A Szigetvilág varázslója

KILENCEDIK FEJEZET Harish

Három napot töltött Kóbor a Kezek nyugati szigetén a faluban, közben erőre kapott, és kerített magának egy csónakot is — nem varázsigékből és uszadékfából valót, hanem gondosan szegeit és duggatott erős facsónakot —, amelynek vaskos árboca és saját vitorlája volt, s amelyet könnyűszerrel irányíthatott, vagy amelyen akár el is alhatott.

Mint az északi és a peremvidéki csónakok zöme, ez is zsindelypalánkolással épült, jól egymásra szorított átlapoló lemezek borították, hogy bírja a nyílt tengeri viszontagságokat; minden porcikája erős volt, és derekas munkával készült. Kóbor alaposan átitatta minden palánkját bűvös ráolvasással, mert sejtette, hogy nagy út áll még előtte. A vitorlás két vagy három emberre volt méretezve, s volt gazdája, egy öregember elmondta, hogy ő meg a fivérei megjárták vele a nyílt tengert, átvészeltek benne tomboló viharokat, s a csónak vitézül helytállt.

Az öreg — nem úgy, mint a ravasz gonti halász — neki akarta adni Kóbornak a csónakját, úgy félte és csodálta a varázstudományát. Kóbor azonban varázslóhoz méltó fizetséget adott cserébe: eltávolította a szeméről a hályogot, amitől már félig-meddig vak volt. Az aggastyán örvendezve szólt:

— Mi Fövenyfutónak hívtuk e csónakot, de te nevezd inkább Messzilátónak. Fess az orrára két szemet, azokon át tekint majd ki hálám a vak deszkán, hogy óvjon téged víz alatti szirtektől és zátonyoktól. Hisz én már el is feledtem, mily sok fényesség van a világban, amíg tőled vissza nem kaptam.

Kóbor, ereje visszatérvén, egyebet is tevékenykedett azon idő alatt, amit a sziget meredek lejtőit borító erdőség tövében, az ott megbúvó faluban eltöltött. Ezek a falusiak hasonlítottak a gonti Északi-völgy lakóira, de még azoknál is nyomorultabbak voltak. Köztük otthon érezte magát, inkább, mint a gazdagok kastélyaiban; kérdezés nélkül is tudta, szükséget miben látnak. Gyógyító és oltalmazó igézést bocsátott a beteg vagy csenevész apróságokra; varázsigéket olvasott a falusiak ösztövér kecske- és birkanyájaira, hogy sokasodjanak; az orsókra, szövőszékekre, evezőkre meg kő- és bronzszerszámokra, amiket elébe hoztak, rákarcolta a Védelmező Kéz rúnajelét, hogy a dolgukat jól végezzék; a kunyhók gerincszelemenjébe pedig belevéste a Sirályfiók rúnáját, amely megvédi a házat s a háznépet tűztől, vihartól és elmebajtól.

Amikor a Messzilátó már útra készen, vízzel és szárított hallal alaposan megpakolva állt, Kóbor még egy napra a faluban maradt, hogy megtanítsa ifjú dalnokukat a Mórred tetteire és az Enyhelyi balladára. Ritkán kötött ki szigetvilági hajó a Kezek szigetein. Az egy évszázada keletkezett énekek újdonságszámba mentek e falusiak körében, és sóvárogtak a hősi históriák után. Ha nem állt volna Kóbor oly súlyos próbatétel előtt, szívesen ott maradt volna akár egy hétig, egy hónapig is, hogy elénekeljen mindent, amit csak tudott, hadd ismerjék meg e félreeső szigeten is a nevezetes dallamokat. Csakhogy nem cselekedhetett szabadon, ezért másnap vitorlát bontott, és nekivágott egyenesen a Peremvidék roppant déli vizeinek. Az árny ugyanis arrafelé tartott. Még a varázserejét sem kellett latba vetnie, hogy ezt megtudja: tudta magától is, oly bizonyossággal, mintha vékony fonallal lettek volna egymáshoz kötve mérföldeken, szárazföldeken, tengereken át. Magabiztosan, sietség nélkül és fásultan haladt hát a neki kijelölt úton előre, a dél felé hajtó téli széllel a hátában.

Egy napon s egy éjszakán át vitorlázott a kihalt tengeren, majd a második napon egy aprócska szigethez érkezett, amit úgy hívtak, hogy Szipor. A csöpp kikötőben összesereglett emberek gyanakodva nézegették Kóbort, s hamarosan odasietett a falusi varázsló is. Szigorúan végigmérte, aztán meghajolt, s fontoskodó, de egyben mézesmázos hangon így szólt:

— Varázsló uram! Tisztelj meg minket azzal, hogy elfogadod, mit néked nyújtani tudunk — ételt-italt, kanavászt, kötelet, amit csak akarsz —, a lányom rögvest idehoz neked egy pár frissen sült csirkét is, ha kéred, de — már megbocsásd vakmerőségemet — azt javallom, amilyen hamar csak lehet, s néked is megfelel, hagyd el e szigetet, menj tovább utadon. Megriasztotta valami itt a népet. Nemrég ugyanis, tegnapelőtt, láttak egy embert átkelni északról délnek szerény szigetünkön, de sem azt a csónakot nem látták, amivel érkezett, sem azt, amivel távozott, ráadásul olybá tűnt, mintha nem vetett volna árnyékot. Akik látták, azt mondják, hasonlított valamelyest terád.

Ennek hallatán Kóbor fejet hajtott, megfordult, visszament a szipori dokkokhoz, és kifutott a tengerre, hátra se tekintve. Nem volt értelme megrémíteni a sziget lakóit, sem a varázslójukkal összetűzésbe kerülni. Inkább kint tölti az éjszakát ismét a tengeren, legalább átgondolja a hallottakat, melyek komoly fejtörést okoztak.

Eltelt a nap, el az éjszaka is, hideg eső surrogása töltötte be a sötétséget meg a hajnali derengést is. Enyhe északi szél terelte még most is maga előtt a Messzilátót. Déltől elállt az eső, eloszlott a pára, s hébe-hóba a nap is kisütött; aztán a nap vége felé Kóbor meglátott, épp menetirányban, egy hatalmas szigetet, melynek alacsony, kéklő hegyeire rávetődött néha egy-egy kósza téli napsugár. A tűzhelyekből felszálló füst kéken kanyargott ide-oda a hegyek közt megbúvó városkák palatetős házai felett, mely igen kedves látványt nyújtott az óriási tenger egyhangúsága mellett.

Kóbor egy halászcsónakraj nyomában besiklott a kikötőbe, aztán a téli este aranyló fényében felsétálva a városkába rábukkant egy Gekkógyík nevű fogadóra, hol a tűz fénye, sör meg sült bárányborda mellett felengedett teste-lelke zsibbadtsága. Az asztaloknál ült még néhány magafajta utazó, keleti-peremvidéki kereskedő, de a többség a város polgára volt, betérvén egy kis jóféle sörre, hírekre, csevegésre. Nem hasonlítottak a Kezek szigetének egyszerű, félszeg halásznépéhez, igazi városiak voltak, éberek és megfontoltak. Kóborban természetesen azonnal felismerték a varázslót, aminek azonban semmi jelét nem adták, kivéve a fogadós, aki beszéd közben megemlítette (s beszédes ember volt, annyi igaz), hogy e város, Izmér, a sziget más városaival egyetemben felbecsülhetetlen értékű kincset mondhat a magáénak: egy kiváló, a Kútfői Iskolában tanult varázslót, akinek maga a főmágus adományozott varázslóbotot, s aki — bár pillanatnyilag nem tartózkodik a városban — családi udvarházában épp itt, Izméren lakozik, mely okból kifolyólag a városnak nincs szüksége a Magas Tudományok még egy tudorára.

— Ahogy a szólás mondja: Két bot egy házban hamar összecsap, nem igaz, uram? — kérdezte a fogadós széles mosollyal, vidáman.

Ekként jutott hát Kóbor tudomására, hogy ő mint utazgató varázsló, ki bűbájos mesterségével keresi a kenyerét, itten nemkívánatos személy. A sziporiak kereken megmondták, az izmériek is, csak udvariasabban, hogy kívül tágasabb, s Kóbor elcsodálkozott, hol az a híres keleti-peremvidéki szívélyesség. E sziget Harish volt, hol a barátja, Bükköny született. Egyáltalán nem tűnt oly vendégszerető helynek, amilyennek Bükköny lefestette.

Azt mindenesetre megállapította, hogy a körülötte ülők arca elég barátságos volt. Viselkedésük oka mindössze az volt, hogy megérezték a mögötte lappangó titkot: hogy elszakadt, elszigetelődött tőlük, hogy a végzet kardja leng a feje fölött, s a nyomában valami sötét és gonosz jár. A meleg szobán átsüvöltő jeges fuvallathoz volt hasonlatos, vagy fekete madárhoz, mit idegen vidékekről a vihar szele hajszolt idáig. Mihamarább továbbáll, magával hurcolva balsorsát, e népnek annál jobb.

— Keresek valamit — mondta a fogadósnak. — Csak egy-két éjszakára maradok. — A hangja fagyosan csengett. A fogadós nem válaszolt rögvest, de egy pillantást vetve a sarokba állított hosszú tiszafa botra, telitöltötte Kóbor kupáját barna sörrel, míg a hab ki nem csordult belőle.

Kóbor tudta, hogy csak ezt az éjszakát lenne szabad Izméren töltenie. Sem itt, sem máshol nem lehet szívesen látott vendég. Mennie kell, amerre neki elrendeltetett. De torkig volt már az üres, rideg tengerrel meg a süket, néma csönddel. Úgy döntött, egy napot még Izméren tölt, aztán másnap majd továbbmegy. Reggel későn kelt; szitáló hóesésre ébredt, aztán a keskeny mellékutcákban, sikátorokban bóklászva nézegette a város szorgoskodó lakóit. Figyelte a hóvárat meg hóembert építő, prémes klepetusba bugyolált gyerkőcöket; hallgatta a kitárt kapukból az utcán keresztül pletykálkodó szomszédokat, s bekukucskált a bronzkovács műhelyébe, hol egy vörös képű legényke izzadva rángatta a hosszú fújtatószárakat az olvasztókemence mellett. A rövid nappal vége felé közeledvén halvány rőtarany fény áradt ki az ablakokon, melyeken át Kóbor szövőszék mellett ülő asszonyokat látott egy pillanatra a gyermekükhöz vagy férjurukhoz fordulni, mosollyal vagy kedves szóval, az otthon békés melegében. Kóbor mindezt kívülről, messziről, magányosan szemlélte, s igen nehéz lett a szíve, bár magának sem vallotta be, mily szomorúság töltötte el. Amikor beesteledett, még mindig az utcán csatangolt, nem akaródzott a fogadóba visszamennie. Akkor megütötte a fülét egy férfiú meg egy leányka pajkos beszélgetése, kik elsétáltak mellette a város főterének irányában. Egyszer csak Kóbor megtorpant, és utánuk fordult: felismerte az embert, a hangjáról.

Követte, majd beérte a párt, s melléjük lépett a késő esti szürkületben, melyet csak távoli lámpások csillogása tört meg. A leányka hátrahőkölt, de az ember Kóborra meredt, majd maga elé tartotta a botját, mint valami korlátot, hogy távol tartsa a veszedelmet vagy a gonoszt. Ezt Kóbor már nem bírta elviselni. Megremegett a hangja, amikor kinyögte:

— Azt hittem, rám ismersz, Bükköny.

Bükköny még akkor is tétovázott kissé.

— Hogyne ismernélek meg! — mondta leeresztve a botját, majd megragadta Kóbor kezét, s átkarolta a vállát. — Megismerlek hát! Isten hozott, barátom, isten hozott! Mily hitvány fogadtatásban részesítettelek! Mint egy hátulról felbukkanó kísértetet… Pedig hogy vártam a jöttödet! Már kerestelek…

— Te vagy hát az a varázsló, kire oly büszkék az izmériek? Szerettem volna tudni…

— Ó, igen, én vagyok a varázslójuk; de hallgasd meg, cimbora, miért nem ismertelek fel. Talán túl buzgón kerestelek. Három nappal ezelőtt… Itt voltál már Harishon három nappal ezelőtt?

— Tegnap érkeztem.

— Három nappal ezelőtt fent a hegyek közt egy faluban, Quorban láttalak az utcán. Azaz egy jelenést a te külsődben, a hasonmásodat, de lehet, hogy csak valakit, aki úgy nézett ki, mint te. Előttem ment, kifelé a városból, és el is kanyarodott, ahogy láttam. Utánakiáltottam, de nem válaszolt; utánasiettem, de senkit sem találtam, nyomokat se; persze a föld fagyott volt. Furcsállottam nagyon, most meg, ahogy elém toppantál az árnyékból, azt hittem, megint képzelődöm. Ne haragudj, Kóbor. — Halkan ejtette ki Kóbor igazi nevét, nehogy a kissé odébb ácsorgó leányka meghallja.

Kóbor is csöndesen mondta ki barátja igazi nevét, amikor válaszolt:

— Semmi baj, Esztariol. Nohát, én vagyok, és örömmel látlak viszont…

Bükköny valamivel talán többet, mint egyszerű örömöt hallott Kóbor hangjából kicsengeni. Barátját még most is átkarolva megszólalt, Igazi Nyelven:

— Veszedelemben és a sötétségből érkeztél, Kóbor, jöttöd mégis nagy boldogság nekem. — Aztán archikul folytatta, peremvidéki tájszólásban: — Menjünk, hazajössz velünk. Ideje már hazatérnünk ebből a sötétből!… Ez meg itt a kishúgom, a legfiatalabb testvérem. Amint látod, csinosabb, mint én, de nem olyan nagyeszű, mint én. Árnika a neve. Árnika, ő Karvaly, kiváló férfiú és a barátom.

— Varázsló uram — üdvözölte Kóbort a lány, és méltóságteljesen fejet hajtott, tisztelete jeléül eltakarva a szemét, ahogy a keleti-peremvidéki asszonyok szokták; a tekintete különben tiszta volt, szégyenlős és kíváncsi. Úgy tizennégy esztendős lehetett, sötét bőrű, akár a bátyja, de igen vékony és karcsú. A ruhája ujjába pedig egy a tenyerénél nem hosszabb, szárnyas és karmos sárkány kapaszkodott.

Nekivágtak hát együtt a homályba vesző utcának, s Kóbor menet közben megjegyezte:

— Gonton azt tartják, hogy a gonti asszonyok igen bátrak, de olyan hajadont még soha életemben nem láttam, aki karperec gyanánt sárkányt hordott a csuklóján. Erre Árnika felkacagott, és bátran így válaszolt:

— Hisz ez csak egy gekkógyík! Nálatok nincs gekkógyík Gonton? — Akkor egy pillanatra elszégyellte magát, és elfödte a szemét.

— Nincs — felelte Kóbor. — És sárkányok sincsenek. Nem sárkány ez a jószág?

— De, csak aprócska, és tölgyfákon él, darazsat, hernyót meg verébtojást eszik. Ennél nagyobbra nem is nő. Ó, uram, a bátyám gyakran mesélt nekem a te kedvenc szelídített állatkádról, a pomatról. Megvan még?

— Nem. Már nincs.

Bükköny feléje fordult, mintha kérdezni akart volna, de nem mondta ki, csak jóval később, amikor kettesben üldögéltek Bükköny házának kőből épült kemencéje előtt.

Noha Bükköny volt az egész Harish sziget fővarázslója, mégis Izmérben volt az otthona, e kisvárosban, hol született, s ahol a legfiatalabb öccsével és húgával élt. Atyja módos kereskedő volt, a tengereket járta egykor, s tágas, erős gerendákból épült házuk tele volt meghittségét sugárzó finom holmival: cserépedényekkel, drága szőttesekkel és bronzból meg rézből készült tálakkal, üstökkel a faragott polcokon és komódokon. A nagyszoba egyik sarkában jókora taóniai hárfa állt, a másikban meg Árnika szövőszéke, melynek hosszú állványa csontberakással volt díszítve. Odahaza Bükköny — mesterkéletlen és békés viselkedése ellenére — a ház ura volt, s egyben a nagy hatalmú varázsló. Volt néhány öreg cselédjük is, kik szépen boldogultak a háztartással, meg ott volt Bükköny öccse, egy igen jókedvű fickó, no és Árnika, aki olyan fürge és néma volt, akár egy halacska. Árnika felszolgálta a két barátnak a vacsorát, velük is étkezett, figyelte a beszélgetésüket, aztán pedig kisurrant a maga lakrészébe. Egész otthonuk biztos alapokon nyugodott, békés volt, és biztonságérzetet adó; Kóbor pedig ahogy körbepillantott a tűz fényével megvilágított szobában, megjegyezte:

— Íme az emberhez méltó élet — és felsóhajtott.

— Hát, ez csak az egyik kívánatos módja — felelte Bükköny. — Vannak más módok is. No, cimbora, sorold el akkor nekem, mi jó vagy rossz történt veled azóta, hogy utoljára beszélgettünk, két esztendővel ezelőtt. És áruld el, miféle út ez, amire vállalkoztál, mert látom én jól, hogy ezúttal nem akarsz hosszú időt eltölteni a házunkban.

Kóbor elbeszélt mindent, s miután befejezte, Bükköny még hosszan eltöprengett. Majd megszólalt:

— Veled megyek, Kóbor.

— Nem.

— De igen.

— Nem, Esztariol. Ne ártsd magad ebbe a dologba, nem a te kereszted ez. Egyedül léptem a gonosz ösvényére, egyedül is járom végig, nem akarom, hogy más is szenvedjen tőle. A legkevésbé te, Esztariol, aki már a kezdet kezdetén megkíséreltél eltántorítani a bűn útjáról…

— Szellemeden mindenkor a büszkeséged volt az úr — jegyezte meg barátja mosolyogva, mintha csak jelentéktelen apróságról társalogtak volna.

— Gondold meg, ha ez a hajsza, amely kétségtelenül a te ügyed, kudarcba fullad, nem lenne életbe vágóan fontos, hogy valaki figyelmeztesse a Szigetvilágot? Hisz az árny akkor szörnyűséges hatalommá válik. Ám ha legyőzöd a rémet, nem lenne-e üdvös egy szemtanú, ki elbeszélné a históriát a Szigetvilágon, hadd tudják meg s zengjék a hősi éneket? Tudom, nem vennéd semmi hasznomat, de mégis, hadd menjek veled!

Ily könyörgésre Kóbor nem tudott nemet mondani, csak megcsóválta a fejét.

— Nem lett volna szabad itt maradnom máma. Előre tudtam, mégis maradtam.

— Varázslók nem véletlenül találkoznak, cimbora — felelte Bükköny. — Aztán meg te is említetted, hogy veled voltam az utad kezdetén. Úgy helyes, hogy a végéig kísérjelek.

Bükköny felszította ismét a tüzet, aztán egy ideig megint a lángokat bámulták.

— Van valaki, akiről nem hallottam az óta a kútfő-hegyi éjszaka óta, s nem volt bátorságom az Iskolában felőle érdeklődni. Jáspisra gondolok.

— Sohasem nyerte el a varázslóbotot. Még azon a nyáron elhagyta Kútfőt, s elment az O-szigetre varázslónak az o-toknéi várúr udvarába. Többet én sem tudok róla.

Újfent hallgatásba merülve szemlélték tovább a tüzet, s élvezték (minthogy odakünn fogvacogtató hideg volt) a lábukra meg arcukra sugárzó meleget, miközben a kemence széles padkáján üldögélve talpuk szinte a parazsat érte.

Kóbor nagy sokára megszólalt, szinte suttogva:

— Egyvalamitől félek, Esztariol. Ha velem jössz, akkor még inkább. Ott, a Kezek szigetén, a zsákutcába torkolló szoros legvégén nekitámadtam az árnynak, ott volt tőlem karnyújtásnyira, meg is ragadtam, azaz megpróbáltam. És a levegőt markoltam. Nem bírtam legyőzni. Megfutamodott, én meg utána. És ez megtörténhet újra, vég nélkül. Nincs hatalmam a rém felett. Megeshet, hogy sem halál, sem győzelem nem vet véget ennek a küzdelemnek nem lesz mit megénekelni; nem lesz befejezés. Lehet, hogy egész életemben loholnom kell tengerről tengerre, szigetről szigetre, folytatnom ezt a hiábavaló, soha véget nem érő üldözést, ezt az árnyhajszát.

— Csitt! — szólt rá Bükköny, és a bal kezével olyasformán intett, mint amikor balszerencséről esvén szó, az ember igyekszik azt elhessenteni. Borús hangulata ellenére Kóbor ajka halvány mosolyra húzódott, oly gyermekes s nem varázslóhoz méltó volt e mozdulat; Bükkönyben mindig is volt efféle falusias, együgyű vonás. Ennek ellenére vasakaratú volt, ravasz s a dolgoknak kertelés nélkül a közepébe vágó. Meg is mondta:

— Hátborzongató gondolat, remélem, csak képzelődsz. Én inkább abban hiszek, hogy aminek láttam a kezdetét, annak meglátom tán a végét is. Valahogy majd csak megismered a sajátságait, a mibenlétét, kitudod, miféle teremtmény, és akkor elkapod, gúzsba kötöd, legyőzöd. Ám hogy micsoda ez az árny, az valóban fogas kérdés… Valami mégis aggaszt, nem értem. Úgy tűnik, az árny most a te külsődet öltötte magára, vagy legalábbis valamelyest hasonlít rád, így mondták a sziporiak, meg így láttam itt Harishon én is. Hogy lehet ez, és miért, és miért nem tett így soha a Szigetvilágban?

— Mondják, a peremvidékeken megváltozik a rend.

— Azám, igaz a szólás, tanúsíthatom. Jobbnál jobb Kútfőn tanult varázsigékkel itten semmire se megyek, vagy egyszerűen félresikerülnek; és művelnek errefelé olyan varázslatokat is, amiknek Kútfőn a hírét sem hallottam. Minden földnek megvannak a maga bűvös erői, és minél távolabbra kerülünk a Benső-földektől, annál kevesebbet értünk azok mibenlétéről, s hogy miféle hatalmak állnak mögöttük. Mégsem hiszem, hogy egyedül ez lenne az oka az árny alakváltozásainak.

— Én sem hiszem. Úgy képzelem, hogy azzal, hogy nem menekültem előle tovább, hanem szembefordultam vele, nekiszegezve akaratom s indulatom, formát s alakot kölcsönöztem neki, noha ugyanezzel meg is akadályoztam, hogy az erőmtől megfosszon. Bármit teszek, az őbenne visszhangra lel; ő az én teremtményem.

— Rosszánban a neveden szólított, mellyel megbabonázott s megbénított téged. Miért nem cselekedett ugyanígy a Kezek szigetén?

— Én sem értem. Talán csak a gyengeségemből képes erőt meríteni ahhoz, hogy megszólaljon. Valósággal az én nyelvemmel szól, különben honnét tudta volna a nevem? Honnét? Amióta eljöttem Gontról, bármerre jártam, bármelyik tengeren, mind ezen törtem a fejem, válaszra mégsem leltem. Lehet, hogy a maga testében vagy testetlenségében egyáltalán nem is tudna beszélni, csakis másnak a nyelvével, mint zombit. Nem tudom.

— Akkor hát légy óvatos, nehogy megint zombitalakban találkozzál vele.

— Azt hiszem — felelte Kóbor tenyerét a vöröslő parázs felé tartva, mintha borzongás futott volna át rajta —, azt hiszem, erre nem kerül már sor. Hozzám van az már láncolva, akárcsak én őhozzá. Már nem tud megszabadulni tőlem, hogy valaki másra vesse magát, elrabolja akaratát, s kifossza emberi mivoltából, mint ahogy Szighorral tette. Csak engem tudna a hatalmába keríteni. Ha csak egyszer is elgyöngülnék, s menekülni próbálnék, hogy eltépjem a köteléket, az számomra a véget jelentené. És mégis, amikor utolértem, s minden erőmmel megragadtam, hipp-hopp elillant, mintha ott se lett volna… De ha százszor elfut is előlem, nem menekülhet, én mindig rátalálok. Hozzá vagyok kötve ehhez az iszonytató, rémséges szörnyeteghez, s örökkétig hozzá is leszek, hacsak ki nem találom az egyetlen szót, amely megfékezi: a nevét.

Barátja töprengve kérdezte:

— A sötétség honában léteznek-e nevek?

— Nemsher, a főmágus azt mondta, nem. Mesterem, Oromon máshogyan vélekedett.

— „Kifogyhatatlanok a mágusok érvei” — idézte Bükköny kesernyés mosollyal.

— Az Őserőket szolgáló rosszáni várúrnő megesküdött, hogy a kő elárulja nekem az árny nevét, de arra nem sokat adtam. Aztán volt egy sárkány is, aki az árny nevét ajánlotta cserébe a sajátjáért, csak hogy megszabaduljon tőlem; akkor arra gondoltam, hogy mágus ne álljon le sárkánnyal alkudozni, mert az okosabb nála.

— Okos, de kegyetlen. És miféle sárkány volt az? Nem is mondtad, hogy sárkányokkal társalogtál, amióta nem láttalak.

Késő éjszakáig beszélgettek, s bár minduntalan visszakanyarodtak Kóbor sötét jövőjének taglalásához, újbóli együttlétük öröme minden mást felülmúlt; sem idő, sem távolság nem téphette szét erős és megingathatatlan szeretetüket, barátságukat. Reggel Kóbor a barátja házában ébredt, s álmossága ellenére oly jó érzés töltötte el, mintha minden bajtól és gonosztól védett biztonságos fészekre lelt volna. Egész nap ez az álomszerű, békés hangulat lengte körül, de nem tartotta kedvező előjelnek, inkább csak ajándéknak. Biztosra vette, hogy amint elhagyja e házat, az utolsó menedék is elvész számára, ezért boldog akart lenni, legalább e kurta álom erejéig.

Minthogy Bükkönynek gondoskodnia kellett egy s másról, mielőtt Harisht elhagyja, a varázslóinasként mellette szolgáló legénykével együtt ellátogattak néhány szomszédos faluba. Kóbor Árnikával meg annak ifjabb bátyjával, Lombárral maradt. Bükköny öccse még mindig gyermeknek látszott, nem volt sem megáldva, sem megverve varázslói hajlammal; Harishon, Tokon és Horoshon kívül soha semerre nem járt, élete könnyű volt, s háborítatlan. Kóbor csodálta, s kissé irigyelte is, s pontosan így érzett iránta Lombár is: igen furcsállták egymásban, hogy olyannyira különböznek, pedig mindketten tizenkilenc esztendősek. Kóbor azon álmélkodott, hogy valaki, aki megélt tizenkilenc évet, hogy lehet ily gondtalan. Lombár rokonszenves, derűs arcát nézve Kóbor magát nyúzottnak és fanyarnak érezte, nem is sejtve, hogy Lombár még az arcát elcsúfító forradásokért is irigyli őt, melyeket a sárkánykarmok nyomának hitt, s kétségkívül az igazi hős rúnáinak s ismertetőjegyeinek vélt.

Tehát a két ifjú némiképp elfogódottan bánt egymással, nem úgy azonban Árnika, kiről hamar elmúlt a megilletődés, lévén a saját házában, s annak gazdasszonya. Kóbor igen nyájas volt Árnikához, aki rengeteg kérdéssel halmozta el, mondván, hogy Bükköny sosem hajlandó beszélgetni vele. A két nap alatt sokat serénykedett Árnika, búzalisztből pogácsát sütött, szárított halat, húst és más elemózsiát csomagolt útravalóul a csónakba, míg Kóbor meg nem állította, hisz nem akart megállás nélkül elvitorlázni Magadorba.

— Hol az a Magador?

— Messze-messze, künn a Nyugati-peremvidéken, hol annyi a sárkány, mint másutt az egér.

— Akkor inkább maradjatok itt keleten, a mi sárkányaink aprók, akár az egerek. De hát ehol a hús; biztosan elég lesz? Valamit mégsem értek, Karvaly. Te meg a bátyám mindketten nagy hatalmú varázslók vagytok, egy intésetekre, egy eldünnyögött varázsigétekre nyomban bekövetkezik, amit csak kívántok. Hogy lehet, hogy az éhség titeket is meglep? Ha a vacsoraidő a tengeren ér benneteket, miért nem mondjátok egyszerűen, „pecsenye”, mire a pecsenye hipp-hopp, ott terem, ti pedig megeszitek?

— Hát, éppenséggel megtehetnénk. Csakhogy nekünk sincs igazán ínyünkre, hogy éhünket szavakkal verjük el. Pecsenye! Elvégre üres szó csupán… Hiába tesszük ínycsiklandozóvá, ízletessé, sőt laktatóvá, akkor is csak szó marad. Becsapja a gyomrot, nem ad erőt az éhes embernek.

— Egyszóval a varázslók nem szakácsok — szólt közbe Lombár, aki Kóborral szemben a kemencepadkán ült, s puhafából egy dobozfedelet farigcsált; foglalkozását tekintve asztalos volt, de nem a buzgó fajtából.

— A szakácsok se varázslók, sajnos — tette hozzá Árnika, ki a sütő előtt térdelve figyelte, barnul-e már az utolsó tepsi pogácsa. — De még mindig nem értem, Karvaly. Láttam a bátyámat, sőt még az inasát is egyetlen szóval világot gyújtani, a sötétséget eloszlatni: fényt, ragyogást, amely világosságot ád.

— Igen — felelte Kóbor. — A fény erő. Roppant nagy erő. Általa létezünk. Az viszont önmagától fogva létezik, tőlünk függetlenül. A napfény meg a csillagfény idő, az idő pedig fény. A napfényben, a napokban és években élet lakozik. Az élet fényt teremthet a sötétségben, ha a nevén nevezi. Többnyire azonban, amikor azt látod, hogy egy varázsló a nevén szólít, megidéz valamit, valami tárgyat, az nem ugyanaz, a megidézett erő nálánál nem nagyobb, s ami megjelenik, az csak káprázat. Olyasvalamit elővarázsolni s az igazi nevét kimondva előteremteni, ami viszont egyáltalán nincs ott, már nagy-nagy tudást igényel, könnyelműsködni vagy pusztán éhséget csillapítani véle nem való. Árnika, a sárkánykád megdézsmálta a pogácsát!

Árnika oly erősen fülelt szemét Kóborra függesztve, hogy nem vette észre, amikor a gekkógyík lecsusszant jó meleg ülőkéjéről, az üst kampójáról a kemence fölül, és elcsent egy nála is nagyobb pogácsát. Árnika ölbe vette a kis pikkelyes jószágot, s miközben megetette pogácsadarabkákkal és morzsákkal, azon töprengett, amit Kóbortól hallott.

— Vagyis nem tudnál elővarázsolni egy igazi pecsenyét anélkül, hogy meg ne bolygatnád a… Pedig a bátyám folyton-folyvást ezt emlegeti… Nem jut eszembe, minek hívják…

— Az ekvilibriumot — bólintott méltóságteljesen Kóbor, mivelhogy Árnika igen komoly ábrázattal beszélt.

— Igen. Csakhogy amikor hajótörést szenvedtél, egy többnyire varázsigékből összetákolt csónakkal vitorláztál tovább, ami még csak nem is szivárgott. Az is káprázat volt?

— Nos, részben igen, mivelhogy nem szeretem, ha a tenger jókora likakon búvik be a csónakomba, ezért megfoltoztam a rend kedvéért. A csónak ereje azonban nem volt káprázat, sem látszat, hanem egy másik tudománynak, a megkötő varázslatnak volt az eredménye. Összefogtam a deszkákat, összekötöttem, hogy kerek egészet, csónakot alkossanak. Mert mi a csónak, ha nem olyasmi, amibe nem szivárog be a víz?

— Ültem már olyanokban, amiket meregetnem kellett — szólt Lombár.

— Szivárgott az enyém is, persze, ha nem figyeltem oda, hogy a varázslat egyfolytában hasson. — Kóbor kihajolt a sarokból, ahol ült, felkapott egy pogácsát a tepsiről, és a markába rejtette. — Én is elcsentem egy pogácsát!

— Úgy kell neked! Jól megsütötted a kezedet! S ha majd gyötör az éhség messze kint a szigetek közti sivár vizeken, eszedbe jut még ez a pogácsa! Fogsz te még siránkozni, hogy „Jaj nekem, ha nem loptam volna el azt a pogácsát, most megmentene az éhhaláltól, ó jaj!” Bekapok egyet a bátyáméból, akkor együtt koplaltok legalább…

— S az ekvilibrium ím helyreáll — jegyezte meg Kóbor, amikor Árnika fölszedett és nekiállt majszolni egy forró, félig sült pogácsát. Erre Árnika kuncogni, pukkadozni kezdett a nevetéstől. Majd újra elkomolyodva így folytatta:

— Bár pontosan érteném, amit mondasz. Olyan buta vagyok!

— Húgocskám — szabadkozott Kóbor —, énnékem nincs gyakorlatom a magyarázásban. Ha elég időnk lenne…

— Majd lesz még elég időnk — mondta Árnika. — Ha hazajöttök a bátyámmal, ugye itt maradsz még egy kicsit nálunk?

— Talán — felelte Kóbor szelíden.

Kis szünet ereszkedett közéjük. Aztán Árnika, miközben tekintetével a kampójára visszakapaszkodó gekkógyíkot követte, megkérdezte:

— Csak azt mondd még meg nekem, ha nem titok, hogy miféle hatalmas erők vannak még a fényen kívül.

— Nem titok. Minden erő forrása és vége egy és ugyanaz, azt hiszem. Az évek és a messzeségek, a csillagok és a gyertyalángok, a víz meg a szél meg a varázserő, az ember kézügyessége és a fa gyökereinek a bölcsessége mind, mind egy tőről fakad. Az én nevem, a te neved, a nap, a forrásvíz vagy egy meg nem született gyermek igazi neve mind annak a világot átfogó nagy szónak egy-egy tagja, mely a ragyogó csillagok ajkáról pereg véghetetlen lassúsággal. Nincs más erő. Nincs más név.

A faragókés megállt Lombár kezében, úgy kérdezte:

— Hát a halál?

Árnika némán lehorgasztotta fényes, fekete tincsek koronázta fejét.

— Ahhoz, hogy elhangozzék egy szó — felelt vontatottan Kóbor —, csöndnek kell lennie. Előtte is, utána is. — Akkor hirtelen felpattant, mondván: — Nincs jogom effélékről beszélni. A számomra kijelölt szót én rosszul ejtettem ki. Jobban teszem,ha hallgatok —, többé nem fogok beszélni. Talán nincs is más igazi erő, csak a sötétség. Otthagyta a meleg kuckót, felkapta a köpönyegét, és kirohant a konyhából egyedül, a szemerkélő, hideg eső áztatta téli utcára.

— Átok súlya nyomja — szólt Lombár, s kissé riadtan bámult Kóbor után.

— Úgy hiszem, ez az út, amelyen jár, a halálba vezet — mondta a leány —, retteg tőle, és mégis megy tovább. — Fölemelt tekintetét a vörösen lobogó lángokba fúrta, mintha egy magányos csónak nyomát követné, amint befut a téli tengerről, aztán ismét ki a vigasztalan messzeségbe, tova. Egy pillanatra könnyek öntötték el a szemét, de ajka néma maradt.

Bükköny másnap érkezett haza, miután búcsút vett az izméri előkelőségektől, kiknek nem nagyon akaródzott elengedniük őt a tél közepén egy ilyen gyilkos tengeri hajtóvadászatra, mely még csak nem is az ő ügye; tettét kifogásolhatták, de visszatartani semmi áron nem tudták. Bükköny, megelégelvén eme aggastyánok korholó aggályoskodását, kijelentette:

— Származásom, szokásaink és kötelességérzetem hozzátok köt. A ti varázslótok vagyok. Egyet azonban jegyezzetek meg végre: szolgálatot teljesítek, de nem vagyok a ti szolgátok. Amint módomban lesz visszatérni, visszatérek. Addig isten veletek.

Hajnalodván, ahogy szürkülni kezdett keleten az ég alja, a két ifjú kifutott az izméri kikötőből a Messzilátóval, s felvonták a barna, erős vászonból varrott vitorlát, hadd kapjon bele az északi szél. A dokkban ott állt Árnika, nézett a távozók után, mint Óceánföld valamennyi tengerpartján néznek a tengerészek asszonyai s húgai a tengerre menő férfinép után, nem is integetve, nem is kiáltozva, csak álldogálva némán szürke vagy barna csuklyás köpönyegben a parton, mely egyre keskenyebbnek tűnik a csónakból, s közöttük nőttön-nő a mind szélesebbé váló víztükör.