űrhajóra.

Ne féljetek, nem tartok lélektani kiselőadást, csak azt magyarázom, miért csappant már az első menet után felére a legénységem. El kellett bocsátanom a technikusokat, mert a távírász, egy kis mesztic, rákapatta őket az italra. Zseniális módszerekkel csempészte az alkoholt a fedélzetre. A bolondját járatta velem. Műanyag tömlőket dugott a tartályokba… No de nem erről van szó. Szerintem a reaktorba csak azért nem töltött whiskyt, mert akkor nem megy a hajó. Képzelem, hogy felháborodtak volna az ilyesmin az űrhajózás úttörői. Csak tudnám, miért hitték, hogy ha az embert kilövik az űrbe, nyomban angyallá változik. Talán akaratlanul is az a tiszta kék mennybolt járt az eszükben, amelynek olyan hamar vége szakad a rajtnál? Nincs is miért haragudnom a mexikóira. Mellesleg Bolíviában született, másodállásban marihuánát árult, és csak azért szúrt ki velem, mert ez mulattatta. Rosszabb embereim is akadtak nála. Le Mans nagyvonalú férfiú volt, részletekkel nem törődött, csak a költségek felső határát szabta meg ügynökeinek. Így aztán nem elég, hogy a legénységet nem tudtam kiegészíteni, minden kilowatt energiáért is reszketnem kellett; hirtelen manőverekre nem is gondolhattam, az uránmérőket minden menet után úgy ellenőrizték, mint a főkönyveket, nehogy isten ments valahol elszökhessen tíz dollár neutronok formájában. Amit akkor csináltam, arra sehol sem tanítottak; talán száz évvel ezelőtt történtek ilyesmik a Glasgow és India között járó öreg bárkákon. De azért nem panaszkodtam, most meg szégyen ide, szégyen oda, egészen elandalodom, ha visszagondolok.

Az az Éjszaka Gyöngye — micsoda név! Az egész hajót csak a gondviselés tartotta össze, abból állt a repülés, hogy állandóan a repedéseket és zárlatokat kerestük minden lehetséges helyen. Minden rajt és leszállás csúfot űzött a fizika törvényeiből — meg egyéb törvényekből is; Le Mans ügynökének alighanem voltak ismeretségei a merkuri kikötőben, különben az ellenőr azonnal lepecsételt volna mindent, a kormánytól a máglyáig. Szóval vadászgattunk a perihélium táján, radarral keresgéltük a roncsokat, aztán felmartuk őket és „vonatot” csináltunk. Csupa gyönyör volt az élet: balhéztam a technikusokkal, pálinkás palackokat hajigáltam ki az űrbe (máig is ott kering egy ládányi London Dry Gin), és gyötörtem az agyamat a matematikával, mert a navigációhoz soktest-problémák közelítő megoldását kellett keresnem. De azért, mint mindig, űrből volt a legtöbb. Űr odakint, meg üres idő. Hát bezárkóztam a kabinomba és olvastam. A szerzőre nem emlékszem, amerikai lehetett, a címben valami csillaghomokról vagy efféléről volt szó. Nem tudom, hogyan kezdődött, mert a közepe táján nyitottam ki; a hős éppen a reaktorkamrában volt és telefonon beszélt a pilótával, amikor kiáltás harsant fel: „Meteorok a tat felől!” Addig nem volt gravitáció, most hirtelen látja a mókus, hogy a reaktor óriási fala, a műszerek sárgán villogó szemeivel, egyre gyorsabban feléje zuhan; a motorok beindultak és a hajó megugrott, míg ő, a levegőben lebegve, még a korábbi sebességet tartotta. Szerencsére valahogy elrúgta magát, de a gyorsulás kitépte a kezéből a hallgatót; egy percig a telefonzsinóron lógott, aztán lepottyant és elterült, a telefonkagyló fölötte himbálózott, és ő emberfeletti erőfeszítéseket tett, hogy megragadja, de persze egy tonnát nyomott és a kisujját sem bírta mozdítani, aztán valahogy mégis elkapta a fogával, és kiadta a parancsot, amely megmentette őket.

Ezt a jelenetet azóta se felejtettem el, de még ennél is jobban tetszett, ahogyan a pofa leírja az áthaladásukat egy meteorrajon. A porfelhő, ide figyeljetek, az ég harmadrészét eltakarta, csak a legfényesebb csillagok villogtak rajta keresztül, de ez még semmi, mert a hős egyszer csak látja a képernyőkön, hogy ebből a sárga tájfunból valami halványan fénylő sáv nyúlik ki, fekete maggal; nem tudom, mi akart ez lenni, de a könnyeim potyogtak a nevetéstől. Ahogy azt a szerző elképzeli! A porfelhő, a tájfun meg az a telefonkagyló; szinte magam előtt láttam, hogyan hintázik a tag a telefonzsinóron, no és a kabinjában persze, mondanom sem kell, egy gyönyörű nő várta. A nő valami kozmikus zsarnokság titkos ügynöke volt, vagy azok ellen harcolt, már nem emlékszem. De minden esetre álomszép volt, ahogy illik. Hogy miért mesélem ezt? Mert ez a könyv volt a mentsváram. Meteorok? Hiszen én hetekig kerestem a húsz-harmincezer tonnás roncsokat, és a felét nem is mutatta a radar. Könnyebb meglátni egy repülő puskagolyót. Egyszer, mikor nem működött a motor, fülön kellett csípnem a meszticemet; nehezebb ügy volt, mint a telefonkagyló, mert mind a ketten ide-oda röpködtünk, de nem olyan hatásos. Most azt hiszitek, hogy összevissza fecsegek. Tudom. De a történetem csakugyan így zajlott le. A kéthónapos vasgyűjtő túra véget ért, százhúsz— vagy száznegyvenezer tonna döglött fémet vontattam, és az ekliptika síkjában elindultam a Föld felé.

Hogy ez szabályellenes? Hát persze. Nem volt üzemanyagom a manőverezéshez. Hiszen már mondtam. Több mint két hónapig meghajtás nélkül kellett vánszorognom. Akkor jött a katasztrófa. Csudát meteorok, ez nem regény. Mumpsz. Először a máglyatechnikus, aztán mind a két pilóta egyszerre, aztán a többi; feldagadt a képük, réssé szűkült a szemük, magas lázuk volt, szolgálatról szó se lehetett.

Ngey, a néger, hurcolt valami átok vírust a hajóra, ő volt az Éjszaka Gyöngyén a szakács, a steward, a főkomornyik és mit tudom én, mi még. Ő is beteg volt, de még milyen! Lehet, hogy Dél-Amerikában a gyerekek nem esnek át a mumpszon? Nem tudom. Elég az hozzá, hogy ott álltam a hajóval legénység nélkül. Megmaradt a távírász meg a második mérnök; ebből a távírász reggeltől, illetve reggelitől fogva részeg volt. Azaz nem is részeg — nagyon bírta az italt, vagy csak apránként szopogatta, nem tudom, de egész tűrhetően mozgott, főleg mikor nem volt gravitáció (márpedig szinte sohasem volt, kivéve az apró pályakorrekciókat), de a szeméből sírt az alkohol, az agya úszott a szeszben, minden utasítást, minden parancsot pontosan ellenőrizni kellett; folyton arról ábrándoztam, hogyan fogom hülyére verni, ha majd leszálltunk, odafent nem engedhettem meg magamnak, különben is, részeg embert nem lehet megverni. Ital nélkül igazi patkány volt, szürke, töppedt, mosdatlan, és az a kedves szokása volt, hogy az asztalnál, az étkezdében, a legcifrább szitkokat zúdítottan kiszemelt áldozatokra — morzejelekkel. Állandóan morzézgatott, ujjával kopogtatta ki a jeleket az asztalon, párszor majdnem verekedés lett belőle, hiszen mindenki értette, de mikor falhoz szorították, kijelentette, hogy ez nála amolyan rángatózás. Az idegei. Hogy ő nem szándékosan csinálja. Mondtam, szorítsa a könyökét az oldalához, akkor a lábával vagy a villájával kopogtatott — akár egy zsonglőr. Az egyetlen makkegészséges, normális ember a mérnök volt. Csak éppen kiderült róla, hogy útépítő mérnök. Esküszöm nektek. Szerződtették, mert beérte a fél napidíjjal, és az ügynöknek több sem kellett, nekem pedig eszembe se jutott, hogy levizsgáztassam, mielőtt a hajóra lép. Az ügynök csak azt kérdezte tőle, ért-e a gépekhez, a szerkezetekhez; mondta, hogy igen, hiszen értett is. Az útépítő gépekhez. Beosztottam ügyeletre. Nem tudta megkülönböztetni a bolygókat a csillagoktól. Most már sejtitek, hogyan csinált bomba üzleteket Le Mans. Mellesleg rólam is kiderülhetett volna, hogy eddig még csak tengeralattjárót kormányoztam. Talán meg is játszottam volna ezt a trükköt, ha lehet. Bezárkóztam volna a kabinomba, és utánam az özönvíz. De hát ilyen nincs. Nem volt bolond az az ügynök. Számított a becsületességemre, vagy ha arra nem, hát az önfenntartó ösztönömre. Haza akartam kerülni, és mivel az a százezer tonna ócskavas az űrben úgyis súlytalan volt, és ha lekapcsolom, attól a sebességünk egy milliméterrel se növekszik, hát nem voltam olyan komisz, hogy ott hagyjam. Ámbár ez is megfordult a fejemben, amikor reggelente egyiktől a másikhoz vittem a vattát, az olajat, a kötést, a spirituszt, az aszpirint; minden vigaszom az a könyv volt, az űrszerelemről a meteortájfunok között. Némelyik fejezetet tízszer is elolvastam. Volt ott minden elképzelhető rémség, fellázadtak az elektronikus agyak, a kalózok ügynökei koponyájukba szerelt rádióadókkal mászkáltak, a gyönyörű nő egy másik naprendszerből érkezett, de mumpszról nem esett szó. Nem mintha hiányoltam volna — torkig voltam a mumpsszal. Olykor úgy éreztem, az egész űrhajózással is.

Szabad perceimben a távírász italkészletei után szimatoltam. Lehet, hogy túlbecsülöm, de én azt hiszem, szándékosan vezetett olykor egy-egy lelőhely nyomára, mikor az már úgyis kiürülőben volt, egyszerűen azért, nehogy elcsüggedjek és feladjam a harcot. Mert hogy a fő raktára hol lehetett, azt máig sem tudom. Talán annyira át volt már itatva szesszel, hogy a fő raktár ő maga volt? No, szóval tűvé tettem a hajót, mászkáltam, mint légy a mennyezeten, fel-alá lebegtem a folyosókon, ahogy álmában szokott néha az ember, kutya egyedül éreztem magam; az egész társaság feldagadva hevert a kabinokban, a mérnök a kormányfülkében ücsörgött és magnóleckékből franciául tanult, néma csend volt, mint egy pestishajón, csak olykor hallatszott a szellőzőcsöveken át zokogás vagy ének. A bolíviai mexikói irányából. Estefelé kitört rajta a világfájdalom. A csillagokkal kevés dolgom volt, nem számítva a könyvbelieket. Némelyik bekezdést már betéve tudtam, szerencsére azóta kimentek a fejemből. Vártam, hogy véget érjen a mumpsz, mert ez a tartós Robinson-élet már nagyon az idegeimre ment. Az útmérnököt kerültem, bár a maga módján egész rendes tag volt; megesküdött, hogy ha nincs olyan szorult pénzügyi helyzetben a neje meg a sógora miatt, akkor sohasem írta volna alá a szerződést. De az örökös lelkizését, azt nem bírtam. Nem tudom, csak irántam érzett-e ilyen mérhetetlen bizalmat; aligha, mert vannak dolgok, amiket az ember egyszerűen nem mesél el, de ez mindent kitálalt, én meg kínosan tekeregtem; még jó, hogy az Éjszaka Gyöngye nagy volt, huszonnyolcezer tonna nyugvó tömeg, el lehetett bújni benne.

Nyilván sejtitek, hogy ez volt az első és utolsó menetem Le Mans számára. Ennyire többé sohasem húztak be a csőbe, bár különféle zűrjeim máskor is akadtak. Nem is mesélném el életemnek ezt az elég dicstelen szakaszát, ha össze nem függene az űrhajózásnak azzal a másik, nemlétező oldalával. Talán emlékeztek: már az elején figyelmeztettelek, hogy a históriám majdnem olyan lesz, mintha abból a bizonyos könyvből szedném.

A meteorjelzést a Vénusz-pálya közelében kaptuk, de a távírász aludt, vagy egyszerűen nem vette föl, mindenesetre csak másnap reggel hallottam a hírt a Luna űrhajózási állomás közleményeiben. (Őszintén szólva, először teljesen valószínűtlennek rémlett. A Drakonidák már régen véget értek, a térség üres volt, végül is a rajok rendszeresen járnak, igaz, hogy a Jupiter szeret perturbációs vicceket csinálni, de ezúttal ő sem lehetett a tréfamester, mert a radiáns egészen más volt. A riasztás egyébként csak nyolcadfokú volt, igen ritka porfelhő, a nagyobb törmelékek aránya elenyésző, viszont a meteoráram igen széles; a térképre pillantva rájöttem, hogy már jó egy órája, sőt talán két órája is benne vagyunk ebben az úgynevezett rajban. A képernyők üresek voltak. Nem nagyon izgatott az ügy, legfeljebb annyiból volt rendkívüli, hogy délben megjött a második jelentés: a távszondák adatai szerint a Naprendszeren kívüli rajról van szó!

Ez volt a második ilyen raj az űrhajózás megindulása óta. A meteorok üstökösök maradványai, megnyúlt ellipszis pályán keringenek a Nap körül a tömegvonzás láncára kötve, mint a nylonzsinóron forgatott játékszerek; a Naprendszeren kívüli raj, amely valahonnan a Tejútrendszerből téved be Naprendszerünkbe, ritka szenzáció, ámbár inkább az asztrofizikusoknak, mint a pilótáknak. Igaz, számunkra is van különbség, de többnyire nem nagy: a raj sebessége. A Naprendszeren belüli rajoknak a Föld környékén nem lehet nagy sebességük. Nem lehet nagyobb, mint parabolikus vagy elliptikus. A kívülről érkező raj sebessége viszont hiperbolikus lehet, és többnyire az is. Gyakorlatilag azonban ez is mindegy; tehát csak a meteorkutatók és az asztroballisztika tudorai izgulnak, de mi nem.

A távírászra semmiféle hatással nem volt a hír, hogy meteorrajban vagyunk; ebéd közben említettem neki, mialatt szokás szerint bekapcsoltam a motorokat, bár csak félerőre; elvégezték a pályamódosítást, és az a kis nehézkedés egyben megkönnyítette az életünket. Nem kellett szalmaszálon szívni a levest, és fogpaszta formájú ürüsültet nyomkodni tubusból a szánkba. Mindig a tisztességes emberi ételek híve voltam.

A mérnök viszont nagyon megijedt. Azt, hogy úgy beszéltem a rajról, mint holmi vidám nyári záporról, hajlamos volt zavarom jelének vélni. Gyengéden megmagyaráztam neki, hogy először is a raj csupán nagyon ritka porfelhő, s az, hogy akkora szilánkba ütközzünk, amely kárt tehet a hajóban, valószínűtlenebb, mint hogy a színházban fejünkre zuhan a csillár; másodszor: úgysem csinálhatunk semmit, mert a Gyöngy nem alkalmas kikerülő manőverekre; harmadszor: pályánk, puszta véletlenségből, csaknem egybeesik a raj pályájával, s így az összeütközés veszélye további néhány századrésznyire csökken.

Nem egészen úgy festett, mint akit sikerült meggyőzni, de már elegem volt a lelki klinikából, és jobbnak láttam, ha a távírásszal törődöm, mármint megpróbálom legalább néhány órára távol tartani szeszraktáraitól, mert a rajban mégiscsak nagyobb szükségem volt rá, mint különben. Attól az egytől féltem nagyon, hogy SOS jelzést kapunk. Sok hajó járt arrafelé, már átléptük a Vénusz pályáját, s ezen a vidéken a személyforgalom is elég nagy; az adónál rostokoltam a távírász mellett, fedélzeti idő szerint hat óráig, tehát több mint négy óra hosszat, figyelve a jelzéseket, de szerencsére semmiféle riadót nem fogtunk ki. A raj nagyon ritka volt, a szó szoros értelmében órákig kellett bámulni a radarernyőt, hogy valami parányi, mikroszkopikus villanást kivehessen az ember; de nem is mernék rá megesküdni, hogy azok a zöld pontocskák valóban ott voltak-e, vagy csak meredten figyelő, fáradt szemem káprázott. Közben a Lunán és a Földön már nemcsak a radiációs pontot, hanem a hiperbolikus raj egész pályáját kiszámították, sőt már el is keresztelték Canopidának (a radiánshoz legközelebb eső csillagról), s megállapították, hogy nem éri el a Föld pályáját, hanem elhúzva mellette, elhagyja Naprendszerünket, messze az óriásbolygóktól, amelyek éppen a túlsó oldalon voltak, s amint jött, úgy el is tűnik a Galaxis roppant óceánjában, hogy soha többé vissza ne térjen hozzánk.

Az útmérnök idegesen be-benézett a rádiós szobába, bár mindig kizavartam, mondván, hogy vigyázzon a kormányra; ez persze merő fikció volt — először is nem működtek a motorok, meghajtás nélkül pedig nem lehet kormányozni, azonkívül a legelemibb manővert sem tudta végrehajtani, soha nem is bíztam volna rá ilyesmit, csak el akartam foglalni valamivel, hogy ne rágja folyton a fülemet. Olyanokkal nyaggatott ugyanis, hogy voltam-e már meteorrajban és hányszor, átéltem-e ilyesféle balesetet, és súlyos volt-e az, összeütközés esetén van-e kilátás a megmenekülésre… Válasz helyett kezébe nyomtam Krafft könyvét, Az űrhajózás és kozmodrómia alapjai-t, elvette, de azt hiszem, ki se nyitotta, mert vallomásokra vágyott, nem száraz információkra. Mindez, ne feledjük, a súlytalanság állapotában történt; ilyenkor még a józan emberek mozgása is elég groteszk, mindig gondolni kell rá, hogy leszíjazza magát az ember, különben egy ceruza megnyomásától felrepül a mennyezetre, sőt be is veri a fejét. A távírászomnak azonban más módszere volt: mindenféle vackot hordott a zsebeiben, holmi súlyocskákat, vasgyűrűket, kulcsokat, és valahányszor függve maradt a mennyezet, a padló és a falak között, egyszerűen a zsebébe nyúlt és elhajította, ami a kezébe akadt, majd lágyan elúszott az ellenkező irányba. Ez a módszer csalhatatlan, és minden esetben igazolja az akció és reakció newtoni elvét, de nem a legkellemesebb, főleg a többiek számára, mert az eldobott kemény tárgyak olykor elég sokáig ide-oda verődnek a falak között, alkalmilag fájdalmasan fejbe kólintva valakit. Ezt csak azért említem, hogy még egy színfolttal egészítsem ki utazásunk koloritját.

Eközben az űrben nagy felfordulás volt, sok utasszállító hajó, az előírásokhoz híven, mindenesetre megváltoztatta útvonalát, a Lunának rengeteg dolga volt velük, az automata adók, amelyek morzejelekkel továbbítják a nagy stacionárius számítógépeken kiszámított útvonal és pályakorrekciókat, szakadatlanul ontották jelsoraikat, túlságosan felgyorsítva ahhoz, hogy hallás után vehettük volna. De a többi sáv is tele volt hangokkal: az utasok drága pénzért üzengettek aggódó családjuknak, hogy kitűnően érzik magukat és nincs semmi veszély, az asztrofizikai holdállomás folyamatos jelentéseket adott a raj sűrűségi övezeteiről, a színképelemzés eredményeiről, egyszóval a műsor változatos volt, nem unatkozott az ember túlságosan a hangszóró mellett.

Mumpszos űrhajósaim, akik persze már tudtak a hiperbolikus felhőről, nyakra-főre telefonálgattak a rádiós szobába, míg végül is kikapcsoltam a készülékeiket, kijelentve, hogy ha veszély lesz, főleg ha kilyukad a hajó és nem zár a páncél, könnyen felismerhetik abból, hogy nem lesz levegő.

Tizenegy körül lementem az étkezdébe harapni valamit; a távírász, úgy látszik, csak erre várt, mert rögtön eltűnt, mint a kámfor, én pedig már túl fáradt voltam nemcsak ahhoz, hogy megkeressem, de még ahhoz is, hogy egyáltalán gondoljak rá. A mérnök befejezte ügyeletét, már nyugodtabb volt, megint főleg a sógorán rágódott, s elmenőben (akkorákat ásítva, mint egy bálna) megjegyezte, hogy a bal oldali radarernyő alighanem elromlott, mert egy helyen valami zöld izé villog rajta. Ezzel elvonult, én pedig tovább ettem a hideg marhahúst a konzervdobozból, s egyszer csak, a gusztustalan, fagyott zsírba mélyesztett villával, kővé dermedtem.

A mérnök annyit ért a radarképekhez, mint én az aszfaltozáshoz. Az az „elromlott képernyő”… Felugrottam és rohantam a kormányfülkébe. Már amennyire rohanni lehet, amikor az ember ebbe-abba kapaszkodva, a faltól vagy a mennyezettől elrugdosva magát, úszik a levegőben. Mikor végre odaértem, a kormányfülke mintha kihűlt volna, a pultokon nem égett a világítás, a máglya ellenőrző lámpái gyengén pislákoltak, mint az alvó szentjánosbogarak, csak a radarernyőkön lüktettek a szüntelenül forgó vezérsugarak; már az ajtóból a bal oldalira pillantottam.

Alsó jobb oldali negyedében egy mozdulatlan pont világított, helyesebben — egészen közelről nézve — egy lencse formájú, lapos, fillérnyi foltocska, elég szabályos, zölden foszforeszkáló, mint egy apró, csak látszólag mozdulatlan halacska az üres óceánban; ha egy normális ügyeletes pilóta észlelte volna, de nem most, nem most, hanem fél órával ezelőtt, rögtön bekapcsolja az automata helyzetközlőt, értesíti a parancsnokot, felszólítja amazokat, hogy közöljék pályaadataikat és úticéljukat, de nekem nem voltak ügyeleteseim, fél órával elkéstem, egyedül voltam, hát egyszerre csináltam mindent, képzelhetitek: azonosítási felhívás, helyzetközlő, adó, a máglya felfűtése, hogy meghajtásra készen álljon (olyan hideg volt, mint egy nagyon, de nagyon öreg hulla); múltak a percek, még a félautomata kézi számítógépet is bekapcsoltam, s kiderült, hogy annak a hajónak a pályája majdnem megegyezik a mienkkel, a különbség egy perc törtrésze, az összeütközés valószínűsége, mely az űrben amúgy is elképzelhetetlenül csekély, szinte a nullával egyenlő.

Csakhogy a hajó hallgatott. Átültem a másik fotelba, és elkezdtem morzejeleket villogtatni rájuk a fedélzeti lézerrel. Mögöttünk haladt, körülbelül kilencszáz kilométerre, tehát hallatlanul közel, őszintén szólva már az Űrhajózási Bíróság előtt láttam magamat (persze nem „katasztrófa okozásáért”, hanem egyszerűen „az Űrközlekedési Szabályzat nyolcadik paragrafusának megsérüléséért a VK — Veszélyes Közelítés — vétsége által”). Arra gondoltam, hogy fényjeleimet még a vakok is meglátnák. És egyáltalán, ez a hajó csak azért ül olyan makacsul a radarernyőmön és nem akar leszakadni a Gyöngyről, sőt lassan még közeledik is hozzá, mert véletlenül hasonló a menetiránya. Pályánk csaknem párhuzamos volt, de a képernyőn is látszott, hogy ő gyorsabb. Sebességét szemre hiperbolikusnak becsültem; valóban, a tízmásodperces időközökben végzett két mérés azt mutatta, hogy kilencven kilométert tesz meg másodpercenként. Mi meg alig negyvenötöt!

Nem válaszolt, csak közeledett; már igen nagynak látszott, túlságosan is nagynak. Izzó zöld lencse oldalról nézve, keskeny orsó… A radartávmérőre pillantottam, mert valahogy túlságosan megnőtt nekem ez a hajó. Négyszáz kilométer. Hunyorogni kezdtem. Ekkora távolságból minden hajó csak vesszőcskének látszik. „A fene ezt az Éjszaka Gyöngyét! — gondoltam. — Rossz itt minden műszer.” Áttettem a képet az irányantennás kis kézi radarra. Ugyanolyan maradt. Elhűltem. Talán ez is — villant hirtelen eszembe — olyan „Le Mans-vonat”, mint amilyennek én vagyok a masinisztája? Negyven-ötven roncs, egyik a másik után, azért ilyen óriási… De miért orsó alakú?

A radarok dolgoztak, az önműködő távolságmérő csak kopogott és kopogott: háromszáz kilométer. Kétszázhatvan. Kétszáz…

Nekiálltam a Harrelsbergeren még egyszer kiszámítani a pályát, mert volt egy olyan érzésem, hogy ebből túl közeli előzés lesz. Tudjuk, hogy mióta a tengeren bevezették a radart, mindenki biztonságban érzi magát, de a hajók azért csak el-elsüllyednek. Megint az jött ki, hogy a másik harminc-negyven kilométer távolságban húz majd el a hajóm orra előtt. Ellenőriztem a két adómat — az automata rádióadót és a lézert. Működtek, de az idegen hallgatott.

Mindeddig nem volt tiszta a lelkiismeretem, hiszen igaz, ami igaz: amíg a mérnök a sógoráról regélt és jó éjszakát kívánt, én pedig a marhahússal viaskodtam, azalatt vakon repültünk, mert nem voltak embereim, mindent magamnak kellett csinálnom. De lelkifurdalásom szent felháborodásnak adta át a helyét: az igazi bűnöst most már ebben a süket és néma hajóban láttam, amely hiperbolikus sebességgel vágtat át a szektoron, és még csak válaszolni sem kegyeskedik a közvetlen, sürgető felhívásokra!

Bekapcsoltam a rádiót, és hívogatni kezdtem. Különféle dolgokat követeltem, persze egyezményes rövidítésekkel: gyújtsa fel a helyzetlámpáit, lőjön ki jelzőrakétákat, közölje azonosságát, adja meg a nevét, úticélját, tulajdonosát — de ő csak repült némán, nyugodtan, hajszálnyit sem változtatott a sebességén vagy az irányán, és már csak nyolcvan kilométerre volt tőlem.

Eddig mögöttem repült, de egyre inkább a nyomomba ért, hiszen sebessége kétszer akkora volt, mint az enyém; és tudtam, hogy mivel a számítógép nem vette figyelembe az egész szögmódosítást, az előzési távolság néhány kilométerrel kisebb lesz, mint amennyit kiszámított. Harmincnál biztosan kevesebb, sőt talán húsz körül. Fékeznem kellett volna, mert ilyen közelítést nem szabad megengedni, de nem lehetett. Mögöttem a százegynéhányezer tonnás rakétaszerelvény — az egész rozsdatemetőt le kellett volna kapcsolnom. Egyedül nem boldogultam volna, legénységemet elfoglalta a mumpsz, fékezésről tehát szó se lehetett. Inkább filozófiai, mint űrhajózási ismeretek kellettek ide: sztoicizmus, fatalizmus, sőt esetleg, ha a számítógép hibája valószínűtlenül nagy, némi eszkatológia.

Huszonkét kilométerre voltunk egymástól, mikor a másik hajó szemlátomást kezdte megelőzni a Gyöngyöt. Tudtam, hogy ettől kezdve nőni fog a távolság, tehát látszólag minden rendben lett volna; eddig folyton csak a távolságmérőt bűvöltem, mert ez volt a legfontosabb, csak most pillantottam megint a radarernyőre.

Hát ez nem hajó volt, hanem úszó sziget, vagy nem tudom, hogy mi. Húsz kilométerről akkorának látszott, mint a két ujjam; és a tökéletesen szabályos orsóból korong lett, illetve nem is — hanem gyűrű!

Persze ti már régen kapiskáljátok, hogy „idegen hajó” volt. Mi más lehetne, mikor tíz mérföld hosszú… Na jó, de hát ki hisz „idegen” hajókban? Első reflexem az volt, hogy üldözőbe veszem. Hogy a fenébe ne! Meg is ragadtam a főhajtómű fogantyúját — de nem rántottam meg. Mögöttem repült az ócskavas-szerelvény; így nem lehet fogócskát játszani. Felugrottam a fotelból, és a keskeny aknán felmásztam a kormányfülke fölötti kis csillagvizsgálóba, amit a külső páncélba építettek. Ott kéznél volt minden, ami kellett: távcső és világító rakéták. Kilőttem hármat, egyiket a másik után, amilyen gyorsan csak tudtam, nagyjából a hajó irányába, és a kigyúló fényben keresni kezdtem. Akkora volt, mint egy sziget, de nem találtam meg rögtön. Ráadásul a rakéta látóterembe került és néhány másodpercre elvakított, türelmesen várnom kellett, amíg újra látok. A második rakéta messze, oldalt gyulladt fel, ez semmit sem ért, a harmadik magasabban. Ennek mozdulatlan, vakító fehér fényében végre megláttam a hajót.

Nem nézhettem tovább öt vagy hat másodpercnél, mert a rakéta hirtelen, ahogy néha szokta, nagyot lobbant és kialudt. De ez alatt a néhány másodperc alatt a nyolcvanszoros nagyítású éjszakai távcsövön át láttam a felülről elég gyengén, kísértetiesen, de azért tisztán megvilágított, sötét fémtestet; mintha pár száz méterről néztem volna. Alig fért el a látóteremben; közepe táján jól kivehettem néhány hunyorgó csillagot, mintha ott átlátszó lenne — mintha sötét acélból öntött, belül üres alagút repülne az űrben; de a rakéta utolsó felvillanásakor sikerült pontosabban megfigyelnem, hogy inkább lapos henger, olyasféle, mint egy nagyon vastag abroncs; üres közepén keresztülnézhettem, bár nyílása nem egyenesen felém fordult: a kolosszus ferdén megdőlt pillantásom irányához képest, mint egy pohár, amelyet kissé megdöntenek, hogy lassan kiöntsék belőle a folyadékot.

Gondolhatjátok, hogy nem kezdtem elmélkedni a látvány felett, hanem rögtön kilőttem a következő rakétákat; kettő bedöglött, a harmadik rögtön kilobbant, a negyedik és az ötödik fényében láttam a hajót — utoljára. Most ugyanis, miután keresztezte a Gyöngy útvonalát, egyre gyorsabban távolodott, már száz, kétszáz, háromszáz kilométerre volt; a vizuális megfigyelés lehetetlenné vált.

Rögtön visszatértem a kormányfülkébe, hogy tisztességesen megállapítsam a mozgáselemeit; az volt a szándékom, hogy mihelyt ezt megcsináltam, olyan riadót verek minden sávon, amilyen még nem volt az űrhajózásban; már magam előtt láttam, miként indulnak egész rakétafalkák az általam megjelölt pályán, hogy elkapják a titokzatos vendéget.

Csaknem biztos voltam benne, hogy részét alkotja a hiperbolikus rajnak. A szem bizonyos körülmények között a fényképezőgéphez hasonló: az erősen megvilágított képet, ha csak egy másodperc törtrészéig volt is megvilágítva, eltűnése után még jó ideig nemcsak magunk előtt látjuk, hanem részletesen elemezhetjük is, majdnem úgy, mintha továbbra is a szemünk előtt lenne. Nos hát, én a rakéta utolsó felvillanásakor jól láttam az óriási test felületét; mérföldes oldalfala nem sima volt, hanem gidres-gödrös, majdnem olyan, mint a Hold felszíne; kráterszerű mélyedések, repedések, dudorok vetettek árnyékot az éles fényben; évmilliók óta repülhetett így, sötéten és némán behatolt a porködökbe, évszázadok múlva kilépett belőlük, s a tízezernyi ütközés közben a meteorpor, a kozmikus erózió marta és roncsolta. Máig sem értem, honnét eredt ez a bizonyosság, de tudtam, hogy nincs benne élőlény, hogy milliárd éves roncs, és talán már a civilizáció sem létezik, amely útjára küldte!

Amíg ezen gondolkodtam, a teljes pontosság kedvéért mindenesetre negyedszer, ötödször, hatodszor is kiszámítottam mozgáselemeit, s az eredményeket billentyűkkel továbbítottam a leírórendszerbe, hiszen kár minden másodpercért: a hajó már csak zöldesen foszforeszkáló vonalként, békés szentjánosbogárként izzott a jobb oldali képernyő szélső szektorában — kétezer; háromezer, hatezer kilométerre tőlem.

Mire befejeztem, eltűnt. De mit bántam én? Élettelen test, nem tud manőverezni, hát nem menekülhet, nem bújhat el: hiperbolikus sebességgel repül ugyan, de akármelyik nagyreaktoros hajó könnyen utolérheti, mikor ilyen pontosan kiszámítottam a mozgáselemeit…

Kinyitottam a leírókészülék kazettáját, hogy kivegyem a papírszalagot és a rádiós szobába vigyem — s ekkor, mintha villám csapott volna belém, kővé dermedtem, megbénult az agyam, összeomlottam…

A fémdob üres volt; a szalag régen kifogyott, órákkal, talán napokkal ezelőtt, senki sem tett bele újat, s én minden számításomat a semmibe küldtem; az utolsó számjegyig elvesztek; és most se hajó nincs, se nyoma nincs, semmi…

A képernyőkhöz rohantam, aztán, esküszöm, le akartam kapcsolni azt az átkozott rakományt, otthagyni Le Mans kincseit és száguldani — de hová? Magam se nagyon tudtam. Az irány, igen… körülbelül a Vízöntő csillagkép, de hát célpont ez?! Ha megadnám rádión a szektort, úgy nagyjából, és a sebességet…

Meg kell tennem! Kötelességem, a legelső valamennyi közül, ha egyáltalán vannak még kötelességeim.

A rádiós szobába mentem, a liftben a tennivalók sorrendjét latolgattam: hívójel Luna Központinak; elsőbbségi jogot kérni közleményem számára, mert rendkívüli fontosságú információról van szó — az ilyeneket nem az automata veszi fel, hanem valószínűleg a Luna ügyeletes koordinátora; jelentést teszek, hogy idegen hajót észleltem, amely hiperbolikus sebességgel keresztezte útvonalamat és valószínűleg a galaktikus raj része volt. Ő rögtön a hajó mozgáselemeit fogja kérni. Mire meg kell mondanom, hogy kiszámítottam őket, de nincsenek meg, mert a készülék szalagdobja, hanyagság következtében, üres volt. Akkor a pilóta „fix”-jét kéri majd, aki elsőként figyelte meg a hajót. De „fix” sincs, mivel az ügyeletes egy mérnök volt, aki csak útépítéshez ért, nem az űrhajózáshoz; ezek után — ha mindezt nem találja máris gyanúsnak megkérdezi majd, miért nem utasítottam a rádiósomat, hogy a mérések végzése közben azonnal továbbítsa az adatokat, mire kénytelen leszek megmagyarázni, hogy a távírászom nincs szolgálatban, mert részeg. Ha mármost egyáltalán lesz még kedve ilyesmiről tárgyalni velem a bennünket elválasztó háromszázhatvannyolcmillió kilométeren keresztül, akkor érdeklődni fog, miért nem volt szolgálatban valamelyik pilóta vagy a helyettes távírász; mire közlöm, hogy az egész legénység mumpszos, és lázasan fekszik. Ha eddig még voltak is netalán kétségei, most már bizonyos lesz benne, hogy ez a pasas, aki éjnek évadján „idegen” hajókról szóló mesékkel traktálja, vagy meghibbant, vagy részeg. Firtatni kezdi, rögzítettem-e valami módon a hajó képét, lefényképeztem-e a világító rakéták fényében, magnószalagra vettem-e a radar adatait, vagy legalább a hajóhoz intézett rádiófelhívásaimat. De nekem semmim sincs, semmim a világon, mert túlságosan siettem, nem gondoltam rá, hogy fényképekre lenne szükség, amikor a földi hajók úgyis rövidesen utolérik a rendkívüli jövevényt, és mindenrögzítő berendezésem ki volt kapcsolva. Erre azt teszi majd, amit én is tennék az ő helyében: megmondja, hogy lépjek ki, és megkérdezi szektorom valamennyi hajóját, észleltek-e valami gyanúsat. Márpedig egyetlen hajó sem láthatta a galaktikus vendéget. Ebben biztos voltam. Én csak azért találkoztam vele, mert az ekliptika síkjában repültem, bár ez a legszigorúbban tilos, mert mindig ott kering az idő vasfogától megőrölt meteorok vagy üstököscsóvák törmeléke és pora. Megszegtem a tilalmat, mert különben nem lett volna elég üzemanyagom a manőverekhez, melyek Le Manst száznegyvenezer tonna rakétaronccsal teszik gazdagabbá. Mindjárt bevezetőben közölnöm kellene a Luna koordinátorával, hogy a találkozás a tilos övezetben történt, ami kellemetlen beszélgetést vonna maga után az Űrhajózási Bíróság fegyelmi bizottságával. Persze, a hajó felfedezése nagyobb áldozatot is megérne, mint egy megrovás vagy fegyelmi büntetés — feltéve, hogy valóban sikerül utolérni. Csakhogy ezt reménytelennek láttam. Azt kellet volna követelnem, hogy egy kétszeresen veszélyes térségbe, az ekliptika síkjába és ráadásul a hiperbolikus raj területére, egész flottillát küldjenek keresgélni. A Luna koordinátora, még ha meg is akarná tenni, nem jogosult erre, ha pedig a fejem tetejére állnék és reggelig hívogatnám a földi COSNAV-ot és a Nemzetközi Űrkutatási Bizottságot vagy az ördög tudja, kit még, akkor megkezdenék a tanácskozást és ülésezést, s ha villámgyorsan tárgyalnak, már három hét múlva döntenének. Csakhogy — mint még a liftben kiszámítottam, mert aznap éjjel igazán nagyon gyorsan fogott a fejem az a hajó addigra százkilencvenmillió kilométerre lesz találkozásunk helyétől, tehát túl a Napon, s eléggé megközelíti ahhoz, hogy pályája módosuljon, ennélfogva a térség, amelyben keresni kellene, több mint tízmilliárd köbkilométer lesz. Talán húszmilliárd is.

Így láttam a dolgot, mire beestem a rádiós szobába. Leültem és megpróbáltam még azt is végiggondolni, van-e rá esély, hogy a Luna nagy rádióteleszkópjával, az egész Naprendszer legnagyobb rádiócsillagászati távcsövével észlelhessék a hajót. De a Föld és a Hold éppen a földpálya ellenkező oldalán volt, mint én és az idegen hajó. A rádiótávcső óriási, de ahhoz azért nem elég erős, hogy négyszázmilló kilométer távolságból észleljen egy néhány kilométeres testet. És ezzel véget is ért az egész história. Összetéptem számításaimat, felálltam és a kabinomba kullogtam, azzal az érzéssel, hogy bűnt követtem el. Vendégünk volt a kozmoszból, olyan látogatónk, amilyennel, mit tudom én? — millió évben, nem — százmillió évben egyszer találkozunk. És a mumpsz miatt, Le Mans ócskavasa miatt, a részeg mesztic miatt, a mérnök és a sógora, meg az én hanyagságom miatt kicsúszott a kezünkből, és szétfoszlott, mint egy kísértet, a végtelen űrben. Attól az éjszakától fogva tizenkét hétig valami furcsa feszültségben éltem, akkor került ugyanis a halott hajó az óriásbolygók térségébe, és ezzel örökre elveszett számunkra. Lehetőleg ki se mozdultam a rádiós szobából, mert még élt bennem az egyre halványuló remény, hogy mégiscsak észreveszi egy éberebb vagy egyszerűen szerencsésebb pilóta, de nem történt semmi. Persze senkinek sem beszéltem a do1ogr61. Ritkán adódik ilyen alkalma az emberiségnek. Bűnösnek érzem magam, nemcsak az emberiséggel, hanem azzal a másikkal szemben is, és még Hérosztratosz dicsőségére sem pályázhatom, hiszen most, annyi év után, szerencsére már úgysem hinnének nekem. Egyébként néha magam is kételkedem: hátha nem is történt semmi — azon kívül, hogy azt a nehezen emészthető, hideg marhahúskonzervet vacsoráztam.

Murányi Beatrix fordítása