A Szigetvilág varázslója

TIZEDIK FEJEZET A Nyílt-tenger

A kikötő végül a horizontvonal alá süllyedt, s a Messzilátó hullámokban fürdő, festett szemei előtt egyre szélesebb s egyre elhagyatottabb vízfelület bontakozott ki. Két nap és két éjszaka alatt az ifjak megtették a Harish és a Szikes sziget közti száz mérföldes utat, rettenetes időben, ellenszélben. Rövid időt töltöttek a kikötőben, mindössze annyit, amíg feltöltöttek egy ivóvizes tömlőt, és megvettek egy kátrányfoltos kanavászt, hogy azzal a nyitott csónakban heverő holmijukat — amennyire lehet — a tengervíztől s az esőtől megóvják. Ezeket azért nem szerezték be korábban, mert varázslók az efféle kicsinységekről rendszerint bűvös mutatványokkal, igékkel gondoskodnak, egészen egyszerű, hétköznapi varázsigékkel, s valóban, egy csekélyke mágiával édesvízzé változtatható a tengervíz, s nem kell még tömlőkkel is veszkődni. Kóbor azonban semmiképpen nem volt hajlandó a varázserejét használni, sem ugyanazt Bükkönynek megengedni. Annyit szólt csak: Inkább ne — s barátja nem kérdezősködött, nem vitatkozott. Amint ugyanis vitorlájukba belekapott a szél, mindkettejük lelkére súlyos, rossz előérzet telepedett, dermesztő, akár a téli szél. Kikötő, rév, békesség, biztonság, mindezt maguk mögött hagyták. Elfordultak. Nekivágtak egy olyan útnak, melyen minden esemény veszélyeket rejtett magában, és minden cselekedetnek megvolt a maga célja. Ezen az úton a legenyhébb varázsige is hatással lehetett a véletlenre, kibillenthette egyensúlyából az erőket és a végzetet: eme egyensúly kellős közepe felé haladtak, a felé a hely felé, hol találkozik a fény és a sötétség. Ki tehát úton van, egyetlen szót se szóljon meggondolatlan!

A Szikes sziget partjait kerülve elvitorláztak annak fehér hómezői s ködbe vesző hegyei mellett, majd Kóbor délnek fordította megint a csónakot, s rásiklottak olyan vizekre, hová a Szigetvilág nagy kereskedői a lábukat sohasem tették be: a Peremvidék legkülső határvizeire.

Bükköny semmit sem kérdezett útjuk irányáról, tudván, hogy nem Kóbor irányít, ő csak megy, amerre mennie kell. Amint mögöttük elenyészett a Szikes sziget, s a csónak orrát fröcskölő hullámok döngetése közben a hatalmas, hamuszín vízfelület körbezárta őket, körös-körül az égbolt pereméig, Kóbor megkérdezte:

— Miféle földek terülnek el előttünk?

— A Szikes szigettől egyenesen délnek semmiféle földek nincsenek. Délkeletnek, sok-sok mérföld után, nem sokat találsz: Pelikárt, Kornwallt, Goszkot és Végörvényt, amit a Világ Végének is neveznek. Azon túl csak a Nyílt-tengert.

— Hát délnyugatnak?

— Loraleyt, az egyik keleti-peremvidéki szigetünket, s körötte néhány szigetecskét; aztán semmit egész a Déli-peremvidékig: a Csücsökig, a Kopasz Kőszálig és a Fül-szigetig, hol már a madár se jár.

— Mi még járhatunk — szólt Kóbor fanyarul.

— Én nem szívesen — csóválta a fejét Bükköny —, az a hír járja, hogy barátságtalan egy zuga a világnak, tele csontokkal és ómenekkel. Tengerészek mondják, hogy a Fül- meg a Szomorr sziget tájékán ismeretlen, névtelen, sehol máshol nem látott csillagok sziporkáznak az éjszaka égboltján.

— Igen, azon a hajón, ami először vitt Kútfőre, volt egy tengerész, aki beszélt erről. És mesélt még a déli-peremvidéki Tutajok Népéről is, akik egy évben egyetlenegyszer szállnak csak partra, hogy kivágják a tutajnak való hosszú szálfákat, s az év többi hónapján és napján a tengeri áramlatokkal sodortatják magukat, és még csak látótávolába sem kerülnek semminemű földdarabnak. Szeretnék találkozni azokkal a tutajfalvakkal.

— Én nem — somolygott Bükköny. — Én csak a szárazföldet meg a szárazföldi népeket szeretem; maradjon csak a tenger a maga medrében, én is maradok az enyémben…

— Bárcsak bejárhattam volna a Szigetvilág összes városát — sóhajtott Kóbor kezében a vitorlakötéllel, tekintetét a roppant szürke vízfelületre szegezve. — Enyhelyt, a világ közepét, Éát, a mítoszok szülőhelyét meg az Út-szigeten a Szökőkutak ligetét, minden nagyvárost és minden nevezetes tájékot. Meg az apróbb szigeteket is, a Külső-peremvidék messzi-messzi vidékeit. Végighajóztam volna a Sárkányok Útján a nyugati féltekén vagy északon az úszó jégtáblák honát, egészen Gigász-földig. Egyesek úgy mondják, e föld nagyobb, mint az egész Szigetvilág, mások szerint nem más, mint jégbe fagyott szirtek és zátonyok sokasága. Senki se tudja. Úgy szeretném látni az északi tengerek bálnáit is!… De nem lehet. Mennem kell, amerre sorsom kényszerít, hátat kell fordítanom a csodás partoknak. Türelmetlen sietségemnek ez lett a következménye, nincs már időm. Odavétettem a ragyogó napfényt, a pompás városokat s a messzi földeket egy maroknyi hatalomért, egy árnyért, a sötétségért. — Azzal minden félelmét és sóvárgását — született mágushoz méltón — énekbe, egy rövid, megtört panaszdalba öntötte, de nemcsak magáért; barátja pedig a Vandór-Akbé tetteiből a hős szavaival válaszolt neki: „Ó, hogy vágyom a drága otthon hő kebelére, fehér tornyú Enyhely szigetére…”

Imigyen vitorláztak tovább keskeny vízi ösvényükön az elhagyatott, parttalan óceánon át. Egész nap csak egy délnek tartó, ezüstös hátú heringrajjal találkoztak, sehol egy felszökkenő delfin vagy a szürke levegőből előbukkanó sirály, lumma vagy csér. Amikor sötétedni kezdett a keleti ég alja, és vörösödni a nyugati, Bükköny ételt vett elő, és e szavakkal osztotta el kettejük között:

— Ehol a sör utója. Arra iszom, akinek gondja volt rá, hogy e dermesztő hidegben legyen egy hordócskával a csónakban: Árnika húgocskámra.

Erre Kóbor elhessentette komor gondolatait, elfordította a szemét a tengerről, és még talán Bükkönynél is komolyabban köszöntötte Árnikára az italt. Eszébe jutott a leányka okos, bájos kedvessége. Hozzá hasonlóval még soha nem találkozott. (Egyáltalán, ismert rajta kívül fiatal lányokat? Erre nem is gondolt soha.)

— Olyan, akár egy fürge halacska, egy csík a tiszta vizű patakban — mondta —, védtelen, mégsem tudod utolérni.

Bükköny erre mosolyogva Kóbor szemébe nézett:

— Valóban született mágus vagy. Árnika igazi neve Vir. — Az ősnyelvben a vir csíkot jelent, jól tudta Kóbor is, és szívét melegség öntötte el. Valamivel később azonban halkan megjegyezte:

— Nem kellett volna elárulnod nekem a nevét.

Ám Bükköny nem könnyelműségből tette.

— Az ő neve ugyanolyan biztonságban van nálad, akár az enyém. Különben pedig tudtad te nélkülem is…

Az ég tüze elhamvadt nyugaton, s a hamuszín is feketére változott. A tenger és az ég egészen sötétbe öltözött. Kóbor elnyúlt a csónak fenekén, s prémmel bélelt gyapjúköntösébe burkolózva aludni tért. Bükköny, kezében a vitorlakötéllel, az Angládi balladát dúdolgatta, azt a részt, amelyben Fehér Mórred, a mágus elhagyja Enyhelyt evezők nélküli gályáján, és elhajózva Soléa szigete mellett megpillantja Habtündért a virágoskert forrásánál. Kóbor átaludta a szerelmük szomorú végét, Mórred halálát, Anglád pusztulását s a Soléa virágoskertjeit elborító hatalmas, kegyetlen tengerár történetét. Éjféltájban fölébredt, s ő őrködött, amíg Bükköny pihent. A kis csónak sebesen siklott a hánykolódó hullámokon, a vitorlájának nekifeszülő éles szélben, vakon az éjszakán át. De a felhőtakaró felszakadozott, s hajnal felé a hold sarlója gyér fényt árasztott a rozsdás szegélyű felhők közül a világra…

— Fogyóban van a hold — motyogta Bükköny, amikor hajnalban, a kis időre lecsillapodó hideg szélben felébredt. Kóbor feltekintett a fehér félholdra, amely a sápadtan fénylő keleti víztükör fölött világított, de semmit sem szólt. A napfordulót követő első újhold idejét úgy hívták, hogy enyésző, épp az ellenkezője volt a nyári Holdünnep és a Hosszú Tánc idejének. Szerencsétlen napok ezek utazóknak s betegeknek; enyészőkor nem tartanak névadószertartásokat, nem énekelnek hősi históriákat, nem élesítenek sem dárdákat, sem más, éllel bíró szerszámokat, s nem tesznek esküvéseket sem. Ez az év baljós fordulópontja, amikor félresikerül minden tett.

Három nappal azután, hogy Szikesről elindultak, tengeri madaraktól és parti hínártól vezettetve megérkeztek Pelikárra, egy, a tornyozó, szürke hullámok fölé magasodó kis szigetre. A két ifjú partra szállt ott, hogy friss vizet vegyen föl, és megpihenjen kissé a háborgó hullámok után. A sziget lakói archikul beszéltek, de oly sajátos tájszólásban, ami még Bükköny fülét is bántotta. Először szíves fogadtatásban részesítették őket, izgatottan nagy hűhót csapva körülöttük. Legnagyobb városuknak volt egy őrült varázslója, aki folyton-folyvást csak arról a hatalmas kígyóról beszélt, amely Pelikár sziget talapzatát tépi, marcangolja, úgyhogy az hamarosan elszabadul majd, mint egy horgonyát vesztett csónak, és elsodródva lehull majd a világ pereméről. Először udvariasan fogadta az ifjú varázslókat, de amint a kígyóról kezdett mesélni, egyre bizalmatlanabbul kezdte Kóbort méregetni. Aztán gyalázkodva nekik esett, kémeknek, a Tengeri Kígyó szolgáinak nevezte őket. A pelikáriak erre szintén gyanakvóak lettek, mert varázslójuk — bár tébolyult volt — mégiscsak az ő varázslójuk volt. Kóbor és Bükköny tehát nem maradt sokáig, még az éjszaka beköszönte előtt útra keltek megint, mindig délnek és keletnek tartva.

Az eltelt napok és éjszakák során Kóbor sohasem tett említést az árnyról, sem magáról a hajszáról; Bükköny is csak egyetlenegy kérdést tett föl, az is az volt (minthogy ugyanabban az irányban haladtak mind messzebb és messzebb Óceánföld ismert szigeteitől), hogy: „Biztos vagy benne?” Kóbor pedig csak annyit felelt: „A vas is biztos benne, hogy hol a mágnes.” Bükköny bólintott, azzal mentek tovább, hiszen erről nem volt mit beszélni többet. Időnként azonban vissza-visszatértek azokra az eszközökre és praktikákra, amikhez a régi idők mágusai folyamodtak, hogy gonosz hatalmak és lények titkos neveinek a nyomára bukkanjanak: ahogyan a pálni Nereider a sárkányok társalgását kihallgatva megtudta a Fekete Mágus nevét, vagy ahogyan Mórred a porba hulló esőcseppekből kiolvasta ellensége nevét az Angládi-síkon, a csatamezőn. Beszélgettek még felkutató varázsigékről, könyörgésekről és olyan Megválaszolható Kérdésekről, amiket csak a kútfői rendtudómester tudott kérdezni. Kóbor azonban végül bezárkózván sokszor csak annyit motyogott: „Csöndben legyen, ki hallani akar…”, azokat a szavakat, amelyeket Oromon mondott neki egykor egy őszi napon a Gont-hegység tetején. Aztán mély hallgatásba és töprengésbe merülvén órákon át csak a tengert nézte a csónak orra előtt. Bükkönynek olykor úgy tűnt, mintha barátja belelátna a jövőbe a hullámokon, mérföldeken és az elkövetkező szürke napokon át, s mintha látná az árnyat, amit hajszolnak, s útjuk gyászos végét.

Kornwall és Goszk között rettenetes viharban vágtak át, a ködben és zivatarban egyik szigetet sem látták, s hogy elhaladtak mellettük, csak abból tudták, hogy másnap csipkézett gerincű sziget bontakozott ki előttük, amely fölött elképesztő nagyságú sirálycsapatok köröztek, s harsány vijjogásukat messziről meghallották.

— Végörvény lesz, olybá tűnik — mondta Bükköny. — A Világ Vége. Ettől keletre és délre a térképek üresek.

— Meglehet, hogy a lakói ismernek még távolabbi szigeteket — felelte Kóbor.

— Miért mondod ezt? — kérdezte Bükköny, mert Kóbor hangjában szorongást érzett; válasza azonban most is homályos volt, és különös:

— Nem arra — mondta Végörvény felé vagy inkább azon túl, azon át nézve —, nem arra. Nem a tengeren. Nem a tengeren, hanem a szárazföldön. Miféle földön? A Nyílt-tenger forrásán túl, a kezdetek előtt, a napvilág kapui mögött…

Utána elhallgatott, és amikor megint megszólalt, már a szokott hangján tette, mintha felszabadult volna valami varázslat vagy igéző látvány hatása alól, s nem is emlékezne rá.

Végörvény kikötője sziklafalak közti szurdok bejáratában állt a sziget északi partján, s a város összes kunyhója észak és nyugat felé nézett, mintha az egész sziget ily roppant távolságból is arccal mindegyre Óceánföld felé, az emberiség felé fordult volna.

Az idegenek érkezését izgalom és riadalom kísérte, hiszen ebben az évszakban még sohasem merészkedett csónak a tengerre Végörvény környékén. Az asszonyok mind a cserényfalú kunyhók ajtóiból kukucskáltak kifelé, gyermekeiket a szoknyáik mögé rejtve, s félénken húzódtak vissza a kunyhók sötétjébe, ahogy az idegenek a tengerpartról felfelé lépkedtek. A rossz rongyokban didergő ösztövér férfiak komoran körbefogták Kóbort és Bükkönyt, s mindegyikük szekercét vagy kagylóhéj kést tartott a markában. Ám amint bizalmatlanságuk eloszlott, az idegeneket igen meleg fogadtatásban részesítették, vége-hossza nem volt a kérdéseiknek. Ritkán tévedt feléjük hajó még Szikesről vagy Loraleyről is, mivel semmit sem tudtak bronzért vagy nemesebb árukért felajánlani cserébe; nem volt még csak fájuk sem. Csónakjaik gyékényből szőtt lélekvesztők voltak, s bátornak számított az a tengerész, aki azzal Goszkig vagy Kornwallig elmerészkedett. Egészen egymagában élt itt ez a nép a térképek legszélén. Nem volt se boszorkányuk, se varázslójuk, láthatóan nem azért bámulták meg az ifjú varázslók botjait, mert fölismerték volna a mibenlétüket, hanem az oly igen értékes anyagukért, a fáért. Vezetőjük, vagyis a szigetgazdájuk egy vénséges vén ember volt, egyedül csak ő látott már életében szigetvilági halandót. Következésképpen Kóbor maga volt a csoda számukra, az apák elébe hordták kicsiny fiaikat, hadd lássák a szigetvilágit, s emlékezzenek reá öreg napjaikban is. Gontról még sosem hallottak, csak Enyhelyről és Éáról, s enyhelyi nagyúrnak tartották Kóbort. Ő pedig igyekezett megfelelni minden kérdésükre a nagy fehér várost illetően, amit még maga sem látott. Amint lassan beesteledett, Kóbor nyugtalansága egyre növekedett, végül aztán a falusiakhoz fordult, kik a vendégkunyhó kecskeganéjgőzös melegében, hitvány rekettyerőzsével táplált tűz körül szorongva ültek, s megkérdezte:

— Mi fekszik e szigeten túl, tovább keletre?

Hallgattak mindnyájan, ki nevető, ki zord ábrázattal.

A vén szigetgazda válaszolt:

— A tenger.

— Más föld már nincsen?

— Ez itten a Világ Vége. Ezen túl nincs más föld. Semmi sincs, csak víz a világ pereméig.

— Bölcs emberek ezek, atyám — szólt közbe egy fiatalabb falubéli —, tengerjárók, nagy hajósok. Hátha ők tudnak egy olyan földről, miről mi még csak nem is hallottunk.

— Mitőlünk keletre más földet nem lelnek — szögezte le a vénember, s szemét Kóborra függesztve nem szólt semmi többet.

Aznap éjjel a két ifjú a vendégkunyhó füstös melegében aludt. Napkelte előtt Kóbor suttogva keltegette barátját:

— Ébredj, Esztariol! Nem maradhatunk, mennünk kell!

— Miért ily korán? — kérdezte Bükköny laposakat pislantva.

— Korán? Hisz máris elkéstünk! Nem iparkodtam eléggé. Az árny egérutat nyert, számomra ez végzetes lehet. Nem szabad, hogy megszökjön előlem, követnem kell, bárhová is. Ha elvesztem a nyomát, elveszek én is.

— Merrefelé megyünk?

— Keletnek. Gyere! A vizestömlőket már megtöltöttem.

Odahagyták hát a kunyhót, mielőtt bárki felébredt volna a faluban, s csak egy csecsemő sírt fel valamelyik viskóban, de el is hallgatott nyomban. A gyér csillagfénynél lebotorkáltak a szurdok bejáratához, eloldották a Messzilátót a kikötőbakul szolgáló kőhalomról, és a fekete vízre tolták. Azzal nekivágtak keleti irányban a Nyílt-tengernek, az enyésző első napján, virradat előtt.

Aznap derült égbolt köszöntött rájuk. A világszél hevesen és dermesztően fújt északkelet felől, Kóbor mégis felgerjesztette a varázsszelet: ez volt első bűvös mutatványa azóta, hogy a Kezek szigetéről útnak indult. Vitorlásuk csak úgy röpült keleti irányban. A nekicsapódó hatalmas és szikrázó tajtékot fröcskölő hullámok keményen megtáncoltatták ugyan a csónakot, de derekasan állta a rohamot, amint azt építője ígérte, engedelmeskedve a varázsszélnek, mint akármelyik varázslatból szőtt hajócska a kútfői időkben.

Kóbor egész délelőtt csak akkor nyitotta szóra a száját, amikor a szélgerjesztő igézetet vagy a vitorlát szilárdító bűvöletet kellett újraéleszteni, így hát Bükköny tovább szunyókált, bár kényelmetlenül kucorogva a csónak farában. Délben ettek pár falatot. Kóbor szűkmarkúan osztotta ki az ételt, ami nyilvánvaló baljós előjel volt, de mindketten megjegyzés nélkül rágcsálták el a szelet sózott halat és a pogácsadarabot.

Egész délután hasították tovább a hullámokat kelet felé, sohasem lanyhuló iramban, hátra se pillantva. Egyszer csak Kóbor a következőt kérdezte:

— Te kiknek hiszel, azoknak-e, akik szerint a Külső-peremvidékeken túl csak üres, puszta tenger húzódik, vagy azoknak, akik úgy vélik, a világ túlsó felén végtelen sok, még fel nem fedezett föld s sziget terül el?

— Ezúttal azokkal értek egyet — felelte Bükköny —, akik szerint a világnak csak egyetlenegy lapja van, s aki túlságosan a szélére merészkedik, az könnyen leeshet róla.

Kóbor nem mosolygott ezen; semmi jókedv nem maradt benne.

— Ki tudja, mit talál az ember odakünn? Minekünk, szárazföldhöz s tengerhez szokott halandóknak sejtelmünk se lehet róla.

— Akik megpróbálták kideríteni, nem tértek vissza többé. S hajók sem jártak minálunk ismeretlen földrészekről soha.

Kóbor nem felelt.

Egész nap, egész éjszaka vágtattak az óceán hatalmas áramlatain kelet felé a mágia lankadatlan szelétől hajtva. Alkonyattól a hajnali szürkületig Kóbor őrködött, mivel még mindig erőteljesebb volt az erő, mely vonzotta vagy inkább vezérelte az éjszaka sötétjében. Fáradhatatlanul meredt előre, pedig holdfény híján semmi egyebet nem látott, mint a festett szemeket a csónak világtalan orrán. Virradatra sötét arca szürke lett a kimerültségtől, s a hidegtől úgy meggémberedett, hogy alig tudott elnyújtózni, hogy pihenjen. Odasúgta Bükkönynek:

— Tartsd a nyugati varázsszelet, Esztariol! — azzal álomba merült.

A napkeltéből semmi sem látszott, mert eleredt az eső, s északkelet felől a csónak elejét paskolta. Nem vihar volt, csak a szokásos hosszú, hideg téli zivatar. Hamarosan minden átnedvesedett a nyitott csónakban, nem segített a kanavásztakaró sem; Bükköny is úgy érezte, mintha csontig átázott volna, Kóbort pedig reszketés rázta álmában. Barátját s talán magát is megsajnálva Bükköny megkísérelt kissé elfordulni az őket szakadatlanul s könyörtelenül püfölő záporesőtől. Idővető varázslatának azonban — noha Kóbor utasítására a varázsszél erejét s egyenletességét fenn tudta tartani — nem volt semmi foganatja ily távol a szárazföldtől, s a nyílt tengeri szél fittyet hányt a parancsának.

Enyhe félelem költözött ettől Bükköny szívébe, s azon kezdett tanakodni, vajon mennyi varázsereje marad neki is meg Kóbornak is, ha egyre csak távolodnak az emberlakta vidékektől.

Éjjel megint Kóbor őrködött, s egész éjszaka kelet felé haladtak. A következő reggelen a világszél lanyhult egy kissé, s a nap szeszélyesen ki-kisütött; a hömpölygő tengerár azonban oly óriási hullámokat vetett, hogy a Messzilátónak egészen megdőlve, mintha hegyeket mászna, kellett a hullámok hátára felkapaszkodnia, majd hirtelen alábuknia a hullámvölgyekbe, aztán újra fel, újra le, vég nélkül.

E nap estéjén Bükköny törte meg a hosszú csöndet.

— Barátom — szólt —, mondád, bizton földet érünk egykor. Látomásod nem vonom én egy csöppet sem kétségbe, de eszembe jutott, hátha becsap, félrevezet téged ez az árny, amit követsz, s oly messzire csábít az óceán mélyére, ahová embernek mennie már nem lenne szabad. Hiszen ismeretlen vizeken hatalmunk elváltozhat, megcsappanhat. Egy kísértet meg se nem fárad, se nem éhezik, se meg nem fullad.

Egymás mellett ültek az evezőspadon, Kóbor mégis mintha irdatlan messzeségből, feneketlen szakadékon át tekintett volna a barátjára. Szeme fénye megtört, s a válasz nehezen szakadt ki belőle. Végre kinyögte:

— Esztariol, közeledünk.

Bükköny nyomban tudta, hogy igazat szól. Igen megrémült. Kezét mégis Kóbor vállára téve annyit mondott csak:

— Ha így van, akkor jól van.

Éjszaka megint Kóbor őrködött, nem bírván aludni a sötétben. Nem aludt azután sem, hogy a harmadik nap felvirradt. Továbbra is száguldottak megállíthatatlanul, könnyed és rettenetes iramban a hullámokon, s Bükköny bámulattal figyelte, mily roppant erővel szítja még most is Kóbor óráról órára a varázsszelet itt künn a Nyílt-tengeren, hol Bükköny magát már egészen erőtlennek s elveszettnek érezte. Csak mentek, mentek mindegyre előre, Bükköny már el is képzelte, mint fog Kóbor állítása beigazolódni, amikor átlendülnek keleten a napvilág kapuin s túl azon is, hol a tengerek erednek. Kóbor a csónak orrában kuporgott, s nézett előre, mint mindig. Most azonban nem az óceánt figyelte, vagy legalábbis nem azt az óceánt, amit Bükköny látott, e roppant, hömpölygő víztömeget az égbolt kupolája alatt. Kóbor szeme feketeséget látott, a szürke tengerre és a szürke égre ráboruló, egyre sűrűsödő s terjedő sötét fátylat. Bükköny ebből semmit sem érzékelt, csak amikor a barátja arcára tekintett, pillantotta meg ő is a rajta tükröződő sötétséget. A csónak rohant tovább. S akkor mintha kettéváltak volna, noha ugyanabban a csónakban ültek, s ugyanaz a szél hajtotta őket előre: Bükköny ment tovább keletnek e világ tengerén, Kóbor pedig átsiklott egy másik világba, hol nem volt se kelet, se nyugat, se napkelte, se napnyugta, s csillagok sem ragyogtak.

Akkor Kóbor hirtelen talpra szökkent a csónak orrában, és hangosan felkiáltott. A varázsszél elült. A Messzilátó elveszítette a sebességét, s mint valami apró szálka sodródott föl-le a toronymagas, háborgó hullámokon. Noha megveszekedetten tombolt az északi szél, a barna vitorla csüggedten, lazán lógott. A csónak meg csak hányódott ide-oda az ár lomha hömpölygését követve, irányát vesztve.

Kóbor megszólalt:

— Vond le a vitorlát — mire Bükköny serényen engedelmeskedett, Kóbor pedig közben kioldotta az evezőket, bedugta a nyílásokba, és nekifeszült az evezésnek.

Bükköny, ki csak az emelkedő-süllyedő hullámokat látta körös-körül mindenütt, nem értette, miért kellett evezéshez folyamodniuk, de várt, míg aztán hamarosan fel nem fedezte, hogy a világszél süvöltése tompább, a hullámzás pedig enyhébb lett. A csónak bukdácsolása is szelídebbé vált, s végre úgy tűnt, előresiklik Kóbor erős evezőcsapásainak köszönhetően a szinte elnyugodott vízfelületen, mintha körülzárt öbölbe kerültek volna. S bár Bükköny nem látta, amit Kóbor — ki folyton-folyvást hátratekingetett valamire, ami a csónak előtt kellett hogy legyen —, a mozdulatlan csillagok alatt elnyúló sötét lankákat, varázslószeme azért kezdte már kivenni a csónak körül a hullámvölgyekben felgyűlő sötétséget, s észrevette, hogy a fodrozódó hullámok szépen elsimulnak, mintha homokos meder fölött siklanának.

Ha ez bűvös káprázat volt, hihetetlenül erősnek kellett lennie: szárazföldnek tüntette fel a Nyílt-tengert. Bükköny összeszedve minden bátorságát és eszét, elkezdte mondani a feltáró rigmust, ügyelve minden óvatosan kiejtett szótagnál, hogy történik-e valami változás vagy torzulás a mélységes óceán eme különös sekéllyé válását, kiszáradását eredményező látomásban. De semmi sem történt. A varázsigéinek talán itt nem volt semmi erejük, s lehet, hogy egyébként is csak a maga látomására lettek volna hatással, s nem az itt működő mágikus hatalomra. Vagy lehet, hogy mégsem káprázat ez az egész, és valóban a világ végére érkeztek.

Kóbor semmi mással nem törődve evezett, egyre lassabban immár, hátra-hátratekintve, csatornák, zátonyok és sekélyesek között kanyarogva, melyeket csak az ő szeme látott. A csónak megremegett, ahogy a gerince feneket ért. Feneketlen mélység kellett, hogy legyen alattuk, a csónak mégis szárazra futott. Kóbor behúzta az evezőket, de zörgésük rettenetes volt, hiszen semmilyen más hang nem hallatszott. Elnémult a víz, a szél, a fa és a vitorla hangja, elveszett egy talán örökké tartó, mélységes mély csöndben. A csónak nem mozdult. A tenger homályos, dermedt homokká változott. Semmi sem mozdult, sem a sötét égen, sem ezen a valószínűtlen szárazföldön, mely körös-körül, ameddig a szem ellát, a sűrűsödő sötétségbe veszvén elterült.

Kóbor felállt, és botját megmarkolva könnyedén átlépett a csónak peremén. Bükköny várta a csobbanást, hogy alámerül a tengerben, amely bizonyos, hogy ott volt e mögött a vizet, eget és fényt eltakaró, száraz és homályba vesző lepel mögött. De a tenger eltűnt. Kóbor ellépett a csónaktól. A sötét homokban kirajzolódtak lábnyomai, s léptei alatt homok súrlódását lehetett hallani.

Botja fényleni kezdett, de nem lidércfényt, hanem éles, fehér ragyogást árasztott magából, s hamarosan oly tündöklően világított, hogy ujjain is átvöröslött a bot izzása.

Kóbor ellépdelt a csónaktól, irány nélkül. Irány nem létezett, sem észak, sem dél, sem kelet, sem nyugat, csak valami felé vagy attól el.

A bámuló Bükkönynek úgy tűnt, mintha valami óriási, lassan mozgó csillag haladna a sötétségben, amely körül még sűrűbb, feketébb sötétség gyűlt össze. Észrevette ezt Kóbor is, ki egyre csak előrenézett, át a fényességen. Kis idő múlva egyszer csak a fénykör halovány, legtávolabbi szélében megpillantott egy árnyat, mely a homok felett őfelé közeledett.

Először alaktalan volt, aztán hogy közelebb ért, emberi kinézetet öltött. Ősz hajú, zord öregembernek tűnt, de alighogy Kóbor apjára, a bronzkovácsra ismert benne, máris fiatal emberré változott: Jáspissá. Jáspis pökhendi, jóképű ifjú arcát, ezüstcsatos szürke köpönyegét s merev lépteit látta az alakban viszont, ki tekintetét gyűlölködve szegezte reá a sötét légen át. Kóbor nem állt meg, csak lelassította lépteit, s botját kissé magasabbra emelte. A bot felragyogott, fényében lehullott Jáspis külsője az alakról, s helyette Tarpáni közeledett tovább feléje. Tarpáni arca azonban püffedt volt, és fakó, mint egy vízbe fúlt emberé, s kezével furcsán intett, mintha hívná Kóbort. Ő azonban most sem állt meg, csak haladt előre, pedig már csak pár méter választotta el őket. Akkor a lény váratlanul teljesen elváltozott, kiterjeszkedett kétfelé, mintha óriási, keskeny szárnyakat növesztett volna, s közben vonaglott, dagadt, zsugorodott. Kóbor egy pillanatra meglátta Szighor fehér arcát, majd két kimeredő, zavaros szemet, aztán hirtelen egy eltorzult ajkú, rémületbe merevedett arcot — hogy emberé vagy szörnyetegé, azt nem tudta —, melynek a szeme helyén feneketlen fekete üresség nézett vissza rá két lyukon.

Kóbor ekkor magasra tartotta a botját, amely oly elviselhetetlenül vakító fényt, fehéren izzó, éles ragyogást árasztott magából, hogy megszaggatta, térdre kényszerítette még ezt az ősi sötétséget is. Ebben a fényességben minden alak lehullott a Kóbor felé közeledő rémségről. Összezsugorodott, összetöpörödött s elfeketedett, majd négy rövid, karmos lábán kúszott tovább a homokon. Még mindig jött, egyre Kóbor felé, feltartva ajak, fül és szem nélküli undorító, ocsmány pofáját. Amikor összeértek, a szörny egészen fekete lett a körülötte ragyogó fényességben, s akkor felágaskodott. A mérhetetlen csöndben szembetalálkozott az ember és az árny, s mindkettő megállt.

A végtelen csöndet megtörve akkor felkiáltott Kóbor, hangosan és tisztán, kimondva az árny nevét, s ugyanabban a pillanatban az árny is kimondta ajak és nyelv nélkül is ugyanazt a szót: Kóbor. A két hang egy hang volt.

Kóbor kinyújtotta a kezét, eldobta a botját, s megragadta az árnyat, a feléje nyúló saját, fekete önnönmagát. A fény és a sötétség összecsapott, egymásba olvadt, eggyé vált.

A messziről rémülten figyelő Bükköny a szürke homályon át azt látta, hogy Kóbor elbukott, ugyanis a tiszta ragyogás elhalványult, megfakult. Harag és elkeseredés töltötte el, kiugrott a csónakból, hogy barátja segítségére siessen, vagy vele együtt pusztuljon, s futni kezdett a homokon az üres félhomályban a kihunyó, halvány fénysugár felé. Rohanás közben lába belesüppedt a homokba, úgy evickélt benne, akár a folyós futóhomokban vagy akár egy sodró erejű áradatban, mígnem egy irgalmatlan erejű robaj kíséretében ragyogó nappali fényességgel, keserves, dermesztő téli hideggel és keserű tengeri só ízével helyrezökkent a világ, s Bükköny hirtelen az igazi, élő tengervízben kapálódzott tovább.

Mellette ott táncolt a csónak üresen a szürke hullámokon. Bükköny semmi egyebet nem látott maga körül; a tarajos hullámok szembefröcskölték, elvakították. Nem lévén jó úszó, nagy nehezen visszaevickélt a csónakhoz, és belekapaszkodott. Köhögve s a hajából csurgó vizet törölgetve kétségbeesetten tekingetett körbe-körbe, mindenfelé. Végre észrevett valami sötét dolgot a vízen jó messze, ott, ahol ezelőtt homok volt, most pedig háborgó hullámok. Rávetette magát az evezőkre, és rettentő igyekezettel a barátjához evezett, majd elkapva Kóbor karját, besegítette, rángatta őt a csónakba.

Kóbor kábult volt, tekintete merev, mintha semmit sem látna, de semmi sérülés nem látszott rajta. Botját, a fekete tiszafa botot, melyből minden izzás eltűnt, a jobb kezében markolta, semmi kincsért el nem eresztve. Nem szólt egyetlen szót sem. Elcsigázottan, átázva és remegve hevert az árboc mellé roskadva, egy pillantást sem vetve Bükkönyre, ki felvonta a vitorlát, és az északkeleti szélbe fordította. Semmit sem érzékelt a világból mindaddig, amíg egészen elöl az útvonaluk fölött, a sötét ég tengerén, amerre a nap alábukott, fel nem tűnt a hosszúkás felhők között egy tiszta, kékes fényű öbölben az újhold ezüstös, sápadt sarlója, mely a ragyogó nap fényét tükrözte vissza a sötétségbe burkolózó óceánra.

Kóbor felemelte az arcát, és rámeredt a nyugati égen függő messzi, tündöklő holdsarlóra. Sokáig nézte mereven, majd felállt, kiegyenesedett, s két kézzel úgy emelte föl a botját, mint harcosok a hosszú lándzsájukat. Körülhordozta a tekintetét az égen, a tengeren, a barna, dagadó vitorlán s barátja arcán.

— Esztariol — szólalt meg végre —, látod, sikerült. Vége már. — Felnevetett. — A seb begyógyult, újra egészséges vagyok, és szabad. — Aztán botjára hajtva a fejét zokogni kezdett, akár egy gyermek.

Egészen eddig a pillanatig Bükköny riadt aggodalommal leste minden mozdulatát, hisz nem tudhatta biztosan, mi zajlott le a sötétség földjén. Kételkedett, vajon Kóbor ül-e valóban mellette a csónakban, és órákig ugrásra készen állt, hogy ha kell, feltépje a horgonnyal a csónak palánkját, s elsüllyessze a tenger közepén, inkább, mint hogy Óceánföld kikötőibe vigye a Kóbor alakját, külsejét magára öltött rémséges szörnyeteget.

Ám amikor meghallotta barátja szavait, kételye szertefoszlott. Kezdte már érteni az igazságot, hogy Kóbor se el nem bukott, se győzelmet nem aratott, hanem azzal, hogy halála árnyékát a maga nevén szólította, magát tökéletes egésszé kovácsolta: emberré, ki egészen ismervén önnön igaz valóját, más hatalmat maga fölött nem fogad el, csakis saját magát, s aki ennélfogva életét magáért az életért éli, nem pedig a rombolás vagy fájdalom vagy gyűlölködés vagy a sötét erők szolgálatában. Az Éa teremtésében, a legősibb énekben az áll: „Csak csöndben a szó, csak éjben a fény, csak elmúlásban a lét: sebes röptű sólyommadár a tiszta égen át.” E dalt Bükköny harsogva énekelte immár, hogy a csónakot nyugat felé kormányozta, háttal a hideg téli szélnek, mely a Nyílt-tenger végtelen sötétségéből áradt utánuk.

Kétszer nyolc nap vitorlázás után pillantották meg először a szárazföldet. Sokszor kellett addig bűvös igékkel édesített tengervízzel feltölteniük a vizestömlőket; halásztak is, de még a halászok rigmusaival is csak szerény zsákmányra tettek szert, ugyanis a Nyílt-tenger halai nem tudták, milyen néven hívják őket, s a mágiával mit sem törődtek. Amikor már semmi ennivalójuk nem maradt, csak néhány darabka füstölt hús, Kóbornak eszébe jutott Árnika meg amit akkor mondott, amikor a tepsiből elcsent egy pogácsát, hogy mennyire bánni fogja majd a lopását, amikor a tengeren éhség tör reá; a szeme is kopogott Kóbornak az éhségtől, az emlék mégis jókedvre derítette. Árnika ugyanis azt is megmondta, hogy mindketten, a bátyja is és ő is hazatérnek majd.

A varázsszél révén csak három napig tartott az útjuk kelet felé, haza, nyugat felé azonban tizenhat napig hajóztak. Soha senki nem tért még vissza ily nagy útról a Nyílt-tengerről, mint a két ifjú varázsló, Esztariol és Kóbor, télen, enyészőkor, nyitott halászcsónakjukon. Nem rontottak rájuk nagy viharok, s szépen, egyenletesen haladtak a tájoló és az iránycsillag, a Vértes Vándor segítségével, a kifelé tartó úthoz képest némileg északnak tartva. Így tehát nem Végörvénybe mentek vissza, hanem Vérteszk és Bög között — azokból mit sem látva — húztak el, s legelőször Rézgás sziget legdélibb partfokát pillantották meg, mint szárazföldet. A parti szirtek mint valami hatalmas erődítmény falai magasodtak a hullámok fölé. A hullámtörők felett tengeri madarak köröztek vijjogva, s az apró falvak tüzeinek kékes füstjét a szellők libegtették tova.

Harishig innen már nem tartott sokáig az út. Az izméri kikötőbe egy csendes, sötét estén, havazás előtt futottak be. Kikötötték a Messzilátót, csónakjukat, amellyel eljutottak a halál birodalmának partjaira meg vissza, s a keskeny utcákon felballagtak a varázsló házához. Szívük repesett a boldogságtól, amikor beléptek az otthon barátságos, békés melegébe, s Árnika örömujjongással röpült az üdvözlésükre.

Ha a harishi Esztariol ígéretéhez híven költött is éneket Kóbor eme legelső nevezetes tettéről, az bizonyára elveszett. A Keleti-peremvidéken regélnek azonban egy csónakról, amely többnapi hajóútra mindenféle tengerparttól a feneketlen óceán közepén szárazra futott. Harishon azt beszélik, Esztariol volt ez a hajós, Tok szigeten meg úgy mondják, két halász volt, kiket vihar sodort ki messze a Nyílt-tengerre, Horoshon azonban a mese úgy szól, hogy egy horoshi halász megfeneklett a láthatatlan homokpadon, s még most is ott bolyong. Íme, csupán néhány legendatörmelék maradt az árnyról szóló históriából, melyek mint az uszadékfa sodródtak szigetről szigetre az évek hosszú folyamán. A Kóbor tetteiben azonban említés sincs erről az útról, sem Kóbornak az árnnyal való találkozásáról, vagyis mielőtt sértetlenül megjárta a Sárkányok Útját, visszahozta Vandór-Akbé gyűrűjét az Atuáni Sírokból Enyhelyre, és végül visszatérve Kútfőre a világ összes szigetének főmágusává lett.