A Szigetvilág varázslója

ELSŐ FEJEZET Harcosok a ködben

Gont szigete, mely egyetlen hegyvonulat, s csúcsa vagy egy mérföldnyire tör a vihar szaggatta Északkeleti-tenger fölé, a varázslóiról nevezetes tájék. A magasan fekvő völgyek városaiból s a sötét, szűk öblök kikötőiből sokan felkerekedtek a gontiak közül, hogy a Szigetvilág nagyurainak szolgálatába álljanak városaik mágusaként, varázslójaként, vagy hogy kalandvágytól hajtva, csodákat téve bolyongjanak szigetről szigetre egész Óceánföldön át. Közöttük — mint mondják — a legnagyobb, s tengerek vándorának kétségkívül a legnagyobb, a Karvaly nevezetű ember volt, ki már a maga idejében sárkányvitézzé s főmágussá is lett. A Kóbor tettei és más énekek sora őrzi élete történetét, ám ez a mese még a hírnevét s az énekek születését megelőző időről regél.

Egy eldugott faluban, Tízégerben született, fent a hegyekben, az Északi-völgy mélyén. A falu alatt, a völgy oldalában legelők és szántóföldek ereszkedtek lágyan a tenger felé, s városok pihentek az Ár folyó partjain a falu fölött csak erdők kapaszkodtak gerincről gerincre a kopár havasok felé.

A gyermekkori nevét, hogy Hóka, anyjától kapta, akitől mindössze ezt és az életét kaphatta, mivelhogy meghalt, mielőtt fia az első esztendőt betöltötte volna. Apja, a falu bronzkovácsa mogorva, szófukar ember volt, s minthogy Hóka hat fivére, nála sokkal idősebbek lévén, egymás után mentek el a háztól földművesnek vagy hajósnak vagy kovácsnak az Északi-völgy más városaiba, nem volt senki, aki szerető gonddal vette volna körül a gyermeket. Erőteljes, nyurga vadóc lett, fürge és harsány, dacos és indulatos. A többi falubeli gyerkőccel együtt kecskét őrzött a forrásvidék fölötti meredek réteken, majd amikor annyira megerősödött, hogy föl-le tudta rángatni a hosszú fújtatószárakat, apja maga mellé vette kovácssegédnek, s fizetségként bőven osztott pofont s korbácsütéseket. Hókának nem sok hasznát lehetett venni. Elillant mindig, mint a kámfor; hol az erdő mélyén kószált, vagy az Ár sekélyeseiben úszkált, mely hideg vizű, sebes sodrú, mint Gont szigetén minden folyó, hol meg sziklákon és szakadékokon át kúszott az erdőhatáron túl fel a magasba, honnan megláthatta a széles tükrű északi óceánt, melyen Perregálon túl szigetnek nyoma sincsen már.

Elhunyt anyjának egyik nővére a faluban lakott. Ő viselte gondját a kisdednek, míg kellett, de neki magának is megvolt a dolga, ezért hát nem törődött vele tovább, amint a gyermek el tudta látni magát. Ám egy napon, amikor a fiú hétesztendős volt, s tanulatlan elméje mit sem sejtett a világban uralkodó tudományokról és erőkről, meghallotta, ahogy nagynénje egy kecskét szólongatott, mely egy kunyhó zsúpfedelére ugrott fel, s nem volt hajlandó lejönni onnét, csak amidőn nénje egy bizonyos versikét rikkantott reá, szökkent le rögvest a jószág. Másnap, amint hosszú szőrű kecskéit terelgette Hóka a Nagy-szakadék legelőin, odakiáltotta nekik a hallott szavakat, bár se céljukat, se értelmüket, sem pedig mibenlétüket nem gyanította:

Hangosan kántálta el a versikét, s a kecskék megindultak feléje. Rohanvást jöttek egyszerre mind, némán. Sárga fényű, komor tekintetüket Hókára szegezték.

Ő csak nevetett, és újra elharsogta a rigmust, mellyel a kecskéket úgy megbabonázta. Azok még közelebb jöttek, s tülekedve szorongtak körüle. Hóka egyszerre megrémült vaskos, hegyes szarvuktól, különös szemüktől s különös némaságuktól. Megpróbálta lerázni őket, s futásnak eredt, de a kecskék egy csomóban rohantak vele. Ekként robogtak be aztán a faluba az összezsúfolódott kecskék, mintha kötéllel tekerték volna őket szorosan körbe, a nyáj közepén a síró-rívó fiúval. A falusiak kifutottak a házakból, szidták a kecskéket, s kacagták a fiút. Előjött a fiú nénje is, de ő nem nevetett. Szólt valamit a kecskéknek, mire azok mekegve, legelészve bóklászni kezdtek, felszabadulva az igézet alól.

— Jöjj velem! — szólt az asszony Hókának.

Elvitte a kunyhójába, hol magában éldegélt. Gyermekeket általában nem eresztett be oda, így azok messze elkerülték a helyet. Az alacsony, sötét és ablaktalan viskóból gyógyfüvek illata áradt: menta, vadfokhagyma és kakukkfű, cickafark, örvénygyökér és pipitér, csillaghúr, szarkaláb, baradicskóró és babér, melyek a mestergerendára akasztva száradtak. A füvesasszony keresztbe vetett lábbal ült a tűz mellett, majd borzas fekete haja mögül a fiúra sandítva megkérdezte, mit mondott a kecskéknek, és vajon tudja-e, miféle vers volt az. Amikor látta, hogy Hókának fogalma sincs róla, és a kecskék mégis megigézve követték őt, rájött, hogy született adottság benne az erő.

Hogy testvérhúga fia, az asszonyt közömbösen hagyta, de mostantól más szemmel nézett rá. Megdicsérte, s felajánlotta, hogy megtanítja inkább kedvére való mondókákra, amire például a csiga kitekint a házából, vagy arra, ami lecsalogatja a sólymot az égből.

— Igen, azt a szót tanítsd meg nekem! mondta Hóka, túl a kecskék okozta riadalmon s az okosságának szóló dicsérettől öntelten.

A füvesasszony így szólt:

— Ha megtanítlak is reá, azt a szót sohasem árulhatod el a többi gyereknek.

— Megígérem.

Az asszony elmosolyodott ezen a buzgó együgyűségen.

— Jól van hát. De azért varázslattal pecsételem meg az ígéretedet. Mindaddig néma leszel, míg én föl nem oldom a varázst, s akkor sem — amikor szólnod lehet már — tudod majd kiejteni a szádon, amit tőlem tanultál, ha más esetleg meghallaná. Őriznünk kell mesterségünk titkait.

— Jól van — válaszolt a fiú. Dehogy akarta ő társait beavatni a titokba, hiszen olyasmit vágyott tudni s végbevinni, ami azoknak talány volt s marad.

Hóka csendben ült, mialatt boszorkány nénje feltűzte loboncos haját, megkötötte az övét a derekán, majd maga alá húzott lábbal ismét letelepedett a tűz mellé, s néhány marék levelet szórt a lángokba. Füst gomolygott fel a kunyhóban, betöltve a sötétséget, s az asszony énekelni kezdett. Hangja időnként magasba csapott, majd mélyre váltott, mintha valaki másnak a hangja volna. A dallam csak szállt egyre, miközben a fiú azt sem tudta már, ébren van-e vagy álmodik, a boszorkány sohasem csaholó, vén fekete kutyája pedig füsttől vörös szemmel ott kuporgott mellette. Aztán beszélni kezdett az asszony, Hókának ismeretlen nyelven, s kényszerítette, hogy utánamondjon bizonyos igéket és szavakat, míg létre nem jött a varázs, mellyel Hókát akarta fogva tartani.

— Beszélj — szólott a boszorkány, hogy kipróbálja, hatott-e a bűbáj?

Beszélni azt nem tudott, de Hóka elnevette magát.

A néne kissé megrémült a fiú keménysége láttán, hiszen a tőle telhető legerősebb varázst bocsátotta reá: az volt ugyanis a terve, hogy nemcsak hangját s hallgatását vonja befolyása alá, hanem egyúttal maga mellé köti boszorkányinasnak. A fiú meg — noha igézet alatt állt — csak kacagott. A boszorkány nem szólt semmit. Tiszta vizet locsolt a tűzre, míg el nem oszlott a füst. aztán inni adott a fiúnak. Amikor kitisztult a levegő, s Hóka visszanyerte a hangját, nénje elárulta neki a sólyom nevét, a hívó szót, amire hozzárepül a madár.

Ezzel Hóka megtette az első lépést azon az úton, melyen egész életében járnia adatott: ezen az úton, a mágia útján vetődött el végül — egy árnyat üldözve, hajszolva — a halál birodalmának napfénytelen partjaira. Ám akkor, az első lépések megtételekor szélesnek, fényesnek ígérkezett ez az út.

Amikor Hóka látta, hogy a vad sólymok lecsapnak hozzá a levegőégből, ha nevükön szólítja őket, és verdeső szárnyakkal ülnek meg a csuklóján, mint a hercegi vadászsólymok, olthatatlan vágyat érzett még több ilyen szónak a birtokába jutni. Elment hát nénjéhez, s kérlelte, tanítsa meg őt a karvaly, a sas meg a halászsas nevére. A varázsigékért cserébe megtett mindent, amit a boszorkány kívánt tőle, s eszébe vésett mindent, amire az oktatta őt, bár nem volt minden a kedvére való, amit tett vagy megtudott. Járja is olyan szólás Gont szigetén, hogy: Gyönge, mint az asszonyi bűbáj, meg hogy Gonosz, mint az asszonyi bűbáj. A tízégeri füvesasszony nem volt ugyan fekete mágiát űző boszorkány, nem ártotta bele magát az őserők magasztos tudományába, nem tévedt azok titkos ösvényeire, de tudatlan falusiak közül való tudatlan asszonyként gyakorta használta mesterségét ostoba és kétes üzelmekre. Hírből sem ismerte az Egyensúlyt meg a Szabályt, melyeket az igazi varázsló tisztel és szolgál, s melyeknek engedelmeskedve csak akkor folyamodik bűverőhöz, ha valóban szükség van reá. A nénének mindenre volt valami varázsigéje, s örökké bűbájoskodott. Tudománya jórészt puszta szemfényvesztésből és locsogásból állt, meg sem tudta különböztetni egymástól az igazi meg a hamis varázst. Rengeteg átkot ismert, s tán jobban értette a kór előidézésének, mint gyógyításának módját. Ám falusi javasasszonyhoz méltón tudta, hogyan kell szerelmi bájitalt kotyvasztani, de más, fertelmes főzeteit az emberi irigység és gyűlölködés szolgálatába állította. Az efféle praktikákat azonban nem kötötte ifjú tanítványa orrára, s amennyire tőle telt, becsületes mesterségre oktatta.

Eleinte Hókat — minthogy gyermek volt még — a fekete mágiában az ragadta meg leginkább, hogy hatalmat adott neki madarak s vadállatok fölött, s velük jó ismeretségbe került. S valóban, ebben örömét lelte egész életében. Pajtásai gyakran látták őt egy-egy ragadozó madár kíséretében fent a hegyi legelőkön, el is nevezték hát Karvalynak; ekként tett szert Hóka arra a nevére, amit élete során később akkor használt, ha igazi nevét fölfedni nem kívánta.

Bármennyit is hajtogatta Hókának a boszorkány, minő dicsőség és vagyon s a balga népség fölötti hatalom lehet egy boszorkánymester osztályrésze, őt sokkal hasznosabb ismeretek megszerzése érdekelte. Az esze vágott, mint a borotva. A boszorkány egyre csak dicsérte, a falubeli gyerekek viszont kezdtek félni tőle, ő maga pedig meg volt győződve róla, hogy igen hamar nagy ember válik belőle. Folytatta hát a tanulást szóról szóra, varázsigéről varázsigére a boszorkány házában, míg tizenkét esztendős nem lett, s el nem sajátította nénje tudományának java részét: nem volt az sok, de elég egy apró falu vajákos asszonyának, s több, mint elég egy tizenkét éves fiúcskának. A boszorkány feltárta előtte mindazt, amit a füvekből készült főzetekről és a kuruzslásról tudott, s megtanította a bajok feltárásának, a sebkötözésnek, a ráolvasásnak, az igézésnek és a jóslásnak ezernyi fortélyára. Mindent, amit a dalnokok regéiből tudott, minden strófát, amit a nagyok Tetteiből elénekelt neki, és minden szót, amit mesterétől, egy varázslótól tanult az Igazi Nyelvből, továbbadott Hókának. Az idővetőktől és vándor szemfényvesztőktől pedig, akik az Északi-völgyben és a Keleti-rengetegben jártak városról városra, eltanult Hóka számtalan trükköt, fogást és bűvészmutatványt. Az egyik ilyen ártatlan bűvészmutatvány alkalmával bizonyította be először, micsoda mérhetetlen erő lakozik benne.

Akkoron erős hatalom volt a Kargád Birodalom, mely négy nagy szigeten terült el az Északi- és a Keleti-peremvidékek között: Karego-Áton, Atuánon, Hurát-Huron és Atninin. Kegyetlen, ádáz nép lakta, fehér bőrű, kese hajú, vér szagára s égő városok látványára éhes. Egészen más nyelvet beszéltek, mint a Szigetvilágban vagy a többi peremvidéken. A múlt évben megtámadták a Kősziklák földjét és a keményen küzdő Sziklarév szigetét, s vörös vitorlájú hajóhadaikkal elözönlötték. Hírük északra, Gontra is eljutott, ám a gonti nagyurak figyelmét a kalózkodás kötötte le, s a más országokat érő csapásokkal nemigen törődtek. Azután Lápos is elesett, kifosztották, letarolták, lakóit rabigába hajtották, s földjén ma is csak romok tenyésznek. Győzelmi mámortól hajtva a kargok eztán Gont felé fordultak, harminc nagy gályából álló seregükkel a Keleti Kapunak rontottak. A várost legyőzték, elfoglalták, felégették, majd hajóikat őrökre hagyva az Ár folyó torkolatában, benyomultak az Északi-völgybe rombolva, fosztogatva, embert s jószágot lemészárolva. Előretörés közben bandákra szakadtak, s raboltak, harácsoltak kényükre-kedvükre. Szökött rabok hozták a rémhírt a hegyi falvakba. Tízéger népe hamarosan láthatta, hogy festi feketére a füst a keleti égboltot, s akik azon az éjjelen felkapaszkodtak a Nagy-szakadékhoz, s lenéztek, azok tekintete a völgyet betöltő füstgomolyra esett, melyet itt is, ott is vörös lángnyelvek törtek meg, s az aratásra váró szántóföldek lángba borultak, vagy kertek perzselődtek fel; sercegve égett a gyümölcs az izzó ágakon, s csűrök, tanyák üszkös romjai parázslottak.

A falusiak közül sokan fölmenekültek a szurdokba, és elrejtőztek az erdőben, sokan fölkészültek, hogy harcoljanak az életükért, ám sokan csak lézengtek jajveszékelve. A boszorkány azokkal tartott, akik menekültek, és egyedül elbújt egy barlangban fent a Kopársánc-szakadéknál, s varázsigékkel pecsételte le a barlang száját. Hóka apja, a bronzkovács a faluban maradt, meg nem vált volna semmiképp olvasztókemencéjétől s műhelyétől, hol ötven dolgos évet eltöltött. Egész éjjel munkálkodott, ami kész bronzot csak talált, abból mind dárdahegyet kalapált, a többiek pedig segítettek neki a hegyeket kapa- és gereblyenyelekre kötözni, nem lévén idő megfelelő hüvelyt és nyelet eszkábálni hozzá. Más fegyver nem volt a faluban, csak vadászíj és kurta bicska, hisz a gonti népi nem harcias fajta; hírüket nem mint harcosok, hanem mint kecsketolvajok, tengeri kalózok és varázslók szerezték.

A pirkadat sűrű, fehér köddel érkezett, mint oly sok őszi reggelen e hegyes vidéken. Tízéger kanyargós utcáján íjakkal és újonnan kovácsolt dárdákkal kezükben lapultak a falusiak kunyhók s házaik tövében, nem tudván, vajon a kargok messze avagy egészen közel vannak-e, s feszült csöndben meredtek mindnyájan a ködbe, mely körvonalakat, távlatokat s veszélyeket egyaránt elrejtett.

Hóka is köztük volt. Egész éjjel a kovácsfújtatónál serénykedett, húzkodta a hosszú kecskebőrszíj szárakat. s levegővel táplálta az éhes lángokat. Reggelre úgy sajgott s remegett e munkától a karja, hogy meg sem bírta emelni a kiválasztott dárdát. Nem hitte, hogy így verekedni tudna, vagy bármi hasznára lehetne akár magának, akár a falunak. Szíve megsajdult a gondolatra, hogy gyermekként karg lándzsával felnyársalva kelljen meghalnia s eltávoznia a sötétség honába anélkül, hogy a maga igazi, érett férfikori nevét valaha megtudhatná. Lepillantott hűvös harmattól nedves, vékonyka karjára, s gyöngeségét látva haragra gerjedt, hiszen tudta, mily erő lakozik benne. A képessége megvolt, csak azt nem tudta, hogyan kéne használnia, s számba vette az összes varázsigét, amit csak ismert, hátha valamilyen úton-módon segítséget vagy legalább esélyt nyújthat magának és társainak. Csakhogy nem elég a szükség az erőt felszabadítani: tudás is kell hozzá.

Ahogy a csúcsok fölött a derült égen feltűnt a nap, hevétől ritkulni kezdett a köd a völgyben. A jókora fátylakká, szálkás cafatokká szakadozó ködtakaró résein át a falusiak észrevettek egy csapat harcost, amint felfelé tartottak a hegyoldalon. Páncélzatul bronzsisakot, erős bőrből készült mellvértet és lábszárvédőt, bronzveretes fapajzsot viseltek, fegyverzetük szablya és hosszú karg lándzsa volt. A kacskaringós Ár folyó meredek partján törtettek zörögve, csörömpölve előre, mígnem olyan közel értek már, hogy megpillanthatták fehér arcukat, s meghallották egy-két idegen hangzású rikkantásukat. A gontokra rontó ellenséges horda úgy száz emberből állhatott, ami nem volt sok, de a falu serege mindössze tizennyolc férfit és fiúgyermeket számlált.

S ím, a szükség előhívta a tudást: amint Hóka meglátta, hogy ritkul, oszladozik a köd a kargok ösvénye fölött, eszébe jutott egy varázslat, amit a maga javára fordíthat. Egy öreg idővető az Északi-völgyben, aki inasnak akarta megnyerni a fiút, számtalan varázslatra megtanította. Az egyik ilyennek ködszövés volt a neve: az igéző szavak összegyűjtik a ködöt és a párát egy helyre bizonyos időre, s aki a szemfényvesztésben járatos, meglehetős kísérteties jelenségeket képes gyúrni belőle, melyek fennmaradnak egy darabig, aztán elenyésznek. A fiú efféle jártassággal nem rendelkezett, de magában egész mást tervezett, s az ereje megvolt ahhoz, hogy a saját céljai szolgálatába állítsa a varázslatot. Fennhangon elhadarta a falu fontosabb részeinek és határainak neveit, majd elmondta a ködszövő rigmust, de szavai közé fonta egy eltüntető mutatvány varázsigéit is, végül pedig kikiáltotta a szót, amely elindította a varázslatot.

Ekkor azonban mellette termett atyja, s oly keményen fülön csapta, hogy menten a földre rogyott.

— Fogd be a szád, balga! Ha már harcolni nem tudsz, bújj el, és ne harsogj összevissza!

Hóka feltápászkodott. A kargok már a falu végében jártak, egészen a tímár udvara melletti nagy tiszafánál. Hangjuk, szíjaik csattogása, fegyvereik csörrenése tisztán hallatszott, de ők maguk nem voltak láthatók. Sűrű köd telepedett az egész falura, szürkületbe borítva s elhomályosítva a környező világot, hogy az ember az orráig sem látott.

— Elrejtettem mindnyájunkat — mondta Hóka morcosan, minthogy feje most is fájt apja ütése miatt, meg a kettős varázslás is erősen megviselte.

— Tartom, amíg csak bírom ezt a ködöt. Szóljon a többieknek, hogy csalják fel őket a Nagy-szakadékhoz.

A kovács a fiára meredt, ki haragosan állt e nyirkos, sejtelmes ködben. Beletelt egy percbe, mire felfogta Hóka szándékát, ám akkor rögvest nekilódult — nesztelenül, ismerve minden sarkot és kerítést, mint a tenyerét —, hogy értesítse a többieket a tennivalókról. A szürkeségen ekkor vörös folt világlott át: egy kunyhó zsúpfedelét a kargok felgyújtották. De a faluba nem jöttek beljebb, az alsó végen vártak, hogy a köd felszálljon, s zsákmányukra, prédájukra rávethessék magukat.

A tímár — az ő háza állt lángokban — odaküldött néhány gyerkőcöt a kargok elébe, hogy tőlük karnyújtásnyira csúfolódva, ordibálva fickándozzanak hol felbukkanva, hol meg köddé válva. Eközben az idősebb férfiak kerítések mögött lapulva, háztól házig osonva oldalról közelítették meg az egy csomóba verődött kargokat, s dárda- meg nyílzáport zúdítottak a nyakukba. Az egyik harcos testét frissen kovácsolt, még ki sem hűlt dárda hegye döfte át, s leroskadva kínban vonaglott. Másokat nyílvessző sebesített meg, s ettől mindjobban felbőszültek. Előrerontottak hát, hogy lekaszabolják hitvány támadóikat, de maguk körül csak kargokkal teli ködöt találtak. A hangok nyomába eredtek, s hosszú, forgóval ékített, vérfoltos lándzsáikkal maguk elé, a ködbe böködtek. Ordítva csörtettek végig az utcán, mit sem tudva róla, hogy keresztben átszelték a falut, mivel a gomolygó szürke köd hol felfedte, hol elrejtette az üres kunyhókat és házakat. A falusiak szerteszéjjel rohantak: többségük jócskán egérutat nyert, minthogy ismerte a terepet, de voltak néhányan, gyermekek és öregek, akik lemaradtak. A kargok — beléjük botolva — szúrni, vagdalkozni kezdtek lándzsáikkal és szablyáikkal, s elharsogták harci kiáltásukat, az atuáni Fehér Istenfivérek neveit: „Wulnáh! Átwáh!”

Egyesek megtorpantak, amikor érezték, hogy a talaj göröngyössé válik a talpuk alatt, de a többiek továbbnyomakodtak a kísértetfalun át, űzve, hajszolva a tompán elmosódó alakokat, melyek mindig kicsusszantak a markukból. A köd szinte megelevenedett ezektől a menekülő, cikázó, hol itt, hol ott felvillanó figuráktól. A kargok egyik csoportja egyenest a Nagy-szakadékig kergette a szellemeket, fel az Ár forrása feletti szirtfal tetejére, ahonnan az üldözött kísértetek felszökkentek a levegőbe, s elenyésztek a szertefoszló ködben, míg üldözőik sikoltva zuhantak le ködön és vakító napfényen át a mélység sziklás, sekély vizű fenekére. Akik pedig mögöttük jöttek, és nem estek le, hátrahőköltek a meredély szélén, s fülüket hegyezték. Rettegés telepedett a kargok szívére, s a falusiak helyett kezdtek egymás után kutatni e sejtelmes szürkeségben. Összeverődtek a hegyoldalban, de még ott is szellemalakok és kísértetek tűntek fel közöttük, meg árnyak, melyek hátulról támadtak rájuk késekkel s dárdákkal, aztán nyomuk veszett megint. A kargok egytől egyig futásnak eredtek, le a hegyről, némán, botladozva, míg elő nem bukkantak a tömör, hamuszín felhőből hirtelen s váratlan, alattuk pedig kitárult tisztán és ragyogón a reggeli napfényben fürdő folyó s a zuhogók. Akkor megálltak, egybegyűltek és hátratekintettek. Az ösvényt sűrű, sötét, gomolygó ködfal torlaszolta el, láthatatlanná téve mindent, ami mögéje esett. Belőle két-három lemaradt harcos tört még lélekszakadva, bukdácsolva elő, jókora lándzsájuk verte a vállukat, mint holmi súlyos kő. Egyetlen karg sem nézett vissza többet, nyakuk közé kapták a lábukat, hogy ezt az elátkozott helyet mielőbb elhagyhassák.

Lejjebb, az Északi-völgy aljában aztán kijutott a kargoknak a harcból. A Keleti-rengeteg városai Ovarktól a tengerpartig, hadrendbe állították a férfinépet, s a Gontot dúló ellenségre küldték. Egymás után ereszkedtek le a hegyekből a csapatok, s még aznap meg a rákövetkezőn a kargok visszaszorultak Keleti Kapu partjaihoz, ahol hajóikat felégetve lelték; így küzdöttek végül háttal a tengernek, míg a gontiak mind egy szálig le nem kaszabolták őket. Vérük ott vöröslött a Szarv-öböl fövenyén, míg a dagály végleg el nem födte.

Azon a reggelen Tízégerben meg a Nagy-szakadéknál odafenn egy ideig még tartotta magát a nyirkos, szürke felleg, aztán hirtelen magasba lendült, kavarogni kezdett és szertefoszlott. Hol itt, hol ott állt fel valaki a kristálytiszta reggeli szélben, s álmélkodva tekintgetett széjjel. Emitt egy halott karg feküdt, hosszú, csatakos, kese haja kibomolva, amott a tízégeri tímár, ki harcban esett el, mint egy király.

Odalent a faluban a felgyújtott ház még mindig lángokban állt. Rohant mindenki tüzet oltani, hiszen a csata véget ért már. Hókára, a bronzkovács fiára az utcán találtak rá, ahogy a nagy tiszafa mellett állt sértetlenül ugyan, de némán és kábán, mint aki megkukult. Jól tudták, hogy mit tett értük, ezért apja házába vitték, és elküldtek a boszorkányért, hogy bújjék elő barlangjából, s gyógyítsa meg a legénykét, ki megmentette életüket jószágukkal egyetemben; mindössze négyen estek a kargoknak áldozatul s egyetlen ház a lángok martalékául.

Fegyver nem ütött sebet a fiún, de sem szólni, sem enni, sem aludni nem bírt; látszólag nem hallotta, mit mondtak neki, s nem ismerte fel a látására betért falusiakat. Egy varázsló sem volt a környéken, aki bajára ismerte volna a gyógyírt. Nénje így szólt:

— Túlfeszítette az erejét, és a tudománya nem volt e]ég, hogy segítsen neki.

Ekként feküdt Hóka süketen és némán, ám ezen idő alatt a történet a fiúcskáról, ki ködszövéssel s árnyak seregével futamította meg a karg lándzsásokat, szájról szájra járt az Északi-völgyön meg a Keleti-rengetegen át s a hegyvidéken keresztül-kasul, mígnem híre a fővárosba, Gonti Kapuba is eljutott. Így történt, hogy a szarv-öbölbeli öldöklést követő ötödik napon egy idegen érkezett Tízégerbe, egy se nem öreg, se nem fiatal ember, födetlen fővel, vállán köpönyeggel, s kezében akkora nagy tölgyfa botot tartott könnyűszerrel, mint ő maga. Az Ár mentén nem fölfelé, folyásiránnyal szemben jött, hanem lefelé, a magas hegyi erdők felől. A falubeli asszonyságok látták rögvest, hogy varázsló, s amikor elárulta, hogy javasember, a kovács házához vitték menten. Az idegen kiküldött mindenkit, kivéve a fiú nénjét és az apját, majd a dikó fölé hajolva — melyen a semmibe révedő szemmel feküdt Hóka — mindössze annyit tett, hogy kezét a fiú homlokára fektette, s megérintette az ajkát.

Hóka lassan felült s körbepillantott. Hamarosan megszólalt, s az erő meg az éhség is kezdett belé visszatérni. Adtak neki enni-innivalót, ő pedig visszafeküdt ismét, sötét, csodálkozó szemét le nem véve az idegen férfiról.

A bronzkovács így szólt az idegenhez:

— Te nem vagy közönséges halandó.

— Nem lesz közönséges ez a fiú sem — felelte a másik. — Tettének híre otthonomba, Re Albiba is eljutott. Eljöttem, hogy megajándékozzam őt nevével, ha — mint mondják — nem lépett még be a férfikorba.

A boszorkány odasúgta a kovácsnak:

— Bátyám, ez nem lehet más, csak Re Albi mágusa, Hallgatag Oromon, aki megfékezte a földrengést…

— Uram — mondta a bronzkovács, ki nem hunyászkodott meg a nagy név hallatán —, fiam a jövő hónapban tölti be tizenharmadik életévét, de mi úgy gondoltuk, hogy beavatását a téli napforduló idejére tennénk.

— Adjatok neki nevet, amilyen gyorsan csak lehet — felelte a mágus —, szüksége van rá. Most teendőim elszólítanak, de visszatérek az általatok kitűzött napra. Ha ti is jónak látjátok, elvinném magammal a fiút. S ha alkalmasnak bizonyul, tanítványommá fogadom, és gondoskodom róla, hogy tehetségéhez méltó iskolákba járjon. Veszedelmes lenne annak elméjét sötétségben hagyni, ki született varázsló.

Oromon oly igen szelíden, de határozottan szólott, hogy még a kovács is rábólintott arra, amit mondott.

Egy ragyogó kora őszi napon, amikor még tarkállnak a levelek a fákon, lett tizenhárom éves Hóka. E napon tért Oromon is vissza a Gont-hegyekben tett barangolása után a faluba, s akkor megtartották a beavatási szertartást. A boszorkány megvonta a Hóka nevet a fiútól, amit mint csecsemő kapott az anyjától. Névtelenül s meztelenül lépett bele a forrás hideg vizébe, hol a magas szirtfal aljában a sziklák közt az Ár ered. Ahogy haladt egyre beljebb, felhők futottak át a nap korongja előtt, és lomha árnyak lebbentek gomolyogva körülötte a medence víztükre fölé. Átlépdelt a túlsó partra, borzongva bár, de komótosan s emelt fővel, ahogy illett, a sebes sodrú, jeges vízben. Amikor odaért, Oromon — ki várta már — kinyújtotta a kezét, megfogta a fiú karját, s elsuttogta igazi nevét: Kóbor.

Imigyen kapta hát meg a nevét, méghozzá olyan embertől, ki a varázserővel mesteri módon bánt.

A szertartásnak régen vége volt már, a falu népe vígan lakmározott, sört kortyolgatott, és hallgatta a völgy végéből jött dalnokot, ki a Sárkányvitézek tettei-ről dalolt, amikor a mágus csöndes hangján ekként szólt Kóborhoz:

— Jöjj, fiú! Végy búcsút a tieidtől, s hagyjuk őket mulatozni.

Kóbor összeszedte a motyóját: egy jó bronzélű kést, amit apja kovácsolt neki, egy bőrzubbonyt, amit a tímár özvegye szabott át a méretére meg egy égerfa botot, amire a nagynénje varázsigét mondott; ingjén s nadrágján kívül egész vagyona ennyi volt. Majd elbúcsúzott földijeitől, mindenkitől, akit csak ismert e világon, s még egyszer végigtekintett a forrásvidék sziklái alatt elnyúló girbegurba falun, az elszórtan álló házakon. Aztán elindult új mestere nyomában a hegyes sziget meredeken lejtő erdőségein át az őszi fényben fürdő lombok s árnyak között.