Pirx pilóta kalandjai

A BALESET

Angyal négykor sem tért vissza, de mintha ezt senki sem vette volna észre. Öt felé már sötétedett, és Pirx, nem annyira aggódva, inkább csodálkozva, meg akarta kérdezni Krullt, hogy mit jelenthet ez. Aztán mégsem szólt; nem ő volt a csoport parancsnoka, és egy ilyen kérdés, ha mégoly jogos és teljesen ártatlan is, a sértődések egész láncreakcióját válthatta volna ki. Jól ismerte ezt a jelenséget, sokszor előfordul, különösen olyan alkalmilag összeverődött csoportoknál, mint ez. Három ember, a lehető legkülönbözőbb szakmából, egy teljesen haszontalan bolygó hegyvidékének szívében olyan feladatot végez, amelyet nyilván mindegyikük — éppúgy, mint ő — értelmetlennek tart. Egy ócska kis gravisztáttal hozták ide őket, az már itt is marad, mert úgyis kiselejtezték. Kaptak egy összerakható alumíniumbarakkot, néhány műszert meg egy végnapjait élő rádióállomást, amelyből több volt a bosszúság, mint a haszon; ezzel a felszereléssel kellett volna hét hét alatt „általános felderítést” végezniük, ami persze képtelenség. Pirx sohasem vállalt volna el ilyen feladatot, hiszen tudta, hogy csak a Bázis felfedező csoportjának kutatási területét akarják növelni, eggyel több számot beírni a jelentésekbe, amelyekkel az adatfeldolgozó gépeket táplálják; az egésznek csak a jövő évi keret— és létszámelosztás szempontjából lehet valami jelentősége. És csak azért, hogy a memóriaszalagokon megjelenjen az a lyukasztott szám, itt csücsülnek majdnem ötven napig az isten háta mögött. Más körülmények között a vidék talán kellemes is, legalábbis mint hegymászó terep, a hegymászás gyönyörűségei azonban, természetesen, a legszigorúbban tilosak. Pirx legfeljebb képzeletben tehette meg a csábító túrákat, a szeizmikusmérések és háromszögelések közben.

A bolygónak nincs is más neve, mint ióta per 116 per 47. A Vízöntő Proximája körül kering. Ez volt a leghasonlóbb a Földhöz minden bolygó közül, amelyet Pirx valaha látott: kis sárga nap, sós óceánok, amelyek a légkört oxigénnel dúsító, szorgos moszatoktól vöröseszöldek, primitív növényzettel borított, három karéjos, nagy szárazföld. Egyenesen kínálkozna a betelepítésre, ha nem G típusú a napja, mégpedig a nemrég felfedezett G VII alosztályból, tehát bizonytalan, mert sugárzása változásra gyanús; ha pedig az asztrofizikusok kimondták a vétójukat, kútba esett minden terv az új ígéret Földjének hasznosítására nézve, bár a gyanús csillagból talán csak százmillió év múlva lesz nova.

Pirx olykor mérgelődött, hogy beugratták ebbe az expedícióba, de alapjában véve azért nem bánta meg. Úgy állt a helyzet, hogy három hónapig a Bázison kell rostokolnia, mert korábban nem indul űrhajó a Naprendszer felé; mivel pedig a Bázison csak az a gyönyörűség várta, hogy ott ücsörögjön a klimatizált földalatti kertekben, és hülyítő tévéműsorokat nézzen (legalább tízéves konzervműsorokat), szívesen ráállt a főnöke javaslatára, az viszont örült, hogy segítségére lehet Krullnak; nem volt ugyanis szabad embere, márpedig a szabályzat tiltja, hogy egy expedíció csak két emberből álljon. Pirx tehát főnyeremény volt a kozmográfus számára. Krull egyébként semmi lelkesedést nem mutatott, sem akkor, sem később; eleinte Pirx aggódott is, hogy Krull azzal gyanúsítja: „nagyúri szeszélyből” csapott fel űrhajóparancsnok létére beosztott felderítőnek; úgy rémlett, Krull titokban neheztel rá. Pedig nem neheztelt, csak úgy megkeseredett élete derekára (negyvenen felül járt), mintha világéletében űrömmel etették volna. Mivel pedig egy ilyen magányos szigeten összezárva semmit sem lehet eltitkolni, s az emberek, minden gyengéjükkel és erényükkel együtt, olyan átlátszóak lesznek, mint az üveg, Pirx hamarosan megértette, mi okozta ezt a hajszálrepedést Krull jellemében, aki pedig ember a talpán, hiszen több mint tíz évi Földön kívüli szolgálat van mögötte. Krull nem lehetett az, ami lenni akart, mivel az óhajtott szakmára nem volt alkalmas. Nem kozmográfus akart lenni, hanem intelektronikus; Pirx ezt abból találta ki, hogy Krull mindig fensőbbséges hangot ütött meg, valahányszor Massenával beszélgetve intelektronikai témák kerültek szóba („intelektro” — mondta egyébként Krull, mert ez a szakmai zsargon).

Massena, sajnos, nem volt túlságosan megértő, vagy egyszerűen nem érdekelték Krull indítékai, elég az hozzá, hogy amikor a kozmográfus egyszer csökönyösen kitartott egy hibás megoldás mellett, nem érte be kurta cáfolattal, hanem ceruzát ragadva, két vállra fektette Krullt, fejére olvasta az egész matematikai levezetést, és olyan elégedetten húzta alá az eredményt, mintha nem annyira saját igazát bizonyítatta volna be, mint inkább azt, hogy Krull nagyképű szamár. Pedig ez nem volt igaz. Nem volt nagyképű, csak betegesen érzékeny; ez gyakori az olyanoknál, akiknek ambíciója más irányú, mint a tehetségük.

Pirx, aki ennek a beszélgetésnek akaratlan tanúja volt — ezt bajosan kerülhette volna el, hiszen együtt laktak a negyven négyzetméteres barakkban, amelynek közfalai, csak elméletben hangszigetelők —, sejtette, mi lesz a dolog vége. És csakugyan: Krull nem merte kimutatni Massena előtt, mennyire bántja ez a vereség, tehát minden dühével Pirx ellen fordult, persze csak a maga módján: a legszükségesebb mondatokon kívül nem szólt hozzá többé.

Pirx tehát csak Massenával beszélgethetett. Ezzel a fekete hajú, kék szemű idegemberrel összebarátkozhatott volna, de mindig idegenkedett a túlérzékeny emberektől, mert szíve mélyén nem bízott bennük. Massenának mindig volt valami baja: hol a torkába kellett belenézni, hol azt mondta, hogy időváltozás lesz, mert szaggat a dereka (időváltozás nem lett, de mindig újra megjósolta), állítólag álmatlanságban szenvedett, és minden este hosszan keresgélte az altatóját, bár valószínűleg sohasem vette be, csak odakészítette az ágya mellé, minden eshetőségre, reggel pedig azt magyarázta. Pirxnek, aki késő éjszakáig olvasott és jól hallotta horkolását, hogy le sem hunyta. a szemét (alighanem így is hitte). Ettől eltekintve kitűnő szakember volt, ragyogó matematikus és tehetséges szervező. Őt bízták meg az automatikus, vagyis ember nélküli felderítés folyamatos programozásával. El is hozott egy ilyen programot, hogy „szabad perceiben” kidolgozza, Krull pedig szenvedett, mert Massena nagyon gyorsan és jól elvégezte a munkáját, úgyhogy csakugyan sok szabad ideje maradt, tehát nem tehetett neki szemrehányást, hogy elhanyagolja kötelességeit. Massenára annál is nagyobb szükségük volt, mivel — bármilyen furcsa — a miniatűr bolygókutató expedíció tagjai között egyetlen igazi planetológus sem akadt, hiszen Krull sem volt az.

Bámulatos és egyben kétségbeejtő, hogy mennyi bonyodalmat képes teremteni, bármelyikük különleges erőfeszítése nélkül, három, lényegében egész rendes, normális ember egymáshoz való viszonya egy olyan sziklasivatagban, mint ennek az isten háta mögötti bolygónak a déli fennsíkja.

Volt az expedíciónak még egy tagja, bár nem ember: az említett Angyal, vagyis Anorganikus Gyorsmemóriájú Alegység, az egyik legújabb modell, amelyet magas önállósági fokozatú kutatások céljára gyártottak a Földön. Massena jelenléte, kibernetikusi minőségében, merő anakronizmus volt: a szabályzat előírta, hogy ahol robot van, ott lennie kell valakinek, aki szükség esetén megjavítja. A szabályzatot azonban tíz éve szerkesztették — mint ismeretes, nem módosítják túl gyakran —, Angyalról viszont maga Massena mondta, hogy inkább az javíthatná meg őt szükség esetén; a robot ugyanis nemcsak tökéletesen működött, hanem orvosi alapismeretekkel is rendelkezett. Pirx már régen észrevette, hogy az embereket könnyebb megismerni a robotokhoz való viszonyukból, mint emberi kapcsolataikból. Az ő nemzedéke már olyan világba született bele, amelynek a robotok éppúgy természetes részét alkotják, mint az űrhajók, de a robotok kérdése mégis megőrzött egy sajátos árnyalatot, amely nem mentes az irracionalizmus maradványaitól. Sokan könnyebben megkedveltek egy közönséges gépezetet, például az autójukat, mint egy gondolkodó gépet. A tervezők sokirányú kísérletezésének szakasza már vége felé járt; legalábbis úgy látszott. Csak két típusú robotot építettek: részint erősen szakosított, részint univerzális robotokat. Az utóbbiaknak csak egy kis csoportja készült emberhez hasonló formában, ezek is csak azért, mert minden kipróbált konstrukció közül a természettől kölcsönzött forma vált be a legjobban, különösen az úttalan bolygóvidékek nehéz körülményei között.

A mérnökök nem nagyon örültek, mikor gyártmányaik olyan önállóságot kezdtek tanúsítani, hogy akaratlanul is holmi belső életre kellett gondolniuk. Általában azt mondták, hogy a robotok gondolkodnak, de „nincs személyiségük”. Igaz, senki sem hallott olyan robotról, amely dühbe gurul, lelkesedik, sír vagy nevet; tökéletesen kiegyensúlyozottak voltak, ahogyan a tervezők kívánták. De mivel agyuk nem szerelőszalagon készült, hanem a monokristályok lassú növesztésével, ellenőrizhetetlen statisztikus szórásnak kitéve, a molekulák mikroszkopikus eltolódásai olyan végső különbségeket idéztek elő, hogy jószerivel nem létezett két azonos robot. Tehát mégis egyéniségek? Nem — felelte a kibernetikus —, csak egy valószínűségi folyamat eredményei; így gondolta Pirx is, mint alighanem mindenki, akinek gyakran volt dolga velük, aki évek hosszú során átérezte maga körül hallgatag, mindig célszerű, mindig logikus sürgölődésüket. Persze minden robot jobban hasonlított egymáshoz, mint az emberekhez, de nekik is megvoltak a bogaraik, a kedvteléseik, sőt olyanok is akadtak, amelyek a parancsok teljesítésénél valami „passzív ellenállást” tanúsítottak; ha ez a jelenség fokozódott, nagyjavítás lett a vége.

Pirxnek, mint bizonyára még sokaknak, nem volt egészen tiszta a lelkiismerete ezekkel a különös gépekkel szemben, amelyek olyan pontosan és gyakran oly leleményesen teljesítették parancsait. Talán akkor kezdődött ez, amikor a Coriolanus parancsnoka volt; elég az hozzá, hogy alapvető fenntartások éltek benne: nem tartotta egészen becsületesnek azt a helyzetet, azt a viszonyt, hogy az ember önmagán kívül létező gondolkodást teremtett, és azt függővé tette saját magától. Aligha tudta volna megmondani, miből fakad ez az enyhe nyugtalanság. Mintha nyomná valami a lelkiismeretét: kiegyenlítetlen számla, elhibázott döntés vagy talán — mondjuk ki nyíltan — valami ügyesen elkövetett disznóság. Galádul számító az a józan mértéktartás, amellyel az ember az önmagáról szerzett ismereteket hideg gépekbe táplálja, ügyelve, hogy csak annyi szellemi életük legyen, amennyi szükséges, de ne próbálhassák elhódítani alkotójuktól a világot. Goethe aranymondása: In der Beschränkung zeigt sich erst der Meister — az ötletes mérnökökre vonatkoztatva váratlanul olyan dicséretté változott, amely gúnyos elitélésbe csap át, hiszen ők nem saját magukat akarják korlátozni, hanem műveiket, mégpedig kegyetlen precizitással. Persze, Pirx sohasem merte hangosan kimondani ezeket a gondolatait, mert jól tudta milyen nevetségesen hangzanának; a robotokat nem egzisztenciális helyzetük által nyomják el vagy zsákmányolják ki, hanem egyszerűbb, erkölcsileg nehezebben támadható, de ugyanakkor még rosszabb dolog történik: már létrejöttük előtt korlátozzák őket, a tervrajz papírján.

Aznapra — utolsó előtti napjuk volt ez a bolygón munkájukat tulajdonképpen már befejezték. De mikor a regisztráló szalagok rendezéséhez fogtak, kiderült, hogy hiányzik egy tekercs. Előbb átkutatták a gép adattárolóját, aztán feltúrtak minden polcot és fiókot, miközben Krull kétszer is rászólt Pirxre, hogy nézze át alaposan a saját holmiját; ez már igazán rosszindulatú kötekedés volt, hiszen Pirx nem is látta a hiányzó szalagot, és nyilván nem dugta el a bőröndjébe. Pirxnek viszketett a nyelve, hogy végre odamondjon valamit, annál inkább, mivel eddig mindent lenyelt, magában mentegetve Krull nyers, sőt sértő viselkedését, ahogy tudta. De most sem csattant fel, inkább megjegyezte, hogy ha meg kell ismételni a mérést, ő szívesen elvégzi, Angyal segítségével.

Krull azonban úgy vélte, hogy Angyalnak semmi szüksége Pirx segítségére, tehát felszerelték a robotot műszerrel, filmtekercsekkel, olsztereibe rakétapatronokat töltöttek, és kiküldték a magas hegyek alatti fennsík tetejére.

A robot reggel nyolckor ment el; Massena meg is jegyezte, hogy ebédig biztosan végez. De a délután is elmúlt, besötétedett, és Angyal még akkor sem tért vissza.

Pirx a barakk sarkában ült, a falra szerelt kadmiumlámpa alatt, egy ronggyá olvasott régi könyvvel, amelyet még a Bázison kapott kölcsön valamelyik pilótától, de a mondatok alig jutottak el a tudatáig. Nem ült valami kényelmesen. A bordás alumíniumfal törte a hátát, a felfújható párnában alig volt levegő, a vásznon át húsába nyomódtak a székváz hegyes csavarjai. Mégsem állt fel, mert a kényelmetlenség furcsa módon összhangban volt egyre növekvő dühével. Krull is, Massena is úgy tett, mintha észre sem venné Angyal távollétét. Krull, aki igazán nem tréfás ember, és soha nem is próbált szellemeskedni, ismeretlen okból kezdettől fogva makacsul. Angyalkámnak, sőt Vasangyalnak nevezte a robotot, sohasem szólította másképp, és Pirx már annyit bosszankodott ezen a jelentéktelen badarságon, hogy ezért az egyért megutálta a kozmográfust. Massena a szakmabeliek szemével nézte Angyalt: minden intelektronikus tudja, vagy legalábbis úgy tesz, mintha tudná, milyen molekuláris folyamatok és áramok váltják ki a robot ilyen és nem amolyan reakcióját vagy válaszát, tehát gúnyosan kacagnak, ha a robotok állítólagos lelkivilágát említik előttük. De azért úgy bánt Angyallal, mint rendes gépész a Diesel-motorjával: nem engedte túlterhelni, kedvelte jó működéséért, és tisztességesen gondját viselte.

Hatkor Pirx már nem bírta tovább a kuckójában, mert elzsibbadt a lába. Nyújtózkodni kezdett, hogy a csontjai is ropogtak, mozgatta a lábfejét és térdhajlításokat végzett, hogy vérkeringése helyreálljon, aztán átlósan róni kezdte a barakkot, jól tudva, hogy a számítások összegezésébe merült Krullt ezzel idegesíti a legjobban.

— Igazán csöndben maradhatnátok! — fakadt ki végre Krull, többes számban, mintha nem tudná, hogy Pirx mászkál, Massena ugyanis a légpárnás karosszékben elnyúlva, hallgatóval a fülén és mulatságosan ábrándozó arckifejezéssel, békésen rádiózott. Pirx kilépett a ház ajtaján, amelyet vadul rázott az erős nyugati szél. Megállt a szélrohamoktól remegő bádogfal előtt, s mikor szeme kissé megszokta a sötétséget, arrafelé kémlelt, ahonnét Angyalnak jönnie kell. Csak az erősen hunyorgó, ritkás csillagokat látta. Dudált, süvített a hideg szél, felborzolta a haját, metszően vágott az orrába és a tüdejébe — lehetett vagy negyven méteres sebessége másodpercenként. Egy darabig álldogált, aztán fázni kezdett, és visszament a barakkba. Massena éppen ásított, levette fejéről a fülhallgatót, és ujjaival belefésült a hajába, Krull pedig szigorú képpel, homlokát ráncolva, irattartókba rendezte feljegyzéseit, türelmesen az asztalhoz ütögetve minden papírcsomót, hogy a lapok egymáshoz illeszkedjenek.

— Nincsen! — szólalt meg Pirx, és maga is elcsodálkozott a hangján: szinte kihívásként vetette oda ezt a szót. Ők is észrevehették a különös hangsúlyt, mert Massena gyors pillantást vetett Pirxre, és megjegyezte:

— Nem baj, sötétben is hazatalál, infravörössel…

Pirx ránézett, de nem válaszolt. Elment Krull mellett, fölvette a székről otthagyott könyvét, és kuckójába telepedve olvasást színlelt. A szél erősödött, egyre vadabbul süvített, valami puhán a falhoz ütődött, talán egy kis faág; aztán megint némán teltek a percek. Massena szemlátomást arra várt, hogy Pirx, szokott áldozatkészségével, feltálalja a vacsorát. Végül felállt, és hozzálátott a melegítőpatronos konzervdobozok felnyitásához; előzőleg gondosan áttanulmányozta a címkéket, mintha azt remélné, hogy valami eddig fel nem fedezett csemegére bukkan a készletben. Pirxnek nem volt kedve enni. Tulajdonképpen éhes volt, mégsem mozdult a helyéről. Lassan úrrá lett rajta valami komisz, hideg düh, amely, isten tudja, miért, két társa ellen irányult, pedig, végső soron, rosszabbakat is el lehetett képzelni náluk. Azt gondolta-e, hogy Angyalnak valami baja történt? Hogy, tegyük fel, megtámadták a bolygó „titokzatos lakói”, tehát olyan lények, amelyekben a fantasztákon kívül senki sem hisz? Ha csak egy esélye is lenne a százezerhez, hogy a bolygót bármiféle lények lakják, biztosan nem ülnének itt, csip-csup ügyeikkel foglalkozva, hanem haladéktalanul megtennék mindazokat a lépéseket, amelyeket a szabályzat tizennyolcadik cikkelyének második, ötödik, hatodik és hetedik pontja, meg a különleges eljárási előírások harmadik és negyedik fejezete előír. De még ennyi esélye sincs; semennyi sincs. Akkor már előbb robbanna fel a bolygó bizonytalan napja. Igen, az sokkal valószínűbb. De hát akkor mi történhetett?

Pirx érezte, hogy a szélrohamoktól meg-megremegő barakkban csak látszólagos a nyugalom. Nem csak ő színlelte, hogy olvas, és egyszerűen megfeledkezett a vacsoráról. A másik kettő is valami nehezen meghatározható, de percről percre érezhetőbb játékot játszott.

Angyal „műszaki szinten” Massena hatáskörébe tartozott, mert ő az intelektronikus, másfelől viszont, mint az expedíció tagja, a parancsnok, vagyis Krull hatáskörébe. Esetleges hibájáért mindkettő felelős lehetett. Talán Massena nézett el valamit, vagy Krull jelölte ki helytelenül Angyal megteendő útját? Ezt azonban, végső soron, nem lett volna nehéz megállapítani. Nem ez okozta az egyre feszültebb némaságot.

Krull kezdettől fogva tüntetően lekezelte a robotot: fölényeskedett vele, és gyakran adott neki olyan utasításokat, amilyeneket a másik kettő sohasem adott volna, már csak azért sem, mert az univerzális robot nem lakáj. Viselkedésének magyarázata nyilván az a sikertelen, de makacs kísérlet volt, hogy Angyalón keresztül próbálja megérteni Massenát, akibe nyíltan belekötni nem mert.

Most idegháború folyt közöttük: aki elsőnek mutatja ki, hogy aggódik Angyal miatt, az elismeri vereségét. Pirx érezte, hogy őt magát is bevonták ebbe az ostoba és most mégis olyan feszült, néma viadalba. Töprengett, mit tenne, ha ő lenne a csoport parancsnoka. Egyelőre nem sokat tehetne; ilyen éjszakán nem indulhatnak el keresgélni. Mindenképpen meg kell várni a reggelt, legfeljebb a rádióhívást lehet megpróbálni, de sikerre alig van remény, mert az ultrarövid hullámok hatósugara ezen a hegyes-völgyes vidéken csekély. Eddig sohasem küldték ki a robotot egyedül, már csak azért sem, mert a szabályzat, noha nem tiltja ezt a módszert, mindenféle fenntartással és paragrafussal bástyázza körül. Egyébként, ördög vigye a szabályzatot! Pirx úgy vélte: Massena, ahelyett, hogy idegesítő módon az odasült konzervmaradványokat kapargálja ki a dobozból, mégiscsak megpróbálhatná a rádióhívást. Gondolkodott, mi történne, ha ő maga tenné meg. Valaminek végül is történnie kell. Kitörheti egy robot a lábát? Még sohasem hallott ilyesmiről.

Felállt, az asztalhoz ment, és magán érezve a másik kettő közömbösnek szánt, futó pillantását, szemügyre vette a térképet, amelyre Krull reggel maga rajzolta be Angyal útvonalát. Úgy fest, hogy a parancsnokot ellenőrzi? Hirtelen felnézett, Krull pillantásával találkozott, aki mondani akart valamit, láthatólag már nyitotta is a száját. De mikor Pirx hideg, súlyos tekintete ránehezedett, csak megköszörülte a torkát, és visszagörnyedve, tovább osztályozta papírjait. Pirx alaposan rávillanthatta a szemét, de nem szándékosan; ilyen percekben mindig felébredt benne valami, ami az űrhajón engedelmességet és enyhén aggodalmas tiszteletet biztosított számára.

Letette a térképet. Az útvonal csak a nagy sziklafalig vezetett; a három veszélyes szakadékot a kijelölt út elkerülte. Elképzelhető, hogy a robot nem teljesítette feladatát? Nem, az lehetetlen.

„De hiszen egy gödörben is kificamodhat az ember lába! — gondolta. — Nem, képtelenség. Az olyan robot, mint Angyal, negyvenméteres zuhanást is kibír, nagyobb megpróbáltatásokra van méretezve, jobb anyagból készült, mint a törékeny csontok. De hát akkor mi az ördög történhetett?”

Kiegyenesedett, tiszteletet ébresztő magasságából először Massenára pillantott, aki fintorogva fújta túl forró teáját, aztán Krullra, végül elszántan hátat fordított, átment a kis hálószobába, a kelleténél hevesebben kirántotta felhajtható ágyát a falból, négy gyakorlott mozdulattal ledobta ruháját, és bemászott a hálózsákba. Tudta, hogy nem fog egyhamar elaludni, de mára torkig volt ezzel a társasággal. Különben is, ha velük marad, talán még odamond valamit, amire semmi szükség, hiszen holnap úgyis elválnak az Ampère fedélzetén; mihelyt az űrhajóra lépnek, a bolygókutató munkacsoport feloszlik.

Már a félálom képei gomolyogtak szemhéja alatt, ezüstös sávok úsztak el, vattacukorszerű fénypamacsok hívogatták aludni, még átfordította párnáját a hűvösebbik oldalára — és hirtelen Angyal alakja jelent meg a szeme előtt, mintha ott állna, tapintható valóságában, ahogyan reggel, pár perccel nyolc előtt, utoljára látta. Massena éppen ellátta rakétapatronokkal, amelyek segítségével percekig a levegőben lebeghet, fittyet hányva a gravitációnak; egyébként valamennyien használtak ilyen készüléket, persze csak a szigorú szabályzatban pontosan meghatározott körülmények között. Furcsa jelenet volt, mint mindig, amikor az ember segít valamiben a robotnak, mert rendszerint éppen fordítva történik. De Angyal nem érte el kezével az olsztereket púpként meredező, tömött hátizsákja alatt. Mondani sem kell, hogy két embernek való rakományt cipelt. Persze, nem érte sérelem, hiszen végeredményben csak gép, és szükség esetén tizenhat gépi lőerő teljesítményt fejt ki a szívét helyettesítő mikroszkopikus stronciumelem jóvoltából. Most azonban, biztosan a ködös félálom miatt, Pirx valahogy másképp látta a dolgot, egész lelkével a hallgatag Angyal oldalán állt, és hajlamos volt azt hinni, hogy Angyal, akárcsak ő maga egyáltalán nem is nyugodt természetű, csak azért látszik annak, mert meggyőződése, hogy ilyennek kell lenni. Közvetlenül elalvás előtt még gondolt valamire. Szigorúan magánjellegű fantáziálás volt, amilyet talán csak azért engedélyez magának az ember, mert felébredése után rendszerint nem emlékszik rá, s a másnapi feledés ma minden bűn alól feloldozza. Elképzelte, szavak nélkül, azt a mesebeli, mitikus helyzetet, amely — régen tudta ezt, mint mindenki — sohasem valósulhat meg: a robotok lázadását. És a mélységes, néma bizonyosság érzésével, hogy akkor az ő oldalukon állna, rögtön elaludt, mintegy megtisztulva.

Korán felébredt, és nem tudni, miért, az volt az első gondolata, hogy elállt a szél. Aztán eszébe jutott Angyal meg a saját elalvás előtti fantáziái; kicsit zavarba jött, hogy ilyesmi egyáltalán megfordulhatott a fejében. Jó darabig feküdt még az ágyban, míg végül arra a valamelyest megnyugtató véleményre jutott, hogy azokat az elalvás előtti, gomolygó képeket már félálomban látta, tehát keletkezésükhöz csak jelentéktelen, félig tudatos segítséget nyújtott (megint más a helyzet az álommal, amely magától terem). Mivel általában távol álltak tőle az ilyen lélektani eszmefuttatások, most meg azon csodálkozott el, hogy miért rágódik ilyesmin. Felkönyökölt és hallgatózott: teljes csend volt. Elhúzta a függönyt a feje fölötti kis ablakon. Kora hajnal szürkéllett a homályos üveg mögött. Ekkor ébredt csak rá, hogy ki kell menni a hegyekbe. Felugrott az ágyról, bekukkantott a közös helyiségbe. A robot nem volt ott. A másik kettő már felkelt. Reggeli közben Krull mellesleg megjegyezte, mintha még este elhatározták volna, hogy rögtön indulniuk kell, mert estefelé megérkezik az Ampère, a barakk szétszerelést és a csomagolás pedig legalább másfél órát igényel, ha nem többet. Mindezt, alighanem szándékosan, úgy mondta, hogy ne legyen világos, vajon főleg a hiányzó adatok miatt kell nekivágniuk az útnak, vagy pedig Angyal miatt.

Pirx evett, mint a farkas, de egy árva szót sem szólt. Mikor a másik kettő még a kávéját itta, felállt, beletúrt a zsákjába, s előszedett egy köteg fehér nylonkötelet, kalapácsot és kampókat. Némi gondolkodás után hegymászó cipőjét is a hátizsákba dobta — minden eshetőségre.

Alig pirkadt még, amikor kiléptek a házból. A csillagok már nem látszottak a színtelen égen. Nehéz, lilás szürkeség ült a földön, az arcokon, és magában a mozdulatlan, jeges levegőben. Az északi hegyek dermedt, fekete tömegként sötétlettek, a közelebbi, déli gerinc rajzolat nélküli, felpuhult álarcnak látszott, csúcsait vakító, narancsszínű fénysáv keretezte. Ebben a távoli, valószerűtlen fényben fehéren gomolygott a három ember szájából felszálló pára. Bár a légkör ritkább volt a földinél, könnyen lélegeztek. Megálltak a síkság végén. Elmaradtak mögöttük az utolsó fűcsomók is, piszkosszürkén a hátráló éjszaka, és a hegyek mögül előkúszó nappal zavaros félhomályában. Előttük gleccser-moréna nyúlt el, a kőfolyam homályosan derengett, mintha víz alatt húzódna. Néhány száz lépéssel feljebb megkezdődtek a váratlan, rövid szélrohamok. Tovább kapaszkodtak, könnyen átlépték a kisebb köveket, felhágtak a nagyobbakra, egy-egy lapos kő megbillent és a másikhoz koppant, néha kavicsgörgeteg indult el bakancsuk alól, és visszhangos morajjal zúdult le a lejtőn, mintha ébredezne valaki odalent. Olykor megreccsent egy vállszíj, megcsikordult egy szöges bakancs; ezek a gyér hangok olyan jelleget adtak menetelésüknek, mintha összeforrott, egyetértő, gyakorlott hegymászó csapat indulna túrára. Pirx Massena után haladt, másodiknak. Még sötét volt ahhoz, hogy meglássák a távoli sziklafalak rajzolatát; Pirx összehúzott szemmel fürkészte a messzeséget, egy-egy figyelmetlen lépésnél megcsúszott a sziklán, de azért továbbra is csak a távolba kémlelt, mintha nemcsak közvetlen környezetéből akarna menekülni, hanem saját magától is, minden gondolattól. Angyalra nem is gondolt, tekintetével beleolvadt a tökéletesen közömbös, kortalan sziklák birodalmába, amelyeket csak az emberi képzelet lát félelmetesnek és kihívónak.

A bolygón jól elkülönülő évszakok voltak. Ők a nyár végén érkeztek, most pedig a völgyekben már vége felé járt a csupa vörös és arany hegyvidéki ősz, de a nap, rácáfolva a hegyi patakok habjaiban sodródó, lehullott falevelekre, most is melegen sütött, és felhőtlen napokon még itt, a fennsíkon is megizzasztotta az embert. Csak a sűrűsödő ködök jelezték a hó és a fagy közeledtét. De akkorra a bolygón már senki sem lesz; és Pirxnek hirtelen úgy rémlett, hogy ennél az elkövetkező, tökéletesen üres, hófehér világnál el sem tud gondolni kívánatosabbat.

A félhomály ritkulása észrevehetetlen volt, de szeme minden percben a táj újabb részleteit fedezte fel. Az ég már egészen elhalványodott, sem éjszakai, sem nappali nem volt, hajnalpír sem színezte. Olyan kristálytisztán és nyugodtan kezdődött a nappal, mintha egy túlhűtött üveggömb belsejében lennének. Valamivel följebb tejszerű ködsávon hatoltak át, amely hajlékonyan, kanyargósan tapadt a talajhoz, és amikor kiléptek a ködből, Pirx megpillantotta még nem napsütötte, de a fehér hajnalfényben már tisztán kirajzolódó úticéljukat. Egy sziklahát felé igyekeztek, amely körülbelül a pár száz méterrel följebb feketéllő, legmagasabb, kettős szirt alatt csatlakozik a fő hegyvonulathoz. Ennek a sziklahátnak a kerek kiszélesedésén kellett Angyalnak az utolsó méréseket elvégeznie. Oda-vissza könnyű volt az út — semmiféle váratlan szakadék, semmi, csak az egyhangúan szürke kőgörgetegek, itt-ott élénksárga penészpikkelyekkel. Pirx, egyik ingadozó kőről a másikra lépve, szüntelenül az égre rajzolódó, koromfekete sziklafalat nézte, s talán azért, mert semmi másra nem akart gondolni, elképzelte magában, hogy közönséges hegymászó túrára megy, akár csak a Földön. Mindjárt másképp látta a sziklákat. Igazán úgy festett, mintha a csúcsot akarnák megmászni, hiszen egyenesen a sziklahát felé haladtak, amely tömören emelkedett ki a görgeteges lejtőből. Ez a sziklahát a meredek falhoz csatlakozott, a fal magasságának egyharmadánál, és ott ferdén álló kőlapokban végződött. Onnét az óriási fal szinte függőlegesen meredezett. Körülbelül száz méterrel följebb egy másfajta kőzet, a gránitnál világosabb, vöröses diabáz változó szélességű csíkja szelte át ferdén az egész falat.

A csúcs egy ideig magához bűvölte Pirx tekintetét patetikus körvonalával, de amint közeledtek felé, az történt, ami ilyenkor rendszerint történni szokott: a csúcs el-eltűnt, a hegy az erős perspektivikus rövidülésben különálló, egymást eltakaró részekre esett szét, lába pedig nem látszott többé laposnak, kidomborodtak a pillérek, előtűnt a kiszögellések, párkányok, vakon végződő kürtők egész gazdagsága, a régi repedések labirintusa. E kusza domborzat fölött egy ideig fel-felragyogott az első napsugarak aranyos fényében maga a csúcs, dermedten és furcsamód szelíden, aztán végleg eltűnt. Pirx már le sem tudta venni a szemét a kolosszusról — igen, ez még a Földön is figyelemre és erőfeszítésre méltó sziklafal lenne, különösen a miatt az erősen kidomborodó diabázréteg miatt. Onnét az aranyos napfényben fürdő csúcsig már rövidnek és könnyűnek tetszett az út, nehéznek látszottak viszont a kiugrók, különösen a legnagyobb, amelynek alsó része nedvességtől vagy jégtől csillogott, és inkább feketésvolt, mint vörös, akár az alvadt vér.

Pirx szabadjára engedte képzeletét. Hiszen lehetne ez a fal egy idegen nap alatti névtelen csúcs meredélye helyett ostromok és kudarcok hírével övezett hegyorom, személyes, jó ismerőse az alpinistáknak, éppúgy, mint egy jól ismert arc, amelyen minden ráncocskának és vonásnak megvan a maga története. Ezek az alig látható, vékony repedések, sötét párkányok és sekély hasadékok jelenthetnék egy-egy ostrom legmagasabb pontját, hosszú pihenők, szűkszavú tanácskozások, lendületes rohamok és komor visszafordulások, minden taktikai és technikai fogás ellenére bekövetkezett kudarcok színhelyét; az ilyen hegy úgy összekapcsolódik az emberi sorsokkal, hogy minden hegymászó, akit legyőzött, újra meg újra visszatér hozzá, tovább bízik és reménykedik a győzelemben, és az újabb ostromnál az emlékezetében őrzött útvonallal méri az élettelen szikladomborzatot. Gazdag története lehetne ennek a falnak: új meg új próbálkozások, útvonalváltozatok, sikerek és áldozatok hosszú krónikája, fényképekkel, amelyeken pontozott vonal jelzi az útvonalakat, kis keresztek az elért legmagasabb pontot… Pirx könnyen el tudta képzelni mindezt, sőt éppenséggel furcsának tetszett, hogy nem így van.

Massena kissé görnyedten menetelt előtte. Az egyre élesebb fényben a „könnyű helyek” csalóka látszatnak bizonyultak; csak a távolság kékes köde mosta el a csillogó sziklafal részleteit, a hegyet oly békésen belengő párafátyol keltette azt a benyomást, hogy a fal könnyen enged, és nem tartogat halálos veszélyt. Már elérte őket a ragyogó napfény, hosszú, mozgékony árnyékot vetettek. A görgetegkúp csúcsa alatt jártak; a sziklafal két nagy kürtőjében, ahonnét a kövek legördültek, még éjszaka honolt; a mozdulatlan kőgörgeteg ott feltornyosult, és hirtelen eltűnt, elnyelte a teljes feketeség.

Már régóta nem lehetett egyetlen pillantással átfogni a hegy tömbjét. Az arányok megváltoztak, a fal, amely messziről bármely sziklafalhoz hasonlított, megmutatta egyedüli, egyéni domborzatát. Egyre hatalmasabban tornyosult föléjük az óriási pillér, amely a kőlapok szétszórt kártyacsomagja fölött meredezett, egyre nagyobb és szélesebb lett, végül mindent eltakart, háttérbe szorított, s egyedül maradt, a soha meg nem világított helyek komor, hideg árnyékába merülve. Éppen elérték a hóhatárt, a lehulló kövek törmelékével borított hófoltokat, mikor Massena meglassította. lépteit, aztán megállt, mintha hallgatózna. Pirx, aki elsőnek érte utol, megértette, miről van szó: Massena a fülére mutatott, az indikátor mogyorónyi hallgatójára.

— Itt volt?

Massena csak bólintott, s a piszkos, jeges hófelülethez közelítette az indikátor fémrúdját. Angyal, cipőtalpát radioaktív izotópokkal itatták át, és nyomát az indikátor kimutatta. Erre kellett járnia tegnap, csak azt nem lehetett tudni, hogy felfelé menet, vagy visszatérőben. Mindenesetre a nyomára bukkantak. Ettől kezdve már lassabban mentek tovább.

A sötét pillér látszólag már egészen közel volt, de Pirx tudta, a hegyekben milyen csalóka a távolság megítélése. Csak mentek, mentek, most már a görgeteg hava és kövei felett, a fűrészfogas rajzú, régi kis gerincen; Pirxnek úgy rémlett, hogy a teljes csöndben hallja Massena fülhallgatójának sípolását, de ez alighanem lehetetlen volt. Massena néhányszor megállt, keresgélt az alumíniumrúddal, leengedte, majdnem a sziklához érintette, hurkokat és nyolcasokat rajzolt vele a levegőbe, mintha varázsvessző lenne, aztán, mikor megtalálta a nyomot, továbbindult. Már nem voltak messze attól a helytől, ahol Angyalnak a méréseket kellett végeznie; Pirx figyelmesen szemlélődött, mintha Angyal nyomait keresné.

De a szikla üres volt. Az út legkönnyebb részét már megtették; előttük nagy kőlapok meredeztek, különféle szögben, a pillér lába alól. A pillér fala olyan volt, mint egy szándékosan készített gigászi metszet a kőzetrétegek szemléltetésére. Itt-ott felszínre került a helység ősi magva, amely helyenként megrepedezett a több kilométeres fal iszonyú tömege alatt. Még száz lépés, még ötven tovább nem lehetett menni.

Massena körbe járkált, a szikla fölött mozgatva az indikátor végét, napszemüvegét a homlokára tolta, összehúzott szemmel, kifejezéstelen arccal keringett, látszólag össze-vissza, míg végül, tíz-egynéhány méterre tőlük, hirtelen megállt és megszólalt:

— Itt volt. Elég sokáig.

— Honnan tudod? — kérdezte Pirx.

Massena vállat vont, kivette füléből a vékony vezetéken függő hallgatót, és az indikátorrúddal együtt odaadta Pirxnek. Most Pirx is meghallotta a csipogó, sípoló hangot, amely olykor sivításba olvadt össze. A sziklán semmiféle nyom nem volt, csak a koponyáját betöltő éles hang tanúsította, hogy Angyal valóban sokáig mászkálhatott ezen a helyen, hiszen csaknem minden négyzetméter magán viselte a nyomát. A látszólagos zűrzavarból Pirx lassacskán valami értelmet is kihámozott: Angyal, úgy látszik, ugyanazon az úton jött, mint ők, felállította a háromlábú műszert, majd a mérések és felvételek készítése közben, a kamerát forgatva, körülötte járkált, azután néhányszor áthelyezte, jobb megfigyelőpontot keresve. Igen, ez érthető. De mi történt aztán?

Pirx körüljárta ezt a helyet, egyre nagyobb köröket írt le, csigavonalban, keresve az eltávolodó nyomot, a visszaút nyomát — de nem találta. Mintha Angyal pontosan a saját nyomán tért volna vissza; ez azonban teljesen valószínűtlennek látszott, hiszen nincs radioaktivitás-érzékelője, tehát nem állapíthatta meg centiméteres pontossággal, hogy merről jött. Krull mondott valamit Massenának, de Pirx nem ügyelt rájuk, csak járkált körbe, míg hirtelen úgy rémlett, hogy a hallgató egyetlen rövid, de éles hangot ad. Milliméterenként vezette visszafelé az indikátort. Igen, itt! Kinyitotta a szemét és körülnézett, előzőleg ugyanis még a szemét is behunyta, hogy jobban figyelhesse a műszer hangját. A nyom a fal tövében volt: mintha a robot nem fordult volna vissza a tábor felé, hanem éppen ellenkezőleg, a függőleges sziklafal felé tartott volna.

Ez furcsa. Ugyan mit akart ott?

Pirx a következő nyomot kereste, de a szikla néma maradt, végig kellett vizsgálnia a pillér lábánál egymásra tornyosuló repedezett kőlapokat; nem tudhatta, melyikre lépett Angyal. Végre talált egy nyomot, öt méterre az előzőtől; ilyen nagyot ugrott volna? De minek? Visszafelé ment, kisvártatva megtalálta az elhagyott nyomot: a robot egyik kőről a másikra ugrált. Amint előrehajolva, egyenletesen mozgatta a rudat, hirtelen összerezzent: mintha bomba robbant volna a fejében, úgy felvisított a műszer. Elfintorodott, mert a hang szinte fájdalmas volt. Benézett a kőlap mögé, és megdermedt. Két szikla között, a természetes, sekély hasadék alján, ott volt teljes épségben a készülék meg a fényképezőgép, mellettük pedig, a sziklának támasztva, Angyal hátizsákja, kioldott szíjakkal, de rendesen összecsomagolva. Odahívta a többieket. Futva érkeztek, és éppúgy elámultak a leleten, mint ő. Krull megvizsgálta a kazettákat — a robot, úgy látszik, minden mérést elvégzett. A munkát nem kellett megismételniük. Már csak Angyal sorsa várt felderítésre.

Massena tölcsért formált a kezéből, s éles kiáltásokkal hívogatta Angyalt, de csak a hosszan csengő, távoli visszhang válaszolt. Pirx összerezzent, mert ez a kiáltás pontosan olyan volt, mintha ember tűnt volna el a hegyekben. Az intelektronikus kisvártatva előhúzta zsebéből a lapos rádióadót, leült és a robot hívójelét kezdte ismételgetni, de látszott rajta, hogy inkább kötelességtudatból, mint meggyőződésből csinálja. Pirx közben egyre a nyom folytatását kereste. A robot elég soká keringett itt — a hallgatóban sok apró sípolás hallatszott, és ez végleg zavarba ejtette Pirxet. Végre sikerült nagyjából körülhatárolnia a területet, ahol a robot ide-oda járkált. Elindult ezen a körön, hogy megtalálja a tovább vezető nyomot.

Megtette a teljes kört, és visszaért a pillér alá. A sziklatetőt, amelyen álltak, mintegy másfél méteres hasadék választotta el a teljesen függőleges sziklafaltól. A hasadék fenekét a görgeteg szintjéről visszapattant apró, éles kőszilánkok borították. Pirx ezt a helyet is gondosan megvizsgálta, de a műszer néma maradt. Teljesen érthetetlen rejtély előtt állott: a jelek szerint Angyal egyszerűen eloszlott a levegőben. A másik kettő félhangon tanácskozott a háta mögött, Pirx pedig lassan felnézett; első ízben vette szemügyre ilyen közelről a magasba szökő pillért. Hallatlanul erős kihívást érzett a sziklafal fenséges nyugalmában; azaz nem is annyira kihívást, inkább olyasmit, mint egy kinyújtott kéz — és rögtön utána azt a bizonyosságot is, hogy a kihívásnak engedni kell; hagy ez egy út kezdete, amelyre rá kell lépni. Szeme ösztönösen megkereste az első fogásokat; biztosnak látszottak. Egyetlen hosszú, jól kiszámított lépéssel át lehet jutni a hasadékon, és rögtön rálépni egy kicsiny, de biztos kiszögellésre; azután kétségkívül rézsút kellene elindulni, a nyílegyenes repedés mentén, amely néhány méterrel följebb sekély kürtőben folytatódik. Pirx, tulajdonképpen nem is tudva, miért, fölemelte az indikátort, és előrehajolva, amennyire csak bírt, ahhoz a kiszögelléshez közelítette, a hasadék túloldalán. A műszer megszólalt. Pirx a biztonság kedvéért megismételte a műveletet, fáradságosan egyensúlyozva, hogy le ne pottyanjon, mert erősen ki kellett hajolnia. Megint hallotta a rövid sípolást. Most már nem volt kétsége. Társaihoz fordult.

— Fölfelé ment — mondta nyugodtan, a sziklafalra mutatva. Krull, úgy látszott, nem értette meg, Massena pedig azt kérdezte:

— Fölfelé? Hogyhogy? Minek ment volna fölfelé?

— Nem tudom. Ott van a nyoma — felelte Pirx tettetett közönnyel. Massena először úgy vélte, hogy Pirx téved, de hamarosan maga is meggyőződött az igazságról. Nyilvánvaló: Angyal egyetlen hosszúlépéssel átugrott a hasadékon, s elindult a helyenként kitáguló repedés mentén — felfelé a falon. Megrökönyödve álltak. Krull kijelenthette, hogy a robot, miután a méréseket elvégezte, nyilván elromlott valamiképpen, „elprogamozódott”; Massena erősködött, hogy ez lehetetlen, hiszen Angyal lent hagyta a műszereket meg a hátizsákját, mint aki tervszerűen készül a nehéz hegymászásra, tehát valaminek történnie kellett, ami erre késztette.

Pirx hallgatott. Magában már elhatározta, hogy felmászik a sziklafalra, akár egyedül is. Krull úgysem jöhet, mert a feladat gyakorlott hegymászót igényel, nem is akármilyet. Massena viszont említette egyszer, hogy sokat űzte ezt a sportot; állítólag jól ért a kampótechnikához. Ezért, mikor a másik kettő elhallgatott, Pirx egyszerűen közölte a szándékát, és megkérdezte, hajlandó-e Massena vele tartani.

Krull azonnal ellentmondott. A szabályzat tiltja a veszélyes vállalkozásokat; délután jön értük az Ampère, addig szét kell szedniük a barakkot, és össze kell csomagolniuk; a mérések készen vannak; a robot nyilván elromlott, egyszerűen elveszettnek kell nyilvánítani, a zárójelentésben majd ismertetik a körülményeket.

— Szóval hagyjuk itt, és repüljünk el? — kérdezte Pirx. Nyugalma szemlátomást bosszantotta Krullt. Észrevehető erőfeszítéssel fékezte magát, s azt felelte, hogy a zárójelentésben pontosan leírja majd az eseményeket és a csoport tagjainak véleményét, a legvalószínűbb következtetéssel együtt: vagy a memóriamnesztronok, vagy a motivációs áramkör hibája, esetleg deszinkronizálódás.

Massena megjegyezte, hogy a három közül egyik sem lehetséges, mivel Angyalnak egyáltalán nincsenek mnesztronjai; homogén monokristályos szerkezete van, amelyet molekulárisan növesztettek túlhűtött diamágneses oldatokból, nyomelem izotópokkal szennyezve…

Szemlátomást Krullt akarta gyötörni, rábizonyítva, hogy olyasmiről beszél, amihez egyáltalán nem ért; Pirx már oda se hallgatott. Hátat fordított, és ismét a pillér lábát méregette, de már másképpen, mint eddig: a képzelet játékából valóság lett. Kicsit restelkedve ugyan, de határozottan örült, hogy összemérheti erejét ezzel a heggyel.

Massena elhatározta, hogy vele tart, talán azért, hogy ebben is szembehelyezkedjen Krull-lal. Pirx a felét se hallotta Massena fejtegetésének, hogy a rejtélyt feltétlenül tisztázni kell, mert ha egyszerűen visszafordulnak, talán örökké ismeretlen marad valami fontos és titokzatos jelenség, amely a robotot ilyen váratlan viselkedésre indította; ha csak öt százalék valószínűsége is van egy efféle jelenségnek, már akkor is tökéletesen indokolt, hogy vállalják a hegymászás kockázatát.

Krull, ezt el kell ismerni, belenyugodott vereségébe, és nem vesztegetett több szót. Csönd lett. Massena elkezdte lekapcsolni hátáról a készülékeket; Pirx, aki közben már elékészítette kötelét, kalapácsát, kampóit, és recés gumitalpú cipőre cserélte fel nehéz bakancsát, lopva rásandított. Látta, hogy Massena kissé ideges. Persze, nem annyira az iménti szóváltása miatt Krull-lal, inkább azért, mert talán kissé meggondolatlanul lovalta bele magát elhatározásába, és most már nem visszakozhat. Pirx arra gondolt: ha most azt mondaná Massenának, maradjon inkább lent, az talán rá is állna; de az is lehet, hogy felpiszkált ambíciója kerekedne felül. Nem. szólt azonban semmit, mivel az út eleje könnyűnek ígérkezett ugyan, de nem tudhatta, mi várja őket feljebb, különösen ott, ahol a fal jó részét eltakarják a kiugrók. Hiszen meg sem vizsgálta távcsővel a falat, mert eszébe sem jutott, hogy meg fogják mászni. De a kötelet meg a kampókat mégis elhozta; vajon miért? Nem boncolgatta ezt az ellentmondást, inkább felállt, megvárta Massenát, aztán kimért léptekkel megindultak a fal lába felé.

— Én megyek elöl — mondta Pirx —, egyelőre egész kötélhosszra, aztán majd meglátjuk.

Massena bólintott. Pirx még egyszer hátra nézett, hogy mit csinál Krull, akitől szó nélkül váltak el. Ott állt, ahol hagyták, a ledobott hátizsákok mellett. Már olyan magasan voltak, hogy az északi hegygerincek mögött olajzöld foltként tűntek fel a távoli alföldek. A görgeteges lejtő lába még árnyékban volt, csak a csúcsok fehérlettek vakítóan, s ez a fény szétszórt aureolaként besütött az égre rajzolódó magas gerinc beszögellésein.

Pirx megtette a nagy lépést, lába megtalálta a támaszt, felhúzódzkodott, és könnyedén elindult felfelé. Az első néhány méter igazán gyerekjáték volt. Kimérten, szinte lustán kapaszkodott, közvetlenül szeme előtt vonultak el a szikla érdes, egyenlőtlen rétegei, a sötétebb színű mélyedések. Megtámasztotta a lábát, felhúzódzkodott, és megint följebb lépett, érezte az éjszaka dermesztő, fagyos leheletét, amely a sziklából áradt. Szíve kicsit gyorsabban dobogott, de szabadon lélegzett, s az izommunka kellemesen fölmelegítette. A tiszta levegőben szinte sistergett alatta a sziklához súrlódó kötél; mielőtt elfogyott volna, Pirx jó biztosítóhelyet talált; másvalakit a kötélen vezetett volna föl, de előbb látni akarta, mit tud Massena. Beékelte magát az egész pillért átszelő, ferde hasadékba, s Massenára várva, szemügyre vehette a nagy kürtőt, amelyet, ferdén emelkedve, lassan megközelítettek — itt éppen szürke kőzuhataggá szélesedett, a hegyoldal amfiteátrumszerűen bemélyedt; lentről ez a hely teljesen laposnak, érdektelennek látszott, csak most vehette ki pompás, gazdag domborzatát. Olyan nagyszerűen érezte itt magát egyedül, hogy szinte összerezzent, amikor Massena felbukkant mellette; rögtön tovább is indult. Így ismétlődött ez, ritmikusan és nyugodtan; minden újabb biztosítóhelyen ellenőrizte az indikátorral, hogy járt-e itt Angyal; csak egyszer tévesztette el a nyomát, vissza kellett ereszkednie egy könnyű kis kürtőből, mert a robot itt traverzálni kezdett. Angyal nem volt hegymászó, Pirx mégis könnyen kitalálta, merre haladt, olyan — szinte azt mondta volna — szükségszerű, olyan logikus volt ez az út a sziklafalon: így lehetett a leggyorsabban magasságot nyerni. Mindenesetre biztos volt abban, hogy Angyal csakugyan hegymászó túrára indult. Pirx egy percig sem tűnődött azon, miért csinálta ezt Angyal. Mindig meg tudta tiltani magának a hiábavaló töprengést. Lassan kiismerte az ellenfelet, s közben a látszólag elfelejtett módszerek és fogások feléledtek emlékezetében, és csalhatatlanul megsúgták, mikor mit kell tennie; még az sem okozott gondot, hogy elég gyakran szabaddá kellett tennie egyik kezét, mert a radioaktív nyomot kereste az indikátorral. Egy berepedt, de szilárdan álló szikláról lepillantott. Elég magasan járta. a már, bár látszólag lassan haladtak; Krull kezeslábasa már csak zöldes foltocska volt a kövek lapos szürkeségén. Nem is fedezte fel rögtön, a lába alatt tátongó mélységbe nézve.

Ezután szép kis traverz következett; nehezebb lett az út, de Pirx is percről percre jobban belejött a rég nem gyakorolt hegymászásba, úgyhogy néha már inkább ösztönére hagyatkozott, és nem tudatosan választotta ki a következő fogást. Az út nehézsége csak akkor mutatkozott, amikor — ugyanúgy, mint eddig — szabaddá akarta tenni jobb kezét, hogy megfogja az övéről függő indikátort, ez azonban nem sikerült. Csak bal kézzel kapaszkodhatott, jobb cipője orrával pedig egy parányi kiszögellésen állt; eltolta magát a faltól, amennyire tudta, s ebből a távolságból keresett támaszt másik lába számára, de nem talált. Letett hát a mérésről, mert úgy látta, följebb van egy kis párkány.

A mélység fölé hajló párkányt üveges jég borította ugyan, de egy darabon hiányzott a jég, mintha erős ütés törte volna le a kőről. Pirx gumitalpú cipője sohasem bírta volna letörni; eszébe jutott, hogy ez Angyal cipője lehetett, hiszen a robot körülbelül negyed tonnát nyom. Massena, aki eddig egész rendesen mászott, most valahogy hátramaradt.

Már a pillér felső részén jártak. Az addig érdes sziklafal lassan, mintegy alattomosan, egyre simább lett, és egyre inkább kifelé hajolt; tisztességes kampózás nélkül nem juthattak volna tovább. Néhány méterrel följebb az addig elég mély hasadék véget ért; Pirxnek volt még vagy öt méter szabad kötele, de behúzatta Massenával, hogy körülnézhessen. A robot tovább mászott innét — kampók nélkül, kötél nélkül, biztosítás nélkül. „Akkor én is meg tudom csinálni” — gondolta. Tapogatózni kezdett a feje fölött, jobb lábát az eddig érő rés végébe ékelve; már belenyilallott a bokájába, annyira kifordította, de azért tovább erőlködött. Ujjai hegyével nagyon keskeny párkányra tapintott; felhúzódzkodhatna rajta, de mi lesz aztán?

Most már nemcsak a sziklával versengett, hanem egy kicsit Angyallal is, aki tovább jutott innét, ráadásul egyedül. Igaz, hogy az ujjai acélból vannak… Pirx már kezdte kiszabadítani lábát a résből, de ennél a mozdulatnál egy kövecske kiugrott a talpa alól, és leesett. Jól hallotta, hogy a kő a levegőt hasítja, aztán sokkal, sokkal később éleset koppan. „Jó nagy a kihajlás” — villant át rajta. Lemondott a felhúzódzkodásról, és olyan helyet keresett, ahová kampót verhet. A sziklán azonban a legkisebb repedés sem volt; mindkét irányban kihajolt, amennyire csak bírt, mégsem talált semmit.

— Mi van? — kiabált fel Massena.

— Semmi, csak keresem az utat — felelte.

Bokája már nagyon sajgott, érezte, hogy nem sokáig bír ebben a helyzetben maradni. Ha legalább másik utat választhatna! De ha egyszer elveszti a robot nyomát, nem találja meg többé ezen a kilométeres falon. Felfelé próbált kémlelni. Az erős rövidülésben úgy tetszett, mintha a sziklafal tele volna egészen tűrhető fogódzókkal, de ezek valójában ujjnyi mélyek sem voltak; nem maradt más hátra, mint az a kis párkány. Mikor kihúzta lábát a résből, és két kézzel felfelé húzódzkodott, átsuhant rajta a gondolat, hogy most már nem visszakozhat: a kőfal rögtön eltaszította, függve maradt, cipőorra vagy harminc centiméterre távolodott el a faltól. Gyerünk, felfelé! Feje fölött sötétlett valami. Hasadék lenne? Erősen nyújtózkodnia kellett. No, még egy kicsit! A következő pillanatban már nem volt képes gondolkodni; fél kézzel el kellett engednie a párkányt, és jobb keze négy ujján függve nyúlni fel bal kezével a hasadékhoz vagy repedéshez, amelyről nem tudhatta, milyen mély. „Ilyet nem szabad csinálni!” — villant eszébe szavak nélkül, amikor majdnem megpattanó izmokkal hirtelen két méterrel feljebb találta magát, a sziklához tapadva; erősen lihegett, kicsit dühös volt magára; most mindkét lábával a kis párkányon állt, és beverhette a kampót, kettőt is, a biztonság kedvéért, mert az első nem ment elég mélyre. Kalapálás közben gyönyörködve figyelte az egyre magasabb, csengő hangot. Bekapcsolta a kötelet a karabinerbe, tudta, hogy segítenie kell Massenának; ez bizony nem volt tiszta munka, de hát nem az Alpokban vannak; fő, hogy egész rendes biztosító helyet talált.

A pillér fölött elég könnyű, szűk kürtő következett. Pirx foga közé vette az indikátor rövid rúdját, mert félt, hogy ha az övén hagyja, beleveri a sziklába.

Amint mászott, megváltozott a szikla színe.

Addig feketés volt a fal, nagyon réginek látszó, barnásszürke csurgásnyomokkal. Itt kezdődött a közelről nézve kissé csillogó, szürkével pikkelyezett, rőtes diabáz réteg. Tíz-tizenöt méteren át könnyű volt az út, de a kényelem nem tartott sokáig; följebb megint kihajlott a fal, párkány sem volt rajta; ilyen kevés kampóval itt nem lehet feljutni. Angyalnak azonban egyetlen kampója sem volt. Mit mond az indikátor? Fölfelé nem ment; tehát csak a traverzálás maradt.

Mikor szemügyre vette a traverzet, először nem is látszott különösen nehéznek vagy veszélyesnek. Mintha itt visszatért volna a pillér korábbi domborzata, amely a diabáz rétegnél elveszett. Most egy keskeny, de megbízható párkányon állt, amely a szögletig vezetett, és ott véget ért; kihajolva meglátta a párkány folytatását a sziklafal domborulata mögött, vagy másfél méterrel arrébb, de két méternél biztosan közelebb. Át kell tehát kígyóznia a domborulaton, és amikor elveszíti a támaszt jobb lába alól, úgy löknie el magát a ballal, hogy jobb lába — a levegőn át — éppen a párkány folytatásán kössön ki. Helyet keresett a kampónak; biztosítással nem lenne túl nehéz a dolog. De a rosszindulatú falon itt sem volt semmi repedés; lepillantott: onnét, ahol Massena megállhat, csak szenteltvíz lenne a biztosítás. Ha leesik, legalább tizenöt métert zuhan; ekkora rándítás a jól bevert kampót is kiszakítja. Pedig a műszer tanúsága szerint a robot átjutott — egyedül! „Az ördögbe, hát ez is valami?! — buzdította magát. — Ott a párkány a túlsó oldalon! Egy nagy lépés az egész! Gyerünk, te mamlasz!” — De csak álldogált tovább. Ha legalább megfeszíthetné a kötelet — de nincs hol! Kihajolt, egy másodpercig nézte a túloldali párkányt; tovább nem bírta, izmai remegni kezdtek. És ha lecsúszik a talpa? Angyalé acélból van. Még olvadó jég is csillog azon a párkányon. Csúszik, mint a nyavalya. Tapadókorongos cipőt kellett volna hozni…

— És végrendeletet írni — morogta hangtalanul, szeme összeszűkült, pillantása megmerevedett, görnyedten, széttárt karokkal, pusztán a szikla egyenetlenségeibe kapaszkodva, átaraszolt, és megtette azt a szerencsétlen lépést. Átjutott a túlsó oldalra, de egy pillanatig sem örülhetett, mert rögtön látta, milyen csávába került. Ezen az oldalon lejjebb volt a párkány, tehát ha vissza akar térni, fölfelé kell ugrania. És közben még kígyózni is! Ez már nem hegymászás, nem is akrobatika, hanem az ördög tudja, mi! Le kell ereszkedni a kötélen. Mert ha nem…

Tudta, hogy úgyis hiába, de azért tovább traverzált, ameddig lehetett. Jellemző a helyzetére, hogy Angyalról teljesen megfeledkezett; elég volt a saját baja. A traverz mentén húzódó kötél, enyhén megfeszülve, kissé hintázott a levegőben; szokatlanul éles rajzúnak, túlságosan közelinek és megfoghatónak tetszett, mert háttere mindig a kékes levegővel összemosódó görgeteg volt, odalent a fal lábánál. A párkány véget ért, és nem vezetett róla út se fölfelé, se lefelé; visszafelé sem. „Ilyen sima falat még sohasem láttam”— gondolta különös nyugalommal, amely azonban egészen más volt, mint a korábbi: rosszabb ugyanis már nem lehetett a helyzet, tehát az idegeskedés teljesen fölöslegessé vált. Körülnézett. Lába alatt négy centiméteres kiszögellés, aztán semmi — egészen egy kürtő bizonytalan, sötét foltjáig, amely mintha hívogatná; közöttük négy méter levegő, a világ legtükörsimább, legmeredekebb fala mentén. „És ez gránit?!” — villant eszébe, szemrehányás formájában. Időszakonként biztosan víz folyik itt; igen, látszanak is a nyomai, itt-ott sötétebb a szikla, sőt még vízcseppek is akadnak; jobb kezébe vette az indikátort, és körbevezette a falon, a nyomot keresve. Hallt sípolás. Itt a nyoma Angyal erre haladt. De hogyan? Kis mohafoltot vett észre, ugyanolyán szürke volt, mint a szikla. Megkaparta. Körömnyi kis repedés. A kampó csak feléig ment bele, de már ez is megváltás volt. Megrángatta a karikával: mennyire tart? Valamelyest tartott. No, akkor most bal kézzel megfogni a kampót, és lassan… Félig már kihajolt a levegőbe, mikor tekintete valahogy lesiklott a kürtőről, amely ugrásra csábította, úgy kínálkozva, mintha az évezredek homályában ezért az egyetlen másodpercért teremtették volna, amelynek el kell jönnie; pillantása lefelé zuhant, mint a kő — és megállt egy kékes szikrán a görgeteg szemkápráztató, szürkés mozaikjában.

A döntő lépést nem tette meg.

— Mi van?! — hallotta Massena kiáltását.

— Mindjárt! Egy pillanat! — kiáltott vissza, s bekapcsolta a kötelet a karabinerbe. Le kell néznie, de tüzetesebben. Megint kihajolt, súlya háromnegyed részével a kampóra függeszkedett, mintha ki akarná szakítani a falból, de feltétlenül le kellett néznie, hogy vajon csakugyan…

Igen, ő volt az. Semmi egyéb nem csilloghatott így, ebből a magasságból. Mivel útja már rég nem függőlegesen haladt, most háromszáz méterre lehetett oldalirányban attól a helytől, ahol a hegymászást megkezdték. Tájékozódási pontokat keresett odalent. A kötél kellemetlenül vágta, nehezen lélegzett, szemében lüktetett a vér. Igyekezett megjegyezni a terepformákat; azt a nagy sziklát felismeri majd, noha most felülről látja. Izmai remegtek, amikor ismét függőleges helyzetbe emelkedett. „Le kell siklani” — mondta magában, oda se figyelve megfogta a kampót, s az tüstént kijött, mint a vajból; furcsa érzés vett erőt rajta, de zsebre dugta a kampót, és fontolgatni kezdte, hogyan lehet innét lejutni. Sikerült, bár nem valami szabályosan: Massena annyi kampót vert be a biztosító helyén, ahányat csak tudott, szorosra húzta a kötelet, és Pirx vagy nyolc métert szánkázott a falon, míg függve nem maradt; kicsit lejjebb volt egy másik kürtő, onnantól már felváltva ereszkedtek le; Massena közben megkérdezte, miért fordultak vissza.

— Megtaláltam — felelte Pirx.

— Az Angyalt?

— Igen. Lezuhant. Ott fekszik, lent.

A leereszkedés egy óra hosszat sem tartott; Pirx könnyű szívvel a falban hagyta a kampókat; igaz, különös érzés volt, hogy soha többé nem jár erre sem ő, sem más ember, de a sziklában itt lesznek a Földön gyártott vasdarabok, és ez már mindig így marad — tulajdonképpen örökké.

Krull odafutott hozzájuk, mikor végre talpra állhattak a köveken, és az első, bizonytalan lépéseket tették, mintha elszoktak volna a rendes járástól. Már messziről kiabálta, hogy kissé távolabb megtalálta Angyal eldobott olsztereit; nyilván szándékosan kapcsolta le őket a hegymászás előtt, tehát most már biztos, hogy elromlott, hiszen ha lezuhan, csak ezek menthették volna meg.

Massena rá se hederített Krull felfedezésére; nem csinált belőle titkot, hogy mennyire megviselte ez a túra; sőt, dacos képpel leült egy kőre, szétterpesztve a lábát, mintha élvezné, hogy végre biztos helyzetben van, és a kelleténél sűrűbben törölgette zsebkendőjével arcát, homlokát és tarkóját.

Pirx megmondta Krullnak, hogy Angyal lezuhant; pár perc múlva elindultak megkeresni. Hamarosan meg is találták. Legalább háromszáz métert kellett zuhannia. Páncélja és fémkoponyája darabokra tört, monokristályos agyának szétfröccsent morzsái úgy csillogtak a fehér sziklán, mint a máriaüveg. Szerencsére Krull nem volt olyan kicsinyes, hogy bizonygatni kezdje, mennyire fölösleges volt felkapaszkodniuk. Csak azt ismételgette, némi elégtétellel, hogy Angyal mégiscsak „elprogramozódott” százszázalékos bizonyíték erre, hogy lent hagyta az olsztereit. Massenát mintha megváltoztatta volna a hegymászás, de nem előnyére; nem is próbált ellentmondani, szemlátomást már csak azt várta, hogy a csoport szétváljon, és búcsút mondjanak egymásnak. Némán gyalogoltak tehát hazafelé; Pirx már csak azért is hallgatott, mivel nem tartotta ajánlatosnak, hogy megossza társaival a balesetről alkotott véleményét. Biztos volt benne, hogy Angyal egyáltalán nem romlott el, s annak, ami történt, semmi köze a monokristályokhoz vagy a mnesztronokhoz; hát ő, Pirx, talán elromlott, hogy olyan nagy kedve támadt legyőzni azt a falat? Angyal csupán jobban hasonlít alkotóihoz, semmint azok hajlandók beismerni. Mikor feladatát elvégezte, bőven maradt még ideje a hazatérésig, hiszen olyan ügyes és gyors volt. Nemcsak látta, hanem fel is fogta környezetét; nehéz feladatok megoldására készítették, tehát játékra, a fal pedig nem akármilyen játékot kínált — mégpedig a legnagyobb téttel. Pirx nem tudta visszafojtani mosolyát, mikor Krull és Massena rövidlátására gondolt: a szándékosan lent hagyott olsztereket végérvényes bizonyítéknak tekintik arra, hogy Angyal „elromlott”. Pedig minden ember ugyanígy tett volna, különben az egész hegymászásnak semmi értelme, holmi tornagyakorlat maradna. Ó, nem, Angyal nem romlott el; hiába is mutatnak neki akárhány levezetést, egyenletet és grafikont. Csak egyvalamin csodálkozott: hogy Angyal nem zuhant le már előbb, hiszen egyedül mászott fölfelé, hozzáértés nélkül gyakorlat nélkül; nem tudhatta, hogyan kell hegyet mászni, hiszen nem arra építették, hogy sziklafalakkal viaskodjon. És mi lett volna, ha visszatér? Pirx, nem tudni, miért, abban is biztos volt, hogy soha nem szereztek volna tudomást Angyal kalandjáról. Legalábbis tőle biztosan nem. És azon a helyen, mivel nem volt sem társa, sem kampója, talán nem is tudta, hogy létezik ilyesmi, megkockáztatta az ugrást. Mire gondolt akkor? Biztosan semmire sem, akárcsak ő. Vajon elérte, legalább egy pillanatra, a kürtő falát? Ha igen, ott kellett maradnia a nyomának, néhány radioaktív atomnak, s azok lassan felbomlanak, elpárolognak és eltűnnek.

És még valamit tudott: senkinek sem fogja ezt elmondani. Minden ember görcsösen ragaszkodna a feltevéshez, hogy géphiba történt, mert az a legegyszerűbb és a legtermészetesebb feltevés — az egyetlen, amely nem változtatja meg a világ képét.

Délutánra értek vissza a táborba. Hosszú árnyékuk fürgén mozgott munka közben sietve szétszedték a barakkot, percek alatt eltűnt a helyéről, csak egy lelapított, üres négyszög maradt utána; fejük fölött úsztak a felhők, és Pirx cipelte a ládákat, feltekerte a ponyvákat, megcsinálta mindazt, ami azelőtt Angyal dolga volt — erre a gondolatra, mikor tudatossá vált benne, egy pillanatra megállt, mielőtt továbbadta a nehéz csomagot az érte nyúló Massenának.

Murányi Beatrix fordítása