A világűr Robinsonjai

A romok

Nem, az érzések rám zúduló lavináját nem tudom leírni. A katasztrófát, minden rendkívülisége el enére, öntudatlanul a földi normák szerinti katasztrófákkal azonosítottam: tengerárra, földrengésre, tűzhányó kitörésére gondoltam. De hirtelen szemben találtam magam a hihetetlen, őrjítő, de a valóságnak megfelelő ténnyel: olyan világba kerültem, ahol két nap világít! Nem, képtelen lennék ecsetelni azt a zavart, amely úrrá lett rajtam. Megpróbáltam tagadni azt, ami nyilvánvaló volt:

— De mégis… a Földön vagyunk! Itt van a hegy, az obszervatórium és ott lent a falu!

— Én is bizonyosan tudom, hogy a Föld egy darabján ülök — felelte nagybátyám. — De minthogy nem vagyok annyira járatlan a csil agászatban, hogy egy ilyen fontos tényt ne ismernék: a mi naprendszerünkben csak egy nap világít, itt pedig kettő van belőle.

— De akkor hol vagyunk?

— Fogalmam sincs róla. Az obszervatóriumban voltunk. Az épület inogni kezdett. Földrengésre gyanakodtam, és Martine-nal együtt elindultunk kifelé. A lépcsőn találkoztunk Michel el, és a jelenség vele együtt bennünket is kivetett a szabadba. Elvesztettük az eszméletünket, és nem láttunk semmit.

— Én láttam — mondtam borzongva. — Láttam, hogy a hegyek az obszervatóriummal együtt eltűnnek egy fakó fényben. Aztán én is odakint találtam magam, és az obszervatórium ismét a régi helyén ál t!

— Ha elgondolom, hogy négy csil agász közül senki nem látta ezt — siránkozott.

— Michel látta a kezdetét. De hol van Michel? Sokáig elmarad…

— Valóban — szólalt meg Martine. — Megyek, megkeresem.

— Nem, majd én megyek érte. Bácsikám, könyörgök, mit gondol, hol vagyunk?

— Még egyszer megismétlem, egyáltalán nem tudom. De annyi bizonyos, hogy nem a Földön. Sőt, talán nem is a mi világegyetemünkben — tette hozzá halkabban.

— És akkor a Föld? Elveszett számunkra?

— Attól tartok, igen. De inkább próbáld megkeresni Michelt.

Alig néhány lépésnyire megpillantottam a fiatalembert. Két férfi kísérte, az egyik harminc év körüli barna, a másik nála tíz évvel idősebb, vörös hajú volt. Michel bemutatta őket, s ezt a szertartást, a körülményeket tekintve, komikusnak találtam. A két férfi Simon Beuvin elektromérnök és Jacques Estranges kohómérnök, az üzem igazgatója volt.

— Körülnéztünk, hogy mi történt — mondta Estranges. — Előbb lementünk a faluba, ahol gyorsan megalakultak a mentőosztagok.

Erősítésül odaküldtük munkásainkat. A templom összeomlott. A községháza maga alá temette a polgármestert és a családját. Az első jelentések szerint a sebesültek száma mintegy ötven, közülük néhány elég súlyos. Tizenegy halott van, ezenkívül a polgármester meg a családja. De a házak többsége áll.

— És maguknál? — kérdezte a nagybátyám.

— Csekély a kár. Tudja, ezek az előregyártott házak könnyűek és egy darabból készülnek. Az üzemben néhány gép elmozdult a helyéről. A feleségem egy-két nem túl mély sebet kapott, ő az egyetlen sebesültünk — válaszolt Beuvin.

— Nálunk van egy sebész. Leküldjük a faluba.

Aztán Michelhez és hozzám fordult:

— Segítsetek felállni, és menjünk a házba. Martine, kísérje oda Ménard-t is. Jöj enek velünk, uraim.

Amikor beléptünk a házba, láttuk, hogy Vandal és Massacre jó munkát végzett. Mindent rendbe tettek. Két ágyon pihent a fivérem és Breffort. Massacre az orvosi táskáját készítette elő.

— Lemegyek a faluba, megnézem, mi van ott — mondta. — Bizonyára akad munka számomra.

— Akad bizony — válaszolta nagybátyám. — Az urak onnan jönnek. Sok a sebesült.

Paul ágya mel é ültem.

— Hogy vagy, öregem?

— Jól. Alig fáj a lábam.

— És Breffort?

— Ő is jól van. Magához tért. Nem olyan súlyos, mint ahogy első pillantásra hittük.

— Akkor lemegyek a faluba — mondtam.

— Helyes — szólt közbe nagybátyám. — Michel, Martine és Vandal, ti is menjetek. Ménard meg én majd ügyelünk itt.

Elindultunk. Útközben megkérdeztem a mérnököket:

— Van fogalmuk a kataklizma kiterjedéséről?

— Nincs —. Várnunk kell. Előbb a falut és a szomszédos tanyákat hozzuk rendbe. Aztán majd távolabb is körülnézünk.

A főutcát szinte teljesen eltorlaszolták az összedőlt házak. A keresztutcák viszont csaknem épen maradtak. A legrosszabb ál apotban a főtér volt, ahol a községházából és a templomból csupán egy halom törmelék maradt. Amikor odaértünk, akkor szabadították ki a romok alól a polgármester holttestét. A mentőosztagok között felfigyeltem egy csoportra, amely mintha összehangoltabban dolgozott volna, mint a többi. Tagjai közül egy férfi lépett elő, és megindult felénk.

— Végre, erősítés! — kiáltotta vidáman. — Szükségünk van rá!

A fiatalember kék munkaruhát viselt. Alacsonyabb volt nálam, de széles vállú, és nyilván roppant erős lehetett. Fekete üstöke alatt, markáns arcában átható nézésű szürke szempár ragyogott.

Rokonszenvesnek találtam, és ez a rokonszenv később barátsággá fejlődött.

— Merre vannak a sebesültek? — kérdezte Massacre.

— A díszteremben. Maga orvos? A kolégája örülni fog a segítségnek.

— Sebész vagyok.

— Ez szerencse! Hé, Jean-Pierre! Kísérd a doktor urat a rendelőbe!

— Én is megyek — ajánlkozott Martine. — Segítek önnek.

Michel és én csatlakoztunk a romeltakarítókhoz. A fiatalember élénk beszélgetésbe merült a mérnökökkel. Aztán odajött hozzánk.

— Nehéz volt meggyőzni őket, hogy az első és legfontosabb feladatuk vizet és áramot adni nekünk, ha lehet. Romot akartak takarítani! Mikor akarják felhasználni a tudományukat, ha nem éppen most? Erről jut eszembe, mi a maguk mestersége?

— Geológus vagyok.

— Csil agász.

— Jó, ennek később talán hasznát vehetjük. Pillanatnyilag nem sürgős. Munkára fel!

— Később? Mit akar ezzel mondani?

— Gondolom, tudják, hogy többé nem a Földön vagyunk? Nem kel nagy tudósnak lenni, hogy ezt észrevegyük! De mégiscsak furcsa! Tegnap még ők parancsoltak nekem, ma meg én jelöltem ki a munkát a mérnököknek!

— De hát kicsoda maga? — kérdezte Michel.

— Louis Maurére vagyok, művezető az üzemben. És maguk?

— Ő Michel Sauvage. Az én nevem Jean Bournat.

— Bournat úr rokona? Rendes fickó az öreg!

Beszélgetés közben nekiláttunk elhordani egy ház romjait. Két munkás csatlakozott hozzánk.

— Pszt! — intett Michel. — Mintha valamit hal ottam volna.

A romhalmaz alól halk segélykiáltások hal atszottak.

— Mondd, Pierre — szólította meg Louis az egyik munkást —, ki lakott ebben a házban?

— Ferrier mama meg a lánya, egy tizenhat éves szép kislány.

Várj csak. Egyszer itt jártam náluk. Ez volt a konyha. Az meg a szoba. Nyilván ott vannak!

Egy félig összeomlott falrészre mutatott. Michel lehajolt, és a réseken át lekiáltott:

— Tartsanak ki! Jövünk!

Nyugtalanul hal gatództunk.

— Gyorsan, gyorsan — felelte egy fiatal, aggódó hang.

Sietve, de módszeresen elkezdtünk alagutat ásni a romok között. Aládúcolására olykor a legvalószínűtlenebb tárgyakat használtuk fel: seprőt, szerszámos ládát, rádiókészüléket. Fél óra múltán a segélyt kérő hang elhal gatott. Mit sem törődve a veszéllyel, kettőzött gyorsasággal folytattuk a munkát, és még idejében sikerült kiszabadítanunk Rose Perriert. Az anyja meghalt.

Ezen a napon sok eredményes és sok eredménytelen mentési akcióban vettem részt, és Rose megmentéséről csak azért számolok be ily részletesen, mert ő volt az, aki később akaratán kívül a spártai Heléna szerepét töltötte be, és az ő személye szolgáltatott okot Telluson az első háborúra.

A lányt beszál ítottuk a segélyhelyre, s minthogy alaposan megéheztünk, leültünk, ettünk valamit. Amikor az órám 7 óra 17 percet mutatott, a kék nap épp delelőn állt. 0 óra körül kelt fel. A kék nap tehát megközelítően 14 órát és 30 percet tartózkodik az égbolton.

Egész délután szakadatlanul dolgoztunk. Estére, mire a kék nap lebukott a nyugati láthatár mögött, és keleten felkelt az aprócska vörös nap, nem maradt sebesült a romok alatt. Számuk nyolcvanegyre emelkedett. Huszonegy halottat számoltunk össze.

A kiszáradt kút körül festői tábor terült el. Karókra kifeszített takarókból vert sátrak alatt húzták meg magukat azok, akik hajlék nélkül maradtak. Louis a mentésben részt vett munkások számára is sátrat emeltetett.

Leültünk az egyik sátor elé. Hideg húst ettünk kenyérrel, utána vörös bort ittunk; úgy éreztem, hogy eddigi életemben nem ettem még ennél finomabb vacsorát. Aztán elsétáltam a segélyhelyig, abban a reményben, hogy találkozom Martine-nál. Csalódtam, a lány aludt. Massacre elégedetten közölte, hogy a sebesültek között alig van egy-két súlyosabb eset. Nagybátyám házából hordágyon lehozatta Breffort-t és a fivéremet. Mindketten jobban voltak.

— Bocsásson meg, de szörnyen fáradt vagyok — mentegetőzött a sebész —, és holnap operálnom kell. Ilyen körülmények között nehéz műtét lesz.

Visszatértem a sátorba, és hamarosan magam is elaludtam szalmából vetett fekhelyemen. Motorberregésre ébredtem. Még „éjszaka” volt, vagyis az a bíbor félhomály, amelyet ti „vörös éjszaka” néven ismertek. Az autó az egyik összeomlott ház mögött ál t. Megkerültem a romokat, és megpillantottam a nagybátyámat.

Vandallal együtt hírekért jött.

— Mi újság? — kérdeztem.

— Semmi. Áram nélkül a kupola használhatatlan. Jártam az üzemben. Estranges azt mondta, hogy hosszú ideig ne számítsunk áramra. Az erőmű nem jött utánunk. Egyébként közölhetem, hogy olyan bolygón vagyunk, amelyik 29 óra alatt fordul meg a tengelye körül, és a tengelye csak kevéssé vagy egyáltalán nem hajlik el pályája síkjától.

— Honnan tudod mindezt?

— Egyszerű. A kék nap 14 óra 30 percig tartott. A vörös napnak 7 óra 15 percre volt szüksége, hogy elérje a tetőpontot. A teljes körforgás tehát 29 óra hosszat tart. Másrészt a napok és az „éjszakák” egyforma hosszúak, holott nem valószínű, hogy az egyenlítő vonalán vagyunk, talán inkább az északi szélesség 45. foka körül. Ebből arra következtetek, hogy a bolygó tengelye csak nagyon kevéssé hajlik el, feltéve, ha nem éppen napéjegyenlőség van. A vörös nap a pályánkon kívül mozog, s nyilván éppúgy kering a kék nap körül, mint mi. Olyan időpontban érkeztünk ide, amikor a két nap és mi oppozícióban vagyunk. Később megeshet, hogy időnként mindkét nap egyszerre fog világítani vagy egyik sem. Tehát lesznek sötét, vagy inkább holdas éjszakák is.

— Hold? Hát hold is van?

— Nézz fel az égre!

A rózsaszínű égen két halvány holdat láttam: az egyik nagyobb volt a mi öreg földi holdunknál, a másik nagyjából akkora.

— Sőt, az imént még három volt — folytatta nagybátyám. — A legkisebb már lenyugodott.

— Mennyi van még hátra az „éjszakából”?

— Alig egy óra. Az üzemben néhány környékbeli gazda járt, kevés az áldozat. De távolabb…

— Meg kellene nézni — mondtam. — Elvinném az autódon Michelt meg Mauriére-t. Meg kel tudnunk, hogy meddig terjed a területünk.

— Akkor veletek megyek.

— Nem, bácsikám. Kimarjuk a bokád. A kocsival mindig történhet valami, és akkor kénytelenek leszünk gyalogolni. Nagyon gyors körutat teszünk. Majd később….

— Jó. Akkor segíts kiszál ni, és kísérj a segélyhelyre. Velem jön, Vandal?

— Szeretnék részt venni ezen a felfedező úton — mondta a biológus. — Feltételezem, hogy a Földnek ez a darabja nem nagy kiterjedésű, és az a szándékuk, hogy körbe járják.

— Ha találunk járható utakat. Rendben van, jöjjön velünk. Talán sikerül felfedeznie egy még sosem látott ál atvilágot. Egyébként ez a kirándulás nem lesz olyan könnyű, és az ön új-guineai tapasztalatai hasznunkra lehetnek.

Felébresztettem Michelt és Louis-t.

— Szívesen megyek, de előbb szeretnék beszélni a nagybátyjával — mondta Louis. — Bournat úr, legyen szíves távol étünk alatt összeíratni a lakosság létszámát, továbbá élelmiszer-, fegyver- és szerszámkészletünket. Amióta a polgármester meghalt, ön itt az egyetlen, akire mindenki hallgat. Jó viszonyban van a plébánossal és a tanítóval is. Talán csak Jules kocsmáros nem szíveli, mert soha nem tér be hozzá. De vele majd én próbálok szót érteni. Természetesen, mi előbb visszatérünk, semmint ön végezne az összeírással.

Beültünk az autóba: régimódi, nyitott tetejű, nagyon erős kocsi volt. Már fogtam a kormányt, amikor nagybátyám utánam szólt:

— Itt a táskám, vedd ki belőle, ami benne van.

Kinyitottam, és egy 45-ös kaliberű szolgálati fegyvert húztam elő.

— Ez a pisztoly tüzértiszt koromból való. Vidd magaddal. Ki tudja, mi mindennel találkoztok. Az autóban, az ajtón levő zsebben két doboz töltényt találsz.

— Ez jó ötlet — helyeselt Louis. — Egyéb fegyvere nincs?

— Nincs, de a faluban bizonyára akadnak vadászpuskák.

— Igaz. Ál junk meg Boru apónál. Az öreg őrmester volt a gyarmati hadseregben és szenvedélyes vadász.

Felébresztettük a derék embert, és tiltakozása ellenére elszedtük tőle fegyvertárának jó részét: egy Winchestert és két vadászpuskát, a hozzávaló sörétes töltényekkel. A kelő nap irányába, kelet felé indultunk el. Ahol lehetett, követtük az utat, amelyet helyenként zavaró, de nem túl mély törések szabdaltak fel, és mindig sikerült átvergődni rajtuk. Egy sziklaomlás miatt jó órát kel ett vesztegelnünk. Indulásunk után három órával zűrzavaros övezetre bukkantunk; ameddig a szem el átott, összeroskadt hegyeket, földből, sziklákból, fákból és — sajnos — házak romjaiból ál ó hatalmas torlaszokat láttunk.

— Közel lehetünk bolygónk széléhez — jegyezte meg Michel.

— Folytassuk az utat gyalog.

Tán kissé óvatlanul felügyelet nélkül hagytuk az autót, magunkhoz vettük fegyvereinket, némi élelmiszert, majd nekivágtunk a feldúlt övezetnek. Több mint egy óra hosszat gyalogoltunk, a járás egyre keservesebbé vált. Geológus számára fantasztikus látványt nyújtott a vidék, amely az üledékes sziklák, az őskori, másodkori és harmadkori magma annyira összeforgatott keveréke volt, hogy néhány méteren belül egy háromkaréjú rákot, egy krétakori ammonitát és egy csomó nummulitát sikerült találnom.

Mialatt én az üledékek böngészésével foglalatoskodtam, Louis és Vandal megindult felfelé egy meredek úton. Amikor elérték a tetejét, kiáltást hallottunk. Michel meg én néhány perc alatt utolértük őket. Előttünk, ameddig csak elláttunk, olajos vizű mocsár terült el; merev, szürkés növényzet lepte be, mintha por borította volna. A táj ijesztő és lenyűgöző volt. Vandal elővette távcsövét, és körbe jártatta.

— Hegyek — mondta végül.

Átadta a távcsövet. Nagyon messze, délkeletre egy kéklő vonal vált ki az égből.

A földi övezetet képező hegyfok körül a felbuggyanó iszap gyűrődéssé halmozódott fel, elpusztította és betemette a növényzetet. Óvatosan megközelítettük a mocsár partját. A közelről elég áttetszőnek és mélynek látszó víz sós volt.

— Itt minden kihalt — jegyezte meg Vandal. — Se hal, se madár.

— Odanézzetek! — szólalt meg Michel.

Egy iszappadra mutatott, amelyen csaknem méternyi hosszú, zöldes színű élőlény hevert. Egyik végén, a kiugró száj körül hat lágy tapogatója volt, tövükben egy-egy merev, kékeszöld szemmel. A test másik végén a hatalmas farok uszonnyá lapult. Minthogy az iszappad elérhetetlen volt számunkra, közelebbről nem tudtuk megvizsgálni. Miközben újra felkaptattunk a lejtőn, egy másik, ugyanilyen állat futott végig a víz felszínén igen nagy sebességgel; visszahajló tapogatói a testéhez simultak. Jóformán meg se nézhettük, máris alámerült.

Mielőtt visszamentünk volna az autóhoz, még egy utolsó pillantást vetettünk a mocsárra. Ekkor észrevettünk egy felhőt, az elsőt, amióta ebbe a világba kerültünk. A felhő zöldes színű volt, és nagyon magasan lebegett. Csak később ismertük meg szörnyű jelentését.

Amikor az autóhoz értünk, világítottak a lámpái.

— Pedig biztosan tudom, hogy eloltottam — mondtam. — Valaki nyilván babrált a kocsin!

De az autó körül, az út porában a saját lábnyomunkon kívül semmiféle más nyomot nem fedeztünk fel. Megfogtam a gombot, hogy eloltsam a lámpákat, és felkiáltottam: a fogantyú a csiga nyálához hasonló nyálkás, hideg anyaggal volt bekenve.

Visszafordultunk, és egy elágazásnál észak felé indultunk, de errefelé az összeomlott hegyek igen hamar utunkat állták.

— Leghelyesebb, ha visszatérünk a faluba — tanácsolta Louis

—, és a kőbánya felé vezető úton megyünk tovább. Itt már túl közel vagyunk a letarolt vidékhez.

Nagybátyám bekötött lábbal egy karosszékben üldögélt, a plébánossal meg a tanítóval beszélgetett. Közöltük vele, hogy másnapnál előbb ne várjon bennünket, aztán egyenesen észak felé indultunk. Az út előbb felfelé, egy kis hágóhoz vezetett, aztán lejteni kezdett, a párhuzamosan futó völgy felé. Néhány tanyát láttunk; ezek nem sok kárt szenvedtek. A parasztok jószágaikat gondozták, és úgy dolgoztak, mintha mi sem történt volna. Néhány kilométerrel odébb ismét kénytelenek voltunk megál ni az omlások miatt. De az elpusztult terület itt kisebb volt, és közepén egy kis hegy emelkedett sértetlenül. Megmásztuk, s így elébünk tárult a vidék. A „földet” itt is mocsár szegélyezte. Amikor leszállt a vörös éjszaka, a sok gyaloglástól kimerültén, az egyik tanyán kértünk szállást. Hatórai alvás után nyugat felé indultunk. Ez alkalommal nem mocsár állta utunkat, hanem egy komor tenger.

Végül délnek kanyarodtunk. A „föld” mintegy tizenkét kilométeres szakaszon terült el a letarolt vidék előtt. Csodálatosképp az út nagyjából járható volt, és ez nagyon megkönnyítette az utazást. Mégis kénytelenek voltunk lassan hajtani, mert a sziklák időnként félig-meddig eltorlaszolták az utat. Egyik forduló után váratlanul egy épen maradt zugra bukkantunk. Ez egy legelőkkel és erdőkkel körülvett kis völgy volt, amelyben az omlástól eltorlaszolt vízesés alkotta tavacska pangott. A lejtő oldalán egy mocsár volt.

Árnyas fasor vezetett egy kastélyhoz. Amikor rátértem az útra, egy felirat ötlött a szemembe: Behajtani tilos, magántulajdon.

— Azt hiszem — jegyezte meg Michel —, hogy a jelen körülmények között…

Amikor a kastély elé értünk, az épületbe vezető lépcsősor tetején egy fiatalember és két fiatal lány jelent meg. A meglehetősen magas, barna hajú, erőteljes és szépnek mondható fiatalember arca meglepetéssel vegyes haragot tükrözött. Az egyik csinos lány talán a húga lehetett. A másik, az idősebb, túlságosan szőke volt, ami nem lehetett természetes. A fiatalember lesietett a lépcsőn.

— Nem tudnak olvasni?

— Azt hittük, hogy ilyen körülmények között… — kezdte Vandal.

— Semmilyen körülmények nincsenek. Ez magánterület, és a meghívottakon kívül senkit nem akarok itt látni!

Akkoriban még ifjú, heves és nem túlzottan udvarias voltam.

— Ide figyeljen, maga borjú, mi azért jöttünk, mert látni akartuk, hogy ez a dicső kastély, amelyet nyilván nem az őseitől örökölt, nem omlott-e véletlenül arra, amit fej gyanánt visel a nyakán. És most így fogad bennünket?

— Takarodjanak innen — üvöltötte —, vagy kidobatom magukat a tragacsukkal együtt!

Már csaknem kiugrottam a kocsiból, amikor Vandal közbeavatkozott.

— Felesleges vitatkozni. Örömmel távozunk. De engedje meg, hogy figyelmeztessem: mi most egy másik világban vagyunk, ahol az a veszély fenyegeti, hogy a pénzének semmi hasznát nem veszi…

— Mi történik itt?

Széles vál ú, ereje teljében levő férfi jelent meg; vagy tucatnyi, nem túlságosan rokonszenves külsejű alak követte.

— Ezek az emberek engedély nélkül jöttek ide, apám, és…

— Hal gass, Charles! — aztán Vandalhoz fordult.

— Maguk egy másik világot emlegettek. Mit jelent ez?

Vandal megadta a felvilágosítást.

— Így hát nem vagyunk többé a Földön? Roppant érdekes. Ez tehát szűz terület?

— Meg kell mondanom, hogy a területből mindeddig csak egy mocsarat láttunk két oldalról, a harmadikról pedig egy tengert. Már csak a negyedik oldalt kellene felkutatni, ha a fia megengedi.

— Charles fiatal, és nem fogta fel az eseményeket, amelyekből semmit nem értettünk. Előbb földrengésre gyanakodtam. De amikor megláttam a két napot meg a három holdat… Köszönöm, hogy megmagyarázta a helyzetet. Meghívom önöket asztalunkhoz.

— Köszönöm, de nincs rá időnk.

— Dehogynem! Ida, készíttess…

— Valóban nincs időnk — vágtam közbe. — El kell jutnunk legalább a határig, és estére vissza szeretnénk térni a faluba.

— Ebben az esetben nem tartóztatom magukat. Holnap én is odamegyek, hogy megtudjam felfedező útjuk eredményét.

Továbbmentünk.

— Nem túl rokonszenves emberek — jegyezte meg Michel.

— Csirkefogók — mondta Louis. — Nem ismerik őket? A Honneger-család. Svájciak, legalábbis azt állítják.

Fegyverszállításokon meggazdagodott mil iárdosok. A fiú még rosszabb az apjánál. Meggyőződése, hogy minden lány az ölébe hullik a pénzéért. Nincs szerencsénk! Inkább ezek pusztultak volna el a derék polgármester helyett!

— És az a szép szőke?

— Madeline Ducher — mondta Michel. — Filmszínésznő, de híresebb a botrányos kalandjairól, mint a művészetéről. Minden újságban benne van a képe.

— És az a tucatnyi akasztófavirág?

— Valószínűleg bérencek a piszkos munkához — felelte Luis.

— Félek, hogy ezek az emberek még sok bajt fognak nekünk okozni — jelentette ki elgondolkodva Vandal.

Ismét egy letarolt zónához értünk. Egy órába telt, amíg átjutottunk rajta, de ez egyszer nagy örömünkre szilárd talajban folytatódott. Meghatódtam. Valamely ismeretlen növényzetbe félig besüppedt mészkőtömbön ál tam, és kissé tétováztam, mielőtt egy másik világ földjére hágtam volna. De a kevésbé érzelmes Louis és Michel megelőzött. Növénymintákat gyűjtöttünk. Ezek zöldes színű, kemény, szűrős és virágzat nélküli növények, nagyon merev szárú, fémszürke kérgű cserjék voltak. Az állatvilág egyik képviselőjét is alkalmunk volt közelebbről megvizsgálni. Louis fedezte fel. Afféle lapos kígyóhoz hasonlított. Három méter hosszú, vak és gerinctelen volt. „Fején” a két nagy, hegyes, csőszerű rágó Vandal szerint a csíkbogár lárvájának rágószerveire hasonlított. A földi ál atvilágban nem akadt megfelelője. Az állat mintha kiszáradt volna.

Érdeklődéssel figyeltem a testtakaróján levő roncsolt lyukat, amely körül csillogó nyál száradt. Vandal magával akarta hozni.

Közelebbről megvizsgálva azonban láttuk — és főképp éreztük —, hogy csupán a héja száradt ki; belseje a feloszlás állapotában van.

Megelégedtünk azzal, hogy lefényképeztük. Minthogy a magas növényzet egyéb, eleven és veszedelmes fajtákat is rejthetett, gyorsan visszavonultunk, és ismét elindultunk a falu felé vezető úton.

Ameddig a szem ellátott, végtelen síkság terült el; a távolban egy zöld felhő lebegett az égen.

Magány

Mielőtt a bolygót felkutattuk volna, előbb szilárdan meg kellett vetnünk a lábunkat azon a földdarabon, amely velünk jött, és valamiféle társadalmat kel ett szerveznünk. A faluban jó hírrel vártak: a kútban ismét feltört a víz. Vandal vizsgálata kimutatta, hogy bár kissé sós, iható. Az összeírás még nem ért véget. Az emberekkel könnyen ment a dolog, az állatokkal nehezebben, az anyagi készletek számbavétele viszont nagyon rosszul haladt. Ahogy a nagybátyám mondta: „Ismernek engem, de semmi nem vagyok, sem polgármester, de még csak tanácsos sem.”

Az összeírás eddigi adatai alapján megállapítottuk, hogy a falu és a környék lakóinak száma: 943 férfi, 1007 nő, 897 tizenhat éven aluli gyermek, összesen 2847 fő. Az állatállomány, főképp a szarvasmarhaféle, bőségesnek mutatkozott.

Louis ekkor kijelentette:

— Holnap reggel nagygyűlést kel tartani.

Elhívatta a falu kikiáltóját, és egy ceruzával teleírt papírlapot nyomott a markába, íme a szó szerinti szöveg. Még ma is őrzöm ezt a teljesen megsárgult, törékennyé vált papírdarabot. „Polgártársak és polgártársnők, holnap reggel, a kút körüli téren általános gyülekezés. Bournat csillagász úr megmagyarázza a katasztrófát. Louis Mauriére és társai beszámolnak felfedező útjuk eredményéről. Gyülekezés két órával a kék nap kelte után.

Határozatokat kell hoznunk a jövőre nézve. Feltétlen megjelenésükre számítunk.”

Pontosan emlékszem erre az első gyűlésre. Louis beszélt elsőnek:

— Mielőtt Bournat úr a lehetőségekhez képest megmagyarázná, hogy mi is történt valójában, néhány szót fogok szólni. Nyilván valamennyien megértették, hogy többé nem a Földön vagyunk.

Most, hogy a sebesültek felkutatása befejeződött, nehéz feladatok előtt állunk. Mindenekelőtt meg kel szervezünk az életünket.

Semmiféle emberi közösség nem élhet törvények nélkül. A Föld egy része velünk jött; ez a darab mintegy 30 kilométer hosszú és 17 kilométer széles, nagyjából rombusz alakú, és összesen csaknem 500 négyzetkilométernyi felületű. De nem szabad ábrándokban ringatni magunkat, mert egynegyede alkalmas földművelésre, a többi nem egyéb, mint feldúlt hegyek. Azt hiszem, ez a terület elegendő lesz, hogy tápláljon bennünket, jóllehet létszámunk az összeírás nyomán még jelentékenyen növekedhet. Az igazi probléma nem a föld, mert abból lesz elegendő, hogy mindenki akár ezer hektárt is kaphasson, hiszen egy egész bolygó vár ránk. Az igazi probléma a munkáskéz. Mától kezdve mindenkire szükség lesz, mindenkinek dolgoznia kell. Hal atlan szerencse, hogy szakemberek és tudósok vannak velünk. De úttörőknek kell tekintenünk magunkat, és ennek megfelelő magatartást kell tanúsítanunk. Aki árt a szomszédjának, ahelyett, hogy segítené, az bűnöző, és aszerint is kel bánni vele. Akár akarjuk, akár nem, mától kezdve ez a mi törvényünk; vagy alkalmazkodunk hozzá, vagy megdöglünk! Önkéntes vállalkozók segítségével a gyűlés után megszervezünk egy irodát a különböző mesterségek összeírására.

Akik itt vannak, felvilágosítást adnak a hiányzókról. Holnapután pedig újra gyűlést tartunk, megválasztjuk a kormányalakítással megbízott képviselőket; a közügyek továbbra is a községi tanács hatáskörében maradnak. Most pedig átadom a szót Bournat úrnak.

Nagybátyám botjára támaszkodva felállt.

— Kedves barátaim, amint tudják, példátlan katasztrófa szakított el — attól tartok, örökre — a mi öreg Földünktől, hogy ebbe az ismeretlen világba repítsen bennünket. Melyik világ ez? Nem tudnám megmondani. Megállapíthattuk, hogy két napja és három holdja van. Ez ne ijesszen meg senkit. A plébános úr és a tanítójuk, akik gyakran felkerestek az obszervatóriumban, elmondhatják, hogy az ilyesmi gyakori jelenség az égen. Egy gondviselésszerű véletlen folytán — itt a plébános helyeslőn bólogatott — egy olyan bolygón kötöttünk ki, amelynek levegője számunkra megfelel, sőt, nyugodtan ál íthatom, alig különbözik a földi levegőtől. Eddigi számításaim szerint ez a bolygó alig valamivel nagyobb a Földnél. Louis Mauriére az imént kitűnően vázolta, mi a teendőnk. Amint valami újat sikerül megtudnom erről a világról, amely most a miénk, haladéktalanul közölni fogom.

A hallgatóság áItalában jól fogadta az elhangzottakat. A parasztok láthatólag egyszerűen tudomásul vették a katasztrófát.

Otthonülők és földhöz kötöttek lévén, többségüknek megmaradt az egész családja. A falusiak hitetlenebbek voltak.

— Az öreg csak mesél nekünk az ő másik világáról! Kezdjük azzal, hogy az ember csak halála után juthat el oda!

— Mégis két nap van az égen.

— A második egészen kicsi. Aztán annyi mindent láttunk már az ő tudományukkal! Ha kíváncsiak vagytok a véleményemre, megmondhatom: ebben az ügyben megint csak a kínaiak keze van, olyasmi, mint az atombomba!

A faluban a családi drámák is gyakoribbak voltak. Az egyik fiatalembert porig sújtotta a gondolat, hogy soha többé nem látja viszont menyasszonyát, aki egy rokonához utazott. Mindenáron táviratozni akart neki. Mások hozzátartozóit pedig eltemették a hegyek, vagy a házuk romjai alatt pusztultak el.

Másnap vasárnapra virradtunk. Reggel harangszó ébresztette a falut. A plébános a hívek segítségével a templom romjai alól kiásta a harangot, és most, egy tölgyfa ágára akasztva, teljes erővel zengett.

Amikor odaértünk, a plébános éppen befejezte a szabadtéri misét.

Derék ember volt, és később bebizonyította, hogy tömzsi alakja hősies lelket rejt. Odamentem hozzá:

— Gratulálok, eminenciás uram. A harangszó mindnyájunkat kel emesen emlékeztetett a Földre.

— Eminenciás úr? — kérdezte.

— Nos, igen, elvégre ön most püspök. De mit is beszélek?

Pápa.

— Istenem, erre nem is gondoltam. Ez rettenetes felelősség — tette hozzá elsápadva.

— Ugyan! Nagyon jól fog menni!

Egészen meghökkenten ál t, amikor otthagytam, és elmentem megkeresni az iskolában berendezkedett Louis-t A fiatal tanító és ugyancsak fiatal felesége segített neki.

— Hogy halad az összeírás?

— Tűrhetően. Amit az egyik nem akar megmondani, megmondja a másik, íme, az ideiglenes adatok:

— A többiek földművelők. Ami Boru apót il eti, ő ragaszkodik ahhoz, hogy „vadorzónak” írjuk be! Ó, elfelejtettem: egy kastélytulajdonos, a fia, a lánya, a szeretője és legalább egy tucat bérence, nem számítva a cselédséget. Ezek csak kellemetlenkedni fognak nekünk!

— És az anyagi ál omány?

— 11 használható autó, azonkívül a nagybátyádé meg Michel húszlóerőse, de az sokat fogyaszt; 8 traktor, közülük az egyik lánctalpas; 18 teherautó, ebből 15 az üzemé; 10 motorkerékpár, vagy száz kerékpár. Sajnos, csak 12000 liter benzin és 13600 liter gázolaj. Elég kevés pótkerék.

— Benzin helyett majd megteszi a gázgenerátor.

— És hogyan akarsz gázgenerátorokat készíteni?

— Az üzem?

— Nincs áram. Igaz, hogy van néhány gőzzel működő kisegítő áramfejlesztő. De kevés a szenünk, és nincs olyan sok fa.

— Nem messze innen, a hegyekben kőszén rejtőzik. Nyilván az is „követett” bennünket. Bizonyára nehezen kiaknázható. De nincs más választásunk.

— Keresd meg! Ez a te munkád. Ami az élelmiszert illeti, van elegendő, de a következő aratásig takarékoskodnunk kel.

Valószínűleg élelmiszerjegyeket kel majd bevezetni. Csak az a kérdés, ezt hogyan fogadtatjuk el velük!

Másnap tartottuk az első választást Telluson. Nem volt meghatározott programja: csupán arról értesítették a választókat, hogy egyszerű szótöbbséggel egy kilenctagú közjóléti bizottságot fognak választani, és minden választónak egy kilenc nevet tartalmazó listára kell szavaznia.

Az eredmény meglepő volt. Az első megválasztott — 1302 szavazatból 987 — a polgármester első helyettese, Alfréd Charnier, egy gazdag paraszt lett. A második a tanító, Charnier távoli rokona 900 szavazattal, a harmadik a plébános 890 szavazattal. Aztán következett Louis Mauriére 802, Marie Presle, egy tanult parasztasszony, egykori tanácsos 801, nagybátyám 798, Estranges 780, és csodálkozásunkra, Michel 706 szavazattal — a nők körében roppant népszerű volt! — , végül jómagam 700 szavazattal. Később megtudtam, hogy Louis korteskedett mel ettem, mondván, hogy majd én fogom megtalálni a szükséges vasat meg szenet. A legnagyobb kocsma tulajdonosa, őszinte csalódására, csak 346 szavazatot kapott!

Számunkra a legnagyobb meglepetés az volt, hogy kevés parasztot választottak meg. Lehet, hogy a rendkívüli körülmények láttán a parasztok inkább azokhoz húztak, akikről azt képzelték, hogy tudásuk révén minden helyzetben feltalálják magukat, de az is lehet, hogy nem bíztak egymásban, és inkább idegeneket választottak, semhogy széthúzás legyen a faluban.

Az elnökséget tehát megállapodásunk értelmében felkínáltuk Charnier-nak. Ő azonban visszautasította, és végül a plébános, il etve a tanító egymást váltva töltötte be ezt a tisztséget. Louis, aki egy szobában lakott Michellel és velem, még aznap este kifejtette véleményét:

— Össze kell fognunk. A nagybátyád velünk fog tartani. Azt hiszem, a tanítóra is számíthatunk, így tehát mi öten többségben leszünk. A többiekre rá kel erőltetnünk nézeteinket, s ez nem lesz mindig könnyű. A munkások, sőt a falusiak egy része és talán a mérnökök is bennünket fognak támogatni. Nem azért beszélek így, mert személyes becsvágy fűt, de őszintén hiszem, hogy mi vagyunk az egyetlenek, akik elég pontosan tudjuk, mit kell tennünk, hogy a világnak ezt a töredékét irányítsuk.

— Valójában tehát diktatúrát ajánlasz nekünk? — kérdezte Michel.

— Diktatúrát? Nem, csak egy erős kezű kormányt.

— Nem nagyon látom a kettő között a különbséget — jegyeztem meg —, de valóban azt hiszem, hogy erre van szükségünk.

Ellenzékünk is lesz…

— A plébános… — kezdte Michel.

— Nem feltétlenül — szakította félbe Louis. — A plébános okos ember, és mivel mi nem bántjuk a vallást… Tehát, még meg is nyerhetjük magunknak. A parasztok? Annyi földjük lesz, amennyit meg tudnak művelni. Ebben a nagyon mérsékelt és csak az iparra szorítkozó kollektivizmusban, amelyre gondolok, semmi nincs, ami nyugtalaníthatná őket. Nehézségeket inkább, a megszokotthoz való ragaszkodás fog okozni. Legalábbis a közeli jövőben. Később, néhány nemzedék múltán egészen más problémák merülhetnek fel.

Ma arról van szó, hogy éljünk. És ha azzal kezdjük, hogy egymás máját rágjuk, vagy engedjük, hogy elhatalmasodjék a rendetlenség…

— Rendben van, csatlakozom.

— Én is — mondta Michel. — Ha valaki megjósolta volna nekem, hogy valamikor egy direktórium tagja leszek!

A Tanács első ülésén a „tárcák” szétosztásával foglalkoztunk.

— Kezdjük a közoktatással — ajánlotta Michel. — Javaslom, hogy Bournat úr legyen a miniszterünk. Szellemi örökségünket semmiképp sem szabad elvesztenünk. Nekünk, „tudósoknak”, az iskolásgyerekek közül majd ki kell választanunk azokat, akiket legalkalmasabbnak tartunk a továbbtanulásra. Ezeket a választottakat előbb ki-ki a maga tudományának gyakorlati oldalára fogja megtanítani. Az elméleti részt csak a legkiválóbbaknak oktatjuk, ha majd találunk ilyeneket. Továbbá tankönyveket kel összeállítanunk, hogy kiegészítsük az obszervatórium szerencsére bőséges és válogatott művekből ál ó könyvtárát, valamint az iskola könyvállományát.

— Nagyon helyes — jegyezte meg Louis. — Az iparügyek vezetésére Estranges urat ajánlom, a földművelésügyre Charnier urat. Te, Jean, a bányaügyet vállalod, ez roppant fontos tisztség. A plébános úr lesz a békebíró. A tanító úré a pénzügy, minthogy szabad idejében a politikai gazdaságtant tanulmányozta. Pénzről is kel gondoskodni, valamiféle csereeszközről.

— És én? — kérdezte Michel.

— Tiéd a rendőrség.

— Zsaru legyek?

— Igen. Nehéz munkád lesz: összeírások, rekvirálások, a rend fenntartása és a többi. Mindebben segít majd az, hogy nagyon népszerű vagy.

— Nem sokáig! És te mi akarsz lenni?

— Várj. Marie Presle foglalkozzék a közegészségüggyel; helyettesei Massacre doktor és Julien doktor lesznek. Én magam, ha beleegyeztek, a hadsereget vál alom.

— A hadsereget? Miért nem mindjárt a haditengerészetet?

— Ki tudja, hogy ez a bolygó még mit tartogat számunkra?

Nagyon csodálkoznék, ha az a kastélybeli sötét alak nem próbálkozna valamivel!

Louis nem is sejtette, mennyire igazat mondott. Másnap ugyanis egy nyomtatott hirdetmény jelent meg több példányban a házak falán. A következő szöveggel:

Louis győzelmi kiáltásban tört ki:

— Megmondtam! Intézkednünk kel!

Az első intézkedés az volt, hogy elkoboztunk minden fegyvert, és szétosztottuk a megbízható emberekből összeállított gárda tagjai között. Ez a gárda Simon Beuvin tartalékos hadnagy parancsnoksága alatt ötven emberből ál t. Bár ez a hadsereg-embrió a legkülönfélébb fegyverekkel volt felszerelve, mégis jelentős rendfenntartó erőt képviselt.

Ez idő tájt győződtünk meg magányosságunkról. A mérnököknek, Michel meg a nagybátyám segítségével, sikerült összeállítaniuk egy meglehetősen nagy hatósugarú rádió adóvevőt, a Tel us-Rádiót. Új világunkat ugyanis Tel usnak kereszteltük, a Föld emlékére, amelynek ez a latin neve. A legnagyobb holdat Phoibének, a másodikat Szelenének, a harmadikat Artémisznek neveztük. A kék nap neve Héliosz, a vörösé Sol lett. Ti már ezen a néven ismeritek őket.

Simon Beuvin izgatottan küldözgette üzeneteit a rádió hullámain keresztül az űrbe. Két hétig egyfolytában kísérleteztünk a hullámhosszuk igen változatos skáláján. Semmiféle válasz nem érkezett. Minthogy a szén kevés volt, egyre ritkítottuk adásainkat, hetenként csak egyszer próbálkoztunk. Végül is bele kel ett nyugodnunk, hogy körülöttünk nincs más, csak a magány. Vagy talán néhány kisebb csoport, de rádió nélkül.

Hidrák

Néhány hasonló stílusú és tüstént leszaggatott hirdetménytől eltekintve, Honneger többé nem jelentkezett. A hirdetmény felragasztóit nem sikerült tetten érni. De a kastély tulajdonosa csakhamar tragikus módon hívta fel figyelmünket létezésére. Ugye, emlékeztek Rose Ferrier-re, arra a fiatal lányra, akit otthonának romjai alól szabadítottunk ki az első napon? Ifjú kora ellenére — akkor tizenhat éves volt — a falu legszebb lányai közé tartozott. A tanító figyelmeztetett bennünket, hogy a kataklizma előtt Charles Honneger sokat legyeskedett körülötte. Egy vörös éjszaka lövések zaja riasztotta fel a falut. Michel és én azonnal kiugrottunk az ágyból, de Louis megelőzött bennünket. Amint kiléptünk az utcára, a bíbor félhomályban rémülten szaladgáló emberekbe ütköztünk.

Revolverrel a kezünkben rohantunk a zaj irányába. A szolgálatban levő őrök már ott voltak; vadászfegyverük ropogása elvegyült Boru apó Winchesterének kattogásával. Egyébként Boru apót mint őrmestert vettük be a hadseregbe. Az éjszaka egyre világosabbá vált; egy égő ház fénye világította be. A harc meglehetősen zűrzavarosnak tűnt. Amikor a kút terére értünk, egy automatafegyver kattogását hallottuk, és golyók süvítettek el a fülünk mellett: a támadóknak géppisztolyaik voltak!

Odakúsztunk Boru apóhoz.

— Az egyiket eltaláltam! — dicsekedett büszkén. — „Kapásból”, mintha csak zergére lőttem volna!

— Kit talált el? — kérdezte Michel.

— Azt nem tudom! Valamelyiket a ránk támadó piszkok közül.

Még néhány lövés hallatszott, majd női hang sikoltása:

— Segítség! Segítség!

— Rose Ferrier — mondta Louis. — Ez az aljas Honneger magával hurcolja!

Egy golyószóró-sorozat elől lekaptuk a fejünket. A sikoltozás elhalt a távolban. Valahol egy autó berregett.

— Várj csak, te disznó! — üvöltötte Michel.

Gúnyos nevetés hallatszott. A téren, a tűz közelében néhány halott hevert, egy sebesült négykézláb vonszolta magát.

Megdöbbenve ismertük fel benne a szabót. Néhány szem sörét érte a lábikráját, a zsebében pedig megtaláltuk egy géppisztoly tölténytárát. Sebtében kihal gattuk. A szabó abban a reményben, hogy megmenti a bőrét, elárulta Honneger terveit, legalábbis azt, amit tudott róluk. Honneger arra számított, hogy tökéletesebb fegyvereivel és ötventagú gengszterbandájával sikerül megkaparintania a falut, és ő fogja diktálni a törvényt.

Szerencsénkre a fiának, aki már régóta fente a fogát Rose-ra, nem volt türelme ezt kivárni, és tizenkét bandita segítségével elrabolta a lányt. Kémük a szabó volt, aki arra készült, hogy velük együtt távozik. Ugyancsak a szabó ragasztotta ki a hirdetményeket társával, Jules Mandruvel, a gazdag kocsmárossal együtt.

Még aznap éjszaka mindkettőt felakasztották az egyik tölgyfa ágára. Veszteségünk három halott volt; hatan megsebesültek.

Három fiatal lány tűnt el: Rose Ferrier, Michel e Audouy és Jacqueline Presle, Marie unokahúga. A támadás viszont akkora felháborodást keltett, hogy az egész falu és minden tanyásgazda mögénk sorakozott. A banditák közül ketten meghaltak. A csata színhelyén két géppisztolyt, egy revolvert és elég nagy mennyiségű lőszert szedtünk össze. A kék hajnal beállta előtt a Tanács egyhangúan törvényen kívül helyezte Charles és Joachim Honnegert, valamint cinkostársaikat, és elrendelte a hadsereg mozgósítását. A közbejött súlyos események miatt azonban el kel ett halasztanunk a kastély ostromát.

Reggel, amikor a hadsereg éppen gyülekezett, egy motorbicikli bukkant fel az úton; rémült férfi ült rajta. Három nappal előbb ugyanez az ember, aki a feleségével és két gyermekével a falutól öt kilométerre levő magányos tanyán élt, és földműveléssel foglalkozott, bejelentette, hogy egyik tehene furcsa körülmények közepette elpusztult. Reggel az állat még teljesen egészséges volt, estére pedig vére, sőt húsa nélkül, csupán a bőre hevert a legelőn. A bőrön mintegy tucatnyi, elszórt lyukat találtak.

A férfi olyan sietősen ugrott le a motorkerékpárról, hogy meghemperedett a porban. Sápadtan mondta:

— Állatok gyilkolnak! Mintha valamiféle repülő polipok lennének, egyetlen ütéssel ölnek!

Miután megitattunk vele egy nagy pohár pálinkát, pontosabb felvilágosításokkal szolgált:

— Ma reggel, hajnalban kihoztam a teheneket az istál óból, teljesen ki akartam takarítani az istál ót. Pierre fiam hajtotta ki őket a legelőre. Persze, láttam én egy zöld felhőt, igen magasan a fejem felett, de ügyet sem vetettem rá. A kutyafáját, gondoltam, egy olyan világban, amelynek két napja meg három holdja van, miért ne lehetne zöld a felhő. Hát igen! Micsoda disznóság! Pierre már indult visszafelé, amikor a zöld felhő hirtelen lezuhant. Igenis, lezuhant! És láttam, hogy ez a felhő legalább száz zöld, csapkodó karú polip!

Rázuhantak a tehenekre, és a szegény ál atok holtan rogytak a földre. Rögtön odakiáltottam Pierre-nek, hogy bújjon el. De a szerencsétlennek már nem volt ideje elrejtőzni! A levegőben lebegő egyik polip vagy három méternyire megközelítette, aztán a kiöltött hosszú nyelve szegény fiamat a hátán érte. A fiú azonnal meghalt!

Akkor bezártam a házba az asszonyt meg a másik fiamat, bekiáltottam, hogy ki ne mozduljanak, és felültem a motorra. Az aljasok utánam jöttek, de sikerült megugranom előlük. Könyörgök, jöjjenek velem! Félek, hogy betörnek a házba!

A paraszt leírása nyomán azonnal ráismertünk a mocsárban látott állatra. Csak azon csodálkoztunk, hogy repülni is tud. A veszély mindenképp szörnyű volt. Michellel beültünk egy csukott autóba, és magunkkal vittük a két géppisztolyt. Vandal, amint értesült a történtekről, ellentmondást nem tűrve betelepedett a hátsó ülésre. Beuvin az őrség egy részét egy ponyvával borított teherautóra rakta, és elindultunk.

Két kilométerrel odébb találkoztunk az első hidrával. Ezt a nevet Michel adta nekik, és rajtuk is maradt. A repülő hidra egy bárányt üldözött. Egyetlen jól irányzott lövés leterítette. Hiába esdekelt a paraszt, aki mielőbb otthon akart lenni, megállítottuk a kocsikat.

— Mielőtt felvennénk a harcot az el enséggel, meg kel ismernünk — magyarázta Vandal.

A mintegy négy méter hosszú állat teste elkeskenyedő tömlőre hasonlított. Hatalmas farka el apult. Elöl, a hat üreges szívókar végén levő kerek nyílások ragacsos nyálat választottak ki. A szívókarok tövében hat szem volt. A tapogatók alkotta korona közepén egy kúp alakú dudorodásból elszarusodott csőben végződő hosszú szál nyúlt ki, amely oly ferdén volt lemetszve, akár egy injekciós tű hegye.

— Ez bizonyára méregszerv — ál apította meg Vandal. — Javaslom, hogy harc közben senki ne szálljon ki a teherautóból; a vastag ponyva talán megvédi az embereket. Ez ugyanolyan állat, mint amilyet a múltkor láttunk, csak jóval nagyobb és repül. De hogyan tud repülni?

A hidra testének felső részén két petyhüdt, nagy zsákot fedeztünk fel; a golyók lyukasztották ki. A szívókarok mögött a lövés ökölnyi lyukat ütött a zöld húsba.

Továbbmentünk. Kissé leengedtem magam mel ett az ablakot, csak annyira, hogy a géppisztoly csöve kiférjen rajta. Michel vezetett. Vandal tartotta a másik géppisztolyt, és bal felől figyelte a környéket. Mögöttünk jött a teherautó. Az út kanyarulatánál, három méter magasan, a fák között, észrevettük a második hidrát.

Mozdulatlanul lebegett, lecsüngő szívókarjai gyengén hullámzottak.

Izgalmamban az első sorozatom célt tévesztett; a hidra nagyot csapott a farkával, majd ide-oda cikázva, hihetetlen gyorsasággal, legalább 60 kilométeres sebességgel menekült egyre feljebb. Nem tudtuk elejteni. Innen hatszáz méternyire állt a tanya. Kéménye barátságosan füstölgött.

A ház előtt vezető földúton mentünk tovább; a mély keréknyomok miatt az autó ide-oda vetődött. Egy ablak mögött megpillantottuk a parasztasszonynak meg tíz-tizenkét éves második fiának a rémült arcát. Átvágtunk a földeken és kiértünk a legelőre. A tehenek tetemei körül mintegy hatvan hidra nyüzsgött. Mindegyik egy-két szívókart mélyesztett áldozatába.

— Az előbb még többen voltak! — kiáltotta a földműves. — Vigyázzanak!

Amíg el nem dördült az első lövés, a hidrák nem zavartatták magukat. Néhányan ugyan nehézkes mozgással otthagyták a dögöket, és inni mentek; legalábbis így értelmeztük pillanatnyi viselkedésüket. Egy tócsához röpültek, és az egyik különös, a többinél vastagabb szívókarjukat a vízbe merítve, szívták a folyadékot. Néhány perc múlva szinte felfúvódtak, és röptük határozottan könnyedebbé vált.

Valamennyien kiválasztottunk egy-egy célpontot. Én gondosan megcéloztam a hat ál atból ál ó legközelebbi csoportot; közösen zabálták az egyik tehenet.

— Tűz! — kiáltotta Beuvin.

Eldördült a sortűz; olyan hangot adott, mint a hasadó selyem.

Géppisztolyom üres hüvelyei a szélvédőn koppantak. Az egyik becsúszott a káromkodó Michel ingének nyitott gallérja alá, és megégette a nyakát. A hidrák között kitört a pánik. Jó néhányat halálos lövés ért; ezek lelappadt testtel zuhantak a földre. Lövéseim mind találtak. Vandal még szerencsésebb vagy még ügyesebb volt nálam: egyetlen sorozatával két állatot ölt meg. A golyók mindkettőt szétszaggatták.

A sértetlen hidrák elképesztő gyorsasággal szál tak egyre feljebb. Néhány másodperc múltán már csak egy magasban lebegő zöld foltot láttunk.

Újra megtöltöttük fegyverünket. Michel el és Vandallal kiszálltam az autóból. A teherautóról a többiek lövésre készen fedeztek bennünket. A megölt tehenek bőrén számtalan, nagyjából kerek nyílás látszott, nyilván a szívókarok végén levő szarufogaktól származtak. Húsuk mintha feketés iszappá változott volna.

— Külső emésztés, akár a csíkbogár lárvájánál — magyarázta Vandal. — A hidra a méregszervével gyilkol, aztán szívókarjaival az áldozat testébe lövelli a húst tápláló péppé bontó emésztőnedveket, s végül felszívja ezt a kását.

Hogy közelebbről megvizsgálja a szörnyet, lehajolt, és az állat mel é kuporodott. Közben kezével véletlenül megérintette a zöld húst. Fájdalmasan felkiáltott:

— Vigyázzatok! Ne érjetek hozzá! Éget!

Bal kezét fehéres hólyagok lepték el.

— Akár egy tömlőbelű! Nyilván ismeritek a medúzák égető csípését. Az eredmény, sőt az eljárás is ugyanaz. Aki hozzáér, megégeti magát!

Keze gyorsan feldagadt, fájt, de csak két napig.

Ezalatt a hidrák zöld felhője mozdulatlanul lebegett az égen.

Nem tudtuk, mitévők legyünk; ha elmegyünk, az ál atok talán megtámadják a tanyát, viszont attól is tartani lehetett, hogy távol étünkben Honneger valamilyen csellel elfoglalja a falut. Végül a hidrák oldották meg a problémát.

— Fedezékbe! — kiáltott fel váratlanul a hidrákat figyelő Michel.

Beugrottunk az autóba. Amikor becsaptam az ajtót, a hidrák egyike lecsapott a kocsira, ellapult a tetőn, amely szerencsére ellenál t az ütésnek. A többiek pokoli kört alkotva, mint egy fantasztikus körhinta figurái, roppant gyorsasággal forgolódtak a teherautó körül.

Sietősen felrántottam az ablakot, beavatkozásra készen figyeltem a látványt. A teherautó felől sűrű lövöldözés kezdődött. A bent ülők egyáltalán nem takarékoskodtak a puskaporral. Amíg a sebesült hidrák a földön vonaglottak, a többiek folytatták őrült körforgásukat. Adott pil anatban, mintegy jeladásra, előreszegzett fullánkkal támadásba lendültek. A teherautóból fájdalmas kiáltás hallatszott; a ponyva résén az egyik hidra bedugta méregszervét, és bizonyára megmart valakit. A teherautó megindult. Mi tüzet nyitottunk. Rövid idő alatt eredményes munkát végeztünk. Nem volt könnyű a teherautóhoz tapadó hidrákra lőni, mert féltünk, hogy golyóinkkal valamelyik bajtársunkban is kárt teszünk. De minthogy velünk az állatok nem törődtek, olyan kényelmesen lövöldözhettünk rájuk, akár egy cél övőgyakorlaton. Vagy harmincat sikerült elpusztítanunk közülük; így veszteségük, az első támadásnál megöltekkel együtt, több mint hetvenre emelkedett. Ez alkalommal használt a lecke, a hidrák elrepültek, és vissza se tértek többé.

Egyikük holtan, de nem lappadva, két méternyi magasságban úszott a levegőben. Egyik emberünk ügyesen pányvát vetett rá, és a testet úgy vontattuk a faluba, mint valami elfogott léggömböt.

Magunkkal vittük a parasztot, a feleségét és második fiát is, valamint az első fiú félig megemésztett holttestét. A tizenkét elpusztult tehén meg a sok hidratetem a legelőn maradt, kivéve azt, amelyet Vandal kötelekkel a teherautóhoz erősíttetett, hogy majd később felboncolja.

Félelmünk alaptalannak bizonyult, a hidrák senkit nem martak meg, csupán ijedtében kiáltott fel az egyik emberünk. De most már mindenképp fel tudtuk fogni azt a veszélyt, amelyet Tellus vad ál atvilága fenyegetett.

Diadalmasan tértünk vissza a faluba. Az őrök énekeltek, s minthogy többségük munkás volt, főképp forradalmi dalokat. Michel meg én az Aida bevonulási indulóját harsogtuk, akárcsak egy valódi „tűzoltó-zenekar”. Az a hír azonban, mel yel Louis fogadott bennünket, kissé lelohasztotta lelkesedésünket.

Erőszak

A kastély környékére küldött tizenkét felderítőt egy 20 mm-es nehézgéppuska tüzével fogadták. Ennek bizonyítékául egy fel nem robbant golyót hoztak magukkal.

— Hát így állunk — mondta Louis. — Ezek a gazemberek jóval hatásosabb fegyverekkel vannak felszerelve, mint mi. Ez el en — mutatta fel a golyót — a mi serétes puskáink csak annyit érnek, mint egy fúvócső… Egyetlen hatékony fegyverünk van csupán: Boru apó Winchestere.

— És két géppisztoly — jegyeztem meg.

— Mindössze harminc méterre hordanak! És mennyi hozzávaló lőszerünk maradt? Pedig nem tűrhetjük tovább, amit azok művelnek.

Az igazat megvallva, Michel, a te húgod sincs biztonságban az obszervatóriumban.

— Az aljasok! Ha próbálkozni mernek…

— Meg fogják próbálni, öregem! Alig ötven rosszul felszerelt emberünk van, és kevés a töltény. Velünk szemben pedig hatvan jól felfegyverzett ember áll. És ráadásul ezek a ragadozó polipok! Ó, ha Constant itt lenne velünk!

— Ki az a Constant?

— Rakétakészítő mérnök. Persze, te nem tudod. Sok egyéb mel ett, a gyár hadirakétákat is gyártott, repülőgépek számára. Egy egész halom van belőle, de csak a töltet nélküli fémköpenyek. Bár a kémiai laboratóriumban bizonyára akadna olyasmi, amivel meg lehetne tölteni, de nincs hozzáértő emberünk.

Megragadtam Louis két kezét, és vad körtáncba kezdtem vele.

— Meg vagyunk mentve, öregem! Hát nem tudod, hogy a nagybátyám tartalékos tüzérőrnagy?

— No és? Nincsenek ágyúink!

— Utoljára a légelhárító rakétavetőknél szolgált! Minden szempontból érti a dolgot! Ha valóban megvannak a töltetekhez szükséges vegyi anyagok, akkor helyben vagyunk, ő és Beuvin majd elkészítik a rakétákat. Szükség esetén közönséges puskapor is megteszi, és a célnak mindenképp megfelelnek!

— Jó, de ez tíz-tizenöt napot is igénybe venne. Addig pedig…

— Igen, addig is foglalkozni kel a kastélybeliekkel. Várj…

A kórházba siettem, ahol fivérem meg Breffort lábadozott.

— Ide figyelj, Paul. El tudnál készíteni egy római ostromgépet?

— Hogyne, minden nehézség nélkül. Miért kérded?

— Meg akarjuk támadni a kastélyt. Mekkora a hatótávolsága egy ilyen ostromgépnek?

— Az az elhajítandó lövedék súlyától függ. Harminc métertől száz méterig könnyen hord.

— Rendben van, készítsd el a terveket.

Visszamentem Louis-hoz és Michelhez, és elmagyaráztam nekik, hogy miről van szó.

— Nem rossz — jegyezte meg Louis —, de száz méter az csak száz méter; egy géppuska messzebbre hord.

— Ha jól emlékszem, a kastély közelében egy mélyedést láttam; keskeny ösvény vezet odáig. Ebben a mélyedésben kellene felállítani az ostromgépet.

— Ha jól értettem — szólt közbe Michel —, te robbanó tölteteket meg ócskavasat akarsz hajigálni rájuk. De hol találsz robbanóanyagot?

— A kőbányában háromszáz kiló dinamit van. Néhány nappal a kataklizma előtt kapták.

— Ezzel ugyan nem vesszük be a kastélyt — ingatta a fejét Michel.

— Nem is ez a szándékunk! Időt kell nyernünk, amíg a rakéták elkészülnek; el kell hitetnünk velük, hogy haszontalan támadásokra pazaroljuk a lőszert. — Elmagyaráztam Michelnek, hogy mit mondott Louis az üzemben tárolt rakétahüvelyekről.

A Tanács utasítására Beuvin járőröket küldött az ellenség védelmének kikémlelésére. Adott esetben ugyancsak ezeknek a járőröknek kellett jelezniük a hidrák felbukkanását. Az őrjárat egy kis rádióadót vitt magával, amelyet Estranges szabad idejében fabrikált.

Aztán nekiláttunk egy ostromgép megszerkesztésének. E célra egy fiatal, rugalmas kőrisfát áldoztunk fel. A faváz elkészült; a szerkezetet sziklatömbökkel próbáltuk ki. Hordképessége kielégítőnek bizonyult.

Kis hadseregünk Beuvin parancsnoksága alatt három teherautóval meg az ostromgépeket vontató három traktorral elindult a kastélyhoz vezető úton. Egy hétig csak kisebb csatározásokat folytattunk. Az üzem lázasan dolgozott. A kilencedik napon Michellel együtt kimentem a frontra.

— Nos, elkészült? — kérdezte Beuvin.

— Az első rakéták ma vagy holnap érkeznek — feleltem.

— Phű! Elárulhatom, hogy cseppet sem voltam nyugodt. Ha netán olyan ötletük támad, hogy kirohanjanak…

Az előőrsökhöz mentünk.

— Ha átkelünk a hegytetőn — mondotta Boru apó, aki mint egykori törzsőrmester és az 1939-1945-ös háború veteránja irányította az előőrsöket —, bekerülünk gépfegyvereik tüzébe. Ha jól tudom, négy gépfegyverük van: két 20 mm-es, a másik kettő pedig valószínűleg 7,5 mm-es. Golyószóróik is vannak.

— Kívül esnek az ostromgépek hatótávolságán?

— Nem próbáltuk elérni őket. Gondosan eltitkoltuk előttük fegyvereink pontos hatótávolságát — felelte Beuvin.

— És a kastély túlsó oldala?

— A terepet fatörzsekkel erősítették meg. Ráadásul az utat is lövik. Nehéz felszerelést nem lehet odaszál ítani.

— Várjunk.

Kúszva-mászva feljutottunk a hegygerincre. Egy nehézgéppuska tartotta tűz alatt.

— Ezt megpróbálhatnánk eltalálni — mondta Michel.

— Igen, de csak akkor támadunk, ha a rakéták megérkeztek. Azt hiszem, a következő kék hajnalon itt lesznek.

A megadott időben a faluból megérkezett az első teherautó, rajta a nagybátyám, Estranges és Breffort. A kocsiról ládákat emeltek le.

— Itt vannak a gránátok — jelentette Estranges.

Gyújtószerkezettel ellátott öntöttvas-csőből készültek.

— És itt vannak a rakéták is — tette hozzá a nagybátyám.

— Kipróbáltuk őket. Hatósugaruk három és fél kilométer. Elég pontos beállításúak. Minden rakétafej egy kilónyi öntöttvas hulladékot és szükséges mennyiségű robbanóanyagot tartalmaz.

Egy másik teherautó hozza a kilövő állványokat meg a többi ládát.

Ebből a fajtából összesen ötven rakétánk van. Most nagyobb hatósugarúak készülnek.

— Hohó! — kiáltotta Beuvin. — Fejlődik a tüzérségünk!

Miközben ezt mondta, észrevettük, hogy a hegygerincről egyik emberünk igyekszik felénk.

— Fehér zászlót lengetnek! — kiáltotta.

— Megadják magukat? — kérdeztem hitetlenül.

— Nem, parlamentert küldenek.

— Feleljetek! — adta ki a parancsot Beuvin.

Az ellenség térfelén felegyenesedett egy ember, és zsebkendőt lengetve jött felénk. Amikor félúton volt a senki földjén, Boru apó lefüleltette, és hozzánk kísértette. A parlamenter Charles Honneger volt, saját személyében.

— Mit akar? — kérdezte Beuvin.

— A vezetőikkel akarok beszélni.

— Négyen itt vannak közülük.

— Hogy a felesleges vérontást elkerüljük, a következőket javasoljuk: oszlassák fel a Tanácsukat, adják át fegyvereiket, és mi vesszük át a hatalmat. Semmi bántódásuk nem esik.

— Hogyne, maguk azt akarják, hogy a rabszolgáik legyünk mondtam. — Nos, hallgassa meg a mi javaslatainkat! Adják vissza az elrabolt lányokat! Tegyék le a fegyvert! Embereiket felügyelet alá helyezzük, magát pedig az apjával együtt letartóztatjuk és bíróság elé állítjuk.

— Hát ehhez aztán pofa kel! Nos, csak jöjjenek az ócska flintáikkal!

— Figyelmeztetem — szólalt meg Michel —, hogy ha mi győzünk, és közülünk meghal valaki, magukat felakasztják!

— Nem fogom elfelejteni!

— Minthogy nem akarják megadni magukat, a következőket javaslom — mondtam. — A lányokat, továbbá a húgát és Ducher kisasszonyt szállítsák biztos helyre, például annak a magányos sziklának a tetejére.

— Felesleges! Sem a húgom, sem Mad nem fél. Ha a többieket megölik, fütyülök rá. A győzelem után majd találok másokat, teszem azt, a maga húgát…

Feldagadt pofával zuhant a földre. Michel gyorsabb volt nálam.

Honneger feltápászkodott.

— Maga egy parlamentert ütött meg — hebegte sápadtan.

— Maga nem parlamenter, maga egy aljas gazember!

Takarodjék! Hordja el magát innen!

Fegyveresek kísérték vissza. Alig tűnt el a hegygerinc mögött, megérkezett a második teherautó. Gyorsan felállítottuk a kilövő ál ványokat.

— Tíz perc múlva tüzet nyitunk — jelentette Beuvin. — Sajnos, nincs megfigyelőál ásunk!

— Hát az a száz méterrel mögöttünk levő kis domb — mutattam hátrafelé — a csaknem ötven méter magas kiszögellésével?

— Az ellenség tűz alatt tartja.

— Ez igaz, de onnan mégiscsak látni lehet a kastélyt. Kitűnő szemem van. Odamegyek, és magammal viszem ezt a telefont. Azt hiszem, elég hosszú a drótja.

— Veled megyek — ajánlkozott Michel.

Elindultunk, magunk után húztuk a drótot. Már félúton jártunk, amikor a heves csattogás meg a repkedő kőszilánkok elárulták, hogy felfedeztek bennünket. A földön kúszva kerültük meg a dombot, és a védett oldalán kapaszkodtunk tovább felfelé. A magasból kitűnően láthattuk az el enséges vonalakat. A nehézgéppuska kis erődje hátulról egy lövészárokkal volt összekötve, és golyószóró lőállások vették körül. A földbe ásott lyukakban itt-ott emberek mozogtak.

— A szabó szerint ötvenen-hatvanan lehetnek. De erődítési rendszerük után ítélve, többen kel lenniük — jegyezte meg Michel.

Légvonalban talán egy kilométerre, a hegy derekán levő tisztáson emelkedett a kastély. Kapuján kis fekete alakok járkáltak ki és be.

— Milyen kár, hogy Vandal összetörte a távcsövét!

— Sajnos, csak teleszkópjaink maradtak. Azok elég nagy teljesítményűek, de nehezen kezelhetők!

— Lám, le kellett volna szerelnem az egyik kis „keresőt”.

— Lesz még rá időd. Csodálkoznék, ha még ma sikerülne bevennünk a kastélyt!

— Halló! Halló! — szólalt meg orrhangon a telefon. — Egy perc múlva tüzet nyitunk a kastélyra. Figyeljetek!

Egy pil antást vetettem táborunkra. Embereink fele közvetlenül a hegy gerince mögött tüzérséggé fejlődött. A többiek az ostromgépek körül sürgölődtek. Estranges és a nagybátyám pontosan beállította a rakétakilövő ál ványokat. A teherautók visszatértek a faluba.

Pontosan 8 óra 30 perckor sáncaink mögül hat tűzsugár lövellt a magasba. Egyre feljebb röppentek, gyorsan eloszló füstcsíkot húzva maguk után. A rakéták elfogyasztották hajtóanyag-terhüket. A kastély előtti pázsiton hat kis fénypont gyúlt ki, majd hat kis füstfelhővé alakult. Néhány másodperccel később tompa robbanások hallatszottak.

— Harminc méterrel rövidebb — jeleztem.

Újabb hat rakéta röppent fel. — Ez alkalommal mind célba talált.

Az egyik a lépcsőfeljáró közepén robbant; a kis alakok összeestek.

Közülük hárman támolyogva feltápászkodtak, és negyedik társukat bevonszolták a kastélyba. A másik rakéta az egyik ablak mögött tűnt el. A többi a házfalnak ütközött, és látszólag nem sok kárt tett benne.

— Telitalálat! — kiáltottam.

Sorra egymás után tizennyolc rakéta szóródott szét, egyikük a háztól jobbra eltalálta és felgyújtotta Honneger autóját.

— A rakétákkal leállunk — telefonált Beuvin. — Figyeljétek az ostromgépeket!

Három lövedék röppent a levegőbe. Alig vétették el a kis-erődöt.

— Kissé hosszú — jelentette Michel.

A földre vetettem magam, és Michelt is magam mellé rántottam.

Minthogy a gépfegyverrel meg a golyószórókkal nem tudtak kárt tenni a hegygerinc mögött lapuló embereinkben, minket lőttek.

Néhány percig moccanni sem mertünk; a felettünk elröppenő, sivító golyók csaknem súroltak bennünket.

A 20 mm-es, géppuska töltényei kissé lejjebb vágódtak a földbe.

— Szerencsére nincsenek srapnelljeik!

— Ezt a megfigyelőál ást jobban el kellene rejteni. Menjünk kissé lejjebb.

A gépfegyver abbahagyta a tüzelést, a golyószórók is elhallgattak.

— Zavarótűz az ellenséges területre. Figyeljetek!

A rakéták vagy a földbe csapódtak, vagy eltűntek a fenyőfák között; látszólag semmiféle kárt nem okoztak, csak egy szalmakazlat gyújtottak fel.

A lövöldözés újra kezdődött, de most a hegy gerincére irányult.

Egyik emberünk megsebesült, és lecsúszott a lejtő aljára. Egy másik teherautó érkezett; nagyobb kaliberű rakétákat hozott. A kocsiról Massacre ugrott le.

— Vigyázat, az ostromgép tüzel!

Ez alkalommal az egyik lövedék az ellenséges kiserőd közepén robbant. Fájdalmas kiáltások hallatszottak, de a nehéz-géppuska tovább tüzelt.

— A lövészárok-harcban a röppályás tűzfegyverek többet érnek a közvetlen célzású lőfegyvereknél — jegyezte meg Michel.

— Előbb-utóbb leromboljuk viskójukat, ők meg nem tudnak elérni bennünket.

— Nem értem, miért nem foglalták el a gerincet.

— Túl könnyű megkerülni. Nézd csak! Mit mondtam? Vigyázat bal felől! — kiáltott a telefonba. — Hat ember kúszik arrafelé!

Négy őr indult a veszélyeztetett helyre. A hegy gerince, amelyet az automatafegyverek tűz alatt tartottak, tarthatatlanná vált számunkra; Boru apó embereivel együtt visszahúzódott. Az el enséges lövészárkokból mintegy harminc ember bukkant elő. Hol futottak, hol pedig a földre vetették magukat.

— Támadás szemből!

Bal felől már lövések pattogtak. Beuvin bevárta, amíg az el enség tizenöt méternyire megközelítette állásainkat, aztán elhajíttatta a kézigránátokat. A robbanóanyaggal töltött öntöttvas csövek megtették a magukét. Tizenegy halott vagy sebesült maradt a terepen. Mielőtt az el enség visszavonulhatott volna, Boru apó Winchestere még két embert leszedett. Balszárnyunkon egy halottunk és két sebesültünk volt. Az ellenség három embert vesztett; az egyetlen sebesültet foglyul ejtettük. A jobb karját a szó szoros értelmében szétmarcangolták a repeszek, és miközben Massacre kötözte, meghalt.

Az ostromgépek egy negyedórán át szünet nélkül dolgoztak. A tizenkettedik lövésnél az egyik lövedék a géppuskafészekbe zuhant, és örökre elhal gattatta. Négy golyószóróból hármat semlegesítettünk, az utolsó pedig elakadhatott, mert nem tüzelt tovább. Embereink támadásba lendültek. Két sebesült árán elfoglalták az el enséges vonalakat, és három foglyot ejtettek. A többieknek sikerült elmenekülniük.

Mialatt felderítőink óvatosan haladtak előre, a kastélyt elárasztottuk rakétákkal. Vagy tucatnyi lövésünk célba talált.

Érdeklődéssel figyeltem az első hat nagyméretű rakéta útját. Ez alkalommal a falak nem bírták tovább; az épület egyik szárnya összeomlott.

A foglyok gyors kihallgatása során felvilágosítást kaptunk az el enség erejéről. Veszteségük 17 halott és 20 sebesült volt. Mintegy ötven emberük maradt a kastély védelmére. Első győzelmünk után két golyószórót, egy sértetlen 20 mm-es géppuskát és igen sok lőszert zsákmányoltunk. Kis hadseregünket ettől kezdve többé senki nem gúnyolta. Amíg a felderítők visszatérésére vártunk, tovább lőttük az időközben kigyulladt kastélyt.

Végre jelentkeztek a felderítők. A kastélytól 200 méterre húzódó második ellenséges vonal három gépfegyverrel és néhány golyószóróval ellátott lövészárkokból állt. Boru apó, miután megtette jelentését, megjegyezte:

— Csak arra vagyok kíváncsi, mit akartak ezzel a sok fegyverrel.

Elvégre mégsem tudhatták előre, mi fog történni. Jelenteni kellene a rendőrségnek.

— De öreg, most mi vagyunk a rendőrség.

— Persze, igaz. Ez leegyszerűsíti a dolgokat.

Beuvin feljött velünk a dombra, tüzetesen szemügyre vette vidéket, és Michellel, aki mellékesen kiválóan rajzolt, elkészíttette a környék vázlatát.

— Ti két emberrel meg a tüzérséggel itt maradtok. A többieket, valamint az ostromgépeket és a gépfegyvereket magammal viszem.

Három színes rakétát is elviszek. Ha fellövöm őket, szüntessétek be a tüzelést. Az ellenséges vonal a kis domb gerincén, a pázsit mögött húzódik. Lőjetek pontosan!

— Massacre-t is elviszed?

— Nem, Massacre itt marad, ő e világ egyetlen sebésze!

— Rendben van. De ne feledd, hogy te pedig mérnök vagy!

Beuvin csapata a gépfegyvereket meg az ostromgépeket vontatva, elvonult. Kiadtam a parancsot, hogy a tüzérség nyisson tüzet a lövészárkokra. Háromnegyed óra hosszat percenként két rakétát lőttünk az ellenségre. Csupán 210 rakétánk maradt, tehát a lőszerrel takarékoskodnunk kellett. Az üzem még így is csodát művelt! Látcsövünk nem volt, és így megfigyelő ál ásunkból alig tudtuk felmérni az okozott kárt. A lövések általában középen és a két szárnyon csapódtak be, ott, ahol a felderítők jelentése szerint a gépfegyverek ál tak. A 35. rakéta-sortűznél működésbe lépett a gépfegyverünk. A 45. éppen akkor csapódott be a gerincen, amikor észrevettem a felröppenő színes rakéta füstcsíkját.

— Tüzet szüntess!

A kastély túlsó oldaláról lövöldözés hallatszott. A mieink ott is támadtak. Megkönnyebbüléssel vettem tudomásul, hogy az automatafegyverek elhallgattak. Húsz percig dúlt a harc, kézigránát-robbanások és az ostromgépek robbanó tölteteinek tompa pufogása közepette. Aztán újra csend lett. Aggódva néztünk egymásra; sikerült-e a támadás, és milyenek a veszteségeink.

Egy papírt lobogtató őr bukkant elő az erdőből, lekúszott a lejtőn, és megállt előttünk.

— Minden rendben — lihegte. Átnyújtotta az üzenetet.

Michel remegő kézzel vette át a papírt, és hangosan felolvasta a szöveget: „Az ellenséges vonalakat áttörtük. 5 halott, 12 sebesült.

Súlyos veszteségek az el enségnél. A kastélyban mintegy húsz ember elbarikádozta magát. Üljetek teherautóra, hozzátok ide a rakétavetőket meg a doktort. A vadőr házánál ál jatok meg.

Vigyázzatok, az erdőben még bujkálhat ellenség!”

A vadőr házában találkoztunk Beuvinnal.

— A csata rövid ideig tartott, de meleg volt a helyzet. Az ön rakétáival nagyszerű eredményeket értünk el — fordult nagybátyámhoz. — Nélkülük… meg a te ostromgéped nélkül… — nézett rám.

— Ki halt meg a mieink közül?

— Három munkás: Salavin, Freux és Robert. Két paraszt, nevüket még nem tudom. A szomszédos helyiségben három súlyos sebesült fekszik.

Massacre azonnal besietett hozzájuk.

— Kilenc könnyebb sebesült, köztük magam is — felmutatja bekötözött bal kezét —, szilánk a hüvelykujj tövében.

— És odaát?

— Sok halott és sok sebesült. A három utolsó sortűz egyenesen a lövészárkaikba csapódott. Jöjjetek, nézzétek meg.

Valóban, ez „szép” munka volt. Igazi tüzérség sem csinálhatta volna jobban. Amikor felemeltük a fejünket, újabb golyózápor intett óvatosságra.

— Sikerült elvinniük egy könnyű géppuskát meg egy golyószórót. Bournat úr, mutassa meg két embernek, hogyan kell bánni az ön ál ványaival.

— Nem, én magam megyek oda!

— Nem engedem, hogy veszélynek tegye ki magát!

— Negyvenháromban végigcsináltam az olaszországi hadjáratot. Ezek sem rosszabbak Hitler fritzeinél. Egyébként is ebben a világban túltengenek a csil agászok! És végül, tartalékos őrnagy vagyok, ön pedig csak hadnagy. Tehát lelépni! — fejezte be tréfálkozva.

— Rendben van. De legyen óvatos!

A rakétavetőket lövésre kész állapotba helyeztük a kastélytól alig kétszáz méterre húzódó lövészárokban. A büszke épület ugyancsak megrongálódott. Az egész jobbszárny leégett. Az ablakokat meg a kaput eltorlaszolták. Honneger luxusautójából mindössze egy elgörbült váz maradt a pázsiton.

— Tudják-e, hogy mi történt a lányainkkal? — kérdezte Michel.

— Az egyik fogoly azt állította, hogy a harc kezdetén bezárták őket a boltíves pincébe. Úgy látszik, Honneger kisasszony nem osztja családja nézeteit. Amikor megpróbált értesíteni bennünket, hogy mit forral az apja meg a bátyja, őt is bezárták a lányokkal együtt. A kapura meg az ablakokra célozzanak. — fordult nagybátyámhoz.

Ha a kilövőál ványok beállítása közben véletlenül felemeltük a fejünket, egy-egy sorozat süvített el felettünk.

Nagybátyám bekapcsolta az elektromos érintkezést. Kurta sistergés, majd heves robbanás hallatszott.

— Telitalálat!

A lövedékek okozta réseken egy második sortűz hatolt a házba, és a rakéták most odabent robbantak. Három újabb sortűz dördült el.

Mögöttünk, a saját gépfegyvereink újabb golyózáport zúdítottak a bezúzott ablakokon át a kastélyba. A tető alatti padlásablakból egy fehér kendőt lengető kar nyúlt ki.

— Megadják magukat!

A kastélyból ekkor ismét fegyverropogás hal atszott. Nyilván az élethalálharc hívei ütköztek meg a megadás híveivel. A fehér zászló hol eltűnt, hol újra felbukkant. A lövöldözés megszűnt. Bizalmatlanok lévén, nem hagytuk el a lövészárkot, de abbahagytuk a tüzelést. A bedőlt kapuban egy zsebkendőt lobogtató férfi jelent meg.

— Jöjjön közelebb! — kiáltott rá Beuvin.

A férfi engedelmeskedett. Szőke volt, nagyon fiatal, szépvonású arca beesett, szemét karikák övezték.

— Ha megadjuk magunkat, életben hagynak?

— Bíróság elé kerülnek. Ha viszont nem adják meg magukat, egy órán belül mind halottak lesznek. Szolgáltassák ki nekünk a Honneger családot, és felemelt kézzel sorakozzanak a pázsiton.

— Charles Honneger meghalt. Az apját le kel ett ütnünk, de életben van. Amikor kitűztük a fehér zászlót, ránk lőtt.

— És a lányok?

— A pincében vannak Idával, azaz Honneger kisasszonnyal és Madeline Ducher-val.

— Épek és egészségesek?

A fiatalember vállat vont.

— Rendben van. Megértettük.