4.

Napnyugta után meghűvösödött a levegő. A lámpákat nagy ceremóniával gyújtották meg, hisz a tűz szentségnek számított. Egy rabszolga érkezett, és bejelentette, hogy a vacsora tálalva van. Everard követte őt végig a hosszú folyosón, ahol élénk falfestmények ábrázolták a Napot és Mithrász Bikáját. Néhány lándzsás mellet haladtak el, és egy fényesen kivilágított kis kamrába értek, amely édes füstölőktől illatozott, és zsúfolásig volt puha szőnyegekkel. Két kanapé volt az asztal mellé állítva hellén szokás szerint. Az asztalon álló edények már kevésbé voltak hellenisztikusak, csupa ezüst és arany. Rabszolgák várakoztak a háttérben, és egy belső ajtó felől kínaiasan hangzó zene szűrődött be.

Lüdiai Krőzus kegyesen bólintott. Valaha jóképű lehetett szabályos vonásaival, de szemmel láthatóan sokat öregedett az alatt a néhány év alatt, amióta hatalma és vagyona közmondásos lett. Hosszú hajú, őszes szakállú férfi volt, ruházata görögös, de arca perzsa módra pirosítva.

— Örvendek, Athéni Meander — szólalt meg görögül, és felemelte tekintetét.

Everard arconcsókolta, ahogy kellett. Kedves gesztus volt Krőzustól, hogy ekként jelezte: Meander rangban alig áll alatta, mégha Krőzus előzőleg fokhagymát evett is.

— Örvendek, Uram. Köszönöm kedvességedet.

— Ez a magányos étkezés nem azért van, hogy megsértselek — mondta az exkirály. — Csak arra gondoltam… — tétovázott. — Mindig a görögök közeli rokonának tartottam magam, és komolyan szeretnék beszélgetni…

— Uram, érdemeimen felül megtisztelsz — Túlestek a kötelező szertartásokon, aztán enni kezdtek. Everard elkezdte pergetni az utazásairól szóló, előre kigondolt történet fonalát. Krőzus időnként ijesztően buktatós kérdéseket tett fel, de egy Járőr hamar megtanulja ezeket kivédeni.

— Az idők valóban változnak, s te szerencsés vagy, hogy éppen egy új kor hajnalán érkeztél — mondta Krőzus. — A világ sosem ismert dicsőségesebb Királyt, mint… — és így tovább végeérhetetlenül, kétségtelenül a szolgahad fülének szánva, akik mellesleg királyi kémek is voltak. Pedig még igaz is volt, amit mondott.

— Az istenek kegyeikbe fogadták Királyunkat — folytatta Krőzus. — Ha tudtam volna, hogyan óvták őt — már úgy gondoltam, a valóságban, nem a mesék szerint, amelyeket igaznak hittem — sosem merészeltem volna szembeszállni vele. Hisz tagadhatatlan, hogy ő a Kiválasztott.

Everard hű maradt görög mivoltához, és vízzel itta borát. Már bánta, hogy ilyen mértékletes nemzetet választott.

— Hogy szól az a mese, uram? — kérdezte. — Én csak azt tudtam, hogy a Nagy Király Kambüszosz fia, aki a méd Asztiagész alattvalójaként birtokolta ezt a provinciát. Van még valami?

Krőzus előrehajolt. A bizonytalan megvilágításnál tekintete furcsán csillogott a rettegés és lelkesedés valami dionüszoszi keverékével, amit Everard kora már nem is ismert. — Halld hát, és számolj be róla honfitársaidnak — kezdte. — Asztiagész hozzáadta lányát, Manadanét Kambüszoszhoz, mert tudta, hogy a perzsák mozgolódnak igája alatt, és így akarta vezetőiket a házához kötni. De Kambüszosz betegségbe esett és meggyengült. Ha meghal, és fia, Kürosz diadalmaskodik Ansanban, akkor olyan perzsa nemesek zavaros uralma következik, akik nem kötődnek Asztiagészhez. Az álmok arra is figyelmeztették a méd királyt, hogy Kürosz fogja a birodalma végét jelenteni.

— Ezek után Asztiagész megparancsolta rokonának, a Király Szeme Aurvagaushnak (Krőzus Harpagusznak mondta, ahogy minden más helyi nevet is görögösített) hogy tegye el láb alól a herceget. Harpagusz Mandané királynő tiltakozása ellenére elvitte a gyermeket. Kambüszosz betegen feküdt, nem tudott közbelépni, és Perzsia sem tudott fellázadni minden előkészület nélkül. De Harpaguszt nem vitte rá a lélek, hogy megölje a gyermeket. Kicserélte a herceget egy hegyi pásztor halva született gyermekével, és a pásztort titoktartásra eskette. A halott gyereket királyi ruhákba burkolták és kitették a hegyoldalba, aztán odahívták a méd udvar tisztségviselőit, hogy lássák, majd eltemették. Urunk, Kürosz, pásztorként nőtt fel.

— Kambüszosz még húsz évig élt, de nem született másik fia, és nem volt elég ereje, hogy bosszút álljon elsőszülöttjéért. De végül ő is meghalt, és nem maradt utána örökös, akiknek a perzsák engedelmességgel tartoztak volna. Asztiagész megint bajtól tartott. Ekkor bukkant fel Kürosz, akinek személyazonosságát különféle jelek sugallták. Asztiagész már bánta, amit azelőtt tett, ezért szeretettel fogadta és elismerte őt, mint Kambüszosz utódját.

— Kürosz öt évig vazallus maradt, de a médek zsarnokságát még ennél is rosszabbnak érezte. Harpagusznak is volt valami szörnyű megbosszulnivalója: büntetésül a Kürosz esetében tanúsított engedetlensége miatt Asztiagész arra kényszerítette, hogy megegye a saját fiát. Harpagusz tehát összeszövetkezett néhány méd nemessel. Vezetőül Küroszt választották. Perzsia fellázadt, és három év harc után Kürosz mindkét népnek ura lett. Azóta természetesen gyarapította uralmát. Mikor mutatták valaha ki az istenek akaratukat ennél világosabban?

Everard egy ideig szótlanul heverészett a kanapén. Hallotta az őszi levelek száraz zörgését a kertben, a hideg szél süvítését.

— Ez igaz, nem csak valami cifra szóbeszéd? — kérdezte.

— Már többször bizonyságot szereztem igazáról, amióta csatlakoztam a perzsa udvarhoz. A Király maga igazolta, és Harpagusz is, meg mások, akik személyesen érintve voltak.

A lüd nem hazudhatott, ha uralkodója tanúságára hivatkozik: a perzsa nemesek az igazság megszállottai voltak. Ezzel együtt Everard egész járőr-pályafutása alatt nem hallott ennél hihetetlenebb történetet. Mert ez volt az a történet, amit Hérodotosz feljegyzett — néhány módosítással a Shah Nameh-ből — és a vak is láthatta, hogy tipikus hősmítosz. Alapjában véve ugyanezt regélték Mózesről, Romuluszról, Sigurdról, és még tucatnyi nagy emberről. Semmi ok nem volt arra, hogy tényként fogadja el, semmi ok nem volt abban kételkedni, hogy Kürosz teljesen normális körülmények közt nevelkedett fel az apja udvarában, születése jogán simán szerezte meg a trónt, és a szokásos okok miatt lázadozott.

Csakhogy erre a mesére szemtanúk esküsznek!

Itt valami rejtély van. Everard visszakanyarodott eredeti céljához. Az elengedhetetlen csodálkozó megjegyzések után úgy irányította a társalgást, hogy megkérdezhesse:

— Hallottam valami pletykát, hogy tizenhat éve egy idegen bukkant fel Pasargadae-ben, szegény pásztorok öltözetében, de valójában mágus volt, aki csodákat tett. Talán itt is halt meg. Kegyes vendéglátóm tud valamit erről?

Feszülten várta a választ. Úgy sejtette, hogy Keith Denisont nem valami hegyi surmó ölte meg, de nem is valami szikláról lezuhanva szegte nyakát, vagy hasonló módon ért véget. Ebben az esetben ugyanis az Őrjárat megtalálta volna a gépét. Lehet, hogy túl lezseren keresgéltek ahhoz, hogy magát Denisont megtalálják, de a detektoraik figyelmét nem kerülhette el egy időszökkenő.

Ezért gondolta Everard, hogy valami bonyolultabb dolog történhetett. És ha Keith egyáltalán életben maradt, akkor biztosan lejött ide, a civilizációba.

— Tizenhat éve? — vakargatta a szakállát Krőzus. — Akkoriban nem voltam itt. És amúgy is nyüzsgött minden a jövevényektől, mert Kürosz akkortájt jött le a hegyekből, és foglalta el az őt megillető ansani koronát. Nem, Meander, semmit sem tudok róla.

— Nagyon fontos nekem, hogy rátaláljak erre az emberre — mondta Everard — mert egy orákulumjóslata szerint… — Ésatöbbi, ésatöbbi.

— Érdeklődhetsz a szolgák és a városi nép közt — javasolta Krőzus. — Szólni fogok az udvarnál az érdekedben. Ugye, maradsz egy ideig? Talán maga a Király is fogad téged: mindig is érdekelték a külországiak.

A beszélgetésnek hamarosan vége szakadt. Krőzus meglehetősen savanyú mosollyal elmagyarázta, hogy a perzsák a korai fekvésben és korai kelésben hisznek, és hogy hajnalra a királyi palotában kell lennie. Egy rabszolga visszavezette Everardot a szobájába, ahol egy szemrevaló leányzó várta várakozó mosollyal. Egy pillanatig tétovázott, mert eszébe jutott egy kétezer-négyszáz évvel későbbi dolog. De a pokolba vele! Egy férfinek nem szabad elutasítania, amit az istenek felkínálnak neki.

Загрузка...