Nehéz királynak lenni

8.

Délután már a hegyekben járt, ahol cédrusok meredeztek a sziklák közt, és a mellékút, amin elindult, göröngyös csapássá silányult. Bár már akkor is elég szárazság volt, az akkori Iránnak még voltak ilyen erdei. A ló kimerülten poroszkált alatta. Találnia kéne valami házat, ahova bekéredzkedhet, csak hogy kímélje a szerencsétlen párát. De nem lehet: telihold lesz, tud éjszaka is menni, ha akar, és napkelte előtt elérheti a gépet. Úgysem tudna aludni.

De egy hosszú fűvel benőtt, érett bogyókkal hívogató tisztás mégis pihenésre csábította. A nyeregtáskában volt ennivalója, volt bora bőrtömlőben, és hajnal óta semmit sem evett. Biztatóan csettintett a lónak, és megfordult.

Valami feltűnt neki. Lejjebb az úton porfelhőt csillantott meg a nap. A felhő egyre nagyobb lett. Lovasok lehetnek, gondolta, akik pokolian sietnek. Királyi küldöncök? De mit keresnek itt? Idegesség fogta el. Felvette a sisakját, a karjára vette a pajzsát és rövid kardját meglazította a tokjában. Biztosan csak elvágtat mellette, de…

Most már látta, hogy nyolc ember közeledik. Jó lovakon jöttek, és az utolsó vezetéklovakat is hozott. Ezzel együtt az állatok meglehetősen törődöttnek tűntek: izzadságcsíkok éktelenkedtek poros oldalukon, és habfoszlányok tapadtak a nyakukra. Hosszú vágta lehetett. A lovasok annak rendje s módja szerint a szokásos tiszta fehér nadrágot, inget, csizmát, köpenyt viselték magas, perem nélküli süveggel. Nem voltak udvari emberek vagy hivatásos katonák, de banditák sem. Szablyával, íjjal és lasszóval voltak felfegyverkezve.

Everard hirtelen felismerte az élen lovagló szürkeszakállast: Harpagusz!

A kavargó porfelhőn keresztül is látta, hogy követői még az ősi iráni mérce szerint is kemény fickók.

— Ó-ó — nyögött fel Everard félhangon. — Vége a dalnak.

Kattogni kezdett az agya. Megijedni nem volt ideje, csak gondolkodni. Harpagusznak nem lehet más oka arra, hogy kövesse őt a hegyekbe, csak az, hogy elfogja a görög Meandert. Biztos, hogy egy ilyen kémekkel és pletykafészkekkel zsúfolt udvarban Harpagusz legkésőbb egy órán belül megtudta, hogy a Király egyenlőként beszélt az idegennel valami ismeretlen nyelven, aztán útjára engedte észak felé. A Kiliarkának nyilván egy kicsivel több időre volt szüksége, hogy valami elfogadható ürügyet agyaljon ki a palota elhagyására, összeszedje magán-nehézfiúit, és elkezdje az üldözést. De miért? Mert "Kürosz" valaha ugyanezen a fennsíkon jelent meg, valami gépezeten, amire Harpagusz nagyon fente a fogát. A méd nem volt ostoba: nyilván nem elégedett meg a kitérő válasszal, amit Keith adott neki. Logikusnak tűnt, hogy egy nap újabb mágus fog megjelenni a Király hazájából, és Harpagusz ezúttal nem akarta olyan könnyen kiengedni a kezéből a gépet.

Everard nem várhatott tovább. Már alig száz yardnyira voltak az üldözők. Látta a Kiliarka bozontos szemöldöke alól kivillanó tekintetét. Megsarkantyúzta a lovát, és letért az ösvényről, a mezőre.

— Állj! — kurjantotta mögötte egy jól ismert hang. — Állj meg, görög!

Everard lovának már csak nyomorult poroszkálásra tellett. A cédrusok hosszú árnyékot vetettek rájuk.

— Állj meg, vagy lövünk!… Állj!… Lőjetek! De ne öljétek meg! A lovat célozzátok!

Az erdőszélen Everard lecsusszant a nyeregből. Dühös szisszenést hallott, aztán puffanásokat. A ló fájdalmasan felnyerített. Everard hátrapillantott: a szerencsétlen állat térdre rogyott. Ezért még megfizetnek! De ő egyedül volt, amazok pedig nyolcan. A fák közé vetette magát. A bal válla mellett nyílvessző fúródott a fatörzsbe.

Görnyedten, cikkcakkban futott a hűvös, illatos alkonyaiban. Alacsony ágak csaptak az arcába. Jó lett volna egy kicsivel dúsabb aljnövényzet, de legalább a léptei zajtalanok voltak a puha talajon. A perzsák már nem látszottak. Szinte ösztönösen próbáltak utánalovagolni. Nagy recsegés-ropogás és sűrű káromkodások hallatszottak, jelezvén, mennyire eredményes ez a módszer.

Mindjárt elindulnak gyalog. Félrebillentette a fejét. Halk patakcsobogás… A hang felé indult, föl egy meredek, köves lejtőn. Üldözői nem elpuhult városiak, gondolta. Egy páran közülük biztosan hegyi emberek, akik a leghalványabb nyomból is olvasni tudnak. Meg kell szakítania a csapat: akkor kihúzhatja addig, amíg Harpaguszt kötelessége vissza nem szólítja az udvarba. A levegő kaparni kezdte a torkát. Mögötte határozott hangok hallatszottak: valamilyen döntés született, de nem tudta kivenni, mi. Túl messze voltak. A vér pedig túl hangosan lüktetett a fülében.

Ha Harpagusz rálő a Király vendégére, akkor nyilván nem szándékszik hagyni, hogy a vendég erről be is számolhasson a Királynak. Elfogja, megkínozza, amíg meg nem tudja, hol a gép és hogyan működik, aztán jön a megváltó hideg acél. JÚDÁS, gondolta Everard szívdobogva, jól elcsesztem ezt az akciót, iskolapéldája annak, hogyan ne járőrözzünk. Első lecke: ne gondoljunk annyira erősen egy lányra, aki nem a miénk, hogy a legalapvetőbb óvintézkedésekről is megfeledkezzünk.

Magas, nedves talajú folyópartra érkezett. A patak ott folyott a lába alatt a völgy felé. Láthatták, hogy eljött idáig, de azt találgathatják, merre indult ér a folyómederben… Tényleg, merre is induljon?… Az iszap hidegen, síkosan tapadt a bőrére, ahogy csúszkált lefelé. Jobb lesz, ha folyásnak fölfelé indul, így közelebb jut a gépéhez, és Harpagusz talán valószínűbbnek tartja majd, hogy megpróbált visszamenni a Királyhoz.

A kövek felhorzsolták, a hideg víz pedig elzsibbasztotta a lábát. A fák tömött sorfalat alkottak mindkét parton, úgyhogy az égnek csak egy keskeny sávját látta a feje fölött, melynek kékje egy pillanatra elsötétült. Magasan fent egy sas körözött. A levegő egyre hidegebb lett. De egy szerencséje mégis volt: a patakocska úgy kanyargóit, mint egy részeg kígyó, így gyorsan kikerült a kiindulópontja látószögéből. Megyek egy jó mérföldet, gondolta, aztán majd csak lesz valahol egy benyúló faág, amire felkapaszkodhatok, hogy ne hagyjak nyomot, amikor kimegyek a mederből. Lassan teltek a percek.

Tehát elérem a gépet, gondolta, előremegyek, és segítséget kérek a főnökeimtől. Persze nagyon jól tudom, hogy úgysem fognak adni. Miért is ne áldoznának fel egy embert a saját létük és a saját dolgaik biztosítása érdekében? Ezért ragad itt Keith, hogy aztán tizenhárom év múlva lekaszabolják a barbárok. De tizenhárom év múlva Cynthia még mindig fiatal lesz, és a száműzetés meg a férje előre ismert halálának lidércnyomása után egyedül marad, idegenként egy tiltott korban, egyedül az őrült II. Kambüszosz megfélemlített udvarában… Nem, titokban kell tartanom előtte az igazságot, otthon kell tartanom, hadd gondolja csak, hogy Keith halott. Ezt maga Keith is így akarná. Egy-két év múlva megint boldog lesz: én majd megtanítom a boldogságra.

Már nem is figyelt rá, hogyan csapkodják a kövek a lábát, hogyan reszket a teste, vagy milyen hangosan csobog a víz. De aztán kibukkant egy kanyar mögül, és meglátta a perzsákat.

Ketten voltak, és lefelé gázoltak. Látszott, hogy az ő elfogásának vágya még vallásos hitüket is legyőzte, amely tiltotta a folyó beszennyezését. Két másik fent haladt a fák közt a folyó két partján. Ezek egyike Harpagusz volt. Kardjuk szisszenve röppent ki a tokjából.

— Állj! — dörögte a Kiliarka. — Állj meg, görög! Add meg magad!

Everard sóbálvánnyá meredve állt. A víz körbenyaldosta a bokáját. A két feléje csörtető ember szinte valószínűtlennek látszott itt, az árnyak völgyében: sötét arcuk nem is látszott, csak fehér ruhájuk és csillogó karjuk világított. Az üldözők látták a folyóágyba levezető nyomait, rándult össze a gyomra. Ezért két csoportra oszlottak, és fölfelé is, lefelé is elindultak, a szilárd talajon pedig gyorsabban haladtak, mint ő a vízben. Miután úgy gondolták, hogy már megelőzték, elindultak visszafelé, lassabban, de biztosan a zsákmányban.

— Élve fogjátok el — emlékeztette embereit Harpagusz. — Vágjátok el az inait, ha kell, de élve fogjátok meg!

Everard felhorkant, és Harpagusz oldala felé fordult.

— Oké, rohadék, te akartad — mondta angolul. A két ember a vízben felordított, és futásnak eredt. Az egyik megbotlott és hasra esett. Az egyik felső ember a hátsófelén csúszott le a lejtőn.

Az iszap csúszós volt. Everard belevágta a pajzsa alsó peremét, úgy mászott felfelé. Harpagusz hidegen mozdult, hogy bevárja. Amikor közel ért, a vén nemes pengéje suhogva csapott le felülről. Everard elrántotta a fejét és a sisakja oldalára kapta a kongó ütést. A penge lecsúszott és megvágta a jobb vállát, de nem vészesen. Csak egy karcolást érzett, aztán meg túlságosan sok dolga támadt ahhoz, hogy bármit is erezzen.

Nem számított rá, hogy győzhet, de elérheti, hogy megöljék, és megfizessenek ezért az előjogért.

Fűre ért, és épp időben emelte fel a pajzsát ahhoz, hogy megvédje a szemeit. Harpagusz a térde felé vágott. Everard félreütötte a pengét saját rövid kardjával. A méd szablya sziszegve szelte a levegőt, de közelharcban egy könnyű fegyverzetű ázsiainak nincs esélye egy görög nehézgyalogos ellen, amint azt a történelem is igazolja majd néhány emberöltő múlva. Istenem, gondolta, Bár lenne mell- és lábvértem, mind a néggyel elbánnék! Ügyesen forgatta nagy pajzsát, beletartotta minden csapásba, és egyre azon dolgozott, hogy a hosszabb penge alatt Harpagusz védtelen hasához férjen.

A Kiliarka alattomosan elmosolyodott kusza szürke bajsza alatt, és elugrott. Hát persze, időhúzás. És sikerült is neki. A másik három ember már mászott fel a parton, kiabálva és hadonászva. Rendezetlenül támadtak. Egyenként kiváló harcosok voltak a perzsák, de sosem sajátították el az európai stílusú csapatfegyelmet, ami a vesztüket hozta Marathonnál és Gaugamelánál. De négyen egy páncéltalan ellen így is bőven elegendőek voltak.

Everard egy fatörzsnek vetette a hátát. Az első támadó lendületből érkezett, kardja hangosan csattant a görög pajzson. Everard pengéje kicsapott a bronz téglalap mögül. Puha, furcsán nehéz ellenállásba ütközött. Ezt az érzést már ismerte. Kihúzta a kardját és fürgén oldalra lépett. A perzsa leült, ahogy az élet távozott belőle. Egyet hördült: tudta, hogy meghal, és arcát az ég felé emelte.

Társai már rajta voltak Everardon, minden oldalról. A belógó ágak miatt a lasszókat nem lehetett használni: kénytelenek voltak közelharcba bocsátkozni. A Járőr pajzsával blokkolta a baloldali támadót. Emiatt védtelenül maradt a jobb oldala, de mivel ellenségeinek parancsba volt adva, hogy ne öljék meg, megengedhette magának ezt a fényűzést. A jobb oldali harcos Everard bokája felé csapott. Everard felugrott, és a kard a talpa alatt suhant el. A bal oldali alacsony szúrással támadott. Everard tompa ütést érzett, és látta a fémet a vádlijában. Kirántotta magát. A lenyugvó nap egy sugara áttört az ágak közt és épp a vérre esett: elképzelhetetlenül ragyogó rubinvörös folyadék. Everard érezte, hogy összecsuklik a lába.

— Úgy, úgy — rikkantotta Harpagusz biztonságos távolból. — Vágjátok!

Everard a pajzsa teteje fölött dörögte vissza: — Sakál-vezéretek nem mer maga jönni ellenem, miután az előbb fülét-farkát behúzva menekült!

Ez talált. A támadók lendülete egy pillanatra alábbhagyott. Előrelépett.

— Ha már perzsa létetekre egy méd hű kutyái vagytok — recsegte — akkor miért nem egy olyan médet választottatok, aki igazi férfi, nem úgy, mint ez a szánalmas teremtés itt, aki elárulta királyát és most megfutamodik egy szál görög elől?

Egy keleti még ilyen nyugaton és ilyen régen sem szégyenülhetett meg így. Nem mintha Harpagusz gyáva lett volna: Everard pontosan tudta, milyen igaztalanok a vádjai. A Kiliarka mégis átkokat köpködve rontott rá. Everard egy pillanatra elkapta ez egyik beesett, horgasorrú arc vad tekintetét. Észrevétlenül előbbre nyomult. A két perzsa a kelleténél egy másodperccel tovább tétovázott. Ez elég volt ahhoz, hogy Harpagusz és Everard elérjék egymást. A méd szablya felemelkedett majd lecsapott, lepattant a görög sisakról és pajzsról, aztán oldalsó csellel próbálkozott a lába felé. Lenge fehér tunika libbent Everard előtt. Összegörnyedt vállal döfött.

Azzal a gonosz, profi csavarással húzta vissza a pengét, ami garantálja, hogy a seb halálos legyen, majd megpördült a jobb sarkán és pajzsával hárított egy csapást. Vagy egy percig vadul hadakozott a perzsával. A szeme sarkából látta a másik katonát, aki éppen azon volt, hogy mögé kerüljön. Végül is, gondolta halványan, megölte az egyetlen embert, aki veszélyt jelenthetett volna Cynthiára…

— Hagyjátok abba! Megállni!

A kiáltás gyengén hangzott, halkabban, mint a patak zuhogása, de a harcosok visszaléptek és leengedték pengéjüket. Még a haldokló katona is levett tekintetét az égről.

Harpagusz ülő helyzetbe küzdötte magát. Saját vérének tócsája vette körül. Bőre elszürkült.

— Ne… állj… — suttogta. — Várjatok. Ez nem ok nélkül történt. Mithrász nem sújtott, volna le, ha…

Fenséges mozdulattal odaintette magához Everardot. Everard eldobta a kardját, és letérdelt Harpagusz mellé. A méd a karjaiba roskadt.

— Te a Király hazájából jöttél — hörögte véres szakállal. — Ne is tagadd. De tudd meg… Aurvagaush, Khshayavarsha fia… nem áruló — A vékony test megfeszült, királyian, mintha megparancsolná a halálnak, hogy várjon még egy kicsit. — Tudtam, hogy vannak valamilyen erők — mennyeiek vagy pokolbéliek, a mai napig sem tudom — a Király eljövetele mögött. Én felhasználtam ezeket, és őt is felhasználtam, de nem magamért, hanem azért, mert hűséget esküdtem saját királyomnak, Asztiegésznek, neki pedig szüksége volt egy… Küroszra… különben a birodalom széthullik. Aztán Asztiagész a maga gonoszságában eltékozolta az eskümet. De én megmaradtam médnek. Küroszban láttam az egyetlen reményt — a legjobb reményt — Média számára. Mert nekünk is jó királyunk birodalmában csak a perzsák állnak felettünk megbecsülésben… Érted ezt te, aki a Király hazájából jöttél? — Homályos szemei megmozdultak, hogy belenézzen Everard szemébe, de erre már nem volt képes. — Foglyul akartalak ejteni — hogy kiszedjem belőled a gépezetedet és annak titkát, aztán megöljelek… igen… de nem saját hasznomra. A birodalomért. Féltem, hogy hazaviszed magaddal a Királyt, hisz tudtam, hogy oda vágyik. És akkor mi lett volna velünk? Légy könyörületes, ahogy neked magadnak is a könyörületességben kell reménykedned.

— Az leszek — mondta Everard. — A Király itt fog maradni.

— Jól van — sóhajtotta Harpagusz. — Elhiszem, hogy igazat szólsz… Nem merek mást hinni… Akkor hát bocsánatot nyertem? — kérdezte halk, aggodalmas hangon. — A gyilkosságért, amit elkövettem régi királyom parancsára — hogy kitettem egy magatehetetlen gyermeket a hegyoldalba, és végignéztem, ahogy meghal — bocsánatot nyertem? Mert a herceg halála volt az… ami majdnem pusztulásba vitte az országot… de én találtam egy másik Küroszt! Megmentettem a birodalmat! Ez elég vezeklés?

— Igen — mondta Everard, és arra gondolt, hogy vajon mennyire áll hatalmában, hogy feloldozást adjon.

Harpagusz lehunyta a szemét.

— Akkor hagyj magamra — mondta. Szava, mint egy parancs halvány visszfénye.

Everard lefektette a földre és elbotorkált. A két perzsa ura mellé térdelt, és valami rítusba kezdett. A harmadik ember visszatért a saját szenvedéséhez. Everard leült egy fa alá, leszakított egy csíkot a köpenyéből és bekötözte a sebét. A lábvágásra ügyelni kell. Valahogy el kell jutnia a gépig. Nem lesz egy kéjutazás, de meg tudja csinálni, és akkor egy őrjárati orvos néhány óra alatt rendbe hozza a jövő orvostudománya segítségével. Valamelyik kis fiókirodába fog menni, egy homályosabb miliőbe, mert a huszadik században túl sok lenne a kérdezősködés.

Ezt pedig nem engedhette meg magának. Ha a feljebbvalói megtudnák, mit tervez, valószínűleg megtiltanák.

A válasz nem úgy jelent meg előtte, mint vakító megvilágosodás, hanem mint fáradt tudomásulvétele valami tudásnak, amit már régen hordozhatott tudat alatt. Hátradőlt, és kezdett végre lélegzethez jutni. Közben a másik négy perzsa is megérkezett, és megtudta, mi történt. Ügyet sem vetettek Everardra, csak néha vetettek rá büszke, ugyanakkor rettegő tekintetet, és a gonosz ellen védő jeleket mutattak a kezükkel. Felemelték halott vezetőjük és haldokló társuk testét, és bevitték az erdőbe. A sötétség egyre sűrűbb lett. Valahol felhuhogott egy bagoly.