A világűr Robinsonjai

Az elvándorlás

Néhány nappal később három szerszámokkal megrakott teherautó élén elindultam a „tankkal”. Egy negyedik teherautó vitte a fúrógép motorjához szükséges üzemanyagot. Azonnal munkához láttunk. Amint feltételeztem, a kőolajréteg nem túl mélyen feküdt, már a 83. méternél megtaláltuk. Nagy nehezen megtöltöttünk egy tartálykocsit. A faluban kezdetleges finomítót ál ítottunk fel, amely elfogadható minőségű benzint adott. Két és fél hónapig voltam távol.

Vzlik mindvégig velem volt, és gyorsan haladt a francia nyelv tanulásában; már úgy társalogtam vele, mint bármely más honfitársammal. Mint felderítőnek, nagy hasznát vettem. Roppant kitartón futott, és legnagyobb sebessége meghaladta a 90 kilométert óránként. Minden este rádiókapcsolatba léptem a Tanáccsal. A hajó tervei elkészültek, hozzáfogtak az egyes nagyobb alkatrészek gyártásához. A faluban pokollá vált az élet. A hidrák szüntelenül támadtak, alig lehetett visszaverni őket, és tizenhét embert, valamint igen sok állatot vesztettünk. Egyéb híreket és leveleket a tartálykocsik vezetői hoztak, akik mindig szitkozódtak, ha vissza kel ett térniük a földi övezetbe.

Később a művezetőre bíztam a kitermelés irányítását és Vzlikkel együtt visszatértem a faluba. Távollétem alatt sok minden megváltozott. Mindenfelé könnyű, de szilárd óvóhelyek épültek a földek mentén, s így a mezőgazdasági munkákat viszonylag veszélytelenül lehetett végezni. Az üzem nagy mennyiségű vasúti sínt gyártott. Ezek hengermű híján öntéssel készültek. Durvák voltak, de a célnak megfeleltek. Egy új vasútvonal vezetett a tengerpartra. Ott épült fel a hajóműhely. A hajótő már a helyén ál t.

47 méter hosszúra és 9 méter szélesre terveztük. Estranges becslése szerint hét-nyolc csomóval tud majd haladni. A közelben sorakoztak az üzemanyag-tartályok. Jelenleg mintegy 40000 liternyi üzemanyagunk volt.

Nyolc hónap telt el lázas munkában. A hajótest elkészült.

A vízrebocsátás sikerült. Most a belső szereléseket kellett befejezni, valamint egy mólót kel ett építeni a rakodáshoz.

A Telluson töltött második év végén indultunk próbaútra a hajóval. Jól bírta a tengert, nem nagyon imbolygott, de sebessége nem haladta meg a hat csomót. Michel és Breffort gyors felderítést végzett Cobalt környékén; pázsitfű magvakat vittek magukkal, hogy odaérkező ál atainkat alkalmas legelő várja. Vzlik is velük tartott; őt azzal bíztuk meg, hogy tárgyalásokat folytasson törzsével, s később majd a Dronne és a Dordogne összefolyásánál várjon bennünket.

Mielőtt elindult volna, egy érdekes adatot közölt velünk: a Dronne-ba egy mély, bár keskeny folyó ömlik, s ezt csak harminc kilométer választja el az általunk kiválasztott területtől. Michel utánanézett: a folyó valóban hajózható volt, egészen Cobalt előtt 50 kilométerig.

Egy alacsony merülésű uszályt készítettünk, amelyet a hajó vontathat. És ideérkezésünk után 29 földi hónappal az első karaván megindult dél felé. A hajó 75 embert, fegyvereket, szerszámokat, dúralumínium- és acéllemezeket meg síneket vitt. Michel, Martine és én vezettük a hajót. Az uszály egy mozdonyt, egy szétszerelt darut és üzemanyagot szál ított. Óvatosan haladtunk, gyakran mértük a mélységet. Néha el kellett távolodnunk a parttól. A tenger nyugodt volt.

Leginkább a hajó orrában vagy a parancsnoki hídon tartózkodtam. A hajó körül, az élénkzöld vízben meghatározhatatlan lények úszkáltak. Nem tudván, hogy miféle ismeretlen szörnyeket rejt az óceán, meglehetős nyugtalanságot éreztem. A Conquérant[2] — így neveztük el hajónkat — egy 20 mm-es és egy 7 mm-es géppuskával volt felszerelve. Mégis megkönnyebbültem, amikor elértük a Dordogne torkolatát.

Igen lassan haladtunk felfelé a folyón. Ezt bizony helyesen tettük, mert bár hajónk alacsony merülésű volt, kétszer is zátonyra futottunk a torkolatöbölben, szerencsére, éppen apály idején.

Michelen, Martine-on és rajtam kívül a hajó utasai közül még senki nem látott tellusi ál atot — kivéve a hidrákat. Határtalanul megdöbbentek. Egyik este egy tigroszaurusznak a partról sikerült a fedélzetre ugrania, és két embert megsebesített, mielőtt közvetlen közelből végzett vele egy géppuskasorozat. Amikor már csak néhány kilométerre voltunk attól a ponttól, ahol a Dronne a Dordogne-ba ömlik, két sswi vágtatott a part elszáradt füvein.

Néhány perccel később három füstoszlop emelkedett a magasba: Vzlikkel ebben a jeladásban egyeztünk meg.

Egyedül várt bennünket a földnyelv tengerbe nyúló csücskén.

Száz méterrel mögötte, háromszögletű csoportozatban ötven fajtájabeli sswi ál t.

— Szervusz — mondta Vzlik sípoló hangján.

— Szervusz, Vzlik — feleltem.

A Conquérant leállt, de horgonyt nem vetett; elvégre bármikor érhet meglepetés.

— Gyere a fedélzetre — folytattam.

Vzlik a vízbe vetette magát, és felkapaszkodott a hajólétrán.

Ebben a pil anatban a gépház fedélzeti nyílásából előbukkant a fűtő feje.

— Szóval, ezekkel a polgártársakkal fogunk majd együtt élni? — kérdezte. Vzlik odafordult, és így válaszolt:

— Majd meglátod, hogy nem gonoszak.

A fűtő arcára leírhatatlan döbbenet ült ki.

— Nahát! Franciául beszél!

Először csodálkoztam a megdöbbenésén, aztán eszembe jutott, hogy a falu lakóinak zöme mindeddig csak távolról látta a sswit, aki ottléte alatt mindig mellettem tartózkodott. Márpedig az idő nagy részét felfedező utakkal töltöttem.

Michel és Martine is odajött.

— Nos, Vzlik — szólt Martine —, milyen választ hoztál az ajánlatunkra?

— A békét választottuk. Átengedjük nektek a Jelzés-hegyet, amelyet mi Nasának nevezünk, továbbá a Vézére, a Dordogne és a Dronne közötti területet, egészen az általunk Bssernek nevezett Ismeretlen Hegyekig. Mindez a tiétek, ha biztosítjátok számunkra az ál andó átjárás jogát. Cserébe ezért kötelezitek magatokat, hogy elegendő vasat adtok a fegyvereinkhez, és segítségünkre lesztek a fekete sswik: a „sslwipek”, valamint a tigroszauruszok és a Góliátok el en. A mi területünkön bátran közlekedhettek, gödröket is áshattok, de a Törzsek Tanácsának a beleegyezése nélkül nem vadászhattok.

— Elfogadjuk — mondtam. — Ami a vasat il eti, ahhoz még idő kel, amíg elkészül.

— Tudjuk. Elmondtam a sswiknek, hogyan szeditek ki a földből.

A főnökök tanácsa látni szeretne benneteket.

— Rendben van, megyünk.

Egy rövid, széles csónakot bocsátottunk a vízre. Michel, Vzlik és én beleültünk. Martine a fedélzeten maradt, és feltűnés nélkül a géppuskához osont.

— Be quiet, but careful[3] — mondtam neki rossz angolsággal, hogy Vzlik ne értse meg.

Négy evezőcsapással elértük a partot. A sswik közül tizenketten közelebb jöttek, és alaposan szemügyre vettek bennünket, ők — földi szemmel nézve — mind hasonlítottak egymásra; ha Vzlik közéjük keveredett volna, sohasem tudtuk volna felismerni. Később megszoktuk őket, és ma már könnyen megkülönböztetjük egyiket a másiktól, bár ők sokkal egyformábbak, mint mi.

Vzlik néhány szóval közölte társaival, hogy feltételeiket elfogadtuk, ők szűkszavúan válaszoltak, ami igencsak különbözött attól a virágos nyelvezettől, amelyet a gyermekkorom kalandregényeiben beszéltek a földi vademberek. Végül a barátság zálogául mindegyiküknek átnyújtottam egy-egy pompás acélkést; Vzlik is hasonlót kapott. Köszönetükből ítélve örültek az ajándéknak, de egyetlen arcvonásuk sem rezdült.

Vzlikkel együtt visszatértünk a hajóra, és megkezdődött a lassú felfelé hajózás. Megérkeztünk az Isle nagy kanyarjához — így neveztem el az új folyót; innentől már zuhogok kezdődtek, és nem volt hajózható. Több mint kétszáz méter széles víztükör terült el szemünk előtt. Északi partján kis öböl nyúlt be a szárazföldbe, egy leendő kikötő alapja. Elhatároztam, hogy ott fogunk kirakodni.

Mivel már alkonyodott, horgonyt vetettünk. Másnap, reggeltől estig fát döntöttünk, hogy kiépítsük a rakpartot. Egy héttel később mindennel elkészültünk. Lefektettük a síneket, megkezdődött a daru felállításának kényes művelete. Még szétszerelt állapotban is igen súlyos volt, és délben egy tragikus baleset borított gyászba mindnyájunkat. Az egyik lezuhanó ál vány agyonütött egy fiatal munkást, a 25 éves Léon Belliéres-t. Minthogy siettünk, gyorsan eltemettük, és a kikötőt az ő emlékére Port-Léonnak neveztük el.

Amikor a darut felál ítottuk, már könnyebben ment a munka.

Mégis sok fáradságba került, amíg partra szállítottuk a kis mozdonyt meg a három vasúti kocsit. A többi már gyerekjátéknak tűnt.

A Conquérant Michel parancsnoksága alatt fordult vissza.

Hatvanan maradtunk Port-Léonban; fatörzsekből egy erőd építésébe kezdtünk, ahol majd menedéket találhatunk a tigroszauruszok támadása vagy a sswik esetleges árulása el en.

Rádióösszeköttetésben maradtunk a Tanáccsal. Aztán ugyancsak fatörzsekből és dúralumínium-lemezekből raktárakat emeltünk. A már ideszállított szerszámokat biztonságba helyeztük. Közben egy csoport megkezdte a Cobalt-Citybe vezető, ötven kilométer hosszú vasúti pálya építését.

A negyedik kilométernél tartottunk, és már minden síntartalékunkat felhasználtuk, amikor a Conquérant — huszonhárom nap múltán, — egy újabb rakománnyal megérkezett.

Nagy mennyiségű üzemanyagot, síneket, élelmiszert és egy kis kotrógépet hozott. És ötven embert erősítésül. A harmadik fordulóval érkezett az asszonyok és a gyerekek első csoportja. A faluban kissé javult a helyzet, de a hidrák még mindig naponta megjelentek. A következő fordulókkal marhákat és birkákat hoztak. Az ál atokat földi növényekkel bevetett, nagy karámba zártuk. Esténként behajtottuk őket az erődbe, mert a környéken tigroszauruszok kószáltak, és ötöt vagy hatot is meg kel ett ölnünk, amíg elment a kedvük a látogatásoktól.

Ahogy az emberek érkeztek, úgy épültek az újabb házacskák.

Minden család kétszobás lakást kapott, s az egyre kevesebb nőtlen vagy hajadon közös szálláson lakott. Port-Léon olyan látványt nyújtott, mint az amerikai Vadnyugat gomba módra növő városainak egyike, persze „saloonok” és revolverlövések nélkül. Visszatért a jókedv, mindenki boldog volt, hogy megszabadultunk a hidráktól. A vasúti pálya napról-napra hosszabbodott, elérte a húsz, a harminc, majd a negyven kilométert. A szakaszok végén mindig egy-egy ideiglenes falu épült, amely aztán tovább vándorolt. Végre felvirradt a nap, amikor a sínek elérték a völgyet, ahol majd fővárosunk fog felépülni. A „földi” faluban csupán százötven ember maradt, hogy a mérnökök irányításával leszerelje az üzemet. Nagybátyám és Ménard elhatározta, hogy csak az utolsó hajóval jön; egyelőre szó sem lehetett az obszervatórium leszereléséről. Mielőtt elhagynák a csil agvizsgálót, a legnagyobb gonddal lezárják, és megvárjuk, amíg tökéletesebb szál ítóeszközeink lesznek. De egy 50 centiméteres távcsövet meg egy 1,8 méteres teleszkópot el fognak hozni. Az 5,5 méteres nagytükrös távcső átköltöztetése meghaladta erőinket.

Letelepülésünkről kellemes emlékeket őrzök. Részben fatörzsekből, részben dúralumíniumból készült házaink kissé rendezetlenül emelkedtek egymás felett a völgy lankáin. Bőven akadt itt állat, de sem tigroszaurusz, sem Góliát nem volt köztük. Azok a fajták, amelyekkel naponta találkoztunk, a mi rókáinkhoz vagy macskáinkhoz hasonlítottak. Mel ékesen szólva, a falusiak földi macskái elszaporodtak, és hasznos munkát végeztek, mert kiirtották a vetéseinket fenyegető kis rágcsálókat.

Egy mészmárgából álló sziklafalból nyertük a cementet. Először egy fémfeldolgozó üzemet létesítettünk, háromszáz méterre a kőszén lelőhelyétől. A gépeket érkezésük sorrendjében felszereltük.

Abban az időben, amikor az üzem működni kezdett, feleségül vettem Martine-t. Egyikünk sem volt hivő, így hát csupán nagyon egyszerű polgári szertartást rendeztünk. Még az a dicsőség sem nekünk jutott, hogy mi legyünk a Telluson egybekelt első házaspár.

Beltaire és Ida már két hónappal előbb összeházasodott Cobaltban.

De mivel — Vzlik meghatározása szerint — a miénk „főnöki házasság” volt, a sswik egy ajándékokkal megrakott küldöttséget menesztettek hozzánk. Vzlik említette nekik, hogy milyen nagyra becsülöm a kavics féléket, ezért egy halom kőzetet hoztak, közöttük többféle, igen szép kristályt és kitűnő rézércet. Ez utóbbinak különösen örültem, kérdezősködni kezdtem, hogy merre találták. A Sötétség Hegyétől délkeletre emelkedő dombokban bőségesen volt belőle.

Már régóta szerettem volna meglátogatni Vzlik törzsét; most kihasználtam az alkalmat, és „nászútra” indultunk a páncélozott teherautón. Átmentünk a Vézére hídján, amelyet a sswik megbecsültek és használtak. Estefelé érkeztünk a barlangokhoz, amelyek mindegyike egy meredek lejtő tetején ál ó magas sziklafalban, nyugati irányban nyílt. A lejtő alján kis patak csörgedezett. A sswik, akiket Vzlik már előre értesített, vártak bennünket. Egyenesen a főnökhöz, egy nagyon öreg sswihez vezettek bennünket, akinek megfakult bőre már zöldesszürke volt.

Száraz füvekből vetett, magas nyoszolyán feküdt az egyik barlangban, amelynek falát nyilakkal átszúrt Góliátokról és tigroszauruszokról készült nagyszerű rajzok borították. Nyilván mágikus szertartások alkalmával használták ezeket az ábrázolásokat. Jót nevettünk, amikor önmagunkat is felfedeztük a falon, a teherautóval együtt. A hasonlatosság meglepő volt, de a varázsnyilakat innen gondosan levakarták! Ugyancsak meglepett a barlanglakások tisztasága. A nyílásokat fakeretekre kifeszített bőrökkel csaknem teljesen elzárták. Olajlámpással világítottak; az olajat növényekből nyerték.

— A civilizációjuk figyelemreméltóan emberi — jegyezte meg Martine.

— Igen. Az az érzésem, hogy életmódjuk és kőkorszakbeli őseink életmódja között aligha van különbség, hacsak az nem, hogy a sswik tisztábbak.

Az öreg Sliouk — így hívták a főnököt — felemelkedett, amikor meglátott bennünket. Vzlik tolmácsolta üdvözletét. Mögötte, a sziklafalon sorakoztak a fegyverei: nagy íj, nyilak és lándzsák.

Teljesen meztelen volt, csak egy csillogó kövekből fűzött láncot viselt. Átnyújtottam neki egy kést, néhány acél nyílhegyet, valamint egy tükröt. Ez utóbbi teljesen elbűvölte, és az ezt követő étkezés során — most már tudtuk, hogy bátran ehetünk tel usi húst — ál andóan bíbelődött vele. A lakomán a főnök lánya is részt vett. A sswik nagyon előzékenyek asszonyaikkal, akik kisebbek, mint a „férfiak”, zömökebbek, bőrük világosabb. Ahhoz képest, hogy primitív nép, igen jól bánnak velük. Úgy vettem észre, hogy Vzlik és Slionh jól megértik egymást. Ennek örültem, mert helyzetünk igencsak megszilárdulna, ha „apósa” halála után Vzlik lenne a törzs főnöke.

Egy hétig tartózkodtunk a sswik között. Hosszú beszélgetéseket folytattam Vzlikkel, és sok mindent megkérdeztem tőle, amire mind ez ideig még nem nyílt alkalmam. Most már volt némi képem a sswik társadalmi struktúrájáról. Ellenségeikkel, a slwipeknek nevezett fekete sswikkel ellentétben a vörös sswik monogámok. A törzs négy nemzetségből ál, ezeket egy-egy alfőnök irányítja. A nemzetségek csak háború vagy nagy vadászatok alkalmával fognak össze. A törzs mintegy 8000 főt számlál, beleértve az „asszonyokat” és a gyermekeket is. Tizenegy törzs magasabb fokon is szövetséget kötött, de csak nagyon nagy veszély esetén lépnek fel közösen. A sswik élelmezésének egyik forrása a vadászaton kívül egy gabonafajta volt; ezt „termesztették”, ha ugyan használhatjuk ezt a kifejezést, mivel minden munkájuk abból állt, hogy elvetették, és évenként kétszer learatták. Ismerték a hús füstölését, és így tartalékokat is gyűjthettek.

A sswiket észak kivételével minden oldalról körülvették fekete el enségeik. Nagyon messze, délen, más vörös sswi törzsek is élnek, és a legenda szerint a mi sswijeink is onnan származtak.

A sswik tojással szaporodnak. A nőstények évenként földi strucctojás nagyságú két tojást tojnak. Ivadékaik harminc nap után kelnek ki a tojásból, és képesek azonnal önál óan táplálkozni. A családi kötelékek a rokonság második fokán túl meglehetősen lazák.

A sswik elég sokáig, 80—110 földi esztendeig élnek, hacsak harc közben el nem pusztulnak, de ez elég ritkán fordul elő. Általában rendkívül bátrak, és roppant támadó természetűek.

Szövetségeseiket tisztelik; az el enséget nem gyűlöletből, hanem azért ölik meg, mert ellenség. A törzsön belül a lopás ismeretlen fogalom. Törzsön kívül — az más elbírálás alá esik! Csaknem valamennyi sswi az emberével egyenlő értelemmel rendelkezik, és fejlődőképes. De most veszem észre, hogy olyan dolgokról beszélek, amelyeket mindnyájan ismertek; ma már a sswik közül igen sokan velünk élnek, és munkások vagy matematikusok kerültek ki közülük!

Amikor búcsút vettünk a sswiktől, ahelyett, hogy egyenesen hazatértünk volna, Port-Léon felé kanyarodtunk. A Conquérant éppen akkor érkezett vissza utolsó útjáról, megrakva tetőcseréppel, téglával, és hozta az 1,8 méteres teleszkópot. És fedélzetén megérkezett a nagybátyám meg Ménard is.

A repülőgép

Több mint egy földi esztendő telt el. Négy ilyen „régi” évvel ezelőtt érkeztünk Tel usra. Ménard számításai szerint ez három tellusi évnek felel meg. Cobalt-City kezdett kialakulni. Élénk kisvárossá fejlődött, több mint 250x3 lakossal, saját áramfejlesztő teleppel, öntödékkel, fémfeldolgozó üzemmel, megművelt földekkel körülvéve, ahol búza termett meg a skin, a sswik gabonája. Kis kórházunkban Massacre több tanítványt oktatott; iskolánk, sőt már egy egyetem-embriónk is volt, ahol hetenként öt órát én is tanítottam. A szomszédos dombokon, ahol a földi növényzet mindinkább keveredett a tel usi növényekkel, háziállataink legelésztek. A szén-, vas- és egyéb fémlelőhelyeket szükségleteink szerint aknáztuk ki. Vasútvonal kötötte össze Cobalt-Cityt az 55 kilométerrel északabbra fekvő bauxitbányával, ahol negyven ember dolgozott. Port-Léonban hatszázán laktak. Újabb felfedezések tervétől kísértve itt építtettem fel egy hajógyárat, amely akkortájt fejezte be a Conquérant-nél gyorsabb járatú hajó szerelését. A mérnökök első erőfeszítései arra irányultak, hogy a rendelkezésünkre ál ó alapanyagokból másfajta szerszámgépeket gyártsanak.

Húsznaponként a szokásos útvonalon két tartálykocsi indult a 800 kilométerre levő „Olajkutakhoz”. A kőolaj gyorsan fogyott, és már közelgett az idő, amikor majd visszarendelhetem az ott dolgozó hatvan embert. Több száz hektoliter benzines olajtartalékunk volt, és alig 100 kilométernyire tőlünk újabb olajmezőket tártam fel.

Röviden: ha olykor nem találkoztunk volna az utcán sétálgató sswikkel, továbbá ha nincs a két nap meg a három hold, bízvást hihettük volna, hogy ismét a Földön vagyunk. És ekkor következett be történelmünk legfontosabb eseménye azóta, hogy kilökődtünk Tellusra.

Aznap sokáig fent maradtam, a jegyzeteimet tisztáztam, és vázlatos geológiai térképeket rajzolgattam kis házunk földszintjén levő dolgozószobámban. Mielőtt lefeküdtem volna, odaléptem az egyik sarokban álló rádióhoz, és felhívtam a petróleumkutakat, hogy utasításokat adjak az ügyeletes művezetőnek. Ezután felmentem az emeletre, hogy lefeküdjek, de elfeledtem kikapcsolni a készüléket.

Fél órát alhattam, amikor Martine felébresztett.

— Figyelj csak, odalent beszél valaki!

— Talán kintről hallatszik…

Az ablakhoz mentem és kinyitottam. Az utca sötét és néptelen volt. A város eloltott fényekkel aludt. Csupán az őrtorony fényszórójának csóvája sepert végig az utcákon, fel-felvillantva a házakat az éjszaka sötétjéből.

— Bizonyára álmodtál — mondtam, és visszafeküdtem.

— Hal gasd csak, újra kezdődik!

Fülelni kezdtem, és valóban, mintha zavaros hangokat hallottam volna. Régi beidegződött földi szokás szerint megjegyeztem:

— Bizonyára a rádió! Elfelejtettem elzárni — mormogtam félálomban, aztán: — Az istenfáját! Ki beszélhet ilyen későn?

Két ugrással leértem a földszintre. A bekapcsolt rádió néma volt. Az ablakból jól láttam a csillagokkal behintett éjszakai égboltot.

A holdak lenyugodtak. És a rádióban váratlanul megszólalt egy hang:

— Here is W. A. cal ing New-Washington… Here is W.A, cal ing New-Washington…[4]

Aztán csend lett.

— Here is W. A…

A hang nagyon tisztán csengett. Az adóállomásnak itt kellett lennie a közelben.

— Figyelj! — szólalt meg ismét Martine.

Visszafojtott lélegzettel, dermedten várakoztam. Halk berregés hallatszott.

— Repülőgép?

Az ablakhoz ugrottam. A csillagok között egy kis fénypont mozgott. Visszarohantam a rádióhoz, lázasan csavargatva a gombokat, a repülőgép rádiójának hul ámhosszát keresgélve.

— W. A., W. A. Who are you?[5] — Mindent elhadartam, ami csak csekély angol tudásomból tellett. Végül megtaláltam a pontos hullámhosszat.

— W. A. Who are you? Here New-France![6]

Fojtott kiáltást hallottam, majd egy hang válaszolt kitűnő franciasággal.

— Itt W. A. amerikai repülőgép, ön hol van?

— Önök alatt. Meggyújtok odakint egy lámpát.

A repülőgép most a fejünk felett keringett.

— Látom a fényt. Éjszaka lehetetlen leszállni. Később visszatérünk. Hányan vannak és kicsodák?

— Körülbelül négyezren. Mind franciák. És önök?

— A repülőgépen heten vagyunk. New-Washingtonban tizenegyezren. Amerikaiak, franciák, kanadaiak és norvégok.

Maradjon a hullámhosszon. Továbbra is hívjuk önöket.

— Rég indultak el?

— Tíz órája. Felderítő úton vagyunk. Ha megvirrad, visszatérünk. Most délnek megyünk. Szüntesse be hívásait, de ál ítson ügyeletest a készüléke mel é. Felhívjuk New-Washingtont.

Nagyon örülünk, hogy megtudtuk: nem vagyunk többé egyedül. A viszontlátásra…

Aztán újra a hívójelet ismételgette: Here is W. A. A hívást nemsokára hosszas beszélgetés követte, amelyet nem értettem pontosan. Arról számoltak be, hogy ránk találtak.

Nem tudtunk tovább nyugton maradni. Felébresztettük a fivéremet, aki Louis-val és Breffort-ral együtt száz méternyire lakott tőlünk, aztán nagybátyámat, Michelt, Ménard-t és minden vezetőt.

Végül mindenkin erőt vett a lelkesedés. A nagy hír a telefon drótján át eljutott Port-Léonba, azzal az utasítással, hogy gyorsítsák meg a Téméraire[7], az új hajó építését. Végre hajnalodni kezdett. Minden előkészületet. megtettünk, hogy méltóképp fogadjuk a repülőket.

Egy szilárd talajú, tágas mezőn jelzőeszközöket szereltünk fel; egy fehér nyíl mutatta a szélirányt. Aztán visszatértem a rádió mellé, ahol közben Martine volt az állandó ügyeletes.

— Semmi?

— Semmi.

— Pedig nem álmodtunk.

Két óra hosszat várakoztunk, miközben a körülöttünk szorongó tömeg csaknem felborította az íróasztalomat, amely pedig annyira „tabu” volt, hogy szokás szerint még Martine sem mert hozzányúlni.

A városházán, ahol egy másik rádiótelefon működött, ugyanez volt a helyzet. És hirtelen felhangzott a hívás:

— W. A. hívja Új-Franciaországot! W. A. hívja Új-Franciaországot!

— Itt Új-Franciaország. Hal gatom…

— Egyenlítői terület felett repülünk. Négy motorból kettő felmondta a szolgálatot. Visszatérésre nem gondolhatunk.

Lehetetlen érintkezést találni New-Washingtonnal. Nagyon rosszul halljuk önöket. Arra az esetre, ha elpusztulnánk, megadjuk New-Washington koordinátáit: északi szélesség 41°32′, nyugati hosszúság 62°12′ az önökéhez viszonyítva.

— És az önök jelenlegi helyzete?

— Az északi szélesség 8-ik foka és a 12-ik hosszúsági fok körül, önökhöz viszonyítva.

— Fegyverük van?

— Igen. Fedélzeti gépfegyverek és puskák.

— Próbáljanak földet érni. Segítségükre sietünk. — Gyors számítást végeztem. — Körülbelül 20–25 napra van szükségünk, hogy eljussunk önökhöz. A rinoceroszokra hasonlító ál atok ehetők.

Ismeretlen gyümölcsöt ne egyenek!

— Ha beosztjuk, harminc napra elegendő az élelmiszerkészletünk. Leszállunk, mert a harmadik motor is akadozik.

— Ha hidrákat látnak, óvakodjanak tőlük! Főképp ne engedjék, hogy megközelítsék önöket!

— Mik azok a hidrák?

— Afféle repülő polipok. Könnyen felismerhetők. Azonnal lőjenek rájuk!

— Értettük. Egy lapály felé tartunk, amely nagyon magas hegyek és a tenger között terül el. A viszonthal ásra…

Csend lett. Nyugtalanul várakoztunk. Több mint hatezer kilométerre tőlünk hét ember harcolt az életéért. Egy órai szünet után a hang ismét megszólalt:

— Sikerült. A repülőgép részben összetört, de mindnyájan megmenekültünk. Sajnos, csaknem minden benzinünket ki kellett folyatnunk, az akkumulátoraink is kimerültek. Csak ritkán tudunk majd jelentkezni, hogy irányítsuk önöket.

— Ha elindulunk, értesítjük önöket. Minden földi huszonnégy órában jelentkezünk. Itt most 9 óra 37 perc van. Bátorság! A viszonthallásra!

Azonnal Port-Léonba siettem. A Téméraire épp ezen a napon indult próbaútra. Ez a kis hajó 48 méter hosszú, 5 méter széles és mintegy 140 tonna vízkiszorítású volt. A régi üzemből leszerelt két igen nagy teljesítményű Diesel-motor segítségével maximum 25 csomónyi sebességgel tudott haladni. Tizenkét csomóval haladva több mint tízezer mérföldet is megtehetett. Korlátozott lehetőségeinkhez képest ezt a hajót valóságos mesterműnek lehetett tekinteni. Egy 20 mm-es géppuskával szereltük fel, s minthogy ehhez viszonylag kevés lőszer állt rendelkezésünkre, rakétavetőkkel is elláttuk. Ez utóbbiakat a hidrák ellen folytatott hősi harc óta nagymértékben tökéletesítettük. A hajó elején és végén elhelyezett kétszer két kilövőcső elfogadható pontossággal öt kilométerre lőtte ki a 12 kilós rakétákat. A hajó két oldalán hét kilométerre hordó, kisebb súlyú rakétákat kilövő szerkezetek ál tak.

A próbautat gyorsan elintéztük; csak a Dordogne torkolatáig mentünk, s onnan visszatérve, élelmiszert meg lőszert rakattam a hajóra. Másnap útnak indult a mentőexpedíció. A legénység tizenkét emberből ál t, közöttük öt hivatásos tengerészből. Michel volt a kormányos, Biron a gépész. Én magam háromszor keltem át a Földközi-tengeren egyik barátom kis vitorlásán, s így némi hajóstapasztalatot szereztem. Magunkkal vittünk egy jól felszerelt kis teherautót — teherautó-tankunk kicsinyített mását —, valamint egy rádiót.

Lassan haladtunk lefelé a folyón. Amikor kiértünk a torkolatöbölből leadtam egy hívást. A repülőgép személyzete röviden válaszolt. E pil anatban a Téméraire imbolyogni kezdett; elértük az óceánt.

A parttól egy mérföldnyire délnek fordultunk. A part lapos volt, dús növényzet borította. Azok a sswik, akiknek sikerült visszatérniük erről az ellenséges területről, tágas síkságról beszéltek, amely messzire elnyúlik a szárazföld belseje felé, egy magas hegyláncig, amely a tengerről nem látható.

Michellel együtt a parancsnoki hídon ál tunk. A hajó 12 csomóval haladt, a motorok szabályosan működtek, a tenger nyugodt volt. Nem lévén egyéb dolgom, a tengervízből vett mintát analizáltam kis laboratóriumomban. Kloridokban igen gazdagnak bizonyult. Egy kis időre lassítottunk, és egy vastag kötélből készített fenékhálót dobtunk ki, amelyet hajónk maga után vontatott. A hálóban rengeteg tengeri ál at gyűlt össze; némelyek hasonlították a mi Földünkön ismert tengeri lényekre, mások pedig teljesen különböztek tőlük.

A nap ezen az estén bíborszínekben pompázva nyugodott le.

Tellus igen vastag légköre miatt a nap itt vörösebben tér nyugovóra, mint a Földön, bár Héliosz kékebb a mi jó öreg Napunknál.

Éjszakára hat csomóra csökkentettük a sebességet, bár a holdak ragyogóan világítottak. Nem akartam, hogy a Téméraire léket kapjon egy ismeretlen sziklazátonyon. Mire megvirradt, 450 kilométernyi utat tettünk meg. A tőlünk keletre fekvő partvidék még mindig lapos volt. Déltájban a szigetecskéknek és homokpadoknak kibogozhatatlan szövevényébe jutottunk, s mert nem akartunk bizonytalan átjárókban tévelyegni, kihajóztunk a nyílt tengerre. A szárazföld eltűnt a szemünk elől. Beosztottuk az őrséget: én vál altam az elsőt, Michel a másodikat, a harmadikat pedig a fedélzetmester, aki hegyvidéken született ugyan, de tizenöt évig szolgált a haditengerészetnél.

Négy nappal később, bár állandóan dél felé tartottunk, egy délnyugat felé elhajló földrészt pillantottunk meg, ha ugyan nem csak egy szigetet. Az északi szélesség 32. fokánál jártunk. Az éghajlat meleg, de elviselhető volt. Aznap este a távolban hatalmas, fekete valamit láttunk ugrándozni a tengerben. Minden eshetőségre készen megtöltöttem a fegyvereket, és a tüzérek készenlétben ál tak. Az a valami azonban eltávolodott anélkül, hogy kel emetlenkedett volna. Rádiókapcsolatot teremtettünk Cobalt-Cityvel, és megtudtam, hogy hiába próbálkoztak, nem sikerült felvenniük az összeköttetést New-Washingtonnal.

A szárazföld ismét eltűnt a szemünk elől. Egy reggel, amikor éppen készültem kiadni az „irány keletnek” parancsot, az őrszem földet jelzett. Elhatároztam, hogy felderítjük. A mérőón segítségével kétszáz méterre megközelítettünk egy sivár partrészletet. Michel adatai szerint ez a hely az északi szélesség 19°5′44” és a nyugati hosszúság 18°22′ vonalán feküdt Cobalt-Cityhez viszonyítva.

Valószínű, hogy egy szigetnek a csúcsa volt. Lemondtam szándékomról: nem kötöttünk ki, hanem tovább hajóztunk délkelet felé. Megpróbáltuk hívni a repülőgépet, de nem érkezett válasz. Két óra múltán ők maguk jelentkeztek, és elmondották, hogy az imént verték vissza a hidrák támadását, de ezek az ál atok nem zöldek, hanem barnák voltak, és hatalmas testük a tizenkét-tizenöt métert is elérte.

Azon kívül, hogy a tenger kissé magas hul ámokat vetett — a Téméraire könnyedén megbirkózott velük —, semmi egyéb nem történt, amíg el nem jutottunk odáig, ahonnan már megláthattuk azt a szárazföldet, ahol a repülőgép lezuhant. Ezt a kontinenst a miénktől — a repülősök szerint — egy széles tengerszoros választja el. Hogy ezt a tengerszorost megtaláljuk, észak felé kel ett tapogatóznunk. Miután megkerültünk egy terjedelmes félszigetet, a part mentén hajóztunk tovább. Tikkasztó hőség volt, fejünkre széles karimájú kalapot tettünk, és gyakran locsolgattuk a fémből készült fedélzetet. Máskor meg ful asztó, forró pára lepte el a tengert, s ez még keservesebb volt, mint Héliosz vakító sugárzása.

Végül egy este elértük a partnak azt a pontját, ahonnan számításaink szerint leginkább megközelíthettük a repülőgépet.

Csüggedten nézegettük a vidéket. Itt egy igazi mangrove-mocsár terült el; a fák a tengerben nőttek, mindenféle élettől nyüzsgő, iszapos, lágy partokon, és mindez rettenetes bűzt árasztott.

Nyugtalanul töprengtem, miképpen kössünk ki. A háttérben, nagyon távol, gigantikus hegylánc meresztgette 15000 méternél magasabb ormait. Vendégszeretőbb helyet keresve, a part mentén hajóztunk tovább. Néhány kilométerrel odébb felfedeztük egy folyó torkolatát, ahová a heves áramlat ellenére is sikerült behatolnunk. Szüntelenül a mélységet tapogatva, 90 kilométert hajóztunk rajta felfelé, s végül iszappadok ál ták utunkat. Fegyvereinket megtöltöttük, megkettőztük az őrséget. A mocsaras partokon véglények visszataszító világa nyüzsgött. Szürkés vagy savzöld színű, különös, eleven kocsonyahalmok kúsztak amőbaszerű mozgással az iszapban.

Rothadás bűze áradt a levegőben, a hőmérő 48 fokot mutatott árnyékban! Leszállt az éj; a partvidéket különböző színekben vil ódzó fények világították meg. Addig keresgéltünk, amíg a jobb parton rá nem akadtunk egy kopár, kihaltnak látszó sziklapadra. A Téméraire két kerekével dolgozva mellé farolt, s a puha palába vert vascölöpökhöz kábelekkel kikötöttük a hajót. Egy deszkahidat ütöttünk össze, s azon át a kis teherautót szárazra vittük.

— Ki megy értük? — kérdezte Michel. — Te, én és még ki?

— Te nem. Valakinek itt kell maradnia, aki vissza tudja vinni a Téméraire-t.

— Akkor neked kell itt maradnod. Te vagy az egyetlen geológus, ezzel szemben egy rakás csillagász van Telluson.

— Itt én vagyok a főnök, és azt parancsolom, hogy maradj. A második fordulót majd te vezeted. Keress kapcsolatot a repülőgéppel. Milyen távolságra és milyen irányban van tőlünk?

— Mintegy 30 kilométerre délnyugatra.

Amikor az amerikaiak megtudták, hogy ilyen közel vagyunk, örömujjongásban törtek ki.

— Már csak két liternyi iható vizünk maradt, és a fertőtlenítő tabletta is elfogyott.

— Azt hiszem, két óra alatt sikerül odaérnünk — feleltem. — Készüljenek fel. Ha van valami gyúlékony anyaguk, gyújtsanak tüzet. A füst majd mutatja az irányt.

A kormány mellé ültem. André Étienne, az egyik tengerész, felkapaszkodott a két rakétavetővel el átott toronyba. Kissé meghatottan öleltem át Michelt, búcsút vettem a többiektől és elindultunk.

A lila halál

Szemem az iránytűre szegeztem, és elindultunk délnyugat felé.

Még két-három kilométeren át sziklás maradt a talaj, aztán egyre puhább lett. Étienne-nek le kellett szállnia, hogy láncot tegyen a kerekekre. Tiltakozásom el enére meg akart fogni egy negyven centiméter átmérőjű amőbát, de az úgy megégette a kezét, mintha sav fröccsent volna rá. Ilyen állatok hemzsegtek mindenfelé. Akadt közöttük méternyi hosszú is. Kegyetlen és lassú csatákat vívtak egymással; a győztes bekebelezte és megemésztette a legyőzöttet.

Egyre keservesebben vánszorgott a kocsi, néha víz fakadt fel a kerekek alatt. Szerencsére a gyér és rugalmas növények a kerekek alá feküdtek. A rothadó füvek meg talán a kocsonyás lények is záptojás-szagot árasztottak; ez rettenetesen zavart bennünket.

Indulásunk után két órával a távolban végre észrevettünk egy füstoszlopot. A talaj emelkedni kezdett; az undorító csúszómászó lények eltűntek. A föld megszilárdult, a kocsi felgyorsult, a láncokat is leszedhettük a kerekekről. A távolban már láttam egy tört szárnyú repülőgép körvonalait. Az amerikaiak, amint észrevettek bennünket, minden óvatosságról megfeledkezve rohantak felénk. Egyiküket kivéve, aki pilóta-kezeslábast viselt, valamennyien az USA-tengerészet egyenruháját hordták. Kinyitottam a kocsi hátsó ajtaját előttük. A kis teherautóban kilencen bizony csak szűkösen fértünk el.

Amikor a repülősök kezet ráztak velem, csaknem leszakították a karomat. Az ülés alól előhúztam egy üveget, és szódavizes konyakkal kínáltam őket, amely nyilván nem volt elég hideg, de nagyon élvezték. A parancsnok — a legidősebb, talán harmincöt éves férfi — mutatta be a társait. Egy nálam fejjel magasabb szőke óriással kezdte: Elliot Smith kapitány. Aztán egy zömök, barna férfi következett: Ronald Brewster kapitány. Egy lompos, vörös hajú égimeszelő Donald O'Hara néven mutatkozott be; hadnagyi rangot viselt. Robert Wilkins harmincéves mérnöknek gesztenyebarna haja, mogyorószínű szeme és hatalmas, kopasz homloka volt. John Pary őrmester Kanadában született. A parancsnok végül rámutatott a pilótaruhás férfira.

— Meglepetés az önök számára: André Biraben geográfus, honfitársuk.

— Ejha! Gyakran hal ottam önről a Földön — mondottam.

Végül a parancsnok is bemutatkozott: — Arthur Jeans vagyok.

Miután én is bemutattam a gépészemet, így folytattam:

— Uraim, ne feledjék, hogy minden menthetőt el kell hozni a repülőgépről! Egyébként ideje lesz visszafordulni. Láttak azóta újabb óriás hidrákat?

— Nem — felelte Jeans. — De a repülőgép mögött megnézheti, mi maradt azokból, amelyeket elpusztítottunk.

Odavezettük a teherautót. A hatalmas dögök már az oszlás végső stádiumában hevertek.

— Akadt már dolguk ilyen ál atokkal? — kérdezte Biraben.

— Meghiszem azt! De a mieink zöldek és kisebbek, bár épp oly veszedelmesek voltak. A repülőgép biztos védelmet nyújt ellenük?

— Igen.

— Nos, akkor négyen velem jönnek. A három másik itt marad a matrózommal. Szereljék le a fedélzeti fegyvereket. Van még lőszerük?

— Bőven el vagyunk látva.

— Azt majd a harmadik fordulóval visszük el.

Jeans utasítására Smith, Brewster, Biraben és Wilkins velem jött. A többiek bezárkóztak a repülőgépbe.

Magam mel é ültettem Smith-t. Angolul rosszul, németül viszont jól beszéltem. Smith elég jól értette a német nyelvet, s így néhány felvilágosítással szolgálhattunk egymásnak. Megtudtam, hogy New-Washington az Egyesült Ál amok egy kis darabkája, amely a tellusi óceán közepébe hul ott. Mintegy tízezren maradtak életben, negyvenötezren elpusztultak. Az így kialakult harminchét kilométer hosszú és húsz kilométer széles szigeten egy csaknem romba dőlt, de később újjáépített repülőgépgyár állt. A megművelhető földeken kívül nagy élelmiszeres lőszer-tartalékaik maradtak, és bármily különös, több hajójuk volt: egy könnyű francia cirkáló, a Surcouf, egy amerikai torpedóromboló, a Popé, egy kanadai torpedónaszád és két kereskedelmi hajó, egy norvég teherhajó és egy argentin tankhajó. A Surcoufon dolgozott annak idején egy hajdani iskolatársam, s most sajnálkozva értesültem, hogy a kataklizma után eltűntnek nyilvánították. A katasztrófa idején valamennyi hajó a nyílt tengeren tartózkodott, és csak egy bizonyos idő eltelte után érkeztek New-Washingtonba, hevenyészett vitorlákkal, megrongált burkolattal, mintha csak háborúból jöttek volna, de lényegében épek maradtak. A kataklizma a hajók esetében egy gigantikus hullám képében jelentkezett.

— Miért csak ilyen későn kezdték meg a kutatást?

— Sürgősebb teendőink voltak! A holtak eltemetése, a romok eltakarítása, az újjáépítés. Csak kevés benzinünk maradt, így csak egyet sikerült üzemképessé tenni a nem túlságosan sérült tizenhét repülőgépből, azt, amelyik itt most lezuhant.

— Soha nem vették a mi adásainkat?

— Soha. Pedig több mint egy évig ültünk a rádió mellett.

— Érdekes. Hogyan éltek az első időkben?

— Sok konzervünk volt. A búza megtermett. Halat fogtunk.

Néhány megmenekült földi halfajta gyorsan elszaporodott. Tej híján azonban sok gyermek elpusztult — tette hozzá szomorúan.

Elmeséltem neki, hogy mi hogyan kezdtük, és mit csináltunk eddig. Délután három óra körül értünk vissza a Téméraire-hez. A megmentetteket otthagytam, és Michel tiltakozása el enére tüstént visszafordultam, így aztán szemtanúja lehettem egy olyan látványnak, amelytől a vér is megfagyott az ereimben.

Amikor már ismét a repülőgép közelében jártam, tőle kissé jobbra egy hatalmas, kocsonyás, világos ibolyaszínű tömeget vettem észre; gyorsan, talán 30–40 kilométeres sebességgel kúszott a földön. Amőbaszerű teste jó tíz méter hosszú és egy méter magas volt. Nyugtalanul fékeztem. Az állat nem sokat törődött velünk, folytatta útját a repülőgép felé, amelynek ajtaja kitárult, és a kanadai lépett ki rajta. Az álló teherautó láttán integetni kezdett, és elindult felénk. Mögötte felbukkant Étienne, O'Hara és Jeans. Ismét a szörnyre néztem: élénk lila színe elhalványult, szürkévé vált, most egy kerek, zuzmóval borított sziklához hasonlított. Pary egyre közeledett. Éreztem, hogy baj lesz, ezért megindítottam a kocsit és tülköltem. A szerelő mosolygott, ismét intett, és meggyorsította lépteit. Rátapostam a gázpedálra. Későn érkeztem. A szörny hirtelen ismét lila lett, és Paryra vetette magát. A kanadai észrevette, egy pillanatig tétovázott, majd futni kezdett a repülőgép felé. Ekkor különös dolog történt: kattanás hallatszott, egy kékes szikraféle érte a kanadait, aki összerogyott, a lila szörny pedig elnyelte.

Az iszonyattól elhűlve fékeztem. Az állat visszafordult, és egyenesen felém tartott. Felugrottam az ülésről, és felkapaszkodtam a toronyba. Lázas gyorsasággal irányítottam a rakétákat az állatra. A kék szikra ismét felvillant, a kocsi hűtőjét érte. Valami megrázott, de nem elektromosság, inkább dermesztő hidegség rántott görcsbe. A két rakéta a tíz méternyire kúszó szörnybe csapódott. Két tompa robbanás, majd szikrázással kísért szapora ropogás hallatszott.

Kocsonyás húsfoszlányok repkedtek a levegőben. Az állat szinte összezsugorodott, és nem mozdult. Ismét megindultam, óvatosan megközelítettem. A gyengén lüktető eleven kocsonyán még mindig irizáló színek futkároztak. A kanadainak nyomát sem leltem. A teherautó páncélja mögül két gyújtógránátot hajítottam ki. Az intenzív hőség hatására a kocsonyás hústömeg sercegni kezdett, egyre kisebb lett, és már nem vonaglott. A többiek odasiettek.

— What an awful thing! — kiáltotta Jeans. És franciául megismételte: — Micsoda szörnyű dolog!

— Félek, hogy semmit nem tehetünk a szerelőjükért — jegyeztem meg. — Legfeljebb eltemethetjük.

De amikor fejszecsapásokkal felhasítottuk az összetöpörödött kocsonyát, amely olyan kemény lett, akár a fa, mindössze egy arany pecsétgyűrűt találtunk!

Elkeseredve raktuk fel a teherautóra a két géppuskát, majd a két repülős is felszállt. Étienne ismét felkapaszkodott a rakétavetők mel é. Másnap újabb fordulókat tettünk; elhoztuk a többi fegyvert, a lőszert, a villanymotorokat és mindazt, ami menthető volt. Az utolsó forduló alkalmával Michel vezette a kocsit, és akkor ismét harcra került a sor a „lila halállal”. Négy ilyen szörnyű állatot pusztítottak el.

Végül visszavittük a hajóra a teherautót, s amikor elindultunk, rakétatűzzel üdvözöltünk egy túl kíváncsi óriáshidrát, amely darabokra tépve hullott a földre. Most bizakodóbb voltam, mint idejövet, mert feladatomat végrehajtottam, mert megválhattam a hajó vezetésétől, és olyan emberekre bízhattam, akik közül legalább ketten valóban tudták, mi fán terem a hajó.

Ismeretlen földeket fedeztem fel…

A hajó műszaki vezetését Jeansra és tisztjeire bíztam. Michel és én csak az általános irányítást végeztük. Üzenetet küldtem Cobaltba. Aztán Wilkins tanácsára megpróbáltam kapcsolatba lépni New-Washingtonnal. Legnagyobb meglepetésemre, sikerült. Jeans rövid jelentést tett, aztán átadta nekünk kormánya köszönetét és meghívását.

— Nagyon sajnálom, de pillanatnyilag nem fogadhatom el — feleltem. — Nincs elég üzemanyagunk, hogy eljussunk New-Washingtonba, amely legalább tízezer kilométerre van. Előbb Cobalt-Citybe megyünk.

— Önök franciák, miért így nevezték el városukat? — érdeklődött O'Hara.

— Mert leginkább egy 1880-as évekből való vadnyugati városra hasonlít. Legalábbis ahogy azt mi elképzeljük!

Amint elhagytuk a folyót, északnyugatra fordultunk. Elég heves szél fújt, és a Téméraire ugyancsak imbolygott, egyik-másik gyomor nagy bánatára. Félig franciául, félig angolul társalogtunk. Ha egy-egy szó nem jutott eszembe, Biraben segített. Első napunk a tengeren baj nélkül ért véget. Éjszakára lassítottunk, bár a tenger nyugodt volt. Smith a parancsnoki hídon maradt, én pedig aludni mentem.

Arra ébredtem, hogy a Téméraire mozgása megváltozott.

Hallgatództam, olyan érzésem volt, hogy valami nincs rendben.

Aztán megértettem: a motorok leál tak. Gyorsan felöltöztem, felmentem a fedélzetre. A kormányoshoz fordultam:

— Mi történt?

— Nem tudom. A motor épp most ál t le, parancsnok.

— Hol van az amerikai parancsnok?

— Hátul, a mérnökkel.

Hálófülkéjének kerek ablakán Michel dugta ki a fejét.

— Mi történt? Miért ál tunk meg?

— Nem tudom. Gyere ki.

— Megyek.

Alighogy ez elhangzott, a hajótest mellett nagyot loccsant a víz, és a hajó megrázkódott. Egy tompa damn it! káromkodást, majd megdöbbent kiáltást hallottam, végül egy rettenetes ordítás harsant fel:

— Mindenki befelé a fedélzetről!

Smith ekkor már nekem ugrott, és betaszított a keskeny átjáróba. Wilkins szó szerint fejest ugrott a hajó belsejébe. Smith kidugta a fejét, körülnézett a fedélzeten, s miután meggyőződött, hogy üres, becsapta az ajtót. A lámpa fényénél láttam sápadt, feldúlt arcukat. Hallottam, hogy a legénység szállásához vezető lépcső teteje csattanva lecsapódik. A Téméraire ismét megrázkódott, és a jobb oldalára dőlt. Megtántorodtam, és a falnak estem.

— Az ég szerelmére, mi történik itt?

Wilkins végre kimondta:

— Óriás tintahalak!

Éreztem, hogy megdermedek a rémülettől. Gyermekkorom amikor a Húszezer mérföld a tenger alatt című könyvet olvastam, iszonyodtam ezektől az ál atoktól. Sikerült kinyögnöm:

— Come with me[8].

Rogyadozó lábbal kapaszkodtunk fel a fedett parancsnoki hídra vezető lépcsőn. A kerek ablakokon egy pillantást vetettem a holdak fényében ragyogó néptelen fedélzetre. A hajó elülső végénél, a rakétavetők ál ványa mögött valami vastag kábelféle tekergődzött. A hajótól tíz méternyire balra, a tintaszínű tengerből egy pillanatra sötét tömeg bukkant fel, majd a holdfénytől megvilágított karok sokasága imbolygott. Egy-egy kar hosszát mintegy húsz méterre becsültem. Michel feljött hozzánk, a többi amerikai is követte. Smith beszámolt a történtekről. Amikor mindkét propeller egyszerre megállt, Wilkins-szel együtt a hajó hátsó részébe ment, előrehajolt, és halványan világító hatalmas szemeket látott. Az állat feléjük vetette egyik karját, de nem tudta elkapni őket. Smith ekkor ordította el magát, hogy mindenki rohanjon fedezékbe.

Megpróbáltuk elindítani a motorokat. Sikerült is, a propellerek forogni kezdtek, a Téméraire megremegett és elindult. De néhány méter után a motorok ismét leálltak, a hajó rángatódzni kezdett.

— Várjuk meg a napkeltét — tanácsolta Wilkins.

A várakozás hosszúnak tűnt. Hajnalban aztán felmérhettük a veszély nagyságát. Legalább harminc szörny vette körül a hajót.

Nem tintahalak voltak, ámbár első pillantásra a megtévesztésig hasonlítottak hozzájuk. Tíz-tizenkét méter hosszú, két-három méter átmérőjű, uszonyok nélküli, hátrafelé elkeskenyedő, orsó alakú testük elejéről hat darab húsz méter hosszú és a tövénél fél méter átmérőjű hatalmas kar nyúlt ki. A karok végén meredező csil ogó, acélos karmok lándzsa alakú hegyben végződtek. A karok tövében ugyancsak hat szemük volt.

— Látszólag a hidrák rokonai — jegyeztem meg.

— Az nekem most mindegy, öregem — vágott vissza Michel.

— Ha ezek mind egyszerre megrohanják a Téméraire-t…

— Milyen ostoba vagyok! Miért is nem helyeztem a rakétavetőket lőtornyokba?

— Már késő! De mi lenne, ha az egyik ablakon kidugnánk a repülőgép egyik gépfegyverét? Ha ezt sikerül megúsznunk, a propellereket is védőburokkal kell el átni…

Odakiáltottam a legénységnek:

— Hozzanak egy géppuskát és lőszert! De semmiképp ne lépjenek ki a fedélzetre!

— Vigyázz! — kiáltott fel Michel.

Csapkodó karokkal közeledett az egyik szörnyeteg. Egyik karját beakasztotta a jobb fedélzet mel védjébe, és leszakította.

— Talán ha egyet megölnénk a gépfegyverrel, a többiek felfalnák.

A gépházból felszóltak:

— Parancsnok, a propel erek szabadok.

— Rendben van, álljanak készenlétben! Amint parancsot adok az indulásra, teljes sebességgel előre!

A kazán tisztítónyílásán három matróz egy géppuskát emelt át.

Az egyik ablaküveget odébbcsúsztattam, és a nyíláson kidugtam a fegyver csövét. Éppen lőni készültem, amikor Michel a vállamra ütött:

— Várj. Inkább valamelyik amerikai lőjön. Ők jobban ismerik a saját fegyverüket.

A géppuskát átengedtem Smithnek, ennek az eleven ágyútalpnak. Gondosan megcélozta az egyik hul ámvölgyben pihenő tintahalat, és tüzelt. Az eltalált állat valósággal kiugrott a vízből, aztán elmerült. Amikor Smith egy másodikkal is végezni akart, abban a pil anatban mintha maga a pokol szabadult volna el. A fedélzeten, tucatnyi hatalmas kar sepert végig. Letépték a mel védeket, elgörbítették a kis darut, bezúzták a hajó elején felállított géppuska védőlemezét. Az egyik ablak csörömpölve tört be, és keretét szétfeszítve egy szívókar hatolt a helyiségbe.

Dühösen tekergett. Egy ütésével falhoz vágta Michelt. Wilkins és én a borzalomtól földbe gyökerezett lábbal, dermedten ál tunk. Jeans letaglózva hevert a földön. Elsőnek Smith eszmélt fel. Letépte a falra erősített fejszét, és egy favágó lendületével egy csapásra elvágta a kart. A félig nyitott ajtón át a rádiókészülékhez ugrottam, hogy mielőtt még az árbocot elsodorja a tenger, leadjam az SOS-jelet. A Téméraire erősen oldalt dőlt, és hallottam, hogy az egyik matróz felkiált: „Süllyedünk!” Az ablakon át láttam a tömérdek kartól korbácsolt tengert. Végül megjelent a megmentő deus ex machina.

A tengerből körülbelül kétszáz méternyire egy hatalmas, több mint tíz méter hosszú, lapos fej bukkant fel; hegyes, fehér fogakkal teli, széles száj tátongott. Az új állat rávetette magát az egyik tintahalra, és kettéharapta. Két másik fajtestvére rontott a koncra, és a három szörny meg a tintahalak között olyan vad küzdelem robbant ki, amelyről nem tudnám megmondani, hogy meddig tartott: egy óráig vagy csak egy percig! Utána a tenger elcsendesedett; a hullámok hátán csupán a karok csonkjai úszkáltak. Több mint tíz perc kellett, amíg felfogtuk, hogy megmenekültünk. Akkor aztán teljes gőzzel megindultunk északnak.

Alkonyatkor bal felől egy meredek szirtekből ál ó szigetcsoportot fedeztünk fel. Óvatosan megközelítettük. Már csak néhány kötélhossznyira lehettünk tőle, amikor két csipkézett szikla között gyanús nyüzsgést vettünk észre. Egy perccel később felismertük a tintahalak egy csoportját, és kormányt jobbra! — teljes sebességgel elhajóztunk onnan.

A nagyon világos éjszakában gyorsan haladtunk. Közben majdnem nekimentünk egy magányos, alvó tintahalnak, amelyet rakétasortűzzel szétlőttünk. Reggel egy szigetet vettünk észre.

O'Hara felment a hajóbástya tetejére, és magával vitte azt a térképet, amelyet a repülőgépről infravörössel felvett fényképek alapján rajzolt meg. Így az előttünk fekvő szigetet azonosítani tudtuk azzal a nagyon megnyúlt, kelet-nyugati fekvésű földrésszel, amely az egyenlítői kontinens (ahonnan jöttünk) és az északi kontinens között terült el. A nagy magasságban készült fényképen a kis részleteket nem lehetett kivenni, de egy tengelyt alkotó hegyvonulatot, továbbá a nagy kiterjedésű erdőségeket meg lehetett különböztetni rajta. Északkeletre, egy széles tengerszoroson túl tisztán látszott egy másik szárazföld nyúlványa. Úgy döntöttem, hogy előbb megközelítjük az első sziget legkeletibb pontját, majd a második sziget nyugati csücskét, végül az északi kontinens déli fekvésű nagy félszigetét.

Végighajóztunk az első sziget déli partja mentén; sziklás, meredek és barátságtalan vidék volt. A hegyek nem tűntek túl magasnak. Estefelé eljutottunk a sziget keleti csúcsához, és egy kis öbölben horgonyt vetettünk.

A vörös hajnalban kirajzolódott a lapos, egyhangú partvidék, gyér növényzetével. Héliosz felkelte után jobban megfigyelhettünk egy szavannát, amely fehér homokkal borított, keskeny nyelvben végződve tűnt el a tengerben. A mélységet méregetve közeledtünk a parthoz, és szerencsésen felfedeztük, hogy az meredek falban végződik: a tenger a parttól néhány méternyire is megközelítette a tíz ölnyi mélységet, így aztán könnyen kivethettük a hajóhidat, és partra tehettük a gépkocsit, amelyben Michel, Wilkins és Jeans foglalt helyet. Rakétavetők helyett a repülőgépről elhozott, könnyebben kezelhető géppuskát vitték magukkal. Némi szorongással figyeltem, miként tűnnek el az egyik emelkedő mögött.

A letaposott növények megőrizték az autókerekek nyomát, így szükség esetén könnyebb lesz megtalálni őket. A fedélzeti fegyverek védelme alatt magam is partra szálltam, és körülnéztem a környéken. A növények között sikerült begyűjtenem a tellusi furcsa „rovaroknak” tucatnyi különböző fajtáját. Számos lábnyom utalt még nagyobb ál atok létezésére. Két órával később berregés jelezte a teherautó visszatértét. Michel ült benne egyedül.

— Hol vannak a többiek?

— Ott maradtak.

— Hol ott?

— Gyere, majd meglátod. Találtunk valamit.

— De mit?

— Majd meglátod.

Izgatottan adtam át Smithnek a parancsnokságot, és beültem az autóba. Előttünk ligetekkel tarkított szavanna hullámzott. Egyik ilyen liget mellett a Góliátokhoz hasonló, de szarv nélküli ál atok csordája kódorgott. Csaknem egyórai út után egy néhány méter magas sziklás tetőn megpillantottam Jeanst. Michel közvetlenül a szikla tövénél fékezett. Leszálltunk a kocsiról, és a szikla túlsó oldalán nyíló barlangfélébe mentünk.

— Mi a véleményed erről? — kérdezte Michel.

A sziklafalon egy sereg bevésett jel sorakozott; különös módon a szanszkrit írásjelekre hasonlítottak. Előbb valami tréfára gyanakodtam, de a kő patinája hamarosan meggyőzött tévedésemről. Három vagy négyszáz jelet számoltam meg.

— Ez nem minden. Gyerünk tovább.

— Várj, előbb magamhoz veszek egy fegyvert.

Kezemben géppisztolyt tartva mentem velük tovább. Kétszáz méterrel odébb a talaj lejteni kezdett, s egy holtvölgy alján egy halom fémlemez hevert, továbbá elgörbült gerendák; még ilyen ál apotban is határozottan orsó formájúak voltak.

Wilkins ott téblábolt a maradványok között.

— Mi ez? Repülőgép?

— Talán. De annyi bizonyos, hogy nem földi gép.

Közelebb mentem, mászkálni kezdtem a roncsok között.

A lemezek darabjai belefúródtak a nedves homokba. Számomra ismeretlen sárgás fémből készültek, de Wilkins azt állította, hogy alumínium-ötvözet.

A mérnök otthagyott, hogy tovább vakargassam a lemezeket, mialatt ő a roncshalom tetejére igyekezett felkapaszkodni.

Hirtelen felkiáltott, majd bennünket hívott. A különös jármű ezen a helyen kevésbé rongálódott meg, és megőrizte szivar-formáját.

Egy sértetlenül maradt válaszfalban keret nélküli ajtó nyílt. Amikor beléptünk a csonkakúp formájú fülkébe, a félhomályban először csak két társam bizonytalan körvonalait láttam. Aztán a szemem lassanként megszokta a sötétséget, és ekkor egy műszerfal-félét vettem észre, az imént látott felirat jeleihez hasonló betűkkel, továbbá szűk fémüléseket, elszakadt és lecsüngő rézkábeleket, és egy fehér fémből készült fogantyút markoló mumifikálódott kezet. E

hatalmas, fekete kéz, amely összeaszva is izmos maradt, csak négy uj ban végződött; az ujjak végén nyilván behúzható karmok meredeztek. A csukló szét volt roncsolva.

Ösztönszerűen tisztelgésre emeltük kezünket. Vajon mióta aszalódik itt, ezen az elhagyott szigeten ez a végső manőverezés közben görcsbe rándult kéz? Ki volt az a lény, aki ezt a gépet vezette? A Héliosz-rendszer egy másik bolygójáról került volna ide, egy másik csillagról, vagy akárcsak bennünket, őt is kiragadták saját világegyeteméből? Ezekre a kérdésekre csak jóval később, és akkor is csak hiányos válaszokat tudtunk találni.

Estig matattunk a gép roncsai között. Csupán csekély értékű leleteket találtunk. Néhány fémtárgyat: üres dobozokat, szerszámok letört darabjait, egy könyvet, amelynek lapjai alumíniumból készültek; sajnos, csak kép nélküli szöveg volt rajtuk, továbbá egy nagyon földi formájú kalapácsot. A gép végében, ott, ahol nyilván a motorok lehettek, most rozsdás, formátlan tömbök ál tak, és egy vastag ólomcsőben egy fehér fémszilánk, amelyről később, New-Washingtonban kiderült, hogy uránium.

Egy csomó fényképet készítettünk, és visszafordultunk.

Természetes, hogy csak soványka leleteket találhattunk: a gép utasai közül néhányan életben maradtak — ezt bizonyította egyébként a felirat is —, és nyilván mindent magukkal vittek, ami hasznos lehetett számukra. Nem volt időnk a sziget felkutatására.

Miután elneveztük „Rejtély-szigetnek”, tovább mentünk az északkeletre elterülő másik sziget felé. Itt csak nehezen tudtunk kikötni, és a kocsit nem is tettük partra. A gyalogszerrel bejárt kis terület sivárnak bizonyult, tele volt „viperákkal”, s azokon kívül — néhány „rovart” kivéve — semmiféle életet nem fedeztünk fel.

Találtunk néhány obszidiánból faragott sswi szerszámot.

Eredményesebbnek és mozgalmasabbnak bizonyult kirándulásunk az északi kontinens déli csúcsára. Kora hajnalban kötöttünk ki egy fantasztikusan szétszabdalt, magas sziklákkal körülvett öbölben.

Sok munkába telt, amíg az autó partra került, és a nap már magasan járt az égen, amikor Michellel meg Smith-szel elindultunk. Némi nehézségek után eljutottunk egy keleti és északi irányban fekvő, végtelen lapályra. Délen kis hegyek emelkedtek, és a ligetekkel borított szavannán ebbe az irányba igyekeztünk. A vidéket rengeteg és sokféle állat népesítette be: Góliátok, elefántok, kisebb állatok, magányosan vagy csordákban. Álmában zavartunk meg egy tigroszaurusz párt, de az állatok nem voltak támadó kedvükben.

Szerencsénkre, mert teherautónk nem tudott volna ellenál ni támadásuknak.

Délután három órakor, miután megebédeltünk, egy nagyobb csoport élőlény bukkant fel a távolban. Amikor közelebb értek, felismertük bennük a nagy vörös sswik fajtáját, Vzlik rokonait.

Eszembe jutott, amit Vzlik oly gyakran emlegetett, hogy törzse délről jött, miután ismeretlen oknál fogva néhány nemzedékkel előbb elszakadt népétől. Ez a találkozás kellemetlenül érintett bennünket, mert a sswik elzárták előlünk a hegyekhez vezető utat. Ha mégis tovább mennénk, ismerve támadó természetüket, a harc elkerülhetetlen lenne. De talán észre sem vettek bennünket, mert balra elkanyarodva eltűntek a láthatáron. Gyors haditanácsot tartottunk. Én az azonnali visszatérés mellett szavaztam, mert már nagyon eltávolodtunk a Téméraire-től, és ismeretlen vidéken jártunk.

De Smith és Michel tovább akart menni, s csak másnap szándékozott visszafordulni. Így tehát folytattuk utunkat a hegyek felé. Négy órakor egy sziklafalat pil antottunk meg: közvetlenül a hegylánc előtt emelkedett. A mintegy harminc méter magas sziklafal teteje mintha fogazott lett volna. Közelebbről nézve kiderült, hogy egymástól húsz lépésnyire álló, tíz méter magas tornyokból épült erődítés emelkedik rajta. A sziklafal lábától hatszáz méteres körzetben sem fa, sem bokor nem nőtt. A tornyok között sswik vágtattak fel és alá. Roppant izgatottan viselkedtek, és a távcsővel láttuk, amint ujjal mutogatnak felénk. Tétovázva lassítottunk.

A tőlünk négyszáz méternyire magasodó tornyok egyikéből ekkor hirtelen valami hosszú, fekete röppent ki; előbb vízszintesen siklott a levegőben, majd ferde szögben fordult a föld felé. Néhány lépésnyire tőlünk süvítve fúródott a talajba egy óriási, legalább harminckilós dárda. Fékeztem, majd visszanyerve hidegvéremet, megfordultam és gyorsítottam.

— Cikcakkban! — kiáltotta Michel.

Visszanéztem: vagy tucatnyi dárda suhant az égen. Remegve csaptak le körülöttünk. Hogy az egyiket elkerülhessem, gyorsan félre kel ett rántanom a kormányt. A gépfegyver köpködni kezdett: Smith elemében volt! Mesterlövész hírében állt az amerikai légierőnél.

Michel később elmondta, hogy jóformán pillanatok alatt lángba borított hat tornyot. A harcnak ezt a szakaszát én nem láttam. A kormányba kapaszkodva, lábam a gázpedálon tartva, vállam közé húzott fej el, az egyenetlen talajon zötyögve minden pillanatban azt hittem, hogy dárda ál a hátamba. Valóban nem sok hiányzott hozzá!

Amikor elértük a kopár övezetet határoló első fákat, mögöttem nagy csattanást, majd fém reccsenését hallottam. A kocsi elfarolt. Amikor valamivel később átadtam Michelnek a kormányt, láttam, hogy a kocsitetőn egy dárda hatolt át, Smith két lába között csapott be, és hegyével a padozathoz szegezett egy nagy doboz marhahúskonzervet. Nyele jó két méterre ál t ki a tetőből. Menet közben lefűrészeltük, és megvizsgáltuk: háromszögletű, szakál as hegyét acélból öntötték!

Éjszakára rövid pihenőt tartottunk, és vacsora közben a kalandunkról folyt a szó.

— Furcsa, hogy ezek a sswik ismerik a fémet — mondtam —, sőt, jó minőségű acélt készítenek! Nyilván ebből a népből származik Vzlik törzse, ami azt jelenti, hogy néhány nemzedékkel ezelőtt még ezek is a kőkorszakban éltek. Kétségtelen, hogy a sswik roppant értelmesek, de ez a gyors fejlődés mégis meglepő!

Michel elgondolkodott.

— Lehet, hogy ez kapcsolatban van a szigeten tett előbbi felfedezésünkkel?

— Talán. És ötszáz méternél is messzebb hordó katapultjaik, vagy inkább hajítógépeik vannak!

— Mindenesetre legalább hat tornyukat leromboltam — mondta angolul Smith.

— Igen. Most pedig tűnjünk el innen. A környék egy cseppet sem biztonságos!

Egész éjszaka mentünk. Kétségtelen, hogy ebben a világban már átéltem mozgalmas éjszakákat, de olyant, mint az volt, még soha! A három hold fényében úgy tűnt, mintha a bolygó egész ál atvilága ezen a vidéken sereglett volna össze. Szinte utat kellett vágnunk a fényszóróktól odavonzott elefántcsordák között. Aztán rálőttünk egy vadászó tigroszauruszra. Az ál atnak látszólag semmi baja nem történt az ijedtségen kívül, de ebben az ijedtségben mi is osztoztunk. A Góliátok miatt háromszor is kénytelenek voltunk irányt változtatni, és a viperák marása két kerekünket tette tönkre.

Mindezek ellenére még napkelte előtt megpillantottuk a Téméraire jelzőrakétáit, és hajnalban már a fedélzeten voltunk.

A veszély

Néhány nappal később megérkeztünk a Dordogne torkolatához.

Közben egy napig vitorláznunk kel ett motorhiba miatt. Rádión értesítettük Cobaltot, ezért nem csodálkoztunk, amikor az Isié és a Dordogne találkozásánál egy csónak várt ránk Martine-nal, Louis-val és Vzlikkal. Mindhárman feljöttek a hajóra, a csónakot Port-Léonig vontattuk. Több mint egy hónapig voltunk távol. Felesleges megemlítenem, mennyire örültem, hogy viszontláttam Martine-t. Az utazás alatt gyakran azt hittem, hogy talán többé nem is térünk vissza.

Louis átadta a New-Washingtonból kapott utolsó rádióüzenetet.

Megdöbbenve olvastam végig, aztán átnyújtottam az amerikaiaknak.

A szöveget Biraben fordította le. A lényege az volt, hogy New-Washington lassan elmerül a tengerbe, és ha a sül yedés üteme nem csökken, legkésőbb hat hónap múltán a sziget teljesen eltűnik.

A kormányzó tehát segítséget kért tőlünk.

A Tanács az amerikaiak jelenlétében összeült. Elsőnek Jeans kapott szót; franciául beszélt.

— New-Washingtonban egy francia cirkálónk, két torpedónaszádunk, egy teherhajónk és egy kis tankhajónk van, továbbá tizenhat bevethető repülőgépünk, közöttük négy darab légcsavaros, három pedig helikopter. De sem benzinünk, sem olajunk nincsen. Hajlandók-e eladni nekünk üzemanyagot? És oda tudnák-e szállítani?

— Eladásról szó sem lehet — felelte nagybátyám. — A legelemibb kötelességünk, hogy segítsünk önökön. De a szállítás súlyos probléma. Csak egy hajónk van, a Téméraire, az pedig nagyon kicsi!

— De itt van még a Conquérant teste — mondtam —, továbbá az uszályok; ezeket könnyen átalakíthatnánk olajszál ítókká. Mit gondoltok erről? — kérdeztem mérnökeinket.

Estranges elgondolkodott.

— Az átalakítás tíz-tizenkét napi munkát igényel. Legalább ennyi idő kel a biztonsági berendezések elkészítéséhez is. Ez egy hónap.

Két darab 10X3X2 méteres tartály, vagyis összesen 120000 liter.

Fele benzin, fele olaj.

— Inkább kevesebb benzint és több olajat szeretnénk.

— Lehetséges. Pontosan mennyi tartalékunk van?

— Hatmil ió liter — mondtam. — Helyhiány miatt leállítottam a termelést.

— Mennyire van New-Washington Port-Léontól?

— Körülbelül 4500 kilométerre.

— Igen, de nyílt tengeren, távol a partoktól — tettem hozzá.

— Ha önökre bíznánk a Téméraire-t, és néhány embert adnánk önök mellé, mit gondol, sikerülne? — fordult nagybátyám Jeanshoz.

— Felelek érte. Az önök kis hajója egészen kitűnő.

— Legyen. Kockáztassuk meg.

Egy hónappal később útnak indult a Téméraire; maga után vontatta a 145000 liter üzemanyagot szállító uszályt. Ahogy Michel később elmesélte, az utazás alatt semmi említésre méltó esemény nem történt. Nem találkoztak sem tintahal al, sem egyéb szörnyekkel. New-Washington mélyen fekvő terület volt; házakkal beépített két domboldal. A Téméraire-t a hadihajók ágyúinak díszössztüze fogadta. A várost, amely közvetlenül a tenger partján feküdt, fel obogózták. A cirkáló zenekara a Marseillaise után eljátszotta az amerikai himnuszt. A tisztek csodálkozva nézték a kikötőbe besikló kis Téméraire-t. Az olajat egyenesen a Porfirio Diaz nevű argentin tankhajó tartályaiba szivattyúzták, s a hajó máris felkészült az indulásra. A benzint teherautókon szál ították a repülőtérre.

Michelt előbb New-Washington elnöke, Lincoln Donaldson fogadta, majd fogadást rendeztek tiszteletére a Surcouf fedélzetén, ahol a legénység elragadtatva ünnepelte, amikor megtudták, hogy hamarosan megtalálják Franciaország egy darabkáját.

A New-Washingtoniak kemény munkával töltötték napjaikat: leszereltek és a hajókra szállítottak, mindent, amit csak meg lehetett menteni. Miután a Porfirio Diaz visszatért, a norvég teherhajó, a Surcouf meg a két torpedónaszád indult el, merülésig terhelve anyaggal és emberrel.

Michel rádión értesített bennünket az indulásukról. Viszonzásul közöltem vele, hogy Vzlik, aki apósa halála után a sswik nagyfőnöke lett, kérésünkre átenged az amerikaiaknak egy területet, amely valójában a fekete sswik tulajdona, de amelyre az ő törzse is jogot formált, valamint egy ténylegesen a birtokukban levő területet, amely a Dronne-tól az Ismeretlen Hegyekig terjed. A magunk számára sikerült megszereznem egy folyosót a Dordogne mentén egészen a torkolatáig, ahol Nyugati Kikötő néven egy kikötőt akartunk építeni.

Időközben mi sem tétlenkedtünk. Az amerikaiak számára házakat emeltünk a hegyek közelében, a sswik birtokában levő területen, a Dronne túlsó partján, szemben a mi „Chrome” elnevezésű kis helyőrségünkkel.

Aztán megérkezett az első konvoj. Egy reggel a Dronne torkolatánál ál ó őrszem vette észre. A Surcouf és a túl nagy teherhajó nem tudott továbbmenni a folyón, lehorgonyzott. A torpedónaszádok felhajóztak az Isle-en. A kivándorlók a kisebb hajókon jutottak el új hazájukba. Úgy döntöttünk, hogy az amerikaiak pillanatnyilag megelégszenek a tulajdonképpeni sswi területtel, és későbbre halasztják a slwip terület meghódítását; azt ugyanis valóban meg kellett hódítani.

Michel a hetedik, egyben az utolsó konvoj előtt repülőgépen tért vissza. A sziget már csaknem elmerült, de Új-Amerika már egy várossal meg hét faluval rendelkezett, és új területükön már be lehetett takarítani az első termést. Az új városnak — az amerikaiak tréfásan New-New-Washingtonnak nevezték — ötezer lakója volt. A mi lakosaink száma is megszaporodott a Surcouf hatszáz emberével, valamint hatvan argentinnal, akik szívesebben éltek „latin országban”, és végül mintegy ötven kanadai franciával, akiket előbb visszariasztott a mi kolektivizmusunk, holott az csak az ipari létesítményekre korlátozódott. De hamarosan észrevették, hogy senki nem akadályozza őket, ha éppen misét akarnak hallgatni. A kétszázötven norvég — a kataklizma után felvették hajójukra egy másik norvég hajó életben maradt személyzetét és utasait — ugyancsak a mi területünkön kívánt letelepedni, közel a Dordogne torkolatához, ahol később egy halászkikötőt létesítettek. Valójában a nemzetek elkülönülése nem volt teljes, és nemzetközi házasságok is előfordultak. Szerencsére, az amerikaiaknál túlsúlyban voltak az asszonyok, és a Surcouf matrózai közül már sokan megnősültek Old-New-Washingtonban. Egy évvel az amerikaiak áttelepülése után, amikor első fiam, Bemard megszületett, Michel egy csinos, tizennyolc éves norvég lányt vett feleségül, Inge Unsetet, a teherhajó parancsnokának leányát.

Segítettünk az amerikaiaknak megépíteni üzemeiket. Cserébe szerszámgépeket meg négy repülőgépet kaptunk tőlük. Két amerikai koléga társaságában slwip területen jelentős kőolajlelőhelyet találtam.

Öt évvel később megalapítottuk a Tel usi Egyesült Államokat. De még előbb meg kellett hódítani a slwip területeket, és csak egy hajszál választott el bennünket attól, hogy háborúba ne keveredjünk az amerikaiakkal.

A háborút a slwipek robbantották ki. Egy este mintegy száz slwip megtámadott egy kis amerikai helyőrséget, és az ott levő tizenkét emberből tízet lemészároltak. A két életben maradottnak sikerült autón elmenekülni. Nem sokkal ezután két repülőgép emelkedett a magasba, hogy megkeresse a gyilkosokat. Ez csaknem lehetetlennek bizonyult, ugyanis a nagy kiterjedésű területeket erdők borították, a síkságok pedig néptelenek voltak. Az egyik megtorló különítmény meglehetősen súlyos veszteségeket szenvedett. Ekkor az amerikaiak hozzánk fordultak, mert nekünk több tapasztalatunk volt, valamint sswi szövetségeseinkhez.

Elképzelni is nehéz ennél furcsább háborút! Az amerikaiakkal együtt teherautókra ültünk, felettünk négy vagy öt repülőgép körözött, felderítőnk egy helikopter volt, és nyilakkal meg íjakkal felszerelt, más világból való lények serege vágtatott körülöttünk!

Keményen harcoltunk, és időnként mi is megkaptuk a magunkét. A slwipek gyorsan megértették, hogy nyílt harcban nincsenek esélyeik, ezért elkezdték zaklatni határainkat, megmérgezték a kutakat meg a forrásokat, és időnként betörtek New-Americába, a sswi területre, sőt a hegyeken keresztül Új-Franciaországba is. Bár a torpedónaszádoknak sikerült felfedezniük és lebombázniuk két slwip parti falvat, a repülőgépek is leromboltak néhány falut, mindez nem riasztotta vissza őket. És amikor New-America leendő határán túl behatoltunk az el enséges területre, a slwipek úgy gondolták, hogy itt az idő a döntő támadásra. Kora hajnalban egy hatalmas horda — több mint ötvenezer slwip — rontott táborunkra, minden oldalról körülfogva bennünket. Jeans, a hadjárat parancsnoka, segítségül hívta a repülőgépeket, amelyek New-Washingtonból és Cobaltból azonnal fel is szálltak. Óránként ezerkilométeres sebességgel hamar ide érnek, de vajon kitartunk-e addig? A helyzet kritikus volt. 500 jól felszerelt amerikai, 300 francia és 5000 sswi állt szemben 50000 főnyi ellenséggel, akiknek íjai négyszáz méterre hordtak. A teherautók mozgékonyságát nem lehetett kihasználni; az ellenség harmincszorosán vett körül bennünket. Régi páncélos teherautónk kivételével mind az ötven kocsink körkörös védelmi vonalba fejlődött.

Töltött gépfegyverekkel várakoztunk.

Amikor az ellenség már csak hatszáz méternyire volt tőlünk, tüzet nyitottunk. Nem kellett volna ennyi ideig várnunk: a slwipek csaknem elborították kis táborunkat. Automata fegyvereink hiába kaszálták őket, mint az érett gabonát, a sswik hiába lőttek nyilat nyíl után. Néhány perc alatt tíz halottunk és több mint nyolcvan sebesültünk volt; a sswik közül százan meghaltak és kétszer annyian megsebesültek. A slwipek csodálatra méltó vakmerősége és életereje mindnyájunkat elképesztett. Egyikük vállát elvitte egy 20 mm-es géppuskagolyó, de még vagy száz métert rohant, s végül az egyik amerikaitól két lépésnyire összerogyott. A harmadik roham alatt megérkeztek a repülőgépek. A kézitusa már megkezdődött, tehát nem tudtak közbeavatkozni. Michel nyilat kapott a jobb karjába, én pedig a bal lábamba, de sebeink nem voltak súlyosak.

Amikor az el enséget sikerült visszaszorítanunk, a repülőgépek is közbeléptek gépfegyverrel, rakétákkal és bombákkal. Fejvesztett futás kezdődött. A nyílt terepen szétszóródott slwipeket teherautóinkon követtük, miközben Vzlik a sswi sereg élén sorra végzett az elmaradókkal. Voltak még el entámadások is, s este rátaláltunk egyik teherautónkra, a benne ülők mindegyike halott volt; a slwipek lenyilazták őket.

Az életben maradt slwipek az éjszaka leple alatt elmenekültek.

Ezután a tigroszauruszok el en kellett harcolnunk, amelyeket a vérszag odavonzott; ezek újabb hat embert öltek meg. Teljes veszteségünk 22 amerikai, 12 francia, 227 sswi halott és 145 amerikai, 87 francia és 960 sswi sebesült volt. A slwipek közül legalább húszezren maradtak a csatatéren.

Az irtóháború után az amerikaiak egy sor erődöt emeltek határaik mentén; védelmüket megkönnyítette, hogy a tengertől a hegyekig húzódó, több mint hétszáz kilométer hosszú, meredek vetődés vonalát követték. A következő két esztendő békés munkával telt el. De sajnálattal vettük tudomásul, hogy az amerikaiak egyre inkább elzárkóznak. A repülőgép személyzetét kivéve alig találkoztunk velük, s ha igen, csak azért, hogy nyersanyagokat vagy kész gyártmányokat cseréljünk. Az amerikaiak bányákat tártak fel, nem olyan gazdag telepeket, mint a mieink, de azok is bőven fedezték szükségleteiket.

Közülünk nagyon kevesen beszéltek angolul, és szintúgy kevés volt náluk a franciául tudó. Szokásaink is különböztek egymástól, ők gyanúsnak találták kollektivizmusunkat, amely pedig nagyon részleges volt, és Tanácsunkat diktatúrával vádolták. Ugyancsak makacs előítéleteket tápláltak a „bennszülöttek” iránt, olyan előítéleteket, amelyeket mi egyáltalán nem osztottunk, minthogy kétszáz sswi gyermek látogatta iskoláinkat.

Ezzel szemben kitűnő volt a kapcsolatunk a norvégokkal. Mi szál ítottuk a halászhajóik építéséhez szükséges anyagokat, ők pedig bőségesen elláttak bennünket a tenger termékeivel. A kataklizmát túlélő néhány földi halfajta meglepő mértékben elszaporodott. A tel usi halak íze is pompás volt.

A „hősi korszak” véget ért, s hogy rövid úton véget vessünk az amerikaiak kritikáinak, újraszerveztük intézményeinket. Hosszas, igazi francia módra folytatott viták után elhatároztuk, hogy Új-Franciaország a következő tartományokra oszlik: 1. Cobalt állam 5000 lakossal, Cobalt-City fővárossal (800 lakos) és Port-Léon várossal (324 lakos);

2. Port de l'-Ouest, a Nyugati Kikötő, hasonló nevű fővárossal (600 lakos);

3. a Puits-de-Pétrole (olajkutak) területe, ahol nem maradt több 50 embernél;

4. Beaulieu-les-Mines területe a Varázstónál, Beaulieu várossal (400 lakos) és Port-du-Nord, az Északi Kikötő területével (60 lakos).

Új-Franciaország lakóinak teljes száma körülbelül 6000 fő volt.

Port-Léonnak, a Nyugati Kikötőnek és Beaulieu-nak saját városi tanácsa volt. A kormánynak tagja volt egyrészt az általános választások útján megválasztott ötven tagú parlament, amely törvényjavaslatokkal élt, megszavazta a határozatokat és kinevezte a minisztereket, másrészt a héttagú Tanács, amelynek tagjai eredetileg a nagybátyám, Michel, Estranges, Beuvin, Louis, a plébános és én voltunk. Ez a Tanács a végrehajtást hat hónapra felfüggesztő vétójoggal rendelkezett, és szintén kezdeményezhetett törvényjavaslatokat. Rendkívüli állapot esetén, ha bevezetését a kétharmados többség megszavazta, egyedül a Tanács gyakorolta a hatalmat egy megújítható hathónapos időszak folyamán. Három politikai párt alakult: a Kollektivista Párt Louis vezetésével, amelynek húsz mandátuma volt; a Konzervatív Parasztpárt, ugyancsak húsz mandátummal, végül Estranges vezetésével a Liberális Párt, amely a fennmaradó tíz mandátummal rendelkezett, és kötelezőn közülük kerültek ki a miniszterek, mert a jó francia hagyomány azt kívánja, hogy a kisebbség kormányozzon.

Kormányunk változása alig változtatott életmódunkon. Ha az üzemek és a gépek, a bányák és a hajók közös tulajdonban voltak is, a föld mindvégig azoké a parasztoké maradt, akik megművelték.

Kifejlesztettük út- és vasúthálózatunkat. Az amerikaiak ugyanazt tették. Nekik több gőzgépük volt, nekünk viszont sikerült nagy teljesítményű villanymotorokat készítenünk. A leghosszabb vasútvonal Cobalt-Citytől Port-Léonon keresztül a Nyugati Kikötőig húzódott.

Kapcsolataink az amerikaiakkal egyre hidegebbé váltak. Az első vita a kanadai torpedóromboló miatt robbant ki, mert a hajó személyzetének nagy többsége kanadai franciákból ál t. ők úgy döntöttek, hogy velünk akarnak élni, és természetesen magukkal akarták hozni hajójukat. Ez igen sok nehézséget okozott. Végül a fegyvereket otthagytuk az amerikaiaknak, a hajót pedig átalakítottuk gyors járatú teherhajóvá. A második összeütközésre az adott okot, hogy visszautasítottuk egy sswi területen fekvő, kis mélységű olajkút közös kiaknázását, amely a Sötétség Hegye mel ett terült el. Az amerikaiak területén is volt kőolaj, jóllehet mélyebben, és tudtuk, hogy a sswik rossz szemmel néznék saját földjükön az amerikaiakat.

És a tellusi korszak 9. évében, július 5-én nyílt összecsapásra került a sor. Ezen a napon történt, hogy tucatnyi sswi szerződésadta jogánál fogva keresztül akart menni New-America keleti csücskén, amely beékelődött az ő területükbe. A sswik a mi Beaulieu-les-Monts-on levő helyőrségünkre akartak eljutni, hogy ott vadat cseréljenek acél nyílhegyekre. Beléptek hát Amerikába, és már csaknem elérték a felső Dronne túlsó partján ál ó helyőrségünket, amikor három géppisztolyos amerikai megál ította őket, kiabálni kezdett velük, majd felszólította, hogy forduljanak vissza. Ez teljes képtelenségnek tűnt, ugyanis Beaulieu-tól már csak száz méterre voltak, ha pedig visszafordulnak, akkor tizenöt kilométert mehetnek a határig. Awithz, a sswik főnöke erre francia nyelven figyelmeztette is az amerikaiakat. Azok feldühödtek, előrántották géppisztolyaikat, és két sswit megöltek, másik kettőt pedig megsebesítettek, köztük Awithzt is, akit foglyul ejtettek. A többi sswi golyózáportól kísérve kelt át a Dronne-on. Jelentést tettek a mi helyőrségünk parancsnokának, Pierre Lefranc-nak, aki, hogy jobban megértse a helyzetet, velük együtt lesietett a partra. Szerencsétlenségére, mert az amerikaiak a túlsó partról kilőtt sorozattal ismét megöltek egy sswit, és megsebesítették Lefranc-t, akinek emberei felháborodtak, és tucatnyi rakétával viszonozták a tüzet. A rakéták az amerikai parton leromboltak és felgyújtottak egy tanyát. A véletlen úgy hozta, hogy Michel meg én alig néhány perccel a történtek után arra vetődtünk.

Teherautómon magammal vittem a sebesülteket, Lefranc-t és a sswiket, és egyenesen Cobaltba, a Tanács székhelyére siettem. A Tanács azonnal összeült a Parlamenttel, és elrendelte a rendkívüli ál apotot. A hordágyon fekvő Lefranc megtette jelentését; szavait a sswik megerősítették. Még azt sem tudtuk, hogy mihez kezdjünk, amikor rádióüzenet érkezett a Vézére-en levő Sswik Hídjáról. Az ott ál omásozó helyőrségünk tisztán hallotta a harci dobokat, és látta, hogy sswi területen számos füstoszlop emelkedik a magasba. Vzlik ismeretlen módon máris értesült az eseményről, és összehívta harcosait. Semmi kétségünk nem volt, hogy ilyen körülmények között a szövetséges törzsek mindegyike vele fog tartani. Ismerve a sswik bosszúálló és kérlelhetetlen természetét, rögtön arra gondoltam, mi történik néhány óra múlva a határ mentén szétszórt, elszigetelt amerikai tanyákkal. Helikopteren hírnököt küldtem Vzlikhez azzal a kéréssel, hogy várjon egy napot, aztán a Tanács tagjainak kíséretében a rádióadóhoz mentem, hogy kapcsolatba lépjek New-Washingtonnal.

Az események felgyorsultak. Amikor odaérkeztünk, a rádiós egy papírlapot nyújtott felénk: az amerikai torpedóromboló bombázta a Nyugati Kikötőt! A Téméralre meg a Surcouf válaszolt. Minden eshetőségre számítva kiadtuk a mozgósítási parancsot. A repülőgépek startra készen, töltött géppuskákkal és üzemanyaggal teli tartályokkal várakoztak. Rádión felkértük az amerikai kormányt, hogy függessze fel az ellenségeskedést, és várja be teljhatalmú megbízottaink érkezését. Az ajánlatot az amerikaiak elfogadták, kikötőnk bombázását beszüntették. A torpedóromboló egyébként is nagyon rossz állapotban volt, mert a Surcouf egy távirányítású rakétája telibe találta első fedélzetét.

Michel, nagybátyám és én azonnal repülőgépre ültünk. Fél órával később New-Washingtonban voltunk. A tárgyalás viharosan kezdődött. Az amerikaiak annyira arcátlanul viselkedtek, hogy Michel kénytelen volt emlékeztetni őket: nélkülünk vagy a tengeri szörnyek prédájává lettek volna, vagy éhen pusztulva sodródnak üzemanyag nélkül hajóikon. Végül kijelöltünk egy vizsgáló bizottságot. Tagjai Jeans, Smith, a nagybátyám, én és Vzlik fivére, Isszi volt. A két amerikai elismerte, hogy honfitársaik helytelenül jártak el. A támadókat tízévi fogságra ítélték. A sswik kárpótlásként tízezer nyílhegyet kaptak.

Érdekes, hogy e riadalom után a kapcsolatok megjavultak. A 10. esztendő végén már ott tartottunk, hogy javasolhattuk a Tel usi Egyesült Államok megalapítását. A 11. év január 7-én összeültek az amerikaiak, kanadaiak, argentinok, norvégok és franciák képviselői.

A szövetségi alkotmányt elfogadták. Ez mindegyik ál am autonómiájának tág teret biztosított, de egy szövetségi kormányt iktatott be, amely a Dronne és a Dordogne összefolyásánál felépült városban székelt, éppen azon a helyen, ahol az első tigroszauruszt megöltük. Ezt a várost „Unionnak” neveztük el. Kétszáz négyzetkilométernyi földet szövetségi területté nyilvánítottunk. Az amerikaiak csak nehezen ismerték el a sswi területek jelenlegi és jövőbeli sérthetetlenségét. Végezetül ezt a sérthetetlenséget jelenlegi szövetségeseink területére korlátozták, il etve azon sswikére, akik száz éven belül szövetségeseinkké válnak. A jövőben alapítandó letelepülések szövetségi területek lesznek, amíg lakosaik száma el nem éri az 50000 főt. Ekkor tagállammá válnak, és saját törvényeket hozhatnak. A 12. év augusztus 25-én első ízben ült össze a Szövetségi Parlament, és nagybátyámat választották meg a Tellusi Egyesült Ál amok elnökévé. Első ízben húzták fel az éjkék szövetségi lobogót, amelyen öt fehér csillag az öt alapító államot jelképezte: Új-Amerikát, Új-Franciaországot, Argentínát, tel usi Kanadát és Norvégiát. A két hivatalos nyelv az angol meg a francia lett. A megszavazott törvényeket nem részletezem, mert még ma is ugyanazok vannak érvényben. Csupán a szövetségi kormány tarthatott fenn hadsereget, hajóhadat, légierőt és fegyvergyárakat.

És távolabbra tekintve, ugyancsak a szövetségi kormány hatáskörébe utaltuk az atomenergiát, amelynek egy napon ugyancsak birtokába jutunk Tel uson.

A kijelölt út

Mindez ötven esztendővel ezelőtt történt! Azóta Tellus teljesen átalakult. Nagybátyám hét évig tartó elnökségének időszakát teljesen a szervezésnek szenteltük. Kifejlesztettük vasúti hálózatunkat, de inkább a jövőre, semmint a jelenre gondoltunk, hiszen lakosaink száma még nem érte el a huszonötezer főt, bár igen gyorsan növekedett. Gazdag erőforrásaink voltak, nagyszerű termést takarítottunk be, és a családok szépen gyarapodtak. Nekem tizenegy gyermekem lett, és mind életben maradt. Michel nyolc gyermeket nevelt fel. A családokban az első nemzedéknél átlag hat, a másodiknál hét gyermek született. Az emberi termet meglepő fejlődésnek indult. Öreg Földünkön a statisztikák az átlagember magasságát 165 centiméterben jelölték még, és megközelítőleg ez volt a francia átlag is. Ma pedig Új-Franciaországban ez az átlag 178, Új-Amerikában 182 és Norvégiában 186 centiméter. Csak az argentinok és leszármazottaik vannak kissé lemaradva 171 centiméteres testmagasságukkal.

Az amerikai Crawford és a norvég Hansen elnöksége alatt erőfeszítéseinket az iparra összpontosítottuk. Felépítettünk egy repülőgépgyárat, amely nemcsak az ismert model eket tudta elkészíteni, de újabbakat is tervezett. Stone amerikai mérnök Telluson megvalósította egyik földi ötletét, és „Comet” nevű repülőgépe minden magassági rekordot megdöntött.

Felfedezéseket is tettünk. Életem hátralevő részét azzal töltöttem, hogy geológiai és topográfiai térképeket készítettem egyedül vagy két amerikai kolégámmal, aztán csakhamar hét fiam közül a három idősebb: Bemard, Jacques és Martin segítségével.

Repülőgépen bejártam az egész bolygót, hajóztam az óceánokon, számos szigetet és kontinenst bejártam. Micsoda felfedezések! És olyan eszközökkel, amilyenről sem Colombus, sem Vasco de Gama álmodni sem mert! Hatvanfokos hőségben fuldokoltam az Egyenlítőnél, fagyoskodtam a Sarkokon, harcoltam vagy szövetséget kötöttem vörös, fekete, sárga sswikkel, szembeszálltam tintahalakkal és hidrákkal, bár mindegyiktől rettenetesen féltem. És Michel minden utamra elkísért, és Martine mindig várt rám, olykor hosszú hónapokig. Nem akarom magamnak tulajdonítani mindezt a sok felfedezést. Mire jutottam volna a velem tartó matrózok és pilóták bátorsága és esze nélkül. Michel felbecsülhetetlen értékű segítséget nyújtott, és feleségem odaadó ápolása nélkül nem tudtam volna megbirkózni a rettenetes mocsárlázzal, amely hat hónapig ágyhoz kötött, amikor harmadik felfedezőutamról visszatértem.

Martine három utamra kísért el, és mindig zokszó nélkül vállalta velem együtt a bajokat és veszélyeket.

És nem én voltam az egyetlen. A felfedezés szenvedélye mindnyájunkat hatalmába kerített. Mit mondjak Paul Bringer és Nathaniel Hawthorne útjáról, akik autóval indultak Délnek, megkerülték a „Régi Kontinenst”, és amikor Új-Franciaországtól több mint hétezer kilométerre elvesztették kocsijukat, gyalog tértek vissza a Góliátok, tigroszauruszok és el enséges bennszülöttek között? Mit mondjak Michel sógoráról, Unset kapitányról, aki Eric fiával, valamint tizenhárom matrózzal a Téméraire fedélzetén hét hónap és húsz nap alatt megtette az első világ körüli utat?

Húsz évvel első látogatásunk után Michellel együtt ismét felkerestük a Rejtély-szigetet, ahol semmi nem változott. Csupán kissé vastagabb földréteg borította a különös roncsokat. Ismét beléptünk a fülkébe, ahol a mumifikálódott kéz még mindig a kormányt markolta, és láttuk hajdani lépteink nyomát, mert itt, az időjárás viszontagságaitól védett helyen sértetlenül megmaradtak.

Visszatérőben meglátogattuk a hajítógépes várost. Ez alkalommal magunkkal vittük Vzlik fiát, Ssiout, ő szót tudott érteni a vörös sswikkel, akik ismerték az acélt. A főnök megmutatta a kezdetleges kohókat. Hajlandó volt elmesélni a hozzá fűződő legendát is. Ötszáz tellusi esztendővel ezelőtt három idegen lény kötött ki egy „magától járó” bárkán, a jelenlegi város déli részén levő fövenyes parton.

Amikor a sswik megtámadták őket, „lángokat hajigálva” védekeztek.

A főnök szerint nem olyan „rövid lángnyilak” voltak, mint a mieink, és nem azt mondták, hogy „bumm!”, hanem hosszú, kék lángcsóvák.

Néhány nappal később álmukban lepték meg, és foglyul ejtették a három idegent. A törzsön belül heves vita támadt a jövevények miatt, hogy miért, azt ma már senki nem tudja, és a vörös sswik egy része megsértődve elvándorolt észak felé. Tőlük származott Vzlik törzse. Az idegenek megtanulták a sswik nyelvét, és megmutatták, hogyan kell fémet olvasztani. „Lángokat vetve” kétszer is megmentették ezt a meggyengült törzset a slwipek támadásaitól.

Úgy tűnt, mintha az égből várnának valamit. Aztán meghaltak, de előbb egy hosszú könyvet írtak, amelyet szent letétként őriznek a barlang-templomban, az idegenek egyéb tárgyaival együtt.

Kérdezősködtem, hogy milyenek voltak ezek az idegenek. A főnök nem tudta elmondani, de elvezetett bennünket a templomba. Ott egy nagyon öreg sswi sziklafestményeket mutatott nekünk: három, feketével festett árnyalakot, két lábú, egy fejű, emberi testű, de csaknem a földig csüngő, hosszú karú lényeket, egyetlen szemmel a homlokuk közepén. A mellettük levő sswi ábrázolásokkal egybevetve két és fél méterre becsültem termetüket. Kérésünkre az idegenek tárgyait is megmutatták: három könyvet fémlapokkal, hasonlókat a Rejtély-szigeten talált könyvhöz, és a „lángokat hajigáló” fegyver maradványát, három, hetven centiméter hosszú csövet, amelynek egyik kiöblösödő vége platinával volt bélelve. A másik végén levő csavarmenettel egy már hiányzó rész lehetett hozzáerősítve. Az idegenek nyilván nem akarták, hogy túlságosan nagy hatású fegyver maradjon a sswik kezében. Végül átlapoztuk a mintegy ötszáz pergamenlapot tartalmazó könyvet. A lapokat ugyanolyan jelek borították, mint a fémből készült könyvoldalakat.

Amikor sajnálkoztam, hogy nyilván soha senki nem fogja megtudni, mi áll a könyvben, ló, az öreg sswi megnyugtatott, hogy a szöveg az ő nyelvén íródott, tehát el tudja olvasni. Némi húzódozás után kézbe vette a könyvet — valószínűleg fordítva —, és szavalni kezdett:

— Tilir! Tilir! Tilir! Üdvözlet azoknak, akik túl későn érkeznek!

Mindvégig reménykedtünk. Ketten már halottak. Soha nem látjuk viszont Tilirt. Legyetek jók a sswikhez, mert ők jól bántak velünk…

— Tovább nem tudom olvasni — mondta az öreg ló, és elhallgatott. Annyit elmondott, hogy e kívülről megtanult soroknak a szövegét egyik pap a másikra hagyta, és hogy „Tilir” lesz a jelszó, ha az idegenek fajtestvérei ismét kikötnének a Tel uson. Az öreg azt is bevallotta, hogy a könyv két részből áll; az egyik a sswik, a másik az idegenek nyelvén íródott. Ez kulcsot adott a megfejtéshez, és gondosan lemásoltam a szöveget.

Sokszor álmodoztam a furcsa betűkkel telerótt lapok előtt.

Sokszor elhanyagoltam mindennapi munkám, hogy Vzlik segítségével elkezdjem a fordítást. De soha nem volt hozzá elég időm. Egy-egy kiragadott mondat csak növelte kíváncsiságomat.

Szó esett a szövegben Tilirről, szörnyekről, katasztrófákról, jégről és félelemről… A könyv ma Unionban van, ahol Henri unokám és Vzlik unokája, Hói, egy „megemberesített” sswi próbálkozik a lefordításával. Úgy tűnik, hogy azok a lények, akik a könyvet írták, a külső bolygók közül a hozzánk legközelebbiről jöttek, amelyet, mint a régi naprendszerünk Marsának megfelelőjét, Arésznak nevezünk.

Talán még élek addig, amíg megfejtik a rejtélyt. De sietniük kell vele.

Mi kijelöltük nektek az utat, csak követnetek kell. Korántsem oldottunk meg minden problémát. A két legfontosabbat még csak nem is érintettük. Az első: két értelmes faj együttélése ugyanazon a bolygón. Ennek csak három megoldása van: a mi kiirtásunk, amely számunkra természetesen a legrosszabb; a sswik kiirtása, amelyet semmiképp nem akarunk, vagy pedig velünk egyenlőknek fogadjuk el őket, ami azzal jár, hogy előbb-utóbb bele kell olvadniuk a Tel usi Egyesült Államokba. Ezt viszont egyelőre az amerikaiak nem akarják. Számomra mindez nem jelent problémát. A sswik egyenlők velünk, sőt, bizonyos szempontból talán magasabb rendűek is.

Példaként csak Hói matematikai művét említem, amelyet közülünk csak nagyon kevesen értenek.

A második kérdés: az együttélés ugyanabban a naprendszerben egy másik értelmes fajjal, ha a Rejtély-sziget ismeretlenjei valóban az Arészról jöttek. És ha ők egyszer ismét megjelennek Telluson, még mielőtt mi meghódítanánk az Űrt, nyilván örülhetünk, ha a sswik szövetségeseink lesznek!

Utószó

Ennyi az egész. Befejeztem. Füzeteimet az imént égettem el.

Odakint Héliosz ragyog. Sol már lenyugodott. Cobalt-City szélén épült házamból kilátok a szántóföldre, amelyen a még zsenge búza hullámzik. Jean dédunokám most tért haza az iskolából. Az égen egy repülőgép úszik, minden csendes. Az utcán sswik sétálnak, franciául beszélgetnek honfitársaimmal. Cobalt-Citynek 25000 lakosa van. Az ablakon át látom a Mont-Paris tetején levő obszervatóriumot, ahol nagybátyámnak, legnagyobb örömére, mégis sikerült befejeznie Arészról szóló tanulmányát, annak a nagy teleszkópnak a segítségével, amelyet több mint negyven évvel ezelőtt hoztunk el régi helyéről. Az imént itt járt Michel unokája, a kis Martine, aki bár szőke, de éppen olyan, mint az én Martine-om volt, ha ugyan hozzá bárki is hasonlítható. A kis Martine és Claude unokám… De ez már a jövő. A ti jövőtök, Tellusi Egyesült Államok polgárai…