A világűr Robinsonjai

Előszó

Ebben a könyvben nem a kataklizmát vagy Tellus meghódításának történetét szándékszom elbeszélni. Mindezt részletesen megtalálhatjátok fivérem műveiben. Én egyszerűen csak a saját életemet fogom elmesélni. Ti, akik leszármazottaim vagy társaimnak ivadékai vagytok, és abban a világban éltek, amely születéstek jogán a tiétek, talán szívesen megismernétek egy másik világban született ember érzéseit és küzdelmeit, akit egy példátlan és mindmáig nem tisztázott természeti jelenség vetett ide, és aki annak idején csaknem kétségbeesett, mielőtt megértette, hogy mily csodálatos kaland kínálkozik számára.

Miért írom ezt a könyvet? Közületek valószínűleg kevesen fogják elolvasni, hiszen a lényeget ismeritek. Ezért főképp az eljövendő korok számára írok. Emlékszem, hogy azon a Földön, amely számotokra ismeretlen, és az Űr valamely eldugott zugában rejtőzik, a történészek kíváncsisága az elmúlt idők embereinek tanúságaihoz kötődött. Ha majd öt vagy hat évszázad lepergett, ez a könyv, mint a Nagy Kezdet egyik szemtanújának beszámolója, érdekessé válhat.

Abban az időben, amikor elbeszélésem kezdődik, még nem voltam az a hajlott és kissé fecsegő aggastyán, mint most. Akkor huszonhárom éves voltam; azóta hatvan esztendő telt el. Hatvan év, amely úgy suhant el, mint egy gyors hullám. Tudom, hogy hanyatlók: mozdulataim már nem olyan pontosak, mint valaha, gyorsan kifáradok, és kevés dolgot szeretek, kivéve gyermekeimet és unokáimat, talán még kissé a geológiát, és azt, ha melenget a nap vagy inkább a napok, minthogy itt két nap világít, így hát sietek, hogy lediktáljam Pierre unokámnak egy emberi sors pótolhatatlan és egyedülálló históriáját; az én kezem már túlságosan remeg az íráshoz. Munkámban segít az egész életemben vezetett naplóm, amelyet majd megsemmisítek, ha feladatom elvégeztem. Most minden lényeges dolgot el fogok mondani. Ami a többit, múltam egyszerű örömeit és fájdalmait il eti, nem szándékozom kiszolgáltatni a történészek olykor kissé szadista kíváncsiságának.

Diktálás közben az ablakon át elnézem a szélben ringó búzát, és egy percre úgy tűnik, mintha ismét szülő Földemen lennék, mindaddig, amíg észre nem veszem, hogy a fák kettős árnyékot vetnek…