A Szigetvilág varázslója

HETEDIK FEJEZET A sólyom röpte

Kóbor felébredt, s hosszú ideig csupán arra gondolt, hogy milyen jóleső érzés felébredni, hiszen nem is remélte, hogy még valaha felébred, s eltöprengett, micsoda boldogság világosságot látni maga körül, megszokott, mindent elborító, nappali fényességet. Úgy érezte, mintha lebegne ebben a fényben, vagy egészen selymes hullámokon ringatózna egy csónakban. Végül rájött, hogy ágyban fekszik, de olyanban, aminőben még soha életében. Ezt az ágyat négy hosszú, faragott láb tartotta, a széles, selyem derékalj pehellyel volt töltve, ettől érezte úgy, mintha lebegne, s az egész ágy fölött bíborszín baldachin feszült, hogy a huzattól óvja. Kétfelől a függönyök félre voltak kötözve, s Kóbor kitekinthetett egy kőfalú s kőpadlójú szobára.

Három hosszú ablak nyílott a barna és kopár lápra, melyen itt-ott hófolt virított a gyenge téli napsütésben. Szobája nagyon magasan lehetett, mert messzire ellátott a szem a tájék felett.

Ahogy felült az ágyban, díszes, atlaszselyem pihepaplan siklott le róla, s észrevette, hogy rá meg selyeminget s ezüstös köntöst húztak, akárcsak egy uraságra. Az ágy melletti széken szattyánbőr csizma és pellevetprémmel szegett köpönyeg várakozott reá. Kóbor csöndben, kábán üldögélt egy darabig, mintha igézet alatt állna, aztán felemelkedett, botja után nyúlva. De a botját nem találta.

Jobb keze égett, pedig a tenyerét s ujjait bekenték gyógyírral, s be is kötözték. A sebei lüktettek, s egész testében fájdalmat érzett.

Megint mozdulatlanul állt egy darabig. Majd nem hangosan, nem is reménykedve, suttogni kezdett:

— Mók… Mók… — De a kis hűséges, félénk jószágnak, néma társának, mely egykor visszavezérelte őt a halál birodalmából, nyoma veszett. Vele volt-e még a múlt éjszakai rohanás alatt? Egyáltalán tegnap éjjel volt-e vagy sok-sok éjszakával ezelőtt? Nem tudta. Emlékezetében minden összezavarodott, elhomályosult: a zombit, az izzó bot, a futás, a suttogás, a kapu. Nem bírta tisztán felidézni a történteket még most sem. Még egyszer elsuttogta kedvence nevét, de választ már nem is remélt, s könnyek futották el a szemét.

Valahol messze kis harangocska szólt, majd közvetlenül az ajtó előtt hallatszott finom csilingelés. Feltárult az ajtó, és belépett egy asszony.

— Isten hozott, Karvaly — mondta mosolyogva. Fiatal volt, és sudár, ruhája csupa ezüst és fehér, s fekete zuhatagként leomló fürtjeire ezüstös háló borult fátyolként.

Kóbor mereven meghajolt.

— Látom, nem emlékszel reám.

— Emlékeznem kellene, úrnőm?

Hozzá hasonlatos gyönyörűséges asszonyt életében csak egyetlenegyszer látott: O-sziget úrnőjét, aki a napforduló ünnepén urával Kútfőn tartózkodott. Ő tündöklő volt, s karcsú, mint a gyertya lángja, emez viszont olyan, mint az újhold hófehér sarlója.

— Gondoltam, hogy nem fogsz — felelte mosolyogva az asszony. — Ha feledékeny vagy is, azért mint régi barátot köszöntlek itt téged.

— Miféle hely ez? — kérdezte Kóbor még most is mereven és akadozó nyelvvel. Nehezen préselte ki a szavakat magából, s nehezére esett a tekintetét elfordítania az asszonyról. Szokatlan volt a hercegi öltözék, amit viselt, ismeretlen volt a kövezet, amin állt, s idegen volt még a levegő is; ő maga sem volt az, aki annak előtte.

— Ezt a vártornyot a Terranon várának hívják. Az én uram, Gonoroszk e vidék fejedelme, a Kákvány-mocsaraktól egészen a Rosz-hegységig, s az ő birtokában van a Terranonnak nevezett drágakő. Engem itt Rosszánban Cerrüsznek hívnak, ami az itteniek nyelvén ezüstöt jelent. Téged pedig tudom, hogy Karvalynak neveznek, s a Bölcsek szigetén tanult varázsló vagy.

Kóbor letekintett égett tenyerére, s így felelt:

— Nem tudom, mi vagyok. Volt erőm valaha. Elvesztettem, úgy hiszem.

— Nem! Nem vesztetted el! Vissza fog térni, meglásd, tízszeresen! Itt biztonságban vagy, barátom, attól, mi idáig kergetett. Hatalmas falak veszik körül ezt a tornyot, s nemcsak kőből valók. Itt megpihenhetsz, erőre kapsz újra. Roppant erőket gyűjthetsz itt magadba, s botod is lesz, amely nem hamvad el a markodban. Jöjj most velem, megmutatom neked a kastélyunkat.

Oly kedvesen beszélt, hogy Kóbor alig értette, mit mondott, csupán hangja édes csengésétől egészen elbódult. Követte az asszonyt.

Kóbor szobája valóban fent volt a toronyban, mely mint hegyes agyar emelkedett ki a csúcson. A márvány csigalépcsőn Kóbor megindult lefelé Cerrüsz nyomában, által díszes szobákon és termeken, s elhaladt boltíves ablakok mellett, melyeken át északi, déli, keleti és nyugati irányban rálátott a napfényben fürdő téli égboltig nyúló lakatlan, fátlan és egyhangú lápvilágra. Csak messze északon meredeztek kis fehér hegyormok a kék ég alján, dél felé pedig a tenger csillogása sejlett.

Sápadt, mogorva rosszáni szolgák tárták ki az ajtókat, és álltak félre Kóbor és a várúrnő előtt. Úrnőjük bőre világos volt ugyan, de velük ellentétben ő jól beszélte az archik nyelvet, sőt Kóbornak úgy tűnt, némi gonti akcentussal. Később a nap folyamán Cerrüsz a Terranon ura, Gonoroszk elé vezette Kóbort. A hófehér hajú, csonttá aszott s megtört tekintetű Gonoroszk, ki asszonyánál háromszor idősebb volt, merev, hűvös udvariassággal köszöntötte Kóbort, kérve, hogy ameddig csak tetszik, legyen a vendége. Ezután nemigen maradt mondanivalója, nem kérdezősködött sem Kóbor útjáról, sem az őt idáig üldöző ellenségről; ezekről a dolgokról Cerrüsz sem tett említést.

Különösnek tűnt ugyan, de Kóbornak még különösebb volt maga a hely, s hogy miként került ő oda. Emlékezete sehogy sem akart kitisztulni. Nem látott világosan. Véletlen folytán került-e a várkastélyba, s e véletlen mögött mégis csupa szándékosság rejlett; ám lehet, hogy szándék vezérelte ide, amely mégis puszta véletlenségből következett be. Észak felé indult útnak: egy arományi idegen tanácsára jött ide segítséget kérni; rosszáni hajó várakozott reá; Szighor mutatta az utat. Mennyi volt mindebből az őt üldöző árny műve? Vagy lehet, hogy őt is meg az üldözőjét is valami más hatalom csalta ide, s míg ő az árnnyal a nyomában a csábítást követte, az a hatalom Szighort fordította az adott pillanatban fegyverként ellene? Így kell hogy legyen, mert — amint azt Cerrüsztől hallotta — a Terranon várába az árny nem juthatott be. Semmi jelét, fenyegető s lapuló közelségét nem érezte, amióta a toronyban felébredt. Hát akkor mi vonzotta ide? Hisz nem olyan hely volt ez, ahová véletlenül téved az ember; tompasága ellenére is belátta ezt. Más idegen nem lépett át ezeken a kapukon. A torony mindentől távol, közönyösen állt, háttal a legközelebbi város, Kuszám felé vivő útnak. A vártoronyba se be, se onnan ki nem lépett senki. Ablakai elhagyatott pusztaságra nyíltak.

Nap nap után bámult kifelé magányos toronyszobája ablakain Kóbor fásultan, csüggedten és fázva. Ott mindig hideg volt, a vastag padló, és faliszőnyegek, a prémmel dúsan díszített öltözékek és a terjedelmes márványkandallók ellenére is. A hideg csontig hatolt, átjárta a velejéig, s onnan semmi sem űzte ki. De Kóbor szívébe is hideg költözött, dermesztő szégyen, amitől nem bírt szabadulni, mert egyre csak az járt a fejében, hogy az ellenségével való összecsapásban legyőzetett, hogy megfutamodott. Lelki szemei előtt egybegyűlt Kútfő minden mestere, köztük a homlokát ráncoló Nemsher, a főmágus, s megjelent Nemmeziz, sőt a boszorkány is, aki az első varázsigét tanította neki: szemüket mindnyájan reája függesztették, s Kóbor tudta, hogy kudarcot vallott, reményeiket nem váltotta valóra. Mentegetőzött: „Ha nem futottam volna el, az árny a hatalmába kerített volna. Már magába olvasztotta Szighor minden erejét meg az enyémnek is egy részét, nem tudtam szembeszállni vele: tudta a nevemet. El kellett rohannom. Egy zombittá változott varázsló iszonyatosan gonosz és pusztító hatalommá válhat. El kellett rohannom!” Választ azonban a lelkét fürkészők egyikétől sem kapott. Csak bámult kifelé egyre az ablakon a szakadatlan hóesésbe, az alant elnyúló sivár vidékre, s a bensőjét mindinkább tompa hideg árasztotta el, míg szinte nem is érzett már egyebet, mint kimerültséget.

Napokig tartott, mire kilábalt a mélységes elkeseredésből. Amikor mégis lejött a szobájából, hallgatag volt, és tartózkodó. A várúrnő szépsége zavarba ejtette, s eme gazdag, fényűző, fegyelmezett rendű és különös várkastélyban vérbeli suta kecskepásztornak érezte magát.

Ha egyedül kívánt lenni, magára hagyták, ha meg belefáradt már kínzó gondolataiba s hogy figyelje a hulló hópelyheket, sűrűn felkereste Cerrüszt, s valamelyik boltíves, faliszőnyegekkel borított teremben lejjebb a toronyban, kandallófénynél társalkodtak. A vártorony úrnőjéből hiányzott a vidámság, nevetni soha, bár mosolyogni gyakran látta; szinte egyetlen mosolyával képes volt enyhülést hozni Kóbornak. Mellette kezdett megfeledkezni szégyenéről, engedett a merevsége. Nemsokára naponta találkoztak, s hosszan, csöndesen, el-elgondolkodva beszélgettek — kissé elhúzódva a szolgálóktól, akik mindig körülvették Cerrüszt — vagy a kandallónál, vagy a magas falú szobák ablakainál.

A vár vénséges ura túlnyomórészt a saját lakrészében tartózkodott, s csak reggelente jött elő, hogy a kastély behavazott belső udvarain járkáljon fel s alá, akár egy agg varázsló az egész éjszakán át tartó bűbájoskodás után. Amikor csatlakozott Kóborhoz meg Cerrüszhöz a vacsoraasztalnál, szótalan üldögélt, csak néha pillantott fel fiatal feleségére szúrós és sóvár tekintettel. Ilyenkor megesett a szíve Kóbornak az asszonyon, aki olyan volt, mint egy ketrecbe zárt fehér szarvas vagy egy szárnyaszegett fehér madár vagy mint ezüstgyűrű egy vénség ujján. Csupán Gonoroszk kincseinek volt egyik darabja. Amikor a várúr eltávozott, Kóbor Cerrüsz mellett maradt, s igyekezett felvidítani őt magányában, akárcsak őt az asszony.

— Miféle drágakő az, amiről e vártorony a nevét kapta? — kérdezte Kóbor egyszer, amikor magukra maradtak üres aranytányérjaik és aranyserlegeik mellett a barlang módjára kongó, gyertyafényes ebédlőteremben.

— Nem hallottál róla? Pedig nevezetes kő.

— Nem. Csak azt tudom, hogy a rosszáni nagyuraknak híres kincstáraik vannak.

— Ó, ez a drágakő minden mást túlragyog. Gyere, megmutatom, ha akarod.

Cerrüsz csúfolódó s merész tekintettel mosolygott, bár mintha meg is riadt volna kissé attól, amit mondott, aztán kivezette az ifjút a teremből, át a torony aljában futó keskeny folyosókon s le a föld alá búvó lépcsőkön egy csukott ajtóhoz, amit Kóbor azelőtt nem látott. Cerrüsz ezüstkulcsot illesztett a zárba, s miközben elfordította, olyan mosollyal nézett Kóborra, mintha csábítani akarná, hogy csak menjen utána. Az ajtó mögött volt egy rövid átjáró, aztán egy második ajtó, amit Cerrüsz egy aranykulccsal nyitott ki, a mögött pedig egy harmadik ajtó, amit az egyik főbb feloldó varázsigével tárt ki. Az utolsó ajtó mögött gyertyája fénye egy apró, tömlöcnek látszó szobát világított meg: üres és sötét üreget, amelynek durva kőből volt a padlója, a falai és a mennyezete.

— Látod? — kérdezte Cerrüsz.

Ahogy Kóbor körbepillantott a szobában, varázslószeme nyomban megakadt a padló egyik kövén. Durva volt, és nyirkos, akár a többi, súlyos és formátlan burkolókő, de ő megérezte az abból áradó erőt, mintha csak szólott volna hozzá. Elakadt a lélegzete, s egy pillanatra rosszullét tört rá. A torony alapköve előtt állt. Ez volt a középpont, és hideget, kegyetlen hideget lehelt magából soha semmi nem tudná felmelegíteni e kis szobát. Ősrégi holmi volt e kőtömb: börtöne egy rég múlt időkből származó gonosz szellemnek. Kóbor se igennel, se nemmel nem felelt Cerrüsznek, csak állt dermedten, mire az gyors, kíváncsi pillantást vetve Kóborra, a kőre mutatott.

— Az a Terranon. Nem furcsállod, hogy egy ilyen értékes drágakövet a legmélyebb kincseskamránkba zártunk?

Kóbor még most sem felelt, csak állt szótlanul, gyanakvóan. Hátha csak próbára teszi a vár úrnője, de aztán úgy vélte, Cerrüsznek fogalma sincs a kő mivoltáról, ha ily könnyedén beszél róla. Nem tudott eleget felőle, hogy féljen tőle.

— Beszélj, mi mindenre képes — felelte végül.

— Azelőttről származik, hogy Tritán kiemelte a világ szigeteit a Nyílt-tengerből. Akkor keletkezett, amikor maga a világ is létrejött, s fenn is marad, míg a világ világ. Az idő számára nem létezik. Ha a kezedet reá teszed, és kérdezel tőle valamit, válaszolni fog, attól függően, mily erő lakozik tebenned. Megszólal, ha tudod a módját, miként hallgasd. Beszélni fog múltról, jelenről, jövőről. Megmondta a te jöveteledet is, jóval azelőtt, hogy lábad e földre tetted volna. Kérdezz hát tőle valamit!

— Nem.

— Felelni fog!

— Nincs mit kérdeznem tőle.

— Lehet, hogy elárulja — unszolta lágy hangján Cerrüsz —, hogyan győzd le ellenségedet.

Kóbor némán állt.

— Te félsz a kőtől? — hitetlenkedett Cerrüsz, s Kóbor rábólintott:

— Igen.

A varázslatba és kőbe ágyazott üreg dermesztő csöndjében s egy szál gyertya fényénél Cerrüsz újra Kóborra tekintett.

— Karvaly — mondta csillogó szemmel —, nem igaz, hogy félsz.

— Márpedig nem szólítom meg a szellemet — jelentette ki Kóbor egyenesen Cerrüsz szemébe nézve, higgadt merészséggel. — Úrnőm, ezt a szellemet bezárták egy kőbe, a követ pedig varázskapcsok, titkos zárak, bűvös lakatok és erődfalak hármas gyűrűje mögé temették egy isten háta mögötti pusztaságon, s nem az értéke miatt, hanem mert szörnyűmód veszedelmes. Nem tudhatom, mennyit árulták el neked róla, amikor idejöttél. De te fiatal vagy, gyengéd szívű, soha ne érj hozzá ehhez a kőhöz, pillantást se vess rá. Nagy bajt hozhat rád.

— Már megérintettem. Szóltam hozzá, és hallottam a hangját. Engem nem bánt.

Cerrüsz megfordult, s az ajtókon, folyosókon át kilépkedtek a torony főlépcsőjét megvilágító fáklyafénybe, ahol az asszony eloltotta a gyertyáját. Néhány szóval búcsút vettek egymástól, s elváltak.

Aznap éjjel Kóbor keveset aludt. És nem az árny gondolatára riadt fel minduntalan, azt majdhogynem teljesen kiszorította fejében a kőnek, a vártorony alapkövének folyton-folyvást visszatérő képe, valamint Cerrüsz feléje forduló arcának a gyertyafénytől felemás, fény-árnyékos látványa. Újra és újra magán érezte Cerrüsz tekintetét, s mind azon töprengett, vajon miféle érzelmet tükröztek azok a szemek, amikor visszautasította, hogy megérintse a követ: megvetést-e vagy megbántódást. Amikor nagy nehezen nyugovóra tért, a selyemtakarók mint a jég, sütötték a bőrét, s amikor fel-felriadt a sötétben, nyomban a kő és Cerrüsz szemei merültek fel előtte.

Másnap a szürke márványfalú, boltíves teremben, amit most a lenyugvó nap fénye ragyogott be, talált rá a vár úrnőjére, ott, hol gyakran töltötte a délutánt játék vagy a szövőszék mellett, szolgálóival körülvéve. Kóbor elé állt.

— Úrnőm, megbántottalak. Igazán sajnálom.

— Ó, nem — szólt Cerrüsz tűnődve —, nem… — Elküldte szolgálóit, s amikor magukra maradtak, így szólt Kóborhoz: — Vendégem, barátom, te igen tisztán látó vagy, de talán nem veszel észre mindent. Gonton és Kútfőn jeles varázstudományokat oktatnak, de mindegyik válfaját nem tanítják. Rosszán, a Hollók Földje, nem archik tartomány, a mágusok nem uralják, nem sokat tudnak róla. Itt megtörténnek olyan események is, aminőkről a déli tanítómesterek még csak nem is hallottak, s előfordulnak olyan dolgok is, amiknek a neve sem szerepel a névtanítók lajstromain. Az ember fél az ismeretlentől. Neked azonban nincs mitől félned a Terranon várában. Egy nálad gyöngébbnek lenne rá oka, igen. De neked soha! Neked veled született hatalmad van: képes vagy parancsolni a lepecsételt szoba szellemének. Tudom jól. Ez okból is kerültél te ide most.

— Nem értem.

— Az uram, Gonoroszk, nem volt egészen őszinte hozzád. Én őszinte leszek. Jöjj, ülj ide mellém.

Kóbor helyet foglalt mellette a mély, párnázott ab-lakpárkányon. Az alkonyi nap laposan küldte sugarait át az ablakon, elárasztva őket meleget nem adó ragyogásával alant, az árnyékba boruló lápon a megmaradt tegnap éjjeli hó fakófehér leplet vont a tájra.

Cerrüsz egészen szelíd hangon folytatta:

— Gonoroszk a Terranon ura és örököse, de nem tudja hasznát venni a kőnek, nem tudja egészen alávetni a maga akaratának. Erre én sem vagyok képes, sem egyedül, sem vele együtt. Egyikünk sem bír ekkora tudással és hatalommal. De te igen.

— Honnan tudod ezt?

— Magától a kőtől! Hisz említettem már, hogy megjövendölte az érkezésedet. Ismeri a gazdáját. A te eljöveteledre várt. Már akkor is téged várt, amikor még meg sem születtél, az egyetlen halandót, akit urának tekint. Azt, akinek a Terranon válaszol, akinek a parancsát teljesíti, hatalommal ruházza fel a saját sorsa felett: erőt ád neki, amivel legyőz minden ellenséget, halandót vagy másvilágbélit, s jövőbe látó képességet, tudást, gazdagságot, hatalmat és varázslói talentumot, mely előtt a főmágus is fejet hajt! Mindez a tiéd lesz, vagy amennyit ebből magadnak akarsz, csak kérdezz!

Cerrüsz megint Kóborra emelte különös, csillogó szemét, s átható tekintetétől Kóbort borzongás járta át. A várúrnő arca valahogy félelmet tükrözött, mintha segítségért esedezne, de büszkesége nem engedné kérni. Kóbor megzavarodott. Beszéd közben Cerrüsz a kezét Kóboréra tette: érintése puha, kacsója keskeny és halovány volt Kóbor sötét és erős kezén. Kóbor könyörögve kérte:

— Cerrüsz! Nincs énnekem olyan hatalmam, mint képzeled! Aminek egykor a birtokában voltam, magamtól eldobtam. Rajtad nem segíthetek, hasznodra nem lehetek. Jól tudom, a világ Őserőivel ember nem rendelkezhet. Nem valók a mi kezünkbe, csak végromlásba döntenének minket. Gonosz eszközök gonosz célra vezetnek. E helyre nem csalogatott, hanem hajszolt, kényszerített az a hatalom, amely a vesztemre tör. Nem segíthetek neked.

— Megesik, hogy ki a hatalmát magától elveti, sokkalta nagyobbat kap érte cserébe — felelte Cerrüsz mosolyogva, mintha gyermekesnek tartaná Kóbor félelmeit. — Lehetséges, hogy én jobban tudom, mi hozott téged ide. Nem szólított-e meg egy ember Aromány utcáin? Hírnök volt ő, a Terranon futárja. Egykor maga is varázsló volt, de elhajította botját, s egy minden mágusnál nagyobb hatalom szolgálatába állt. Te pedig eljöttél Rosszánba, s a mocsárban fabotoddal szegültél szembe az árnnyal; kis híján nem sikerült megmentenünk téged, mert üldöződ ravaszabb, mint képzeltük, s erődet már jócskán megcsapolta… Árnnyal csak árny tud küzdeni. Sötétségen csak sötétség tud győzelmet aratni. Figyelj, Karvaly! Mire van szükséged ahhoz, hogy az árnynak, mely falainkon túl terád vár, fölébe kerekedj?

— Amire szükségem van, tán sosem tudom meg: a nevét.

— A Terranon, amely ismer minden születést és el múlást, minden lényt a halál előtt és után, meg nem születetteket és halhatatlanokat e világon és a másvilágon, majd fölfedi előtted a nevét.

— S mi lesz az ára?

— Nem lesz ára. Higgyél nekem, a kő engedelmeskedni fog neked, a rabszolgád lesz.

Kóbor megtörten, elgyötörten hallgatott. Cerrüsz mind a két kezével tartotta az övét, s egyenesen a szemébe nézett. A nap a látóhatárt elhomályosító ködfüggöny mögé bújt, s a levegő is sűrűbb lett, de Cerrüsz arca csak úgy sugárzott a büszkeségtől s a diadaltól, látván Kóbor akaraterejét megrendülni. Lágyan suttogta:

— Hatalmasabb leszel minden halandónál, király az emberek között. Uralkodni fogsz, s én veled uralkodom…

Kóbor hirtelen felpattant, s előrelépve megpillantotta — közvetlen az ajtó mellett, a szoba hosszú falának hajlata mögött — a Terranon urát, ki enyhe mosollyal ajkán ott állt s hallgatózott.

Kóbor szeméről lehullott a hályog, feje is kitisztult. Letekintett Cerrüszre.

— A fény — szakadt ki belőle —, a fény az, mi legyőzi a sötétséget.

Saját szavai nyomán világosodott meg előtte, hogyan csalták, csábították őt valójában ide, rettegését használva korbácsként ellene, s hogy ha megkaparintották volna, milyen sors várt volna reája. Kimentették az árny karmai közül, igen, mert addig nem akarták átengedni az árnynak, míg a kő rabszolgájává nem lészen. Amint akaratát a kő megbénította volna, az árnyat beeresztették volna a falak mögé, hisz a zombit jobb rabszolga az embernél. Ha csak egyszer is megérintette vagy megszólította volna a követ, végleg elveszett volna. Mégis, ahogyan az árny sem volt képes őt egészen utolérni s lecsapni reá, a kő sem bírt el igazán vele. Már majdnem megadta magát, de nem teljesen. Ellenállt. S az ellenálló lelket nem egykönnyen tudja a gonosz megkaparintani.

Kettéhasadt énje egyik fele megadta magát, a másik ellenállt, úgy tekintett hol Cerrüszre, hol a közelebb lépő Gonoroszkra.

— Megmondtam neked — szólott tompa hangján Terranon ura az asszonyához —, hogy kicsúszik a markodból Karvaly. Eszes zsiványok a te gonti varázslóid. De zsivány vagy te is, gonti asszony, azt képzelted, becsaphatsz mind a kettőnket, leigázhatsz engem is, őt is a szépségeddel, hogy aztán magad vedd hasznát a beszélő kőnek. De én vagyok a Terranon ura, én, s neked, hűtlen asszony, ez jár: Ekávrö ai ölwántár… — Elhangzott egy átváltoztató varázsige, s Gonoroszk felemelte hosszú kezét, hogy az összegörnyedő asszonyt valami förtelemmé, disznóvá, kutyává vagy undorító szipirtyóvá varázsolja. Ám Kóbor odalépett a várúrhoz, s puszta kezével, egyetlen kurta szót kiáltva, rávágott annak kezére. S bár nem volt botja sem, s idegen, gonosz földön, sötét erők birodalmában tartózkodott, mégis az ő akarata győzedelmeskedett. Gonoroszk mozdulatlanná vált, s Cerrüszre meredő fátyolos tekintetére rádermedt a gyűlölet.

— Gyere — szólt Cerrüsz remegő hangon —, gyere, Karvaly, gyorsan, míg meg nem idézi a kő szolgáit…

Szinte válaszképpen morajlás futott végig a vártornyon, a kőfalakon és kőpadlókon, afféle tompa rázkódás, rengés, mintha a föld szólalt volna meg.

Cerrüsz megragadta Kóbor kezét, és futni kezdtek által folyosókon, termeken, le a hosszú csigalépcsőkön. Lejutottak a várudvarra, melynek szennyes, letaposott havát még megvilágította a nap utolsó, ezüstös sugara. Három mogorva s gyanakvó tekintetű várbéli szolga állta útjukat, mintha gazdájuk elleni összeesküvést tételeztek volna fel kettejükről.

— Sötétedik, úrnőm — szólt az egyik.

— Most nem lovagolhat ki — mondta a másik.

— Félre az utamból, hitvány férgek! — kiáltotta Cerrüsz sziszegő rosszáni nyelven. A szolgák a földre roskadtak, vonaglottak, egyikük felordított.

— A kapu felé kell mennünk, nincs más kiút. Te látod-e, Karvaly? Meg tudod találni?

Rángatta Kóbor kezét, de az tétovázott.

— Miféle varázslatot bocsátottál rájuk?

— Forró ólmot eresztettem a csontjaikba, hadd pusztuljanak bele. Gyorsan, ha mondom, mert mindjárt ránk uszítja a kő szolgáit, én meg nem tudom megtalálni a kaput! Erős varázslat van rajta! Gyorsan!

Kóbor nem értette Cerrüszt, hiszen ő ugyanolyan jól látta a bűvös kaput, mint a vár kőből épült árkádsorát, melyen keresztül az odalátszott. Átvezette hát Cerrüszt alatta, majd át az előudvar érintetlen haván, s miután elmormolt egy nyitó varázsigét, kiléptek a bűvös fal kapuján.

Cerrüsz külseje megváltozott, amint kikerültek a Terranon várának ezüstös félhomályából. Szépségét nem tompította a láp rideg derengése, de melléje valami ádáz boszorkányos jelleg társult —, s Kóbor végre felismerte Re Albi nagyurának s a rosszáni varázslónőnek a lányát, ki sok-sok évvel ezelőtt az Oromon háza mögötti zöld réteken évődött vele, s aki rávette, hogy olvassa el azt a rigmust, amely az árnyat szabadon engedte. De nem sokat gondolt vele, minden érzékével azonnal és éberen kémlelt körül, ellenségét, az árnyat keresve, amely őt várta valahol a mágikus erejű falak innenső oldalán. Lehetséges, hogy zombit még most is, Szighor porhüvelyébe bújva, de lehet, hogy a sűrűsödő sötétségben rejtőzködik, várva, hogy reá vethesse magát, s az ő élő húsába itassa alaktalan valóját. Kóbor érezte, hogy közel jár, de látni nem látta. Fürkésző szeme azonban észrevett néhány lépésnyire a kaputól egy apró, sötét valamit, amit a hó félig betemetett. Lehajolt, aztán lágyan fölemelte a két tenyerében. A pomat volt, selymes, rövid szőre csatakos a vértől, s kicsiny teste könnyű, merev és hideg.

— Változz át! Változz át, jönnek! — sikította Cerrüsz megragadva Kóbor karját, s a torony felé mutogatott, mely mint hosszú, fehér agyar magaslott mögöttük a szürkületben. A talpazata táján rések támadtak, melyekből fekete teremtmények kúsztak elő, s hosszú szárnyukat csattogtatva lassú csapásokkal, körözve felemelkedtek, s a falakon át a hegyoldalon védtelenül álló Kóbor és Cerrüsz felé igyekeztek. Az a rázkódó morajlás, amit a várban hallottak, mind hangosabb lett, s talpuk alatt a föld nyögni, rengeni kezdett.

Kóbor rettentő haragra gerjedt, szívét heves gyűlölet töltötte el minden kegyetlen s ördögi mesterkedés ellen, mely őt tévútra vezette, csapdába csalta, s halálra üldözte.

— Változz át! — sikoltotta neki Cerrüsz, aki egy lihegve elhadart varázsigével szürke sirállyá zsugorodott s elrepült. Kóbor azonban lehajolt, és letépett egy szál hóból kimeredő, száraz és vékony vadfüvet a halott pomat mellől. Magasra emelte a fűszálat, s beszélni kezdett hozzá Igazi Nyelven, amire az megnyúlt, megvastagodott, s amint az utolsó szó elhangzott, Kóbor jókora varázslóbotot tartott a kezében. Még nem lángolt pusztító, vörös tűzzel, amikor a Terranon várából előrajzott fekete, szárnyas szörnyetegek lecsaptak rá, s ő kaszabolni kezdte őket, csak a fehéren izzó varázstűzig hevült, mely nem éget, csak a sötétséget űzi el.

A kő szolgái újra támadtak. E rücskös szörnyetegeket, melyek még a madarakat, sárkányokat és az embert megelőző korokban éltek, rég elfeledte napjaink világa, de a kő ősi, gonosz és sohasem feledő hatalma új életre keltette őket. Nekirontottak Kóbornak, le-lecsaptak rá. Érezte a körülötte kavargó pengeéles karmok suhintását, s dögletes bűzüktől rosszullét környékezte. Vadul védekezett, vagdalkozott, s a dühéből meg egy szál vadfűből összekovácsolt botjával visszaverte seregüket. Hirtelen mind felemelkedett, mint dögről elrebbenő hollók, s hangtalanul, csapkodó szárnyakkal elhúztak abba az irányba, amerre Cerrüsz szürke sirály alakjában repült. Rengeteg szárnyukkal lomhának tűntek, de sebesen szálltak, egy-egy csapással hosszan lendülve előre a levegőben. Egyetlen sirály sem bírhatja sokáig a versenyt e roppant sebességgel.

Akkor hirtelen, mint egykor Kútfőn, Kóbor magára öltötte egy nagy sólyom alakját; nem a karvalyét, amelyről elnevezték, hanem a vándorsólyomét, mely röpül, mint a nyíl, sebes, mint a gondolat. Erős, hegyes, csíkos szárnyán röpült, röpült, üldözőbe véve üldözőit. A levegő elsötétült, s a felhők között csillagok tűntek elő. Messze az égen a fekete, zilált falka mind egy pontban tülekedett egymás hegyén-hátán. A fekete, kavargó kupac mögött ott nyújtózott a tenger a nap utolsó, sápadtszürke fényében. A sólyom-Kóbor sebesen és egyenesen a kő teremtményei közé vetette magát, de azok szerteszét rebbentek, akár a vízcsöppek egy kavics csobbanásakor. A prédájukat azonban elkapták. Egyiknek vér tapadt a csőrére, a másiknak fehér toll ragadt a karmai közé, s mögöttük nyoma sem volt sirálynak a halovány tenger fölött.

Aztán megint nekirontottak Kóbornak ormótlan, sebes kő gyanánt, éles csőrük tátva. Ő pedig, fordulva még egyet fölöttük, kieresztette haragvó sólyomvijjogását, aztán nekilódult, keresztülsuhanva Rosszán lapos partjai és a hullámtörők felett a nyílt tenger irányába.

A kő vartyogó, károgó szörnyszüleményei kerengtek még egy ideig, aztán egymás után, esetlen szárnycsapásokkal visszavonultak a mocsárvidék fölé. Az Őserők nem jutnak át soha a tengeren, hozzá vannak láncolva egyetlen szigethez, egy bizonyos helyhez, barlanghoz, sziklához vagy forráshoz. A fekete csürhe visszalebegett hát a vártoronyba, hol a Terranon ura, Gonoroszk tán siránkozva, de lehet, hogy kacajjal fogadta őket. Kóbor azonban csak szállt egyre messzebb sólyomszárnyán, vad sólyomdühvel, akár a nyíl, akár a gondolat, megállíthatatlanul, kitartóan, keresztül a Rosszáni-tengeren kelet felé, a téli szélben, az éjszakán át.

Hallgatag Oromon megkésve tért meg Re Albi-i otthonába őszi vándorútjáról. Ahogy teltek-múltak az évek, még hallgatagabb, még magányosabb lett. Gont új nagyura egyetlen szót sem bírt belőle kicsikarni, pedig felkapaszkodott egészen a Sólyomfészekig, hogy egy, az Andrádok ellen kieszelt kalózhadjáratához a mágus segítségét kérje. Oromon, ki a hálójukon gubbasztó pókokkal társalgott, és látták őt udvariasan meghajolni fák előtt, egy árva szót sem szólt a sziget nagyurához, aki elégedetlenül távozott. Lehet, hogy Oromon lelkére is valami elégedetlenség, nyomasztó gondolat nehezedett, mert az egész nyarat és őszt egymagában töltötte fent a hegyekben, s csak most, a napforduló közeledtével tért meg hajlékába.

A visszatérését követő reggelen későn ébredt, s mivel megkívánt egy csésze iramfűteát, leballagott vízért a háza alatt, a hegyoldalban nem messze fakadó forráshoz. A forrás öblében csillogó kis víztükröt jégkéreg szegte körbe, a sziklákra tapadt száraz mohát pedig zúzmara lepte be. Már fényes nappal volt, de a nap csak egy óra múlva bukkant volna fel a hegy roppant háta fölött; Gont egész nyugati felére, a tengerparttól a gerincig homály, csönd és a téli reggel éles levegője telepedett. Ahogy ott állt a mágus a forrás szélén, szemét a lankás tájon, a kikötőn és a tenger szürkeségbe vesző távlatain legeltetve, a feje fölött verdeső szárnyak hangjára lett figyelmes. Feltekintett, s egyik karját felemelte. A jókora sólyom nagy szárnycsapkodással leereszkedett, s megült a csuklóján, mint valami betanított vadászsólyom, ám sem tépett szíj, sem szalag vagy csengettyű nem volt a nyakán. Karmai keményen belevágtak Oromon csuklójába; csíkos szárnya remegett, s kerek szeme, aranyfényű tekintete tompa volt, és zilált.

— Mi vagy, hírnök vagy maga a hír? — szólott szelíden Oromon a sólyomnak. — Gyere szépen velem… — Ahogy beszélt, beszélt, a madár ráemelte a szemét. Oromon egy pillanatra elhallgatott.

— Azt hiszem, én adtam neked nevet egykor — mondta, aztán a házához ballagott, s belépett a csuklójába kapaszkodó sólyommal. Odabent a kemence mellé ültette a madarat, s megkínálta vízzel, de az nem ivott. Erre Oromon igen halkan mormolni kezdett egy rigmust, inkább csak kézzel, mint szóval szövögetve a varázslat hálóját. Amikor végigmondta s létrehozta a varázst, halkan megszólalt: — Kóbor — de a padkán gubbasztó sólyomra oda se pillantott. Várt egy darabig, aztán hátrafordult, felállt, s odalépett a tűz előtt remegő, fásult tekintetű ifjúhoz.

Kóbor drága, csupa szőrme, selyem és ezüst külországi öltözéke mind össze volt szaggatva, s merev lett a sós tengervíztől, maga pedig csapzott hajjal, elesetten s görnyedten állt forradásos arcával.

Oromon lefejtette válláról a sáros hercegi palástot, bevezette a hálókuckóba, hol egykori tanítványa aludni szokott, majd lefektette a dikóra, s álmot bocsátva reá magára hagyta. Egy árva szót nem szólt hozzá, tudván, hogy most Kóbor az emberi beszédet fel sem fogná.

Gyermekként Oromon, mint minden gyermek, úgy képzelte, mily nagyszerű játék lenne a mágia furfangja révén tetszőleges külsőt ölteni, emberét vagy állatét, fáét avagy felhőét, s ezerféle lénnyé válni. Varázslóként azonban megtanulta, mi az ára e veszélyes játszadozásnak: az ember könnyen elveszítheti önmagát, eljátssza az igazságot. Minél tovább marad valaki másnak az alakjában, annál nagyobb veszélynek teszi ki magát. Nincs varázslótanonc, aki ne ismerné az út-szigeti Mezsgyer varázslóról szóló mesét, ki igen szeretett medve alakban járni-kelni. Idővel oly gyakran tette ezt, hogy benne a medvetermészet elhatalmasodott, az emberi meg kihunyt, s mint medve, az erdőben kioltotta saját kicsi fia életét, amiért viszont elfogták és agyonverték. Ki tudja, a Legbenső-tengerben szökellő delfinek közül hány volt egykor ember, bölcs ember, ki örömét lelve a nyughatatlan hullámokban, elfeledte bölcsességét s nevét.

Kóbort a mérhetetlen elkeseredés s a heves düh késztette arra, hogy sólyommá változzék, s amikor Rosszánból útnak eredt, egyetlen dologgal törődött csak: hogy elmenekülhessen a kő és az árny elől, hogy maga mögött hagyhassa eme alattomos, zord vidéket, és hazajusson. A sólyom haragvó elszántságát a sajátjának érezte, azonosult vele, s repülni akarása a sólyom akarata is lett. Ekképpen siklott el az Angládok fölött, épp csak annyira érintve a földet, hogy vizet kortyoljon egy magányos erdei tavacskából, aztán kapott is szárnyra nyomban, a nyomában járó árny elől futva. Imigyen szelte át az Angládok Torkának nevezett nagy tengeri átjárót, s csak röpült, röpült tovább délkeletnek tartva, jobb felől Oránéa ködlő hegyeit, bal felől az Andrádok még halványan derengő vonulatait, maga előtt pedig csak a tenger tükrét látva, míg végül a messzi távolban egy mozdulatlannak látszó hullám emelkedett ki a tengerből, mely mind magasabbra tört: Gont fehér hegycsúcsa. Minthogy Kóbor sólyomszárnyakon tette meg e roppant utat nappalokon és éjszakákon át, sólyomszemmel tekintve a világra, ember voltát feledve már csak sólyomgondolatok foglalkoztatták: éhség, a szél és röptének iránya.

Biztosabb menedékre nem is lelhetett volna. Kútfőn is csak kevesen, Gonton meg végképp csak egyvalaki tudta őt emberré visszaváltoztatni.

Amikor felébredt, riadt volt, és néma. Oromon egy szóval sem zavarta, de adott neki húst meg vizet, és hagyta, hadd gubbasszon mogorván, mint valami elcsigázott, bizalmatlan nagy sólyom a tűz mellett. Ha jött az éjjel, Kóbor aludt. A harmadik reggelen odalépett a kemencénél üldögélő és a lángokat bámuló mágushoz, s megszólította:

— Mester…

— Hozott isten, fiam — felelte Oromon.

— Úgy tértem vissza hozzád, ahogyan elmentem: ostobán — fakadt ki rekedt, mély hangon az ifjú. A mágus elmosolyodott, aztán hellyel kínálta Kóbort a padka túloldalán, s nekilátott teát főzni.

Odakünn havazott, e télen először Gont alacsonyabban fekvő lankáin. Oromon jól behúzta az ablaktáblákat, de hallani lehetett a tetőre hulló súlyos, nedves hópelyheket meg az egész környéket beborító hótakaró mélységes csöndjét. Hosszan ücsörögtek ott a tűznél, s Kóbor beszámolt egykori mesterének, hogy s mint teltek az évek azóta, hogy Gontról eltávozott az Árny nevezetű hajó fedélzetén. Oromon nem zaklatta kérdésekkel, s amikor Kóbor befejezte, csak hallgatott sokáig, nyugodtan, tűnődve. Majd felállt, kenyeret, sajtot meg bort tett az asztalra, és falatozni kezdtek. Amint azzal is végeztek, és rendbe tették a szobát, Oromon ajka szóra nyílott.

— Minő iszonyú forradások vannak terajtad, fiam — jegyezte meg.

— Nincs erőm, hogy megbirkózzam a szörnnyel — felelte Kóbor.

Oromon megcsóválta a fejét, de nem szólt megint egy darabig. Nagy sokára megjegyezte:

— Különös. Volt elég erőd, hogy legyőzz egy varázslót a saját birodalmában, Rosszánban. Volt elég erőd, hogy ellenállj az asszonyi csábításnak, s hogy visszaverd az Őserők szolgahadának támadását. Pendorban pedig volt elég erőd, hogy merészen kiállj egy sárkány ellen.

— Rosszánban a véletlen segített, nem az erőm — legyintett Kóbor, s megborzongott, ahogy emlékezetében felidéződött a Terranon várát betöltő nyomasztó, testet-lelket nyomorító hideg. — Ami meg a sárkányt illeti, hát tudtam a nevét. A rémnek, az árnynak viszont, ami a nyomomban van, nincsen neve!

— Mindennek van neve — szögezte le Oromon oly bizonyossággal, hogy Kóbor elő se mert hozakodni Nemsher főmágus szavaival, miszerint az efféle gonosz hatalmaknak, amilyent ő is előhívott, nincs nevük. Ámbátor a pendori sárkány felkínálta, hogy megmondja az árny nevét, Kóbor nemigen hitt neki, mint ahogy Cerrüsz ígéretében sem bízott, hogy a kőtől megtudhatná, amire oly nagyon vágyott.

— Ha van is neve az árnynak — szólalt meg Kóbor —, nem hiszem, hogy szépszerével elárulná nekem…

— Nem — felelte Oromon. — Te sem árultad el neki a nevedet. Mégis tudta. A rosszáni lápon a neveden szólított, a neveden, amit tőlem kaptál. Különös, igen különös…

Oromon újfent töprengésbe merült. Majd Kóbor kijelentette:

— Mester, én ide tanácsot kérni jöttem, nem menedéket lelni. Nem szándékozom az árnyat a nyakadra hozni, márpedig itt lesz hamarosan, ha maradok. Egyszer már elűzted eme szent helyről…

— Nem. Az csak az előjele volt, az árny árnyéka. Most már nem tudnám elkergetni. Csak te lennél arra képes.

— Hisz én tehetetlen vagyok vele szemben! Lenne bár egy hely… — Az óhaj befejezetlenül halt el az ajkán.

— Nincsen biztonságos hely — szólott Oromon szelíden. — Ne varázsold el magad többé, Kóbor. Az árny tönkre akarja tenni az igazi valódat. Majdnem célt is ért azzal, hogy sólyomlétbe kényszerített. Nem, nem tudom, merre kellene indulnod. Ám hogy mit kellene tenned, arra van egy elgondolásom, de nehezemre esik eléd tárnom.

Kóbor hallgatása az igazságot követelte, mire Oromon nagy nehezen kibökte:

— Vissza kell fordulnod.

— Forduljak vissza?

— Ha egyre csak futsz tovább, előre, bármerre mégy is, a vesztedbe s a gonosz karmaiba rohansz, mert az szabja meg neked az utat, az választ. Vedd át te a választást! Vedd üldözőbe te, mi téged üldöz! Vadássz te a vadászra!

Kóbor semmit sem felelt.

— Az Ár forrásában adtam neked nevet — szólt a mágus —, egy patakban, mely a hegyekből a tenger felé siet. Az ember mind arra törekszik, hogy megtudja, útja merre visz, ám addig meg nem tudja, míg vissza nem fordul, vissza nem tér a kezdetekhez, s azokat a lelkében nem hordozza. Ha nem akarja, hogy elragadja, elsodorja a patak árja, legyen ő az ár maga, a forrás is meg a tengerbe ömlő folyam is. Ím, visszatértél Gontra, vissza énhozzám, Kóbor. Akkor most fordulj hátra, kutasd mindenek eredetét, a kezdet kezdetét. Abban rejlik erőd s reménységed.

— Abban, mester? — kérdezte Kóbor rettegéssel teli hangon. — Miben?

Oromon nem felelt.

— Ha megfordulnék — érvelt Kóbor némi töprengés után —, ha, mint mondod, vadásza lennék a vadásznak, nem hinném, hogy sokáig tartana a vadászat. Az árny csak arra vár, hogy szemtől szembe kerüljön velem. Kétszer már megtörtént, s mindkétszer fölibém kerekedett.

— Harmadszor, meglásd, szerencséd lesz — felelte Oromon.

Kóbor fel-alá járkált a kemencétől az ajtóig, az ajtótól a kemencéig.

— Ha pedig teljesen eltiporna — győzködte Kóbor talán magát, talán Oromont —, akkor kisajátítaná minden tudásomat, erőmet, és a maga hasznára fordítaná. Most csak engem fenyeget, ám ha belém költözne, s a hatalmába kerítene, igen sok gonoszságot mívelne általam.

— Úgy van. Ha eltiporna.

— Ha viszont továbbrohanok, rám talál akkor is megint… S e rohanás fölemésztette már minden erőmet.

Kóbor járkált még egy darabig, majd hirtelen mesteréhez fordult, és letérdelt elébe.

— Ismertem nagy varázslókat, éltem a Bölcsek szigetén, de az igazi mesterem te vagy, Oromon. — Kóbor szavaiból szeretet és szomorkás hála áradt.

— Helyes — bólintott Oromon. — Megértetted hát. Jobb később, mint soha. Várj csak, leszel te még valamikor az én mesterem. — Azzal felállt, lobogó tüzet szított a kemencében, rátett egy kanna vizet forrni, aztán báránybőr kabátját magára terítve így szólt:

— Megyek, utánanézek a kecskéknek. Figyeld a kannát, fiam.

Amikor porhóval lepetten, kecskebőr csizmájáról topogva verve le a havat ismét belépett a házba, kezében hosszú, durván faragott tiszafa rudat tartott. Végig a rövid délutánon át s vacsora után is újra mécses fénye mellett ült és dolgozott a rúdon késsel, dörzskővel és varázserővel. Számtalanszor végigsimította, mintha azt keresné, van-é göcsört s hiba még rajta. Munka közben nemegyszer dúdolgatott is. Kóbor még mindig elcsigázottan hallgatta, s hogy az álmosság reátelepedett, gyermeknek hitte magát megint a tízégeri javasasszony kunyhójában, havas éjjelen a tűzfénytől sejtelmes homályban, a gyógyfüvek illatától s füsttől terhes levegőben, s gondolatai az álmok birodalmában kergetőztek, miközben hallgatta a hosszan elnyúló, lágy dallamokat, varázsrigmusokat és a messzi múltban, távoli szigeteken, a sötétség erőivel szembeszálló — győztes avagy vesztes — hősök tetteiről szóló énekeket.

— Tessék — szólalt meg Oromon, és átnyújtotta a kész botot. — A főmágus tiszafából valót adott. Jól választott, én is ahhoz tartottam magam. Nagy íjnak szántam ugyan a rudat, de jobb lesz így. Jó éjt, fiam.

Minthogy Kóbor nem talált szavakat illően megköszönni, befordult a hálókuckóba, Oromon pedig csak nézett utána, s halkan, hogy Kóbor meg ne hallja, így szólt:

— Én ifjú sólyommadaram, kívánom, szárnyalj s győzedelmeskedj!

A hűvös hajnallal ébredő Oromon Kóbort nem találta a házban, ki varázsló módra csak üzenetet hagyott hátra a kemencepadkán ezüstösen fénylő rúnajelekkel, melyek — miközben Oromon olvasta őket — fokozatosan halványultak: „Mester, vadászatra indultam.”