A világűr Robinsonjai

Az előjelek

Mindenekelőtt: ki vagyok én? Számotokra, akik közvetlen leszármazottaim vagytok, szükségtelenek a pontos adatok. De gyermekeitek, később pedig gyermekeitek gyermekei csakhamar elfelejtik még azt is, hogy valamikor léteztem. Milyen keveset tudok én is a saját nagyapámról!

1985 júliusában fejeztem be első tanársegédi évemet a Föld egyik városában, Bordeaux-ban, az ottani tudományegyetem geológiai tanszékének laboratóriumában. Akkor huszonhárom éves, korántsem szép, de jól megtermett fiatalember voltam. Ha most, az ifjú óriások e világában kortól összetöpörödött alakom szánalmas látványt nyújt is, 183 centiméteres magasságom a Földön tekintélyesnek számított. Telluson a 183 csak középtermet! Ha tudni akarjátok, hogy milyen voltam, nézzetek első unokámra, Jeanra. Ő pontos mása hajdani énemnek: barna, nagy orrú, nagy kezű, zöld szemű fiú.

Nagyon örültem kinevezésemnek, így ugyanabba a laboratóriumba kerültem vissza, ahol néhány évvel korábban első kövületeimet rajzolgattam. Sokat mulattam a diákok által elkövetett hibákon, amikor összetévesztettek két hasonló alakot, holott azok a tapasztalt szem számára azonnal megkülönböztethetők.

Elérkezett tehát a július. A vizsgák befejeződtek, és én felkészültem, hogy a szünidőt Paul fivéremmel nagybátyánknál, Pierre Bournat-nál töltsem, aki az Alpokban újonnan épült obszervatórium igazgatója volt. Az ottani 5,5 méteres óriástükör lehetővé tette a francia csillagászok számára, hogy amerikai kolégáikkal azonos esélyekkel versenyezzenek. Nagybátyámat a helyettese, Robert Ménard segítette munkájában, egy negyvenéves, bámulatosán nagy tudású és, igénytelen ember, továbbá egy sereg csil agász, kalkulátor és technikus, akik még nem érkeztek oda, amikor a kataklizma lezajlott, mert kiküldetésben vagy szabadságon voltak. Nagybátyám mellett Ménard-on kívül csak két tanítványa, Michel és Martine Sauvage dolgozott, akiket akkor még nem ismertem. Michel hat évvel ezelőtt halt meg, és Martine, a nagyanyátok, amint tudjátok, csak három hónapja hagyott itt örökre.

Abban az időben sejtelmem sem volt azokról az érzelmekről, amelyek később hozzájuk fűztek. Inkább magányos természetű lévén, őszintén szólva megelégedtem volna nagybátyám és fivérem társaságával — Ménard nem számított —, és a Sauvage testvérpárt fiatalsága ellenére vagy éppen azért holmi betolakodónak tekintettem. Michel akkor harmincéves volt, Martine huszonkettő.

Pontosán 1985. július 12-én 16 órakor hallottam először a kataklizma előjeleiről. Már végeztem a csomagolással, amikor csöngettek. Kinyitottam az ajtót, a küszöbön unokafivérem, Bemard Verilhac ál t, aki szintén geológus volt, akárcsak én. Három évvel korábban részt vett az első nemzetközi Föld-Mars expedícióban. A múlt évben ugyancsak odaindult.

— Ez alkalommal honnan jössz? — kérdeztem tőle.

— Egy kis körutazást tettünk leszál ás nélkül, a Neptunus pályáján is túljutottunk. Akár egy üstökös.

— Minden jól ment?

— Természetesen! Egy sereg csodálatos fényképet készítettünk. De a visszatérésnél nehézségeink támadtak.

— Baleset?

— Nem. Eltértünk az iránytól. A navigátor szerint ez olyan volt, mintha egy hatalmas méretű, anyagi, de mégis láthatatlan tömeg siklott volna be a naprendszerbe.

Az órájára nézett.

— 16 óra 20. Mennem kel. Kellemes vakációt. Mikor jössz egyszer te is velünk? A következő cél: a Jupiter bolygói. És tudod, ott két, sőt több geológus számára is akad majd munka! Azt hiszem, azon a vidéken szép és eléggé újszerű témát találhatsz a disszertációdhoz. Nos, erről még beszélgetünk. Az a szándékom, hogy ezen a nyáron meglátogatom a nagybátyádat.

Az ajtó becsukódott mögötte. Soha többé nem láttam viszont.

Kedves öreg Bemard! Bizonyára meghalt. Most 96 éves lenne. Ha tudta volna, mi vár rám, nyilván nem megy el. Fivérem és én még aznap este vonatra ültünk. Másnap 16 óra körül megérkeztünk a… pályaudvarra, a neve nem fontos; nem jegyeztem fel, és nem jut az eszembe. Jelentéktelen kis pályaudvar volt. Vártak ránk. Egy autóhoz támaszkodva nálam magasabb, szőke fiatalember integetett felénk. Bemutatkozott.

— Michel Sauvage vagyok. Nagybátyja elnézését kéri, de nem tudott kijönni, mert fontos és sürgős munkája van.

— Történt valami a csil agködökben? — kérdezte fivérem.

— Nem a csillagködökben. Talán a Világegyetemben. Tegnap este egy nemrég felfedezett szupernóva miatt le akartam fényképezni az Andromédát. Beirányítottam a számítógépes nagy teleszkópot, de szerencsére, kíváncsiságból a „keresőn” át egy pillantást vetettem a nagy teleszkóp mel ett álló kis távcsőbe. Az Androméda nem volt a helyén! Megtaláltam… de 18 foknyira a normális helyzetétől!

— Ejha! — kaptam fel a fejem. — Bemard Verilhac tegnap azt mondta…

— Visszatért? — vágott közbe Michel.

— Igen, a Neptunus pályája mögül. Azt mondta, hogy vagy a számításaik voltak hibásak, vagy valami eltérítette őket visszafelé jövet.

— Ez nagyon fogja érdekelni Bournat urat.

— Valószínűleg Bemard a nyáron eljön az obszervatóriumba.

Addig is írok neki, és megkérem, írja le részletesen, hogyan történt.

Beszélgetés közben az autó sebesen haladt a völgyben. Az út mel ett egy vasúti sínpár futott.

— A vonat most átmegy a falun?

— Nem, ezt a vonalat nemrég építették a könnyűfém üzem részére, amelyet mi örököltünk. Szerencsére a fémfeldolgozás minden fázisa elektromos árammal történik. Ha füstölne, vagy az üzemet vagy az obszervatóriumot el kellene innen költöztetni.

— Nagy az üzem?

— Jelenleg 550 munkással dolgozik. De hamarosan legalább kétszer annyian lesznek.

Megindultunk az obszervatóriumhoz vezető kanyargós úton.

Annak a kis hegyfoknak a lábánál, amelyre épült, egy magasan fekvő völgyben kedves falucska bújt meg. Kissé feljebb nőtt ki a földből az üzem meg a személyzet előre gyártott lakóházaiból ál ó település. Egy magasfeszültségű vezeték húzódott a távolba, a hegyek mögé.

— A vezeték speciálisan az üzem részére épült vízi erőműtől jön. Bennünket is el át árammal — magyarázta Michel.

Az obszervatórium tövében épült házakban lakott a nagybátyám az asszisztenseivel.

— Micsoda változás két év óta! — jegyezte meg fivérem.

— Ma este sokan leszünk az asztalnál: a nagybátyád, Ménard, ti ketten, a húgom meg én, Vandal, a biológus…

— Vandal! Születésem óta ismerem! A család régi barátja.

— Egyik akadémiai kollégájával van itt, a híres sebésszel, Massacre-ral.[1]

— Micsoda fura név egy sebész számára — tréfálkozott Paul fivérem. — Brr! Nem szeretném, ha ő operálna.

— Nincs igazad. Massacre ma Franciaország, sőt valószínűleg Európa legügyesebb sebésze! Azonkívül itt van még Massacre egyik barátja és egyben tanítványa, André Breffort antropológus.

— Az a Breffort, aki a patagonokkal foglalkozik? — kérdeztem.

— Ő az. Bármilyen tágas is a ház, zsúfolva van.

Amint megérkeztünk, felmentem az obszervatóriumba, és kopogtattam nagybátyám dolgozószobájának ajtaján.

— Lehet! — üvöltötte.

— Ó, te vagy az — folytatta megszelídült hangon. Felállt karosszékéből, és kiegyenesítve hatalmas termetét, medveszorításával átölelt. Még ma is látom őt, szürke hajával és szemöldökével, szénfekete szemével és mellényén szétterülő, dús ében-szakállával.

Egy félénk „Jó napot, Bournat úr” hallatán megfordultam. A vézna Ménard ott állt asztalánál, algebrai jelekkel telefirkált papírjai előtt. Ménard szemüveges emberke volt, kis kecskeszakál al és hatalmas, ráncos homlokkal. E jelentéktelen külső egy tizenkét nyelvet beszélő embert takart, aki fejből elképesztő gyököket vont, és akinek a matematika és a fizika legmerészebb spekulációi is oly ismerősek voltak, mint nekem Bordeaux környékének alsó miocén rétegei. Ilyen tekintetben nagybátyám, ez a csodálatra méltó megfigyelő és kísérletező, a bokájáig sem ért fel, ketten együtt alkották az egész csillagászat és a nukleáris fizika agytrösztjét.

Írógépkattogás terelte figyelmemet egy másik sarok felé.

— Igaz — szólalt meg nagybátyám. — Elfelejtettelek bemutatni.

Kisasszony, ez itt Jean unokaöcsém, egy semmirekel ő, aki még egy összeadást sem tud pontosan elvégezni. A család szégyene!

— Nem én vagyok az egyetlen — tiltakoztam. — Paul sem különb nálam!

— Ez igaz — ismerte be. — Ha elgondolom, hogy az apjuk csak úgy játszadozott az integrálokkal! Hanyatlik a fajtánk! De végül is ne tagadjuk le azt sem, amit tudnak. Jean kitűnő geológus lesz, és azt hiszem, Paul is ért valamit az asszírokhoz.

— A hindukhoz, bácsikám, a hindukhoz!

— Egykutya! Jean, ez itt Martine Sauvage, asszisztensnőnk, Michel húga.

— Örvendek — nyújtotta kezét a lány.

Kissé káprázott a szemem. Azt vártam, hogy egy szemüveges, hegyes orrú laboratóriumi patkányt találok itt. Ehelyett azonban egy görög szoborhoz hasonló, erős termetű lány ál t előttem, hosszú és olyan fekete hajjal, mint amilyen szőke volt a bátyjáé, talán kissé alacsony homlokkal, de pompás zöldesszürke szempárral; szabályos arca kétségbeejtett tökéletességével. Nem lehetett azt ál ítani, hogy csinos. Kifejezetten szép volt, szebb minden nőnél, akit valaha is láttam.

Nyíltan és kurtán megszorította kezem, aztán újra belemerült számításaiba. Nagybátyám félrehúzott.

— Látom, hogy Martine mennyire hatott rád — zsörtölődött. — Mindig ez történik. Feltételezem, hogy azért, mert annyira el entétben áll ezzel a hellyel. Most pedig, ne haragudj, de estig be kel fejeznem a munkámat, hogy felkészüljek az éjszakai megfigyelésekhez. Amint tudod, még nincs itt a személyzetem. Fél nyolckor vacsorázunk.

— Valami fontos munka? — kérdeztem. — Michel említette, hogy különös jelenségek mutatkoznak…

— Különös jelenségek! Nyugodtan mondhatod, hogy ez minden eddigi tudományunkat romba dönti! Képzeld csak el: az Androméda 18 foknyira eltér a normál helyzetétől! Két dolog lehetséges. Az egyik, hogy a ködfolt valóban elmozdult, de ebben az esetben, minthogy tegnapelőtt még a helyén volt, egy fizikailag lehetetlen sebességet kellett elérnie. Vagy pedig — és ez nemcsak az én véleményem, hanem Mont Palomar-beli kollégáimé is — a fényét térítette el valami, ami tegnapelőtt még nem volt ott. És nemcsak az Androméda fényét, hanem mindazon csillagokét is, amelyek ugyanabban az irányban helyezkednek el, a Neptunusét és talán…

Egyetlen feltételezés van csupán, amely nem tűnik túlságosan abszurdnak. Tudod, il etve inkább nem tudod, hogy a fény egy intenzív gravitációs tér által eltéríthető. Minden jel arra mutat, hogy az Androméda és a Föld között, a naprendszeren belül egy hatalmas tömeg jelent meg. És ez a tömeg láthatatlan! Őrület és lehetetlenség, de mégis így van!

— Bernard azt mondta, hogy amikor utolsó expedíciójáról visszatért…

— Láttad Bernard-t? Mikor?

— Tegnap.

— Mikor jött vissza?

— A tegnapra virradó éjszaka, éppen a Neptunus pályája mögül, ő mesélte, hogy visszafelé valószínűleg eltérítette őket valami az iránytól…

— Mennyire? És mikor?

— Nem kérdeztem! Úgy eltűnt, akár a huzat! Arra készül, hogy a nyáron eljön ide!

— A nyáron! Valóban! A nyáron! Nos, táviratozz neki, hogy azonnal jöjjön ide társaival meg a fedélzeti naplójával. A kertész fia majd feladja a táviratot. Talán itt van a rejtély nyitja! A nyáron! Indulj, siess! Mi az, még mindig itt vagy?

Eltűntem és megfogalmaztam a táviratot. A kis Benoit szaladt vele a faluba. Soha nem fogom megtudni, hogy Bernard megkapta-e vagy sem.

Ezután nagybátyám házába mentem, ahol találkoztam a meghívottakkal. Először Vandallal, akinek tanítványa voltam, amikor első szigorlatomra készültem. Vandal magas, hajlott hátú, s alig negyvenöt esztendős létére már ezüstös hajú férfi volt. Bemutatott barátjának, Massacre-nak, egy határozott mozgású, barna emberkének, valamint Breffort-nak, ennek a nyurga, csontos és hallgatag férfinak.

Pontosan 7 óra 20 perckor megérkezett nagybátyám és kísérete, és 7 óra 30 perckor asztalhoz ültünk.

A szemmel láthatóan gondterhelt nagybátyámon és Ménard-on kívül mindnyájan vidámak voltunk, még Breffort is, aki jókedvűen számolt be arról, hogy milyen nehézségek árán sikerült egy megtisztelő, de nem túlságosan kellemes házasságot elkerülnie a tűzföldi Ona főnök lányával. Engem teljesen lenyűgözött Martine.

Amikor komoly volt, szép arca hideg márványhoz hasonlított, de ha nevetett, csillogott a szeme. És ha fejét kissé hátravetve megrázta dús haját, hitemre, még szebb lett.

Ezen az estén nem sokáig örülhettem társaságának. 8 óra 15 perckor nagybátyám felállt, és intett neki. Ménard-ral együtt hármasban távoztak; az ablakon át láttam, amint az obszervatórium felé igyekeznek.

A kataklizma

A kávét a teraszon ittuk meg. Langyos este volt. A lenyugvó nap vörösre festette a keletre fekvő, elég távoli, magas hegyeket. Michel a bolygócsillagászati tanulmányok hanyatlásáról beszélt, amely azóta észlelhető, amióta — az ő kifejezésével élve — a Paul Bernadac-expedíció a „színhelyen” járt. Utána Vandal ismertette a legújabb biológiai kutatások eredményeit. Leszállt az éj. A hegyek felett félhold ragyogott, szikráztak a csillagok.

Az éjszaka hűvösre fordult, ezért visszatértünk a nagyterembe, de odabent nem gyújtottunk világosságot. Szemben ültem az ablakkal, Michel mellett. Ennek a régi estének minden részlete mélyen bevésődött az emlékezetembe! Az obszervatóriumnak az égre rajzolódó kupoláját nézegettem, és körülötte a melléktávcsövek részére épült tornyocskákat. A társalgás félbeszakadt. Michel meg én félrehúzódva beszélgettünk. Nem tudtam, miért, de boldognak és könnyűnek, szinte súlytalannak éreztem magam. Oly kényelmesen ültem karosszékemben, mint ahogy a jó úszó lebeg a vízen.

Az obszervatóriumban apró fény gyulladt ki, elaludt, majd ismét felvillant.

— A főnöknek szüksége van rám — mondta Michel. — Odamegyek.

Karórája világító számlapjára pillantott.

— Hány óra? — kérdeztem.

— 11 óra 36 perc.

Felállt, és mindnyájunk legnagyobb megdöbbenésére ez az egyszerű mozdulat a mintegy három méterre levő másik falhoz vetette.

— De hiszen… súlytalanná váltam!

Magam is felálltam, és elővigyázatosságom ellenére bevertem a homlokom a falba.

— Ejnye!

Megdöbbent kiáltások hallatszottak. Néhány pillanatig úgy keringtünk a teremben, mint a széltől sodort porszemek. Mindenkit egyforma szorongás fogott el. Valami belső ürességet, szédülést éreztünk; a fent és a lent fogalmát csaknem teljesen elvesztettük. A bútorokba kapaszkodva mentem az ablakig. Nem, ez nem igaz, megőrültem!

A csillagok olyan féktelen sarabande-ot jártak, mint ahogy visszfényük szokott táncolni a hul ámzó víz tükrén. Lüktettek, növekedtek, kihunytak, ismét felbukkantak, egyik helyről hirtelen a másikra siklottak.

— Nézzétek! — kiáltottam.

— Ez a világ vége — nyögte Massacre.

— Azt hiszem, valóban ez a vég — súgta Michel, és uj ai a vál amba mélyedtek.

Kimerült szemem elfordítottam a csillagok táncáról.

— A hegyek!

A hegyek ormai kezdtek eltünedezni! A legközelebbi csúcsok még épek voltak, de balra, a legtávolabbiakat úgy lemetszette valami, mint ahogy a kés szeli a sajtot. És ez a jelenség egyenesen felénk tartott!

— A húgom! — kiáltott fel rekedten Michel, és az ajtó felé rohant.

Láttam, hogy hosszú, több mint tízméteres, ügyetlen léptekkel szökdécsel az obszervatóriumhoz vezető ösvényen. Üres aggyal, már a félelmen is túl rögzítettem magamban a természeti tünemény további alakulását. Mintha egy nagy hullám hömpölygőit volna felénk, egy láthatatlan hullám, amely felett minden eltűnik. Az egész talán húsz másodpercig tartott! Hal ottam társaim fojtott kiáltásait.

Láttam, hogy Michel berohan az obszervatóriumba. De hirtelen az obszervatórium is eltűnt! Még csak annyit tudtam megfigyelni, hogy a néhány száz méterrel lejjebb levő, mintegy borotvával lemetszett hegy miként mutogatja rétegeit, akárcsak egy geológiai ábra, és ezt a látványt egy különös, fakó fény, egy Másik Világ fénye világította meg. Egy pil anattal később a kataklizma fülsiketítő zajjal elért bennünket. A ház megingott, én egy bútorba kapaszkodtam. Az ablak szilánkokra zúzódott, mintha belülről egy gigantikus térd nyomta volna ki. Engem valami kiszippantott a helyiségből.

Ismeretlen erejű szél ragadott el társaimmal együtt, köveknek és bokroknak ütődve, fuldokolva gurultunk lefelé a lejtőn, miközben orromból ömlött a vér. Néhány másodperc, és minden véget ért.

Ötszáz méterrel lej ebb szétszórt testek, fa, üveg- és tetőcserép-maradványok közepette tértem magamhoz. Az obszervatórium ismét felbukkant, látszólag sértetlenül. És nappal volt, furcsa, rézszínű nappal. Felnéztem az égre, ahol egy összezsugorodott, vöröslő, távoli napot láttam. Fülem zúgott, bal térdem feldagadt, a szemem vérbe borult. A levegőben furcsa szag érződött.

Első gondolatom a fivérem volt. Néhány méternyire tőlem a hátán hevert. Odasiettem, és csodálkoztam, hogy ismét van súlyom.

Paul szeme lecsukódott, és lábikrájából, amelyen mély sebet ejtett egy üvegcserép, csurgott a vér. Amikor zsebkendőmmel bekötöttem, magához tért.

— Még élünk?

— Igen. Te megsérültél, de a seb nem súlyos. Megnézem a többieket.

— Menj.

Vandal már feltápászkodott. Massacre szeme bedagadt, de más baja nem esett. Paulhoz ment és megvizsgálta.

— Nem veszélyes. A szorítókötés szinte felesleges. Az ütőér nem sérült meg.

Breffort súlyosabb sebet kapott. Fején nagy lyuk tátongott, elvesztette eszméletét.

— Sürgős kezelésre szorul — mondta a sebész. — Van nálam minden, amire szükség van. Benn hagytam nagybátyja házában.

A házra néztem. Elég jól ellenál t. A tető részben hiányzott, az ablakokban nem maradt üveg, a redőnyök leszakadtak, de a többi része épnek látszott. Breffort-t és fivéremet bevittük a házba.

Odabent a felfordult bútorok tartalma a padlón hevert. Felál ítottuk a nagy asztalt, és ráfektettük Breffort-t. Vandal segített Massacre-nak.

Hirtelen rádöbbentem, hogy mind ez ideig eszembe sem jutott a nagybátyám. Az obszervatórium nyitott kapuja mögött semmi nem mozdult.

— Megyek és megnézem — indultam el sántikálva. Amikor megkerültem a házat, ott találtam Anselme apót, a kertészt, akiről teljesen megfeledkeztem. Erősen vérzett az arca. Beküldtem, hogy kötöztesse be a sebét. Az obszervatóriumba érve, felmentem a lépcsőn. A kupola üres volt, a nagy teleszkóp árván meredezett.

Ménard az irodájában megdöbbent arccal igazgatta a szemüvegét.

— Hol a nagybátyám? — kiáltottam felé.

Zsebkendőjével tisztogatva szemüvegét, felelte:

— Amikor az a dolog történt, ki akartak menni; nem tudom, hol vannak.

Kiáltozva szaladtam kifelé:

— Bácsikám! Michel! Martine!

— Hahó! — válaszolta valaki. Egy sziklaomlás mögött, egy kőtömbnek támaszkodva ült nagybátyám.

— Kificamodott az egyik bokája — magyarázta Martine.

— És Michel?

A körülmények ellenére is megcsodáltam az elszakadt ruhából kilátszó válla gömbölyűségét.

— Vízért ment a forráshoz.

— Nos, bácsikám, mivel magyarázza mindezt?

— Mit mondjak? Semmit sem értek. Hogy vannak a többiek?

Beszámoltam neki a helyzetről.

— Le kell menni a faluba, megnézni, hogy mi van ott — folytatta.

— Sajnos, a nap mindjárt lenyugszik.

— Lenyugszik? Hiszen most kel fel.

— Lenyugszik, bácsikám. Az imént még sokkal magasabban volt.

— Aha, te erről a nyomorúságos, rézszínű kis mécsesről beszélsz? Nézz inkább magad mögé!

Megfordultam, és az összeroskadt hegyek mögött egy kékesen ragyogó napot láttam. Kénytelen voltam belenyugodni a nyilvánvaló igazságba: olyan világba kerültünk, amelynek két napja van.

Az órám 0 óra 10 percet mutatott.