Pirx pilóta kalandjai

4

A következő napokon Pirx belemerült a matematikába. Valahányszor bekapcsolták a máglyát, egyre jobban túlhevült, teljesítménye pedig csökkent. Boman gyanította, hogy a neutrontükrök hamarosan tönkremennek. Erre vallott a lassan, de könyörtelenül fokozódó radioaktív szivárgás. Pirx bonyolult számításokkal igyekezett kidekázni a működési és hűtési szakaszokat, üresjáratban pedig az oldalraktáraktól a tatraktárakhoz irányította át a keringő hűtőfolyadékot, mert odalent már trópusi hőmérséklet uralkodott. Nagy türelem kellett ehhez a lavírozáshoz az egymásnak ellentmondó követelmények között. Pirx órák hosszat ült a számítógépnél, s a próbálgatás és hibafeltárás módszerével kereste a legjobb megoldást. Ennek jóvoltából elenyésző késéssel sikerült megtenniük negyvenhárommillió kilométert. Az út ötödik napján, rácáfolva Boman borúlátó jóslataira, elérték a kívánatos utazósebességet. Pirx kikapcsolta a reaktort, hadd hűljön most már egészen a leszállásig, és titokban fellélegzett. A régi teherhajók vezetésének egyik sajátossága az volt, hogy a legénység sokkal ritkábban látta a csillagokat, mint a Földön. Egyébként Pirx nem is volt rájuk kíváncsi, még a Mars rézvörös korongjára sem; beérte a pályagrafikonokkal.

Útjuk utolsó napján, késő este, amikor a kék lámpák gyér fényével itt-ott megszakított sötétség szinte megnövelte a fedélzeteket, eszébe jutottak a raktárak, ahová eddig még csak be se kukkantott.

Kiment az ebédlőből, ahol Sims, mint minden este, Bomannal sakkozott, és leliftezett a tatba. Legutóbbi találkozásuk óta nem látta és nem is hallotta Terminuszt. Csak azt vette észre, hogy a macska úgy eltűnt, mintha nem is lenne a hajón.

A félhomályos folyosón csak a léghuzat sziszegett halkan. Mikor benyitott a raktárba, a vastag porréteg alatt kigyulladt a villany. Végigment a csarnokon. A ládatornyok csaknem a mennyezetig értek, keskeny átjáró választotta el őket. Pirx megvizsgálta, elég feszesek-e a padlóra lehorgonyzott acélszalagok, amelyek a ládapiramisokat tartják. Az ajtónyitástól keletkezett huzat kiszívta a sarkokból a fűrészport, szemetet, kócot, s az most lassan gomolygott a levegőben, mint békalencse a vízen.

Már ismét a folyosón volt, amikor meghallotta a lassú, egyenletes koppanásokat.

— Figyelem…

Három koppanás.

Egy ideig lebegett a légáramban, amely egyre magasabbra sodorta. Akár akarta, akár nem, oda kellett figyelnie. Ketten beszélgettek. A koppanások gyöngék voltak, mintha a két ember takarékoskodna erejével. Hol lassabban, hol gyorsabban követték egymást a jelek, az egyik ember gyakran elvétette őket, mintha elfelejtette volna a morze-ábécét. Néha sokáig hallgattak, máskor egyszerre kezdtek adni. A fekete folyosó a gyéren derengő lámpákkal szinte a végtelenbe nyúlt, mintha a halkan sziszegő léghuzat a határtalan űrből jönne:

— S-i-m-o-n-h-a-1-1-o-d-o-e-t — dobogott lassan, szabálytalanul a cső.

— N-e-m-h-a-1-1-o-m… n-e-m-h-a-1-1-o-m…

Vadul ellökte magát a faltól, és összekucorodva, felhúzott lábakkal, mint a zuhanó kő, suhant le a mind rosszabbul világított folyosókon; amint a tathoz közeledett; egyre több finom, rőtes por kavargott a lámpák körül. A máglya súlyos ajtaja nyitva volt. Bepillantott.

A kamrában hideg volt. Az éjszakára leállított kompresszorok hallgattak, csak néha, mikor gázbuborékok törtek maguknak utat a sűrűsödő folyadékban, adott furcsa, dadogó, csaknem emberi hangot a betonfalban húzódó csővezeték.

Terminusz, fülig cementesen, buzgón dolgozott. Ingaszerűen bólogató koponyája fölött bőszen zúgott a ventillátor. Pirx, nem érintve lábával a lépcsőfokokat, lesiklott a lépcső fölött, kezével a karfán. A vaskesztyűk tompán csattantak a friss cementrétegen.

— N-e-m-h-a-l-1-o-m… v-e-e-t-e-1…

Akár a véletlen műve volt, akár ugyanaz a program parancsolta az ütések gyengítését, amelyből a morzejelek származtak — a cső egyre halkabban dobbant. Pirx megállt a robot mellett. Terminusz hasának lemezei, amelyek lehajláskor egymásra siklottak, egy rovar recés potrohára emlékeztették. Az üvegszemekben a lámpák pici tükörképe ingott. Ezeket a szemeket nézve Pirx úgy érezte egyedül van a meredek falú, üres kamrában. Terminusz nem tudja, mit csinál; csak gép, amely belérögződött hangsorokat közvetít, és semmi több. A koppanások egyre gyengültek.

— S-i-m-o-n-v-a-a-1-a-s-z-o-1-j — vette ki nagy nehezen. A ritmus széthullott. Pirx megfogta a csövet, vagy fél méterrel a kétrét hajolva dolgozó robot törzse fölött. Erősebben meg akarta markolni a vasat, ujja odakoppant, s ekkor egy pillanatra megszakadt a jelsor. Hatalmába kerítette egy hirtelen ötlet: mielőtt meggondolta volna, micsoda őrültség beleszólni egy évekkel ezelőtt lezajló beszélgetésbe, gyorsan kopogtatni kezdett:

— M-i-e-e-r-t-n-e-m-v-a-a-1-a-s-z-o-1-m-o-m-s-s-e-n… v-e-e-t-e-1…

Csaknem ugyanabban a pillanatban, amikor először koppantott a csőre, Terminusz is ráütött. A két koppanás összefolyt. A robot megállt, mintha meghallotta volna a másik jelsort, s amikor az véget ért, néhány másodperc múlva ismét cementezni kezdte a karmantyú rését. A cső megszólalt:

— M-e-r-t-n-e-m-a…

Szünet. Terminusz lehajolt, hogy cementet merítsen.

Mi volt ez, egy válasz eleje? Pirx lélegzetvisszafojtva vart. A robot fölegyenesedett, odacsapta a cementet, és a csövön gyors koppanások futottak végig

— S-i-m-o-n-t-e-v-a-g-y-a-z…

— I-t-t-s-i-m-o-n-n-e-m-e-e-n-v-o-1-t-a-m… K-i-v-a-g-y… k-i-v-a-g-y…

Pirx a válla közé húzta fejét. Jégesőként kopogtak a jelek:

— K-i-v-a-g-y-v-a-a-l-a-s-z-o-1-j-k-i-v-a… k-i-v-a-g-y… k-i-v-a-g-y-k-i-v-a-g-y-i-t-t-s-i-m-o-n-i-t-t-w-a-y-n-e-v-a-a-1-a-s-z-o-l-j…

— Terminusz! — tört ki belőle. — Hagyd abba! Hagyd abba!

A kopogás abbamaradt. Terminusz fölegyenesedett, de válla, karja, kesztyűje ütemesen rázkódott, egész vasteste remegett, s a görcsös rángatózásból Pirx tovább olvasta:

— K-i-v-a-g-y-… k-i… k-i…

— Hagyd abba!!! — kiáltotta újra. Oldalról látta a robotot; a súlyos vállak megremegtek, s a páncélról visszaverődő fény ismételte

— K-i-v-a-…

Mintha a rajta átvonult vihar kimerítette volna, a robot mozdulatlanná dermedt. A levegőbe emelkedett, csikorogva nekiütődött a csővezeték vízszintes ágának, és mintha foglyul esett volna, ott maradt függve, halottmereven, de Pirx merőn bámuló szeme észrevette a tehetetlenül leeresztett kéz milliméteres remegését.

— K-i… Nem tudta, hogyan került ki a folyosóra. Zúgtak a ventillátorok. Csak úszott a felső fedélzetekről jövő száraz, hűvös léghuzattal szemben, a lámpák fényköre átsuhant az arcán.

Kabinja nyitva volt. Íróasztalán égett a lámpa, lapos fénypászmák vetődtek a fal tövére; a mennyezet sötétben maradt.

Ki volt az? Ki szólongatta? Simon? Wayne? De hát ők nem élnek! Tizenkilenc éve meghaltak!

Hát akkor ki volt — Terminusz? Hiszen ő csak a csövet cementezi. Jól tudta, milyen választ kapna, ha faggatni próbálná a robotot: röntgenekről, szivárgásról, cementezésről fecsegne. Terminusz nem is sejti, hogy cementezés közben kísérteties ritmust kopogtat.

Egy biztos: ez a rögződött jelsorozat — ha ugyan az — nem élettelen. Akárkik is ezek az emberek — ezek a hangok, ezek a koppanások —, beszélni lehet velük. Ha lenne hozzá bátorsága…

Ellökte magát a mennyezettől, imbolyogva elúszott a szemközti falig. Az ördög vigye el! Járni szeretett volna, döngő léptekkel járni, arra vágyott, hogy súlya legyen, hogy öklével nagyot csaphasson az asztalra. Ez a látszólag oly kényelmes állapot, amelyben a tárgyak, saját testével együtt, anyagtalan árnyékká váltak, olyan volt, mint a lidércnyomás. Minden, amihez hozzáért, elsiklott, elúszott, bizonytalan, felfújt semmivé, látszattá, álommá lett…

Álommá?

Várjunk csak. Ha álmodom valakivel, és kérdést teszek fel neki, nem tudom a választ, amíg ki nem mondja, pedig az álomalak nem létezik agyamon kívül, csupán annak ideiglenesen elkülönült része. Mindenki széthasad így, csaknem minden nap, illetve minden éjjel, s egyetlen álomra szóló, tiszavirág-életű álszemélye régeket teremt. Kitalálja őket, vagy a valóságból veszi. Nem álmodunk-e gyakran halottainkkal? Nem beszélgetünk-e velük?

A halottak.

Vajon Terminusz…

Félig öntudatlanul keringett a kabinban, egyik faltól a másikig úszva, visszaverődve a kemény felületekről. Most az ajtóhoz ért, és megragadta. Nézte a sötét folyosószakaszt, és a sötétségbe vetődő fénysávot. Visszamenjen?

Visszamenjen, és — megkérdezze?

Valami fizikai jelenség ez, bonyolultabb az egyszerű jelrögzítésnél; végül is a robot nem hangrögzítő berendezés. Létrejött benne egy jelsor, amelynek bizonyos önállósága van, amely változhat, amelynek — bármilyen különösen hangzik — kérdéseket lehet feltenni, és megtudni tőle… mindent. Megismerni Simon, Nolan, Potter sorsát, s megfejteni az érthetetlen, megdöbbentő rejtélyt a parancsnok hallgatását.

Elképzelhető-e más magyarázat?

Nem.

Biztos volt ebben, de mégsem mozdult; mintha várna valamire.

Végül is nincs itt semmi egyéb, csak áramkörök egy vasdobozban. Nincs semmiféle élő ember, aki a pusztuló hajó sötétségében haldoklik. Egész biztosan nincs!

Kikopogtassa kérdéseit Terminusz üvegszeme előtt? De ők, ahelyett, hogy szép sorjában elmesélnék a történetüket, kétségbeesetten szólongatni kezdik, oxigénért, segítségért könyörögnek! Mit válaszoljon? Hogy nem léteznek? Hogy csak „álszemélyiségek”, egy elektronikus agy különvált szigetei, lázálmai, rezgései? Hogy rettegésük csak a félelem imitációja, s minden éjjel megismétlődő agóniájuk csak annyi, mint egy repedt hanglemez? Emlékezett a kopogás jégesőjére, amelyet kérdése kiváltott, a lázas csodálkozással és váratlan reménnyel teli kiáltásra, a vég nélkül ismétlődő, makacs, sürgető könyörgésre: „Válaszolj! Ki vagy? Válaszolj!!!”

Még fülében volt a hang, és ujjai hegyén érezte a kétségbeesett, őrjöngő kopogtatást.

Nem léteznek? Hát akkor ki hívta, ki könyörgött segítségért? És mit érne, ha a szakemberek megállapítanák, hogy a segélykiáltások mögött nincs egyéb, mint a kóbor áram örvénylése, a vaslemezek rezgése? Íróasztalához ült. Kihúzta a fiókot. Dühösen leszorította a zizegve emelkedő papírokat, megtalálta, amit keresett, maga elé tette, és gondosan lesimította a lapot, hogy ne libegjen a lélegzetvételétől. Sorra kitöltötte a nyomtatott rovatokat:

MODELL: AST-Pm-105/0044.

TÍPUS: Univerzális javító.

NEVE: Terminusz.

HIBA: A funkció szétesése.

RENDELKEZÉS… Tétovázott. Tollát a papírhoz közelítette, majd újból fölemelte. Az ártatlan gépekre gondolt, amelyeket az ember felruházott a gondolkodás képességével, s ezáltal őrültségeinek részesévé tett. Arra gondolt, hogy a Gólem, a fellázadó és az ember ellen forduló gép mítosza hazugság, melyet azért találtak ki, hogy azok, akik mindenért felelősek, elháríthassák ezt a felelősséget.

RENDELKEZÉS: Beolvasztani.

És mozdulatlan arccal aláírta: Pirx első navigátor.

Murányi Beatrix fordítása