KOZARIN PROFESSZOR KORONÁJA

Sötétedett már, amikor leszálltam a helyiérdekű villanyvonatról. Unalmas, szemerkélő eső szitáit. Ettől afféle őszi érzése támad az embernek, még ha messze is egyelőre az ősz. Lehet, hogy a lelkem mélyén már vártam az őszt, hogy végre elfelejthessem az örökös esti villanyvonatozást, az álldogálást a peronon, az utat az erdőn át. Mindez már reflexszerűvé vált: beszállok a metró első kocsijába; azért abba, mert így érem el legközelebb a feljárót; a jegyet a szélső kasszánál váltom, hogy húsz lépést spóroljak, futok az utolsó előtti harmadik vagonhoz, mert ez az, amelyik éppen a lépcsőnél áll meg, ahol leszálláskor mindjárt az aszfaltozott út kezdődik; erről az útról a kettős fenyőnél térek le, mert tudom, ha itt átvágok a nyírfaligeten, újabb 120 lépést nyertem. Egy hónap alatt volt időm kitapasztalni mindezt. Az út hossza azon múlik, aznap milyen nehéz a táska.

Az eső tehát szép lassan szemerkélt; amikor a helyiérdekű elment, hallottam, mint verődnek a cseppek a levelekre. Sehol egy lélek. Mintha a vonat elvitte volna az utolsó embert, s én egyedül maradtam volna a Földön. Lelépkedtem a lépcsőn az aszfaltozott útra, és mint mindig, átvágtam a ligeten. Hallottam lépéseim zaját, és arra gondoltam: a lépteim öregebbek nálam. Biztosan elfáradtam, és az életem sem olyan, amilyennek szeretném.

Nagyon későre járt, mire kiértem. Valja nagynénjénél is jártam ugyanis aznap, fertőtlenítőlámpáért Koszka számára, csipkeszörpért be kellett járnom négy gyógyszertárt, míg kaptam, három üveg citromlét is vásároltam Raisza Pavlovnának, néni szólva a kolbászról, a sajtról, a többi élelemről — 20 deka ebből, 30 deka amabból —; a táskám degeszre tömve, volt vagy 10 kiló. Legszívesebben letenném a fenyő alá, és itt felejteném.

Letértem, mondom, az aszfaltúiról, rá a nyírfaligeten átvezető ösvényre. Ez meg csúszós volt, figyelni kellett, nehogy elbotoljak valami gyökérben.

Hajlandó volnék munka után egyik boltból a másikba rohangászni, ráadásul egy órát zötykölődni a helyiérdekűn, feltéve, hogy van értelme. De nem volt. Ennek se, mint sok más dolognak, amit el kellett végeznem. Eltűnődtem, milyen viszonylagos dolog az idő.

Lám, másfél éve házasok vagyunk, Koszka rövidesen betölti hetedik hónapját, már ezt is tudja, azt is tudogatja — ez a másfél év egyfelől mintha csak tegnap kezdődött volna, minden olyan világosan áll előttem; másfelől meg ez a leghosszabb másfél esztendő az életemben. Ami előtte volt: az én első életem. Ami azóta: a második életem. De ennek is vége lesz. Mert az ember — minden jel szerint — nem egyszer hal meg. És hogy újra élhessen, hogy ember maradjon: nem szabad húzni-halogatni a dolgot, hanem el kell vágni. Egyszer és mindenkorra! És újrakezdeni.

Mégis megcsúsztam, kis híján elvágódtam. Alig tudtam megmenteni a lámpát. A jobb cipőm beázik. Be is akartam vinni a cipészhez, de erre persze nem volt időm. Beértem a faluba. A lámpák már égtek, gyorsabban haladhattam. Lábam elé fehér kuvasz keveredett, olyan ádáz gyűlölettel ugatott meg, szinte fuldokolt. De ez legalább hevesen érez. Nincs rosszabb, mint amikor az érzés elhal, és az embert a másik már észre sem veszi. Semmi sem történt, a látszat ugyanaz, ami volt: enni adnak, a gombodat felvarrják; megkérdezik, hogy nem felejtettél-e el benézni a cipészhez, megtalpaltatni a cipődet, mert ha nem vigyázol, meg fogsz fázni. Világos. Ha megfáznék, nem lesz, aki cipelje a táskát Moszkvából.

Kozarin villája balról a második. Orgonabokrok mögött kivilágított verandán ül Raisza Pavlovna, és a háztartási naplót vezeti. Beírja bevételeit és kiadásait. Életemben nem találkoztam emberrel, aki így számba vett volna minden kopejkát. Eleinte meglepett, hogy Valentyina, ki oly gondtalan — és vidám teremtés volt korábban, megtalálta Raisza Pavlovnával a közös nyelvet. Lehet, hogy rövidesen ő is megnyitja háztartási naplóját, és naphosszat azt vonalazgatja?

Ezt a villát Válj a nagynénje találta nekünk, hát kibéreltük. A ház régi volt, kívül szürke, belül meg minden nyikorgóit. Korábban Kozarin professzor élt itt, ő azonban három éve elhunyt, a villa pedig, más rokona nem lévén, unokahúgára, Raiszára szállt. Ami holmi a professzorról maradt, Raisza behordta a kamrába, mintha nemcsak az életéből, de az emlékezetéből is ki akarná törölni. Volt-e férje vagy sem, nem tudom, de hogy gyereke nem volt, arra mérget veszek. Koszkát nem szerette, idegesítette a gyerek, és ha Valentyinának néni sikerült volna összebarátkoznia az asszonnyal, azt sem tudom, hova lennénk Koszkával. A ház nem nagy, két szoba és veranda. Meg a konyha meg a kamra. Raisza kiadta volna az egészet örömmel, de kénytelen volt megtartani egy szobát magának, mert a házhoz kötötte, hogy zöldséget termel a kertben. Mi mint lakók nemigen feleltünk meg neki, de nem nagyon válogathatott: a ház messze esik az állomástól, még messzebb Moszkvától, üzlet és egyéb civilizációs vívmány sehol a közelben. Raisza akkora összeget kért bárkitől, mintha egy nizzai palotát adna bérbe, végül is úgy járt, mint a válogatós menyasszony, hoppon maradt, be kellett érnie velünk.

Beléptem a kapun, visszatoltam a reteszt, és ahogy a ház felé csúszkáltam a nedves úton, igyekeztem elkerülni az orgonabokrokat, nehogy a leveleken ülő vízcseppek hideg zuhanyként zúduljanak a nyakamba. Raisza az asztalnál ült, ezúttal nem a háztartási napló, hanem kedvenc olvasmánya, a gyógyszerkönyv volt előtte. Köszönésemre ennyi volt a válasz:

— Már megint elcsavarogtál?

Szívem szerint hozzávágtam volna a három üveg citromlét, mint a kézigránátot. De csak elébe raktam soijában, ő pedig szórakozottan mondta:

— A, igen, köszönöm.

Bizonyára az angol királynő is ezt mondja a lakájnak, mikor az átnyújtja neki a fagylaltot. Megjelent Valentyina, és úgy tett, mintha örülne, hogy megjöttem:

— Már úgy aggódtam.

Igazán kitalálhatott volna más üdvözlést, és akkor békével végződik az egész, de hát én tudtam, hogy egyáltalán nem aggódott, hanem boldogan kötögetett vagy szundikált a jó meleg szobában, miközben én bandukoltam hazafelé, és arra gondolt, hogy majd csak vége lesz a nyárnak s ezzel az ő bebörtönzöttségének ebben a házban, és akkor majd találkozik szíve hercegével. Ám lehet, hogy nem erre gondolt, de akár így, akár úgy, ez a nő nyugalmas, szinte növényi életet él, amiből csak a velem való ellenségeskedés zökkenti ki.

— Szórakoztam. — Kíváncsian lestem, hogyan reagál. — Ittunk egyet Szemjonovval, aztán megnéztünk egy hokimeccset.

Valentyina szkeptikusan mosolygott, és máris körülvett megbocsátó semmibevevésének hulláma: A szeme nem volt kifestve, tekintete ettől hideg maradt. Én pedig álltam, és gyűlölni próbáltam az asztalon nyugvó, közönyös, vékony ujjait meg a hajtincset apró füle fölött. Nehéz dolog ez. Magamat gyűlölni könnyebb.

— Elfáradtál, kedves — mondta Valentyina. — Sokat kellett sorba állni?

— Mondom, hogy Szemjonovval ittam!

Szerettem volna kihozni a sodrából, hogy elveszítse önuralmát, és felszínre törjön igazi, gonosz lelke.

— Meg vagyok döbbenve — csikorogta Raisza, — Egy jó családból való fiatalember…

— Magának semmi köze a családomhoz!

Mindjárt azt is elképzeltem, hogyan nevetgélnek ők ketten, amikor Valentyina elmeséli Raiszának, hogy apám mennyire ellenezte a házasságunkat. „Még egy kopejkát sem kerestél életedben, és most azt akarod, hogy ne csak téged etesselek, hanem a feleségedet is?” — mondta apám. És máris eszembe jutott, hogy Valentyina igenis számításba vette a lakásunkat meg az apám fizetését, jól berendezett életünket. Ügyesen játszotta a szerepét, mert amikor apám ilyen mód ellenkezett, Valentyina gyorsan visszakozott, és ravaszul úgy tett, mintha főiskolai tanulmányaimat féltené: „Tanulnod kell, nem hagyhatod ott a főiskolát a második évben, hogy dolgozni járj, tudjuk, milyen nehéz szobát bérelni.” Nem volt vesztenivalója, csak egy vaságy a leányszálláson. Az ő külsejével a miénknél jobb lakást is keríthetett volna. Voltak kérői, tudom.

Az első három-négy hónapban úgy tűnt, nincs köztünk semmi probléma. Mind a ketten dolgoztunk. Találtunk albérletet is. Én zokszó nélkül átmentem esti tagozatra. De jött Koszka, és megingatta jövőnket. Valentyina otthagyta a munkát, amikor a gyerek megszületett, és csakugyan nehéz helyzetbe kerültünk. Neki sem volt könnyű. О még bizakodott egy kicsit, hogy kibékélünk apámmal, az én érdekemben, ahogy magyarázta, mert akkor, ugye, nem kéne fizetnünk a lakásért, sem attól félni, mikor elégeli meg a főbérlő Koszka éjszakai bömböléseit, mikor rúg ki az albérletből. Én azonban hajthatatlan maradtam. Ekkor már sejtettem, mire megy ki a játék. Azt is, hogy ő lesz a vesztes. Mégis reménykedtem.

— Semmi közöm a maga családjához felelte Raisza, és az ajkába harapott.

Ez annyit jelentett, hogy ehhez a családomhoz, ami itt van, köze van.

Szokványos női szövetkezés, két hiéna összefog egy nyuszi ellen.

— Mi van Koszkával? — kérdeztem, hogy lezárjam a vitát.

— Alszik — közölte Valentyina, és ismét beharapta az ajkát, éppen úgy, mint Raisza szokta.

Valentyina befolyásolható.

Raisza felállt, összeszedte az üvegeket, könyvével a hasához szorította őket, így vonult be a szobájába. A verandát ugyan kiadta nekünk, fizettünk is érte, de ő leginkább itt szeretett ücsörögni.

Benéztem a szobába, ahol Koszka aludt. Megigazítottam a takaróját. Koszka nem hasonlít egyikünkre sem. Ezért aki nekem akar hízelegni, azt állítja, szakasztott az apja. Valentyina nénikéi ezzel szemben azt ismételgetik: Valecska! Micsoda hasonlóság! A te orrod, a te szád, a te füled!

Jó lenne, ha Valentyina beleegyezne, hogy válás után nálam maradjon a gyerek. Tudom, anyám befogadna a fiammal együtt is. Szereti a gyereket. Ő is azok közt van, akik Koszkát hasonmásomnak tartják. Szomorú, de odajutottam: Valentyinának nem is kell ez a gyerek. Ha egyszer megleli a neki valót, lesz gyereke mástól. Nekem meg már senki sem kell. Azon kaptam magam, úgy gondolok a válásra, mint eldöntött dologra.

— Átázott a cipőd? — kérdezte tökéletes átéléssel Valentyina, amint belépett mögöttem a szobába. — Nem volt időd bemenni a cipészhez?

— Elhum — mondtam, csak hogy ne kezdjek vitát. Az idegeim így is a végsőkig feszültek. Most persze megtalálja a módját, hogyan játssza meg a mártírt. Meg is találta.

— Tudod, Kolja — szólalt meg álnokul megleszek én a nélkül a köpeny nélkül is. A régi még megfelel. Neked nagyobb szükséged van cipőre.

De a tekintete, ahogy elkaptam, hideg és gúnyos volt. A kitömi készülő szavak torkomon akadtak, mint a gombóc. Köhögtem, az ajtóhoz léptem, kiszaladtam. Valentyina nem jött utánam. Világosan elképzeltem, ahogyan áll, hegyes állat ujjaira támasztva, és rejtélyesen mosolyog. Ez a köpeny: övön aluli ütés. Ezt nem kellett volna. Tizenegy óra volt, s én elhatároztam, korán lefekszem, még ha szabad szombat van is holnap, amikor tovább lustálkodhatok. Elfáradtam. Lefekhetem a verandán is; nem először történik. Mindegy. Valentyina ott van Koszkával a szobában, hogy éjszaka, ha a gyerek felébred, tisztába tegye. Be kellett volna mennem a szobába az ágyneműért. Nem akartam. Féltem, hogy rám támad. Ezért elővettem a Fémek korróziója című könyvet; élvezetes olvasmány ilyen lelkiállapotban; nekifogtam olvasni. Valentyina kisvártatva kikukkantott, és suttogva — mert Koszka álmában mozgolódott — kérdezte, nem iszom-e teát. Lepisszegtem, erre visszabújt. Értem. Kitalált valamit. Ha nem így lenne, rég itt lenne a verandán, és hízelegne, hogy megbékítsen. Szüksége van rám. Egyelőre, őszig. Legyen, aki cipeli a szatyrot, ellátja a háztartást.

Rövidesen éjfél lesz. Raisza ágya nyikorgóit, ő már lepihent, hajnalban kel, eteti a csirkéit. Már-már leragadt a szemem. Egy szót se jegyeztem meg a korrózióról. A lelkemet kezdte ki a korrózió, csak ezt tudtam. Meg még azt, hogy az ember harmincegy éves fejjel is újrakezdheti az életét. Valentyina se feküdt le. Nyilván új megaláztatásokat terveit ki számomra, ezért várja, mikor megyek be a párnáért. Hát arra várhat! A tenyeremre néztem, véres volt. Agyoncsaptam egy szúnyogot, és észre se vettem.

Verte a tetőt az eső, s a kopogásra válaszul csobogott a víz, ahogy az ereszről a hordóba ömlött. Nem volt mivel betakaróznom, még a ruhám sem száradt meg a konyhában a tűzhely fölött. Leszedjem a térítőt az asztalról? Miért ne? Tetszik majd Raiszának, ha reggel kijön a verandára, és megpillantja, mire használom ezt a vásári remekművet, négy sarkában vicsorgó Jigrispofával. A földre raktam az üres edényeket, és már a terítő sarkát fogtam, amikor meghallottam, hogy Valentyina az ajtóhoz lép; minden mozdulatát hallom, főleg így, éjszaka. Sikerült még kinyitnom a könyvet.

— Kolja — szólt halkan —, mit csinálsz?

— Dolgozom — szakítottam félbe. — Aludj!

Később nyilván elaludtam az asztal mellett, mert arra ébredtem, hogy elállt az eső. Tökéletes csend volt, csak Valentyina léptei suhogtak az ajtó mögött. „Mennyire gyűlöl engem!” — gondoltam szinte nyugodtan. Egy nagy éjjeli pille verdeste a veranda üvegét. Zajtalanul a díványhoz léptem, és egy pillanat alatt álomba merültem.

Elég korán ébredtem fel, bár Raisza már nagyra becsült csirkéivel társalkodóit éppen a veranda alatt. Nap sütött és szél fújt. A fenyőfák nyikorogtak, a veranda sarkában darázs duruzsolt. Nem is mindjárt fogtam fel, miért alszom éppen itt; úgy voltam, mint aki vasútállomáson ébred. Az első pillanatban még jókedvem volt, de hamarosan rám törtek tegnap esti gondolataim. Felkeltem a díványról, nem akartam, hogy így lássanak. Benéztem a szobába, nagy volt a csend, a család aludt. Csak Koszka álma gondtalan, Valentyina összehúzta magát, fejét a takaró alá rejtette, így aludt. Még álmában is fél a tekintetemtől.

Fogtam a törülközőt meg a fogkefét, lementem a kertbe a lavórhoz, amely a fenyő ágára van felkötve. Amíg mosakodtam, Raisza nesztelenül mögém lopódzott.

— Alusztok, galambocskáim, édesdeden aluszkáltok? Így nem lesz ám tejecske.

Ha ő nem köszön, akkor én se. De ebben a gonosz megjegyzésében van némi ráció. Két házzal odább lakott Xénia néni, nála szoktuk venni a tejet. Egy szót sem szóltam, felkaptam a verandán a kannát, indultam a kapuhoz. Ballagtam, és csodálkoztam magamon: miért vagyok ilyen nyugodt? Nem is értettem, mi lehet az oka. Csak mikor már visszafelé jöttem, ébredtem rá, miről is van szó: alighanem amíg aludtam, döntésre jutottam. Mintha álmomban oldottam volna meg a problémát, amely jó néhány napja kínzott. Még ma beszélek Valentyinával. Mindent megmondok neki. Különben talán évekig halogatnám. Vannak családok, ahol valamelyik fél éveken át halasztgatja az efféle beszélgetést. Egy évig, kettőig, ötig, aztán már késő.

Valentyina már felkelt. A konyhában csörömpölt az edényekkel, és mikor észrevette, hogy jövök fel a verandára, kikiáltott:

— Remek, eszedbe jutott a tej!

Mi sem könnyebb, mint megfejteni ezt a mondatot. Raisza tehát értesítette, hogy ha ő nem figyelmeztet, tej nélkül maradt volna a gyerek.

Úgy döntöttem, rögtön a reggeli után szóba hozom a válást, és már az első szavakat is kigondoltam. Csak attól tartottam, Valentyina majd tökéletes egykedvűséggel fogadja bejelentésemet — mert képes ám erre is —, és csak ennyit mond: „Kérlek.” Pedig azt szeretném, ha megérezné, amit én érzek, ha csak felét is. Igyekeztem fegyelmezetten viselkedni. Még reggeli után is, amikor elmesélte, hogy Koszka este már a fejét forgatta, engedelmesen mosolyogtam.

— Jóllaktál? — kérdezte kávéját kortyolgatva.

— Természetesen — válaszoltam, és a Korrózióért nyúltam. Arra céloz, hogy többet falok, mint amennyit keresek. Ráadásul bármelyik pillanatban megkérdezheti, jól töltöttem-e az éjszakát. El akartam bújni védőpajzsom, A fémek korróziója mögé. És ott eldönteni, mikor kezdjem el a beszélgetést.

— Kolja — szólalt meg Valentyina — komoly dologról szeretnék veled beszélni. De kértek, ne haragudj meg.

Elakadt a lélegzetem, kihagyott a szívem. Ezt nem gondoltam volna, hogy Valentyina megelőz. Talán megtalálta szíve új hercegét? Esetleg Raisza Pavlovna, a szolgálatkész öreg barátnő segítségével? Miért is nem kezdtem el én, rögtön reggeli után?

— Tessék — mondtam közömbös hangon, miközben a gondolátok úgy nyüzsögtek a fejemben, mint méhek a felbolygatott méhkasban.

— Megígértem Raisza Pavlovnának — folytatta Valentyina —, hogy megcsinálunk neki valamit. Sokkal tartozunk neki… Érted, ugye…

Semmit sem értettem. Összehúztam magam, mint a kutya, ha ütést vár. Mi köze ehhez Raiszának?

— Tudod, nehéz már neki hajolgatni, és ki akarja adni a kamrát. Ha ablakot vág bele, jó kis szoba lehetne.

— Hát csak adja ki — feleltem gépiesen. Ez tehát egy sablon beszélgetés, jobb, ha nem is ellenkezem, míg nem tudom, hova akar kilukadni. — Hamarosan a padlást is kiadja. Kiadná az üres kutyaólat is.

— Megkért, hogy vigyük ki a kamrából a professzor régi folyóiratait, papírjait, a két ládát és az összes kacatot. Már meg is mutatta nekem.

Mondhattam volna, hogy tanulnom kell. Még azt is mondhattam, volna, hogy egyszer egy héten jogom van pihenni. De megzavarodtam. Másféle beszélgetésre számítottam.

— Ahogy akarod — mondtam. — Hátakkor jó.

A kamra macskaszagtól bűzlött. A mennyezet alatti résen betűző napfényben úszott a por. Átkötött halmokban állt a papír, garmadával a folyóirat, sarkokban, ládákon.

Mögöttünk Raisza is megjelent, és bár senki nem kérdezte, megszólalt:

— Mindent, ami valamit ért, az Intézetnek ajándékoztam. Kijöttek az Intézetből, és én mindent odaadtam nekik, ingyen.

Megtetszett neki a szó, megismételte:

— Ingyen ám.

— Pedig szép pénzt kaphatott volna némelyik könyvért az antikváriumban — mondtam én.

Nem vette észre az iróniát, tüstént egyetértett. Mintha ő is éppen ezt sajnálná.

— Annyi könyv volt itt, és mennyi réges-régi, értékes közötte! Bámulatos, milyen könyvtára volt a professzornak!

Valentyina műanyag kötényt és kendőt vett magára, és elsőnek lépett be a kamrába. A beeső napfényben csillogott a haja. Miért is nem sikerült ez a mi dolgunk? Miért kell, hogy ezután majd más gyönyörködjék a hajában?

— Ami papír vagy folyóirat, hozzátok át a konyhába — rendelkezett Raisza.

Valentyina nem is felelt; nyilván korábban is hallotta már, hogy ez a teendő.

— Megbeszéltem az ószeressel, hogy teherautóval jön el a kidobott holmiért — közölte még Raisza.

Tehát a kétség árnya sem merült fel, hogy én a szombatomat erre a munkára áldozom. Merő formalitás volt, hogy a beleegyezésemet kérték.

Valentyina lehajolt, és a kezembe nyomta az első kupac folyóiratot. Ki vittem a kertbe, leraktam a földre. Német folyóirat volt, a Biofizikai Gyűjtemény körülbelül tíz évvel ezelőtti számai. Arra gondoltam: milyen gyorsan is hullik ki egy ember a világból. Volt, nincs; már el is felejtődött. Ezek a folyóiratok a könyvek mellett hevertek a polcán, ő pedig, ez a bizonyos Kozarin, akit soha nem láttam, még fényképen sem, a polcához lépett, levette őket, hogy tartalmuk az agyába vésődjön. Találomra kinyitottam az egyiket, és láttam, hogy a margón felkiáltójelek vannak, néhány sor pedig alá van húzva. Lám, tartós kapcsolat állt fenn Kozarin élete és ezeknek a folyóiratoknak léte között. De amint Kozarin meghalt, ez a folyóirat is meg a nagy halom jegyzet is, amit ő ennek kapcsán írogatott, elveszítette az utat az emberekhez. Mindjárt jön az ószeres, elviszi az egészet, bezúzzák, és a tiszta papirosra majd új folyóiratokat nyomnak, azok tartalma is eljut az emberhez, összeolvad vele, hogy minden bizonnyal ugyancsak elpusztuljon vele együtt. Három éve ebben a házban létezett egy zárt, öntörvényű világ, amit sok év alatt épített fel Kozarin. Mi pedig most, Valentyinával eltüntetjük ennek a világnak utolsó nyomait, hogy itt most már Raisza jellegtelen kis világa legyen csak jelen. Elhatároztam, ha legközelebb a Lenin könyvtárba megyek, okvetlenül megnézem a katalógusban, van-e valami, amit Kozarin írt, ami az ő személyes alkotása. Létezik-e mégis egy fonál, melyre — ha mi itt el is szakítjuk — más helyen, más időben rákötődik a jövő?

— Kolja — szólt ki Valentyina, és hangja visszatérített a valóságos életbe, ahol énutánam, tudom, semmilyen fonál nem fog maradni —, Kolja, hova tűntél el?

Raisza a konyhában sürgött-forgott, talán, hogy meglesse, nem tulajdonítok-e el egy kiló kacatot. Megkérdeztem, ahogy elmentem előtte:

— Mi volt Kozarin szakmáj a?

— Professzor volt — felelte egyszerűen.

— Sokfajta professzor van. Kémikusok, fizikusok, történészek.

— Hát akkor fizikus — vágta rá Raisza, de én nem hittem neki. Bizonyára tekintélyesebbnek találta a fizikus szót a többinél.

Valentyina már jó pár csomagot kiráncigált a kamrából, nekem csak át kellett cipelnem ezeket a konyhán. A szemem sarkából megfigyeltem, hogy Raisza szája mozog: a csomagokat számolja, hogy aztán bevezethesse füzetébe a számot, noha semmi jelentősége nincs. így dolgoztunk körülbelül egy óra hosszat. Egyszer ugyan eszembe jutott, hogy abbahagyom az egészet, és beszaladok Koszkához. Ő viszont olyan nagylelkűen maradt nyugalomban ezen a reggelen, mintha megérezte volna, hogy sorsdöntő pillanat közeledik, és neki is meg kell tennie a magáét:

Valentyina kisepert, aztán a ládát kezdtük kirámolni. Ebbe az került, amit Raisza — amikor átfésülte a házat — feleslegesnek talált, mert nem illett bele az ő hétköznapi, háztartási világába. Volt ott lukas cipő, törött bögre, rongy, borítója nélkül maradt könyv; ám a láda fő tartalmát drótok, csavarok, csavaranyák, diódák, nyomtatott áramkörök tették ki, ráadásul pedig — ami igen különös — két, gondosan kivitelezett makett az emberi agyról, azon mindenféle irkafirka, beleszurkált gombostű.

— Furcsa hobbija lehetett a professzornak — jegyeztem meg. Raisza, aki mindenre fülelt, erre átszaladt a konyhából.

— El sem képzelitek, milyen állapotban találtam én itt mindent. Nem is lehetett lakni ebben a házban. Mindenütt üvegek, drótok, fiolák. Meg mindenféle műszerek. De azokat elvitték az Intézetbe. Egy egész gépet is!

Akkor még féltél — gondoltam Rai száról —, mert nem voltál biztos benne, mihez van jogod. Pedig hát minden rád maradt. Most már nem adnád oda ilyen simán. — így morfondíroztam magamban, de nem mondtam ki a véleményemet.

Minden lomot kihordtunk az utcára, végül a kiürült ládákat is átvonszoltuk a konyhán. Odakint a kacathegy még szomorúbb látványt nyújtott, mint bent a kamrában. Miután az utolsó zacskókat és dobozokat is kicipeltem, Valentyina vizes ruhát fogott, hogy lemossa a port, én meg a kertben maradtam, hogy eltöprengjek az élet múlandóságán. De ebből nem lett semmi: megrendelésre a gondolatok nem érkeznek. Ehelyett az jutott eszembe, közeledik a sorsdöntő pillanat, és én már majdnem elfelejtkeztem róla — mert nem akartam emlékezni rá. Az egy vagy két óra alatt, míg ezt az Augiász istállóját takarítottuk, Valentyina okosan viselkedett: egyszer sem emlékeztetett a szomorú valóságra.

Kihoztam a kacatból egy széles abroncsfélét, mely bütykeivel egy koronára emlékeztetett. Eszembe jutott: ha régebben ilyen akad a kezembe, biztosan kitalálok valami vidámságot, megkoronáztam volna például Valentyinát, mint Jamara királykisasszonyt. De már nincs érzéke az ilyesmihez. Megkoronázhatom hát magamat — a féleszűek és tökfilkók királyát!

Visszamentem a verandára, oda, ahol el kell kezdeni a beszélgetést. Ugyanazokkal a szavakkal persze, ahogy Valja is kezdte: „Komoly dologról szeretnék veled beszélni.” De már abban sem tudtam bizakodni, hogy megszólalásom sikerrel jár. Rögtön jön Valentyina!

Ettől aztán megijedtem. De támadt egy mentő ötletem: elmegyek mosakodni. Az abroncsot a díványra hajítottam. Sokáig locsoltam magam a fenyőnél. De közeledett Valentyina, törülközővel kezében, én hát visszamentem a verandára. Na — mondtam magamnak —, itt az idő. Minden, ami eddig volt, azért alakult így, mert túl sokáig voltál rongy. De most elég.

Hallottam, hogy nyikorog a lépcső Valentyina lába alatt. A kezemmel nem tudtam mit kezdeni, megfogtam hát az abroncsot. Valentyina közel jött, én egy lépést hátráltam.

— Mi van a kezedben? — kérdezte.

„És ha Raisza meghallja? — gondoltam. — Nem beszélhetünk Raisza füle hallatára.” Ez is jó ürügy volt, hogy halogassam a dolgot, de vesztemre, Raisza éppen ekkor osont el a veranda előtt, a kapu felé. Nyilván az ószerest megy sürgetni, így hát nem visszakozhattam.

— Ez micsoda? — kérdezte újra Valentyina.

— Tamara király kisasszony koronája — mondtam. — Vagy Salamon királyé, mindegy.

Ezzel a fejemre tettem az abroncsot, miközben nyelvem már formálta a gondosan összeválogatott, át- meg átismételt szavakat:

— Válj a, komoly dologról szeretnék veled beszélni…

Kimondtam ennyit, de már el is hallgattam. Azt sem hallottam, mit felelt Válj a. Nem hallottam, mert én — megszűntem. Egy pillanatig tartott maga az eltűnés furcsa érzése. Érzéseim, gondolataim megmaradtak, de semmi közöm nem volt már hozzájuk. Ami velem történt, nem tudom leírni. Bizonyos, hogy egyetlen ember sem élt még át hasonlót. Kivéve, természetesen, Kozarint.

Szokatlan élményeimet később már rendezni is tudtam. Az emberi ágyban több milliárd idegdúc van, és mindegyiknek megvan a dolga. Van persze olyan is, rengeteg, amely semmit sem végez, hanem a pillanatot várja, amikor az agy új feladat elé kerül; olyan feladat elé, amit a normálisan dolgozó dúcok nem tudnak ellátni. Ilyenkor úgy működnek ezek a dúcok, mint a detektívek: keresik a megoldást. Kiválasztanak és elvetnek egy sereg alternatívát, változatok közt kutatnak, míg meg nem találják az egyetlen lehetséges megoldást, amiről aztán értesíthetik a többi agysejtet. Ha nem így lenne, honnan tudhatta volna meg az én agyam már a pánik első pillanata után, hogy mi történik velem?

Megláttam, meghallottam, megtudtam — ahogy tetszik —, hogy mi zajlik Valentyina fejében. Ha azt képzelik, olvastam a gondolataiban, tévednek. Nem olvastam a gondolataiban. Egyszerűen Valja belsejébe kerültem át, és átéltem azt, ami most következik…

Féltem, mert Nyikolaj, ki tegnap este óta nem leli helyét, idegességében valami szörnyű elhatározásra jutott, valami helyrehozhatatlanra szánta el magát. Erre vall az is, amit mondott, meg ahogy a keze remegett, miközben fejére tette ezt az abroncsot… Azt fogja mondani, azt kell mondania, hogy nem tud így élni tovább, hogy elhagy. És persze igaza is van, mert már régen világos, hogy boldogtalan. Mert olyan, mint egy gyerek, nem tud a jövővel számolni. Már akkor sem tudott, pontosabban: nem is akart, amikor az a beszélgetés volt az apjával, amikor kiderült, hogy a szülei nem helyeslik a házasságot. Akkor kellett volna elhagynom őt, és elmenni messzire, valamelyik nagy építkezésre; ha így tettem volna, nem keveredik Kolja ilyen szörnyű nehézségekbe. Mennyit szenvedett hónapok óta! És még tanult is. Lefogyott, tönkrement. Honnan vettem a bátorságot, hogy annak az embernek a vállára tegyem ezt a súlyos terhet — magamat és Koszkát akit szeretek… Jaj, legalább egy kicsit várna még, elhelyezhetnénk Koszkát ötnapos bölcsődében, s akkor én is elmehetnék dolgozni. Késő! Késő, mert Kolja szerelme elmúlt. Nem is most múlt el, hanem még tavasszal vagy a télen. Itt a keze, nincs rajta semmi különös, nem is valami erős kéz, mégis el tudnám nézni órákig, kiismerni minden ráncot a tenyérében, és reménykedni, hogy belehajthatom a fejemet. De nem lehet, mert bűnös vagyok vele szemben, mert nem volt erőm még akkor, időben nemet mondani. Akkor, mikor az élet csodákból, kisebb-nagyobb csodákból állt. Csoda volt moziba menni vele és tudni, hogy cukrot vesz a büfében, és egyenként adja oda, és minden cukornál rajta felejti a kezét a tenyeremen. Csoda volt, mikor Kolja jegyet vett egy francia énekes koncertjére, és neki, Váljanak át kellett szaladnia a leányszálláson a szomszéd szobába, Szvetkához, hogy adja kölcsön, komoly ellenszolgáltatás fejében a fekete ruháját. Csoda volt a fodrásznál várakozni, óráját nézve, és tudni, hogy nincs idő, de az sem baj, mert Kolja nem szól érte. És volt annál még nagyobb és legnagyobb csoda is, de arról senkinek sem beszélhetett a leányszálláson, mert ha beszélsz róla, megszűnik csoda lenni… De hát miért is nem tudta idejében megszabadítani Kolját önmagától? Mert Kolja büszke, és úgysem vonta volna vissza a szavát. De mégis, hát ő a nő, és a nők érettebbek a férfiaknál, ha mind a ketten húszévesek. Kolja szülei nem szerették meg őt, Válj át. Másképp lett volna ugye, ha ő is moszkvai, ha ő is diáklány. Persze neki is lehetnének kívánságai… Nevetnie kell, ha visszaemlékszik, mennyire igyekezett, hogy elnyerje Kolja apjának tetszését; még az ablakát is megpucolta, pedig senki sem kérte meg rá… De akármit tett, azzal is csak alkalmatlankodott, azzal is csak idegesítette őket. És hiába látta be, nem volt mit tenni… Aztán Kolja érzései úgy kiszáradtak, mint a patak, ha nincs eső. Nem maradt egyéb, csak a kötelességérzés. Mert becsületes… Mindig Koszka mellett fog állni, mert jó… Mennyire elfáradt ezen a nyáron! Ő, Válj a nemcsak fizikailag fáradt el, az nem is fontos, abban fáradt el, hogy tartania kell magát, és nem törhet ki, nem követelheti a szerelmet, ami nincs… Mennyire megbántódott Kolja tegnap is, mikor ő, Válj a azt mondta, hogy a cipőt kell megvenni, a köpeny pedig várhat… Pedig tényleg nem kell új köpeny, megfelel még a régi. Koljának viszont szépen kell öltözködnie, hiszen ő az, aki vendégségbe jár, a barátaihoz meg a szüleihez. Senkinek nem kell tudni, hogy szűkösen élünk, hogy a lakbér mindent elvitt, mert két hónapot előre ki kellett fizetni. Még jó, hogy sikerült megbeszélni az öregasszonnyal, hogy Kolja meg se tudja pontosan, mennyit fizetnek, és a hiányzó száz rubelt úgy szedte össze, hogy eladta a csizmáját és a zöld kardigánját. Nem érdekes. Úgysem akar senkinek tetszeni. És félő, hogy Kolja azt hiszi, ő, Valja haragszik rá, mert keveset keres. Mert Kolja büszke. De hát mennyit keressen, ha egyszer még nem is végzett? De hamarosan ő, Valja is dolgozni fog, Kolja pedig befejezi a főiskolát… de ez már mind mellékes, mert már késő ezeken töprengeni. Kolja sokat dolgozik és tanul, szó sincs róla, hogy valakivel együtt inna, már a barátai is majd mindnyájan lekoptak, és tegnap is éjfélig tanult. Neki pedig úgy fájt a foga, majd meghalt, de az aszpirin kint maradt a verandán, és ő nem mert kimenni, nehogy megzavarja Kolját. Ideges volt, fáradt volt, mégis tűrte a fájdalmat. Azelőtt ilyen nem történhetett volna, hanem egyszerűen kiment volna, és beveszi a gyógyszert, de most már jó idő óta úgy él, mintha szakadék szélén állna, reszkető lábakkal, a szakadék mélyén várja a folyó. Fájt a foga, és lábujjhegyen mászkált a szobában, nézte Koszkát, a csöpp Kolját, és azt szerette volna, ha Kolja bejön, és vállára teszi a kezét, de tudta, hogy nem fog bejönni. Megpróbált kötni. Gyűlöli ezt a kötést, de valahogy neki is kell pénzt keresni, hogy Koljának segítsen. Raisza rendelte meg ezt a kötött ruhát valami ismerőse számára, és amilyen kapzsi, ha húsz rubelt fizetnek a kötésért, ötöt biztosan megtart magának. De Raiszával legalább minden egyszerű. Rossz ember, de ha jó lenne, nem lehetne ilyen dolgokban megegyezni vele. Nyíltan lehet vele alkudni. Mikor szóba került, hogy rámolják ki a kamrát, bizony neki, Váljanak is eszébe jutott, hogy ingyen nem csinálják — így hát megegyeztek, hogy valamennyit kapnak érte a kertben termő eperből, egyéb gyümölcsből. Persze Koszkáé lesz. Nagyon kínos volt Kolját erre a munkára megkérni. Reggel, mikor Kolja még aludt, ő megcsókolta az arcát, erre még álmában is megrándult a szeme — már a teste is elleneszegül, már az is az ő ellenségévé válik. Igyekezett, hogy ne is gondoljon minderre, és egészen az utolsó pillanatig — míg Kolja szóba nem hozta most a komoly beszélgetést — azt hitte, őszig kihúzzák valahogy, mintha az ősz lenne a megmentő part, ameddig el kell úszniuk. De tudta, hogy becsapja önmagát. Hiába rakod össze a cserépdarabokat, abból már nem lesz csésze. Mégis, amikor Kolja a kamrában pakolt, mintha felengedett volna iránta egy kicsit, és neki ettől máris oly jókedve lett, szinte énekelt. Lám, újra becsapta önmagát. És ha fogná Koszkát, és elutazna vele, és aztán küldene egy levelet: „Kedvesem, mindig szeretni foglak, de nem akarok többé a terhedre lenni”? Hiszen megállna ő a maga lábán. De már késő. Most már Kolja fogja őt elkergetni. És igaza is lesz. Szegény Koljám, te makacs kisfiú… De mi van vele?

Mindez csak egy pillanatig tartott, de két-három másodpercre elhagyott minden erőm. Válj a észrevette, hogy reszketek, és elveszítem az eszméletemet, odaugrott, én meg összerogytam. Az abroncs a díványra esett.

Tüstént magamhoz tértem. Közelről láttam Valentyina szemét. Nagyon megijedt, szólni sem tudott. Remegett az ajka. Ez afféle irodalmi szólam, eddig én annak véltem, mert sosem láttam, hogy valakinek igazán remegne az ajka. Szédültem, de fel tudtam ülni a padlón, aztán fel is álltam, Válj a kezére támaszkodva. Keskeny a keze, de erős. Ahogy ujjait fogtam, éreztem, milyen érdes a bőre a sok mosástól.

— Semmi baj — mondtam. — Már elmúlt. Becsületszavamra… — Kimerültél, ülj le, kérlek.

Olyan aggodalom tört ki rajta, hogy nem tudott uralkodni magán, bármelyik pillanatban sírva fakadhat, vagy magához szorít. És bár már nem éltem át a gondolatait — soha többé nem teszem az abroncsot a fejemre (holnap elviszem az Intézetbe!) —, megrémültem, hogy sími kezd, hogy összeroppan. Az elkövetkezendő ötven évre, íme, van egy határozott feladatom: egyszer sem szabad hagynom, hogy ez a szamár kislány sírva fakadjon. Sírjanak mások, de ne ő! És ekkor gonosz ötletem támadt, ami csak olyankor fordul velem elő, hajói érzem magam, ha igazán feldobott vagyok. Nem is engedtem el a kezét, így kezdtem el:

— Mondom, komoly szavam van hozzád.

Az ujjai, amelyek érdes párnácskák módjára simultak a tenyerembe, hirtelen elgyengültek, mintha elszállt volna belőlük az élet.

— Igen — szólalt meg gyermeki hangon.

— Csütörtökön jön ki a nénikéd?

Igy néztem Valentyinát, mintha csak tegnap ismertem volna meg. Nem merte rám emelni tekintetét.

— Azt ígérte.

— Beszéljük rá, maradjon itt éjszakára is. Én meg veszek jegyet valami koncertre vagy moziba. Olyan régen nem voltunk együtt sehol.

— Inkább moziba — mondta, de még fel sem fogta igazán, mit mondtam.

Aztán odaugrott hozzám, az ingem ujjába kapaszkodott, a mellembe fúrta az orrát, mintha el akarna rejtőzni bennem, és három patakban kezdtek folyni a könnyei.

Simogattam a vállát, a haját, és ezt motyogtam: — Hát mi van veled, hagyd abba… mindjárt jön Raisza. Ne butáskodj…

Márkus István fordítása

Загрузка...