A Bika órája

Epilógus

Az emlékezőgép „csíllagocskája”, a Tormansz-expedícióról szóló film régen véget ért, de a növendékek a benyomásoktól lenyűgözve még mindig mozdulatlanul ültek. A tanár nem nyugtalankodott az Összekulcsolt Kezek Kora erős pszichikumé fiataljai miatt, hagyta, hogy átérezzék a látottakat. Elsőnek Kimi és Pana tért magához.

— Ezer évet öregedtem! — kiáltott fel Pana. — Micsoda szőrnyű világ! S ebben élnek a mi földi embereink. Úgy érzem magam, mint akit megmérgeztek.

— Nem öregedtél, hanem okosodtál — mosolyodott el a tanár. — Okosodni sosem könnyű. Most érettebbek lesztek, ha megértettétek, hogy az ismereteknek, amelyeket az iskola ad nektek, és a próbatételeknek, amelyeknek alávet benneteket, egyáltalán nem az a célja, hogy törvények és tények sokaságával tömje meg a fejeteket. Ez a szükségszerűség folyosója, amelyen mindenkinek át kell mennie, hogy kifejlessze közösségi tudatát, és mindenekelőtt megtanulja az óvatosságot a tettekben és a tapintatot az emberekkel való érintkezésben. A folyosó rendkívül szűk és nehezen járható.

— Most már mindent értek — felelte Pana —, még a lölöslegesnek hitt védelmi rendszereket is. Feltétlenül szükség van rájuk! Minél bonyolultabb szerkezetű a társadalom, annál könynyebben zuhanhat az infemóba. Aztán meg — folytatta sietve a lány — a gondolatoknak, a tetteknek és az ábrándoknak csökkenteniük kell a szenvedéseket és növelniük minden más ember szabadságát.

— Milyen igazad van! — mondta izgatottan Kimi. — Bennem más, igen különös benyomás támadt. A Földet ezerszer kedvesebbnek és szebbnek látom. Most értettem meg, milyen barátságos az otthonunk a világ végtelenségében, s milyen nehéz volt megépíteni. De mindez mintha vékony függöny volna, amely eltakarja a feneketlen sötétséget az emberiség múltjábán és a bolygók sorsában. Történész leszek, mint ő volt, a Bánat és Öröm Akadémiáján fogok dolgozni.

— Az „ő” Fay Rodisz? — kérdezte a tanár.

— Igen! — felelte büszkén Kimi. — Majd meggyőződik róla, hogy nem tévedtem a választásban.

— Fay Rodisz unokája a harmadik ciklusú iskolában tanul, a déli féltekén, Durban környékén — mondta ravaszkásan a tanár.

— Hogyan? — pirult el Kimi.

— Fay Rodisznak egy lánya maradt a Földön, és Grif Rift fiának a felesége lett. Lányuk és fiuk van — magyarázta a tanár —, a többi csillaghajósnak is vannak utódai. Tudok Csedi fiairól és Eviza lányairól, akik már azután jöttek világra, hogy szüleik visszatértek a Tormanszról.

— Habár az egyik fizikai sebbel tért vissza, s mindketten valószínűleg lelki sérülésekkel — jegyezte meg Dalve. — Most először rémültem meg, mikor megértettem, milyen törékeny az emberi kultúra. Ők, a tormansziak, eljutottak a kozmoszba, legyőzték az elképzelhetetlenül nagy teret, szép bolygót kaptak a sorstól…

— Igen! Aztán kirabolták, sötét szakadékba, infemóba zuhantak, öltek és eldurvultak — tette hozzá Ivetta, az izgalomtói elfúló hangon.

— Náluk minden fordítottja a mi világunknak, akár a Tamaszban. Hiába kiváló egyéniség, nagy tehetség valaki, ha nem a társadalmat szolgálja, csak zárkózott egoista lesz belőle, aki nagyra tartja magát, a jó ég tudja, miért — mondta ábrándósán Kunti.

Miran pedig még komorabban, mint máskor, hozzátette:

— Akkor éreztem meg, milyen mélyre süllyedtek a tormansziak, amikor kiderült, milyen volt a kapcsolatuk a művészekkel. Nem értették meg, hogy a művészek apránként hódították el a haláltól a szépséget, az álmokat, építettek lépcsőt az infemóból való kiemelkedésre.

— Remekül mondtad, Miran — dicsérte a tanár. — A művész hivatása éppen az, hogy segít kijutni az infemóból.

— S mi történt tovább a „Sötét Láng” személyzetével itt a Földön? — kérdezte Pana.

— Erről majd olvastok sok regényben, látni fogjátok több olyan filmen, amely a visszatértek további sorsával foglalkozik — felelte a tanár.

— A visszatértekről beszélünk — mondta Kimi —, de mi történt a Tormanszon? Mit tudunk Vir Nonn és Tael sorsáról? A csillaghajó valóban felszállt rögtön Rodisz halála után, elröpült, mindent a sorsra hagyva? A mi embereink nem tehettek ilyet!

— Nem tehettek! — felelte a tanár. — Már vártam ezt a kérdést. Itt van a kiegészítő „csillagocska”, amely a „Sötét Láng”on készült. Nem hosszú. Nézzük meg mindjárt, amíg még lfiss az élmény.

Vir Nonn egy perccel a katasztrófa előtt átkapcsolt a csillaghajóra, és annak képernyőjén éppúgy látott mindent, mint Tael Eviza kilenclábúján, amelyet a szentélyből hozott el.

Tael az épület kőpadlójára zuhant, ott, ahol Rodiszt várta. Az SDF jelzésére kelt fel. Vir Nonn kérte, hogy azonnal szerezzen neki fekete, csuklyás köpenyt, amilyet a különítményesek viselnek.

— Mit akar tenni, Vir? Fay Rodisz nincs többé!

— De élnek, akik elpusztították. Tael, legyen földlakó! Lássón dologhoz! Odamegyek magához.

Szu-Te kisírt szemmel, szenvedőn, de meg nem törve ott maradt, és várta Vir Norint a régi kerti épület ledőlt falainál, a kilenclábú védelme alatt.

Amikor Vir Norin futva megérkezett a Zet Ugrói elnevezett laboratóriumba, Tael már szerzett egy éjszakai különítményes ruhát. Vir Norin lement a föld alatti üregbe. Áthaladt az ötödik templomba vezető oszlopcsarnokon, és a Mindenható Idő szobránál magabiztosan kilépett a térre. A templom főkapujánál a „lilák” a maguk szokott módján szétkergették a robbanásra felriadt és összeverődött polgárokat. Vir Norin elől ijedten elugrottak a szembejövők, a kapunál őrködő két különítményest pedig Vir hipnotizálta, hogy ne lássák meg. A kertben alig észrevehető alakok szaladgáltak, valakit kerestek.

A fekete különítményesek lótás-futása megkönnyítette a feladatát. Vir észrevétlenül eljutott az ötödik templomig, s minthogy jól ismerte az épület beosztását, a nyugati lépcsőn felment a felső folyosóra, ahol még mindig vagy ötven feketeruhás nyüzsgött. Lassan nyomult előre a fal mentén, s a mondattöredéket összerakva világos képet kapott:

— Mire várunk? Hogy ő maga jöjjön ide… Hát a másodikát elcsípték?… Végeztek vele? Ej, csak vesztegetjük az időt! Hát nem látod, ez, akié a készülék, megölte magát!

A Rodisz szobájába félig betolt készülék mellett fej nélküli holttest hevert. A feltaláló nyilván nem akarta többé szolgálni a bolygó urait, fejét a sugár alá dugta.

— Hé, te ott! Hová furakodsz? Gyere ide! — szólt rá Norinra egy vezető, akinek a köpenyére ezüst kígyó volt hímezve.

Vir Norin bátran odament, merőn nézett a férfira.

— Igen, helyes, én parancsoltam, hogy itt állj! Senkit ne engedj a géphez, mert különben savas hordóban lassú halállal halsz meg.

Vir Norin meghajolt, a gép mellé állt. Alkalmas pillanatbán a készülék különböző pontjaira huzallal összekötött négy kockát dugott be, várt egy kicsit, majd ugyanazon az úton, amerre jött, eltávozott.

A különítményesek csodálkozására és rémületére a gondosan őrzött készülék egyszerre csak magától izzani kezdett, tüzet okozott, amelyet alig tudtak elfojtani. Alaktalan roncs maradt belőle. Gén Si dühöngött, parancsot adott, hogy robbantsák fel azt a házat, ahol Vir Norin lakik. A műszaki tudomány pontos előírásai szerint aláaknázott épület összeomlott, s az egész városnegyedben vakrémület tört ki. A romok nemcsak Vir Norint temették volna maguk alá, de legalább háromszáz lakót, ha Tael emberei idejében el nem távolítják őket.

A ház felrobbantása eltüntette Vir Norin nyomait a Bölcsesség Központjában. Most már csak megbízható rejtekhelyei kellett találni neki és Szu-Tenek.

Ezalatt Vir Norin, fel-alá járkálva SDF-je előtt, elmagyarázta útitársainak, hogy miért marad a Tormanszon, most már nyoma sincs a kételynek.

Fay Rodisz elpusztult, nem maradt ideje megszilárdítani a nagyszerű ügyet, ezért ő itt marad, segíti a tormansziakat.

Tisztában van vele, hogy nem tudja pótolni Rodiszt, hogy halálos veszéllyel kell szembenéznie, s nagyon fáj neki, hogy nem térhet vissza a gyönyörű Földre. De van lelki támasza, gyökere az idegen talajban, egy nagy szerelem. Vir a képernyő elé tuszkolta a zavart Szu-Tet. A sok sírástól duzzadt szemmel és orral, égő arccal állt ott a lány.

— Teljesítsétek Rodisz végakaratát, kedves barátaim! — mondta Vir Nonn. — Emlékezzetek utolsó szavaira. Csak mi ketten hallottuk, Rift!

— Milyen szavakat? Miért nem beszél? — kérdezte Csedi. A többiektől kissé távolabb állt, Eviza Tanethez simulva. Ebben a szomorú pózban, ahogy az űrhajó tévénaplója felvette, örökítették meg őket a „Sötét Láng” emlékművének alkotói.

— Majd megtudják a feljegyzésekből. Nincs erőm elismételni. De az expedíció vezetőjének utolsó két szavát most mindjárt meg kell tudniuk: „Űrhajó — start!”

Grif Rift elsápadt.

— Van valamire szüksége magának meg Taelnek? — kérdezte tompa, elhaló hangon.

— Igen, küldje el az utolsó korongrepülőt, az összes anyagot a REI és a PV készítéséhez, minden tartalékelemet az SDFhez, és… — az asztronavigátor tétovázott — egy kevéske földi ételt és vizet, hogy tormanszi barátaink időnként érezzék a mi világunk ízeit. Minél több gyógyszert, amelyhez nem szűkséges különleges ismeret. Ez minden!

— Meglesz — felelte Grif Rift —, jelölje meg a leszállás helyét.

A parancsnok megérintette a vezérlőasztalt, és a csillaghajó pilótafülkéjét fény vette körül — a felszállás előkészítésének jele. Vir Norin szíve megsajdult. Némán meghajolt honfitársai előtt, és kikapcsolta az SDF-et.

A „Sötét Láng” csillaghajó megszakított minden érintkezést a Tormansszal, mintha a földi életre mérgező talajon állna. Bevonták a kijárati folyosókat és erkélyeket. Az űrhajó sima teste mozdulatlanul állt, mint az elpusztult földlakók mauzóleírnia. Belül állandóan a képernyőknél ült Olla Dez. Vir Norin vagy Tael jelzését várta, de mindketten hallgattak. Még a Tormanszot egyáltalában nem ismerő ember is észrevehette a zavart és nyugtalanságot a planétáris közvetítésekben, bár egyetlen szó sem esett Rodisz pusztulásáról és Vir Norin vélt haláláról. Zet Ug rövid beszédet tartott a földlakók és a Jan Jah emberek barátságáról. Gén Si és Ka Luf nem szerepelt az adásokban. Csedi és Eviza megmagyarázta útitársainak, hogy itt mindig eltitkolják a nép elől a rendkívüli eseményeket, különösen ha valami „odafent” történt.

Teltek a napok. A bolygó közös csatornáin hirtelen minden adás megszűnt. Csoio Csagasz titkos vonalon hívta a „Sötét Láng”-ot, azt ígérte, megmagyarázza a történteket, elrendeli a nyomozást és a bűnösök felelősségre vonását. Nem feleltek neki. Nem volt miről tárgyaim vele. Kérjék meg, hogy viselje gondját az asztronavigátomak? Akkor kiszolgáltatják azoknak az embereknek, akikben nincs becsület. Egyezzenek meg újabb expedícióról, amely orvosi és technikai felszerelést, fiimeket, műalkotásokat hozna? Ez ellentétben állna az oligarchikus társadalom egész politikájával. No meg milyen megállapodásról lehetne szó, amikor a bolygón nincsenek törvényék, Becsület— és Jogügyi Tanács, senki sem törődik a közvéleménnyel.

Csagasz parancsára estig hívták a csillaghajót, azután áttértek a fenyegetésekre. Leszállt az éj, és az óriási űrhajó néma kupolája még mindig ott lebegett a part menti cserjés fölött. De a csillaghajósoknak sikerült még egyszer kívülről megpillantaniuk a „Sötét Láng”-ot.

Amióta Vir Norbinál megszakadt az összeköttetés, a „Sötét Láng” galaktikai órája szerint nyolc százezred másodperc telt el, ami körülbelül tizennégy földi órának felel meg. Olla Dez nem akarta elhagyni helyét, noha társai felajánlották, hogy felváltják, mert ők befejezték a korongrepülő előkészítését.

Rift már azon gondolkodott, hogy talán válaszolni kellene Csoio Csagasznak, óvatosan érdeklődni Tael sorsáról, mikor végre felhangzott a hívójel és a képernyőn megjelent Vir Norin… A „lila” nyomozók mégis bejutottak az Idő Templomának föld alatti helyiségébe, de az már üres és vegyszerrel szagtalanítva volt. Az építészek találtak egy tágas menedékhelyet a főváros határában, nem messze a kiszáradt tótól. Ott, az ókori csatamezőn leszállhat a pilóta nélküli korongrepülő. Vir Norin megadta a koordinátákat, és félreállt. Tael mérnők mély meghajlással üdvözölte földi barátait, és két sztereofelvételt mutatott. Vir Norin magyarázata nélkül a csillaghajósok nem tudták volna meg, kik ezek a főrangúak, akik holtan, rémülettől eltorzult arccal ülnek a pompás, fekete karosszékekben. A Jan-Jah iszonyú, kihúzhatatlan tőrei álltak ki testükből. Gén Si és Ka Luf elnyerte büntetését. A „Szürke Angyalok” végeztek velük. Nem várták be, hogy Csoio Csagasz emberei vizsgálják ki az ügyet és büntessék meg a vétkeseket, mert a büntetés alól úgyis ki tudtak volna bújni. Sok száz szolgalélek a hazugságok tömegével megtévesztette volna Csagaszt.

— A korongrepülő száz méterre tőlünk leszállt! — kiáltott fel Vir Norin, és alig hallhatóan hozzátette: — Most már minden rendben.

Tael, Szu-Te és Vir Norin odaállt az SDF elé. A nyolc földlakó búcsúzóul felsorakozott. Csedi nem bírta tovább a hallgatást:

— Visszajövünk, Vir! — kiáltotta. — Biztosan visszajövünk!

Ha majd véget ér a Bika órája!.. S mi azon leszünk, hogy ez mielőbb megtörténjék — felelte Vir Norin. — De ha az éjszaka démonai késleltetik a hajnalt, és a Föld nem kap tőlünk hírt, a következő csillaghajó száz földi év múlva jöj-jön el.

Vir Norin jobb kezével a jelzőkarperechez nyúlt. A csillaghajó televizofonjának képernyője sötét és néma lett. Ugyanakkor a műszertáblán kialudt az asztronavigátor zöld fénye. Az egyetlen jelzőfény — nem földi emberé, hanem a tormánszi Taelé — továbbra is égett, mint a két bolygó helyreállított testvériségének szimbóluma.

A „Sötét Láng” ugyanazon a Revat-fennsíkon szállt le, ahonnan tizenegy hónappal korábban elindult a Tormansz bolygóra.

— Hogy mi történt a Földön az űrhajó megérkezése után, azt minden földlakó tudja, számotokra sem újdonság — mondta a tanár, kikapcsolva a televizofont.

— A határidő, amit Tael megadott, letelt! — jutott hirtelen Kimi eszébe, és a többiek helyeseltek. — Ideje elindítani az ESCS-et a Tormanszra!

— Hát eddig nem tettek semmit?! — kiáltotta Aioda. — Senki sem fordult a Csillaghajózási Tanácshoz?

A tanár ravaszkásan figyelte az izgalomban égő fiatalokat. Végül felemelte a kezét, a vitatkozás abbamaradt, mindenki feléje fordult.

— Tavaly a Namib-sivatagban voltatok, és elmulasztottatok egy olyan eseményt, amely felkavarta az egész bolygót. Mint három évszázaddal ezelőtt, a Cefeuszról ismét egy ESCS járt a Tormansz körül és felfigyelt a bolygó holdján levő automataállomás jelzéseire. A Nagy Gyűrű kódjelzésével az állomás arra kért minden ESCS-et, amely a Galaktika nyolcadik ágának huszonhatodik területe felé halad, szálljon le a bolygón, és vegyen fel üzenetet…

— Nekünk, a Földnek? — ugrott fel Pana. — S a csillaghajó felvette?

— Felvette. Melyik ESCS tagadná meg, hogy felvegyen egy gigantikus távolságokra szóló postát, amelyet csak ő továbbíthat?

— S mi volt az üzenetben? — kérdezték kórusban a nővéndékek.

— Nem tudom. Tormanszi nyelven írták. A Tormanszot tanulmányozó laboratóriumban most fordítják. Igen teijedelmes tájékoztatás mindarról, ami egy évszázad, sőt százharminc év alatt történt. De ezt a három sztereofelvételt előkészítettem nektek…

— S eddig nem is tett említést erről? — Aioda sötét, égő tekintete szemrehányón nézett a tanárra.

— Eddig nem, de most már felkészültetek a megértésükre — felelte nyugodtan a tanár.

Kattant a televizofon kapcsolója.

Megismerték a Mindenható Idő terét és szobrát. A régi templom — Rodisz halálának a helye — nem volt már. A helyén félhold alakú építmény nyúlt az ég felé. Lépcső vezetett az óriási és meredek boltívre, amelynek a tetején nyitott karzat futott körbe.

— Ez a Föld emlékműve — mondta halkan a tanár az a bolygó emelte, amelyet már nem Jan-Jahnak, hanem Tor-MiOssznak hívnak. Az ő nyelvükön ez ugyanazt jelenti, mint nálünk a Föld. A bolygó és a talaj neve is, amelyen az ember keményen dolgozik, élelmiszert termel, fákat ültet, házakat épít a jövőnek, gyermekeinek.

A második képen, az építmény előtt, háromalakos szoborcsoport állt.

— Fay Rodisz! — kiáltott fel Kimi.

Rodisz szobra fekete kőből készült. A két férfit sötétsárga, majdnem barna kőből faragták. Az egyik Tael, a másik Gzer Bu-Jam volt. A két férfi, a „rél” és a „hél”, egymás vállára tette erős kezét. A karjukon ült, keresztbetett lábbal Fay Rodisz, arcát Gzer Bu-Jam felé fordítva, átölelve Tael nyakát.

A földlakók sokáig nézték az ezer fényév távolságról hozott képet. Végül a tanár megmutatta a harmadik képet, amely a bal oldali pavilonról készült.

Itt is szobrok álltak, Vir Noriné és Szu-Teé. A „Sötét Láng” sötétvörös fémben megörökített asztronavigátora kezét tehetetlenül leejtve, vállával és fejével az SDF-nek támaszkodva, örök álomra hunyt szemmel feküdt. A tormanszi Szu-Te, hófehér kőbe faragva, a tenyerében tartotta az értékes ajándékokát, amelyeket a földi ember elejtett — a tompa fényű REIkockát és a PV csillogó oválját.

— Derűs ég! — kiáltott fel Lark, a csillaghajósokat utánozva. — A Tormanszon tehát véget ért a Bika órája? S ezt valóban mi, földlakók vittük véghez: Rodisz, Norin, Csedi, Eviza és mindazok, akik most a Revat-fennsíkon állnak űrhajójuk körül?

— Nem! — felelte a tanár. — Ezt maguk a tormansziak vitték véghez, csak ők maguk emelkedhettek ki az infemóból. A Tormansz oligarchikus rendszerének áldozatai nem is sejtették, hogy ők áldozatok, akik az elzárt bolygó láthatatlan bőrtönébe vannak csukva. Szabadoknak képzelték magukat, amíg expedíciónk megérkezése után meg nem látták az igazi szabadságot, s ők, akik addig csak vakon botorkáltak az anyagi siker hamis ígéretei után, újra hittek a józan emberi természetben és óriási lehetőségeiben. S akkor felmerült a kérdés: ki felel a sebektől borított, kifosztott bolygóért, a sok milliárd hiábavaló életért? Addig minden kudarcért közvetve vagy közvétlenül a néptömegek fizettek. Most a kudarcok közvetlen okozóit vonták felelősségre. S ekkor kiderült, hogy az új álarcok alatt ugyanaz rejtőzött, az elnyomás, a leigázás, a kizsákmányolás régi kapitalista lényege, amelyet a propaganda, a befolyásolás, az üres illúziók keltésének tudományosan kidolgozott módszereivel ügyesen palástoltak. A tormansziak megértették, hogy nem lehetnek szabadok, amíg műveletlenek, hogy alapos pszichológiai nevelésre van szükség, hogy az embereket lelkiviláguk alapján kell megkülönböztetni, s csírájábán kell elfojtani mindent, ami bajt okoz. Ekkor és nem előbb, megtörtént a fordulat a bolygó sorsában. Ne higgyétek, hogy már mindent elértek, de felfedezték önmagukat, a világukat és minket, testvéreiket. Az emlékmű, amit láttatok, hálájuk ékes bizonyítéka. Csillaghajónk megérkezése és a földlakók tévékenysége ösztönzőleg hatott rájuk. Rodisz és társai két óriási közösségi erőt támasztottak fel a tormansziakban: az önbizalmát és a mások iránti bizalmat. Nincs annál nagyobb erő, mint a bizalomban összeforrt emberek közössége. Még a gyengék is, ha a közös harcban megedződtek, s érzik, hogy egészen megbíznak bennük, ők is képesek a legnagyobb önfeláldozásra, úgy bíznak magukban, ahogy másokban, és másokban úgy, ahogy magukban… Hogy tudnátok összefoglalni az expedíció jelentőségét?

— Megsemmisült az infemó még egy szigete a világegyetemben, a jelen és a jövő milliárdnyi embere szabadult meg a fölösleges szenvedésektől — felelték egyszerre a növendékek.

A tanár meghajolt a gyerekek előtt.

— Jobb választ nem is kaphattam volna, nagyon elégedett vagyok.

— Még egyszer el kell utaznunk a Revat-fennsíkra — mondta Ivetta —, most már egészen élőknek látjuk őket!

— Hamarosan eleven tormansziakat is láttok majd — mosolyodott el a tanár. — A Közgondolkodás Gép javaslatára egyenes sugár csillaghajó indult oda a Zöld Nap bolygójáról. Úgy gondolom, már meg is érkezett a Tor-Mi-Osszra.