TÜRELEM

Kolja Sironyin leszálláskor beszorult a vonatajtóba, a horgászok pedig, akik féltek, hogy közben elindul a vonat, ingerülten lökdösték lefelé. Kolja a melléhez szorította a csónakmotort, amely folyton előre akarta dönteni, hátizsákja azonban visszahúzta, és ettől visszanyerte az egyensúlyát. Ezt még kibírta volna valahogy, ha nem lett volna még egy összecsukott, kétkerekű kézikocsija is, olyasfajta, amivel az öregasszonyok járnak bevásárolni a piacra, csak jóval nagyobb és korszerűbb. A kocsi Sironyin vállán lógott, folyton balra húzta, és mindenhova beleakadt.

Amikor Kolja végül is az állomás faépülete előtti szilárd homokon találta magát, még sokáig támolygott, és igyekezett visszanyerni az egyensúlyát. Körös-körül sátrak, kajakok, hátizsákok és horgászbotok úsztak a levegőben, anorákos, viharkabátos és gumicsizmás emberek szaladgáltak ide-oda. A vonat mindössze egy percet állt Szkatyinban, de minden kocsiból legalább húsz ember tolongott lefelé.

Miután kifújta magát, Kolja szétnyitotta a kocsit, majd rákötözte a motort és a hátizsákot. A vonat tovagördült, mint egy színpadi díszlet, és a zöld vagonok helyett láthatóvá vált a lankás, Volgába folyó rét a tavaszi mező tarka színeivel, melyeken festőién rendeződtek el a facsoportok és a falvak. Horgászok és turisták siettek arrafelé, a vasút mögé, ahol a horgászklub, a víz és a távoli erdő várta őket. Koljának nem kis fáradságába került, amíg fölemelte a kocsi fogantyúját, és elkezdte húzni maga után az ellenkező irányba, a töltés mentén a vasúti híd felé, ahol a Hl opuska folyó partján rá kellett fordulni a Gorogyiscse faluba vezető erdei útra.

Az út egyenetlen volt, és jókora sárgödrök bukkantak fel rajta, melyek közölt zavaros patakocskák csordogáltak a Hlopuskába. A kocsi minden átkelésnél belesüppedt a sárba, és Sironyin, miután száraz helyre vonszolta, mindig leült pihenni. Mellette motorkerékpáron robogtak el a falubeli srácok, a Hlopuskán pedig a mopedekkel versenyezve motorcsónakok húztak el, és Sironyin hallásra meg tudta állapítani, melyiknek milyen motorja van, és mi a hibája. A legtöbb motorcsónak Vegerkával volt fölszerelve, a többieken egy— egy Vihr berregett. Az állomástól a folyón lehetett a legbiztosabban és a legkönnyebben megközelíteni a partján levő falut, a nagymamának azonban nem volt motorcsónakja, és azt sem tudta, hogy mikor érkezik Kolja.

Sironyin úgy vonszolta a kocsit, mint a rabszolgák a köveket Künn fáraó piramisához, és eközben mellékes dolgokról igyekezett gondolkozni, arról, hogy miért lesz egyre keskenyebb az út, ahogy távolodik az állomástól, holott semerre sem ágazik el, és hogy a lába alatt miért cuppog a víz, amikor lefelé, a folyóba is folyhatna. Vagy hogy mit fog szólni a nagymama, amikor beállít hozzá. Hiszen várja őt, de mégis úgy tesz majd, mint aki roppant meg van lepődve, és azt fogja hajtogatni, hogy ha már ilyen öröm érte, akár nyugodtan meg is halhat. A nagymama három évvel ezelőtt volt hetvenhat éves. Tavaly szintén hetvenhat volt…

Sironyin azután egy látszatra sekély, de csalóka tócsával került szembe, amely inkább hasonlított egy óceáni árokhoz, mint pocsolyához. A kocsi eldőlt, és a motor kis híján beleesett a vízbe. Nem volt más hátra, Koljának fel kellett áldoznia magát, s csaknem derékig bemászott a sárba. Ekkor ünnepélyes fogadalmat tett, hogy amint hazacipeli a motort, rögtön kipróbálja, aztán bezárja a fészerbe, és soha az életben nem tér ide vissza. Elege volt már az egészből. Megpróbálta kicsavarni a nadrágját, mire a barnás lé a cipőjére csörgött. Akinek van egy kis sütni valója, nem vesz ismeretlen típusú motort, és nem rohan hanyatt-homlok a vízhez — szidta magát Kolja.

Gorogyiscse a Hlopuska túlsó partján van. Kolja leereszkedett egészen a folyóhoz, és átkiáltott a túlpartra. Válasz nem jött, bár voltak ott néhányan, akik a csónakjukat festették, a fürdő nagy égerfája alatt pedig halászok szundítottak. Szergej nagy nehezen mégiscsak fölismerte Kolja hangját, és csónakján átment érte. Visszafelé elmesélte, hogy Kalinyinban kihúzták az egyik fogát, Gluscsenkáék eladták a házukat, és Klava, a brigádvezetőnő vadászkutyakölyköt vett. Koljától még megkérdezte, hogy megy neki a tanulás, igaz-e, hogy kitűnő tanuló és az iskola legjobbja. Kolja tudta, hogy ezeket a rágalmakat a nagymama terjeszti róla a faluban, s azt felelte, hogy nem éppen tündököl, de az iskolából még hátravan egy éve és-két hónapja.

A nagymama már a parton várta, amikor pedig meglátta Kolját, integetni kezdett, és könnyezve mondta, hogy nem bízott abban, hogy megéri ezt a nagy napot, és most már nyugodtan fog meghalni. Szergej segített hazacipelni a motort, s megkérdezte, hogy milyen típusú. Kolja azt felelte, hogy Burun.

— Nem jársz vele jól — mondta váratlanul Szergej, bár aligha hallhatott róla, hiszen csak most jelent meg a piacon.

— Miért nem? — csodálkozott el Kolja.

— Tyimohinéktól tegnap valaki ugyanilyet hozott Moszkvából, és most igencsak szitkozódik. A Nyurkin fiú is ilyet akart venni, de lebeszélték róla.

Kolja elkedvetlenedett egy kissé: arra számított, hogy rajta kívül senki sem hallott még erről a motorról.

A nagymama hallotta a beszélgetésüket, és elszomorodott, mert ebben a faluban a motor olyan volt, mint a forradalom előtt a ló. Hajó motorod volt, tiszteltek. Ha pedig vackot vettél, akkor nem lehetsz valami éles eszű.

— Érdekes egy motor — mondta Kolja, csak azért, hogy megnyugtassa a nagymamát. — Ha akarjátok, megmutatom a prospektust. Garantálva van a negyvenöt lóerő, és mindössze húszkilós. És kevesebbet fogyaszt, mint a Vetyerok.

— Akkor sem jó — gyújtott rá Szergej egy cigarettára.

— Ne beszélj hülyeségeket! — mondta szigorúan a nagymama. — Neked mindegy, hogy motorról van szó vagy egy darab kőről, így is, úgy is vízbe dobod.

A nagymama arra célzott, hogy Szergej még tavaly, egy lakodalomból hazatérőben elhagyta a motorját a Volgán. A nagymama ettől kezdve hűséges híve lett a Burun-45 motornak. Este föltette a szemüvegét, és elolvasta az egész prospektust. Időnként abbahagyta az olvasást, ujját a soron tartotta, hogy el ne tévessze, és egészen más jellegű kérdéseket tett föl.

— Apa adott pénzt?

— Még a télről maradt — mondta Kolja, miközben kicsomagolta a motort, és eltávolította a gyári védőréteget. — Eladtam a biciklit, és persze apa is segített.

— Helyes — mondta a nagymama mintegy öt perc múlva. — Megérte a fáradságot. Sokáig maradsz?

— Holnap estig. Iskolába kell mennem.

— Helyes — mondta megint a nagymama, és ajkai ismét mozogni kezdtek, amint a bonyolult szavakat betűzgette.

— Az adatai egyenesen fantasztikusak — mondta Sironyin. A motor újságpapíron hevert a szoba közepén, és a gyári furcsa illatok kiszorították a nagyanyai ház békés és meleg illatait. — Viszont kísérleti modell. Sok bajunk lesz még vele.

— Hát csak rajta! — biztatta a nagymama. — Mi, Sironyinok, mind makacsok vagyunk. Ez meg mi? — kérdezte, és kihúzott néhány lapot a prospektusból.

— Gyári kérdőívek — felelte Kolja — Egy hónap múlva vissza kell küldenem egyet kitöltve, lássák, hogyan működik az új szülemény. Fél év múlva pedig még egyet a hibajegyzékkel együtt. De ők maguk is fognak érdeklődni, tudják a címemet és a telefonszámomat.

— Még saját magukban sem bíznak — jegyezte meg a nagymama. — Sokba került?

— Száznyolcvan rubel. Nem olyan sok.

— Szóval reálisan döntöttek. Garancia van?

— Egy év. Még a pénzemet is visszakaphatom.

Másnap reggel Kolja lecipelte a motort a csónakhoz. Először is a motortartó tőkét akarta megerősíteni. A szomszéd házból azonban egyszer csak megjelent egy farmemadrágos férfi, aki egy ronggyal törölgette a kezét.

— Úgy hallom, önnek is Burunja van — szólította meg Kolját.

— Ön pedig moszkvai turista, ugye? — kérdezett vissza Kolja.

— Igen — sóhajtott a farmemadrágos, és vastag, rövid ujjával megigazította a szemüvegét. — Itt pillanatok alatt terjednek a hírek, Nekem nem volt szerencsém.

— Miért? Nem jó a motor?

— Az nem kifejezés — mondta a moszkvai turista. — Egy kész szörnyűség.

A turista leült egy gerendára, és csendben figyelte, amint Kolja megfaragja a deszkát, odaerősíti a csónakhoz, fölszereli rá a motort, és olajat tölt a tartályba. Kolja nagyon szerette volna, ha a motor rögtön beindul, mert ezzel megsérthetné önérzetében a moszkvait. Az volt az érzése, hogy a turista olyan lekezelően bánik vele, mint egy gyerekkel. Miután fölerősítette a motort, beült a csónakba, s az evezővel ellökte magát a parttól. A csónak szelíden himbálózott, fentről pedig a nagymama sietett a partra.

A motor azonnal beindult, és a moszkvai fölállt a meglepetéstől. Kolja nem sietett, hagyta, hogy a motor üresjáratban pörögjön és bemelegedjen. Hallott ugyan valami furcsa kopogást, amely nem tetszett neki, de nem árulta el, hogy aggódik. Éppen sebességbe akart kapcsolni, amikor a motor lefulladt.

Kolja sokáig rángatta a zsinórt, még a keze is elzsibbadt, de a motor meg se nyikkant többé.

— Na, ugye megmondtam! — kiáltotta a turista, és elégedetten távozott, mint aki jól végezte dolgát. A nagymama a parton állt, és továbbra is izgult.

Amikor Szergej este átment Koljáékhoz beszélgetni, Kolja a földön ült, és körülötte darabokra szedve hevert a motor. Sironyin nem volt beszédes kedvében. Egyelőre még csak egy dolgot látott biztosan, azt, hogy kész csoda volt, hogy a motor egyáltalán beindult. Itt valami alapvető baj van.

Kolja az utolsó vonattal indult vissza Moszkvába, szerencsére Szergej elvitte motorcsónakján a hídig. Kolja sajnálta, hogy nem rakta össze a motort, és nem vitte magával. Visszavitte volna az üzletbe, visszakapta volna a pénzét, és a dolog ezzel el lett volna intézve.

A lapos hátizsákban csak a karburátor hevert. Kolja tudta, hogy ha már egyszer nem mondott le rögtön a motorról, ha törik, ha szakad, meg kell javítania, még akkor is, ha minden szombaton le kell utaznia, és rámegy a fél szünideje.

A következő szombaton Kolja vissza is tért a faluba. Miután odaerősítette a satut az ablakpárkányhoz, kireszelte a lyukakat azokhoz a csapszegekhez, amelyeknek oda kellett volna ugyan illemük, de nem illettek oda, megjelent a moszkvai. Úgy viselkedett, mint egy régi jó barát, mint a közös bajban szenvedő barát.

— Ez valami tervezői szörnyszülött — háborgott. — Őrültek műve. Hát nincs igazam?

A nagymama nagyot sóhajtott. Sironyin nem kezdett el sóhajtozni, hanem azon törte a fejét, hogyan érte el az az őrült azt a sasszeget. Lehet, hogy volt egy tizenöt centiméteres horgas végű csipesze?

— Én nem tudtam hozzáférni — lihegte a moszkvai Kolja fülébe. — Földi halandó számára merő képtelenség.

A moszkvai egészen ebédig ült náluk, míg végül megszólalt a nagymama:

— Mit nézi folyton a másét? A magáé meg biztos rozsdásodik!

— Hadd rozsdásodjon! — mondta a moszkvai. — Úgyis vissza viszem. Maga nem?

— Én nem — mondta Sironyin, miközben rájött, hogyan lehet hozzáférni ahhoz a sasszeghez.

A következő szombaton Kolja nem a faluba ment, hanem a könyvtárba. A motorral folytatott harc egyre elkeseredettebb lett. Abban a pillanatban, amikor úgy tűnt, hogy Kolja áttörte a motor védőbástyáját, a motornak mindig sikerült új állásokat kiépítenie, és mindketten visszatértek az állóháborúra. Nem volt más hátra, komolyan kellett foglalkozni az elmélettel is. Kolja összeszedett vagy két tucat könyvet, a mama pedig állandóan idegeskedett, mert fia az év végén csupa ketteseket hozott haza az iskolából. Apja megpróbált neki segíteni, de nem sok sikerrel, mert mindent elfelejtett, amit az egyetemen tanult, arra a képességére pedig, hogy másokat dirigáljon, Koljának nem volt szüksége. Az iskolában Sironyin feltett két olyan kérdést a fizikatanárnak, amelyre nem tudott válaszolni, helyette viszont figyelmeztette, hogy küszöbön áll az év végi nagydolgozat. Egyszóval, nehéz volt az élet, de Kolja nem akart meghátrálni egy darab holt fém előtt.

Amikor Kolja két hét múlva ismét a faluban járt, a tócsák már majdnem felszáradtak, és át tudott úgy kelni a patakon, hogy nem lett vizes a cipője. Az erdő is kizöldült, és egyre sűrűbb lett. A moszkvai nem mutatkozott. Szergej elmondta, hogy fogta a motorját, és visszavitte Moszkvába. Sironyin kiborított a hátizsákjából egy rakás könyvet és még néhány általa köszörült alkatrészt, és még egy támadást indított a motor ellen. A nagymama már megszokta, hogy Kolja rendszeresen jön, nem beszélt többé a halálról, megpróbálta inkább Kolját a háztartásban használni, ő pedig, hogy ne kelljen kétfrontos csatát vívnia, felásta az ágyasokat, és megjavította a kerítést. A moszkvai este mégiscsak megjelent a faluban.

— Tudja, fiatalember, még csak nem is vitatkoztak — mondta. — Fölajánlották, hogy fizessek rá, és vegyek Vihrt, vagy visszaadják a pénzt. Megvettem a Vihrt. És magának is ajánlom.

— Köszönöm — mondta Sironyin.

— Tudja, mit csinál maga? — kérdezte a moszkvai. — Fából vaskarikát.

— Most már nincs visszaút — válaszolta Kolja, és körbenézett a szobán, amely könyvekkel, rajzokkal és alkatrészekkel volt telezsúfolva.

Kolja letette a vizsgáit, de nem ment el a hegymászó táborba, ahová pedig mindenki már a tél óta készült. A motor ekkor már az utolsókat rúgta. A moszkvai a Volgán töltötte a napjait, ahová minden reggel egy közönséges, de kifogástalan Vihrrel járt. Szergej is vett magának egy Sztrelát, amikor viszont Kolja ment végig a falun, gúnyos mosollyal üdvözölték, és azzal ugratták, hogy repülőgépet csinál.

Június végén megérkeztek Moszkvából Kolja barátai, Valjuzsanyin, Tanya és Emma. Koljának szerencsére az utolsó pillanatban eszébe jutott, hogy meghívta őket, s így nem kellett gyalog végigtrappogniuk a falun, mert elkérte Szergej motorcsónakját, és az állomáson várta őket.

— Hogy lesültél, úgy nézel ki, mint egy néger! — lelkesedett Emma.

— Jót tesz neked a falusi élet — szólt Tanya is.

A vendégek egy lábasnyi húst és mindenféle fűszereket hoztak magukkal a saslikhoz, valamint moszkvai híreket: ki hova utazott, és hová készül. Kolja bemutatta őket a nagymamának, és megmutatta a darabokra szedett motort, mely azonban nem tett rájuk különösebb benyomást, lévén Valjuzsanyin tipikusan humán beállítottságú, aki a bölcsészkarra jelentkezett; a lányokat pedig csak annyira érdekelte a motor, mint egyfajta közlekedési eszköz, ők inkább a nagymama báránykái vagy valamilyen virág láttán álmélkodtak. Kolja furcsállotta, hogy ilyen köznapi dolgok is lelkesedést váltanak ki belőlük, gondolatai folyton visszatértek a motorhoz, s hiába próbálta leplezni, Emma mégis észrevette:

— Bánt valami? Unatkozol velünk? — kérdezte.

Ezt pedig úgy kellett értelmezni, hogy már nem úgy viselkedsz velem, mint a télen.

— Tévedsz — válaszolta Kolja röviden.

Kolja azután átvitte barátait a szigetre, helyet kerestek maguknak a sátrak között, saslikot sütöttek, furödtek, daloltak, és még jó is volt, hogy Kolja figyelme elkalandozott, mert amikor kikísérte őket az állomásra, és a vonat után integetett, egyszer csak rájött, hogyan lehet rögzíteni a kormánymű váltóját.

— Az a kis fekete lány nagyon tetszett nekem — mondta a nagymama, amikor Kolja hazatért olyan helyes, jól nevelt volt.

A nagymama választ várt, szeretett volna elmélyedni ebben a nagymamákat mindig érdeklő témában, de Kolja csak morgott valamit a bajusza alatt, elővette a szerszámait, és gondolkozott: Ha itt még vágok egy milliméteres lyukat…

Kolja Sironyin július tizenkettedikén fejezte be a motorral folytatott harcát. Ki tudja, hányadszor ment már le a partra, és erősítette oda a motort a tartótőkéhez. A nagymama már le se ment a vízhez. Kolja végignézett a háztól a partig vezető ösvényen, melyet igencsak letaposott ezekben a hetekben. Azután az evezővel ellökte magát a parttól, és nagy nehezen kikecmergett az embemagyságúra nőtt nádasból.

Sironyin beindította a motort, s amikor az bemelegedett, sebességbe kapcsolt, és a csónak fara engedelmesen belesüppedt a vízbe. A csónak vízporfelhőt kavarva siklott, s a motor olyan csendesen, megbízhatóan és magabiztosan zúgott, akár egy elegáns autóé. A vasúti híd úgy közeledett, mintha dróton húzták volna, fütyült a szél, és Kolja megelőzte Gavrilov motorcsónakját, amely szinte egy helyben állt.

— Jól van — mondta Kolja a motornak. — Egy-null a javunkra.

Kolja nem ünnepelt, elege volt már az egészből. A többiek kirándultak, napoztak, míg ő megszállott iparosként töltötte el a szünidejét. A nagymama először nem akart hinni a fülének, csak később szólalt meg:

— Mi, Sironyinok, szörnyen makacsok vagyunk.

Kolja már Moszkvában volt, amikor egyszer csak csöngött a telefon.

— Téged keresnek — mondta a mama gyanakodva. — Egy nagyon kedves női hang.

A nagyon kedves női hang megkérdezte:

— Nyikolaj Viktorovics Sironyinnal beszélek?

— Igen — mondta Kolja.

— Abból a boltból zavarom önt, ahol a Burun-45-ös motort vette. Semmi hírt nem kaptunk még öntől: Elégedett a motorral?

— De még mennyire! — válaszolt Kolja komoran. — Köszönöm szépen a figyelmet.

Letette a kagylót. Persze, annyi reklamációt kaptak, hogy most az egész gyár ellen bírósági eljárás indul ezért az ostobaságért. Úgy kell nekik. Képzelhetjük, hogy szidhatták az eladók a gyárat. Mennyi mindent el kellett tűrniük.

Ismét csöngött a telefon.

— Bocsásson meg — mondta ugyanaz a női hang megszakadt a vonal.

Biztos abban, hogy az ön motorja működik?

— Igen — mondta Kolja, miután úgy döntött, hogy nem fogja sajnálni a kontárokat. — De csak azért, mert egyetlenegy eredeti csavart sem hagytam benne. Nyugodtan beperelhetik a kontárokat.

A hölgy elnevette magát.

— Köszönöm szépen.

Három perc múlva egy izgatott basszus hang jelentkezett a telefonban, és engedélyt kért, hogy megtekinthesse Sironyin úr motorját.

— Szintén a boltból beszél? — kérdezte csodálkozva Kolja.

— Nem.

— Akkor a gyárból?

— Gondolhatja, hogy onnan.

— Akkor hát figyeljen — mondta Sironyin keményen. — Önök nem fogják látni az én motoromat, önöket úgyis elítélik. És én nem fogom sajnálni.

— De kérem — könyörgött a basszus hang.

— Az én motorom a Volgán van — kiáltotta Kolja. — Mit képzel, majd három óra hosszat bumlizok, hogy örömet szerezzek maguknak?!

— Kolja! — kiáltott a mama a konyhából. — Hogy beszélsz?!

— Nem kell bumliznia — mondta a basszus hang. — Csak adja meg a címét, adjon engedélyt, hogy megtekinthessük a motort, és mi odamegyünk helikopteren. Ha van egy kis szabad ideje, ön is velünk tarthat.

— Micsoda? Helikopteren? Bolondot járatnak velem?

— Miért tennénk ilyet?

— Kolja, gyere vacsorázni! — szólt a mama. Te teljesen elkanászodtál a nyáron,

— Gorogyiscse a falu neve, kalinyini járás mondta Kolja váratlanul, mert hirtelen belátta, hogy a hang nem tréfál, nekik valóban minden olyan balul sikerült, hogy még helikopterre sem sajnálják a pénzt, csak hogy lássanak egy működő Burun-45-öt. Hát hadd nézzék meg!

— Látod — mondta a mamának, s hangjában büszkeség érződött az én motoromtól függ a gyár egész sorsa.

— Holnap még ki is tüntetnek — mondta a mama, akit azért komolyan bántott, hogy fia ennyire durva lett.

A gyáriak másnap már Sironyinéknál voltak. Kitüntetés nélkül ugyan, de ott voltak, egy komoly, kövér, vastag keretes szemüvegű úr és egy zilált, meghatározhatatlan korú férfi.

— Nyikolaj Viktorovicsot keressük — mondta a komoly és kövér úr.

Az apa, aki ajtót nyitott, nem értette a dolgot, és visszakérdezett: — Talán Viktor Sztyepanovicsot?

— Nem — mondta a komoly és kövér úr. — Nyikolaj Viktorovicsot. Ön vett Burun-45-ös motort?

— Kolja — szólt az apa.

Kolja az ajtó mögött állt, és mindent hallott. Rögtön kiment az előszobába.

— Nyikolaj Viktorovicshoz van szerencsénk? — kérdezte a komoly és kövér úr cseppet sem csodálkozva.

— Igen. Én vettem Burunt, és velem beszélt tegnap telefonon.

— Helyes — mondta a kövér úr, és a zilálthoz fordult. — Mit tegyünk hát?

A zilált úr félrehajtotta a fejét, és rákacsintott Koljára.

— Senki sem segített?

— Miben? A motorjavításban? Senki. Nem is engedtem volna, mert összetörte volna a fejét, az biztos.

— Helyesen tetted — mondta a kövér úr. — Most pedig gyere velünk!

— Elnézést — szólt közbe apa —, de nem egészen értem…

— Szeretnénk, ha a fia eljönne velünk a kísérleti üzemünkbe — mondta a kövér úr.

„Az én szaktanácsaimra van szükségük” — kívánkozott ki Koljából, de uralkodott magán, nehogy hencegőnek látsszék.

— Ne haragudjanak, hogy nem megyek ki — szólt ki a mama a konyhából —, de hagymát vágok. Aztán nekem vacsorára itthon legyél!

— Igyekszünk majd. És köszönöm a segítségét — mondta a zilált úr apának, bár nem volt egészen világos, hogy mi is volt ez a segítség.

A ház előtt egy Volga várta őket, a kövér úr a sofőr mellé telepedett le, a másik pedig Koljával a hátsó ülésre. Kolja kinézett az ablakon, és nagyon szerette volna, ha Emma véletlenül éppen akkor menne el a ház előtt, és megkérdezné: „Hát te meg hova mész, Kolja? Hiszen holnap dolgozatot írunk.” Ő pedig hanyagul válaszolná: „El kell mennem egy gyárba, látod, még kocsit is küldtek értem.” Persze, ha szatyorral a kezében tejért menne a boltba, biztos, hogy legalább húsz ismerőssel találkozna. Bezzeg, amikor kocsit küldenek érte, akkor mindenkit mintha a föld nyelt volna el.

— Figyelj ide, Kolja — szólt a zilált úr. — Miért nem tetszett neked a gyári kondenzátorunk? Miért cserélted ki?

Kolja visszatért a földre a mennyekből. „Sok gyerekesség van még benned — mondta magának némi rosszallással. — Úgy beszélnek veled, mint egy komoly férfival, és neked meg ki tudja, min jár az eszed.”

— Önök meg vannak elégedve a gyári kondenzátoraikkal? — kérdezett vissza Kolja, s megnyomta a „gyári” szót. — Jó kis firma.

A zilált úr fölnevetett, a kövér pedig hátrafordult és megkérdezte:

— Sironyin, mondja csak, milyenek az iskolai eredményei? Ez a kérdés nem tartozott a tárgyhoz, és egyáltalán nem volt Kolja ínyére.

— Mi köze van ennek az egészhez?

— Nagyon is sok — válaszolta a kövér. — Remélem, hogy nem fog félrevezetni.

— Miért vezetném félre?

— Több oka is lehet rá — válaszolta rejtélyesen a kövér, és visszafordult.

A gyár a Cserjomuski kerületben volt, egy csupa üveg és alumínium épületben. Sironyint bevezették egy nagy terembe, amely a szanatóriumok halijaira hasonlított. A fal mellett fotelek álltak, középen pedig egy nagy, piros szőnyeg.

— Várj egy kicsit, Kolja! — mondta a zilált úr. — És ismerkedj meg addig az urakkal!

A fotelekben még két ember ült. Olyan keserves képet vágtak, mintha fogorvosra várnának. Kolja leült az egyik, egy sovány, Bozontos, csupa szőr férfi mellé.

— Sironyin — mutatkozott be Kolja.

— Tumanyjan — mondta a szakállas. — Szintén a motor miatt került ide?

— Miért adta volna fel? — szólt közbe a harmadik úr, egy idős, negyven év körüli férfi, aki divatos öltönyt és csokomyakkendőt viselt. — Ha már elfecsérelte rá az egész szünidejét.

Ekkor belépett a szobába a zilált úr, a kövér úr és egy kék köpenyes öregember. — Jó napot — köszönt az öreg magas hangon. — Örülök, hogy találkozhatom önökkel, és remélem, hogy meg fogjuk érteni egymást.

Majd a kövérhez fordult, és Koljára mutatva megkérdezte:

— Ez az a Sironyin?

— Ez — mondta a kövér, mintha minden szörnyű hibának Sironyin lenne az oka.

— Nono — mondta vidáman az öreg — mi, azaz Szergej Petrovics Becker akadémikus és Sztoljarov professzor barátom — mutatott a ziláltra azért hívtuk ide önöket, mert mi találtuk fel a Burun-45-ös motort.

Az akadémikus szünetet tartott, és a vendégekre nézett, mintha azt várta volna, hogy szitkokkal árasztják el. A vendégek azonban hallgattak, és semmit sem értettek.

— Nincs kérdésük? — kérdezte Becker. — Kiváló. Önök mind kitartó és állhatatos emberek, így tehát, ismétlem, mi találtuk föl a csodamotort, a holnap motorját, és a kereskedelemmel történt megállapodás szerint forgalomba is hoztuk. Összesen tizennyolcezer-hatszáz olcsó Burun motort adtunk el. A mai napig tizennyolcezer-ötszázkilencvenhat motort vittek vissza az üzletekbe. Egy motort tulajdonosa dühében belevágott a vízbe, további hármat pedig rendbe hoztak, és azok kiválóan működnek is. Miről tanúskodik mindez?

Senki sem válaszolt.

— Arról tanúskodik, hogy a motort úgy találtuk fel, hogy az teljesen használhatatlan. Potenciálisan remek egy motor, a gyakorlatban azonban lehetetlen üzemképes állapotba hozni. És egész intézetünk gondoskodott arról, hogy ez még véletlenül se történhessen meg. Nem tréfálok: a motort egyszerűen nem lehet beindítani, holott ez a legjobb az összes létező függesztett csónakmotorok között.

— Én semmit sem értek — szólalt meg Tumanyjan.

— Mi értjük. Látjuk, hogy ezer olyan ember között, akik szeretik a technikát, és van bátorságuk ahhoz, hogy egy teljesen ismeretlen típusú motort vegyenek, akadtak hárman, akik annyira illogikátlanok és makacsok voltak, hogy fittyet hánytak a logikának, és nagyszerű állapotba hozták a motort.

— Hogyhogy? — kockáztatta meg a kérdést Kolja.

— Figyeljen ide. Először elmagyarázom, hogy miért éppen csónakmotort választottunk a kísérletünkhöz, hiszen választhattunk volna autómotort is. Ha teszem azt Zaporozsec-sorozatba tettük volna ezeket a szörnyszülötteket, akkor tulajdonosaik rögtön műhelybe vitték volna őket, és onnan visszakerültek volna hozzánk. A motorcsónak-tulajdonosok azonban a városoktól messze, szabad idejükben és magányosan űzik hobbijukat. Tudják, hogy motorjaik kiszámíthatatlanok, és személyes, humánus bánásmódot igényelnek. A hajósok magukra vannak hagyatva, hiszen ha a motor lakott területtől tíz kilométerre döglik be, aligha esik meg, hogy éppen arra jár egy jóságos ezermester, aki mindent megjavít helyettük. A csónakmotor éppen ezért kiválóan alkalmas a műszaki tehetségek felkutatására és kipróbálására. Kísérletünk sikerrel járt. Nagyon sokba került az államnak, de remélem, hogy költségeink meg fognak térülni.

— Azt hittem, hogy el fogják ítélni magukat — mondta Tumanyjan.

— És most hogyan lesz tovább? — kérdezte Kolja.

— Hogyan tovább? Tumanyjannal és Peszkovszkijjal — az akadémikus az idős piperkőc felé bólintott minden rendben van. A mai naptól kezdve intézetünk alkalmazza őket. Új, univerzális motoron kezdünk el dolgozni, olyanon, amelyet sajnos nem lehet föltalálni. Önöket mindannyiukat alaposan próbára tette a Burun, és önök kiállták a próbát.

— De mégis… — kezdte Tumanyjan.

— Minden el van intézve — válaszolta az akadémikus. — Még a felesége is beleegyezett. Ami pedig Peszkovszkijt illeti…

— Minek rólam beszélni — mosolyodott el az öreg piperkőc. — Egész életemben arról álmodoztam, hogy lehetetlen dolgokkal foglalkozhassak.

— A legnehezebb dolgunk Kolja Sironyinnal van — mondta a kövér úr, aki az akadémikus helyettese lehetett a termelési ügyekben. — Még hátravan a tizedik osztálya.

— Nem tehet róla, hogy ő a legfiatalabb köztünk — tiltakozott Sztoljarov professzor. — Tanulni és dolgozni fog. Hiszen a Sironyinok makacsok.

— Kolja azt gyanította, hogy Sztoljarov Gorogyiscsében járt, és a nagymamától hallotta ezeket a szavakat.

— Remélem, hogy nem lesz nehezebb, mint megjavítani a Burunt — mondta Kolja.

— Biztos vagyok benne, hogy nehezebb lesz — válaszolta az akadémikus.

Sölch Ágoston fordítása

Загрузка...