AZ EMLÉKEZET ELSŐ RÉTEGE

Az öngyilkosok szoktak efféle üzenetet hátrahagyni: „Kérem, hogy halálomért senkit se hibáztassanak.” Az én változatom így szól: „Kérem, hogy minden bajomért a telefont hibáztassák.” О az én ellenségem, én pedig a rabszolgája vagyok. Nálam kevésbé határozatlan ember már rég elszaggatta volna a zsinórt, vagy szétverte volna a készüléket. Én képtelen vagyok rá. A telefonra nem terjed ki a hatalmam. Márpedig nem lenne többé mártír e földön, ha súlyos keresztjéből mindenki aprófát csinálna. Ha valaki kérni akar tőlem valamit, a telefon segítségével férkőzik hozzám. Bezzeg, ha gyalog kellene felkeresnie vagy valamilyen városi közlekedési eszközön, háromszor is meggondolná, mire vállalkozik. Ha önnek, kedves olvasó, van telefonja, akkor megért engem. Ha viszont nincs, nem érthet meg, mert akkor a postát ostromolja, ékes szavakkal bizonygatva, hogy beosztásának jellegéből kifolyólag ön a telefont éppoly kevéssé nélkülözheti, mint tüdőbeteg a friss hegyi levegőt. Egyébként én magam is ostromoltam a hivatalt, de ami még ennél is szörnyűbb, megint csak ostromolni kezdeném, ha netán leszerelnék a telefonomat. Amint láthatják, határtalanul őszinte vagyok.

…Végre sikerült hazavergődnöm. Meleg, de csalóka tavaszi nap volt, az a fajta, amelyet kiadós éjszakai lehűlés követ, így történt most is. A fűtést már kikapcsolták, s én bevettem magam az ágyamba, hogy minél többet befaljak a két napra kölcsönkapott Agatha Christie-ből. Ha mármost mindezt figyelembe vesszük, megérthetjük, mekkora örömmel fogadtam a fél tizenkettőkor felhangzó telefonberregést. Hagytam, hogy, vagy tízet kicsengessen, hátha megunja, és azt hiszi, nem vagyok otthon. Ám a telefon nem hitt nekem. Gémberedetten vettem fel a kagylót, és belemorogtam valamit, amit bárki tetszése szerint értelmezhetett.

— Givi! — szólalt meg a telefon Dávid hangján. — Felébresztettelek?

— Felébresztettél — hagytam rá.

— Gondoltam — folytatta Dávid, aki még csak nem is sejtette, hogy ilyenkor elnézést szoktak kérni. — Nos hát, hogy tudd, elküldtük érted a kocsit. A főnök már bent van az intézetben.

— Meg vagyok hatva — vallottam meg. — És vajh mit csinál a mi kedves főnökünk az intézetben éjjel tizenkettőkor? Netán fiatalkorú bűnözők lopták el a berendezést, hogy csavarjaiból az „Ifjú Konstruktőr” készletét felfrissítsék?

— Ne bohóckodj, Givi — szólt Dávid azon az unott hangján. Mindig unott hangon beszél, valahányszor bohóckodom. — Komoly az ügy, a kocsi bármely percben ott lehet. Csak fölveszi előbb Ruszikót, valahol arrafelé lakik ő is, ugye?

— Egészen közel. Épp tegnap kísértem őt hazáig. Azt hiszem, az apja egy nagy kaliberű puskával követett az erkélyükről.

Dávid lerakta a kagylót, hogy ezzel bizonyítsa előbbi kijelentésének komolyságát. Elhatároztam, hogy nem megyek sehova, de azért mindenesetre öltözködni kezdtem. Már megint ez a következetlenség, amely bizonyára onnan ered, hogy atya nélkül nőttem fel. Elhatározok valamit, és azon nyomban az ellenkezőjét teszem.

Még magamra sem kaphattam a kabátom, amikor odalent egy rövidet vakkantott a kocsi. Hangja után ítélve az igazgatóé.

Olyan hideg volt, mint februárban fönt a hegyekben. Rusziko benn ült a fekete Volgában, smink nélkül, önnön fontosságának teljes tudatában. Hja, nem mindennap küldenek fekete Volgát egy sebészasszisztensnőért.

— Mi a csuda történt az intézetben? — kérdeztem, miközben mellékászálódtam.

— Nem tudom — felelte olyan hangon, mintha nagyon is jól tudná, csak az nem világos számára, megtudhatok-e én is egy ekkora titkot. — Felhívtak. Dávid telefonált — tette hozzá.

— Minő megtiszteltetés — mondtam. — És mivel érdemelted ki?

Rusziko megvonta gömbölyű és feltételezésem szerint igen fehér vállát.

— Na de komolyan, hát mit mondott? Hiszen se erkölcsileg, se beosztásánál fogva nincs hozzá joga, hogy egy ilyen gyönyörű fiatal teremtést az ágyából kirángasson.

— Műtét lesz. Biztosan a földrengés miatt.

— Hogyhogy? Miféle földrengés miatt?

— Reggel volt — kapcsolódott be a sofőr a beszélgetésbe. — Jó messze, a hegyekben.

— És én már megint nem tudok semmiről — húztam fel az orrom. — Biztosan töviről hegyire megtárgyalták, csámcsogtak rajta, amikor meg előmásztam a laborból, egy árva szóra sem tellett. Mikor annyira imádom a földrengéseket meg a tűzvészeket. No és vulkánkitörés nem volt ma Tbilisziben?

— Nálunk nincsenek tűzhányók — oktatott a szépséges Rusziko. — Azok Kamcsatkán vannak.

— Kösz — mondtam, és akkor megérkeztünk.

Az intézet előtt bábeli zűrzavar uralkodott, mintha épp most telt volna le a munkaidő. Autók parkoltak, emberek szaladgáltak, az ablakok fele ki volt világítva.

— Folytatódik a földrengés — szóltam, mikor kikecmeregtem a kocsiból, és szó ami szó, mindenféle pocsék előérzetem támadt.

Az előcsarnok közepén Dávid és maga Lordkipanidze állt.

— Az őrhelyen rendületlenül — mondtam köszönés helyett, mivel reggel már volt részem abban a szerencsében, hogy e két kollégám iránti nagyrabecsülésemet kinyilvánítsam.

— Nocsak, Givi — szólt a Lord, és Rusziko felé fordulva ekképp intézkedett: — Azonnal föl a műtőbe, én is megyek mindjárt.

— Elnézést — így én —, hol van itt, kérném szépen, a tudakozó? Legközelebbi jövömmel kapcsolatban szeretnék felvilágosításhoz jutni.

— Világosítsa fel — vetette oda a Lord Dávidnak, majd a lépcsőház felé kezdte vonszolni súlyos testét.

— Csak két szóban — szögezte le Dávid, mintha a számomra engedélyezett teljes információs keret mindössze négy szó és egy vessző volna. — Pacsulija telefonált. Ismered? Elsősegély. Nem ismered? Furcsa.

— Térjünk a tárgyra — szóltam szigorúan. — Téged arra kértek, hogy a tényállást tisztázd, ne pedig a Pacsulijához való viszonyomat.

— Na igen, hogyne, persze — piszkálta szemüvegének szárát Dávid. — Betegük van, sokkos, nem tudni, magához tudják-e téríteni vagy sem. Éppen ott volt a földrengés epicentrumában. Egy apró földrengés közepén.

Ujjával akaratlanul is mutatta, mekkorák az apró földrengések.

— Az lehetetlen. Ilyen kicsi azért nincs — lepődtem meg.

— Állítólag Tbiliszi némely kerületében csörömpöltek az edények a kredencben.

— Ez a közlekedéstől van — próbáltam Dávidot megnyugtatni. — Na de mégis, mi szükség van itt miránk? Nem vagyunk mi mentősök. Ez tudományos kutatóintézet, afféle agyintézet.

— Na látod, éppen ez az. Agyintézet. Pacsulija tudta, min dolgozunk. Ő is ott volt februárban azon a kijevi konferencián, amelyen a Lord előadást tartott. Emlékezett rá. Persze elég vad ötlet, nem éppen reális, de most emberek élete függ tőle.

Ekkor kizökkentették Dávidot. Egy bűbájos, karcsú lány rohant be feldúltan az előcsarnokba, odaszaladt hozzánk, és elfúló hangon kérdezte:

— Hol van? Él?

Olyan nagy és annyira gyermeki volt a lány bánata, hogy megrögzött egoista és cinikus fráter létemre el kellett fordulnom, és egy szót sem szóltam. Ilyen esetekben általában meg sem tudok mukkanni. Dávid ellenben annál nagyobb mestere a nyájas orvosi modornak.

— Megbocsásson, kiről is érdeklődik? — kérdezte szinte gyengéden.

— Hát Beszórok Beszo Guramisviliről.

— Persze, persze — mondta Dávid. — Az állapota, őszintén szólva, elég súlyos, kétségbeesésre azonban semmiképpen sincs okunk…

— Bemehetnék hozzá? — vágott közbe a lány.

— Most semmiképpen. Majd holnap.

— Igazat mond nekem?

— Már miért is csapnám be? Beszo alszik most, nem szabad háborgatni. Azt mondom, jöjjön holnap reggel és akkor…

— Összetörte magát? Ugye összetörte magát a barlangban? — jött utánunk a lány, látva, hogy Dávid belém karolt, és a lépcső felé vonszol.

— Nem — szólt Dávid —, fönt találtak rá. Az úton. — És a többiek?

— Keresik őket.

— És hogyhogy csak ő egyedül tudott kijutni?

Dávid a lépcső fölött függő villanyórára pillantott, és sarkalatos elhatározásra j ütött:

— Hát akkor jól figyeljen. Két órája az úton, a várostól negyven kilométerre találták meg Beszo Guramisvilit. Egy teherautósofőr akadt rá, és az útba eső kórházba akarta őt bevinni, Tbilisziből jött ugyanis, de amíg körülötte foglalatoskodott, befutottak a hegyi mentőszolgálat emberei. Ők felismerték Beszót, és értesítették a városi mentőket. Most már világos?

Én megjegyeztem, hogy nekem semmi sem világos, s a lány is ugyanezt mondta volna, de nem merte.

— Mi ne lenne itt világos? — csodálkozott Dávid.

— Miért a hegyimentők keresték Beszót? Hegymászó talán?

— Nem az, hanem barlangász. Te persze nem olvastál róla, mert nem is olvasol egyebet, mint holmi szórakoztató irodalmat. Tavaly a barlangkutatók egy nagy barlang feltárását kezdték meg, tőlünk negyven kilométerre mindössze. Mindenfelé erről írtak. Nagyszabású expedíció volt.

— Tizennyolc ember — tette hozzá a lány, aki már megnyugodott valamennyire. Belegondoltam, mit érezhetett, amikor az éjszakai városon át rohant ide a kórházba, ahová a szerelmét hozták, és ő azt sem tudja, életben van-e a fiú egyáltalán.

— Tavaly kezdték, tizenhat kilométernyit térképeztek fel. El sem tudja képzelni, milyen érdekes. Az ősszel engem is bevitt, de csak az elejéig. Hogy micsoda cseppkőcsamok van ott… Aljosa!

Egy vörös hajú, szakállas, anorákos fickó volt az, akinek odakiáltott, abból a meglehetősen unalmas emberfajtából, amelynek folyvást olyan helyekre kell bemásznia, ahova normális ember óvakodna betenni a lábát.

A lány úgy rohant oda hozzá, miként sivatag vándora az édesvízhez. Dávid magyarázattal szolgált:

— Hegyimentő.

— Na és a folytatás? — kérdeztem. — Mikor kezdődött a mi jelenésünk?

— Beszo tehát barlangkutató. A csoportja már második hete dolgozott a föld alatt. Orvos is van köztük. A kintiekkel, a kontrollcsoporttal rádión keresztül érintkeztek. Ma reggel volt a földrengés. A barlang bejárata beomlott, a rádiókapcsolat megszakadt, és senki sem tudja, mi történt velük. Képzeld csak el, a mentők késő éjszakáig fúrják az omlást, új bejáratot keresnek, és akkor egyszer csak az úton, tíz kilométerre a főbejárattól megtalálják Beszo Guramisvilit.

— О meg nem mondhatja el.

— Pontosan. Nem mondhatja el, és föltételezhető, hogy ma sem sikerül őt magához téríteni. Ki tudja, mikor sikerül…

— A bejárat nagyon eltömődött?

— Alighanem. Kérdezd meg Aljosát. О hozta ide Beszót, a barátja.

— Kérdezd meg te magad! Az én segítségemnek aligha vennék hasznát.

— Hasznát vehetik az enyémnek is meg a tiednek is.

— Ugyan miképpen?

— Egy szót mondok: berendezés.

— És ezzel hogyan jutnánk el a barlangászokhoz?

— Most fölmegyünk, addig gondolkozol szépen, Givi. Talán magad is rájössz.

Mentem fölfelé a lépcsőn. Előttem imbolygott Dávid széles, puha háta, és én sehogyan sem tudtam kisütni, miképp lehetne előásni a barlangászokat éppen a mi berendezésünkkel. Méghozzá mindjárt tizennyolc embert, nem, csak tizenhetet, egyikük valahogy kimászott onnan…

— Ide figyelj, Dávid, az nem lehetett, hogy ez a Beszo akkor egyedül mászkált az omladékon?

— Képtelenség — felelte Dávid. — Együtt volt a többiekkel lenn a barlangban.

— Akkor talán valamilyen erő kidobta őt.

— Ne fecsegj szamárságokat.

— Ezek szerint utána jött ki.

— Utána.

Közben a Lord dolgozószobájához értünk. A Lord egy számomra ismeretlen férfival beszélgetett, akin a fehér köpeny igencsak esetlenül hatott.

— Értem — mondtam. — Tehát Beszo tudja, hogyan lehet hozzájuk lejutni a kőtorlasz kibontása nélkül.

— Majdnem lángész vagy — felelte Dávid komolyan. — Ez a gondolata támadt Pacsulijának is, amikor Beszót a mentőautón Tbiliszibe szállította.

A Lord szobájának ajtajában álltunk, ám ő nem vett észre minket.

— Guramisvili a hegymászásban a mesteri fokozatot is elnyerte — magyarázta az ismeretlen, lehetetlenül álló fehér köpenyében, a Lord felé fordulva, mintha csak kitalálta volna az én következő kérdésemet. — Az egész köztársaságban legfeljebb ha tíz ilyen kitűnő sziklamászó akad. Ha valamilyen hasadékon egyáltalán ki lehetett jutni, biztosan Beszo volt az, aki megtette, más nem is jöhetett közülük számításba. О viszont nem beszél.

Ezt olyan elítélően mondta, mintha Beszo juszt is hallgatna, azért, hogy őt bosszantsa. Nagy, fekete bajusza és rőt pillájú, bánatos szeme volt.

— Nos, fiatalurak — fordult hozzánk a Lord —, Kiknadze elvtárs feltételezi, hogy segítségére lehetünk.

— Nem nekem — igazította ki őt Kiknadze elvtárs. — Annak, aki a segítséget várja.

A Lord horkantott. A Lord nem szíveli, ha kiigazítják.

— Meg kell tudnunk — folytatta a Lord némi szünet után hogyan lehet megtalálni a barlangászokat. És napnál világosabb, hogy ezt rajtunk kívül senki sem képes megtenni.

— Bizony senki sem, professzor — helyeselt Kiknadze elvtárs, hogy iménti balfogását jóvátegye.

Dávid megkérdezte a Lordtól:

— Előkészítsük a berendezést?

— Már intézkedtem — felelte a Lord. — Most inkább az érdekelne, hogy ki lesz a felvevő.

— Én — mondta Dávid.

A Lord mélységes kételkedéssel pillantott rá. Értettem az okát. Dávid jó családból való fiú, akit sok finom falattal tömtek gyerekkorában, sportolásra azonban nem fogták. Meglehetősen puha, meleg, gömbölyded ifjú sikeredett belőle, ám mindezek ellenére és hozzátartozói meglepetésére szorgos is egyszersmind. Rövidlátó volt, és emiatt Moszkvától Leningrádig, Leningrádtól Vlagyivosztokig cipelték egyik szemésztől a másikhoz. Más az ő helyében megutálta volna az orvostudományt, ő viszont beleszeretett. Ki tudja, miért, talán a szenvedés miatt.

— De ha sikerül az átvitel, el is kell majd oda menni — mondta a Lord.

Azzal énrám emelte a tekintetét, amitől akaratlanul is kihúztam a vállam. Elméletben a családom minden tagja matuzsálemi kor várományosa volt, ám valamennyi nagybácsimnak és nagynénémnek sikerült fiatalon vagy legkésőbb a nyugdíj előtt távoznia ebből a siralomvölgyből. Háborúban pusztultak el, sziklákról potyogtak le, egyik bácsikám az Atlanti-óceánba fulladt. Reám is ifjúkori halál leselkedett valahol, és ebben rajtam kívül senki nem is kételkedett.

— És te, Givi, hogyan vélekedsz a dologról? — kérdezte tőlem a Lord.

— Azt hiszem, elkezdhetjük — mondtam. Dávid morgott valamit az orra alatt holmi tapasztalatról meg készségről. A Lord azonban már elindult a laboratórium felé.

— Dávid — próbáltam őt vigasztalni. — Kinek-kinek, ami megilleti — mint a régi görögök mondták.

— Rómaiak — helyesbített a művelt Dávid.

— Kinek-kinek, ami megilleti — ismételtem. — Ki a fejét használja, ki a lábát.

Valószínűleg azért szeretem a berendezésünket, mert a szeretetért kapom a fizetésemet, olykor pedig a prémiumomat. És még azért is, mert jóval kevésbé értek hozzá, mint a Lord, sőt még Dávid is jobban ismeri. Teljes egészében azonban senki sem igazodik el rajta. Vérbeli fehércseléd: kiszámíthatatlan, szeszélyes. Megrendítő adatokkal ajándékozza meg az embert olykor, hogy aztán valami semmiség miatt megsértődjön, és abbahagyja az együttműködést. Az első emelet felét és az egész pincét elfoglalja, ahova a mérnökök járnak le. Ok úgy tekintenek miránk, orvosokra, mint holmi másodosztályú emberekre, akik csak arra jók, hogy az ő nagyszerű művüket tönkretegyék. A berendezést a mérnökök készítették, mi pedig alkalmazásának módszerét dolgoztuk ki, és kölcsönösen elégedetlenek vagyunk egymással. Van ebben persze egy jókora adag öntetszelgés is.

A laboratórium műtőjét nemrég újították fel, és égszínkék csempével burkolták. Azóta a műtőről mindig valami szállodai fürdőszoba jut az eszembe, különösen amikor bedöglik a klímaberendezés, amelyről tudni való, hogy csakis a legnagyobb hőségben döglik be. Csak az ajtótól jobbra eső falat nem borította csempe, itt kapott helyet a kontrolltábla és a kapcsolóasztal.

Benéztem a műtőbe az üvegajtón keresztül, ahol Rusziko a kellékeket készítette elő. Sárga köpenyében igen figyelemre méltó látványt nyújtott. Amikor felnézett, és rám mosolygott, arckifejezésemmel az ő kimondhatatlan szépsége iránt érzett elragadtatásom jelét küldtem felé, ám attól tartok, ezúttal sem értett meg.

Borotválkozáshoz készülődtem. Már beletörődtem, hogy a fejemet hetenként le kell kopasztanom; azzal vigasztalom magam, hogy ezáltal Majakovszkijra hasonlítok. Az ismerőseim persze azt hiszik, hogy a borotvált fej az én agyrémem, amellyel szellemi kisebbrendűségemet próbálom kompenzálni. Ugyanis ismerőseim többsége értelmiségi, és ezért a legcsekélyebb érzéke sincs az élet realitásaihoz.

Borotválkoztam tehát, és közben arra gondoltam, hogyan kapcsoltuk be jó két évvel ezelőtt első ízben a berendezést.

Ruszlán meg az a kis vöröses szőrű cirkuszi kutya, nem is tudom már a nevét, ott feküdtek a műtőasztalra szíj azva, ugyanebben a műtőben. Csak akkor még fehér volt a helyiség, olaj festékkel bemázolva, a mennyezetet pedig szép minták díszítették. (Ez utóbbiakról csak akkor szereztem tudomást, amikor magam is az egyik asztalra feküdtem.) Tűt vezettem be Ruszlán agyába, miközben Natella az impulzátorokat rögzítette. A Lord nagyon ideges volt, ezért mi dolgoztunk a szikével, ő viszont Ruszikóval ordítozott. Dávid és a mérnökök a kapcsolóasztalnál handabandáztak, és bár tíz perc múlva a főmérnök megszólalt: „Elindult a felvétel”, mi továbbra is teljes bizonytalanságban voltunk.

Amikor a kutyák magukhoz tértek, úgy lestük őket, mint kikapós feleségét a féltékeny férj, a kutyák pedig lefetyelték a tejet, falták a húst. Ruszlán kifejezéstelen szemekkel bámult az idomárra. Holott mi éppen azért választottunk cirkuszi kutyát, mert annak bőségesen voltak élettapasztalatai és jóval több dolgot tudott, mint Ruszlán, a közönséges eb. Az idomár egyre csak hümmögött, nem hitte, hogy lehetséges volna az emlékezet feljegyzése, képtelenségnek tartotta, hogy átadható Ruszlánnak mindaz, amit az ő kis vörös kutyája tud. De mi magunk is kételkedtünk, és ez volt az egészben a legkínosabb, mivel jó néhány évet és tömérdek pénzt pocsékoltunk a dologra, miközben sok komoly ember a Lordot és mérnök barátait sarlatánnak tartotta, engem és Dávidot pedig, meg a magunkfajta nullákat, még ennek sem, hanem csupán idiótának.

Ám ugyanaznap este, mikor a kételkedő természetű kutyaidomító újból megpróbálkozott Ruszlánnál a szokásos bosszantásaival, a mi drágalátos ebünk pofáján egyszer csak megjelent a profikra oly jellemző méla undor, s a hátsó lábain kezdett el sétafikálni, majd szaltózott egyet, és az elébe tartott karikát esetlenül átugrotta. A vörös kutyus tágra nyílt szemmel bámulta, és anyanyelvén közölte vele a soron levő feladatokat. Ruszlán viszolygott ugyan az efféle, becsületes nagyméretű ebhez méltatlan dolgoktól, de mégis végigcsinálta őket, mert emlékezetében ott voltak a vörös kiskutyától kapott ismeretek. Két napra rá azonban már mindent elfelejtett, és visszatért megszokott, kevésbé nagyvonalú kutyaéletéhez.

Az idomár, aki nem volt hajlandó elhinni, hogy egy kutyát öt perc alatt meg lehet tanítani mindarra, amit az ő védencei hónapok izzadságos munkájával tápláltak be magukba, hóna alá kapta borotvált fejű kutyáját, benézett a pénztárba, majd velünk való elégedetlenségét gondosan megőrizve távozott. Mi pedig óriási eszem-iszomot rendeztünk a Lord nyaralójában, és szemérmetlenül magasztaltuk egymást pohárköszöntőinkben. Három hónapra rá pedig első ízben kerültem a műtőasztalra kísérleti nyúl gyanánt. Azóta járok kopaszra borotválva, és gondom van rá, nehogy bárki is megláthassa a jobb fülem fölött húzódó forradást.

Mindez persze korántsem jelenti, hogy azóta sima úton haladtunk a nagy dicsőség felé. Inkább vánszorogtunk, farkasvermekbe pottyantunk, hegyi ösvényeken tévelyegtünk, újra és újra visszatérve az út kezdetéhez, s közben állandóan az a gondolat kísértett, hogy soha ki nem jutunk ebből a labirintusból. Grúzia legokosabb kutyáival dolgoztunk, ám ők, ki tudja, miért, csak ostoba emléktöredékeket adtak át utódaiknak vagy az alattomos harapás szokását. Makákó és selyemmajmokat ajnároztunk, amelyek sehogyan sem akarták átvenni donorjaiknak azt a szokását, hogy az ellenszenves bámészkodót banánhéjjal dobálják meg. így hát végül önmagunkat áldoztuk fel, és én két teljes napig szenvedtem Dávid gyermekkori bűntudatától, aki, mint kiderült, kétesztendős korában ellopta Iraklij nevű nagyapja kézelőgombját, majd tettétől megrémülve a Kúra folyóba süllyesztette. Erre a bűnére ugyan soha nem derült fény, de azért Dávid mégis szenvedett.

Dávid nagy bűntudatától a fejem majdnem szétment. Őt meg az nyugtalanította a legjobban, hogy netán beírom az ő kedves nagypapájának nevét a kísérleti naplónkba.

Ám teljesen tiszta képet sohasem kaptunk, az átvitel megbízhatatlan volt, és bár a szólásmondás szerint a negatív eredmény is eredmény, olyan sokat halmoztunk fel belőle, hogy elég lett volna Newton, Einstein és Niels Bohr összes megállapításának cáfolására.

— Kész vagy, Givi? — kérdezte Natella. — A beteget már behozták.

— Én igen, mindig kész, akár az úttörők — feleltem. — Te is voltál úttörő?

— Givi — szólt Natella, és szemrehányón nézett rám. Azt szerette volna, ha én is olyan komoly és tehetséges vagyok, mint a Lord, és ráadásul önfeláldozó. Női rövidlátása miatt nem értette, hogy e feltételek megléte esetén minden vonzerőmet elvesztettem volna a szemében. Figyelmét elterelendő így kezdtem halandzsázni:

— A Lord beszélt az igazgatóval, és mit gondolsz, mit csinált a direktor? Mosta a kezeit, ő aztán tudja, hogy javítani kell a tudomány és a termelés kapcsolatát, de ha nálunk semmi se sikerül, bezzeg könnyű a Lordot jól letolni amiatt, hogy a termelés nyakába akar varmi egy befejezetlen kévekötő gépet.

Követtem Natellát a műtőbe. A folyosón ki más jött szembe, mint Kiknadze elvtárs, aki már otthonosan érezte itt magát, és büszke kőszáli sasra emlékeztetett.

— Sok sikert — mondta nekem. — Még sohasem volt ilyen felelősségteljes műtétje.

— Hálás köszönet — viszonoztam udvariasan. — Végtelenül örülök, hogy közölte ezt velem.

Kiknadze csak állt, és azon tűnődött, megsértődjön-e vagy sem.

— Miért beszélsz így az emberekkel? — tette fel nekem Natella a már várható szónoki kérdést, ugyanis igen fejlett képességei voltak ezen a téren. — Fogalmad sincs róla, mit érezhet. Aztán ott vannak a barlangászok hozzátartozói, azok is folyvást zaklatják őt.

— De hát én nem zaklattam. О is nyugton hagyhatott volna engem. Tudhatnád, hogy felvétel előtt mindig el kell lazulnom, nyugodt lelkiállapotba kell jutnom.

— Majd én előkészítelek — mondta Natella.

— Hagyd el. Majd Dávid, ne foszd meg őt ettől az élvezettől. Ha te csinálnád, nem tudnék ráhangolódni a felvételre. Folyton rád gondolnék. De mondd csak, nem szeretnél egyszer az én felvevőm lenni? Szereznék neked egy parókát.

— Kizárt dolog. És nem is a haj miatt.

— Félsz talán, hogy megtudom, mit érzel irántam igazából?

— Igenis félek.

— Te most hízelegsz nekem.

— Ellenkezőleg, drágám.

Amikor kellemes jódillatot árasztva beléptem a műtőbe, már minden készen állott. Odamentem az asztalhoz, amelyen Beszo Guramisvili feküdt. Aneszteziológusunk haditanácsot tartott a sebészeti intézetből jött ősz hajú, tiszteletre méltó kollégával. Nem irigyeltem őket. Arra is rájöttem, hogy végső erőfeszítésükkel tartják életben Beszót. Tetszett nekem a fiú. A feje meg volt borotválva, és így rám hasonlított. Vagy Majakovszkijra. Csak éppen a fiatalra.

Odabiccentettem Pacsulijának, aki Beszót hozta ide. Pacsulija jó sebész volt. Ismertem őt, még ha erről hallgattam is Dávid előtt. Évfolyamtársak voltunk, csakhogy ő kitűnő volt, én pedig nem. Őt jelölték ki akkoriban, hogy pedagógiai célzatú beszélgetéseket folytasson velem.

— Kész vagy, Givi? — kérdezte a Lord atyai hangon, mintha a vidám parkba vagy valami cukrászdába akart volna hívni.

Én pedig lazítani igyekeztem, és autoszuggesztióba kezdtem. Először a homlokizmaimat lazítottam el, majd úgy véltem, hogy a szemizmaimat emyesztgetem.

Feküdtem az asztalon, és ha elfordítottam a fejemet, megláthattam Beszo éles, sötét profilját. Az aneszteziológusok kupaktanácsot tartottak, amelybe utóbb belevonták a kis kardiológusnőt is a mi intézetünkből. Megpróbáltam elképzelni, milyen lehet ott lenn a barlang mélyén. Bizonyára sötét és borzalmas.

— Remélem, Beszo nem lopta el annak idején a nagypapája kézelőgombját — mondtam Dávidnak, és ezek voltak utolsó szavaim, mert elaltattak, amit úgyszintén utálok.

Utoljára biztosan arról elmélkedtem, hogy valószínűleg nem sokáig fognak engem kikapcsolni az aneszteziológusok, mert éppen ezzel a gondolattal tértem magamhoz. De hogy ki is vagyok én, és miért nem kell engem sokáig kikapcsolni, arra nem jöttem rá azonnal. Viszont amint rájöttem, rögtön el is aludtam, mert megijedtem, hogy kérdéseket fogok kapni, amelyekre nem lesz mit válaszolnom. Kínos dolog, hogy az ember tehetetlen, ha várnak tőle valamit. És ezt nagyon jól tudják mindazok, akiknek sikerült megbukniuk valamely vizsgán. Nekem sikerült.

Almomban hallottam a hangjukat, s úgy tűnt, hogy értek mindent, sőt bármely pillanatban magam is könnyedén beszállhatok a tereferébe, és csak azért nem teszem, mert éppen nincs hozzá kedvem.

A kórteremben ébredtem fel ismét. Sötét volt. Az ajtó tejüvege mögött lámpa világított, s az üvegen, mintha csak árny színházat látnék, emberi sziluettek úszkáltak.

Ezúttal is fájt a fejem, gyötrelmes volt, csalódtam magamban, és még nagyobb bűntudattal gondoltam a Lordra, aki annyira számított rám, én meg becsaptam őt.

Fölemeltem a karom, hogy órámra pillantsak, de persze óra nem volt rajta. Az ajtón hangok szűrődtek át. Nagyon éles volt most a hallásom, ezért jól ki tudtam venni egy mély hangot, valószínűleg a Lordét:

— Tapasztalataink szerint általában két-három óra elteltével hívható elő az információ.

Nyílt az ajtó, és Natella jött be lábujjhegyen. Lehunytam a szemem, nem akaródzott vele beszélgetnem. Az ágy melletti asztalon matatott valamit, megcsendült egy pohár. Kiment. Már odakint mondta:

— Még alszik.

— Kész a kávé — hallatszott Rusziko hangja.

Hálás voltam neki, hogy kitalálta, mivel lehet őket az ajtótól elcsalogatni. Ők is megörülhettek a bejelentésnek, mert az árnyékok már nem táncoltak az üvegen.

Valamit fel kellett idéznem. Valamit elfelejtettem. Valami fontosat. Magam elé képzeltem a szomszéd asztalon fekvő Beszót, és akkor azt gondoltam, hogy még sohasem láttam magamat kívülről. Azazhogy nem is magamat, hanem őt. Valamit elmulasztottam, amit mindenképpen meg kellett volna tennem, bár ez nem rám, hanem őrá tartozott, és nagyon nyugtalanított, nem vesztettem-e el ezt. Valahol a tudatom mélyén azért önmagam maradtam, tudtam, hogy Beszo gondolatai kelnek bennem életre, és örültem nekik, ám ugyanakkor nemcsak Beszo számára, hanem nekem is ennek a valaminek a felidézése volt a fontosabb. „A barlangról”? — sikerült feltennem a kérdést önmagámnak. Nem arról. Ereztem, hogy ez fontosabb most a barlangnál, s a barlangról semmit sem tudok. Képtelen vagyok felidézni, mert soha nem is voltam benne, sőt még a közelében sem jártam. Ennek a dolognak a farmernadrág zsebében kellett lennie.

Most viszont már magamnak kellett gondolkoznom, Beszo segítsége nélkül, akinek a gondolatai csak zavartak, nyugtalanítottak és siettettek. Beszo nem tudta, hol van a farmernadrágja, nem ismerte az intézetünket, én viszont annál inkább.

Odakint csend volt, pár perce mehettek csak el, most éppen a kávéjukat isszák, és nagyban latolgatják, sikerült-e vajon az emlékezetátvitel. Ámde őket a barlangba vezető út érdekli, amiről én semmit sem tudok. Ez nem érdekli őket, ez csak nekem fontos. Nekem, és még kinek is? Megvan, Rezónak, akinek szavamat adtam…

Amikor Beszót ideszállították, levetkőztették őt, s a ruháját a földszinti raktárba küldték. Logikus: el kell jutnom a raktárba, hogy a farmernadrágot megtaláljam.

Most tehát Beszo háttérbe húzódhat, Givinek kell cselekednie, meg kellene nyomnia a csengő gombját. Akkor majd beszalad Natella, nyomában a Lord, és akkor elmondom nekik a farmernadrágot, meg hogy mit kell a zsebéből előszedni. De valamilyen okból mégsem tudtam nekik szólni, valamilyen okból magamnak kellett a dolgot megcsinálnom. Beszo gondolta ezt így, aki a legjobb esetben is eszméletlenül fekszik odaát.

Magamnak kell eljutnom a raktárba, az ajtón át azonban kockázatos lenne, mert Natella bármely pillanatbán idejöhet. Le kell hát ugranom az első emeletről, ami elég nagy szamárság. Bármennyire vonzódom is a meggondolatlan cselekedetekhez, most komolyan össze kellett szednem magam, hogy tisztázzam: elsősorban mégiscsak tudós vagyok, és csak másodsorban volnék Beszo memóriájának a raktára. Felültem az ágyamban; hányingerem volt, és forgott velem a világ. Ó, milyen megható: a családi kísértet a skóciai várkastély örökösét egy rejtelmes mocsárba csalogatja. Muszáj, Givi, muszáj. Ekkor észrevettem, hogy öltözékem mindössze egyetlen fürdőnadrágra szorítkozik. Legalább egy kórházi pizsamát adtak volna rám ezek az én kedves barátaim.

Odamentem az ablakhoz, és kinyitottam. Ahogy az egy detektívregényben meg van írva, úgy nyikorgóit, hogy még a családi kripta lakóit is felébresztette volna. Lenn a mélyben egy virágágyás sötétlett. Talán nem az első, hanem a tizedik emeletre hoztak tévedésből? Haboztam. Szinte égetett a betóduló hideg. Nyilván a hold miatt, amely megvilágította a fák hegyét.

És akkor egyszer csak elvesztem. Elvesztek a szavaim, hangulataim, de még a humorérzékem is elillant. A lehető legsürgősebben meg kellett szereznem ezt, és megtennem mindazt, ami ezzel kapcsolatos. A folyosóról lépések hallatszottak. Talán Natella siet a kórterembe, aki megsejtette, hogy valami nincs rendben. Átemeltem a lábam az ablakdeszkán, és felálltam a párkányra, majd kissé ellöktem magam a faltól, és leugrottam. A föld kemény volt, elvesztettem az egyensúlyomat, oldalra dőltem, megütöttem magam, és jól be is piszkolódtam, de fájdalmat nem éreztem, csak ingerültséget, hogy ilyen ügyetlenül ugrottam. Beszo ügyesebb lett volna.

Ültem az ágyasban, és hallgatóztam, nem az én szobámba akar-e bejönni valaki. Ha Natella az, rögtön kitör a pánik, és akkor nem jutok el a raktárba. Szerencsére csönd volt. Fölálltam, letöröltem térdemről a földet, majd elindultam a fal mentén a szolgálati bejárat felé.

A hold a hátamra sütött, s a fehér falon az árnyékom úgy festett, mintha bogár mászna egy papírlapon. Máris a raktár ablakánál vagyok. Az ablakon rács feszül, áthatolhatatlan akadály a beavatatlannak. Ám én épp tegnap hallottam, amint a raktárosnő a zár megbízhatatlanságáról panaszkodott, és azt is tudtam, hogy a lakatos ki akarta cserélni a régi zárat. Miután ismertem a mi derék lakatosunkat, bízvást remélhettem, hogy amilyen kötelességtudó ember, a régi zárat leszedte, az újat azonban aligha szerelte föl.

Beléptem a szolgálati ajtón, s csak akkor vettem észre, mennyire átfagytam. Álltam vagy fél percig, szívtam a sötét folyosó meleg levegőjét, majd kitapogattam a raktár ajtaját és meglöktem. Engedelmesen kinyílt. Derék lakatosunkról szóló lélektani hipotézisem beigazolódott. Felgyújtottam a villanyt, abban a reményben, hogy ma éjjel az intézetben nemigen törődnek a rablókkal. Beszo ruhája az asztalon hevert. Amikor idehozták őt, a raktárosnő már elment, s a ruhát csak úgy lerakták. Nem lepődtem meg azon, hogy egy szempillantás alatt felismertem Beszo holmiját, inkább akkor kellett volna csodálkoznom, ha nem emlékszem rá.

Fáztam, meg nem is szerettem volna, ha meztelenül találnak rám. Felhúztam a nyirkos farmernadrágot, magamra kaptam a trikót és az ütött— kopott mellényt. Koszos volt mindegyik darab, a mellény ujján vérfolt sötétlett. Előkotortam az asztal alól Beszo cipőjét is, de sajnos szorított. Ez bizony váratlan bonyodalom volt, amelyre egyikünk sem számított. Kinyitottam a szekrényt, amelyben a betegek holmiját tartották. Kiválasztottam egy pár cipőt. Csillogó lakkcipő volt, mely nem éppen illett öltözékem egyéb darabjaihoz, de legalább nem szorított, és ez volt a fődolog.

A farmernadrág zsebéből előhúztam egy nylonzacskóba csavart kis csomagot, melyben egy újságpapír-göngyöleg volt.

„Rezo átnyújtotta nekem a csomagot. Utolsó lámpásunk fényében arca a szokottnál is kimerúltebbnek látszott. A lámpa felülről világított, és szemei mint mély gödrök sötétlettek. „Megígéred nekem?” — kérdezte Rezo. „Megígérem” — mondtam.”

Élesen villant fel tudatomban ez a kép, mintha csak láttam volna a számomra ismeretlen Rezót. De nem tudtam, mitévő legyek.

„Na és tovább? — kérdeztem gondolatban Beszótól. — Visszamegyünk?”

És ekkor megértettem, hova kell elutaznom. Igen, utaznom, mégpedig sürgősen. Egy Mokvi nevű faluba. Távolsági autóbusz jár arra. A buszállomástól. Felvettem az órámat az asztalról, Beszo óráját, amely még járt. Négy óra húsz volt. Még három óra sem telt el a műtét óta.

Vesztegetni való idő nem volt. Eloltottam a villanyt, és kimenteni a raktárból. A város még alszik, se busz, se villamos. De az autóbuszállomás nincs tül messze, talán sikerül elcsípnem egy taxit. Még ez lenne a legjobb. Amilyen gyorsan csak tudtam, átvágtam az épület és a kapu közötti gyepen. Minél messzebb jutok innen a következő percekben, annál jobb nekem, Beszónak és… kinek is még?

„Ráismersz a házra. Az utca végén áll. Vadszőlővel van befuttatva. Előtte meg rózsa. Sehol a faluban ennyi rózsa.”

Ezt Rezo mondta. Az ő hangja volt.

Átfutottam a gyepen, és a félig kitárt-kapuhoz értem. Úgy látszik, az őrület éjszakája volt ez az intézetben, egyszerűen elfeledkeztek minden rendszabályról. Hol van például az éjjeliőr?

A Kúra folyó vize halkan csobogott a közelben. Valahol felugatott egy kutya. Az intézet pincéjében fogva tartott társai feleltek neki. Mintha kiáltást hallottam volna az intézet felől. Engem hívnak? Elindultam a városba vivő úton. Futottam volna, de újból elfogott a hányinger, és a fejem is zúgott. Hátrapillantottam. Egy taxi zöld lámpája bukkant fel a kanyarban. Kiálltam az útra, és feltartottam a kezemet. A kocsi fékezett.

— Nem látod tán, hogy a garázsba megyek? — dugta ki a fejét a sofőr az ablakon. — Nem viszlek sehova.

— Csak a buszállomásig szeretnék…

— Nem esik útba — felelte.

— Mennyi a pénz? — próbáltam átvenni az ő hangnemét.

— Annyi neked úgysincs, hogy az állomásig elvigyelek. — Sürgős dolgom van, ugyan tedd már meg!

Végül megegyeztünk három rubelben. A sofőr kénytelen volt ugyan behódolni a pénz hatalmának, ám ez nem csökkentette ingerültségét. Maga elé meredt, és a világért sem fordult volna felém. Haragudott rám, mert elégedetlen volt saját engedékenységével.

„A kő félrehengeredett a lábam alól, s a levegő az arcomba csapott. Sűrű volt ez a levegő, és elnyelte a hegyomlás robaját. Valaki felkiáltott. A barlang földjére zuhantam, és nagyon megütöttem magam egy éppen ott heverő sisakban. Eszembe se jutott, hogy meghalhatok. Csak azt szerettem volna, ha mielőbb véget ér ez a szörnyűség. Akkor majd kimegyek innen. Ám a hegy tovább dübörgött, mintha a kövek azon igyekeztek volna, hogy minden üreget betöltsenek…”

— Itt vagyunk — szólt a sofőr. — Most furikázhatok tíz kilométert a garázsig potyára. Fizess!

Elállt a szívverésem. Nem tudta a kezem, hogy melyik zsebemben van a pénz. Az bizony Givi kabátjában volt, rajtam viszont Beszo farmere és szvettere van, pénz azonban nincs bennük.

— Most veszem észre, hogy nincs nálam pénz — mondtam nyugodtan, mert már az állomásnál voltam, és Mokvi innen már egy órányira sincs.

— Viccelsz — jegyezte meg mély meggyőződéssel a sofőr. — Viccelsz. — Képtelen volt felfogni ekkora aljasságot.

— Nézzen be holnap az intézetbe hozzám. Kap tíz rubelt.

— Viccelsz, haver — mondta még mélyebb meggyőződéssel. — Drágán megfizetsz még a tréfáért. Nyomás a garázsba. Majd ott megbeszéljük.

Átnyúlt előttem, és berántotta az ajtót.

— Vegyen valamit zálogba — kérleltem.

— Mit vegyek tőled — mért végig a sofőr mi a fenét, megmondanád?

Csalódnia kellett az emberiségben.

— Itt az órám — szóltam. — Vegye az órámat.

Nem is vártam meg, mit mond, rögtön kioldottam a szíjat. Nyújtom neki az órát.

— Kell is nekem a te órád — dühödött meg a taxis. Jól megfigyeltem az arcát.

— Jó óra ez, Seiko — jegyeztem meg. Beszóé volt, azért is tudtam a márkáját.

Ez meggyőzte a sofőrt.

— Na jó — mondta. — Van ez így. Jegyezd meg a számomat.

Megmondta a rendszámát, de nem figyeltem rá, mert egy korai autóbusz a megállóhoz kanyarodott. Odafutottam. A szélvédő fölött volt a? útvonaltábla. Éppen ellenkező irányba tartott a busz. A taxis utolért és kikiáltott;

— A számot ne feledd!

— Rendben! — bólintottam, és az állomásépülethez siettem.

A váróteremben még éjszaka volt. Néhány magányos utas bóbiskolt a padokon, hogy agyonüsse valamivel az időt. Egy kopasz ember rontott be a helyiségbe kopott szvetterben és szakadozott farmernadrágban (ez voltam én), és tekintetével vadul keresni kezdte a menetrendet. Végre megpillantottam a táblát, és odasiettem. Én még soha nem jártam Mokviban, Beszo azonban igen, ha régen is. Kiderült, hogy a legközelebbi busz másfél óra múlva indul arrafelé.

Álltam a menetrend előtt. Utolsó kincsem, Beszo órája már elveszett. El kell indulnom az országúton, teherautót kell stoppolnom, mivel a teherautósofőrök rendesebbek a taxisoknál. Csakhogy előbb oda is ki kell jutni.

Egy ismerős lány is akadt, fejét a pad támlájának döntve aludt. Ez az a lány, aki Beszót kereste az intézetben, és annyira aggódott miatta. De nem, miket is beszélek! A nővérem volt ő, Nana. Biztosan elküldték az intézetből azzal, hogy jöjjön másnap reggel nyolctól. Most akkor biztosan a mamához akar utazni. A mama persze nem tudja, mi történt, nem szóltak neki az egészről semmit…

Elindultam felé, hogy megnyugtassam, jól vagyok, minden rendben, ám hirtelen megrémültem a saját mozdulatomtól, és kővé meredtem.

Nana felkapta a fejét, mintha csak a nevét hallotta volna. Tágra nyílt szemmel meredt rám. Megijedtem, hogy ráismer Beszo mellényére és nadrágjára. Visszaléptem, ő pedig azon tűnődött, honnan ismeri az arcom. Hiszen jóformán az előbb látott az intézetben, ám ott bizonyára tiszteletreméltó látványt nyújtottam öltönyben, nyakkendőben. Még mindig engem bámult, amikor a hátam mögött súlyos léptek hangzottak fel; rögtön tudtam, hogy én vagyok a címzett.

Hirtelen hátrafordultam, hogy ellóghassak. A taxisofőr jött felém. Vastag mutatóujján egy Seiko márkájú óra fityegett.

— Hova a csudába tűntél? — kérdezte szigorúan. — Már egy órája befejeztem a munkám, és egész Tbiliszit tűvé tettem utánad.

Észbe kaptam, hogy Nana felismerheti az órát, és elindultam a sofőr felé, hogy eltakarjam őt a hátammal.

— Nem írtad fel a rendszámot — folytatta a taxis. Nem volt már fiatal, és úgy hasonlított a Lordra, mintha csak a bátyja lett volna. Jókora orrát kitágult pórusok díszítették, és gondosan ápolt bajsza volt.

— Menjünk — szóltam, hogy minél messzebbre kerüljön Nanától. — Majd kint megbeszéljük.

A sofőr engedelmeskedett. Az előbbi szaladgálásommal fölébresztettem a várakozókat, akik most olyan gyanakvással figyeltek, mintha a bőröndjeikét készültem volna el-, emelni.

Hideg volt odakint. Jeges szél fújt fentről. Beszo mellénye jóformán nem is melegített. Megborzongtam.

— Hova igyekszel? — kérdezte a sofőr.

— Mokviba.

— Ismerem. Ott élt a bátyám. Még a háború előtt. Oda nősült és ott is lakott. Aztán Telaviba költözött. Na és te? Szívügy?

— Miért?

— Hát hogy ennyire megvisel — mondta a sofőr, azzal előszedett egy csomag cigarettát, és felém nyújtotta.

— Köszönöm, nem dohányzóm.

— Nehogy azt hidd ám, hogy azért a nyamvadt három rubelért jöttem utánad — szólt. — Már egy órája befejeztem a melót. Nem szeretem a csalókat. Az ilyenek csak ülnek, és mesével etetnek, de pénz az nuku.

— Nekem a másik nadrágban maradt a pénzem — mondtam ki a színtiszta igazságot.

Körüljártattam a szemem a téren, hátha csoda történik, és megjelenik egy autóbusz, szélvédője fölött a Mokvi felirattal. — Fontos dolgod van ott Mokviban? — kérdezte a sofőr.

— Maga már ledolgozta az idejét, nekem meg nincs pénzem.

— Minek avatkozol a dolgomba? Én már csak jobban tudom, mit kell tennem — mondta a sofőr. — Ülj csak be a kocsiba.

— Tessék?

— Ülj be, ha mondom. Meddig várjak még itt a tér kellős közepén?

Kihajtottunk a városból. Már pirkadt. A kocsiban jó meleg volt, alvásra csábított. Egy locsolóautótól kaptunk némi vizet, peregtek lefelé a cseppek az üvegen.

— Nem vagyok normális, igaz? — kérdezte a sofőr.

— Dehogynem. Maga jó ember.

— Nem vagyok én jó. Az órádat is ittfogom zálognak.

Pirosat kaptunk. Álltunk az üres kereszteződésben, sehogyan sem akart zöldre váltani.

— Hány óra? — kérdeztem.

— Úgysem kapod meg az órádat — felelte a sofőr. — Fél hat van. Nagyon sürgős?

— Meglehetősen.

— Kinek a házába igyekszel? Ismerek én ott mindenkit. Nem válaszoltam. Elfelejtettem, hova kell mennem. Megpróbáltam Beszótól segítséget kérni, de ő nem akart súgni.

„Rezo szemét nem láttam. Felülről jött a fény. A doktor felnyögött mellettünk. Hogy éppen neki kellett eltörnie a lábát. Ha egyszer ő az orvos, akkor másokat gyógyítson, és ne sóhajtozzon. „Könnyen ráismersz a házra…”„

— Az utolsó ház az utcában. Szőlővel van befuttatva az egész. Meg sok a rózsa. Senkinek sincs annyi egész Mokviban.

— így igaz. A sánta Bagrat lakik ott. Hozzá igyekszel?

— Hozzá. Egyedül él?

— Nem tudom. Rég voltam arrafelé. Akkoriban egyedül volt. A fia Tbilisziben dolgozik.

„Megígértem apámnak, hogy ha csak lehet, megtalálom — szólt Rezo. — Én ugyan nem hiszem, de ő nagyon bízik benne. Elvittem hozzá egy professzort, de ő azt mondta, hogy aligha tehetünk valamit, öreg már az én apám. De nagyon hisz benne, azt mondja, a falu öregjei is hittek. Ismerték az utat a barlanghoz. Még a forradalom előtt jött ide egyszer egy herceg, ezer aranyrubelt ígért annak, aki odavezeti őt, hatalmas pénz volt az akkoriban.”

Előszedtem farmernadrágom zsebéből a kis csomagot, és kibontottam az összetekert újságpapírt. Sárga gyantadarabkák voltak benne, a borostyánra emlékeztettek. Síkos tapintásúak, könnyűek voltak, és édeskés viaszillatot árasztottak.

— Mi az ott a kezedben? Méhészkedsz talán? — kérdezte a sofőr.

— Nem. Ez gyógyszer — feleltem.

A sofőr úgy beletaposott a fékbe, hogy a gyantadarabkák majd kiestek a kezemből. A kocsi leállt az útpadkán.

— Ide hallgass — szólt a sofőr. — Hol találtad ezeket?

— A barlangban.

— Na lám! — örvendezett a sofőr. — Hát akkor mit hallgatsz itt? Hegyi balzsamot találtál! Minden bajra jó?

— Az öregek hisznek benne — mondtam.

— Az öreg Bagrat fia volnál? Hát miért nem szóltál hamarább?

— Nem vagyok a fia, ő csak megkért, hogy adjam át.

— Amikor anyám a halálán volt, kért, hogy szerezzek belőle. De hát honnan is szerezhettem volna? Ismernek ma már minden hegyet, de az igazán jó helyeket elfelejtették. Az orvostudomány se hisz benne. Nincs kipróbálva, aszondják.

— Kellene magának? — kérdeztem.

— Minek? Egészséges vagyok. Vagy azt hiszed, mégis jó valamire? Egyszer azt mondta nekem a körzeti orvosom, hogy azért a régi gyógyászatban is volt valami. Te is úgy véled?

— Nem tudom — feleltem. — Az a fontos, hogy a beteg higgyen a gyógyszerben.

— Úgy is van. Nekem például az aszpirin minden nyavalyámat meggyógyítja.

Újból elindultunk, és vagy két kilométer után letértünk egy földútra. A táblán kék nyíl jelezte: „Mokvi 4 km”.

Régi ház, vadszőlővel futtatva. A kerítés mögött a virradat hűvösében rózsatövek dermedeznek. Virágot még nem bontottak. Korai lenne. Egy kölyökkutya hegyezni kezdte tépett fülét, a kiskapuhoz futott, majd farkcsóválva szolgálni kezdett.

— Köszönöm — mondtam a sofőrnek. — Megjegyeztem a számát, legyen nyugodt. Majd holnap megkeresem.

— Holnap nem dolgozom — mondta a sofőr, és előhúzta zsebéből az órát. — Itt van, tedd el. Az elején is mondhattad volna, miről van szó…

— Csak hadd maradjon magánál.

— Csak nem gondolod, hogy azért a vacak pénzért hoztalak el?

A kezembe nyomta az órát.

— Akkor talán a balzsam felét?

— Minek az nekem? Anyám már nem él, nekem meg kutya bajom.

— Azért még jól jöhet egyszer.

— Jó nekem az aszpirin is mindenre. Na, igyekezz, fiacskám, biztosan már vár az öreg Bagrat.

Kinyitottam a kaput. A kiskutya udvariasan félrehúzódott, majd a Veranda felé iramodott. A dúsan burjánzó szőlőindák alagútjában csak kissé meggömyedve juthattam előre.

„Tejmur hangja hallatszott a vaksötétben: „Kinél van a vészlámpa?” Amikor a hegyomlás kezdődött, éppen hosszú kőasztalunknál ültünk, és vártuk, mikor hozza már a doktor a levest, ugyanis ő volt akkor az ügyeletes szakács. Éppen csak megmosakodtunk a föld alatti patakban, és leraktuk a sarokba rádióadónk mellé sisakjainkat és gumiöltözékünket. Alaposan elfáradtunk aznap, mert fél kilométert tettünk meg egy alattomos és nehezen járható szifonban. Vígan ültünk a hosszú asztalnál, mert jól sikerült minden, és kellett ott még lennie egy újabb, valószínűleg elég nagy teremnek. Holnap majd megkeressük az utat oda is. És akkor elkezdődött a hegyomlás. Hideg levegő csapott keményen az arcunkba…”

Megálltam a verandán. Odabent a házban csend volt. Jól látszott innen a falu, amint lenyúlt a folyópartra, s a hegyoldal fiatal, harsányzöld füvén legelésző nyáj is tisztán kirajzolódott. Füstszag szállongott a levegőben. A folyócskát köd borította. Kinn az utcán egy szekér nyikorgott. Már egészen világos volt.

Töpörödött öregasszony nézett ki az ajtón, földig érő fekete szoknyában és homlokát eltakaró kendőben. Kezében vödröt tartott.

Köszöntem neki.

— Bagrathoz jöttél, fiam? — kérdezte az öregasszony, aki egy csöppet sem lepődött meg a korai vendég láttán. — Már fölébredt.

Erős termetű aggastyán volt Bagrat. Alig fért el régi, széles ágyában, melynek támláját csillogó rézgömbök díszítették. Szemmel láthatóan régóta betegeskedett már. Mintha megaszalódott volna; arcán és homlokán a bőr nagyon sötétnek látszott, sárgásfehérre őszült szakálla és fehér hajának hosszú fürtjei mellett kiváltképpen. Kék szeme viszont megőrizte tiszta színét és élénkségét. Az öregember felemelte széles, csontos kezét, mely mintha vén fából lett volna kifaragva.

— Mi van Rezóval? — kérdezte.

Úgy nézett rám, mintha valahol nagyon messze, a hegyoldalban állnék, mintha valami futár lennék, akitől jó hír nem várható, mert aligha várható jó hír a sors hírnökeitől. Az öreg már jó előre felkészült az újabb csapás elviselésére, hiszen egy hosszú élet bővelkedik az effélében, de azért megadni sem akarta magát sorsának.

— Ülj le — mondta, mielőtt válaszolhattam volna.

— Rezo él és egészséges — szóltam.

— Ülj le — ismételte az öregember. Úgy éreztem, nem hisz nekem.

— Rezo életben van. Üdvözletét küldi, és jó egészséget kíván.

— Mikor láttad őt?

— Tegnap.

— Reggel?

— Napközben.

— Rossz előérzetem volt tegnap reggel — mondta az öreg. — Hol láttad őt?

— A barlangban. Ott dolgozunk. Az expedícióval.

— Úgy van. A barlangban. És te azt mondod, hogy semmi nem történt volna?

Képtelen voltam hazudni.

— Hegyomlás volt — mondtam —, de sikerült megúsznunk. Élünk valamennyien.

— És akkor miért nem jött ide Rezo?

— Ott maradt dolgozni.

— És miért vagy ilyen piszkos? Mi van a fejeddel? Nagyon elfáradtál?

Az öregasszony behozott egy tálcát, amelyen felszeletelt sajt, lepény és csiszolt üvegkancsó volt, benne aranysárga bor.

— Told ide az asztalt — rendelkezett az aggastyán. — Reggelizünk.

Megtettem, amit parancsolt.

— Mi a neved? — kérdezte, és töltött a poharakba.

— Givi — feleltem.

— Az én Rezóm barátai közt nincs semmiféle Givi.

— Csak nemrég kerültem az expedícióhoz.

— Hazudsz te nekem — mondta az öreg rosszallás nélkül. Csupán megállapította a szomorú tényt. Majd hozzátette: — Az orvos megtiltotta, hogy bort igyák. Főleg reggel. De én nem fogadok szót neki.

— Rezo megkért, hogy hozzam el a hegyi balzsamot. О nem tudott ma eljönni, nekem meg amúgy is útba esett.

Kibontottam az újságot, és az öregember elé tartottam a gyantadarabkákat. Ha Givi lett volna akkor a helyemben, bizonyára értékelni tudta volna a pillanat magasztosságát. De hiszen én vagyok Givi. Vagy Beszo volnék mégis?

— Köszönöm, édes fiam — mondta az öreg. Megszagolta az egyik darabkát. — Ez valódi hegyi balzsam. Rezo már második éve keresi ezt nekem. Köszönöm, hogy nem sajnáltad az idődet, és elhoztad egy öregembernek a gyógyszerét. Bizony, ha az ember sok évet maga mögött hagyott, és tudja, mennyire tehetetlenek az orvosok, olyan szerekbe veti a bizalmát, amelyekkel már az ősei is éltek. Ha viszontlátod Rezót, mondd meg neki, hogy nagyon köszönöm, és igyekszem lábra állni, mire hazatér. Igaz is, jön Rezo hamarosan?

Bízott bennem az öregember, de büszke volt.

— Jön, hogyne, talán hamarabb, mint ígérte. Lehet, hogy már egy vagy két nap múlva itt lesz…

Ijedten vettem észre, hogy elszóltam magam, ezt nem lett volna szabad mondanom. Az öreg nálam is jobban tudta, hogy Rezónak még legalább kétheti munkája van a föld alatt. Hamarább is felfigyelhettem volna az öregember feje fölött lógó falinaptárra, amelyen az Április felírás piros vonallal volt bekeretezve, a napok pedig átlósan ki voltak húzva, másodikától egészen a mai napig. Számolta az öreg a napokat.

És akkor elmondtam neki jóformán mindent. Elmondtam, hogy a föld alatt rekedt az expedíció, hogy valamennyien élnek, és ezt biztosan tudjuk, de az egyetlen ember, akinek sikerült a külvilágra, kitörnie, beteg, ezért nem tudja megmutatni a többiekhez vezető utat. Kórházban van. Én éppen ebben a kórházban dolgozom, és engem kért meg, hogy hozzam el ide a balzsamot.

Az öreg némán hallgatott végig. Lehunyta a szemét, és mozdulatlanul feküdt, úgy tűnt, mintha még lélegzetet sem vett volna.

— Én ismerem a bejáratot, amelyen át lementek a barlangba — szólt, amikor elbeszélésemet befejeztem. — Évekkel ezelőtt hegyi balzsam után kutattak ott néhányan, de aztán eltévesztették az utat, majd elfeledkeztek az egészről. No és milyen messzire sikerült jutniuk az idén? Hol voltak, amikor Beszo eljött tőlük?

Magam elé képzeltem a barlangot, ahogyan az Tejmur térképén látható volt. Jól emlékeztem az egészre, a tussal kihúzott szakaszokra, amelyeket még tavaly kutattak fel, a ceruzával rajzolt idei kacskaringókra s a tervezett feltárások pontozott vonalaira.

A hegyomlás a fő állomáshelyükön érte őket, abban a teremben, ahol a rádiójuk is volt, mintegy négy kilométerre a főbejárattól. A kövek betemették a terem egyik végét, ahol a felszerelésüket tartották. Amikor ráakadtak a lámpásra, és szemügyre vették az omlást, kiderült, hogy a kijárathoz aligha lesznek képesek el vergődni.

— Azt mondod, nem érte őket baj?

— A doktornak eltört a kaija, az egyik nő pedig súlyosan megsérült.

— Mindig is mondtam Rezónak, hogy nőket nem szabad a föld alá vinni.

— A többiek viszont elég simán megúszták. Aztán valamennyien átmásztak a szomszédos terembe, és Tejmur elküldte Beszót meg egy társát, hogy keressék felfelé a kivezető utat. Magukhoz vették a lámpát, és elindultak.

— Milyen irányban?

Erőltettem az emlékezetem. Magam elé képzeltem ezt a helyenként szinte nyúl üreggé szűkülő járatot, amelybe az embernek bele kell magát préselnie, miközben fogalma sincs róla, kitágul-e, és ha nem, akkor valamiképp vissza is kell kúsznia.

— Kelet felé indultak.

— És messzire jutottak?

— Nem. Visszafordultak, hogy akvalungot hozzanak magukkal. Ez egy…

— Tudom én, mi az az akvalung.

— Aztán a járat kitágult. Majd jött még egy terem, amelynek a kijárata a víz alatt volt.

— És aztán Beszo ment tovább egyedül?

— Igen. Egy akvalungj uk volt mindössze, és még így sem tudták volna magukkal vonszolni az orvost és azt a nőt. Végtére is Beszo sziklamászó, ráadásul sovány. Mindenki őbenne reménykedett.

— És mit mondott Rezo, amikor búcsút vettek egymástól? — Lelkére kötötte, hogy ha kijut, feltétlenül keresse fel magát a kis csomag balzsammal. Elmagyarázta azt is, hogyan lehet ide eljutni.

— Miért mondtad nekem, hogy Givinek hívnak, és hogy a kórházban dolgozol? Hiszen te is ott voltál, és kijöttél onnan, nem igaz?

— Esküszöm, hogy igazat mondtam. Beszo a kórházban fekszik.

— Úgy érzem, nem vagy rossz ember, de valamiért mindvégig elhallgatod az igazságot. Ha te vagy Beszo, akkor miért ide jöttél ahelyett, hogy elvezetnéd az embereket oda, mutatnád nekik az utat. Ha meg Givi vagy, akkor miképpen lehetséges, hogy Beszo elmondta, mi történt ott a mélyben, ám a kijutásáról nem beszélt?

— Rosszul érzi magát. Elfelejtette.

Az aggastyán felsóhajtott. Belefáradt a velem folytatott küzdelembe.

— Ha elindulsz a falutól felfelé a szakadék mentén, három kilométerre találsz egy szurdokot — mondta. — Magam ugyan nem jártam benne, de úgy vélem, arrafelé meg lehet őket közelíteni. Mondd csak, mikor is került elő Beszo?

— Az úton találtak rá késő este, úgy tíz óra tájban.

— Hol?

Elmagyaráztam a helyet. A fejét rázta.

— Nem, ez messze van attól a helytől, de azért meg lehet próbálni. Elküldöm veled Georgijt, ügyes fiú, és ismeri is azokat a helyeket.

Az ajtó mögül léptek surranása hallatszott, majd megcsikordult a veranda padlója. Az öreg elnyomott egy mosolyt.

— Már eliszkolt — mondta —, hallgatódzik a vénasszony.

„Kivetettem magam a jeges patakból. Féltem, hogy megáll a szívem, hiszen nem volt gumiöltözékem, csak akvalungom, az előbbit betemette a hegyomlás. Leszedtem magamról az akvalungot, és ugrándozni kezdtem, hogy fölmelegedjek. A víz után melegnek éreztem a levegőt, de csalóka melegség volt ez. Mi lehet a többiekkel a barlangban, lámpa nélkül? Amikor elindultam, énekeltek. Négy szólamra, nagyon szépen. Sebaj, felfelé mászom, majd fölmelegszem. Megvizsgáltam az iránytűt, nem jutott-e bele víz. Nem, tehát minden rendben. Kikerestem azt a kelet felé vezető járatot, amely a legmagasabbról indult…”

A veranda padlója élesen megnyikordult. Alacsony termetű legényke jelent meg az ajtóban, ruházata katonanadrág és sötétkék ing volt.

— Hívatott, Bagrat apó?

— Jó reggelt, Gogi fiam. Szükségem lenne a segítségedre. Na, ébredj csak fel.

Gogi megdörzsölte álmos szemét.

— Elvezetnéd vendégünket a felső szakadéknál levő szurdokhoz?

— Most rögtön?

— Nagyon sürgős a dolog. Majd ő elmagyarázza neked útközben. Vigyetek magatokkal kötelet és kampókat. Emberek szorultak a mélybe, segítenünk kell rajtuk.

Nem mondta meg, hogy a fia is köztük van.

— Ez természetes, Bagrat apó — felelte a legényke.

— És vigyetek még magatokkal lepényt és vizet is, lehet, hogy hosszú lesz az utatok.

Az járt a fejemben, hogy nekem, azazhogy Givinek még a sötét, hideg barlangba való leszállás puszta gondolata is szörnyű volna, még ha a barlangászok érdekében teszem is. Beszo ellenben nem erezne félelmet, így hát én sem féltem.

— Várlak benneteket — mondta Bagrat apó.

Az öregasszony a verandán állt. Odanyújtott nekünk egy tekercs erős kötelet és egy tarisznyát, melyben palack és lepények voltak. Keresztet vetett ránk, s a verandán állt, míg csak a szemével követni tudott bennünket. A kutyakölyök elkísért a kiskapuig, és búcsúzásul egy udvariasat vakkantott.

— Nyitva van a posta? — kérdeztem.

— Mire lenne szüksége? — kérdezte Gogi, Alacsonyabb volt nálam egy fejjel, de jó nagyokat lépett, igyekezett velem lépést tartani.

— Telefonálnom kellene.

— A posta zárva van, de Levanéktól is lehet telefonálni, éppen itt a házuk.

— Nem zavarjuk fel őket?

— Felkeltek ők már mind.

Georgij előresietett. Amikor a szobába beléptem, a házigazda jött elém trikójára húzott zakóban, röviden üdvözölt, a telefon felé intett, és máris kiment. Georgij elvette tőlem a kötelet és a tarisznyát, majd ő is kiment, miután figyelmeztetett: „Először a nyolcast hívja.”

Feltárcsáztam az intézetet. Először a földszinti tudakozót kerestem, de senki sem vette fel a kagylót. Teljesen kiment a fejemből, hogy még nincs hét óra, s a város jóval később ébred, mint Mokvi. Másodszorra már az osztályomat hívtam: aligha mehettek haza a mieink, kiváltképp az én rejtelmes eltűnésem után.

Rögtön felvették a kagylót, Natella volt az. Basszus hangon kérdeztem: „Beszo Guramisvili nevű betegük állapota felől szeretnék érdeklődni.”

— Ki keresi őt? — kérdezte Natella.

— A bácsikája — feleltem.

Attól tartottam, hogy ha megismer, jönnek a véget nem érő kérdések.

— Beszo valamivel jobban van, de még nem tért magához. Nem te vagy az, Givi?

Natella bizonytalan volt, úgy kérdezte ezt, mintha mentegetődzne. Hirtelen megsajnáltam.

— De igen, én vagyok. De most nincs időm. Majd telefonálok. — Azzal letettem a kagylót.

Georgij és Léván kint vártak rám.

— Velünk tart ő is — mondta Georgij.

És már indultunk is a hegyekbe. Hamarosan lekanyarodtunk az útról, és egy ösvényen kapaszkodtunk egyre feljebb. Társaim gyors iramot diktáltak. A nap egyre jobban melegített. Éreztem, hogy kalimpál a Szívem. Majd csak kibírom valahogy, hátha megúszom baj nélkül. Hiába, a kényelmes életmód. Tornázni kell reggelenként.

„…Fölemelkedtem, de csak nagy erőfeszítéssel tudtam a könyökömre támaszkodni. Odafönt, ahonnan az imént lezuhantam, ragyogott az esthajnalcsillag. Pontosan a hasadék középpontjában helyezkedett el, és bár tudtam, hogy aligha bírok felkapaszkodni hozzá, mégis valamiképpen a megbízhatóságot jelentette számomra a csillag; a világos és száraz fenti világhoz tartozott. Felültem. Még lélegeznem is nehéz volt. Több mint nehéz, lehetetlenség volt. Le kellett feküdni és aludni. Hány órán át tartott, míg idáig elvergődtem? Tíz? Vagy talán száz? Valószínűleg elvesztettem az eszméletem, mert amikor újból kinyitottam a szemem, a csillag már a nyílás szélén ragyogott. Lerángattam magamról a zubbonyomat, csak utamban volt. Most egy kicsit kifújom magam, aztán kezdem az egészet elölről…”

— Még vagy öt perc — szólalt meg Georgij —, és ott vagyunk a szurdoknál.

Lenn a mélyben kanyargóit a napsütésben csillogó út. Valahol ott találták meg Beszól…

„…Nem, távolabb akadtak rám. A földön feküdtem. Hideg volt, késő estére járt, és én nem bírtam felemelni a fejem, hogy a csillagra pillantsak, és megköszönjem neki. Az út a közvetlen közelemben volt. Jött egy autó, de nem volt hangom, hogy kiálthattam volna. Egyáltalán semmim sem volt. Megpróbáltam lekúszni a hegyoldalban, a kezem azonban nem fogadott szót, beleakadt a mellényembe, a mellény meg nyirkos volt a víztől vagy a véremtől. Tudtam, hogy vérzik a halántékom, de nem volt mivel elállítanom. Tudtam, hogy ha az út töltésén lecsúszom, észrevesznek. És hogy a — törmeléken hagyott nyomom alapján megtalálják a barlang száját is a hegyoldalban. Az út túloldalán, csaknem velem szemben egy kettős csúcsú fa állt. Odafekszem a töltés peremére, és legurulok, mint egy darab fa. Csak el ne veszítsem Rezo csomagját, ezt semmiképp sem szabad…

Az édesapjának való balzsam van benne… Ott vár rám, Mokviban, a legszélső házban… Azzal legördültem a lejtőn, a kövek kinyúltak belőle, mintha csak ököllel verték volna a testem…”

— Állj — mondtam.

— Elfáradt? — kérdezte Georgij.

— Ismerik ezt a helyet? Odalent az útnál van egy kettős csúcsú nagy fa…

Gondolkodóba estek.

— Talán a kanyarnál?

— Nem. Ott két fa van. Hanem a…

— Hát persze; tudom már.

— Akkor ide figyeljenek. Először is, Georgij, te siess vissza, ahogy csak tudsz, a faluba, és hívd fel ezt a számot, amit most megadok neked. Hogy üljenek gyorsan autóba, és hajtsanak oda, ahol Beszo Guramisvilit megtalálták. Érted? De ne ugyanoda, hanem a kettős csúcsú fához. Ott a szerpentin, és ő legurulva egy kanyarulattal alacsonyabbra jutott, azért nem találták meg a kijáratot. Világos? Maga pedig, Léván, vezessen oda engem, de ne rohanjunk ennyire, mert nagyon elfáradtam.

— Semmiség — legyintett Léván. — Ez nem is hegy. No és ki az, aki legurult egy fordulónyit?

— Hiszen megmondtam, Beszo volt az.

— De hogyhogy az előbb még nem tudott róla? Kedvem lett volna valami elméncséggel válaszolni, de hát úgysem értene belőle a jóember semmit. Ezért készségesen s Beszo szelleméhez hűen válaszoltam, komolyan és erőmhöz képest kimerítően.

— Nem bírtam hamarább felidézni. Ez már nyilván az emlékezet második rétege volt. Itt gyűlt össze mindaz, ami Beszót az eszméletének elvesztése előtti percben izgatta, az öreg Bagrat is az eszembe jutott.

— Hogyhogy magának jutott az eszébe?

— Na jó, vegye úgy, hogy kettőnknek, Beszónak meg nekem — feleltem engedékenyen.

Különben túl hamar szertefoszlott volna a varázslat. Lám, Beszo milyen jótékony módon hatott rám. Ha ez így megy tovább, végül még megjavulok, és mindenki szeretni fog. Natella is boldog lesz, Dávid is az lesz…

És ereszkedtünk lefelé a szűk ösvényen az úthoz, amelyről, mint valami keskeny, kanyargós kis folyóról, visszaverődtek a reggeli nap sugarai.

Solt Lajos fordítása

Загрузка...