HA NINCS MIHAIL…

1. MARINA:

— Elmondok természetesen mindent, sorjában. Semmi értelme, hogy valamit eltitkoljak, annál is inkább, mert kezdettől fogva gondoltam, jobb lett volna, ha otthon maradok. De Raja olyan kedves, nem is képzelik, milyen csodálatos asszony, mindig segítőkész, soha nem tagad meg semmit, meg aztán vele mindig értelmesen telik az idő. Nem sok barátom van, és hát, tudják, ahogy mennek az évek, egyre kevesebben lesznek, de néha azt gondolom magamban, az életnek akkor van értelme, ha akadnak köztünk olyan emberek, mint Raja. A férjét már régebben is ismertem, de csak felületesen. Tudtam; hogy Rajának nem könnyű vele. Nagy reményeket fűztek hozzá, feltalált valamit, fényes jövőt jósoltak neki — aztán egy átlagos tervező lett, nem jobb, sőt talán rosszabb, mint a többi. Hát aztán? De Mihail soha nem felejtette el azt az órát, amikor a világ szeme rajta volt, a csillagórát, ugye olvasták Zweiget? Kudarcait pedig senkinek nem bocsátotta meg. Legkevésbé Rajának, aki etette, ruházta, otthoni munkát vállalt, ha Mihail éppen otthagyta a soron következő intézetet, mert hát ugyebár irigyelték. Vannak ilyen emberek persze, nehéz velük mindenütt, de otthon még nehezebb. Ugye értik, mit akarok mondani? Nem, ez ide tartozik, közvetlenül ide, mert minden másként alakult volna, ha Mihail más ember, vagy ha Raja nem olyan, amilyen, vagy ha én másként viselkedem.

Nos, Raja meghívott, menjek velük gombázni. Mindenki tudja, mennyire szeretek gombát szedni. Előfordul, hogy a többiek alig találnak pár szem galambgombát, de én ritkán térek vissza tele kosár nélkül. Mihailéknak van egy festő ismerősük, a nevére nem emlékszem, nem is volt lényeges szerepe az egészben. Megérkeztünk, az idő nem valami fényes, esőre áll. Egy darabig üldögéltünk a festővel, ő egyedül él, később elindult vissza Moszkvába, bennünket meg ott hagyott a nyaralóban. Még mindig nem történt semmi, de aztán Mihail azt kérdezte:

— Mikor akartok felkelni?

Minket elbágyasztott az utazás, ráadásul aznap dolgoztunk, elfáradtunk, mondtuk is, nincs szándékunkban sietni. Kelünk, amikor kelünk. Erre Mihail kijelenti:

— Reggel hatkor ébresztő!

Kérleljük, legalább nyolckor. Mihail meg csak hajtogatja, hogy ha sétálgatni akarunk az erdőben meg tollaslabdázni, akkor tegyünk úgy, ahogy akarunk, ő bizony felkel hatkor, és nagyon jól meglesz nélkülünk. Na, látom, már kezd bepörögni — az este többször próbált velünk összeveszni mindenféle apróságon, de egyszer sem sikerült. Raja mindig engedett, belőle meg nem futotta az indulat. Most sem álltunk le vele vitatkozni, lefeküdtünk aludni. Hatkor Raja felköltött, összeszedtük magunkat, reggelit készítettünk. Mihail természetesen alszik, esze ágában sincs felkelni. Kérdezzük, miért kellett nekünk hajnalok hajnalán kelni. Mihail pedig anélkül, hogy kinyitná a szemét, mondogatni kezdi, hogy rossz az idő, és itt nincs is gomba, azonkívül meg ő pihenni jött — és leadja ugyanazt a szöveget, amit mi tegnap, csak úgy, mintha egyedül neki jutott volna az eszébe.

Fél tízkor léptünk ki a házból, és elindultunk az erdőbe. Az idő tényleg nem valami biztató, és Mihail félúton győzködni kezd bennünket, hogy mindjárt itt a vihar, és mindnyájan bőrig ázunk, és sietni kell haza, és hogy micsoda bolond ötlet ilyenkor elindulni gombát szedni. Viharnak persze nyoma sem volt, közönséges kis eső készülődött, ami az átforrósodott erdőben még kellemes is, különben sem vagyunk cukorból.

Aztán kisütött a nap, és akkor Mihail arról kezdett beszélni, hogy napszúrás fenyegeti, és a növényzet milyen csenevész, meg hogy mindjárt itt vannak a szúnyogok is. Ilyen hangulatban értük el az erdőt.

Az erdőbe érve Mihail rögtön közölte, hogy ha itt valamikor volt is gomba, az a forradalom előtt és a demográfiai robbanás előtt lehetett. Most már több az ember, mint a gomba. De míg a mezőről bármikor kész lettem volna visszafordulni és hazautazni Moszkvába, és csak a Raja iránti sajnálatom tartott vissza; az erdőben a magam ura voltam. Good-bye — kiáltással otthagytam őket, és mentem a magam útján. Raja megpróbált utánam jönni, de Mihail jelenetet rendezett, hogy őt senki se szereti, és mindenki azon igyekszik, hogy ő a farkasok és a szúnyogok martaléka legyen. így aztán egészen egyedül maradtam, és délig kedvemre szedtem a gombát.

Azt kérdezik, hogyan találtam. Rajtam kívül senki sem találta volna meg. Felemeltem a fenyőágakat, benéztem a bokrok alá, gombát kerestem — és egy vasdarabot találtam. Vagy két centiméterre állt ki a földből, nem többre, mintha réges-régen, ezer éve pottyant volna oda és fúródott volna bele. Elcsodálkoztam, hogy nincs rajta semmi rozsda. Csillog. Volt nálam kés. Elkapartam körűié a tűleveleket, megmozgattam, és kijött a földből. Hogy milyen volt? Hát hiszen lerajzoltam, leírtam már. No jó, elmondom még egyszer. Hosszúsága körülbelül tizenkét centiméter volt, kristályhoz hasonlított, de oldalt kiállt belőle valami fogaskerékféle. Érdekesnek találtam, nem szépnek, érdekesnek. Olyan volt, mint egy absztrakt szobor. Arra gondoltam, ha a tálalóra állítom, jobban mutat majd, mint bármilyen csecsebecse. Nehéz volt, de nem túlságosan. Visszamentem a tisztásra, ahol megbeszéltük, hogy találkozunk. Hallom, hogy Mihail már tombol: „Miért is jöttünk vele?! Fél napot elveszítettünk. Gomba egy szem se, inkább otthon pihentem volna!” Ez mind rám vonatkozik, de nem szólok semmit, csak mutatom a gombával teli kosarat. Látom, hogy Mihail legszívesebben azt mondaná, hogy a gombáért a szomszéd piacra futottam, és rubelenként vettem csomóját, de ilyet ő nem mond, inkább kijelenti, hogy ezek a gombák fabatkát sem érnek, mind mérgesek, még azok is, amelyek vargányának látszanak, és különben is ezek egyáltalán nem vargányák, hanem sátángombák — van ilyen, de minden bolond meg tudja különböztetni a vargányától. Raja már majdnem sír, bánja, hogy elcsalt, de engem valahogy nem kedvetlenít el különösebben az egész… Ekkor Mihail meglátja a vasdarabot, és kijelenti, hogy azonnal el kell dobni, és ő egyáltalán nem érti, hogyan dobálhatnak el az emberek mindenféle vasdarabokat az erdőben, mintha én szórtam volna tele ilyenekkel az erdőt, és kiragadja kezemből a vasat. Aztán, mondván, hogy mi tönkretesszük a természetet, a bokrok közé hajítja. Próbálom humorosan elütni a dolgot, mondom neki, hogy ő maga teszi tönkre a természetet, én ugyanis a vasdarabot a szobámba akartam tenni, ott senkit sem zavart volna. Itt meg a bokrok között valami nyúl majd megsebzi vele magát. Ezekkel a szavakkal bemászok a bokorba, fogom a vasat, és viszem tovább. Mihail morog, de hát érdekel is az engem.

Aztán, amikor már a villamoson utaztunk, Mihail megint észrevette a vasdarabot, és újra foglalkozni kezdett vele. Forgatta erre-arra, valamilyen különös szimmetriatengelyt látott meg benne, és a fogaskerékben is felfedezett valamit, és szidni kezdte a konstruktőröket, akik eddig ilyen egyszerű dologra nem jöttek rá, hanem kitaláltak mindenféle mást, és vele, Mihaillal nem osztották meg gondolataikat. Aztán végleg elvette tőlem a vasat, és azt mondta, meg kell mutatnia főnökeinek, mert mégiscsak gyalázat — pénzt nem adnak, mások meg csak kidobálják az ablakon. Mondom neki, hogy nincs szándékomban megválni a vasdarabtól, a tálalóra fogom tenni. Mihail már majdnem sírva fakadt, mégsem adtam volna oda neki, de Raja olyan esdeklő szemmel nézett rám, hogy beadtam a derekam. Mihail pedig szavát adta, hogy feltétlenül visszakapom, mihelyt megmutatta főnökeinek. Többet a vasdarabot nem láttam.

2. RAISZA:

— Nagyon nehéz nekem a férjemről beszélni. Tudom, hogy sok hibája van, de melyikünk tökéletes? Mihail nagy gyerek. Nem volt könnyű az élete. Igazságtalansággal, meg nem értéssel kellett szembenéznie. Higgyék el, Mihail nagyon tehetséges konstruktőr, és talán az én hibám, hogy nem noszogattam, nem piszkáltam a hiúságát, sőt elnéző voltam vele. Mint anya, aki tudja, hogy nem szabad a gyereket kényeztetni, mégis kényezteti. Ezért történt minden, én vagyok a hibás.

Hogy mondják? Igen, nekem akkor a villamoson természetesen Marina mellé kellett volna állnom. De nagyon elfáradtam aznap: sokat jártuk az erdőt, gomba alig volt, Mihail kedve elromlott, és amikor észrevettem, mennyire szeretné megszerezni azt a játékszert, úgy döntöttem, hadd legyen meg a kedve, talán mint tervezőnek is hasznára válik. „Néha elég neki egy kis lökés, hogy a fantáziája meginduljon, és hát ez végül is mindenki javát szolgálja. Marinánál meg csak díszként állt volna az a vasdarab a tálalón, haszontalanul.

Marina, a csodálatos, okos és jószívű Marina hallgatott rám, és bár nem szívesen vált meg a vasdarabtól, odaadta Mihailnak.

Otthon Mihail egész este rajzolt, arról beszélt, hogy megdöbbenti a vasdarab mesébe illő aszimmetriája, minden oldalról megnézte és lemérte, azt mondta, elviszi valahová, én azonban nem nagyon hittem benne, mert Mihail már annyiszor lángolt, és aztán kihunyt benne a lelkesedés, így volt a vassal is, két nap múlva már nem érdekelte. Ott hányódott az asztalon, mondtam is neki: „Adjuk vissza Marinának, már kérte.” Mihail persze felfortyant, én nem folytattam a vitát, hanem reggel lopva kivittem a vasdarabot az erkélyre, és ott hagytam. Úgy gondoltam, ha azonnal odaadom Marinának, Mihail észreveszi, és nagyon bánatos lesz. így meg ha keresi, majd azt mondom, ott van az erkélyen. Eltelik néhány nap, és elfelejti.

Nem, én akkor nem vettem észre semmit. Ugyanolyan volt a súlya is, a nagysága is. Másnap nagy eső volt, Mihail kinézett az ablakon, és meglátta a vasdarabot. Nagyon elkeseredett, behozta, megtörölte, és azt mondta, én egyáltalán nem gondolok a jövőjére. Elnézést, hogy így beszélek Mihailről, de akkor nem tudtam magamon uralkodni, megmondtam, hogy az ilyen játékok csak az élet illúzióját keltik, az igazi élet pedig elmegy mellettünk. Goromba voltam, túl sok jött össze, és én igazságtalanul rátámadtam. A súlyos szavak után úgy járkáltam, mint egy megvert kutya, Mihail is elkomorult, újra mérni kezdte a vasdarabot, és rajzolt valamit. Aztán, amikor már megvacsoráztattam, és újra szóba állt velem, hirtelen azzal állt elő, hogy én rossz vonalzót csempésztem a keze alá. Nem értettem. Milyen rossz vonalzót? Minden vonalzó egyforma. Nem — mondja én minden mérését elrontottam, hol van az ő vonalzója? No, megtaláltam a vonalzót, újra lemérte a vasat, feljegyzett valamit, teljesen elkeseredett. Megsajnáltam, odamentem hozzá, először szóba sem akart állni velem, magában morgott, aztán megszánt, és elém tette a vasdarabot. „Megnőtt egy kicsit” — mondta. Ránézek, nem látok semmit. De nem álltam le vele vitatkozni, gondoltam, nagyon kimerült. A vasdarabot csak este vettem kézbe, amikor Mihail elment valahová. Alaposan megnéztem, és úgy tűnt, hogy az oldalán egy másik kerék nőtt, kicsi, egészen kicsi, mint egy borsószem. Hol mutassam meg ezt a kis kereket? Ezen a rajzon? Igen, itt volt.

És akkor elkövettem még egy hibát. Megmondtam Mihailnak, itt az ideje, hogy megmutassa a szakembereknek. Bizonyára elvesztették, és most keresik. Az önérzetére is próbáltam hatni. „A te intuíciód — mondtam — kezdettől fogva azt súgta, hogy a vasdarabbal valami nincs rendben.” „Nem, az intuícióm becsapott” — közölte, és rám parancsolt, hagyjam békén, majd ő eldönti, mit kell tennie. Nekem kellene — gondoltam de annyi a dolgom… Még egyszer megmondtam, hogy én az ő helyében… és így tovább. Felfortyant, és a vasdarabot a szemetesvödörbe dobta. Én meg lopva újra kivittem az erkélyre, hogy majd visszaadom Marinának.

Eltelt három-négy nap. Nem is néztem a vasdarabra. Hogy eső volt-e? Igen, azokban a napokban mindig esett. A balkonra csak negyedik nap este mentem ki, hogy megnézzem a virágokat. Már sötétedett, és amikor megbotlottam a vasdarabban, nem is értettem mindjárt, miről van szó. Nagy, bonyolult alakzat feküdt előttem, minden oldalán több kis kerékkel, amikor pedig lehajoltam, és megpróbáltam felemelni, látom, hogy eltörte a virágládát. Ott hever a földön, és csillog a szürkületben. Úgy megijedtem, hogy Mihailért kiáltottam. Mihail kijött, úgy csinált, mint aki nem csodálkozik, sőt azt mondta: „Tudtam.” Az ördög mondatta velem: „Tudtad, hogy a vasdarabod eltöri a virágládát?” De ő komolyan válaszolt: „Ez egy öngerjesztő automata rendszer, az a gyanúm, hogy más csillagrendszerekből küldték ide információgyűjtés és tárolás céljából.”

Lehet, hogy a szavakra nem pontosan emlékszem, de az értelmük ez volt. Én meg még olajat öntöttem a tűzre: „Hát a szemetesvödörben lehet is információt gyűjteni!” Mihail óvatosan felemelte a vasdarabot, szó nélkül bevitte a szobába, egyenesen az abroszra tette, mint egy kristályvázát. Akkor én is megszemléltem. Amit korábban vasdarabnak lehetett nevezni, az most egész gép volt. Az a borsónyi kerék is tenyér nagyságúra nőtt, nem egyszerűen kerék volt már, hanem három részből álló, egymásba folyó valami, és ha az ember hozzáért, forogni kezdett. Fogaskerékből nyolcat számoltam. Voltak ott vezetékek, kristályok meg minden. Igazából nem hittem el, hogy egy automata rendszer fekszik előttem, de persze meglepődtem, és azt mondtam: „Elviszed hát végre?” Szinte riadtan nézett rám, és így pattogott: „Megbolondultál! Ez az én egyetlen esélyem!” A sarokba hurcolta a gépet, az íróasztalára, és kezdte rajzolni, mérni, mint a gyerek az új játékot — nem adom és kész! Hát mit kellett volna tennem? Felhívni a rendőrséget vagy a Tudományos Akadémiát? Kérem szépen, van nálunk egy vasdarab, minden oldalán kerekek, az erdőben találtuk, az erkélyen nő, a férjem pedig úgy véli, hogy a marslakók küldték hozzánk, hogy információt gyűjtsön.

Akkor este Mihail sokáig üldögélt a vasdarab mellett. Én elaludtam, mert kimerített az a nap, de nagyon nyugtalan voltam, s valami kellemetlen előérzet felébresztett. Látom, hogy Mihail az asztalra borulva alszik. A gép megint nagyobb lett, már majdnem az egész asztalt elfoglalta, a virágváza mellette fekszik, a fogaskerekek döntötték le, a víz kiömlött belőle, de a padló száraz és az asztal is. És akkor az az érzésem támadt, hogy az a gép él. Élő, okos, alattomos, szomjas, de majd éhes is lesz — és elfogott a rémület. „Misa! Misa! Jól vagy?” — kiáltottam. Misa felemelte a fejét, elnehezült szemhéjával pislogott, nem tudta, hol van, mi történik vele. Aztán rám mordult: „Menj aludni!” Engedelmeskedtem, de sokáig nem aludtam, forgolódtam, gondolkodtam és átéreztem, milyen belső harc dúl most Mihailban.

Reggel elmentem dolgozni, Mihail még aludt, ránéztem a gépre. Körülötte szétszórt papírok — egyszerűen szörnyűség. Mind összefirkálva számokkal, képletekkel, rajzokkal. Az egyik kis kerék külön hevert. Megnéztem, talán magától tört le. És akkor megláttam a fűrészt és a fémtörmeléket. Szóval lefűrészelte. Meg akartam kérdezni, de nem mertem felébreszteni. Mindjárt dolgozni kell mennie. Beállítottam az ébresztőórát fél kilencre, és elmentem. Egész nap nagyon rossz hangulatban voltam. Fel is hívtam Mihailt a munkahelyén. Azt mondják, nincs benn. Akkor a lakást hívtam. Mihail sokáig nem jött a telefonhoz, végül felvette, és morcosán beleszólt. Kérdezem, mi újság. Azt feleli: „Minden rendben, nem érek rá.” Kérdezem: „Talán rosszul érzed magad?” „Nem, jól vagyok.” Akkor én buta fejjel szemrehányást tettem neki, amiért lefűrészelte a gépről azt a kis kereket. Ha tudnák, mi történt! „Nem lármáznád fel egész Moszkvát? Én — mondja — éjszakákat nem alszom, keresem a készülék titkát, a jövőm függ tőle. Ez az egyetlen és talán utolsó lehetőségem, hogy elinduljak 4 halhatatlanság felé. — így mondta: „a halhatatlanság felé”. — Nekem most, azonnal, még ma meg kell fejtenem ennek a szerkezetnek a működési elvét — folytatta. — Ez az istenek ajándéka, nekem küldték, személyesen nekem, hogy kihívják az önérzetemet, tehetségemet.” És letette a kagylót.

Még vagy két órát kínlódtam a munkahelyemen, aztán elkéredzkedtem és rohantam haza. Mihail nagyon ideges, csak el ne kövessen valamit! Sajnáltam Misát is, a gépet is. Tudom én, hogy nem lehet összehasonlítani egy élő, hozzám közel álló embert egy nem tudni, honnan való vasdarabbal. De nem tudtam szabadulni attól a borzasztó érzéstől, hogy a gép él. Sokáig vártam a trolibuszt, aztán eszembe jutott, hogy nincs otthon semmi. Elfutottam az üzletbe, én vagyok a hibás — amikor megérkeztem, Mihail sehol, a gép apró darabokra törve… Felüvöltöttem. A lakásban fojtogató füst terjengett. Mihail még a jegyzeteket és a papírokat is elégette. Nem bírta a feszültséget, nem tudott megbirkózni a maga esélyével. Éppen ettől féltem. És akkor nyílt az ajtó, megjelent Mihail hetykén, vidáman. „Mit tettél?” — kérdeztem. Zavarba jött, mert későbbre várt. „Miért, bántottalak talán? — kérdezte, majd így folytatta: — Tovább gondolkoztam, és rá kellett jönnöm, hogy ez számunkra idegen, gonosz értelem. Nem vagyok képes megérteni, sem én, sem az emberiség. Harcolni kell ellene…” És ott állt előttem, mint egy rakás tehetetlenség.

3. MIHAIL:

— Egyáltalán nem értem, hogy mi ez a kihallgatás, és úgy gondolom, nincs joguk hozzá. No jó, tegyük fel, hogy nem kihallgatás, hanem beszélgetés, akkor is, mi itt nem egyenlő felekként beszélgetünk. Én semmiben sem érzem bűnösnek magam. Engem az az ésszerű meggondolás vezérelt, hogy ez a szerkezet egy idegen és számunkra ellenséges értelem szüleménye, és ha én nem semmisítem meg, az egész világ elpusztulhat tőle. Hogy milyen alapon állítom ezt? Tapasztalatom, mérnöki és feltalálói tapasztalatom, végtére is intuícióm alapján.

— Ez nem logikus, Mihail Anatoljevics. Ha ön annyira meg volt győződve az igazáról, mi késztette arra, hogy másnap összeszedje a roncsokat, és behozza az intézetbe?

— Ezt az alakot én megöltem. De a darabjai még jó szolgálatot tehetnek a tudománynak. Lépésem világos.

— Felesége ragaszkodott hozzá, hogy így tegyen?

— Szó sincs róla. Feleségem csekély műveltségű asszony, fel sem foghatta, mi motiválta cselekedeteimet. Miért, talán ő azt mondta?

— Nem. Ő erről nem beszélt. Én tételezem föl, hogy a felesége, amikor meglátta az ön kutatómunkájának gyümölcsét, elhatározta, hogy a maradványokat elviszi valahová, ön pedig megijedt, és inkább maga tette meg ugyanezt.

— Tehát elmondta, — így volt?

— Ez nem tisztességes játék.

— Ön azt hitte, megmutathatja környezetének, hogy többre képes, mint gondolnák. Amikor pedig ráeszmélt, hogy ez a berendezés meghaladja az értelmét, hogy belőle önnek semmi haszna nem lehet, összetörte, hogy ne kerüljön olyanok kezébe, akik meg tudják érteni, boldogulnak vele, ön pedig nem lesz ott, részvételére nem tartanak igényt.

— Ha fenyegetni akarnak, felállók és elmegyek. Nekem semmi érdekem nem fűződött ehhez a dologhoz. Az emberiséget védtem a kívülről jövő veszély ellen. Feltételezhetnek rólam, amit akarnak, én nem félek maguktól, és senkitől sem félek, sem itt, sem máshol.

— Rendben van. Látom, nem tudom megingatni az önbizalmát. Bár az a gyanúm, hogy az önbizalom kezdettől fogva hiányzott önből. De miért égette el a feljegyzéseket és a rajzokat? Segítségünkre lehettek volna.

— A megértés veszéllyel jár. Ez egy olyan játékszer volt, melyet azért küldtek a távolból hozzánk, hogy aztán leigázza az emberiséget.

— Szeretnék hinni az őszinteségében, de sajnos nem tudok. Ön el akarta felejteni ezt az egészet, mint ahogy eddig is elfelejtette kudarcait azzal, hogy másokra hárította értük a felelősséget. Ám amikor látta, hogy mindig engedelmes felesége mégis összeszedi a vasdarab maradékait, megértette, hogy ez egyszer nem sikerül érvényesítenie akaratát, és hozzánk szaladt az első verzióval. Emlékszik még rá?

— Nekem mindig csak egy verzióm volt.

— Én emlékszem. Idejött és közölte, hogy az erdőben találta ezeket az elemeket. Úgy, ahogy vannak. Aztán belezavarodott a mesébe, és mi nem hittünk magának. Még azt sem tudta pontosan megmondani, hol találta. Aztán megjelent a színen a felesége…

— Nem akartam hozzám közel álló embereket belekeverni ebbe a históriába.

— Kötve hiszem…

4. MARINA:

— Hát ez az az erdő… Persze hogy emlékszem. Mihail itt kezdett hisztériázni, hogy jön az eső, és gyorsan vissza kell fordulni. Innen a bokroktól mentem egyedül. Úgy gondolják, hogy az egy gondolkodó gép volt? Képzeljék, micsoda szörnyűség, én a tálalóra akartam állítani dísznek! És ráadásul ez a história, hogy Raja otthagyta Mihailt! Úgy érzem, mintha én is oka lennék — ha nem adom oda a vasdarabot, minden marad a régiben. El sem hiszik, mennyire sajnálom Raját. Nem, neki már rég ott kellett volna hagyni Mihailt — nem élet volt az, csak szakadatlan kínlódás. De mégis a család…

Most balra, ezen az ösvényen! Én nem szoktam az ösvényeken járni, de azon a reggelen mindjárt láttam, hogy elkéstünk, és itt már nincsen gomba. Ezért először vagy kétszáz lépésre bementem az erdőbe, és csak aztán kezdtem körülnézni. Itt találtam az első gombát, és mondják csak, tényleg úgy gondolják, hogy ez a szerzet fenyegetett bennünket? Nem? Én sem hiszem, olyan kedves volt és szép. De ha egyszer gép, akkor miért nőtt, és miért ivott? Tudom, Raja elmesélte, hogy megitta az egész vizet a virágok alól. Mihail tehát gyilkosságot követett el? Olvastam egy fantasztikus regényt, abban is az volt, hogy semmiképpen sem szabad idegen civilizációk képviselőire lőni, még ha azok egyáltalán nem is hasonlítanak az emberre. Mihailnak persze nincs igaza, és amikor megvitattuk a munkahelyen ezt a dolgot… Miért? Igaz, maguk megkértek, hogy ne beszéljünk, de hogy lehet nem beszélni, ha ott vagyok én is, Raja is meg minden problémája. Mindegy, kevesen hittek nekünk. Szóval, amikor megvitattuk, Tyemnyikov — pedig ő nagyon művelt és okos ember — azt mondta, hogy Mihailnak kapcsolatot kellett volna keresni ezzel a lénnyel, nem pedig pánikba esni és megsemmisíteni. Én nem ítélem el Mihailt, azaz elítélem, de nem annyira, mert én is megrémültem és elfutottam volna… Most merre is? Hadd gondolkozzam. Jobbra, a vízmosásig, aztán azon át. Jó, hogy gumicsizmát húztam, ott nedves a talaj. De hát biztosan maguknak is megvan a saját verziójuk. Mit gondolnak, tényleg más bolygóról érkezett az a valami? És hogyan repült ide?

— Nekünk, Marina, nem könnyű a végleges következtetést levonni. Feltételezzük, hogy a világűrből érkezett. De ha elmondjuk, maga mindjárt elszalad, és riasztja egész Moszkvát. Az isten se tartóztatja fel.

— Én semmi fölöslegeset nem mondok, rám lehet számítani. Tudják, az iskolában mindig azt mondták, Marina hallgat, mint a sír, mert nálam senki sem tudott jobban titkot tartani. És hogy került a földre? Űrhajóról dobták le? Igen? Figyelnek bennünket, láttam a moziban, iderepülnek, piramisokat építenek meg szobrokat a Húsvét-szigeten. És a baalbeki teraszról hallottak-e? Azt egyszerűen lehetetlen felépíteni más bolygóbeli technika nélkül. Elismerik végre, hogy ez valami felderítő volt, és azt kellett tisztáznia, mennyire vagyunk fejlettek, érdemes-e segíteni rajtunk?

— KI kell ábrándítanunk, Marina. Senki sem küldte hozzánk, felderítőnek meg aligha használható ez a teremtmény. Nincs benne semmi ilyen szerkezet. Ez egy élő szervezet.

— Vasból?

— Nemcsak vasból. Az összetétele bonyolult.

— Mindig mondtam, hogy Mihail képes embert ölni. Olyan különös a tekintete. Gondolják, hogy a társai itt rejtőznek az erdőben, és várnak bennünket? És ha bosszút akarnak állni társukért?

— Mihail Anatoljevics tekintetében igazán nincsen semmi különös, egyáltalán semmi. Pusztán arról van szó, hogy ráébredt saját tehetetlenségére, és ezt nem bírta elviselni. Bosszút állt.

— A vasdarabon?

— Igen, azon. És saját magán. És mindenkin, akit rosszakarójának tart. De ez hosszú történet. Messze vagyunk még attól a helytől?

— Nem, már itt van. Vizuális emlékezetem kitűnő. Mindjárt itt a fenyves, aztán az a hely. És ha azt gondolják, hogy a társai nem várnak bennünket, akkor miért megyünk oda? Én jól körülnéztem ott. Csak egy ilyen volt, egészen kicsike.

— Hiszünk magának, Marina. De ha feltevésünk nem csal, lesz ott még ilyen vasdarab.

— De miért nem vette észre senki, amikor a földre estek? Hiszen esés közben biztosan izzásba jöttek, és meteoritoknak látszottak. Nem Szibériában vagyunk, hanem Moszkva környékén. Valakinek feltétlenül észre kellett volna vennie. Különösen, ha több meteorit volt.

— És ha nem meteoritok voltak?

— Hát mik?

— Mikroszkopikus spórák.

— Spórák?

Marina sehogy sem értette, mire gondolnak. Elöl, a fenyők között valami csillogott. Néhány lépést futottak, és egy sűrű fenyőerdővel körülvett tisztásra értek. A tisztáson három fa állt. A fák fémből voltak, és első látásra valahogy egy karácsonyfára emlékeztettek, mert sűrűn tele voltak aggatva mindenféle geometriai elemmel, gömbbel, fogaskerékkel, és mindezek a díszek mozogtak, egymáshoz ütődve csengtek-bongtak a szélben. A fák elég magasra nőttek, Marinánál magasabbra, erős törzsük a föld közelében csövekre ágazott szét, mint az állólámpa lába.

— Miért nem mondták ezt előbb! — kiáltott fel Marina, megállva a tisztás szélén.

— Nem voltunk benne biztosak — mondta Szmimov professzor.

— És ezek itt gyümölcsök?

— Nem, bizonyára levélfélék. A napenergiát gyűjtik össze.

— És mikroszkopikus spórákkal repültek ide?

— Valószínűleg.

— És a gyümölcsük milyen lesz?

— Hát erre mi is kíváncsiak vagyunk!

— Milyen kár, hogy Raja nem látja… Tudják mit, egyelőre ne mondják meg Mihailnak, hogy mit találtak. Hadd gyötrődjön csak, amiért elpusztította az első csemetét.


Téri Sarolta fordítása

Загрузка...