A BIOFORMA

1

Hát ez is megvan. Dracs utoljára leolvasta a műszerek állását, felhajtotta a védőburkolatot és a rendezőrobotokat a kabinba küldte. Aztán benézett a barlangba, ahol két hónapot töltött, és narancslevet szeretett volna inni. Annyira, hogy beleszédült. A túl sokáig tartó feszültség miatt volt ez. De miért éppen narancslevet?… Az ördög tudja… De azt kívánta, hogy a narancslé patakként csörgedezzen a barlang lejtős alján — itt van, ez mind a tiéd, menj és vedeld!

Lesz neked narancslé! — mondta magában Dracs. És dalok is lesznek! Emlékezete tudta, hogy hangzanak a dalok, csak a bizonyosság, hogy jól tudja, az hiányzott. És lesznek csendes esték a tó fölött — kiválasztja majd a világ legkékebb tavát, meredek partján feltétlenül nagy levelű fenyők nőjenek, az átlátszó, aljnövényzet nélküli erdőben pedig a fenyőtűk szőnyegéből óriási vargányák kandikáljanak elő.

Dracs nagy nehezen eljutott a kabinhoz, és mielőtt bemászott volna, még egy „utolsó pillantást vetett a lankás vidékre, a lávától fortyogó tóra a látóhatár szélén, majd fel a fekete felhőkre.

Igen, vége. Lenyomta a készenléti gombot… A fény elhomályosult, a bolygón ott maradt a már fölöslegessé vált bejárórámpa. A bolygópályán ügyeletet tartó űrhajón fehér tűz lobbant.

— Készüljetek a vendég fogadására! — szólt a kapitány.

Másfél óra múlva Dracs az összekötő alagúton átment az űrhajóba. A súlytalanság miatt nehezen tudta koordinálni mozgásait, bár különösebb kellemetlensége a súlytalanságtól nem volt. Általában kevés dolog okozott neki kellemetlenséget. A túlterhelési időt a parancsnoki hídon töltötte, és kíváncsian szemlélte az őrségváltást az amortizációs fürdőben. A túlterhelés elég soká tartott, s közben Dracs önkéntes ellenőrnek csapott fel. Nem mindig bízott az automatákban, mert az utóbbi hónapokban nemegyszer kiderült, hogy ő maga megbízhatóbb náluk. Féltékenyen figyelte a pultot, lelke mélyén alig várta, hogy közbeléphessen, de erre nem adódott alkalom.

2

Egészen a Földig a narancsléről álmodott. Bosszúságára a hajótársalgó asztalán mindig ott állt a narancslé, és Dracs ezért inkább be se ment, hogy ne is lássa az áttetszőén sárga folyadékkal telt palackot.

Dracs volt Dombi doktor egyetlen páciense, ha Dracsot egyáltalán páciensnek lehetett nevezni.

— Nem érzem magam teljes értékűnek e miatt az átkozott narancslé miatt — panaszkodott a doktornak.

— Nem a narancslé a lényeg — ellenkezett Dombi. — Kitalálhattál volna más bogarat is magadnak. Álmodozhatnál mondjuk puha párnáról is.

— De én narancslevet akarok. Ti ezt nem értitek.

— Még az a jó, hogy tudsz beszélni és hallasz — mondta Dombi. — Grunyin enélkül boldogult.

— Sovány vigasz — felelte Dracs. — Több hónapig nem volt szükségem rá. Dombi nyugtalan volt. Három bolygó, nyolchónapi embertelen munka.

Dracs kimerült. Rövidíteni kellene a programot, de Dracs hallani sem akar róla.

A hajólaboratórium berendezése nem volt megfelelő ahhoz, hogy Dombi alaposan megvizsgálja páciensét. Maradt a intuíció, de az felmondta a szolgálatot, akár a Geiger-számláló. És bár az intuícióra nem lehet teljesen építeni, a doktor már az első vizsgálat után hosszú beszámolót küldött a központba. Gevorkjan morogva olvasta végig. A tömörséget szerette.

Dracs egészen a Földig pocsék hangulatban volt. Álmosság gyötörte, és a rövid alvások nem hoztak felüdülést, csak visszatérő lidérces álmokkal ijesztgették.

3

A biotranszformációs intézet mobilja egészen a fedélzeti nyíláshoz állt. Dombi búcsúzóul így szólt: — Majd meglátogatom. Szeretnék közelebbről megismerkedni magával.

— Vegye úgy, hogy elmosolyodtam — felelte Dracs —, meg van híva a kék tó partjára.

A mobilban Dracsot egy fiatal, ismeretlen munkatárs kísérte. A fiatalember kényelmetlenül érezte magát, valószínűleg Dracs közelsége zavarta. Kérdéseire úgy válaszolt, hogy közben kinézett az ablakon. Ebből sem lesz biotranszformátor, gondolta magában Dracs. Előrement, ahol az intézet sofőrje, Polacsek ült. Polacsek örült Dracsnak.

— Nem gondoltam, hogy megúszod — mondta megnyerő őszinteséggel. — Grunyin nem volt butább nálad.

— Mégis sikerült — felelte Dracs. — Csak elfáradtam.

— Ez a legveszélyesebb. Tudom. Látszólag minden rendben, de az agy nem engedelmeskedik.

Polacseknek vékony muzsikusujjai voltak, és úgy játszott a vezérlőpult műszerfalán, mint a zongora billentyűin. A mobil az alacsonyan szálló felhők alatt haladt, s Dracs kinézett a városra, próbálta kivenni, mi változott meg azóta.

A kapuban Gevorkjan várta. A testes, nagy orrú, kék szemű öreg a kis pádon ült, a tábla alatt, melyre ki volt írva: „A Szovjet Tudományos Akadémia Biotranszformációs Intézete”. Gevorkjan már rég megszűnt ember lenni, fogalommá, az intézet jelképévé vált Dracs szemében és másokéban is.

— Nocsak, te semmit sem változtál — szólt Gevorkjan. — Remekül nézel ki! Majdnem minden kész, azért mondom, hogy majdnem, mert most már rajtam a sor. Te pedig majd sétálsz, pihensz és felkészülsz.

— Mire?

— Hogy megigyad azt a narancslevet.

— Dombi megírta? Egészen rosszak a kilátásaim?

— Bolond vagy te, Dracs, mindig is az voltál. Mit is beszélgetünk itt?! Ez nem épp a legmegfelelőbb hely.

A közeli épület egyik ablaka kinyílt, rajta mindjárt három ej kukucskált kifelé. Az úton, a második laboratórium felől Gyima Gyimov futott, kezében kémcső kék folyadékkal, szórakozottságból hozta magával.

— Nem is tudtam — mentegetődzött —, csak most mondták. És Dracsot elfogta a megelégedettség érzése, mint a tékozló fiút, aki tudja, hogy a konyhában ropognak a fahasábok, és sült bárány illata száll.

— Hogy tehette? — támadt rá Gyimov Gevorkjanra. — Engem értesíteni kellett volna, önnek személyesen.

— Titokról szó sincs — felelte Gevorkjan mintegy mentegetődzve.

Dracs megértette, miért döntött Gevorkjan úgy, hogy csendben hozatja haza. Nem tudta, hogy milyen állapotban tér vissza, Dombi jelentése pedig megijesztette.

— Remekül nézel ki — mondta Gyimov.

Valaki felnevetett. Gevorkjan ráripakodott a bámészkodókra, de mindenki maradt. Az útra virágzó orgonabokrok borultak, és Dracs elképzelte, milyen lehet az illatuk. Cserebogarak reppentek, mint nehéz golyók, és a nap leszállt az öreg épület mögé, melyben az intézeti étkezde volt.

Bementek a hallba, és egy pillanatra megálltak Grunyin fényképe előtt. A többi képről mosolygós arcok néztek le rájuk. Grunyin nem mosolygott, ő mindig komoly volt. Dracs elszomorodott. Grunyin volt az egyetlen, aki látta, ismerte, érezte annak a világnak a kietlenségét, izzó kopárságát, ahonnan ő most megtért.

4

Dracs már a második órát töltötte a vizsgálópadon. Az elektródák ellepték, akár a legyek. Minden sarokban vezetékek. Gyimov a készülékeket bűvölte. Gevorkjan arrébb trónolt, nézte a szalagokat, és közben rá-rásandított az információs táblára.

— Hol alszol az éjszaka? — kérdezte Govorkjan.

— Otthon szeretnék. Megvan még a szobám?

— Úgy, ahogy hagytad.

— Akkor ott.

— Nem ajánlom — mondta Gevorkjan. — Jobb lenne a barokamrában.

— Én otthon szeretnék.

— Erőltetni nem foglak. Ha maszkban akarsz aludni, ám legyen… — Gevorkjan elhallgatott. A görbék nem tetszettek neki, de nem akarta, hogy Dracs észrevegye.

— Mi baj? — kérdezte Dracs.

— Ne forogj! — szólt rá Gyimov. — Zavar.

— Túl sokáig voltál ott. Dombinak már két hónappal ezelőtt szólnia kellett volna.

— Két hónap miatt kezdhettük volna újra az egészet.

— Nana! — mondta Gevorkjan. Nem lehetett tudni, hogy egyetért-e vagy vitába száll Draccsal.

— Hogy gondoljátok, mikor kezdjük? — kérdezte Dracs.

— Akár holnap reggel. Éjjel feldolgozzuk az adatokat. De nagyon kérlek, aludj a barokamrában, A saját érdekedben.

— Ha csak a saját érdekemben, akkor inkább otthon.

— Kérlek. Indulhatsz is, nincs többé szükségünk rád. „Rosszul állnak az ügyeim — gondolta Dracs, miközben elindult az ajtó felé. — Haragszik az öreg.”

Dracs lassan haladt az egyforma fehér ajtók mellett az oldalsó kijárat felé. A munkanap régen befejeződött már, de az intézetben szokás szerint most sem állt meg az élet, csak álomba szenderült. Dracsot az intézet mindig hatalmas klinikára emlékeztette, ahol ügyeletes nővérek teszik a dolgukat, az éjszaka csendjét hirtelen sürgés-forgás töri meg, egy-egy sürgős műtéthez mindenkit riasztanak. A jelöltek és a visszatértek kis lakóépülete a laboratóriumok mögött állt, a kosárlabdapálya mellett. Az épület vékony oszlopai kékesen csillogtak a holdfényben. Néhány ablakból világosság szűrődött ki, és Dracs megpróbált visszaemlékezni, melyik is az ő ablaka. Mennyi időt töltött itt? Alig fél esztendőt.

Hányszor tért vissza esténként ebbe az oszlopos házba, és míg felment az emeletre, a napokat számolta… Hirtelen megállt, rájött, hogy nem akar bemenni, nem akarja újra látni a fogast az előszobában, a kicsorbult lépcsőfokokat a lépcsőházban, a karcolásokat a korláton, a lábtörlőt az ajtaja előtt.

Mit lát majd ott a szobában? Egy másik Dracs életének a nyomait, könyveket és egyéb dolgokat, melyek a múlthoz tartoznak immár…

Elindult vissza, a kutatóépület felé. Gevorkjannak igaza van, jobb lesz, ha a barokamrában alszik, maszk nélkül. Nehéz volt az űrhajóban, és még nehezebb lesz a következő hetekben. Egyenesen a bokrokon keresztül vágott át, és szétrebbentett valami párocskát. A szerelmesek az orgonabokrok közt megbújó kis pádon csókolództak, fehér köpenyük mint jelzőtűz messziről világított. Dracs észrevehette volna, de nem vette észre. Elengedte magát, anélkül hogy tudott volna róla. Ott ilyesmi nem történhetett volna meg. Pillanatnyi lazítás a halált jelentette volna, nem többet és nem kevesebbet.

— Én vagyok, Dracs — szólt oda a szerelmeseknek.

A lány elnevette magát.

— Rettenetesen megijedtem. Sötét van itt.

— Maga ott volt, ahol Grunyin meghalt? — kérdezte a fiú nagyon komolyan. Szeretett volna elbeszélgetni uraccsal, emlékezetébe vésni ezt az éjszakát és a váratlan találkozást. — Igen, ott — felelte Dracs, de nem állt meg, ment tovább, amerre a laboratórium fényei világítottak.

A laboratóriumhoz munkatermek övezte szűk folyosó vezetett. Dracs benézett az első munkaterembe, mely átlátszó fallal volt elválasztva. Sőt úgy tűnt, mintha nem is lenne fal, és a zöldes víz megmagyarázhatatlan módon nem zúdul az ellenőrzőasztalra és a mellette álló két egyformán vékony lányra.

— Bejöhetek? — kérdezte Dracs.

— Ó! — mondta az egyik lány. — Megijesztett. Maga Dracs? Grunyin dublőrje, ugye?

— Eltalálta. Most ki van itt?

— Nem ismeri — mondta a másik. — Maga után érkezett az intézetbe. Fere, Stanislaw Fere.

— Hogyne ismerném — felelte Dracs. — Együtt tanultunk. Egy évvel lejjebb járt nálam.

Dracs tanácstalanul állt az üveg előtt, próbálta kivenni a moszatok szövedékéből Fere alakját.

— Maradjon! — kérlelték a lányok. — Mi is unatkozunk.

— Köszönöm.

— Megkínálnám ostyával…

— Köszönöm, nem szeretem. Szöget szoktam enni. A lányok nevettek.

— Jókedve van. Mások nehezen viselik. Sztaszik is. Dracs nagy nehezen felismerte Stanislawot. Barna halomnak látszott.

— Csak az elején rossz, ugye? — kérdezte a lány.

— Nem, nem igaz — tört ki Dracs. — Nekem most is.

— Ne csüggedjen — mondta a másik lány. — Gevorkjan mindent megtesz. О egy zseni. Attól fél, hogy túl soká volt ott?

— Egy kicsit. Bár előre figyelmeztettek.

5

Természetesen előre figyelmeztették. Nem is egyszer. Akkor az emberek általában kételkedve figyelték Gevorkjan munkáját. Fölösleges kockáztatni, ha van automatika. De az intézet mégis létezett, és a bioformákra szükség volt. A kétkedők csak akkor adták fel állásaikat, amikor Szelvin és Szkavronszkij bioformák leszálltak a Valtonen batiszkafhoz, mely hat kilométeres mélységben feküdt, elszakadt kábelekkel, úszásra képtelenül. Olyan rofeotok, amelyek nemcsak leereszkedtek volna a hasadékba, hanem azt is kitalálták volna, hogyan kell kiszabadítani a batiszkafot és megmenteni a kutatókat, nem léteztek. A bioformák viszont megtettek mindent, amit kellett.

— Elvben — mondta akkor Gevorkjan egy sajtókonferencián, és szavai mélyen bevésődtek Dracs makacs fejébe — munkánkat már rég kitalálták írók, mesemondók százai, olyan részletességgel, hogy a képzelet számára nem is maradt hely. Mi átalakítjuk az ember biológiai struktúráját az igényeknek megfelelően, valamilyen konkrét feladat elvégzésére, miközben fenntartjuk magunknak a lehetőséget, hogy mindezt visszafordítsuk. A dolog legnehezebb része azonban a kiinduláshoz való visszatérés. A biotranszformációnak olyannak kell lenni, mint a ruhának, a védő szkafandernek, melyet levethetünk, mihelyt szükségtelenné válik. Nem akarunk versenyt futni a szkafanderek tervezőivel. Mi, biotranszformátorok, ott vesszük fel a stafétabotot, ahol ők már nem tudnak továbbmenni. A szkafander tíz kilométeres mélységben túl ormótlan ahhoz, hogy benne valaki ugyanúgy dolgozzon, mint a föld felszínén. Ugyanilyen mélységben viszont remekül megvannak bizonyos fajta halak és puhatestűek. Elvben az emberi szervezet átépíthető úgy, hogy ugyanolyan törvények szabályozzák működését, akár a mély vízi halakét. Ám ha ezt elérjük, mindjárt felvetődik a következő probléma. Én nem hiszek abban, hogy egy ember, aki tudja, hogy azután örökké óriási mélységben kell élnie, puhatestű állatok között, teljes értékű marad. De ha képesek vagyunk arra, hogy visszahozzuk eredeti állapotába, a hozzá hasonlók közösségébe, úgy a biotranszformációnak megvan a létjogosultsága, és jó szolgálatot tehet az emberiségnek.

Az első kísérletek akkor folytak a Földön és a Marson. Jelentkező több is volt a kelleténél. A glaciológusoknak és barlangkutatóknak, a vulkanológusoknak és archeológusoknak kisegítő kezekre, szemekre, bőrre, tüdőre, kopoltyúra volt szükségük… Az intézetben az újoncoknak azt mesélték, hogy nem mindegyikük akart azután ezektől az új testrészektől megválni. Az egyik barlangkutatóról, aki kopoltyúkat és hatalmas, sötétben is látó szemeket kapott, az a legenda járta, hogy megszökött a műtőasztalról, amikor vissza akarták adni isten adta formáját. Azt mondják, azóta is a Kitano-Roo jeges vizű, feneketlen hasadékaiban rejtőzik, remekül érzi magát, és havonta kétszer kimerítő jelentést küld a Szpeleológiai Közlönynek új felfedezéseiről. A cikkeket kovakővel karcolja csiszolt grafi ti emezekre.

Amikor Dracs megjelent az intézetben, már ötévi űrrepülés állt mögötte, elegendő munkatapasztalat a rendezőrobotokkal és több cikk a monok epigráfiájáról, Grunyint már felkészítették a biotranszformációra, és Dracs lett a dublőije.

Az a feladat várt rájuk, hogy hatalmas, izzó bolygókon dolgozzanak — valószínűtlen légnyomású és hatszáz-nyolcszáz fokos hőmérsékletű bolygókon, ahol tűzviharok és fergetegek tombolnak. Ezeket a bolygókat feltétlenül meg kellett hódítani, mivel értékes fémek lelőhelyei voltak, és pótolhatatlan laboratóriumokká válhattak a fizikusok számára.

Grunyin a munka harmadik hónapjában halt meg. És ha nem lett volna Dracs és a makacssága, Gevorkjan, még Gevorkjan sem tudta volna letörni az ellenállást. Pedig Dracsnak — Gevorkjan és Gyimov jól tudta ezt — igen nehezen ment a transzformáció. Iszonyú volt reggelenként arra ébredni, hogy ma kevésbé vagy ember, mint tegnap, és holnap még kevésbé leszel az.

Nem, te mindenre kész vagy — mondogatta magának. — Gevorkjan és Gyimov megtárgyalták veled konstrukciós sajátosságaidat, a szakértők elfogadásra mintát hoztak leendő bőrödből, és megmutatták jövendő szemeid térhatású modelljeit. Érdekes volt ez és fontos. De tudatosítani, hogy mindez veled történik, rád vonatkozik, végig lehetetlen maradt.

Dracs látta Grunyint, mielőtt elrepült. Neki sokban hasonlóvá kellett válnia hozzá, sőt ő mint modell továbbfejlesztése volt annak, amit formálisan Grunyinnak neveztek, de már semmi köze nem volt ahhoz az arcképhez, mely a központi laboratórium halijában lógott a falon. Grunyin szakszerűen és tárgyilagosan megírt naplójában a következő sorok olvashatók: „Pokolian rossz beszéd nélkül élni. Ne adja az isten, Dracs, hogy ezt megéld!” Gevorkjan ezért mindenbe belement, hogy Dracs beszélni tudjon, még ha ez bonyolultabbá tette is a biotranszformációt, és újabb hosszú órákat jelentett Dracsnak a műtőasztalon és a forró biofürdőkben, ahol új teste fokozatosan kifejlődött. A legrosszabb volt hát figyelni saját átalakulását és állandóan elnyomni az irracionális rémületet. A rémület nem szűnt meg soha többé.

6

Dracs nagyon is megértette Stanislaw Fere jelenlegi állapotát. Perének a Kronosz mérges, feneketlen ingoványaiban kellett dolgoznia. Dracs helyzete összehasonlíthatatlanul kedvezőbb volt. Tudott írni, rajzolni, emberek közt lehetett, taposhatta az intézet zöld füvét, elmehetett a fehér oszlopos házhoz. Fere az expedíció végéig, amíg vissza nem kapja emberi formáját, arra van kárhoztatva, hogy tudja, közötte és az emberek között, ha más nem, mindig is átlátszó válaszfal lesz. Fere tudta, mire vállalkozik, és nem kevés erőfeszítésébe került, hogy jogot nyerjen erre a gyötrelemre. Dracs kopogott a válaszfalon.

— Ne ébressze fel! — szólt rá az egyik lány.

A barna halom felcsapott az iszaprengetegből, és egy acélszínű hatalmas rája vetődött az üveghez. Dracs ösztönösen hátrahőkölt. A rája a válaszfal közelében megállt. Nehéz, kitartó tekintetével hipnotizálta.

— Félelmetes ragadozók — mondta a lány, és Dracs magában felnevetett. A lány szavai a Kronosz igazi rájáira vonatkoztak, de ez nem jelentette azt, hogy Fere kevésbé vad náluk. Pofájával óvatosan megérintette a válaszfalat, és közben Dracsot nézte. Nem ismerte meg.

— Gyere el, majd hozzám a kék tó partjára! — mondta Dracs.

A következő munkaterem kis előterében fiatal emberek nyüzsögtek, egymást lökdösték az illuminátorok előtt, és a mikrofont egymás kezéből kapkodva, egymás szavába vágva, ellentmondó tanácsokat adtak valakinek.

Dracs megállt mögöttük. Az illuminátoron keresztül, a termet betöltő enyhe ködben különös alakot fedezett fel. Valami kékes, esetlen képződmény lebegett a levegőben a terem közepén, görcsösen felszállt, eltűnt az illuminátorok látóteréből, aztán újra megjelent, egészen másfelől, mint ahonnan várni lehetett volna.

— Szélesebbre nyisd! Szélesebbre! A lábad húzd magad alá! — kiabálta a mikrofonba egy vörösesbarna néger, de hirtelen egy női kéz kikapta a kezéből a mikrofont.

— Ne hallgass rá! Teljesen képtelen a reinkarnációra. Képzeld azt, hogy.

De Dracs nem tudta meg, mit kellett volna elképzelni, mert a furcsa alak eltűnt, majd hirtelen tompa ütődés hallatszott, és a lány szárazon kérdezte:

— Nagyon megütötted magad? Válasz nem jött.

— Nyissátok ki a fedélzeti nyílást! — mondta egy rubensi nőalak, hajfonattal a feje körül.

A vörösesbarna néger lenyomott egy gombot, és előtűnt a korábban láthatatlan fedélzeti nyílás. Átható hideg csapott ki belőle. A meleg levegő betódult, és a nyílás sűrű párával telt meg. A párafelhőben bioforma materializálódott. A néger maszkot húzott rá.

— Itt túl sok az oxigén.

A bioforma ügyetlenül összecsukta szárnyait, előbb az egyiket, aztán a másikat. Közben arra ügyelt, hogy senkit se érintsen. Gömbölyű melle remegett a szapora lélegzéstől. Valószínűd énül vékony keze és lába reszketett.

— Elfáradtál? — kérdezte a rubensi nőalak. A madárember bólintott.

— Növelni kell a szárnyak felületét — jelentette ki a vörösesbarna néger,

Dracs csendben kilépett a folyosóra. Végtelen fáradtság vett erőt rajta.

Csak már ott lenne a barokamrában, levehetne a maszkot, és álmában elfeledkezhetne mindenről!

7

Reggel Gevorkjan morgott a laboránsokkal. Semmi sem tetszett neki, Dracsot úgy fogadta, mintha az tegnap felbosszantotta volna, amikor pedig Dracs megkérdezte: „Valami nincs rendben velem?” — nem is válaszolt, csak a lyukszalagokkal volt elfoglalva.

— Semmi vész — mondta Gyimov, aki láthatóan egy percre sem hunyta le a szemét az éjszaka. — Csak amit vártunk.

— Vártunk?! — csattant fel Gevorkjan. — Várta az ördög! Az úristen megteremtette az embereket, mi meg átalakítjuk, aztán csodálkozunk, ha valami nem stimmel.

— De hát mi van velem?

— Ne félj!

— Fizikailag alkalmatlan vagyok,

— Dehogy vagy az, ne félj! Visszaragasztunk mindent a helyére, de ehhez idő kell, több, mint gondoltuk.

Dracs elhallgatott.

— Túl soká voltál a mostani bőrödben. Te most fizikailag az értelmes lények új fajába, nemzetségébe, családjába, osztályába tartozol. És minden fajtának megvannak a maga nyavalyái, betegségei. Te pedig ahelyett, hogy figyelted volna a reakcióidat és vigyáztál volna magadra, azt hitted, hogy a kutató arra kíváncsi, milyen terhelések hatására reped szét új bőröd, aztán viheti a fene az egészet.

— Ha nem ezt tettem volna, nem végeztem volna el azt, amit tőlem vártak.

— Te hős! — tört ki Gevorkjan. — Mostani tested kór emészti. Olyan kór, mely eddig nem fordult elő az orvostudománybán. És nekünk úgy kell megreparálnunk, ahogy átalakítottunk. Ugyanakkor biztosnak kell lennünk abban, hogy nem leszel torzszülött vagy kibogrom. De ez a mi gondunk. Alaposan ki kell majd vizsgálnunk, addig mehetsz, amerre kedved tartja.

8

Dracs — bár ezt nem lett volna szabad kilépett az intézet kapuján, és a napsugarak pásztázta park keskeny sétányán elindult lefelé a folyóhoz. Nézte rövid árnyékát, és azt gondolta, ha már meg kell halni, mégiscsak jobb volna szokásos emberi külsővel. És akkor meglátta a lányt. Szembejött vele a fasoron, időnként meg-megállt, és a fejét előrehajtva, tenyerét a füléhez szorította. Hosszú haja sötétlett a víztől. Mezítláb volt, és mulatságosan emelgette lábujjait, hogy az éles kavicsok meg ne szúrják. Dracs le akart térni az útról és elbújni a bokrok közé, hogy ne háborgassa külsejével a lányt, de már elkésett. A lány észrevette.

Meglátta az ólomszínű teknősbékát, melynek páncélján, mint egy kisebb teknősbéka, félgömb alakú fej ült, rajta mozaikszernek tömegéből álló, kiugró ciklonszerű szem, mint a szitakötőé. A teknősbéka a lány derekáig ért, rövid „vastag lábakon járt, melyek a páncél alól nőttek ki. Sok lába volt, talán tíznél is több. Páncéljának elülső meredek hajlatán több nyílás volt, négyből csápok álltak ki. A páncél össze volt karcolva, helyenként apró mélyedések futottak rajta szét csillag alakban, mintha valaki éles kaparóvassal ütötte vagy páncéltörő golyókkal lőtte volna. Az egész figura vészjósló volt, akár egy nem evilági kezdetleges harci jármű.

A lánynak földbe gyökerezett a lába, még a tenyerét is elfelejtette levenni a füléről. Szeretett volna elszaladni vagy kiabálni, de nem merte sem egyiket, sem másikat.

„Látod, milyen bolond vágy — szidta magát Dracs —, nem tudsz figyelni.”

— Bocsásson meg! — szólalt meg a teknősbéka. Hangja színtelen volt és gépszerű. A fémmaszk mögül jött, mely a fejét fedte egészen a szeméig. Szeme úgy rezgeti, mintha a mozaikokat rugalmas válaszfal határolta volna.

— Bocsásson meg, amiért megijesztettem. Nem akartam.

— Maga… robot? — kérdezte a lány.

— Nem, bioforma — felelte Dracs.

— Valamilyen bolygóra készül?

A lány szeretett volna elmenni, de elmenni annyit jelentett volna, mint kimutatni, hogy fél. Állt, és valószínűleg százig számolt magában, hogy visszanyerje önuralmát.

— Már visszajöttem — mondta Dracs. — Menjen csak tovább, ne nézzen rám.

— Köszönöm — csúszott ki a lány száján, és megfeledkezve az éles kavicsokról, lábujjhegyen elszaladt Dracs mellett. Majd visszaszólt: — Viszontlátásra!

Lépéseinek nesze beleolvadt a levelek susogásába és az „áttetsző meleg erdő nyugtalan májusi zajaiba. Dracs kiment a folyóhoz, s megállt az alacsony partszegélyen, a pad mellett. Elképzelte, hogy a pádon ül, és hányinger fogta el. Jó volna most rögtön leugrani a mélybe — és vége. Az utóbbi hónapokban ez volt Dracs egyik legbutább gondolata. Hasonló eséllyel ugorhatna akár a Niagara-vízesésbe, akkor sem történne vele semmi. Az égvilágon semmi. Sokkal nehezebb helyzeteket is túlélt már.

A lány visszatért. Csendesen odajött, leült a padra, és kis kezét a térdére téve nézett maga elé.

— Először azt hittem, hogy maga valami gép. Nehéz terhet cipel?

— Nehezet.

— Tudja, olyan szerencsétlenül buktam a víz alá, hogy még most sem tudtam kirázni a vizet a fülemből. Előfordult már magával ilyesmi?

— Igen — mondta Dracs.

— Engem Krisztinának hívnak — szólt a lány. — Itt lakom nem messze, vendégségben vagyok a nagymamánál. Az előbb úgy megijedtem, mint valami bolond, és elszaladtam, magát pedig bizonyára megbántottam.

— Szó sincs róla. Én a maga helyében rögtön elfutottam volna.

— Én csak elmentem és gondolkodtam. Mondja, maga ugyanazokon a bolygókon járt, ahol Grunyin? Biztosan alaposan kijutott magának…

— Ez már a múlté. És ha minden rendben megy, egy hónap múlva rám sem ismer.

— Hát persze.

Krisztina haja gyorsan megszáradt a szélben.

— Tudja, hogy maga az első űrhajós ismerősöm — szólt.

— Szerencséje volt. Maga tanul?

— Tallinban lakom. Ott is tanulok. Lehet, hogy tényleg szerencsém volt. A világon annyi közönséges űrhajós van. De egészen kevés olyan…

— Vagy húsz.

— És azután, amikor már kipihente magát, újra más alakot ölt? Hallá változik vagy madárrá?

— Ilyenre még nem volt példa. Egy transzformáció is sok egy embernek.

— Kár!

— Miért?

— Nagyon érdekes volna mindent kipróbálni.

— Egyszer elég.

— Valami baja van? Elfáradt?

— El — mondta Dracs.

A lány óvatosan kinyújtotta a kezét, és megérintette a páncélt.

— Érez valamit?

— Kalapáccsal kell engem ütni, hogy érezzék.

— Kár! Megsimogattam.

— Sajnálni akar?

— Igen. No és?

„Megsajnált — gondolta Dracs. — Mint a mesében: a szép lány beleszeret a szörnyetegbe, és az bátor legénnyé változik. Gevorkjannak, problémái vannak, elektródái, grafikonjai, ez a lány meg megsajnált — és probléma sehol. Talán csak jól meg kell nézni a virágot, hogy minden úgy legyen, ahogy írva van…”

— Ha meggyógyul, látogasson meg! Tallinn mellett lakom, a tengerparti lakótelepen. Körös-körül mindenütt fenyőerdő. Jó lesz magának ott pihenni.

— Köszönöm a meghívást — szólt Dracs. — Itt az ideje, hogy induljak, még majd keresni kezdenek.

— Elkísérem, ha nincs ellenére.

Lassan mentek visszafelé, mert Krisztina úgy gondolta, Dracsnak nehéz gyorsan menni. Dracs pedig, aki lehagyta volna a Föld leggyorsabb futóját, nem sietett. Engedelmesen mesélt a lánynak azokról a dolgokról, melyeket nem lehet szavakkal kifejezni. Krisztinának úgy tűnt, mindent lát, bár mindent egészen másként képzelt, mint ahogy valójában volt.

— Holnap eljövök a pádhoz — mondta csendesen —, csak nem tudom, hánykor.

— Holnap én valószínűleg nem érek rá — szólt Dracs, mert úgy gondolta, hogy ez csak szánalom.

— Hát majd meglátjuk — felelte Krisztina. — Majd meglátjuk…

9

Dracs megkérdezte Polacsektől, aki a mobil motorjában turkált, hol van Gevorkjan. Polacsek azt mondta, hogy a szobájában. Valami vulkanológusok érkeztek hozzá repülőgéppel, biztosan új bioformát fognak készíteni.

Dracs bement a főépületbe. A Gevorkjan szobája előtti vetkőzőhelyiségben nem volt senki. Dracs hátsó lábaira állt, és levett egy darab tiszta papírt meg egy ceruzát Marina Antonovna asztaláról. A papírt a földre tette, fogta a ceruzái, és megpróbálta lerajzolni Krisztinát profilból. Gevorkjan szobájának ajtaja nem volt egészen becsukva, és Dracs jól kivette öblös hangjának zengését, aztán egy másik, magasabb hangot, amint éppen azt mondta:

— Mindent értünk, és ha más lenne a helyzet, nem erősködnénk.

— De hát nincs senki, egyáltalán senki — zúgott Gevorkjan hangja.

— Kivéve uracsot.

Dracs pár lépést tett az ajtó felé. Most már minden szót hallott.

— Nem arról van szó, hogy Dracs legyen — folytatta kitartóan a vulkanológus. — De hát csak van még hozzá hasonló bioforma!

— Az utóbbi időben nem kaptunk megrendelést. Sarasini pedig csak egy hónap múlva tudja elkezdeni a munkát. Különben sem egészen alkalmas rá…

— Hallgasson meg! A munka mindössze egy óra, legfeljebb kettő. Dracs több hónapot töltött sokkal nehezebb körülmények között.

— Éppen ezért nem vállalhatom a kockázatot. Gevorkjan valamilyen papírokkal zörgött, és Dracs elképzelte, hogy teszi a szalagcsomót a vulkanológusok elé.

— Azt sem tudom, hogy húzzuk ki a bajból, ilyen utazás nélkül is. A transzformációt a legnagyobb óvatossággal végezzük majd. Terhelésről szó sem lehet. Szó sem lehet… Ha elrepül önökkel…

— De kérem, amíg az ön Sarasinije elkészül …

Dracs belökte az ajtót, nem számította ki az ütést, és az ajtó úgy szakadt le, mintha ágyúgolyó érte volna.

Néma csend lett. Három szempár fordult az óriás teknősbéka felé. Az egyik vulkanológus kövér volt, mint a malac.

— Dracs vagyok — fordult hozzá Dracs, hogy mindjárt eloszlassa a zavart. — Rólam beszéltek.

— Nem hívtalak — szakította félbe Gevorkjan.

— Folytassa csak! — fordult Dracs újra a kövérhez. Az Gevorkjanra pillantott, és a torkát köszörülte.

— A Knyeg — vette át a szót a másik vulkanológus, aki aszott volt és szinte elszenesedett — az Oszennyaja szopka[1] kitörése Kamcsatkán. Feltételezzük, vagyis meg vagyunk győződve róla, hogy ha nem tisztítjuk meg a kőzettel eltömődött főcsatornát, a láva a nyugati lejtőre ömlik. A nyugati lejtőn földrengésjelző állomás van. Lejjebb pedig, a völgyben település és üzem.

— Kiürítésre nincs idő?

— A kiürítés folyik. De nem tudjuk szétszerelni az üzemet és az állomást. Ehhez három napra van szükség. Ezenkívül az üzemtől négy kilométerre kezdődik Kuvajevszk. A kráterbe mobilt engedtünk le robbanóanyaggal. Egyszerűen visszadobta. Még jó, hogy nem az állomásra.

Gevorkjan az asztalra csapott.

— Nem engedem, Dracs. A hőmérséklet ott az elviselhető határán van. A legvégső határán. Ez öngyilkosság.

— Engedi — mondta Dracs.

— Hülye! — fortyant fel Gevorkjan. — Lehet, hogy nem is lesz kitörés.

— Lesz — szólt szomorúan a kövér.

Dracs az ajtó felé indult. Az aszott vulkanológus követte. A kövér maradt, vállat vont, és így szólt Gevorkjanhoz:

— Mindent megteszünk, mindent, ami lehetséges.

— Nem arról van szó — ellenkezett Gevorkj an. — Önökkel megyek.

Bekapcsolta a videoszelektort, és hívta Gyimovot.

— Hát ez nagyszerű! — lelkendezett a kövér. — Igazán nagyszerű.

Dracs, miközben keresztülment a vetkőzőhelyiségen, felemelte csápjával a papírdarabot Krisztina profiljával, csomóra gyűrte, és a szemétkosárba dobta. Csápjai olyan gyorsan mozogtak, hogy a vulkanológus, aki lépésnyire követte, nem látott semmit.

10

Az Oszennyaja szopkából széles fekete füstoszlop emelkedett a magasba, magába olvasztotta, barnára festette az alacsonyan szálló felhőket.

A tűzhányó lábához közeli leszállóhelyen több mobil állt, mellettük technikusok felügyeletével robotok orsóhoz; hasonló fúrót raktak össze. A ponyvatető alatt, mely védelmet nyújtott a szemerkélő piszkos eső ellen, de nem védett a széltől és a hidegtől, az alacsony asztalkán kövekkel lenyomtatott rajzok és diagramok hevertek. Dracs a felső diagramot nézegette. A láva nem tudott áttömi az öreg, millió éve eltömődött csatornán. Csak a gázok törtek fel a bazaltdugó repedésein. Ezért szinte percenként újabb repedések keletkeztek a gyenge nyugati lejtőn.

A szondák radiogramjának adatait egy fehér sisakos, tűzvédő szkafanderbe öltözött férfi jegyezte. A másik vulkanológus a megfigyelők közléseit vette. A hírek semmi jót nem ígértek.

Gyimov egy papírt tett Gevorkjan elé, rajta számok voltak, a hőmérséklet és a légnyomás értékei a tűzhányó torkában.

— A végső határ — mondta a legvégső.

Tudta, hogy Dracsot nem lehet lebeszélni, és hangjában tehetetlen szomorúság csengett.

A robbanótöltetek készen álltak.

A kövér vulkanológus sisakot hozott Gevorkjannak és Gyimovnak.

— Egy órával ezelőtt leengedtek a kráterbe egy mobilt mondta bűntudatosan. — Azt akarták, hogy a repedésnél érjen földet. Darabokra tört, és a robbanásnak nem volt semmi eredménye.

— Kuvajevszk keresi — szólt a rádiós. — Megkezdték az üzem szétszerelését, de még reménykednek.

— Közölje velük, hogy várjanak egy órát. Az én felelősségemre.

A kövér vulkanológus Dracsra nézett, mintha biztatást várna tőle.

— Indulhatunk — szólt Dracs.

Gevorkjan felvette a sisakot, ami nagy volt, becsúszott egészen a szemöldökéig. Úgy nézett ki benne, mint egy öreg lovag, akinek egy maroknyi vakmerő csapat élén kell megvédelmezni az országot az ellenséges seregek elözönlésétől. így is maradt meg Dracs emlékezetében.

Dracsot a mobilon az öreg kráter pereméhez emelték. A fáradt vulkanológus piszkos sisakban — az utóbbi három napban megpróbált eljutni a vulkán torkához — megismételte az utasításokat, melyeket Dracs már kívülről tudott.

— A repedés innen is látható. Persze csak akkor, ha jön a füst. Nyolcvan méterre leereszkedik benne. Ott már szabadon mozoghat. A szondák jelzéseiből tudjuk. Lerakja a robbanótölteteket, azután kimászik, és mi távirányítással robbantunk. A dőlés hatvan fokos. Rendben?

A vulkanológus nehezen tudott úgy beszélni az ólom teknősbékával, mint egy emberrel. Annyiszor volt már dolga autoszondákkal, rendezőrobotokkal és egyéb gépekkel, melyek valahogy mind hasonlítottak ehhez a teknősbékához, hogy minduntalan mondogatnia kellett magának, ez itt egy ember, egy bioforma. Ráadásul halálosan kimerítette ez az átkozott vulkán.

— Rendben — felelte Dracs. — Hatvan fok nekem nem számít.

Mielőtt levette a maszkot és odaadta a vulkanológusnak, így szólt:

— El ne veszítse! Még szükségem lesz rá. Nélküle nem hallok és nem tudok beszélni.

— És hogyan lélegzik majd?

— Nem fogok lélegezni. Alig fogok. Az oxigén nekem ártalmas.

— Itt várom — mondta a vulkanológus. Dracs már nem hallotta szavait.

Legurult a meredek lejtőn a kráterbe, és égy másodpercre megállt a repedésnél. Felülről apró kövek hullottak. Mellette, egészen a kráter szélén két mobil lebegett. Az egyikben a vulkanológusok, a másikban Gevorkjan Gyimovval.

A rés valahogy szélesebbnek tűnt, mint várta. Gyorsan megkezdte a leereszkedést, közben szokás szerint regisztrálta a gázok összetételét. A hőmérséklet emelkedett, de nem érte el a határértéket. Aztán a lejtő meredekebb lett, és uracsnak cikcakkban kellett haladnia, időnként két csápon függeszkedve. Másik két csápjával a robbanótölteteket szorította páncéljához. A hegy fújt egyet, s Dracs egészen a falhoz lapult, hogy ne repítsék fel a kitörő gázok. Sietni kellett. Érezte, hogy nyílnak szét a repedések a nyugati lejtőn. A leereszkedés egyre nehezebb lett. A falak csaknem összezárultak, és Dracsnak eleven, mozgó kövek között kellett keresztülvergődnie. Már túl volt a hetven méteren. A gázok hőmérséklete elérte a négyszáz fokot. Emlékezett a diagramra. Még vagy öt métert kell ereszkednie, hogy a dugó biztosan szétrobbanjon. Az utasítások szerint itt is hagyhatná persze a robbanótölteteket, de még öt méter jó volna. Az utat csak a kitörő pára jelezte. A hőmérséklet hirtelen száz fokkal emelkedett. Már érezte a meleget. A tűzhányó megremegett, mintha köhögési roham rázta volna. Dracs felnézett. Még van visszaút. Dracs bemászott a forró hasadékba.

A hasadék kiszélesedett, zsák alakúvá vált, alja pedig olyan volt, mint a rosta. Ilyen forróságot Dracs csak egyszer érzett, a második bolygón. Onnan eljöhetett és eljött. A tölteteket a legbiztonságosabb kőlapra helyezte. De az is remegett. A nyugati lejtő meglehet, hogy már át is szakadt, mint a rongy.

Dracs egyik csápjával a kőzsák felső nyílásához húzódott. A feltörő gázok égették, a hegy megrándult, és csápja úgy szakadt le, mint a kötél. Megmaradt három csápjával gyorsan rátapadt a függőleges falra, így sikerült megtartania magát. Ebben a pillanatban — fent nyilvánvalóan omlás történt — egy léghullám a kőzsák aljához vágta.

Nem félt, nem volt rá ideje. Erezte, hogy sül össze egész benseje. A gázok nyomása a kőüregben megnőtt, s a mozgás egyre nehezebb lett. Az az átkozott öt méter! Egy pillanatra Dracsnak úgy tűnt, hogy már kifelé mászik a hasadékból, és látja a szürke eget. Elkeseredetten és dühödten nekirugaszkodott, mert Krisztina holnap ott lesz a padnál, és mert Gevorkjannak, aki fent várja, gyenge a szíve.

Kikecmergett a kőzsákból, de kiderült, hogy a repedést már elzárták a bazalttörmelékek. Megpróbálta elmozdítani a torlaszt, de rájött, hogy ehhez nincs ereje. Pihenni kell, egy kicsit pihenni. Égett testében az a végtelen fáradtság áradt szét, mely az utolsó napokban azon a bolygón is üldözte, és nem hagyta el a Földön sem.

Dracs állt, beszorulva a hasadékba, a bazalttömbök közé. A dolga most az, hogy megtalálja a torlasz leggyengébb pontját, megkeresse azt a bazaltdarabot, amelyik a legkönnyebben elmozdítható, aztán eltolja úgy, hogy ne omoljon rá az egész dugó. És miközben csápjával fáradtan és lassan vizsgálgatta a bazaltdarabokat, egy gondolat villant belé. Először csak a periférián motoszkált, aztán visszatérve úgy harsant, mint a rádió. Ráeszmélt, hogy az egész vállalkozás meghiúsulhat. Amíg ő nem jön ki, nem kezdik a robbantást. Várni fogják, reménykednek a csodában. A levegőből sem kezdik bombázni a dugót. Várni fognak. Megpróbálják kimenteni, bár ez lehetetlen, és ettől elpusztulhatnak az emberek, és elpusztulhat minden, ami a nyugati lejtőn van és azon túl, a síkságon óvatosan és körültekintően cselekedett, csak azon igyekezett, hogy ne veszítse el az öntudatát, öntudatnál maradni — ez a legfontosabb. Visszatért a hasadékhoz, ahonnan olyan nehezen vergődött ki, leugrott, és ott találta magát a kőlap mellett, ahol a robbanótölteteket hagyta. A kőlap úgy mozgott, mintha táncra perdült volna. Dracs arra gondolt, milyen jó, hogy kívül nincsenek idegvégződései, különben meghalna a fájdalomtól. Égett csápjai ügyetlenül mozogtak. Eltelt másfél perc, amíg sikerült szétcsavaroznia az egyik töltetet, hogy gyújtószerkezetté alakítsa át. Remekül ismerte ezt a rendszert. Ilyen töltetek voltak nála a bolygón is. A töltet csak jelzésre kapcsolódott be, de ha az ember ismeri a rendszert, a láncot maga is bekapcsolhatja.

Úgy gondolta, ha végez a munkával, mielőtt zárja a láncot, hagy magának néhány másodpercet, hogy gondoljon valamire, ahogy még utoljára illik. De amikor végzett, kiderült, hogy nincsenek másodpercei.

A robbanás mindenkit váratlanul ért, kivéve a fáradt vulkanológust, aki a kövek között hasalt, és ugyanazt gondolta, mint Dracs.

A tűzhányó megremegett és félmoraj lőtt. A vulkanológus a kövekhez lapult. A kráter fölött köröző két mobil úgy repült fel, mint száraz falevél, a pilótáknak alig sikerült ellenőrzésük alá venni a gépeket. A narancsszínű láva a régi torokba zúdult, és narancslével kezdte megtölteni a krátert. A vulkanológus szaladni kezdett lefelé a lejtőn: nem tudta, hogy a lávafolyam néhány perc múlva éppen arrafelé tör utat magának…

11

Krisztina elment a folyóparti pádhoz; nagyon meleg volt. Amíg uracsra várt, kedvére kifürödte magát. Aztán olvasott egy darabig. De Dracs nem jött. Napszálltáig várta. Hazamenet az intézet kapujából látta, hogy a felszállóhelyről nagy mobil emelkedik a magasba. A mobilban biztosan Dracs repül el valamilyen feladatra, gondolta magában. Ezért is nem tudott jönni, de ha visszatér, biztosan eljön. És Krisztina elhatározta, hogy amíg ott nyaral, mindennap várni fogja apadnál.

A nagy mobilban Gevorkjant szállították kórházba. A vulkánnál még valahogy tartotta magát, aztán hazatért és összecsuklott. Gyenge volt a szíve, és csak Moszkvában menthették meg.


Téri Sarolta fordítása

Загрузка...