Nehéz királynak lenni

6.

Vadszőlő futotta be a márvány kerti lugast. Levelei szinte láthatatlanná tették az íjászokat, akik vigyázták. Keith Denison lerogyott egy padra, aztán csak bámulta a levelek padlóra vetődő árnyait. Szárazon mondta:

— Legalább teljesen titokban tudunk beszélgetni, az angol nyelvet ugyanis még nem találták fel.

Aztán csikorgós akcentussal folytatta:

— Néha azt hittem, hogy ez a legnehezebb az egészben: sosem volt egy magányos pillanatom. Csak annyit tehettem, hogy kidobok mindenkit abból a szobából, ahol éppen voltam, de akkor is ott maradtak az ajtó előtt, az ablak alatt, őrködtek és hallgatóztak. Remélem, most tűkön ül az a drága, hűséges lelkűk.

— Még a magánéletet sem találták fel — emlékeztette Everard. — És a hozzád hasonló fontos személyiségeknek amúgy sem jutott belőle sok, a későbbi korokban sem.

Denison ráemelte fáradt tekintetét:

— Mindig meg akarom kérdezni, hogy van Cynthia — mondta — de persze neki ez nem tartott — nem fog tartani — olyan sokáig. Talán egy hétig. Nincs nálad véletlenül egy cigi?

— Otthagytam a gépben — mondta Everard. — Gondoltam, lesz elég bajom anélkül is, hogy magyarázkodnom kelljen miatta. Sose gondoltam volna, hogy te vezeted ezt az egész kócerájt.

— Én se — vont vállat Denison. — Engem is tökéletesen meglepetésszerűen ért. Az időparadoxonok…

— Mi történt?

Denison megdörgölte a szemét, és felsóhajtott.

— Belekeveredtem a helyi ügyekbe. Tudod, néha minden, ami valaha volt, olyan valószínűtlennek tűnik, mint egy álom. Létezett egyáltalán valaha kereszténység, ellenpontos zene, az Emberi Jogok Nyilatkozata? Az ismerős emberekről már nem is beszélve. Te se ide tartozol, Manse, állandóan azt várom, mikor ébredek fel… Hadd gondoljak csak vissza.

— Tudod, mi volt a helyzet? A médek és a perzsák meglehetősen közeli rokonok, fajilag és kulturálisan is, de akkoriban a médek voltak fönt, és átvettek egy csomó szokást az asszíroktól, amit a perzsák nem néztek jó szemmel. Zömmel földbirtokosok és szabad gazdák vagyunk, és persze nem akarunk vazallusok lenni… — pislogott Denison. — Hé, már megint ez! Miért mondom azt, hogy "mi"? A lényeg, hogy Perzsia forrongott. A méd király, Asztiagész elrendelte a kis Kürosz herceg meggyilkoltatását, de aztán megbánta, mert Kürosz apja haldoklott, és az öröklés feletti viták könnyen polgárháborúba torkollhattak.

— Ekkor jelentem meg én a hegyekből. Egy kicsit keresgélnem kellett időben is, térben is — egy pár napot és sok mérföldet ugrottam — hogy megfelelő rejtekhelyet találjak az időgépemnek. Ezért nem találta meg később az Őrjárat… legalábbis részben ezért. Tudod, végül egy barlangban parkoltam le és gyalog jöttem ki, de azonnal bajba kerültem. Egy méd csapat haladt át azon a területen, hogy elvegye a perzsák kedvét a békétlenkedéstől. Az egyik felderítőjük látott engem előjönni, visszakövette a nyomaimat — én csak annyit tudtam, hogy megfognak, és a tisztjük faggatni kezd, hogy mi az a szerkezet, amit otthagytam a barlangban. Az emberei varázslónak gondoltak, és eléggé tartottak tőlem, de jobban féltek attól, hogy meglátszik rajtuk a rettegés, mint amennyire tőlem féltek. Persze a hír futótűzként terjedt el a vezetők és a nép között. Nemsokára az egész vidék tudta, hogy egy idegen bukkant fel rejtélyes körülmények között.

— Maga Harpagusz volt a tábornokuk, a legravaszabb és legmakacsabb ördög, akit a föld valaha is hordott a hátán. Megparancsolta, hogy mutassam meg, mit tud a vaslovam, de nem engedte, hogy felüljek rá. Viszont át tudtam állítani időmenetre. Ezért nem talált semmit a kutatóosztag. Valószínűleg csak egy pár órát volt ebben a században, aztán bizonyára visszament a Kezdetekig.

— Jó munka volt — mondta Everard.

— Persze tudtam, hogy tiltott az ilyen mértékű anakronizmus — keskenyedett el Denison szája — de arra is számítottam, hogy az Őrjárat hamarosan megment. Ha tudtam volna, hogy nem így lesz, nem biztos, hogy megmaradtam volna jóságos és önfeláldozó Járőrnek. Ragaszkodtam volna a gépemhez, és belementem volna Harpagusz játékába, amíg lehetőség nem adódott volna arra, hogy magamtól elszökjek.

Everard csak nézett rá komoran. Keith megváltozott, gondolta: nem csak öregedett, de az idegenek közt eltöltött évek is mélyebb nyomot hagytak benne, mint gondolta.

— Ha megkockáztattad azt, hogy változtatsz a jövőn — mondta — akkor kockára tetted Cynthia jövendő létét is.

— Igen. Igen, ez igaz. Emlékszem, hogy magam is gondoltam erre… akkoriban… Milyen távolinak is tűnik!

Denison előrehajolt, könyökét a térdére támasztotta, és kibámult a lugas ablakán. Színtelen hangon folytatta:

— Harpagusz persze köpködött, mint egy kígyó. Egy ideig azt hittem, hogy meg fog ölni. Elhurcoltak és kikötöttek, mint egy darab húst. De mint már mondtam, az emberek már beszéltek rólam, és a pletykák változatlanul keringtek. Harpagusznak támadt egy jobb ötlete. Választás elé állított: vagy vele tartok, vagy elvágja a torkomat. Mit tehettem volna? Még csak a jövő megváltoztatásának kockázata sem merült fel: hamarosan megértettem, hogy olyan szerepet játszom, amit a történelem már megírt.

— Harpagusz lefizetett egy pásztort, hogy támassza alá a meséjét, és Küroszként, Kambüszosz fiaként húzott elő engem.

Everard bólintott. Mindez nem okozott neki meglepetést.

— És neki miért volt jó ez? — kérdezte.

— Akkoriban csak a méd uralmat akarta megerősíteni. Ha Ansan királya az ő bábja, akkor hűséges lesz Asztiagészhez, és a többi perzsát is kordában tartja. Olyan gyorsan történt minden, hogy én zavarodottságomban egyszerűen tettem, amit mondott, bár minden percben reménykedtem, hogy megjelenik egy őrjárati szökkenő, és kihúz a csávából. Ezeknek az iráni arisztokratáknak az igazság-mániája sokat segített nekünk — alig néhányan gyanították, hogy hamisan esküdök, amikor azt állítom, hogy én vagyok Kürosz, bár gondolom Asztiagész szép csendben elsiklott az eltérések felett. Aztán a helyére tette Harpaguszt azzal, hogy különösen kegyetlenül megbüntette, amiért nem teljesítette a parancsát Kürosszal kapcsolatban — még ha Kürosz most hasznosnak bizonyult is. Ebben az volt a legszebb, hogy Harpagusz akkor, két évtizeddel ezelőtt valójában megtette, amit a parancs kívánt!

— Ami engem illet, öt év leforgása alatt nekem is egyre jobban elegem lett Asztiagészből. Most így visszatekintve már látom, hogy nem is volt olyan pokolfajzat, csak az ősi világ egy tipikus keleti monarchiája, de nehéz erre gondolni, amikor végig kell nézned valakinek a kínvallatását.

— Tehát Harpagusz bosszúra szomjazva kitervelt egy lázadást, én pedig elfogadtam a felajánlott vezető szerepet. — Denison csalárdul elmosolyodott. — Végül is a Nagy Kürosz voltam, akinek be kellett teljesíteni a sorsát. Eleinte ránk járt a rúd: a médek újra és újra levertek minket, de tudod, Manse, a végén már szinte élveztem a dolgot. Ez nem olyan, mint a huszadik században, hogy ül az ember a bunkerben, és várja, hogy ez ellenséges lövészárok megadja magát. Persze a háború elég kemény dolog itt, főleg, ha közlegény vagy, és kitör a járvány, ahogy mindig ki is tör. De ha harcolsz, istenem, ha a saját két kezeddel harcolsz! Még tehetséget is fel véltem fedezni magamban erre. Volt egy pár fantasztikus győzelmünk — Everard látta, hogy kezd visszatérni belé az elevenség. — Mint amikor ott volt a túlerőben lévő lüd sereg. A teherhordó tevéket küldtük ki első vonalnak, mögötte a gyalogságot és végül a lovasokat. Krőzus gebéi megszimatolták a tevéket, és uccu neki, vesd el magad, elrohantak. Talán még most is szaladnak. Jól kitoltam vele!

Hallgatásba süppedt, egy ideig Everardot nézte, és beharapta a száját.

— Ne haragudj. Felejtek. Időnként eszembe jut, hogy otthon sosem öltem — a csaták után, amikor látom a szerteszét heverő halottakat, és ami még ennél is rosszabb, a sebesülteket. De nem tehettem semmit ellene, Manse! Muszáj volt harcolnom! Ha nem tartok Harpagusszal, mit gondolsz, meddig élek? Aztán ott volt a birodalom. Én nem kértem sem a lüdöket, sem a keleti barbárokat, hogy támadjanak ránk. Láttál már várost a turániak dúlása után, Manse? Vagy ők, vagy mi, és ha MI hódítunk meg valakit, akkor mi nem hurcoljuk el őket láncraverve, megtarthatják a földjüket és a szokásaikat, és… Mithrára, Manse, mit tehettem volna?

Everard a kert neszeit hallgatta. Végül megszólalt:

— Semmit. Én megértem. Remélem, nem voltál nagyon magányos.

— Megszoktam — mondta Denison óvatosan. — Harpaguszt nehéz megkedvelni, de érdekes fickó. Krőzusról kiderült, hogy nagyon jóravaló ember, Kobádnak, a mágusnak pedig időnként igen eredeti gondolatai vannak, és ő az egyetlen, aki meg mer verni sakkban. Aztán ott vannak a mulatságok, a vadászatok, a nők… — kihívóan nézett a másikra. — Igen. Mit kellet volna még csinálnom?

— Semmit — mondta Everard. — Tizenhat év nagy idő.

— Kasszandané, az elsőszámú feleségem sok bajért kárpótolt. De Cynthia… ó, istenem, Manse! — Denison felállt és Everard vállár tette a kezét. Ujjai fájdalmas szorítással markoltak: másfél évtizedig forgattak fejszét, kardot, feszítettek íjat. A perzsák királya hangosan felkiáltott:

— Hogy fogsz kivinni engem innen?