7.

Everard is felállt, arrébb ment, és kifelé nézett a csipkés falfaragásokon keresztül. Hüvelykujját az övébe akasztotta, és lehajtotta a fejét.

— Nem tudom — felelte.

Denison a saját tenyerébe csapott öklével.

— Ettől féltem. Évről évre jobban tartottam tőle, hogy ha az őrjárat meg is talál… Segítened kell.

— Mondtam már, hogy nem tudok! — csikorogta Everard. Nem fordult hátra. — Gondold végig. Nem valami kis vacak törzsfőnök vagy, akinek a pályafutása már száz év múlva sem hagy nyomot. Te Kürosz vagy, a Perzsa Birodalom alapítója, kulcsfigura egy kulcs-miliőben! Ha Kürosz eltűnik, eltűnik az egész jövő is! Nem lesz huszadik század, nem lesz Cynthia!

— Biztos vagy benne? — esdekelt Denison.

— Kicsit utánanéztem a tényeknek, mielőtt idejöttem volna — szűrte a szót a foga közt Everard. — Ne ámítsd magad. Mi elfogultak vagyunk a perzsákkal szemben, mert valamikor a görögök ellenségei voltak, mi pedig a kultúránk legjobb hagyományait éppen hellenikus forrásokból vezetjük le. De a perzsák legalább olyan fontosak voltak!

— Te a saját szemeddel láthattad. Igaz, a te fogalmaid szerint eléggé durvák, de az egész kor az, a görögök is. És nem is demokratikusak, de nem hibáztathatod őket azért, hogy nem fedeztek föl egy olyan európai találmányt, ami tökéletesen kívül esik szellemi horizontjukon. Ami számít, az a következő:

— Perzsia volt az első olyan hódító hatalom, ami igyekezett elismerni és megbékéltetni a legyőzött népeket, ami megtartotta a saját törvényeit, ami elég területet megbékített ahhoz, hogy szilárd kapcsolatot hozzon létre a Távol-kelettel, ami feltalált egy életrevaló vallást, a zarathustrait, ami nem korlátozódott sem fajra, sem helyre. Talán nem tudod, hogy a keresztény hitnek és rítusnak mekkora része mithrikus eredetű, de hidd el nekem, nagyon nagy része az. Hogy a judaizmust már ne is említsem, amit te, a Nagy Kürosz, személyesen fogsz megmenteni. Emlékszel? Elfoglalod Babilont, és a hitüket megtartott zsidóknak engedélyezed a hazatérést. Nélküled felszívódtak és elvesztek volna az általános kavarodásban, ahogy annyi más törzs.

— A Perzsa Birodalom még hanyatlásának korszakában is a civilizáció etalonja. Mik voltak Nagy Sándor hódításai, ha nem a perzsa területek? És ez terjesztette el a hellenizmust az egész ismert világon! És ott lesznek a perzsa utódállamok: Pontusz, Partia, aztán Firduzi, Omar és Hafiz Perzsiája, az általunk is ismert Irán még a huszadik század után is…

Everard sarkon fordult.

— Ha elmész — mondta — el tudom képzelni, hogy még mindig cikkurátokat építenek, belekből jósolnak, átvágnak Európa erdein, Amerikát nem ismerik — még háromezer év múlva is!

Denison magába roskadt.

— Igen — felelte. — Én is erre gondoltam.

Egy ideig járkált, hátra tett kézzel. A sötét arc minden perccel idősebbnek tűnt.

— Még tizenhárom éve — mormogta, szinte magában. — Tizenhárom év múlva kezdek harcolni a nomádok ellen. Még nem tudom pontosan, hogyan, így vagy úgy, a körülmények erre fognak kényszeríteni. Miért is ne? Minden mást is ezért tettem, akár akartam, akár nem… bárhogyan is taníttatom, tudom, hogy a fiam, Kambüszosz szadista pancser lesz, és Dáriusznak kell megmentenie a birodalmat — Istenem! — Ruhája bő ujjába temette az arcát. — Bocsáss meg. Utálom az önsajnálatot, de nem tehetek róla.

Everard leült, és nem nézett oda. Hallotta Denison ziháló lélegzetét.

Végül a Király bort töltött két kupába, leült Everard mellé a padra, és szárazon mondta:

— Elnézést. Most már jól vagyok. És még nem adtam fel.

— Beszámolhatok a problémáról a főhadiszálláson — mondta Everard egy csipetnyi gúnnyal.

Denison sem maradt adósa.

— Kösz, haver. Nem felejtettem el, milyen a hozzáállásuk. Feláldozhatóak vagyunk. Kürosz egész életét letiltják majd a látogatók elől, hogy ne essek kísértésbe, aztán küldenek egy szép üzenetet. Szépen megmagyarázzák, hogy egy civilizált nép abszolút uralkodója vagyok palotákkal, rabszolgákkal, szakácsokkal, zenészekkel, ágyasokkal, saját vadászmezőkkel, akkor meg mit siránkozok? Nem, Manse, ez olyan dolog, amit nekünk kettőnknek kell megoldanunk.

Everard ökölbe szorította a kezét, amíg a körmei a tenyerébe nem vájtak.

— Nagyon nehéz helyzetbe hozol, Keith — mondta.

— Én csak arra kérlek, hogy gondolkozz el a problémán — és Ahriman átkozzon meg, el is fogsz gondolkozni! — A két erős kéz megint a vállára fonódott, és Perzsia uralkodója valami parancsot vakkantott. A régi Keith sosem használt volna ilyen hangot, gondolta Everard feltámadó haraggal, aztán arra gondolt:

Ha nem jössz haza, és Cynthiának azt mondják, hogy soha nem is fogsz… Visszajöhet hozzád, és egy idegen lány a király háremében nem lesz hatással a történelemre. De ha én jelentést tennék a főhadiszállásnak, mielőtt beszélek vele, és megoldhatatlannak festeném le a problémát, hisz kétségtelenül az is… Akkor Kürosz korát letiltanák, és nem tudna utánad jönni.

— Én magam is voltam már ilyen helyzetben — mondta Denison higgadtabban. — Én is ismerem a következményeket, csakúgy, mint te. De nézd, én meg tudom mutatni neked a barlangot, ahol a gépem, volt abban a néhány órában. Visszamehetnél a megjelenésem pillanatába, és figyelmeztethetnél.

— Nem — jelentette ki Everard. — Ez ki van zárva. Két okból is. Először a szabályok miatt, amik nagyon bölcsen tiltják az ilyesmit. Bizonyos körülmények között tehetnek kivételt, de van még egy ok: te Kürosz vagy. Nem fognak eltörölni egy egész jövőt egyetlen ember kedvéért.

Én megtenném egy nő kedvéért? Nem biztos. Remélem, nem… Cynthiának nem kell ismernie a tényeket. Jobb lenne, ha nem ismerné. Felhasználhatnám a függetlenségemből eredő hatalmamat arra, hogy titokban tartsam az igazságot az alsóbb szintek elől, és csak annyit mondanék neki, hogy Keith visszavonhatatlanul meghalt olyan körülmények között, amelyek miatt le kellett zárni az idejét az idő-forgalom elől. Persze egy darabig gyászolni fog, de túl egészséges ahhoz, hogy örökké búslakodjon… Persze ez aljas fogás. De nem jobb még mindig annál, mint ha hagynám, hogy visszajöjjön ide, hogy szolga legyen, és hogy meg kelljen osztania a férjét még legalább egy tucatnyi hercegnővel, akiket politikai okokból kellett elvenni? Nem lenne jobb neki, ha szépen lezárná a dolgot, és új életet kezdene a saját idejében?

— Huh — mondta Denison. — Ahogy kimondtam azt az ötletet, már el is vetettem. De kell lennie valami más módnak. Nézd, Manse, tizenhat éve létezett egy szituáció, amiből minden más következett, nem az emberi hóbort, hanem az események belső logikája következtében. Mi lett volna, ha én nem bukkanok fel? Harpagusz talált volna egy másik ál-Küroszt. A Király pontos személyazonossága nem számít. Egy másik Kürosz sok apró dologban másként cselekedett volna, mint én, ez természetes, de ha nem reménytelenül ostoba vagy őrült, ha egy kicsit is értelmes és józan — ennyit pedig hitelezzünk meg — akkor pályafutása minden fontosabb tekintetben olyan lett volna, mint az enyém, márpedig a történelembe csak ez kerül be. Ezt te is éppolyan jól tudod, mint én. Egyes kritikus pontok kivételével az idő magától is visszahajlik rendes alakjába. Az apró különbségek csak napokra, évekre téríthetik ki. Csak a kulcspontoknál lehet olyan maradandó hatást gyakorolni, amely az idő előrehaladtával nem elenyészik, hanem megsokszorozódik. Ezt te is tudod!

— Igen — mondta Everard. — De a te esetedben látszik, hogy megjelenésed a barlangban kulcsfontosságú volt. Ez ültette el az ötletet Harpagusz fejében. Ha ez nincs, akkor el tudom képzelni, hogy a dekadens méd birodalom széthullik, talán áldozatul esik Lüdiának, vagy a turániaknak, mert a perzsáknak nem lesz meg a szükséges isteni-jogon-születéstől-adott vezetése… Nem. A közelébe sem megyek annak a pillanatnak ott, a barlangban, hacsak engedélyt nem kapok rá, méghozzá nem kisebb személytől, mint egy Danellitől.

Denison ránézett felemelt kupája fölött, aztán leeresztette a poharát, de tovább nézett. Arca, mint egy idegené. Végül nagyon halkan azt mondta:

— Ugye nem akarod, hogy visszamenjek?

Everard felugrott a padról. A földhöz vágta kupáját. A pohár csörömpölve hullt a padlóra, és úgy folyt belőle a bor, mintha vér lenne.

— Fogd be a szád! — kiáltotta. Denison bólintott.

— Én a Király vagyok — mondta. — Egyetlen intésemre szilánkokra aprítanak az őrök.

— Ez nem a legjobb módszer arra, hogy megnyerd a segítségemet — hörögte Everard.

Denison teste megremegett. Mozdulatlanul gubbasztott egy ideig, aztán végre kibökte:

— Ne haragudj. Te nem tudod, milyen megrázkódtatás… Persze, persze, nem volt olyan rossz életem. Színesebb volt, mint a legtöbb emberé, és az ember hamar belejön ebbe a félisten-dologba. Gondolom, ezért fogom elfoglalni a Jaxartészen túli földeket tizenhárom év múlva: mert nem tehetek mást, hátamban az ifjú titánok tekintetével. A fenébe, néha még el is hiszem, hogy megérte.

Arca mosoly-félére húzódott.

— Némelyik asszonyom fantasztikus volt. És persze ott van Kasszandané. Azért tettem őt elsőszámú feleségemmé, mert a maga sötét módján Cynthiára emlékeztet. Azt hiszem. Ennyi idő után már nehéz megmondani. A huszadik század nekem már nem valóságos. És egy pompás lóban az ember több örömét leli, mint egy sportkocsiban… és tudom, hogy az itteni munkámnak értelme van, ami nem sokaknak adatik meg… Igen. Ne haragudj, hogy úgy rádförmedtem. Tudom, hogy segítenél, ha mernél. De, mert nem teszed, és én nem hibáztatlak ezért, nem kell sajnálnod engem.

— Elég legyen! — morogta Everard.

Úgy érezte, mintha fogaskerekek lennének az agyában, és üresen forognának. A feje fölött a mennyezeten freskót látott: egy ifjú ölt meg egy bikát, és a Bika volt a Nap és az Ember. A vadszőlő levelein, az oszlopokon túl őrök masíroztak bőrpáncélban, arcukat mintha fából faragták volna. Látszott a palota hárem-szárnya is, ahol ezernyi fiatal nő tartotta szerencséjének, hogy várhatja a Király esetleges ölelését. A városfalakon túl szántóföldek húzódtak, ahol parasztok készítették elő áldozatukat a Földanyának, aki már az árják érkezésekor is régi volt ezen a tájon, pedig már ez az esemény is a sötét múltba veszett. A falak fölött ott úsztak a hegyek, ahol farkasok, oroszlánok, vadkanok és démonok kísértettek. Túl idegen volt ez a hely. Everard ezt hitte, hogy már belefásult a másságba, de most mégis hirtelen el akart futni, el akart bújni, ott valahol a saját századában, a saját népe közt, a feledésben.

Kimért hangon szólt:

— Hadd konzultáljak néhány társammal. Részletesen megvizsgálhatjuk az egész korszakot. Kell lennie valamilyen fordulópontnak, ahol… Egyedül semmire sem jutok. Hadd menjek vissza és kérjek tanácsot. Ha kitalálunk valamit, akkor… ugyanerre az estére fogunk visszajönni.

— Hol a géped? — kérdezte Denison. Everard intett.

— Fenn a hegyekben.

Denison végigsimított a szakállán.

— Ennél többet nem árulsz el, mi? Jól teszed. Nem biztos, hogy megbíznék saját magamban, ha tudnám, hogy ott hever egy megszerezhető időgép.

— Én ezt nem mondtam! — kiabálta Everard.

— Ó, ne is törődj vele. Ezen ne vesszünk össze — sóhajtott Denison. — Persze, menj csak haza, és nézd meg, mit lehet tenni. Kell kíséret?

— Inkább nem. Ugye nincs rá szükség?

— Nincs. Ez a hely százszor biztonságosabb, mint a Central Park.

— Ezzel nem mondtál sokat — nyújtotta a kezét Everard. — Csak a lovamat szerezd vissza. Sajnálnám elveszíteni: speciális, időugrásra idomított szolgálati állat. — Tekintete Denisonéba fúródott. — Visszajövök. Személyesen. Bármi is lesz a döntés.

— Hát persze, Manse — mondta Denison. Együtt mentek ki a lugasból, hogy átessenek az őrök és kapustrázsák értesítésének különféle formaságain. Denison mutatott egy hálószobát, ahol egy héten keresztül minden éjszaka tartózkodni fog: itt megtalálják. Végül Everard megcsókolta a király lábát, és amikor a király elment, felült a lovára és lassan kiügetett a palota kapuján.

Ürességet érzett magában. Tényleg nem lehetett semmit tenni, ő pedig megígérte, hogy visszajön, és közli ezt az ítéletet a királlyal.

Загрузка...