A Bika órája

V. FEJEZET Coam kertjeiben

Neia Holly, aki átköltözött a csillaghajó kupolája alá, Gén Atal helyére, a külső, lehallgató műszerek tompa bugására ébredt. Ebből megértette, hogy a „Sötét Láng” a védőmező kikapcsolása nélkül alacsony röppályára tért át. A belső televizofon képernyőjén megpillantotta a csillaghajó vezetőit, akik élénken beszélgettek Fay Rodisszal.

A „Sötét Láng” lejjebb ereszkedése bizonyára izgalomba hozta az egész bolygót. Várható volt, hogy újabb támadás éri az űrhajót abban a pillanatban, amikor kikapcsolják a védőterét. Fay Rodisz a védőtér kikapcsolása mellett kardoskodott, és sikerült is meggyőznie az űrhajó pilótáit, hogy mire az öligarchikus államban eljut a hír a legfőbb vezetőhöz, hogy a védőtér nem működik, és megismételhetik a támadást, addig a „Sötét Láng” már leszáll.

A csillaghajó a kijelölt leszállási helyhez igazodva keringett a Jan-Jah bolygó fölött. A tengerbe ékelődő fok túlságosan kicsi volt a nagy testű, nehézkes ESCS számára. Kinyitottak még két figyelőaknát, s a földlakók nem tudtak elmozdulni előlük, mert először látták a bolygót ilyen közelről. A „Sötét Láng” az utolsó fordulatokat teüe. A Földénél kissé sűrűbb légkörben a csillaghajó már kezdett átmelegedni. A Jan-Jah bolygó nem kéknek látszott, mint a Föld. Az uralkodó színárnyalat a lila volt, a nagy tavak a hegyek közt majdnem feketének tűntek, az óceánok pedig ibolyaszínűek. Ott, ahol a sekély vízen zátonyok derengtek át, a tenger komoran zöldelit.

A földlakók vágyakozva gondoltak vissza Tibet szemet gyönyörködtető zöld színére, amilyennek legutóbb, ugyanilyen magasságból látták.

A Jan-Jah alacsony, párhuzamos hegygerincei, a száraz völgyek labirintusai, a végeláthatatlan fennsíkok lilás árnyalatú világosbarna színben játszottak. A gyér növényzet helyenként csokoládébarna takaróként borította a feltúrt és meddő talajt. Óriási, sötétszürke, gyűrött lávamezők jelezték az egyenlítői törések területét. E komor övezet körül a talaj téglavörös színt öltött, a lávahegyektől távolodva pedig egyre sárgább lett. Homokdombok szimmetrikus barázdái redőzték a néptelen partvidéket. A bolygó lakatlannak látszott.

A földlakók csak tüzetesebb szemlélődés után vették észre, hogy a nagy folyók mentén és a mély völgykatlanokban, ahol a talaj nedves kipárolgásoktól kéklett, szabályos négyzetekre osztott hatalmas területek vannak. Azután eltűntek az utak, a városok zöld szigetei és a víz alatti növényzet óriási barnás foltjai a sekély vizű tengerekben. A felhők itt nem szakadtak szét pelyhes gomolyokká, csíkokká vagy tépett szélű, vakítóan fehér mezőkké, mint a Földön, hanem pikkelyszerű, szemcsés tömegbe álltak össze, úgy gomolyogtak az elülső és hátsó félteke tengerei fölött.

A csillaghajó remegni kezdett. Grif Rift bekapcsolta a hűtőberendezéseket. Az űrhajó ezüstfelhőbe burkolózva ereszkedett lefelé. A személyzet ezúttal nem a mágneses fülkékben élte át a fékezés okozta túlterhelést, hanem a lengéscsillapító székekben és díványokon. S a védőruhába öltözött hét űrhajós, ösztönösen tiszteletben tartva a láthatatlan határt, megint a többiektől külön csoportban ült a díványon.

A „Sötét Láng” leszállásának helyét és idejét, amint a földlakók később megtudták, titokban tartották. Ezért a Jan-Jah bolygó lakosai közül csak kevesen látták, amint az óriási űrhajó váratlanul előbukkant az égbolt mélyéből, és a kihalt fok fölött lebegett. A fékező energia forró oszlopa belevágott a laza talajba, örvényt kavart a porból. A vadul forgó oszlop sokáig ellenállt a tengeri szél nyomásának. Izzó lehelete szétáradt messze a tengeren és a szárazföldön, szembecsapta a hosszú, zörgő gépkocsikon érkező egyforma lila ruhás, fegyveres tormanszi férfiakat; valamennyinek a mellén doboz lógott, amelyből előremeredő rövid cső állt ki. Mikor az örvény forró lehelete megcsapta őket, a gépkocsik tisztes távolban megálltak. A tormansziak kimeredt szemmel bámultak a porfüggönyre, azon törték a fejüket, hogy sikeres leszállás vagy katasztrófa történt-e. A szürkésbama homályból lassan előtűnt a sötét kupola. Az űrhajó olyan egyenesen állt, mintha előre elkészített alapzatra ereszkedett volna le. A tormansziak csődálkozására még a csillaghajó körüli bozót is sértetlen maradt. Utat kellett vágni, hogy az érkezők részére kirendelt kígyóemblémás gépkocsik odajuthassanak az űrhajóhoz.

Közvetlenül a csillaghajó mellett a növényzet elpuszult és a talaj megolvadt, sima, kör alakú teret formálva.

A csillaghajó alját hirtelen ezüstfelhő vette körül. A tormansziakat hideg csapta meg. Néhány perc múlva a talaj kihűlt. Az űrhajón feltárult két kerek nyílás, mint óriási, tágra nyílt szem. Domború, fényezett felületükről baljósán verődött vissza a vörös Nap fénye, amely áttört a ritkuló porgomolyokon. A cseijésen félkörben áthatoló lila ruhás tormansziak most megálltak, visszanéztek a mögöttük álló gépkocsikra. Onnan láncszerűen továbbították a parancsot, hogy ne menjenek közelebb. Hatalmas, nem emberi sóhajtás suhant át a fok lölőtt. A levegő spirálmozgása megmozgatta a leveleket, az elszenesedett ágakat, a leülepedő port a lilás égbolt felé ragadta. A szél felkapta és a tengerre sodorta a szemetet. Az űrhajó kör alakú alapja fölött azon nyomban vastag páncéllapok tolódtak szét. Embermagasságnál nagyobb átmérőjű cső bújt elő. A végén fémrudakból álló legyező nyílt szét kecsesen és nesztelenül, alatta átlátszó liftfulke ereszkedett a talajra. A Tormansz lakói lélegzetüket visszafojtva nézték a kristályosán csillógó dobozt.

Fay Rodisz, aki legelöl ment a csőfolyosón, pillantásával köszönt el az űrhajón maradó társaitól, akik felsorakoztak, s izgatottságukat leplezve, mosollyal és barátságos kézszorítással búcsúztak.

A felvonó kapcsolójánál Grif Rift állt. Könyökénél fogva visszatartotta Rodiszt, és szokatlan lágysággal azt súgta:

— Fay, ne feledje, kész vagyok mindent magamra vállalni! Eltörlöm városukat a bolygó színéről, feltúrom egykilométeres mélységben, hogy kimentsem magukat!

Fay Rodisz átölelte a parancsnok nyakát, magához húzta, és megcsókolta.

— Nem, Grif, maga ezt soha nem teszi meg!

Ebben a „sohá”-ban annyi erő volt, hogy a szigorú csillaghajós megadón lehajtotta a fejét…

A Jan-Jah bolygó lakói előtt megjelent egy nő, olyan fekete ruhában, amilyent a Bölcsesség Központja városában csak a legnagyobb előkelőségek viselhettek A gallérján levő fémrögzítők átlátszó pajzsot tartottak a vendég arca elé. Léptei ütemére meg-megrezzentek a vállán levő kígyó formájú kis csővek, vakítóan villogtak a háromszögletű tükrök, mint a hatalom szent szimbólumai. Mellette fürgén tipegett kilenc cöveklábával valamiféle gépezet, amely kitartón követte a földi asszonyt…

Egymás után jöttek elő útitársai — három nő és három férfi —, mindegyiküket ugyanolyan kilenclábú gépezet kísérte.

A tormansziakat leginkább az idegenek térdig fedetlen Iába lepte meg; úgy csillogott, mint a sokszínű fém, a sarkúkon pedig rövid sarkantyúhoz hasonló fogazat állt ki. Fém csillant elő a férfiak ruhakivágásából, a nők blúzának bő ujjaiból is. A Jan-Jah lakói csodálkozva látták, hogy a Földről jöttek egyenletesen lebarnult, sima arca semmiben sem különbözik a „Fehér Csillagok emberétől”, ahogy a tormansziak nevezték magukat. Felismerték, hogy a fém csupán a jövevények testére szorosan rásimuló, igen vékony ruha.

Két tekintélyes külsejű tormanszi férfi szállt le egy magas és hosszú kocsiról, amely úgy domborodott a bozótosban, mint egy ízeltlábú rovar. Fay Rodisz elé léptek és meghajoltak.

A Föld asszonya tiszta Jan-Jah nyelven szólalt meg. De csengő, érces árnyalatú hangja a kísérő gépezet hátán levő hengerből jött elő.

Rokonaink! Húsz évszázada szakadtatok el tőlünk, és most újra találkozunk.

Érthetetlen moraj volt a válasz, a tormansziak meglepetten összenéztek. A kígyó-emblémás előkelőségek sietve odamentek, és a nagy kocsihoz invitálták a vendégeket. A legidősebb előkelőség előhúzott melltarsolyából egy sárga lapot, mely szép Jan-Jah jelekkel volt teleírva. Lehajtott fővel olvasni kezdett olyan hangosan, hogy a csillaghajóban levők és a bokrok mögött, távolabb álló tormansziak egyaránt meghallották. A tormansziak már az első szavaknál tisztelettel kiegyenesedtek és lehajtották a fejüket.

— A nagy és bölcs Csoio Csagasz szól a jövevényekhez: „Önök eljöttek ide, a boldogság, a könnyű élet és a könnyű halál bolygójára. Nagy jóságában a Jan-Jah népe nem tagadja meg önöktől vendégszeretetét. Éljenek közöttünk, okuljanak, és majd mondják el az ég ismeretlen mélységeiben, ahonnan váratlanul idejöttek, milyen bölcsességet, jólétet és igazságos életberendezést találtak itt!”

A szónok elhallgatott. A földlakók a beszéd folytatását várták, de a magas rangú személyiség eltette a papírlapot, kiegyenesedett, és fellendítette a karját. A tormansziak harsány kiáltással válaszoltak.

Fay Rodisz hátratekintett társaira, s Csedi fogadni mert volna, hogy szenvtelen arcú vezetőjének zöld szeme olyan huncutul csillog, akár egy csintalan iskoláslányé.

A gépkocsi ajtaja kinyílt, és Rodisz a leeresztett hágcsóra lépett. A kilenclábú robot, vagyis a hűséges SDF sietve követte. Az idősebb előkelőség tiltakozó mozdulatot tett. Háta mögül azon nyomban előbukkant egy testes, lila ruhás ember, akinek a bal mellén szemformájú rangjelzés volt. Fay Rodisz beszállt a kocsiba, az SDF pedig elülső végtagjaival már megragadta a hágcsó szélét, amikor a lila ruhás ember nagy erővel belerúgott, éppen a kékes árnyalatú fémburába. Rodisz már későn fordult meg, figyelmeztető kiáltása benne rekedt. A lila ruhás tormanszi a levegőbe repült, és nagy ívben a tüskés bozótba zuhant. Az őrök arca eltorzult a dühtől. A mellükön levő szerkezet csövét előreszegezve, az SDF-re akartak rontani. Fay Rodisz a robot fölé nyújtotta kezét, lebocsátotta az arcát védő pajzsot, és erős hangja először csendült fel közvetítő berendezés nélkül a Jan-Jah bolygón:

— Vigyázat! Ez csak gép, amely csomagtartó, hordár, titkár és őr. Teljesen ártalmatlan, de úgy van megalkotva, hogy a robotba lőtt golyó ugyanolyan erővel pattan vissza, az ütés pedig taszító teret hozhat létre, ahogy most is történt. Segítsenek a szolgájuknak kimászni a bokrok közül, a mi gépszolgáinkkal pedig ne törődjenek!

A tövisek közé vetett tormanszi dühösen kapálózott. Az őrök és az előkelőségek utat engedtek, és mind a hét SDF felkapaszkodott a kocsiba.

A földlakók még egy utolsó pillantást vetettek a „Sötét Láng”-ra. A szülőföld barátságos és biztonságos szigete magányosan állt a poros tisztás közepén, az idegen nap ragyogó fényében. A Föld emberei tudták, hogy a hat visszamaradt társuk szüntelenül rajtuk tartja a szemét, bár a kijárati nyílás és folyosó mélyén a sötétség áthatolhatatlannak tetszett.

A magas rangú férfiú — a „kígyós”, ahogy Eviza nevezte — intett a kezével, és a csillaghajósok helyet foglaltak a süppedő üléseken. A gépkocsi billegve és ugrándozva nekiiramodott a göröngyös útnak. A motor valahol a padló alatt zakatolt. Finőm, barna por szállt fel, s eltakarta a „Sötét Láng” kupoláját. Az óriás kompresszor csövei visszafelé fújták a port. A földlakók körülnéztek. A kísérők, élükön a két „kígyóssal” kissé távolabb ültek le, és sem barátságosnak, sem ellenségesnek, még csak kíváncsinak sem látszottak. Ám Rodisz mohó és veszedelmes érdeklődést fedezett fel lopva odavetett pillantásaikbán. így viselkedhettek a Földön a távoli múlt gyermekei, akiknek büntetés terhe mellett tilos volt megismerkedniük idegenekkel, kerülniük kellett őket. A földlakók leszállását titokban tartották. A száguldó gépkocsi eleinte nem keltett figyeimet a mind sűrűbben felbukkanó gyalogosok és a magas, ijesztően billegő járműveken utazók közt. Ám a Földről jött vendégek híre valami úton-módon mégis elterjedt a Bölcsesség Központjában. Négy földi óra múlva, mikor a gépkocsik a bolygó fővárosához közeledtek, a széles út mentén már embercsoportok álldogáltak, egytől egyig fiatalok, egyforma szabású, de a lehető legváltozatosabb színű munkaruhában. A száraz, barna síkságok elmaradtak. Nagyon sötét és sűrű zöld ligetek váltakoztak szabályos alakzatú mezőkkel, majd alacsony házak hosszú sora masszív kockaépületekkel, nyilván üzemekkel.

Végre a gépkocsi kerekei alatt szemet bántóan csillogni kézdett az utca tükörüveg burkolata. Ilyesféle utcákat láttak a csillaghajósok a tormanszi tévében. De a gépkocsik nem a város közepe felé tartottak, hanem rátértek egy útra, amelyet sötét olajzöld kérgű, egyenes törzsű fák szegélyeztek. A legyezőszerű hosszú ágak az út fölé hajoltak, és díszletszerűen összeértek a szemközti fák ágaival. Ezeket a fákat hirtelen hármas sorba ültetett alacsony fák váltották fel, amelyek hegyükre állított sárga kúpokra emlékeztettek. A köztük levő háromszögletű nyílásokon a főváros fölé emelkedő domb virágoktól tarkálló teteje látszott a sötétlila ég hátterén. Vastag, négy méter magas, kék fal vette körül az ovális teret, amelyben fenyőhöz hasonló, ezüstös-zöld fák hullámoztak, mintha át akarnának csapni a falon. Ez a kert vagy park gyönyörűnek látszott a szürkésbama, fahéj és sötét csokoládé színű pusztaságok után, amelyek egymást követték a sötétlila ég alatt a csillaghajótól a fővárosig vezető háromszáz kilométeres úton.

— Milyen liget ez? — törte meg először a csendet Fay Rodisz, az idősebbik „kígyóshoz” fordulva.

— Coam kertjei — felelte az könnyedén meghajolva —, az a hely, ahol maga a nagy Csoio Csagasz és munkatársai, a Négyek Tanácsának tagjai laknak.

— Hát nem a városba megyünk?

— Nem. Végtelen jóságában és bölcsességében őhatalmassága a Coam kertjeiben szállásolja el önöket. Vendégei lesznek arra az időre, amíg el nem hagyják a Jan-Jah bolygót… Már meg is érkeztünk. Ennél tovább egyetlen gépkocsi sem mehet. — A főelőkelőség meglepő fürgeséggel kinyitotta a hátsó ajtót, és kilépett a kapu előtti tér sima üvegburkolatára. Arca elé csillogó korongot emelt, és eltűnt az oldalt kinyíló bejáraton. A másik „kígyós”, aki eddig meg sem szólalt, kezével intett a földieknek, hogy szánjanak ki a gépkocsiból.

A csillaghajósok a kapu előtt csoportosultak, megmozgatták tagjaikat, megigazgatták a bio-szűrők csövecskéit. Vir Norin és Csedi Daan hátrább ment, hogy szemügyre vegye a többszintes építményt, amely kapuként szolgált a Coam kert-jeihez.

— Itt is kígyó! — kiáltott fel Csedi. — Ez a jel van a főrangúak mellén, a gépkocsik oldalán és most itt, az uralkodó palotájának kapuján.

— Nincs ebben semmi meglepő — mondta az asztronavigátor —, hiszen ők a Földről származnak, ahol ez a szimbólum igen gyakran előfordult a régi civilizációkban. A kígyó nemhiába a Sátán és a hatalom jelvénye. Hipnotikus képessége van, mindenüvé behatol és mérgez…

— Vajon hogy szabadulnak meg a portól ilyen cikomyás, bonyolult építkezési formáknál? — kérdezte az odalépő Evíza.

— Az emberi kéz munkáját itt nem nélkülözhetik, de ez veszélyes foglalkozás — felelte Vir Norin.

— Így tehát nincs értéke sem a kéznek, sem az életnek — szögezte le Csedi, talán elhirtelenkedve az ítéletét.

Szavai elvesztek abban a dörgő hangban, amely a kapu fölőtt középen álló tomyocskábóí hangzott fel:

— Üdvözlöm önöket, idegenek. Lépjenek be bátran, mert itt a Négyek Tanácsa tagjainak, a Jan-Jah nép legfőbb választottjainak és vezetőjüknek, az én személyemnek magas védelme alatt állnak…

Az utolsó szavaknál kitárultak a hatalmas kapuszámyak. A földlakók elmosolyodtak: a Tormansz mának biztatása fölösleges volt, egyikük sem érzett szemernyi félelmet sem. A csillaghajósok elindultak a ruganyos kockalapokon, amelyek elnyelték lépteik zaját. Az út cikcakkban haladt, ahogy a villámot rajzolták régóta a Földön.

— Nem túlságosan sok szó esik a biztonságról? — kérdezte Csedi egy cseppnyi türelmetlenséggel.

— És túl sok a kanyar — tette hozzá Eviza.

A fák sűrűjén át kirajzolódtak a palota nehézkes vonalai. Az épület sárga virágszőnyeg mögött terpeszkedett súlyosan, a hegyes, kúpszerű virágfejek mereven álltak, meg sem rézdűltek a szélben.

A rendkívül magas ajtók keskenynek látszottak. Sötét lapjaikat csillogó kis fémgúlák fedték. Az SDF-robotok, mind a heten, hirtelen előrerohantak, szaggatott riasztócsengetéssel jeleztek. Az ajtó előtt felsorakoztak, elállták a csillaghajósok útját, de néhány perc múlva elnémultak, és utat nyitottak.

— A gúlák az ajtókon áram alatt vannak — felelte Fay Rodisz kérdő pillantására az előrelépő Gén Atal.

— Igen, de már kikapcsolták — tette hozzá Tor Lik, aki oldalt állt, és látható ellenérzéssel vizsgálgatta a Coam kert-jeinek építészeti stílusát.

Váratlanul és nesztelenül kinyílt a magas ajtó, és a föld lakók a sötét nyíláson egy roppant magas tetembe jutottak, amely pontosan két részre volt osztva. Az elülső rész hatszögletű tükörlapokkal borított padlója két méterrel alacsonyabb volt a hátsónál, amelyet vastag fekete-sárga szőnyeg borított. A magasan álló nap sugarai áthatoltak az aranyvörös üvegeken, s ettől a terem felső részét mintha varázsos fény öntötte volna el. Itt ült a négy férfi: egyikük elöl és középen, a többi három balra és kissé hátrább. A terem mélyebben fekvő felében tompa fény derengett; a mennyezetről szűrődött le a kiszögellésekre erősített óriási fémkígyók közt, amelyek kitátott szájjal függtek a Földről jött vendégek fölött. A tükörlapok visszaverték az elmosódó árnyakat, növelve a nyugtalanságot és zavart, amely mindenkit elfogott, aki szemtől szembe mert állni a Négyek Tanácsával.

A Tormansz urait nyilván már mindenről tájékoztatták a földlakókkal kapcsolatban. Nem csodálkoztak, mikor meglátták a mulatságos kilenclábúakat a csillaghajósok mellett tipegni. Fay Rodisz jelére a hét SDF felsorakozott a homályos tükörpadlón. Az űrhajósok nyugodtan felmentek az oldallépcsőn az emelvényre, szótlanul és komolyan megálltak, le nem vették szemüket a bolygó urairól. Csoio Csagasz némi tétovázás után felállt, és a kezét nyújtotta Fay Rodisznak. Ugyanazt tette a többi három is. Rodisznak csupán egy pillanatra volt szüksége, hogy felidézze emlékezetében a Földön feledésbe merült ősi üdvözlési formákat. Megszorította az uralkodó kezét, mint évezredekkel ezelőtt ősei tették, tanúsítva, hogy nem fegyverrel és rossz szándékkal jött. Egyébként itt aligha hiányzott a fegyver. Minden falmélyedésben egy-egy alig látható alak rejtőzött. Egy, kettő, három… nyolc mozdulatlan embért számolt össze Tor Lik. Arcukon fenyegető elszántság. Nem lehetett kétséges, hogy a kővé dermedt figurák egyetlenjeire bármilyen parancsot gondolkodás nélkül végrehajtanak.

Eviza nem állta meg, és magában mulatva a lehető légcsábosabb pillantásokat vetette feléjük. Azok meg sem rézdűltek. A lány taktikát változtatott, arca hízelgő, lelkendező kifejezést öltött. Ez már hatott. A hozzá legközelebb álló két őr orcáján pír ütközött ki.

A földlakók karosszékekbe ültek, amelyeknek karmos mancs formájú, szétterpesztett lábaik voltak. Némán nézegették a szőnyeg bonyolult mintáit, velük szemben pedig, tapintatlanul fürkészve a vendégeket, ugyancsak némán ültek a Négyek Tanácsának tagjai. A hallgatás sokáig tartott. Vir Norin és Fay Rodisz, akik legközelebb ültek a bolygó uraihoz, jól hallhatták hangos lélegzésüket. Az olyan emberek lélegeznek így, akik nem sportolnak, nem végeznek fizikai munkát, és nem élnek önmegtartóztató életet.

Csoio Csagasz összenézett a vékony, izmos Gén Sivel, aki a Tormansz bolygón a béke és nyugalom biztosításáért volt felelős. Gén Si kinyújtotta a nyakát, és kissé sziszegve így szólt:

— A Négyek Tanácsa és maga a nagy Csoio Csagasz tudni óhajtja, mik a szándékaik és kívánságaik.

Csedi figyelmesen a bolygó urára tekintett, nem értette, hogy hallgathatja ez a bizonnyal okos ember az ilyen ostoba hízelgést, de Csoio Csagasz arca semmiféle érzelemről nem árulkodott.

— A Négyek Tanácsa ismeri minden kívánságunkat — felelte Fay Rodisz —, nincs mit hozzátennünk ahhoz, amit a televizofonban már kértünk.

— No és a szándékaik? — kérdezte behízelgőn Gén Si.

— Szeretnénk mielőbb hozzákezdeni a Jan-Jah bolygónak és népének megismeréséhez!

— Milyen módon gondolják ezt? Tisztában vannak vele, milyen képtelen feladat ilyen rövid idő alatt megismerni egy óriási bolygót?

— Minden két tényezőtől függ — felelte nyugodtan Rodisz egyrészt attól, mennyire segítenek ismerettáraik, emlékező gépeik, akadémiáik és könyvtáraik, másrészt, hogy milyen gyors közlekedési eszközök állnak rendelkezésre a bolygón. Rövidlátás lenne azt hinni, hogy megismerhetjük mindazt, amit tudósaik több ezer éves munkával összegyűjtöttek. De ki tudjuk választani a legfontosabbat, és a Jan-Jah történelem, irodalom és művészet révén megérthetjük a nép életének lényegét. Sok mindent rögzíthetünk a csillaghajó emlékezőgépeivel. Minél több információt szeretnénk magunkkal vinni a Földre.

— Hát közvetlen összeköttetésük van a csillaghajóval? kérdezte gyorsan Zet Ug, akivel nemrég Rodisz a tévén keresztül beszélt.

— Természetesen. S mi is sok mindent meg akarunk mutatni önöknek abból, amit a csillaghajó emlékező gépei tárolnak. Sajnos, SDF-jeink nem tudnak nagyméretű vászonra vetíteni. Egy-egy robot legfeljebb ezer főnyi nézőre van tervezve. A hét SDF egyidejűleg hétezer embernek mutathat be fdmeket.

Gén Si félig felemelkedett, lerítt róla a nyugtalanság.

— Úgy gondolom, erre nincs szükség!

— Miért?

— A Jan-Jah népe nincs felkészülve ilyen előadásokra.

— Nem értem — mosolyodott el Rodisz alig észrevehető zavarral.

— Nincs ebben semmi meglepő — szólalt meg a mind ez ideig hallgató Csoio Csagasz, és éles, parancsoló, türelmetlen hangja hallatára a Tanács többi tagja összerezzent és ura felé fordult —, önök sok dolgot nem fognak itt megérteni. Azt pedig, amiről önök tájékoztatnak majd, esetleg félreértik. Emiatt óvakodik Gén Si barátom a filmjeik bemutatásától.

— De hiszen minden félreértést csak megismerés révén lehét tisztázni, annál fontosabb hát a lehető legtöbbet megmutatni — felelte Rodisz.

Csoio Csagasz lomhán felemelte a kezét, és tenyerét a foldlakók felé fordította.

— Ne arról tárgyaljanak, amiben még csak a megértés küszöbéig jutottunk el. Elrendelem majd az intézeteknek, könyvtáraknak, művészeti táraknak, hogy készítsenek elő jelentésekét és filmeket. Nálunk nincsenek olyan emlékező gépek, amilyenekről ön beszélt, de az információk, apró egységekbe kódolva, szóban és ábrázolásban rendelkezésre állnak. Mindezt megkapják itt, nem kell elhagyni a Coam kertjeit. Gázrepülőgépeink sebességével, amely… — Csoio Csagasz kissé tétovázott —, földi óránként körülbelül ezer kilométer, gyorsan elérik a bolygó bármely pontját.

Most a földlakók néztek össze meglepetten: a Tormansz ura ismeri a földi mértékegységeket.

— Ám előre meg kell mondaniuk — folytatta Csoio Csagasz hogy milyen helyeket akarnak meglátogatni. Repülőgépeink nem tudnak mindenhol leszállni, és a Jan-Jah bolygó nem minden területe veszélytelen.

— Jó lenne talán először megismerkedni a Jan-Jah általános planetográfiájával, és azután készítenénk el a látogatások tervét — javasolta Rodisz.

— Rendben van — egyezett bele Csoio Csagasz, felállt és váratlanul szívélyesen így szólt: — Most pedig elvezetem önökét a rendelkezésükre bocsátott szobákba.

S megindult előre, nesztelenül lépkedve a puha szőnyegen, egy mellékajtón kiment a folyosóra, amelynek falai homályos fémként csillogtak.

— Csak nem fogja ez a maszk mindig eltakarni az arcát? — kérdezte Csoio Csagasz, és megérintette Fay Rodisz védőlemezét.

— Nem mindig — mosolyodott el az asszony —, mihelyt nem veszélyeztetem önöket és…

— Mi önöket — bólintott megértőén Csoio Csagasz. — Azért is nem hívom meg önöket az asztalomhoz. Megérkeztünk — mutatott körül egy tágas teremben, amelynek nagy ablakai alul el voltak sötétítve —, itt teljes biztonságban érezhetik magukat. A holnapi viszontlátásra!

Fay Rodisz meghajolt.

A földlakók körülnéztek a szobákban, ahol az ajtó az ablakkal szemközt, a bal oldali falon volt elhelyezve. Azután újra összegyűltek a teremben.

— Furcsa építészet. Nálunk a pszicho-gyógyintézeteket építik így — mondta Eviza.

— Miért bizonygatja ez a főember lépten-nyomon, hogy biztonságban vagyunk? — kérdezte Tivisza.

— Azért, mert nem vagyunk — mondta komolyan Rodisz. — Válasszanak szobát, aztán megbeszéljük, ki hová menjen, hogy közölhessem kívánságainkat Csoio Csagasszal. — Észrevette, hogy társai csodálkoznak, s magyarázatul hozzáfűzte: — Biztos vagyok benne, hogy Csoio Csagasz sürgősen titkos megbeszélést akar folytatni velem. Az ő felfogásuk szerint én a maguk uralkodója vagyok, s az uralkodóknak négyszemközt kell tárgyalniuk.

— Igazán? — csodálkozott Eviza.

— A régi időkben ebből szörnyű bajok származtak a Földön. De legyünk tapintatos vendégek, alkalmazkodjunk vendéglátóink szokásaihoz. Előre kell tudnom, hogy maguk mit kívánnak, mit tanácsolnak, másként hogyan tárgyaljak a bolygó uraival.

— Jó lenne, ha először Csedi összegezné a Tormansz körülrepülésekor végzett megfigyeléseit — mondta Vir Norin. — Akkor mi is könnyebben tudnánk mihez tartam magunkat.

— Nem hiszem, hogy többet tudnék, mint maguk — mondta zavartan Csedi. — Ha Fay segít, megpróbálom… Mi itt olyan sajátos társadalomra bukkantunk, amihez hasonló nem fordult elő a Föld történetében vagy más bolygók nem-kommunista civilizációiban. Egyelőre nem látom tisztán, hogy a monopolista államkapitalizmus vagy pedig a hangyabolyálszocializmus továbbfejlődése. Amint tudják, Földünk történélmében mindkét formára az oligarchikus diktatúra a jellemző. A Földön a szocializmus eleinte utánozta a kapitalizmust az anyagi javak és az olcsó tömegtermelés hajhászásában, néha az ideológiát, a nevelést, a művészetet is feláldozva. Némely ázsiai szocialista ország megpróbálta a lehető leggyorsabban megteremteni a maga szocialista rendszerét, feláldozva mindent, amit csak lehetett, még a pótolhatatlan emberi és térmészeti erőforrásokat is. Ugyanakkor az MVK legerősebb kapitalista országában, Amerikában, amely a katonai diktatúra útjára lépett, szükségessé vált a legfontosabb iparágak állami kézben való koncentrálása, hogy megszüntessék a vállalkozók fluktuációját és ellenállását. Ezt azonban a megfelelő állami apparátus megszervezése nélkül hajtották végre. A szocialistaellenes politikát folytató Amerikában gengszterbandák hálózták be az ipar minden területét, az államapparátust, a hadsereget és a rendőrséget, mindenüvé félelmet és korrupciót vive. Megkezdődött a harc a gengszterek egyesüléseinek fokozódó politikai befolyása ellen, megkezdődtek a politikai térrorakciók, aminek következtében erősödött a titkosrendőrség, és végső soron a hatalom a gengszter típusú oligarchia kezébe került.

Kínában, alighogy a szocialista fejlődés útjára lépett, han gyaboly-álszocializmus alakult ki: egy kis csoport magához ragadta a hatalmat, amely az éretlen ifjúság segítségével szétrombolta az államapparátust, s abszolút, csalhatatlan tekintélyként egy „nagy”, „legnagyobb” vezért állított az állam élére. Végeredményben mindkét esetben embertelen oligarchia alakult ki, soklépcsős hierarchiával. A hierarchia különböző lépcsőfokaira olyan emberek kerültek, akik garasokért gondolkodás nélkül és felelőtlenül kiszolgálták az uralkodó oligarchiát. Oligarchia nélkül nincs monopolista államkapitalizmus, mert a termelőerők elkerülhetetlen csökkenésekor csak a kiváltságos felső réteget lehet megfelelően ellátni. Ennek következtében az infemólét nyomasztóbbá vált. A tömérdek népellenes bűntettet a nép nevében követték el, holott a népet csak a történelmi folyamat nyersanyagának tekintették. Minden oligarchia számára csupán az volt fontos, hogy ebből az anyagból minél több álljon rendelkezésre, hogy mindig legyen műveletlen tömeg — az egyeduralom és a háború pillére. Az ilyen államok közt esztelen versengés folyt a lakosság számának növelésében, ennek következtében a bolygó termelőerőit érteimetlenül prédálták, felborult a bioszféra egyszerű egyensúlya, amelyet a természet fejlődése évmilliárdok alatt teremtett meg. Az „anyag” — a nép — számára az élet elvesztette minden értelmét, s ennek eredménye az állandó kábítószerfogyasztás és a minden iránti közöny lett…

Csedi egy pillanatra elhallgatott, majd így fejezte be: — Úgy gondolom, a Tormanszon olyan oligarchikus társadalmat találtunk, amely az államkapitalizmusból fejlődött ki; erre utal, hogy vannak vallási csökevények, a nevelésügyet pedig igen rosszul szervezték meg. A kapitalizmus érdekelt a műszaki oktatásban és a valláserkölcs terjesztésében. A hangyaboly-álszocializmus viszont gondosan irtja a vallást, nem érdekelt a magas szintű oktatás fejlesztésében, csak azt a minimumot biztosítja, ami elegendő ahhoz, hogy a tömegek engedelmesen befogadják a vezér „nagy” eszméit. Ehhez pedig az szükséges, hogy az emberek ne tudják megkülönböztetni a törvényt a törvénytelenségtől, ne legyenek tisztában cselekedeteik következményeivel, végképp lemondjanak egyéniségükről, alkatrészekké váljanak az elnyomás és önkény olajozott gépezetében.

— De hát az erkölcs? — kiáltott fel Tivisza.

— Az erkölcsöt a körülményektől függően felülről diktálják. A valláserkölcsön és a közösségi tapasztalatokból kialakult szokásjog erkölcsén kívül vannak szellemi alapelvek is, amelyeknek a gyökerei a vadság állapotában élt több százezer év közösségi életébe nyúlnak vissza, a civilizált embernél pedig a tudatalattiban és a tudat fölöttiben rejtőznek. Ha a hosszú elnyomatás és az erkölcs bomlása folytán ez a tapasztalat is veszendőbe megy, akkor az emberből semmi sem marad. Ezért nem lehet semmi állandó az egyénben, kivéve a kezdeményezés hiányát és talán még a fölötte állóktól való rettegést. Az a sokféle rettegés, amely az ilyen társadalmat átjárja, hasonló az ősi kultúrák elszigetelt maradványaiként fel-felbukkanó babonás félelmekhez. A régi kultúrákban az istenektől való félelem arra késztette az embereket, hogy bonyolult rituális szertartásokkal védekezzenek, ahelyett, hogy tudatosan felelősséget vállalnának tetteikért:

— De hát ez a tömeg! — mondta Eviza.

— Persze, hogy a tömeg. Az egyéniség elfojtása emberi nyájba tereli az embereket, ahogy az a Föld Sötét Századaiban történt, amikor a keresztény egyház valójában a Sátán feladatát hajtotta végre, feldühítve és gyilkossá téve sok embert… De ne kívánják, hogy eltérjek a gazdaságtól és pszichológiától. Befejezem. A Tormanszon kapitalista osztálytársadalom van, öligarchia, amely két alapvető osztályon uralkodik, mindkettőt egyformán elnyomva: a műveltek osztályán, akik szükségképpen tovább élnek, mert különben nem kifizetődő taníttatni őket, és a műveletlenek osztályán, akik huszonöt éves korukbán halnak meg.

— S maga, Rodisz, egyetért Csedi fejtegetésével? — kérdezte Vir Norin.

— Számomra nagyon valószínűnek hangzik, csak nem égészén látom tisztán a határt az államkapitalizmus és a hangyaboly-álszocializmus között. Nem lehet, hogy a Tormansz társadalma az utóbbiból keletkezett?

— Lehet — felelte Csedi — De nem merem állítani.

— Mondja meg nekünk, Rodisz — kérte Eviza csakugyan volt nálunk valaha a Földön ehhez hasonló? Tanultam ugyan történelmet, de nem eleget, s az emberi történelemnek erről a nehéz átmeneti korszakáról, a Megosztott Világ Koráról, nincs tiszta képem. Mi ennek a lényege?

— Ebben az időszakban kezdtek kialakulni az államkapitalista formációk, s úgy látszott, az egész bolygóra kiterjednek. A fejlődés államkapitalista szakaszában mutatkozott meg ennek a rendszernek egész embertelensége. Mihelyt megszüntették a konkurrenciát, rögtön fölöslegessé vált a termékek jobbá és olcsóbbá tétele. Nehéz elképzelni, mi ment végbe e forma létrejötte után Amerikában, abban az országban, amelyet elkényeztetett az árubőség! Az oligarchia csak a saját kiváltságai érdekében uralkodott. E forma lényege: az elosztás egyenlőtlensége, amelyet nem indokol sem a termelési eszközök tulajdona, sem a munka mennyisége és minősége. A legfontosabbnak egy részletkérdést, a személyes sikert tartották, amelyért az emberek mindenre hajlandók, mit sem törődve a társadalommal és a jövővel. Minden eladó, csak az ár a lényeg.

Az álszocializmus, amely az államkapitalizmustól eltanulta a demagógiát és a megvalósíthatatlan ígéreteket, azonos vele abban, hogy a kiválasztottak csoportja ragadja magához a hatalmat, elnyomja, sőt fizikailag is megsemmisíti a másként gondolkodókat, azonos vele a harcias nacionalizmusban, a törvénytelen erőszakban, s ez szükségképpen a fasizmushoz vezet. Mint tudjuk, törvény nélkül nincs kultúra, de még civilizáció sem. Az álszocializmusban az egyén és a társadalom közti nagy ellentmondás megoldhatatlan. A magasabb rendű szervezetben és a magasabb rendű társadalomban az egyes elemek együttműködése mind bonyolultabbá válik. A szervezett társadalom legnagyobb veszélye, hogy minél fejlettebb a szervezettség, annál nagyobb a társadalom hatalma az egyén fölött. S ha a harcot a hatalomért a társadalom legkevésbé hasznos tagjai vívják, akkor a szervezettség már a visszájára fordul.

Minél összetettebb a társadalom, annál nagyobb fegyelemnek kell lennie benne, de tudatos fegyelemnek, tehát nélkülözheteden a személyiség mind magasabb szintű fejledsége, sokoldalúsága. Ám az önmérséklet hiánya megbontja a belső harmóniát egyén és külvilág közt, s mikor az egyén túllépi saját lehetőségeinek kereteit, s miközben felfelé törtet, nem teljes értékűségi komplexusa támad, fanatikussá, képmutatóvá válik. Ez az oka, hogy még nálunk is oly nehéz feladat a nevelés és az oktatás, hiszen gyakorlatilag az egész életen át tart. Emiatt korlátozzuk az „én így akarom”-ot, és használjuk helyette az „így szükséges”-t.

— Ki járt először ezen az úton? Csak nem megint Oroszország? — érdeklődött Eviza.

— Megint Oroszország, a szocializmus első országa. Ő indúlt el a nagy úton, borotvaélen járva a gengszter-kapitalizmus, az álszocializmus és különféle válfajai között. Az oroszok úgy gondolták, hogy inkább szegényebbek maradnak, de olyan társadalmat készítenek elő, amely többet törődik az emberekkel és igazságosabb, kiküszöböli a kapitalista siker feltételeit és magát a fogalmát is, nem tűr semmiféle uralkodót, se kicsit, se nagyot a politikában, a tudományban, a művészetben, sehol. így jutottak el elődeink a Világ Egyesülésének Korához. Ezt nem találtuk a Tormanszon, mert itt két évezreddel a VEK után is még létezik az infemó, az oligarchia, amely megalkotta az elnyomás tökéletesített rendszerét. E rendszer elleni harc érdekében kell pszichofizikailag rendkívül edzett embereket nevelni, akik hozzánk hasonlóan nem élnek vissza hatalmukkal. S mindenekelőtt meg kell tanítani harcolni őket a mindent behálózó „kiválasztottság” ellen — az olyan rendszer ellen, amely szembeállítja az uralkodókat és a tömeget, a mindentudó tudósokat és a sötét tudatlanokat, sztárokat és a tehetségteleneket, az elitet és az alsó munkásosztályt.

A hét földlakó egy széles, bíborvörös díványon ült. A vastag, rózsaszínű műanyagból készült magas ablakon át látszottak a kert fái, amelyeknek ágai között beszűrődtek a Tormansz Napjának sugarai. Ez az égitest, a földi Naptól eltérően nem körívet írt le az égen, hanem lassan és fenségesen, szinte függőlegesen ereszkedett le. A rózsaszínű ablakokon át nézve sugarai lilának tűntek. A csillaghajósok bronzbama arca komor, zöldes árnyalatot kapott.

— Tehát döntöttünk — mondta Vir Norin, akinek SDF-je a titkári teendőket végezte, és kódolta az értekezlet eredményét, hogy a „Sötét Láng”-ra továbbítsa.

— Döntöttünk — felelte Rodisz maga itt marad a fővárosban, a tudósok és a mérnökök közt. Tor Lik és Tivisza bejárja a bolygót egyik pólustól a másikig, felkeresi a természetvédelmi területeket és a tengeri állomásokat. Eviza az egészségügyi intézményeket, Csedi és Gén pedig a társadalmi életet fogja tanulmányozni, én meg a történelemmel foglalkozom. Most összeköttetésbe lépünk az űrhajóval, azután pedig — alvás. Házigazdáink korán fekszenek és korán kelnek.

Valóban, mihelyt kihunytak az alkony utolsó sugarai, és a magas mennyezet alatt Önműködően kigyulladt a világítás, mélységes csend lett. A sötét kertben időnként látszott a lassan lépegető őrök árnyéka, aztán minden mozdulatlanná dermedt, mint a mesebeli tó holt vize.

Eviza fojtónak érezte a levegőt, az ablakhoz ment, és a zárral matatott. A széles ablakkeret kitárult, és az idegen bolygó kertjének hűvös, különös illatú levegője beáradt a szobába, de ugyanabban a pillanatban hátborzongató kürtszó harsant fel. Mindenfelől emberek rohantak oda, lámpákkal világítottak, és fenyegetően felemelték fegyverük fekete csövét.

Vir Norin egyetlen ugrással az elképedt Eviza mellett térmett, és becsapta az ablakot. A trombitálás megszűnt. Norin kézmozdulattal igyekezett megnyugtatni az ablak alá csődült őröket. A lámpák kialudtak, az őrök szétoszlottak, a földiakók pedig ugratták a méltatlankodó Evizát.

— Meggyőződésem, hogy állandóan szemmel tartanak és kihallgatnak bennünket — mondta Tor Lik.

— Még jó, hogy a Föld nyelvéből egy szót se értenek a Tormanszon! — szólt Eviza. — Még nincs elég hosszú szöveg a kezükben.

— Azt hiszem, könnyen megfejtik majd — mondta Csedi —, sok a hasonló szó és fogalom. Az itteni nyelv tulajdonképpen az MVK ötödik korszakának egyik nyelve, de huszonkét évszázad alatt átalakult.

— Akárhogy van is, beszélgetéseinket egyelőre nem értik, és tartalmuk nem fogja nyugtalanítani a Jan-Jah urait — mondta Fay Rodisz. — Néha árnyékolni kell magunkat az SDF-ek segítségével, nehogy kilessék intimitásait. Például most, amikor a csillaghajóval fogunk beszélni.

Rodisz fekete-kék SDF-je a szoba közepére tipegett. Burája alól felzúgott a televizofon távvetítője, a szoba sötétségbe merült. A csillaghajósok szorosan egymás mellé ültek a díványra. A szemközti oldalon zöld fény gyűlt ki, és felhangzott a dal a hegyi patak fölé hajló lúzfa ágáról. Homályos és gyorsan mozgó körvonalak tűntek fel, majd hirtelen emberek térhatású képe bontakozott ki, mintha a csillaghajón maradtak ide repültek volna, Coam kertjeibe, és most együtt lennének velük ebben a szobában.

Takarékoskodtak az SDF energiatelepével, mert fontosabb dolgokban is szükség lehet majd rá, ezért mindenki röviden ismertette a Tormanszon töltött első nap benyomásait. A rövidség rekordját Tor Lik állította fel: „Sok por, sok szó a nagyságról, a boldogtalanságról és a biztonságról. Ezzel szemben félelem és védelmi berendezések, de nem a biztonság, hanem a Tormansz urának megközelíthetetlensége érdekében. Az emberek arca komor, még a madarak sem énekelnek.”

Mikor a sztereokép elsötétült, és megszakadt az összeköttetés a csillaghajóval, Rodisz így szólt: Nem tudom, maguk hogy vannak, de engem a védőszérum és a bioszűrő álmosít.

Mindenki álmosságot érzett a szokott tettvágy helyett. Éviza ezt normális jelenségnek tartotta, és figyelmeztette társait, hogy még háromnégy napig bágyadtak lesznek.

Másnap reggel, alighogy a hét földlakó megreggelizett, megjelent egy főrangú hivatalnok szénfekete ruhában, amelyre kék árnyalatú ezüst kígyók voltak hímezve. Megbeszélésre hívta Fay Rodiszt a „legkegyelmesebb Csoio Csagaszhoz”. Az expedíció többi tagjának sétát indítványozott Coam kertjeiben, amíg eljön az ideje, hogy a Központi Adattárba menjenek, ahol a „nagy Csoio Csagasz parancsára” megkapják az információs anyagot.

Fay Rodisz csókot dobott társai felé, és egy lila ruhás szótlan őr kíséretében eltávozott. Az őr tisztelettudó fejmozdulatokkal mutatta az utat. Az egyik bejáratnál, amelyet súlyos szőnyeg fedett, hirtelen megállt, széttárta a karját, és mélyen meghajolt. Fay Rodisz maga hajtotta félre a szőnyeget, s abbán a pillanatban kinyílt egy nehéz ajtó, amely, mint minden ajtó Tormanszon, sarokvason forgott, nem pedig a falba csúszott be, mint a földi házakban. Fay Rodisz sötétzöld fiiggönyökkel és faragott ébenfa bútorral berendezett szobába lépett, amelyet a földlakók már láttak a csillaghajóról a titkos tévécsatornán.

Csoio Csagasz egyik kezét egy fekete talapzaton álló, szivárványos kristálygömbön tartva fogadta vendégét. Ravaszkásán elmosolyodott, kezével helyet mutatott, és Rodisz, viszszamosolyogva rá, kényelmesen elhelyezkedett az öblös karosszékben.

Csoio Csagasz kissé közelebb húzódott, leült, bizalmasan előrehajolva összetette a kezét, mint aki felkészült, hogy türelmesen meghallgassa vendégét.

— Most kettesben beszélhetünk, ahogy a sors uraihoz illik. Bár a csillaghajó csak porszem a bolygóhoz képest, pszichológiailag a felelősség és a teljhatalom egy és ugyanaz.

Fay Rodisz tiltakozni akart, hogy az ilyen megfogalmazás vele kapcsolatban nemcsak helytelen, hanem sérti is a Föld emberét, de türtőztette magát: nevetséges és hasztalan lenne kioktatni ezt a megrögzött oligarchát a földi kommunista étika alapelveiről.

— Milyenek az emberi érintkezés normái önöknél, a Földön — folytatta Csoio Csagasz —, milyen esetekben mondják meg az igazságot?

— Mindig!

— Az lehetetlen. Abszolút, változhatatlan igazság nincs!

— De megközelítheti az ideált; annál jobban, minél magasabb az ember társadalmi tudatának a színvonala.

— Mi köze annak ehhez?

— Ha az emberek többsége tisztában van vele, hogy minden jelenség kétoldalú, az igazság kétarcú és a változó élettől függ…

— Tehát nincs abszolút igazság?

— Az abszolút hajszolása az ember egyik legsúlyosabb hibája. Az eredmény: egyoldalúság, vagyis a féligazság, az pedig rosszabb, mint a nyílt hazugság, mert ez utóbbi kevesebb embert téveszt meg, és veszélyes a tudással felvértezett embérré.

— S ön mindig ehhez a szabályhoz ragaszkodik? Kitart mellette?

— Kitartok! — felelte keményen Rodisz, de mindjárt elröstellte magát, eszébe jutott a csillaghajón eljátszott jelenet.

— Akkor mondja meg az igazat: miért jöttek ide, a Jan-Jah bolygóra?

— Megismétlem, amit már mondtam. Tudósaink szerint önök utódai azoknak a földlakóknak, akik az úgynevezett MVK, a Megosztott Világ Kora ötödik időszakában éltek. Önök minden bizonnyal egyenesági rokonaink. Vagy talán ez nem nyilvánvaló? Elég egy pillantást vetni önökre és ránk.

— A Jan-Jah népének más a véleménye — mondta tagoltan Csoio Csagasz —, de tegyük fel, hogy igaz, amit mond. Mi következik ebből?

— Az, hogy mi természetesnek tartanánk a közvetlen kapcsolat megteremtését a két bolygó közt. Kicserélnénk eredményeinket, okulnánk a hibák tanulságaiból, segítenénk a nehézségekben, esetleg egy családban egyesülnénk.

— Hát ez az! Egy családban egyesülni! így döntöttek önök, földlakók, helyettünk! Egy családban egyesülni! Leigázni a Jan-Jah népét. Ilyen titkos szándékokkal jöttek!

Fay Rodisz kiegyenesedett, és mereven Csoio Csagaszra nézett. Zöld szeme elsötétült. Ismeretlen erő bénította meg a Négyek Tanácsa elnökének akaratát, de Csagasz legyűrte pillanatnyi félelmét, és így szólt:

— Megengedem, hogy aggodalmaink talán túlzottak, de maguk úgy jöttek ide, hogy meg sem kérdeztek minket. Vajon szükséges-e felsorolnom mindazokat az okokat, amelyek miatt bolygónk visszautasít mindenkit, aki idegen világokból érkezik?

— Kivált, ha olyan világból jönnek, ahol önökhöz annyira hasonló emberek élnek — mondta ki Rodisz Csagasz elrejtett gondolatát.

Csagasz keskeny szeme gyanakvón siklott végig az asszonyon: „Boszorkány?”

— Nem tudom elhinni, hogy a Jan-Jah emberei ne akarnának bepillantani a tudás végtelen óceánjába, amely a mi bolygónk és a Nagy Gyűrű révén elébük tárul!

— Nem tudom, mit jelent ez.

— Annál inkább! — Rodisz csodálkozva nézett Csoio Csagaszra, s közelebb hajolt. — Az ön számára nem az a legfontosabb, hogy gyarapítsa a szépséget, a tudást, a harmóniát az emberben és a társadalomban?

— Ez az önök felfogása! A mienk viszont a tudás korlátozása, mert a tudás megnyitja a kozmosz iszonyú szakadékát, s a mélység szélén az ember rádöbben jelentéktelen voltára, elveszti hitét önmagában. Az ember boldogsága az, ha alkalmazkodik a környezetéhez, ahová beleszületett és ahol mindig is megmarad, mert ha kikerül belőle — az a halál, a semmi, a szélben kihunyt szikra. S mi nem azért teremtettünk itt boldogságot, hogy idegenek szétrombolják, még ha állításuk szerint vérrokonaink is!

— Ez a kagylóba behúzódó puhatestűek boldogsága, csakhogy a kagylót egy pillanat alatt összemorzsolja a körűiményék elkerülhetetlen összetalálkozása, amit valaha a Földön sorsnak neveztek, és itt még ma is így nevezik.

— Mi minden eshetőségre felkészülünk!

— Tudás nélkül? S a túlnépesedés legutóbbi katasztrofális következményei? Az egész bolygót temetők borítják, amelyekben a tudatlanság és konokság sok milliárd áldozata fekszik — mondta keserűen Fay Rodisz. — Ez az ára az olyan civilizádónak, amely nélkülözi a bölcsességet. Eltűrni az ökológiai határok túlzsúfolását, mint bármely állatfajnál?! Szomorú és szégyenletes eredmény a homo sapienstől, az értelmes embertői.

— Nicsak! Hát ismerik a Jan-Jah történetét? Honnan? — húzta össze a szemét Csoio Csagasz.

— Csak egy töredékét, amennyit egy idegen csillaghajótól tudtunk meg, amely kétszáznyolcvan évvel ezelőtt járt itt és megfigyelte bolygójukat. Az ön elődei megtagadták a leszállást, mert ők is azt képzelték, hogy kezükben tartják a bolygó sorsát. — Fay Rodisz csípős gúnnyal mondta ezt, tudta, hogy csak így törheti át Csoio Csagasz öntelt magabiztosságának burkát.

A bolygó ura felpattant, és olyan pillantással mérte végig Rodiszt, amelytől alárendeltjeinek megroggyant a térdük, és torkukon akadt a szó. A Föld asszonya felállt, lassan és nyugodtan szemügyre vette az uralkodót, mint valami érdekes, tanulmányozandó tárgyat. A Föld emberei rég megtanulták érzékelni azt a pszichológiai légkört, amely minden embert körülvesz, következtetni belőle gondolataira és érzéseire.

— Régi és elavult módszer, hogy elteszik láb alól az egyet nem értőket — mondta Csagasz gondolataiban olvasva. — De végül felelnie kell nemcsak az idegen világok küldötteiért, az értelem kozmikus testvériségének hírnökeiért, hanem saját népének embereiért.

— Miképpen? — kérdezte Csagasz fojtott dühvei.

— Ha a kutatók megállapítják, hogy a bolygón kegyetlenkednek, a tájékoztatás szándékosan megtévesztő, a tanulás útjában akadályok vannak, a lakosságot tudatlanságban tartják, akkor a Nagy Gyűrű döntőbíróságához fordulhatnak.

— S akkor?

— Mi nemcsak emberek, hanem egész társadalmak betegségeit is gyógyítjuk. Különösen figyelmet szentelünk a szociális bajok megelőzésének. A Jan-Jah bolygón ezt alighanem már néhány évszázaddal előbb meg kellett volna tenni…

— Azért jöttek ide, hogy kioktassanak minket, amikor egyedűl is kiláboltunk a legnehezebb helyzetből? — kérdezte lecsillapodva a Négyek Tanácsának elnöke.

— Korábban a földlakók nem tudták leküzdeni a gigászi teret. De nem is sejtettük, hogy elődeink a Földről ilyen irdatlan távolságra juthattak. Ha nincsenek azok a kutatók a Cefeuszról… De miért fecséreljük az időt. Próbáljon meg kibújni a mindenható uralkodó szerepéből. Segítsen, hogy kölcsönösen megismerjük egymást. S az eredmény alapján dönthét majd a továbbiakról.

— És önök?

— Egymagám nem dönthetek senki sorsáról, még a társaimérői sem, akik megbíztak engem. Ezért is nem vagyok az önök felfogása szerinti uralkodó.

— Tudomásul veszem — mondta Csoio Csagasz, aki ismét barátságos lett, és leültette Rodiszt. — Gondolkoztak már azon, hogyan tervezik bolygónk megismerését?

Fay Rodisz kifejtette az előző nap készített tervet. Csoio Csagasz figyelmesen hallgatta, és Rodisz legnagyobb meglepetésére semmit sem kifogásolt. Csak állt, nézte a kristálygömbőt, mint aki gondolataiba merült. Rodisz befejezte, és Csagasz tekintetét még mindig a gömbre szegezve, beleegyezését adta vendégei minden utazásához.

— Egy feltétellel — fordult hirtelen Rodiszhoz —, ön addig vendége marad a Coam kertjeinek!

— Túszként? — kérdezte Rodisz félig tréfásan, félig komolyan.

— Ó, dehogy! Csak nekem kell elsőként megismernem „őshazámat” — felelte gúnyosan Csagasz.

— Igazán semmit sem tud róla?

Csoio Csagasz összerezzent, és elfordult a veséibe látó zöld szem elől.

— Természetesen! Mi a Fehér Csillagokról származunk, ahogy tudósaink megállapították. Önök egészen mások. Nem látják magukat kívülről, és nem tudják, mennyire különbőznek tőlünk. Hallatlanul gyors a mozgásuk és gyorsak a gondolataik, ami magabiztossággal és nyilvánvaló belső békével párosul. Ez felbőszítheti az embert!

— Elég baj! Ez rejtett kisebbrendűségi érzésről, mindenfajta kegyetlenkedés szülőanyjáról árulkodik. Ha ilyen komplexussál jutnak hatalomra emberek, akkor megalázzák környezetűkét, s a megalázás úgy terjed, mint a gyűrű a vízen.

— Ugyan kérem! Ezt csak maguk látják így, mert a lelkűlétük különbözik a miénktől…

Fay Rodisz olyan fürgén felpattant, hogy Csoio Csagasz egyszeriben éber lett, mint a ragadozó állat. De az asszony csak a kristálygömböt érintette meg, amelynek furcsa irizálása felkeltette érdeklődését.

— Ilyen autohipnózis-jósgömb készítéséhez a Földön csak Japánban értettek ötezer évvel ezelőtt. A régi mesterek áttetsző természetes kvarckristályból vágták ki. A kristály fő optikai tengelyét a gömb tengelyéhez igazították. A jósláshoz két gömb szükséges, az egyiknek a tengelye függőleges, a másiké vízszintes, mint az önök Torm… mint a bolygójuk. De hol a másik gömb?

— Elődeinknél maradt a Fehér Csillagokon.

— Lehet — hagyta rá közömbösen Fay Rodisz, mint akit a további beszélgetés már nem érdekel.

A Négyek Tanácsának elnökét szokatlan zavar fogta el. Életében először. Lehajtotta a fejét. Néhány percig mindkétten hallgattak.

— Bemutatom a feleségemnek — mondta váratlanul Csoio Csagasz, és nesztelenül eltűnt a zöld függöny redői mögött. Fay Rodisz állva maradt, nézte a gömböt, és mosolygott saját gondolatain. Hirtelen az övéhez nyúlt, parányi fémcsövet vett elő, a jósgömb talapzatához tette, és az ébenfa porszemnyi, elemzéshez bőven elegendő részecskéje máris birtokában volt.

Fay Rodisz nem sejtette, hogy hallatlan megtiszteltetés éri. A Négyek Tanácsának magánéletét titok övezte. A közvélemény szerint ezek a felsőbb rendű emberek semmiképp se ereszkednek le olyan köznapi dolgokhoz, mint a házasság, ezzel szemben bármikor megkaphatják szeretőnek a Jan-Jah bolygó bármelyik nőjét. Valójában a legodaadóbb híveik szűk köréből választottak feleséget és szeretőt.

Csoio Csagasz nesztelenül és hirtelen toppant be. Nyilván ez volt a szokása. Gyorsan körülnézett, s csak azután pillantott a mozdulatlanul álló vendégre.

— A helyükön vannak — mondta halkan Rodisz csak…

— Mi az a csak? — kiáltott fel türelmetlenül Csoio Csagasz, sietve átvágott a szobán, és elrántotta a redőzött függönyt, amely semmiben sem különbözött a falkárpittól. A függöny mögötti fülkében egy ember állt, szemét urára meresztette. Csoio Csagasz rákiáltott, de az őr nem mozdult. Csoio Csagasz a másik fal felé szaladt, de Rodisz egy kézmozdulattal megállította.

— A másik sem használható!

— Ez a maga műve? — kérdezte a bolygó ura magából kikelve.

— Attól féltem, hogy megint félreértés lesz, mint tegnap az ablaknál — szólt Rodisz bocsánatkérő árnyalattal a hangjában.

— Mindenkivel meg tudja csinálni ezt? Még velem is?

— Nem. Ön az embereknek ahhoz az ötödrészéhez tartózik, amelyik nem hipnotizálható. Először meg kell tömi a tudatalattiját. Egyébként ön tudja ezt… Fegyelmezett és edzett akarata, erős elméje van. Ön nemcsak a dicsőség, a hatalom, a megfelelő környezet hatásával szorítja engedelmességre az embereket, noha ezeket az eszközöket is remekül alkalmazza. Vegyük például a fogadótermét: ön fent, megvilágítva, lent pedig, a homályban, a többiek, hitvány kiszolgálói.

— Talán nem jól eszeltem ki? — kérdezte Csoio Csagasz kissé fölényesen.

— Ezek a dolgok régóta ismertek a Földön. S mennyivel jobban csinálták!

— Például?

— A régi Kínában a császár, az Ég Fia, minden évben imádkozott a jó termésért. A templomból különleges filagóriába — szentélybe — ment a parkon át olyan úton, amelyet csak ő használt. Az út a fák koronáinak magasságában vezetett, és gondosan összeillesztett márványlapokkal volt kirakva. A császár teljesen egyedül és csendben ment, vitte edényben az áldozatot. Ha valaki lent, a fák alatt, véletlenül arra járt, azt rögtön lefejezték.

— Tehát a tökéletes nagyság érdekében tegnap mindannyiukát le kellett volna fejeztetnem?… De hagyjuk ezt. Hogy boldogult az őreimmel?

— Nagyon könnyen. Ezeknek az embereknek a fejébe verték, hogy gondolkodás nélkül bármit végrehajtsanak. Ennek folytán eltompultak, elvesztették ítélőképességüket és a szilárd jellem legfontosabb komponensét, az akaraterőt. Az ilyen embér többé már nem egyéniség, hanem programozott biológiai gép. És mi sem könnyebb, mint ezt a programot kicserélni…

A drapéria mögül, éppoly váratlanul, mint a férje, betoppánt Csagasz felesége. A tormanszi nőkhöz képest szokatlanul szép volt. Olyan magas lehetett, mint Fay Rodisz, de sokkal törékenyebb; mozgása rendkívül rugalmas és szemlátomást hatásvadászó. Haja — éppoly fekete, mint Rodiszé, de fénytelen — magas, sima homlokáról hátrafésülve, nagy hullámokban ereszkedett a nyakára. Feje búbján világos rózsaszínes árnyalatú, fémből készült, finoman megmunkált két tátott szájú, összefonódott kígyó villogott. Magas nyakán ugyanebből a fémből láncot viselt. A lánc négyzeteit gyémánt ragyogású rózsaszín kövek kötötték össze. A nyakékről négy csillogó íriggelék ereszkedett le a két kebel közt, amelyeket alig takart el a blúz csipkeszalagja. Keskeny válla, szép karja és hátának nagy része fedetlen volt, bár a Tormanszon egyáltalán nem ilyen volt a hétköznapi viselet.

Keskeny, kissé kancsal szeme a tört vonalú szemöldök alól mereven és parancsolón nézett, száját bosszúsan összezárta. Megállt és kihívón végignézte a vendégét.

Fay Rodisz közeledett elsőként.

— Ne ámítsa magát — mondta halkan —, ön kétségtelenül szép, de mindenkinél szebb nem lehet, mint ahogy más sem a világmindenségben. A szépség végtelenül sokféle, ebben rejlik a világ gazdagsága.

Az uralkodó felesége összehúzta sötétbarna szemét, s fennkölt mozdulattal nyújtotta kezét. Fay Rodisz, aki már megtanulta a tormansz üdvözlést, óvatosan megszorította a keskeny kezet.

— Hogy hívják magát, Földről jött vendég? — kérdezte az asszony magas, kissé éles hangon, kimérten, mint aki párancsőt ad.

— Fay Rodisz.

— Jól hangzik, bár mi más hangsorhoz vagyunk szokva. Az én nevem Jantre Jahah, rövidítve Jan-Jah.

— A bolygóról nevezték el! — kiáltott fel Rodisz. — Találó név az uralkodó felesége számára.

A Tormansz asszonyának ajkán gúnyos mosoly suhant át.

— Mit képzel! A bolygót nevezték el rólam!

— Itt minden új uralkodó feleségéről nevet adnak a bolygónak? Milyen óriási és fölösleges munka, mennyi zűrzavar a könyvekben!

— Neveket megváltoztatni igazán nem nagy fáradság! — szólt közbe Csoio Csagasz. — A mi embereinknek kevés az elfoglaltságuk, mindig van elég munkaerő.

Fay Rodisz most először esett zavarba. Szótlanul állt a bolygó ura és gyönyörű felesége előtt.

Mindketten a maguk módján értelmezték a zavart, és úgy gondolták, eljött a kedvező pillanat a fogadás befejezésére.

— Lent, a sárga teremben várja egy mérnök, akit segítségül adtunk az információk megszerzéséhez. Állandóan itt tartózkodik, és hívására azonnal megjelenik.

— Mérnököt mondott? — kérdezte Rodisz. — Én történészre számítottam. Műszaki kérdésekhez nem értek. Nálunk, a Földön, a történelem a legfontosabb tudományág, a tudományok tudománya.

— Az információgyűjtést meg kell szervezni, ahhoz pedig mérnök kell. Nálunk így szokás. — Csoio Csagasz elnézően mosolygott.

— Köszönöm — Rodisz meghajolt.

— Hiszen még találkozunk, többször is! Mikor mutatják be nekem a filmeket a Földről?

— Amikor óhajtja.

— Jó, majd közlöm az időpontot. Ezeket pedig térítse magukhoz — intett Csagasz a drapéria felé.

— Megadhatja a jelet.

Csoio Csagasz pattintott az ujjúval, s abban a pillanatban mindkét őr lehajtott fejjel előjött rejtekéből. Egyikük megindúlt Fay Rodisz előtt a folyosón át a fekete drapériás és fekete szőnyeggel borított teremig. Innen fekete kőlépcső vezetett le az aranysárga alsó terembe. Az őr megállt az oszlopos korlát mellett, s Fay Rodisz egyedül ment le. Furcsa megkönnyebbülést érzett. Mintha az expedíció sorsáért érzett aggodalma odafent maradt volna a komor feketeség mögött.

A sárga szőnyeg közepén egy ember állt. Sápadtabb volt, mint általában a tormanszi férfiak. Sűrű, rövid, fekete szakáiIával régi, MVK korabeli arcképekre emlékeztetett. Magas homlok, sűrű szemöldök, kissé dülledt, fanatikus szem, késkény, fekete bajusz… Nézte a fekete lépcsőn lefelé lépegető földi asszonyt, akinek meglepően szabályos és határozott vonású arcát az átlátszó védőpajzs félig eltakarta, egyenes vonalú szemöldöke alól, tágra nyílt zöld szeméből valami nem emberi ragyogás sugárzott, mintha rajta keresztül valahová a határtalan messzeségbe nézne, amelyet csak ő ismer. A tormanszi férfi egyszerre megértette, hogy ez a lény olyan világ szülötte, amelyet nem, egyetlen bolygó határol, hanem kiteljed a világegyetem végtelen térségeire. A mérnök leküzdötte pillanatnyi zavarát, és odalépett Rodiszhoz.

— Honteelo Tollo Frael vagyok — mondta ki tisztán három szóból álló nevét, ami alacsonyabb rangot jelentett.

— Fay Rodisz.

— Rendelkezésére állok, Fay Rodisz. A nevemet nagyon nehéz kiejteni, különösen az idegen bolygóról jött vendégeknek. Szólítson egyszerűen Taelnek — mosolyodott el a mérnök félénkén és barátságosan.

Rodisz megértette, hogy ez az első igazán derék ember, akivel eddig a Jan-Jah bolygón találkozott.

— Önöknél van valamilyen toldalék a nevek mellett, ami megbecsülést fejez ki, észt, munkát, hősiességet jelöl, mint nálünk a Földön?

— Nincs semmi ilyesmi. Mindenkit röviden „rél”-nek, vagyis rövidéletűnek neveznek; a tudósokat, technikusokat, művészékét, akik nincsenek korai halálra ítélve, „hél”-nek — hosszúéitűnek, a vezetők megszólítása pedig „nagyhatalmú”, „mindenható” vagy „urunk”.

Fay Rodisz elgondolkodott. A mérnök idegesen böködte cipője orrával a szőnyeget. Kemény és nyikorgó lábbelit viselt, nem olyan nesztelen, puha cipőt, mint a „kígyósok”.

— Nem akar esetleg kimenni a kertbe? — kérdezte Tael félénken. — Ott talán…

— Menjünk… Tael — felelte Rodisz, és rámosolygott a mérnökre.

A férfi elsápadt, megfordult és elindult előtte. Az ajtón kimentek a kertbe, a szakasztott földi módon tervezett fasorokba.

Fay Rodisz körülnézett, és azon tűnődött, hol is látott már ehhez hasonlót. Dél-Amerika valamelyik harmadik ciklusú iskólájában? Az élénksárga szegélyű, középen sötétlila, szirom nélküli virágok, amelyek vékony, csupasz száron himbálóztak, semmiben sem emlékeztettek a Földre. Furcsák voltak a sárga, tölcsér alakú fák is. A bio-szűrőn alig érezhetően áthatolt egy másik, mélykék virág fűszeres illata, ez a virág az ovális tisztás körül ültetett bokrokon fürtökben csüngött. Rodisz egy széles pad felé indult, hogy leüljön, de a mérnök határazott mozdulattal a másik oldal felé mutatott, ahol egy kúpszerá dombocska tetején lugas állt, olyan formájú, mint egy tómpa fogazató korona.

— Ez a gondtalan pihenés virága — magyarázta —, elég néhány percig itt ülni, s az ember máris megszabadul gondolatáltól, félelmétől és gondjaitól. Itt szeretnek üldögélni a légfőbb vezetők. Szolgák vezetik el őket a megszabott időben, különben a végtelenségig elüldögélne itt az ember!

A mérnök és földi vendége felment a lugasba, ahonnan kilátás nyílt Coam kertjeire. Messze lent, a kert kék falain túl, a fennsík lábánál feküdt az óriási város. Üveggel burkolt utcái úgy csillogtak, mint a csatornák. De víz még Coam kert-jeiben se nagyon volt.

Föld alatti csövekben patakocskák csörgedeztek, és itt-ott kisebb medencékbe ömlöttek. A magas kaputól idáig hallatszott valami zagyva muzsika, zsivajgás, nevetés és egy-egy felkiáltás.

— Mi történik ott? — kérdezte Rodisz.

— Semmi. Csak az őrök meg a kertet gondozó szolgák…

— De miért olyan féktelenek? Az itt lakó vezetők nem kövételik meg a csendet?

— Nem tudom. A városban sokkal nagyobb a zaj. A palotába nem hallatszik be, és a mások nyugalmával pedig nem törődnek. A legfőbb vezetők szolgái semmitől se félnek, ha uraik kegyében állnak.

— Akkor nagyon rosszul nevelik őket!

— Miért? Mit ért ezen?

— Önfegyelemre kell nevelni az embereket, hogy ne zavarjanak másokat. Ez az egyetlen módja, hogy az együttélést kivétel nélkül mindenki számára kellemessé tegyük.

— S a Földön ezt sikerült elérni?

— Sokkal többet: a megértés és önfegyelem magasabb fokozatait. Először a többiekre gondolunk, s csak azután magunkra.

— Ez lehetetlen!

— Mi már évezredekkel ezelőtt elértük.

— Tehát nem mindig volt így?

— Persze, hogy nem. Az ember számtalan akadályt küzdött le. De a legnehezebb és legfontosabb önmaga legyőzése volt. Utána már minden könnyebben ment.

A mérnök hallgatott, figyelte a távoli rádióbömbölést és embéri zsivajt.

— S most mondja el, hogyan tárolják az információs anyagot a Jan Jah bolygón. És segítsen a megszerzésében.

— Mi érdekli elsősorban?

— A bolygó benépesítésének története az emberek ideérkezésétől egészen a legújabb időkig. Különösen a maximális népsűrűség és utána a lakosság erős csökkenésének időszaka. Térmészetesen gazdasági mutatókkal és az uralkodó ideológia változásaival együtt.

— Mindaz, ami itteni megjelenésünkre vonatkozik, titkos anyag. Éppúgy titkos minden információ a Nagy Szerencsétlenség és a Bölcs Visszautasítás korszakáról.

— Nem értem.

— A Jan-Jah urai nem engedik meg senkinek az úgynevezett tilos történelmi korszakok tanulmányozását.

— Hihetetlen! Azt hiszem, itt valami félreértés van. Akkor egyelőre az engedélyezett történelemmel ismertessen meg, de pontos számítógépi és statisztikai adatokkal együtt.

— A számítógépek adataiba senki sem tekinthet be. Az egyes korok adatait szakemberek dolgozzák fel, titkosan. A nyilvánosság elé csak az engedélyezett anyag kerül.

— És mit jelentenek az adatok a tudomány számára?

— Úgyszólván semmit. A vezetők minden kort a saját elképzeléseiknek megfelelően igyekeztek feltüntetni.

— Van lehetőség a valódi tények megismerésére?

— Csak közvetett úton, kéziratban levő memoárokból, irodalmi művekből, amelyek elkerülték a cenzúrát vagy a megsemmisítést.

Fay Rodisz felállt. Tollo Frael mérnök is felpattant, szemét lesütve állt, mint a tudományos kutatás megalázott rabszolgája. Rodisz a vállára tette a kezét.

— Jó, legyen hát így — mondta gyengéden. — Kezdjük az általános, engedélyezett történelmi leírással, azután igyekezzék megszerezni mindazt, ami az egykori cenzúrát, javításokat, jobban mondva, ferdítéseket és közönséges hamisításokat megúszta. Ne szomorkodjék, a Földön is voltak ilyen korszakok. Azt pedig hamarosan meglátja, hogy mi következik utána. A mérnök szótlanul kísérte a palotáig.