A Szigetvilág varázslója

NEGYEDIK FEJEZET Az árny elszabadul

Azon a tavaszon Kóbor nemigen látta sem Bükkönyt, sem Jáspist, mivel azok varázslók lévén, már a rendtudómesternél tanultak a Lappang-liget titkos rejtekén, ahová diák nem tehette be a lábát. Kóbor a Nagy Házban maradt, és a mesterektől az olyan varázslók által gyakorolt praktikákat tanulta, akik varázshatalommal rendelkeztek ugyan, de varázsbottal nem, tehát széltámasztást, idővetést, megidézést és megigézést, valamint a varázskovácsok, varázsművesek, krónikások, dalnokok, javasemberek és gyógyfüves doktorok tudós isméit. Éjszakánként, hálócellája magányában, lámpás vagy gyertya helyett lidércfénnyel világítva olvasgatta Kóbor az újabb rúnákat és az Éa rúnáit, melyek a főbb varázsigékben használatosak. Könnyedén elsajátította mindeme tanokat, s a diákok közt az a szóbeszéd járta, hogy ez meg ez a mester a gonti fiút tartotta a legélesebb eszű diáknak, aki Kútfőn valaha is tanult —, a pomatról pedig azt mesélték, hogy bizonyára elvarázsolt szellem, aki bölcsességeket suttog Kóbor fülébe, s még azt is mondták, hogy a főmágus hollója „leendő főmágus”-nak szólította Kóbort annak megérkezésekor. Társai többsége azonban — akár hitte, akár nem ezeket a történeteket, s függetlenül attól, hogy kedvelte vagy nem Kóbort — csodálattal adózott neki, és lelkesen követte, amikor — nagy ritkán — féktelen kedve elkapta, és élükre állva beszállt hancúrozásaikba a mind hosszabbra nyúló tavaszi alkonyatokon. Legnagyobbrészt azonban telve volt munkával, gőggel és indulattal, s elhúzódott tőlük, minthogy Bükköny távol volt, nem volt köztük egy barátja sem, s nem is óhajtotta, hogy legyen.

Tizenöt évesen túl fiatal volt még, hogy beleártsa magát a varázsbotot hordó mágusok vagy varázslók magasztos tudományába, de oly gyorsan elsajátította az összes szemfényvesztő mutatványt, hogy az elvarázsolómester, aki maga is ifjú ember volt, hamarosan külön kezdett vele foglalkozni s feltárni előtte az átváltoztatás igazi varázsigéit. Elmagyarázta, hogyan kell — ha valamit véglegesen mássá akarunk változtatni — azt újra meg újra a nevén szólítani, amíg csak a varázslat tart, és azt is elmondta, hogy minő hatással van ez az elvarázsolt valamit körülvevő dolgok nevére és mivoltára. Beszélt az átváltozás veszedelmeiről is, főként arról, amikor a varázsló más alakot ölt, s ezáltal ki van téve annak, hogy a saját varázslata fogva tartja. Az ifjú mester apránként, felbuzdulva tanítványa megbízható felfogóképességén, mind mélyebben avatta be őt e misztériumokba. Először csak egy, aztán még egy nagy erejű átalakító varázsigét tanított meg neki, s kezébe adta az Átváltozások Könyvét. S mindezt a főmágus tudta nélkül cselekedte, meggondolatlanul, de nem látott semmi rosszat benne. Kóbor most már a megidézőmesternél is végzett tanulmányokat, ám ő szigorú aggastyán volt, akit az általa oktatott komoly és nyomasztó tudományok igen rideggé tették. Káprázatkeltéssel nem foglalkozott, csak igazi mágiával, olyanfajta energiák keltésével, mint fény és hő, oly erővel, mint amely a mágnest vonzza, s olyanokkal, amelyeket súlynak, formának, színnek, hangnak nevezünk; valódi, roppant és mérhetetlen erőkkel tehát, amelyek a világegyetemet uralják, s amelyeket ember sem kimeríteni, sem az egyensúlyából kibillenteni nem képes. Az idővető és a tengertudor szelet és vizet befolyásoló mesterkedései már ismertek voltak diákjai előtt, de azt ő mutatta meg nekik, hogy az igazi varázsló miért csak szükség esetén használja ezeket a bűvös fogásokat. E földi erők megidézése ugyanis magának a földnek a megváltozását eredményezi, aminek azok alkotórészei.

— A Kútfő fölé hívott eső Rosszánra aszályt hozhat — mondta —, s a Keleti-peremvidéken előidézett szélcsend nyugaton vihart és rombolást okozhat, ha nem tudod, miként bánj velük.

Az olyan mutatványokról, mint például a valódi dolgok és élő emberek elővarázsolása, a holtak szellemének feltámasztása vagy a Láthatatlan segítségül hívása, amelyek pedig egy megidézőmester tudásának és egy mágus hatalmának a csúcsát jelentik, alig tett említést a mester. Egyszer-másszor Kóbor megpróbálta rábírni, hogy beszéljen egy keveset az ilyen misztériumokról, de a mester hallgatásba burkolózott, s csak bámult rá hosszan és komoran, mígnem Kóbort szorongó érzés kerítette hatalmába, és elnémult.

Néha bizony akkor is rátört a szorongás Kóborra, amikor a megidézőmester amolyan enyhébb varázslatokat végeztetett vele. Voltak bizonyos rúnák a Tudós Könyv bizonyos oldalain, amelyek ismerősnek tűntek, de sehogyan sem tudott visszaemlékezni, melyik könyvben látta azokat. Voltak bizonyos rigmusok, amiket a megidéző varázsigékkel együtt kellett kimondani, de igen nehezére esett. Az ilyen szavak egy pillanatra minduntalan árnyakat juttattak az eszébe, sötét szobát, zárt ajtót és a szegletből feléje nyúló kísérteteket. Sietve söpörte félre az efféle gondolatokat és emlékeket, s olvasott tovább. A rettegésnek és borúnak eme pillanatai, győzködte magát Kóbor, tudatlanságának lehettek csupán szellemképei. Minél többet fog tudni, annál kevesebb oka lesz félni, míg végül varázslóként, ereje teljében, semmitől nem kell majd félnie, semmitől az égvilágon.

A nyár második havában újfent összegyűlt az egész iskola a Nagy Házban, hogy megüljék a Holdéj és a Hosszú Tánc ünnepét, amely, mivel a két alkalom azon az éven egybeesett, egyetlen, két éjszaka hosszat tartó ünnepség lett. Ily eseményre ötvenkét évente egyszer kerül sor. Az első éjjelen, az év legrövidebb teliholdas éjjelén, szünet nélkül szóltak a flóták kint a mezőkön. Alkány keskeny utcáit dobosok és fáklyások lepték el, s nótaszó áradt a Kútfői-öböl holdfényes víztükre fölé. Másnap pirkadatkor kútfői dalnokok rázendítettek Vandór-Akbé tetteinek hosszú énekére, mely elregéli Enyhely fehér tornyainak építését és Vándor-Akbénak az ősrégi Éa szigetéről tett utazásait keresztül az egész Szigetvilágon, míg el nem érkezett a világ végére, a Nyugati-peremvidéknek és a Nyílt-tertgernek is a legszélére, ahol összetalálkozott az Orm nevű sárkánnyal; csontjai, összezúzott vértje a sárkány csontjaival elvegyülve hevernek az elhagyatott Magador partjain, de Enyhely legmagasabb tornyára kitűzött pallosa ma is vörösen izzik a Legbenső-tengerbe lenyugvó alkonyi nap fényében. Az ének végeztével kezdetét vette a Hosszú Tánc. Polgárok, mesterek, diákok és földmívesek, férfiak és asszonyok mind együtt ropták a táncot Kútfő összes utcáján, le egész a tengerpartig a fülledt, poros homályban, dobszóra, sípok és furulyák hangjára. Csak táncoltak, bele egyenest a tenger vizébe a hold egy éjszaka óta kitelt tányérja alatt, s a muzsikát elnyomta a hullámtörők harsogása. Amint keleten megjelent a hajnal pírja, visszaballagtak mindnyájan a partra és az utcákra. A dobok elnémultak, csak a flóták éles hangja szólt halkan. Így ment ez aznap éjjel a Szigetvilág minden földdarabkáján: táncban és zenében egyesültek a tengerben szétszóródott szigetek.

Hogy a Hosszú Táncnak vége lett, az emberek többsége a napot átaludván este gyűlt össze megint falatozni, iszogatni. Egy fiatalokból álló csoport, diákok és varázslók, kihordták estebédjüket a refektóriumból a Nagy Ház egyik udvarára, hogy magukban lakmározzanak. Ott volt Bükköny, Jáspis és Kóbor meg hat-hét másik fiú, azonkívül néhány, rövid időre elengedett fiatalabb legényke a Magányos Toronyból, ugyanis ez az ünnepség még Kurremkarmerrukot is kicsalta odújából. Nagy lakomát csaptak, nevetgéltek, és puszta csintalanságból olyan bűvésztrükkökkel szórakoztatták magukat, melyek egy királyi udvarhoz is méltók lettek volna. Az egyik fiú száz meg száz, színes ékszerként tündöklő lidércfénycsillagból szőtt finoman remegő hálót maguk és az igazi csillagok közé, kivilágítva velük az egész udvart; két másik fiú tekét játszott zöld tüzű golyókkal és ide-oda szökkenő, pattanó tekebábokkal, miközben Bükköny keresztbe vetett lábbal, sült csirkét rágcsálva, ég és föld között lebegve ücsörgött. Az egyik kisebb legényke megkísérelte lerángatni őt, de Bükköny följebb emelkedett kissé, csak hogy el ne érje, s huncut mosollyal üldögélt tovább a levegőben. Hébe-hóba elhajított egy-egy csirkecsontot, melyek bagollyá válva, huhogva szálltak a csillagfényháló felé. Kóbor kenyérmorzsából varázsolt nyilakat röppentett utánuk, s az eltalált madarak lehullván a földre ismét csonttá és morzsává váltak, miután elmúlt a káprázat. Kóbor ugyancsak megpróbálta követni Bükkönyt fel a levegőbe, de a mutatvány lényegét nem ismervén, csapkodnia kellett a karjával, hogy lebegni tudjon, mire a többiek kikacagták ügyetlen röpködését és hadonászását. A mulatság kedvéért Kóbor tovább bohóckodott, együtt hahotázva a többiekkel, mivelhogy e két hosszú, tánccal, zenével és bűvészkedéssel töltött holdfényes éjszaka után olyan bolondos és féktelen jókedvre derült, hogy bármire kapható lett volna. Végre aztán könnyedén leereszkedett közvetlen Jáspis mellé. Jáspis azonban, ki hangosan nem nevetett soha, e szavakkal lépett odébb:

— Lám, a karvaly, aki nem tud repülni…

— Hát a jáspis drágakő-e? — fordult felé Kóbor vigyorogva. — Ó, varázslók gyöngye, ó, Enyhely ékköve, mutasd szikrázó fényedet!

A csillagokat gyújtó ifjú leküldött egy szikrát Jáspis feje fölé, hogy ott ragyogjék, villóddzék. Jáspis a homlokát ráncolva, de azért nem olyan hűvösen, mint szokta, egyetlen intéssel kioltotta a fényt.

— Torkig vagyok a diákokkal, a ricsajjal meg ezzel az egész ostobasággal — vetette oda.

— Kezdesz korosodni, barátom — szólt le Bükköny a magasból.

— Ha csönd és komor magány a szíved vágya — jegyezte meg az egyik diákgyerek —, a Toronyban mindenkor megtalálod.

Kóbor megkérdezte tőle:

— Mi után vágyakozol hát, Jáspis?

— Én a magamfajták társaságát keresem — felelte amaz. — Gyere, Bükköny. Hagyjuk a növendékeket, hadd űzzék kisded játékaikat.

Kóbor szembefordult Jáspissal.

— Ugyan mivel több a varázsló a tanítványnál? — kérdezte nyugodt hangon ugyan, de a többiek hirtelen elnémultak, oly élesen és tisztán csattant mindkettejük hangsúlyában az indulat, mint hüvelyéből kiröppenő kardpenge sikkanása.

— Hogy erő lakozik benne — felelte Jáspis.

— Az én erőm akármilyen téren felveszi a versenyt a tiéddel.

— Ez kihívás akar lenni?

— Az, kihívás.

Bükköny lehuppant a földre, és zord ábrázattal közéjük lépett.

— Jól tudjátok, hogy varázslatokkal párbajoznunk tilos. Hagyjátok abba!

Kóbor és Jáspis szótlan álltak, minthogy valóban tudták a kútfői törvényt, s azt is tudták, hogy Bükkönyt a szeretet vezérelte, míg őket a gyűlölet. Dühüknek áradása megtorpant ugyan, de le nem lohadt. Jáspis félrehúzódva kissé, hogy csak Bükköny hallja, rideg mosollyal megjegyezte:

— Azt ajánlom, figyelmeztesd újra a kecskepásztor barátodat a törvényre, az ő érdekében. Láthatóan duzzog. Csodálom, hogy tényleg azt képzelte, elfogadom a kihívást tőle, aki bűzlik a kecskéktől, és aki tanítvány létére nem ismeri az első átváltozómutatványt.

— Tudod is te, Jáspis, hogy én mit tudok! — felelte Kóbor.

Egy szemvillanásnyi időre egy szó, egy hang nélkül Kóbor eltűnt a szemük elől, s ahol addig állt, jókora, lebegő sólyommadár termett elé, görbe csőre vijjogásra nyílt. Az egész egy pillanatig tartott, miután Kóbor ismét ott állt a lobogó fáklya fényében, komor pillantását Jáspisra szegezve.

Jáspis döbbenten hátrahőkölt, de aztán vállrándítva ennyit mondott:

— Bűvésztrükk.

A többiek felmordultak.

— Nem bűvésztrükk! — tiltakozott Bükköny. — Igazi átváltozás volt. És elég is. Hallgass ide, Jáspis…

— Elég bizonyíték arra, hogy a mester háta mögött, lopva bepillantott az Átváltozások Könyvébe. No és? Rajta, kecskepásztor! Kedvemre való ez a csapda, amit tenmagadnak állítottál. Minél inkább törekszel velem egyenrangúnak mutatni magadat, annál inkább kiderül, valójában mi vagy.

Erre Bükköny elfordult Jáspistól, és nagyon szelíden így szólt Kóbornak:

— Karvaly, legyen eszed, hagyd ezt abba… Jöjj velem…

Kóbor mosolyogva barátjára tekintett, s csak ennyit mondott:

— Vigyáznál egy kis ideig Mókra? — Azzal Bükköny kezébe adta az aprócska pomatot, mely szokás szerint a vállán utazott. Az meg, noha Kóboron kívül soha senkinek nem engedte, hogy hozzáérjen, most elfogadta Bükkönyt, s a karján felkapaszkodva a vállára telepedett, le sem véve csillogó, nagy szemét gazdájáról.

— Lássuk hát — fordult Jáspishoz változatlanul nyugodt hangon Kóbor —, mivel szándékozol bebizonyítani, hogy különb vagy nálam?

— Nekem ahhoz semmit sem kell tennem, kecskepásztor. Ám legyen. Adok neked lehetőséget, alkalmat. Az irigység úgy rág téged bévül, mint féreg az almát. Eresszük hát ki azt a férget. Egyszer a Kútfő-hegyen azzal hencegtél, hogy a gonti varázslók nem játszadoznak hiába. Gyere, menjünk fel a Kútfő-hegyre, ott megmutathatod, mivel foglalatoskodnak helyette. Azután pedig, esetleg, tartok neked egy kis bemutatót varázslásból.

— Helyes, kíváncsian várom — felelte Kóbor. A fiatalabb fiúk, akik már hozzászoktak, hogy a lekicsinylés vagy sértés legkisebb jelére Kóborból fenyegető indulat robban elő, most elcsodálkoztak hűvös magatartásán. Bükköny nem csodálkozva, inkább növekvő rémülettel figyelte őt. Megpróbált ismét közbelépni, de Jáspis rászólt:

— Bükköny, te ne avatkozz bele! Lássuk, kecskepásztor, mire használod a kapott alkalmat. Mit mutatsz, látomást, tűzlabdát vagy rühes kecskéket kuruzsló bűbájt?

— Mit kívánsz, mit tegyek, Jáspis?

Az idősebb fiú megrántotta a vállát.

— Bánom is én! Idézz meg egy lelket a túlvilágról.

— Megteszem.

— Nem teszed meg! — meredt rá Jáspis, fellobbanó gyűlölete hirtelen átcsapván megvetésén. — Nem fogod megtenni! Nem tudod! Kérkedj csak, kérkedj…

— A nevemre esküszöm, megteszem!

Egy pillanatig tökéletesen mozdulatlanul álltak mindnyájan.

Kóbor kitépve magát Bükköny kezéből, aki erőnek erejével vissza akarta tartani, kisietett az udvarból, hátra se tekintett. A magasban villódzó lidércfények kihunytak, lelohadtak. Jáspis tétovázott egy pillanatig, aztán követte Kóbort. A többiek pedig némán, kíváncsian és riadtan szállingóztak utánuk.

A Kútfő-hegy meredek oldalai feketén magasodtak előttük a holdkelte előtti nyári éjszakában. A hegy jelenléte, melyen oly sok csoda megesett már, súlyos teherként nehezedett reájuk. Ahogy haladtak fel a kaptatón, eszükbe jutott, mily mélyre nyúlnak a hegy gyökerei, mélyebbre a tenger tükrénél, le egészen a világ közepének ősi, titokzatos és fénytelen poklába. A keleti lejtőn megálltak. A hegygerinc fekete gyeptakarója fölött csillagok ragyogtak. Szellő se rezdült.

Kóbor néhány lépéssel feljebb kapaszkodott, el a többiektől, majd hátrafordulva csengő hangon megszólalt:

— Jáspis! Kinek a lelkét idézzem meg?

— Akiét akarod. Egy sem fog hallgatni rád! — Jáspisnak enyhén remegett a hangja, az indulattól talán. Kóbor halkan, gúnyosan megkérdezte:

— Csak nem félsz?

Ha válaszolt is Jáspis, Kóbor már nem figyelt reá. Nem is törődött már Jáspissal. Most, hogy a Kútfő-hegyen álltak, a harag és a gyűlölet elillant, s határtalan bizonyosság költözött beléje. Immár nem kell irigykednie senkire. Érezte, hogy ezen az éjjelen, eme sötét, elvarázsolt vidéken ereje oly mérhetetlen lett, mint még soha, mígnem úgy eltöltötte, hogy beleremegett, alig tudván uralkodni fölötte. Kóbor ráébredt, hogy Jáspis messze elmarad mögötte, lehet, hogy csak azért küldték, hogy őt ma este idevezesse, s nem vetélytárs, hanem pusztán kiszolgálója az ő sorsának. Lába alatt érezte a hegy mélyébe futó, sötétségbe vesző gyökereit, feje fölött látta a csillagok rideg, távoli tüzeit. Minden, ami azok közé esett, az ő szavára, az ő parancsára várt. Kóbor a világ középpontjában állt.

— Ne félj! — szólt mosolyogva. — Egy asszony lelkét hívom eléd. Egy asszonytól nincs mit tartanod. Habtündért fogom megidézni, az Angládok tetteinek szépséges úrnőjét.

— Hisz ő már ezer éve halott, csontjai messze, az Éa-tenger fenekén nyugszanak! Hátha sohasem volt ilyen asszony!

— Az esztendők, a távolságok tán számítanak a holtaknak? Az énekek tán hazudnak? — kérdezte Kóbor ugyanazzal az enyhe gúnnyal, aztán így folytatta: — A kezemet figyeljétek. — Majd elfordult a többiektől, és mozdulatlanná dermedt.

Lassú, ünnepélyes mozdulattal tárta szét karját, azzal az üdvözlő mozdulattal, mely a könyörgések elindítója. Aztán beszélni kezdett.

E megidéző rigmust jó két évvel ezelőtt olvasta Oromon könyvében, s azóta sem látta. Akkor sötétben silabizálta ki a rúnákat. A mostani sötétségben úgy érezte, mintha újra előtte feküdne az éjszakában az a lap. Ezúttal azonban meg is értette az olvasottakat, hangosan ejtve ki egymás után a szavakat, s látta az utalásokat is, hogy milyen hanglejtéssel, test- és kézmozdulattal kell az igézetet létrehozni.

A többi fiú némán, mozdulatlanul figyelt, míg enyhe borzongás nem járta át őket: hatni kezdett ugyanis az erőteljes varázs. Kóbor még mindig lágy hangja megváltozott, mélyebb zengésűvé vált, s szavait társai fel nem foghatták. Kóbor hirtelen elnémult. A réten süvöltő szélroham kerekedett. Kóbor éles kiáltással térdére rogyott, majd előreesett, mintha kitárt karjaival magához akarná ölelni a földet. Amikor pedig felemelkedett, valami sötét dolgot tartott kínlódva az ölében, oly súlyos valamit, hogy egész teste rángatózott az erőfeszítéstől, hogy lábra tudjon állni. A forró szél jajgatva cibálta a hegyoldal fekete füvét. Ha ragyogtak is a csillagok, azokat most egyikük sem látta.

Miután Kóbor elsuttogta, mormogta a bűvös igéket, hangosan és érthetően felkiáltott:

— Habtündér!

Aztán ismét:

— Hab tündér!

Majd harmadszor is:

— Habtündér!

Az ölében tartott alaktalan feketeség kettéhasadt, megnyílt, s széttárt karjai közt halovány, pörgő fénygömb ragyogott fel, mely a földtől kinyújtott keze magasságáig ért, s tompán fénylő tojásdad alakot öltött. A fény tojásban egyszerre csak megmozdult valami, valami emberi forma: egy sudár asszony, ki a válla fölött tekintett hátra. Gyönyörűséges orcáján bánat és nagy-nagy rettegés tükröződött.

A szellem csak egy pillanatra villant föl. A fakó fénytojás Kóbor kezében kápráztatóvá változott. Egyre nőtt és terjedt, mint hasadék a föld és az éjszaka sötétjében vagy mint repedés a világ szövetén. Rajta vakító fényesség özönlött át. S ezen a tündöklő, formátlan lyukon fürgén átszökött valami felismerhetetlen és iszonytató fekete árny, s egyenesen Kóborra vetette magát.

Annak a valaminek a súlyától hátratántorodva Kóbor vérfagyasztó sikolyt hallatott. A Bükköny válláról figyelő kis pomat, e némának hitt állatka ugyancsak felvisított, és ugrott egyet támadólag.

Kóbor a földre zuhanva vergődött, viaskodott, miközben egyre tágult, szélesedett fölötte a világ sötétségén támadt rés. A leskelődő fiúk elmenekültek, Jáspis pedig lerogyott egészen, eltakarva szemét az irtóztató fényözönben. Egyedül Bükköny rohant barátja segítségére. Így csupán ő látta a Kóbornak nekirontó, annak húsába maró árnyalakot. Olyan volt, mint valami fekete szörnyeteg, nagyságra mint egy apró gyermek, de szemlátomást hol dagadt, hol zsugorodott; nem volt se feje, se arca, csak négy karmos mancsa, melyekkel tépte, marcangolta Kóbort. Bükköny az iszonyattól zokogva mégis kinyújtotta a kezét, hogy megpróbálja lerángatni azt a valamit Kóborról. Ám mielőtt megérinthette volna, megmerevedett, moccanni sem tudott.

Az elviselhetetlen fénysugár halványulni kezdett, s a világon tátongó repedés lassan összezárult. A közelben halkan, mintha lomb susogna, vagy szökőkút csobogna, beszéd hallatszott.

A csillagok megint felragyogtak, s a lankákon a kelő hold fénye ömlött szét. Az éjszaka rendje helyrezökkent. Visszaállt, megszilárdult a fény és a sötétség egyensúlya. Az árnyszörnyeteg eltűnt. Kóbor a hátán feküdt, karja most is kitárva, az üdvözlés és a könyörgés széles gesztusába dermedve. Arca vértől sötétlett, ingét hatalmas, fekete vérfoltok mocskolták be. A kis pomat reszketve kucorgott a vállánál, fölébe pedig egy aggastyán magasodott, kinek köpönyege sápadtan fénylett a holdsugárban. Nemmeziz volt, a főmágus.

Nemmeziz botjának ezüstös vége Kóbor melle fölött körözött. Egyszer finoman a szívéhez ért, egyszer az ajkaihoz, miközben Nemmeziz szavakat suttogott. Kóbor megrezzent, szája kinyílt, s levegő után kapott. Az öreg főmágus erre felemelte a botot, s maga mellé állítva, lehorgadt fejjel ránehezedett, mintha minden ereje elhagyta volna.

Bükköny végre felszabadult az igézet alól. Körülpillantva észrevette, hogy már mások, a megidéző- és az elvarázsolómester is ott vannak. Egy jelentősebb varázslat nem kerüli el az efféle emberek figyelmét, s szükség esetén igen hamar a helyszínre tudnak érni, bár a főmágusnál egyik sem volt fürgébb. Gyorsan segítségért küldtek, s az újonnan érkezettek egyik fele a főmágus mellé szegődött, a másik pedig, közöttük Bükköny is, Kóbort a gyógyfüvesmester termeibe cipelte.

A megidézőmester egész éjjel a Kútfő-hegyen maradt őrködni. A hegyoldalon, hol a világ szövetén repedés támadt, semmi sem moccant. Nem kúszott elő semmilyen árny a holdfényben, keresve-kutatva a nyílást, melyen át visszabújhatna a maga birodalmába. Elmenekült Nemmeziz elől, el a Kútfő szigetét védelmező s körülbástyázó erős varázsfalaktól, de immár bejutva e világba, elrejtőzött valamerre. Ha Kóbor aznap éjjel meghalna, az árny esetleg megkísérelné megtalálni a kaput, amit Kóbor nyitna, s követné őt a túlvilágra, vagy visszasurranna oda, ahonnan jött; a megidézőmester pedig épp erre várakozott a Kútfő-hegyen. Kóbor azonban élt.

Az orvosi cellában ágyba fektették, s a gyógyfüvesmester ellátta Kóbor arcán, torkán és vállán esett sebeit. Mély, tépett és borzalmas sebeket kapott. Fekete vére nem akart sehogy sem elállni, egyre bugyogott kifelé, nem segített se varázsige, se pókhálóba bugyolált vackorlevél. Kóbor némán és öntudatlan hevert, lázban égve, akár egy fadarab a lassú tűzben, és semmilyen varázslat nem bírta az őt emésztő lángokat eloltani.

Nem messze tőle, a fedetlen udvarban, hol a szökőkút játszott, feküdt a főmágus, ugyancsak mozdulatlan, dermedten, akár a jég. Egyedül a szeme élt, nézte a holdfénytől megvilágított vízcsöppek pergését, a falevelek rebbenését. A körülötte ácsorgók se ráolvasással, se gyógyítással nem próbálkoztak. Hébe-hóba egymás között duruzsoltak, aztán megint urukra fordították tekintetüket. Nemmeziz nyugodtan feküdt, sasorra, magas homloka és ősz üstöke a holdvilágnál egészen csontszínűnek tetszett. A kormányozhatatlanná vált varázslat megfékezésére és az árny elűzésére minden hatalmát bevetette, ami viszont testi erejét fölemésztette. Haldoklott. Ám egy nagy mágus, aki életében jó néhányszor megjárta már a halál birodalmának meredek és kopár lejtőit, nem hétköznapi módon távozik az élők sorából, nem vakon, hanem magabiztosan, ismervén az utat. Amikor Nemmeziz feltekintett a fa lombján át, a mellette lévők nem tudták, vajon a pirkadattal elhalványuló csillagokat nézi-e a nyári égbolton, vagy azokat a másikakat, melyek sohasem hunynak ki a hajnalt még nem látott hegyek fölött.

A rosszáni holló, harminc éven át hű társa, eltűnt. Senki sem látta merre, hová.

— Előtte repül az úton — vélte a rendtudómester, miközben virrasztottak.

Meleg és derült nappalt ígért a virradat. A Nagy Házat és Alkány utcáit csend ülte meg. Pisszenés sem hallatszott, mígnem úgy délfelé vasharangok kondultak meg a Dalnok Tornyában, éktelen zúgást csapva.

A rákövetkező napon a kilenc kútfői mester összegyűlt valahol a Lappang-liget sötét rejtekén. Még ott is kilenc, csendből szőtt falat vontak maguk köré, hogy senki emberfia vagy semmilyen hatalom őket megzavarni vagy kihallgatni ne tudja, mialatt ők Óceánföld összes mágusa közül kiválasztják azt, aki az új főmágus lészen. Választásuk az út-szigeti Nemsherre esett. Azon nyomban érte küldtek egy hajót át a Legbenső-tengeren Út-szigetre, hogy elhozza Kútfőre a főmágust. A tatban ott állt a szélvigyázómester, aki varázsszéllel duzzasztotta fel a vitorlákat, mire a hajó sebesen eltávolodott a parttól, s útra kelt.

Mindezekről az eseményekről Kóbor mit sem tudott. E forró nyárban négy héten keresztül feküdt süketen, vakon és némán, bár időnként, mint valami állat, felmordult vagy rikoltott. Végre aztán, a gyógyfüvesmester türelmes mesterkedéseinek köszönhetően, sebei kezdtek összeforrni, s a láza is elmúlt. Lassacskán — olybá tűnt — a hallása visszatért,de hang nem hagyta el egyszer sem az ajkát. Egy derűs őszi napon a gyógyfüvesmester kitárta Kóbor szobájában az ablaktáblákat. Az óta a kútfő-hegyi éjszaka óta csak sötétségben volt része. Most pillantott meg először nappali világosságot, sugárzó napfényt. Kóbor kezébe temette forradásos arcát, és sírva fakadt.

A tél beköszöntekor még mindig csak akadozó nyelvvel tudott beszélni, s a gyógyfüvesmester továbbra is az orvosi cellában tartva igyekezett fokozatosan visszaadni neki testi és szellemi erejét. Már kora tavasz volt, amikor doktora végre eleresztette, s egyenest Nemsher főmágushoz küldte Kóbort, hogy hűségesküjét megtegye. Nem tudta ugyanis ezt a kötelességét a többiekkel együtt teljesíteni, amikor Nemsher Kút-főre érkezett.

Társai közül egyet sem engedtek betegsége hónapjai alatt a közelébe, s most a mellette elhaladók egy része egymást kérdezgette: „Ki ez?” Régebben Kóbor könnyed volt, rugalmas és izmos. Most fájdalomtól megtörten, tétován lépegetett, föl se emelve a fejét, hiszen arca bal oldalát fehér forradások csúfították el. Elkerülte azokat is, akik ismerték, meg azokat is, akik nem, ment egyenesen a szökőkutas kertbe. Oda, ahol hajdan Nemmezizt várta, most Nemsher várakozott reá.

Az új főmágus, éppúgy, mint a régi, fehér palástot viselt; Nemsher azonban, mint az út-szigetiek és a keleti-peremvidékiek többsége, sötét bőrű volt, és sűrű szemöldöke alól sötét tekintettel méregette Kóbort.

Kóbor térdet hajtott előtte, s hűséget, engedelmességet fogadott. Nemsher egy ideig semmit sem válaszolt.

— Tudom, mit tettél — szólalt meg végre —, de nem tudom, milyen ember vagy. Nem tudom elfogadni a hűségesküdet.

Kóbor felemelkedett, de meg kellett kapaszkodnia a szökőkút mellett álló fácska törzsében, hogy el ne essék. Még most is komoly nehézséget okozott neki a beszéd.

— El kell hagynom Kútfőt, uram?

— El akarsz menni innen?

— Nem.

— Mit akarsz hát?

— Maradni, tanulni. Legyőzni… a gonoszt…

— Maga Nemmeziz sem volt képes erre… Nem, nem eresztlek el Kútfőről. Semmi más oltalmad nincsen, csak a mesterek hatalma és azok a védőkorlátok, melyek távol tartják szigetünktől a gonosz teremtményeit. Ha most elmégy, az a pokolfajzat, amit e világra szabadítottál, menten rád talál, beléd költözik, és a birtokába vesz. Nem leszel többé ember, hanem egy zombit, amely báb módjára engedelmeskedik e szörnyeteg szellemnek, amit szabadjára eresztettél. Itt kell maradnod mindaddig, amíg elegendő erőt és bölcsességet nem gyűjtesz, hogy magadat megvédd tőle, ha arra sor kerül. Még most is vár rád. Egészen bizonyos, hogy vár rád. Láttad-e az óta az éjszaka óta?

— Álmaimban igen, uram. — Kis hallgatás után Kóbor tovább folytatta, fájdalommal, szégyenkezve: — Nem tudom, Nemsher uram, mi volt az… az, ami a varázslattól megjelent, és nekem rontott…

— Én sem tudom. Nincs neve. Benned óriási, természet adta erő rejlik, ám ezt az erőt te helytelenül alkalmaztad, olyan varázslatot idézve elő, amely fölött nem volt hatalmad, nem is gyanítottad, miképpen hat ez az igézet a fény és a sötétség, az élet és a halál, a jó és a rossz egyensúlyára. Ráadásul a büszkeséged és a gyűlölködésed sarkallt eme tettre. Csoda-e hát, hogy a vesztedbe rohantál? Feltámasztottál halottaiból egy lelket, s vele együtt egy túlvilági hatalmat is előcsalogattál. Megjelent hívatlanul valahonnan, ahol nevek sincsenek. Sátánfajzat, mely általad gonosz cselekedetekre készül. Az erő, amivel előhívtad, hatalmat ad neki fölötted: össze vagytok kötve. Az árnyékod lett, gőgödnek és tudatlanságodnak az árnyéka. S egy árnynak lehet-e neve?

Kóbor összetörten, elkínzottan állt. Végül megszólalt:

— Bárcsak meghaltam volna.

— Ki vagy te, hogy ítélkezz ebben, te, akiért Nemmeziz az életét adta?… Itt biztonságban vagy. Itt laksz majd, és folytatod a tanulmányaidat. Azt mondták, okos fiú vagy. Eredj, foglalkozz a dolgoddal. Ügyes légy. Mindössze ennyi a teendőd.

Azzal Nemsher véget vetett a beszélgetésnek, és hirtelen eltűnt, amint a mágusok szoktak. A szökőkút táncolt a napfényben, s Kóbor elnézte egy darabig, hallgatta a csobogását, s közben Nemmezizre gondolt. Egykor ebben az udvarban úgy érezte, hogy általa a napsugár szól. Csakhogy a sötétség is kimondott egy szót, aminek nem lett volna szabad elhangzania.

Kóbor kifordult az udvarból, s a déli toronybeli régi szobájába ment, amit üresen hagytak számára. Ott is maradt, egymagában. Amikor a vacsorára hívó harang megkondult, lement, de a Hosszú Asztalnál a többiek alig tudtak egy-két szót kicsikarni belőle vagy azt elérni, hogy pillantását rájuk emelje, még az őt legszívélyesebben üdvözlőkre sem nézett. Így aztán néhány nap múlva teljesen egyedül maradt. A magány volt minden vágya, mert félt, hogy akaratlanul is valami gonoszat találna mondani vagy cselekedni.

Sem Bükköny, sem Jáspis nem került elő, s nem is kérdezősködött felőlük. Azok a fiúk, akiknek egykor a vezére volt, a tanulmányokban mind előrébb jártak már nála, mivelhogy ő hónapokat veszített, s azon a tavaszon meg nyáron nála fiatalabb diákokkal tanult. Nem is jeleskedett közöttük, ugyanis bármilyen varázsigét, még a legegyszerűbb látomáskeltő rigmust is botladozó nyelvvel dadogta el, s keze reszketett az erőlködéstől.

Ősszel ismét a Magányos Toronyba kellett hogy menjen, a névtanítómesternél deákoskodni. Az egykor rettegett feladatokat most örömmel végezte, hiszen kereste a csöndet meg a hosszas biflázással töltött órákat, melyek alatt varázslással nem foglalkoztak, s nem kellett tartania attól, hogy a benne még mindig jelen lévő gonoszt cselekvésre készteti.

A Toronyba indulása előtti éjszaka látogató lépett Kóbor cellájába, aki barna utazóköpönyeget viselt, és vasalt tölgyfa botot tartott a kezében. Kóbor a varázslóbot láttára felállt.

— Karvaly…

A hangra Kóbor feltekintett. Bükköny állt előtte, zömöken és magabiztosan, mint régen, sötét bőrű, becsületes ábrázata ugyan idősebbnek látszott, de a mosolya semmit sem változott. Vállán tarka foltos, csillogó szemű, apró állatka kucorgott.

— Nálam maradt, amíg beteg voltál, most meg fáj, hogy meg kell válnom tőle. De még jobban fáj tőled elválnom, Karvaly. Hazamegyek. Na, Mók, eredj az igazi gazdádhoz!

Bükköny megcirógatta a pomatot, és lerakta a padlóra. Az odament Kóbor szalmazsákjához, letelepedett rá, és levélre hasonlító, kis, reszelős barna nyelvével tisztogatni kezdte a bundáját. Bükköny felkacagott, de Kóbor nem bírt mosolyogni. Lehajolt, hogy elrejtse arcát, s a pomatot simogatta.

— Azt hittem, már el sem jössz hozzám, Bükköny — mondta.

Nem szemrehányásnak szánta, de Bükköny így felelt:

— Nem jöhettem. A gyógyfüvesmester megtiltotta; tél óta pedig a Ligetben voltam a mesterrel, bezárkóztam. Addig nem szabadulhattam, míg meg nem szolgáltam a varázslóbotot. Ide figyelj! Ha te is felszabadulsz, gyere a Keleti-peremvidékre. Várni foglak. Jó világ van arra a kis városokban, és a varázslókat szívesen fogadják.

— Szabad… — mormogta Kóbor, aztán vállrándítva mosolyogni próbált.

Bükköny figyelmesen nézett rá, nem egészen a régi, szokott módon, de nem kevesebb szeretettel, hanem talán inkább varázslósan. Szelíden mondta:

— Nem leszel örökké Kútfőhöz kötve.

— Hát… gondoltam, esetleg munkát vállalhatnék a mesternél a Toronyban, együtt olyanokkal, akik elveszett nevek után kutatnak könyvekben és a csillagok között, és akkor… ha már jót nem tehetek, legalább kárt nem okozok…

— Talán — bólintott Bükköny. — Én nem vagyok jós, de előtted nem termeket és könyveket sejtek, hanem messzi tengereket, tüzet okádó sárkányokat, városok tornyait és minden olyasmit, amit egy sólyom lát fentről a magasból.

— És mögöttem… mit látsz mögöttem? — kérdezte Kóbor, miközben felállt, s a fejük fölött, a kettejük között világító lidércfény a háta mögötti falra és a padlóra rajzolta az árnyékát. Aztán félrefordított fejjel, akadozva szólalt meg: — Beszélj hát, merre mégy, és mit fogsz csinálni.

— Hazamegyek, hogy viszontlássam fivéreimet meg a húgocskámat, akiről meséltem már neked. Apró gyermek volt, amikor eljöttem, most meg — mily különös belegondolni! — nemsokára sor kerül a névadási szertartására. Én meg elmegyek varázslónak valamelyik kisebb szigetre. Ó, maradnék én szívesen beszélgetni tevéled, de nem tehetem, a hajóm még az éjjel kifut, az áramlás pedig már meg is fordult. Karvaly, ha valaha keletre visz az utad, jöjj el hozzám. És ha valaha szükséged lesz rám, küldj értem, és szólíts a nevemen, úgy, hogy Esztariol.

Erre Kóbor felemelte sebhelyes arcát, s barátja szemébe nézett.

— Esztariol — mondta —, az én nevem Kóbor. Csöndesen búcsút vettek egymástól, azzal Bükköny megfordult, végigment a kövezett előcsarnokon, és elhagyta Kútfőt.

Kóbor csak álldogált mozdulatlanul egy darabig, úgy, mint amikor valaki nagy újságot hall, s időbe telik, míg felfogja. Bükköny rendkívüli ajándékot adott neki: elárulta az igazi nevét.

Senki más nem ismeri egy ember igazi nevét, csak ő maga és a névadója. Lehet, hogy hosszas latolgatás után felfedi a fivére, az asszonya vagy a barátja előtt, de azok a kevesek sem használhatják soha illetéktelen személy füle hallatára. Mások előtt ők is, akár mindenki más, a hétköznapi nevén, a becenevén szólíthatják, mint például Karvaly vagy Bükköny vagy Oromon, aminek a jelentése „fenyőtoboz”. Ha a közönséges halandók eltitkolják igazi nevüket a néhány szeretett, feltétlen bizalmasaikon kívül mindenki más elől, annál inkább így kell a varázslóféléknek tenniük, lévén sokkal veszélyesebb, no meg nagyobb veszélyeknek kitett emberek. Aki ismeri valakinek a nevét, az felelős annak az életéért. Kóbort ezzel, akinek megdőlt a magába vetett hite, Bükköny olyasmivel ajándékozta meg, amit csak egy barát adhat: a rendületlen, rendíthetetlen bizalmával.

Kóbor letelepedett a vackára, s hagyta a feje fölött kihunyni a lidércfényglóriát, mely halovány mocsárgázfoszlányt hagyott maga után. Simogatta a pomatot, amely kényelmesen elnyújtózva szendergett a térdén, mintha egész életében csak ott szunyókált volna. A Nagy Ház elcsöndesedett. Kóbornak eszébe jutott, hogy e napon, ezen az estén került sor az ő beavatására, melyen Oromontól megkapta a nevét. Azóta négy év telt el. Emlékezett rá, mily jéghideg volt a hegyi patak, melyen mezítelenül s névtelenül átlábalt. Elmélázott az Ár folyó csillogó vizű sekélyeseiről, melyekben gyakorta úszkált, meg a faluról, Tízégerről, mely a meredek hegyoldalakat borító kiterjedt erdőségek szélén állt, maga előtt látta a kelő nap ferdén vetődő sugarait a poros falusi utcán át, a fújtató pufogásától táncoló lángokat a kovács olvasztókemencéjében téli délutánokon meg a boszorkány sötét, illatokkal teli kunyhóját, ahol a levegő füsttől volt terhes, és varázslatok lengték át. Hosszú ideje nem gondolt már ezekre. Most, hogy tizenhét esztendős lett, visszatért az emlékezete. Megrohanták kurta, megtört életének, az eltelt esztendőknek és a látott vidékeknek emlékei, s újra egységes egésszé lettek. Végre megint tudta már, e hosszú, keserves és elvesztegetett idő után, hogy kicsoda és hol van.

Azt azonban, hogy az eljövendő években hová, merre visz az útja, nem tudta; félt, nem is akarta tudni.

Másnap reggel útnak indult által a szigeten, vállán a pomattal, mint hajdan. Ez alkalommal három napba telt, nem kettőbe, hogy elbandukoljon a Magányos Toronyig, s a végsőkig kimerült, mire megpillantotta a Tornyot az északi partfok tajtékot köpködő, fortyogó hullámai fölött. Bévül ugyanaz a sötétség és hideg fogadta, ahogy az emlékezetében élt, s Kurremkarmerruk magas trónján ülve rótta, rótta a nevek hosszú sorait. Feltekintett Kóborra, s minden üdvözlő szó nélkül, mintha Kóbor el sem ment volna, így szólt:

— Eredj, feküdj le. Aki fáradt, az buta. Holnap felütheted majd a Teremtők Kötelességeinek Könyvét, s nekifoghatsz a nevek tanulásának.

A tél végén visszatért a Nagy Házba. Akkor varázslóvá avatták, s Nemsher főmágus ez alkalommal elfogadta a hűségesküjét. Attól kezdve a magas tudományokat és bűvös ismereteket tanulmányozta, a káprázatkeltéstől az igazi mágia művelésén át elsajátítva mindazt, amit ahhoz kellett tudnia, hogy varázslóbotját megszolgálja. Ahogy teltek-múltak a hónapok, a varázsigék kimondásakor a nyelvét bénító görcs feloldódott, s kézügyessége visszatért, de tanulásban nem volt többé olyan gyors, mint egykor, túl hosszú, túl kemény leckét kapott félelemből, fájdalomból. Bűvös mozdulatait azonban semmilyen baljós előjel vagy nehézség nem kísérte, akkor sem, amikor a főbb előteremtő és átváltoztató varázslatokat űzte, pedig azok a legveszedelmesebbek. Néha-néha eltöprengett azon, vajon a miatta felbukkanó árny erejét vesztette-e, vagy esetleg valamiképpen elmenekült e világból, ugyanis álmaiban már egyszer sem kísértette. Szíve mélyén azonban tudta, hiábavaló ábrándot kerget.

A mesterektől és az ősrégi tudós könyvekből Kóbor minden lehetőt megtudott az efféle lényekről, mint amit maga szabadított el, de az igen kevésnek bizonyult. Ilyen teremtményről pontos leírás vagy beszámoló nem létezett. Jobb híján utalásokat talált itt-ott a régi könyvekben olyasvalamire, mint az ő árnyszörnyetege. Nem volt sem kísértet, sem emberi lény, sem a Föld Őserőinek a műve, mégis úgy tűnt, van közöttük valami kapcsolat. A sárkánymondákban, amelyeket Kóbor igen figyelmesen olvasott végig, rálelt egy sárkányvitézről szóló évezredes regére, melyben a vitéz az Őserők egyikének, egy a messzi északon lévő beszélő kőnek a végzetes hálójába került. „A Kő parancsára — szólt az írás — előszólított egy holt lelket a halál birodalmából, ám varázsereje áradását a Kő hamis irányba térítette, s a lélek nyomában hívatlanul elétoppant valami, ami a vitéz lelkét kifordítva, annak testébe költözve emberek életére tört.” A könyv azonban arról nem beszélt, hogy mi volt az a lény, s arról sem, hogy ért véget a történet. A mesterek meg nem tudták kideríteni, hogy egy ilyen árny ugyan miféle helyről származik: a főmágus úgy vélte, a túlvilágról; az elvarázsolómester szerint a bűnös alvilágból; a megidézőmester viszont kijelentette: Nem tudom. A megidézőmester sűrűn ott üldögélt Kóbor betegágyánál. Zord és komoly volt, mint mindig, de Kóbor felismerte benne az együttérzést, és igen megszerette.

— Nem tudom. Az árnyról én mindössze annyit tudok, hogy ilyesmit csakis egy erős hatalom volt képes megidézni, talán csak egyetlen hatalom… csak egy hang… a te hangod. Ám hogy ez mire vezet, nem tudom. Majd te kitalálod. Ki kell találnod, különben elveszel, vagy még annál is rosszabb történhet veled…

A mester szelíden, de komor tekintettel szólt Kóborhoz.

— Gyermekként hitted, hogy egy mágus bármire képes. Ezt hittem én is egykor. Mindnyájan így voltunk. Pedig az igazság az, hogy amiközben nőttön-nő az ember igazi ereje, gyarapodik a tudása, az előtte feltáruló út mindegyre szűkebb lesz, míg végül választása nem marad, s teszi csakis és kizárólag, mit tennie kell…

A tizennyolcadik születésnapja után Kóbort a főmágus elküldte a rendtudómesterhez. Hogy miféle tanítás folyik a Lappang-ligetben, arról másutt nem sokat beszélnek. Mondják, varázsolni nem is szoktak ottan, a liget mégis maga a csoda. Van, hogy látni a benne álló fákat, van, hogy mind láthatatlan, s előfordul, hogy nem ugyanott, Kútfő szigetének ugyanazon csücskében vannak. Mondják, hogy a ligetnek a fái is bölcsek. A szóbeszéd azt tartja, hogy a rendtudómester ott szerezte páratlan varázstudományát, s ha a liget fái valaha elpusztulnának, velük pusztulna az ő bölcsessége is, s akkor, azokban a napokban a vizek úgy felduzzadnának, hogy elnyelnék Óceánföld szigeteit, minden földet, ahol emberek és sárkányok élnek, s amelyeket Tritán emelt ki a mélységekből az idők kezdete előtt. Ám az egész csak mendemonda, varázslók erről nem beszélnek soha.

Teltek-múltak a hónapok, míg végre egy tavaszi napon Kóbor visszatért a Nagy Házba, s fogalma sem volt róla, a következő kérdés hozzája mi lesz most. Annál a kapunál, ahonnan ösvény indul keresztül a réteken a Kútfő-hegy felé, egy öregember várta őt a bejáratnál. Először Kóbor nem ismerte meg, aztán ahogy eltűnődött, rájött, hogy ez az öreg eresztette be őt az Iskolába érkezése napján, öt esztendővel ezelőtt.

Az aggastyán mosolyogva a nevén köszöntötte, aztán megkérdezte:

— Tudod-e, ki vagyok?

Kóbor eltöprengett, hogy miért mondják, Kútfői Kilencek, amikor ő csak nyolc mestert ismer: a szélvigyázó, a gyógyfüves-, a dalnok-, az elvarázsoló-, a megidéző-, a névtanító-, a rendtudó- és a trükkmestert. Ő úgy hitte, a főmágust tartják a kilencediknek. Márpedig amikor új főmágust kellett választani, kilenc mester volt jelen.

— Szerintem te vagy a kapusmester.

— Az vagyok, Kóbor. Kútfőre úgy nyertél bebocsátást, hogy megmondtad a nevedet. Most elnyerheted a szabadulást innen, ha megmondod az enyémet.

Ekképpen szólt az öreg mosolyogva, s várakozott. Kóbor döbbenten állt.

Természetesen ezernyi útját-módját és eszközét ismerte, miként lehet tárgyak és emberek nevét kitalálni; az ilyennemű ismeret részét képezte mindannak, amit Kútfőn szerzett, enélkül ugyanis nemigen sikerülhet semmilyen varázslat. De egy mágusmester nevét megfejteni az egészen más. Könnyebb megtalálni egy heringet a tengerben, könnyebb megközelíteni egy sárkány barlangját, mint felfedni egy ilyen nevet. A fürkésző bűbáj erősebbel találja szemben magát, a ravasz fogások kátyúba dőlnek, a fondorlatos faggatózásnak fondorlatos akadályok állják útját, s az erőszak végzetesen fordul magába vissza.

— Szűk rést hagytál az ajtón, mester — felelt végre Kóbor. — Jobb, ha lételepedek itt a mező szélében, s koplalok, míg úgy el nem fogyok, hogy átférjek a résen.

— Tessék, ameddig csak tetszik — mosolygott a kapus.

Így hát Kóbor kissé odébb sétált, leült egy égerfa tövébe az Alkánypír partjára, s hagyta a pomatot, hadd pancsoljon a csermely vizében, s kutasson pataki rák után a sáros partoldalban. A nap későn és fényesen tért nyugovóra, hisz jól benne jártak már a tavaszban. A Nagy Ház ablakaiból odalátszott a lámpások és a lidércfények ragyogása, lent a hegy lábánál pedig megteltek sötétséggel Alkány utcái. A háztetők fölött baglyok huhogtak, a csermely fölötti szürkületben denevérek cikáztak, Kóbor meg még mindig azon törte a fejét, miként tudná erővel, csellel vagy ördöngösséggel kitalálni a kapus nevét. Minél többet tanakodott, annál kevésbé látott akár egyet is azok között a boszorkányos mesterkedések között, amiket az eltelt öt év alatt Kútfőn tanult, amely alkalmas lett volna arra, hogy egy ilyen mágusból a nevét kihúzza.

Lefeküdt a pázsitra, és ott aludt a zsebében megbúvó pomattal a csillagok alatt. Mikor a nap felkelt, ismét a Nagy Ház kapujához járult, még mindig töprengve, és bekopogott. A kapus ajtót nyitott.

— Mester — szólt Kóbor —, nem tudom megszerezni tőled a nevedet, nincs hozzá elég erőm, és kicsalni sem tudom belőled, nem lévén elég bölcs. Hajlandó vagyok hát itt maradni, tanulni vagy szolgálni, amit csak kívánsz, hacsak meg nem felelsz egy kérdésemre.

— Mondd hát.

— Mi a neved?

A kapus elmosolyodott, és elárulta a nevét Kóbor utánamondta, majd bebocsáttatott — utoljára — abba a Házba.

Amikor ismét kilépett onnan, súlyos, sötétkék köpönyeg volt rajta, Kishalom városszövetség ajándéka. Oda indult, a városnak ugyanis varázsló kellett. Kezében botot tartott, akkorát, mint ő maga. Tiszafából volt faragva, a végén bronzsarkantyú. A kapus búcsút vett tőle, kitárva előtte a Nagy Ház hátsó kapuját, mely szaruból és csontból volt, s Kóbor leballagott Alkány utcáin egy hajóhoz, mely a reggeli csillogó hullámokon reá várakozott.