A világűr Robinsonjai

Kuczka Péter Tanfolyamok Robinsonoknak

Itt volna az ideje, hogy geográfusok és térképrajzolók — akár a Kartográfiai Intézetnél — hozzákezdjenek a képzeletbeli világok nagy, nemzetközi atlaszának elkészítéséhez. Követve és más területen alkalmazva a példát, amelyet Jorge Luis Borges adott, amikor a „Fantasztikus zoológia kézikönyve” című munkájában összegyűjtötte a mítoszok, mesék, hősköltemények és ősi természetrajzok különös állatait, a hatlábú antilopoktól a gömblényekig, a baziliszkusztól a teknősbékák öreganyjáig.

Érdekes és tanulságos világok, hegyekkel, tengerekkel, folyókkal, erdőkkel, sziklákkal és szakadékokkal tagolt világok kerülnének ebbe az atlaszba. Az emberiség sok mindent kitalált már, és még nem voltak földmérők, amikor a fáradhatatlan képzelet becsatangolta a kiterjedéseket, és mindenfelé „új egeket és új földeket” talált.

Könnyítsük meg a fantasztikus térképészek dolgát, soroljunk fel néhányat — nem a teljesség igényével, csak iránymutatásul — e világok közül.

Itt vannak a természet ősi, érintetlen, eredeti állapotának képei: az Éden, Árkádia, az Elveszett Paradicsom. Itt van az ígéret Földje, az Új Jeruzsálem, a Földön megvalósult Égi Királyság. Itt vannak a lábunk alatt meghúzódó sötét és félelmetes világok, az Alvilág, a Hádész, a Pokol, a Halottak Birodalma, az Árnyak Országa, a Föld belsejének vulkanikus és visszhangos vagy néma barlangjai. Itt vannak, valahol magasan a fejünk fölött, túl a kristályszférákon az Égi Birodalmak, az istenek és félistenek lakóhelyei, az Olümposz, az Empireum, a Menny, és a különböző népek ízlésének megfelelő változataik. Itt vannak az elsül yedt és elveszett világok, Atlantisz, Eldorádó, Alomország, a legendás Punt, a János pap országa, Sába királynő bányáinak földje, Cibola, Tirnanog, Tartesszosz, Fand és a többiek. És persze a Herkules oszlopain túl fekvő földek, a Thulék és a Vinlandok. És a világunk pusztulása utáni világok: a Walhalla, az Elíziumi Mezők, az örök Élet Birodalma, az elhunytak szellemeinek országai.

Aztán újabb, korszerűbb felfedezései a képzeletnek: a Negyedik Dimenzió, és mind-mind a többi dimenziók, a Párhuzamos Világok és az Antianyag Galaktikái, Laposország, vagyis „Flatland” és a Görbült Terek, aztán Maga-A-Végtelen, aztán a Táguló Világegyetem, aztán a Nirvána… És Mahruh száz világa Weöres Sándor költeményében…

De itt álljunk meg, s bár a felsorolást még folytathatnánk, bízzuk a további munkát a kartográfusokra. Reméljük, kedvük támadt hozzá.

Az emberi képzelet földabroszain kitüntetett helyet kaptak a különböző szigetek. Az első álom-sziget talán Atlantisz volt, oly szép és csábító, hogy még ma is akadnak megszállott hívei, akik visszautasítva a tényeket és a tudomány érveit, tovább keresik az elsüllyedt birodalmat. Pedig Atlantisz, ha volt is, végleg eltűnt.

Helyette új szigeteket löktek az óceánok felszínére az emberi elme vulkanikus erői. Vagy építettek a betűk korall-telepei. Utópia, Liliput, Brobdingnag, Laputa népes nagy szigetek voltak, törvényt, tudományt, szokást és jogot ismerő és elismerő társadalmakkal.

Mintha Atlantisz lakói szóródtak volna szét a nagy kataklizma után ezekre a szigetekre.

Minket azonban most csak egyetlen sziget érdekel.

Robinson szigete.

Ha hiszünk azoknak, akik az irodalmi alkotás mögött csökönyösen és kishitűen a „mintákat” keresik, akkor Robinson szigete, vagyis Jüan Fernandez, valahol a Csendes-óceánban fekszik, nem messze Dél-Amerika partjaitól, Robinson pedig a „szegény, szegény Robinson”, egy Alexander Selkirk nevű mogorva és műveletlen tengerész volt, akinek emlékét még egy bronz emléktábla is őrzi az egyik parti sziklába betonozva.

Fényképészek és riporterek elég sokszor felkeresték Jüan Fernandezt, leírták tájait és lakóit, lefényképezték bérceit, kőgörgetegeit, léggyökeres, páfrányos erdőségeit, a domboldalakon legelésző fehér vadkecskéket, és még azt a homoksávot is, amelyen emberi lábnyomokat talált egykor a rémült hajótörött.

Ezek a leírások és fényképek azonban nyomorúságosak és szürkék Dániel Defoe könyvének költészetéhez képest. Defoe szigete és a sziget hajótöröttje emberi lelkek millióiban öltött és ölt mil ió formát, vibrál, változik, él és hatékonyabb a mítoszoknál.

Defoe könyvének szigetével és hősével furcsa dolog történt.

Mintakép lett és kisajátítható vagy korlátlanul felhasználható köztulajdon, része külön-külön minden ország és nép kultúrájának, az emberiség egyetemes és közös álmainak.

Szinte felsorolhatatlan, hogy hány Robinson-történetet írtak a világ minden táján, a Mikádó országában éppen úgy, mint Svájcban, vagy Magyarországon, vagy a kincses Arábiában.

Kialakult a „robinzonád” műformája, itt is csiszolgatták, ott is faragcsálták, és ha az eredetit túlhaladni nem is tudták, de legalább elkövettek mindent, hogy az idő és a hely kívánalmainak megfelelő alakba öntsék. A Robinsonok eleinte egyedül voltak, aztán családostul szenvedtek hajótörést, később olyan regények következtek, melyekben egész csapatok, iskolák, katonai osztagok, városok vagy más közösségek kerültek nehéz és szép helyzetbe, a lakatlan szigetekre.

Az alapműnek egyik zseniális vonása az, hogy nagyon kevés elemből tevődik össze. Adva van valamilyen jármű, amelyen emberek utaznak, s amel yel balesetet szenvednek. Adva van a sziget és körülötte a végtelen tenger. Adva vannak az élet lehetőségei a sziget adottságaiban és a hajótöröttek eszközeiben és képességeiben. És adva vannak az el enfelek: a Természet erői, az ál atok vagy a bennszülöttek.

Ezekkel az elemekkel lehet játszani, ezeket lehet variálni.

A jármű lehet vitorlás hajó, gőzhajó, léghajó, repülőgép, tengeralattjáró, autó, űrhajó stb. stb. A „sziget” lehet elzárt völgy, kráter, jéghegy, kopár sziklacsúcs, oázis a sivatagban, barlang, egyetlen hajó, farm, bánya, föld alatti világ, tudományos bázis az Északi-sarkon, csillagászati obszervatórium egy hegy tetején, csárda az Alföldön — egyszóval lehet bármi, ha elszigetelődik a világtól, mert ilyen vagy olyan okok miatt megközelíthetetlen.

Jókainak majdnem minden regénye és novel ája „szigeten” játszódik. Vernének hasonlóképpen. Wells minden regénye csupa robinzonád. A modern regény, film, dráma szinte már csak akkor tud kiélezett konfliktusokat teremteni, ha szereplőit elválasztja az élettől, kiemeli valódi környezetükből.

A „szigetelőanyag” természetesen nemcsak a tenger, a sivatag, a járhatatlan hegység vagy eltorlaszolt út lehet, hanem a végtelen tér és a végtelen idő is. Az űrhajós-kalandokban az űr, az időutazásokban az idő áll az ember és céljai közé.

Fentebbiekben azt bizonygattam, hogy a tudományos-fantasztikus irodalomnak az az ága, amelyik a robinzonádokból sarjadt, tulajdonképpen néhány elemből, ha úgy tetszik, „előre gyártott” elemből ál.

A kritika, különösen a huszadik században, nem nagyon kedveli az „előregyártott” elemeket. Jobban örül az új vagy újnak látszó művészi felfedezéseknek. Elfeledkezik arról, hogy a szélsőségesen individualizálódott és atomizálódott korszak előtt az írók szívesen fordultak új mondandóik közlésekor régi történetekhez, cérnákhoz vagy formákhoz, mindig megújítva a hagyományokat. Nagyon sokan teszik ezt ma is. Egy példát említek csak. Camus „Pestis”-e mögött ott van Defoe könyve, „A londoni pestis”, de ott van Lucretius és Thuküdidész megrendítő pestis-leírása is. És ne feledjük el azt sem, hogy a mesék szinte kizárólag előregyártott elemekből — motívumokból — épülnek.

Francis Carsac regényét is szétbonthatjuk ilyen elemekre.

Verne „Servadac Hector”-jának póruljárt szereplői hasonlóképpen kerülnek át egy ismeretlen világba, mint a „világűr Robinsonjai”. A „párhuzamos világok” ötletét szépen kifejtve megtaláljuk Wells „Emberistenek” című regényében. A „sswik”, vagyis a Tel us bolygó kentaur formájú őslakói a görög mitológiából léptek a regény lapjaira. A Tel us állatvilága az őslénytanból, a mitológiából és más fantasztikus regényekből származik. A bennszülöttekkel vívott háborúk nagyon emlékeztetnek az indián-háborúkra. A regény hatalomra áhítozó fasisztoid csoportja Wel set, az óriási polipok támadása a hajó ellen Vernét, kisebb részletek idősb Rosnyt, Maurice Renard-t vagy Anatole France-t juttatják eszünkbe.

A bolygó felfedezése, a természeti kincsek feltárása, a telepesek munkálkodása és berendezkedése a világ egyik legjobb Robinson-könyvét, a „Rejtelmes sziget”-et idézi.

Folytathatnánk a regény szétbontását, de talán fölösleges is.

Carsac nem nagyon rejtegeti az „átvételeket”, vagy legyünk finomabbak, a „hatásokat”, nem nagyon törekszik vadonatúj ötletek kipattintására.

Amiben újat ad, az a szerkezet megépítése, az idegen világ érzékletes rajza, és az, hogy az ő Robinsonjai egy egész bolygót kapnak ajándékul, hála a Természet szeszélyének és az író kedvének, egy egész bolygó a „sziget”, amelyen új életüket megteremthetik.

És az egész tudományos-fantasztikus irodalom történetében új az a „tudományos” magyarázat, mellyel Carsac a kataklizmát, hőseinek „hajótörését” indokolja.

Elméletem szerint — mondja társainak Ménard, a csillagász —, a négy- vagy többdimenziós térben a világegyetem-hiperszféráknak sokasága lebeg, mintha ebben a helyiségben egy csomó léggömb lebegne. Vegyünk kettőt ezekből a léggömbökből. AZ egyik a mi öreg világegyetemünk, végtelenségében ott rejtőzködik a galaktikánk és naprendszerünk. A másik a maga galaktikájában Tellust magába foglaló világegyetem. Ismeretlen oknál fogva ez a két világegyetem összeütközött. A két kontinuum részlegesen egymásba hatolt, és Tellus meg a Föld egyszerre volt ugyanazon a helyen, a saját világegyetemében és a másikéban. Ugyancsak ismeretlen okok folytán a Föld egy szelvénye kilökődött az új világegyetembe. Lehetséges, hogy maga Tel us is elhullatta néhány tollat e találkozás alkalmával…”

Ennyi a magyarázat lényege. Hogy tudományosan helyes-e vagy sem, annak eldöntését a kozmogónia tudósaira kellene bíznunk, irodalmilag azonban érdekes, jel emző és vizsgálatot érdemlő érvelés.

Nyugodtan kijelenthetjük, hogy a robinzonádok szigetei, bárhol legyenek is, éppen úgy a Földet jelentik, mint a science fiction bolygói, akár a Tau Cetiben keringenek, akár az Androméda-ködben, a Magel án-felhőben vagy a Procyonban. A valóságos és a kitalált bolygót — vagy más helyszínt — kopírozza egymásra az író képzelete. Néha tudatosan, néha ösztönösen.

Swift tudatosan helyezte át Anglia társadalmának fonákságait a törpek vagy az óriások országába. Verne talán inkább ösztöneinek engedett, amikor a „Rejtelmes sziget”-ben a kapitalizmus berendezkedését írta le a Földön. Wells az „Ember-istenek”-ben úgy oldja meg a problémát, hogy utazója, Mr. Barnstaple, alig veszi észre a két világ különbözőségét.

Carsac, aki egyébként inkább a vernei hagyományra támaszkodik, ezen a ponton Wel s művészetének magasabb szintjét éri el. Tudományos hipotézisében egymásba olvasztja, összekeveri, majd szétválasztja a két világegyetemet. A szétválás után már mindkettőben van valami a másikból. Tudományos megoldásnak talán nem jó, de írói ötletnek telitalálat! Ez a magyarázat a regény további részében már nemcsak megengedi, hanem hitelessé is teszi az el entmondásokat, a fantasztikumot és az utópiát.

Mert Carsac regényének tartalma végeredményben utópisztikus. A kataklizmát túlélő franciák — később más európai nemzetek képviselői és amerikaiak is — „kolektivista”, racionális, a munkára és tudományra építő társadalmi rendet alakítanak ki a Telluson, kapitalisták és földesurak nélkül. Egy pap ugyan szintén túléli a katasztrófát, de később áldozatául esik Carsac érdekesen kimódolt repülő hidráinak. Szelíden és nemesen pusztul el, de elpusztul. Carsac utópiájában nincs szükség papra.

Hiába, a francia író nem tagadja meg nemzeti hagyományait, Voltaire, a haladó polgárság és a forradalom eszméit, és ha a társadalom valóságában elfonnyadnak ezek az eszmék, megvalósítja őket tudományos-fantasztikus írásokban.

Francis Carsac neve mögött, mint olyan gyakran a science fictionban, egy tudós rejtőzködik, Francois Bordes, aki a bordeaux-i egyetem geológiai és őstörténeti kutató intézetét vezette. Ebből érthető az a szeretet és szakszerűség, amellyel Carsac a Tellus geológiáját és ál atvilágát leírja, és érthető az is, hogy francia kritikusai miért hangsúlyozzák a tudományos szót Carsac fantasztikus könyveiről beszélve.

És könyvének elolvasása után elfogadható az a francia vélemény, hogy Francais Carsac Jules Vernének és idősb Rosny-nak közvetlen örököse és a francia science fiction huszadik századi klasszikusa. 1954 és 1962 között több érdekes elbeszélést írt Carsac a „Fiction” és a „Satellite” című tudományos-fantasztikus magazinokba és „A világűr Robinsonjai” mellett még öt regényt.

Könyveit számos nyelvre lefordították — többek között, oroszra is — az olvasók örömére és az írók tanulságára. Ez utóbbit azért érdemes említeni, mert Carsac követőivel, műveinek közvetett vagy közvetlen hatásával mindenütt találkozunk a világ tudományos-fantasztikus irodalmában. „Sajnálatos — írja róla francia méltatója és barátja, Jacques Bergier —, hogy Carsac nagyon keveset írt. A tudományos munkában elért siker lehetetlenné tette írói tevékenységének folytatását…”

Ha a magyar olvasók megértették Carsac regényének tanulságát, ha élvezték meseszövését, fordulatait és humorát, ha elmerültek csodálatos világában és ha együtt éreztek hőseivel — nyugodtan csatlakozhatnak Bergier sajnálkozásához.

_{A kiadásért felel a Kossuth Könyvkiadó igazgatója Szerkesztette Hangay Sándor}

_{A fordítást ellenőrizte Fodor István}

_{A borító és az il usztráció Würtz Ádám munkája Műszaki vezető Szécsi Andor}

_{Műszaki szerkesztő Jordán Gusztávné}

_{A szedést 1971. IX. 30-án kezdték meg Megjelent 1972. IV. 30-án, 30 000 példányban}

_{Terjedelme 10 (A/5) ív, PL-28-D-7275 71.0542/1/2551 — Zrínyi Nyomda, Budapest}

_{Felelős vezető: Bolgár Imre igazgató}