A Bika órája

VII. FEJEZET A Föld szeme

A „Sötét Láng” zord sziklabércként emelkedett a száraz és néptelen tengerparti füves pusztaságon. A szél vékony homokos porréteggel vonta már be körülötte a talajt. A hangáteresztő légszűrőkön a földlakók néha behallották a körülöttük őrjáratot végző lilaruhások kiabáláshoz hasonló beszélgetését és a szállító gépkocsik motorjainak erős búgását.

A csillaghajósok tudták, azért áll itt őrség, hogy megakadályozza érintkezésüket a tormansziakkal, nem pedig azért, hogy megvédje a vendégeket. Sőt, egyik éjjel maguk az őrök kíséreltek meg támadást a „Sötét Láng” ellen. A csillaghajósokat nem érte váratlanul, s az éjszakai filmfelvevők megörökítették a „csata” részleteit. Tulajdonképpen nem is volt csata. A „lilák” váratlanul tűz alá vették a kijárati folyosót, és berontottak a szabadba nyíló részbe, de visszapattantak a védőtérről, és saját golyóik sebesítették meg őket. Azóta senki sem közeledett a „Sötét Láng”-hoz. Aki először vetődött ide, azt hihette, hogy a csillaghajót réges-rég elhagyták.

A személyzet várta a teljes akklimatizációt, amikor majd felszedhetik a nyitott folyosót és szabaddá tehetik az űrhajó nyílásaik hogy takarékoskodjanak a földi levegőkészlettel. Div Szimbel és Olla Dez szeretett volna kirándulni a tengerre, Grif Rift és Szol Szain pedig elsősorban azon gondolkodott, hogyan kellene kapcsolatot teremtem a Tormansz lakosságával. Lassan kezdtek eligazodni a bolygó életében, amely emberi vonatkozásban közel állt hozzájuk, de a történelmét, társadalmi berendezkedését, a szokásokat és az ismeretlen célokat tekintve idegen volt. A türelmes várakozás a földlakók egyik alapvető tulajdonsága volt, s itt elviselhetőbb lett volna, ha nincs az állandó izgalom hét társukért. Minden percben készen kell állniuk, hogy segítsenek rajtuk.

Valamennyi távközlési csatornát kettőre korlátozták, a hátsó félteke 46-os szegmentumára, és a Bölcsesség Központja városára irányuló kettős csatornára. Ezek a bolygó fölött a légkörön túli visszaverő rétegekig emelkedtek, és onnan vízesésként zuhantak le, nagy területet tölcsérként fedve be. A főcsatorna sugárzói a „Sötét Láng” kupoláján levő szemekre hasonlították, nappal kéken csillogtak, éjszaka pedig sárga fénynyel égtek. Ezek az éber szemek félelemmel töltötték el a tormansziakat. Az űrhajó mélyében, a szferoid pilótafülkében állandó ügyeletes figyelte a hét zöld fényt a műszerasztal ferde lapjának felső sávján. Éjszaka rendszerint férfiak voltak szolgálatban. Ez a szokás még az őskorból maradt fenn, mikor éjszakánként férfiak virrasztottak, mert a sötétség leszállta után veszélyes ragadozók kóboroltak az ember lakóvagy szálláshelye körül.

Teltek-múltak a hetek. A rendszeres televizofon kapcsolat társaikkal enyhítette az aggodalom feszültségét. Div Szimbel még azt is javasolta, hogy kapcsolják át az optikai indikátorókát hangriasztásra, és ne tartsanak ügyeletet a műszerasztal mellett. Grif Rift azonban ellenezte.

— Nincs jogunk megfosztani társainkat aggódó gondolatainktól. Ezek révén érzik a segítséget és a kapcsolatot a földi világnak ezzel a kis szigetével — mondta a parancsnok, széles, büszke mozdulattal mutatva körül. — Ott, a Földön valamennyien a jóindulatú figyelmesség és gondoskodás pszichikai terében élünk. Itt mindig érződik az idegenség, a szétszórtság és a rosszindulat. Mi még soha nem voltunk ilyen magányosak, a lelki magány pedig rosszabb, mint elszigetelődni a megszokott világtól. Nehéz megpróbáltatások idején ez nagyón nyomasztó.

Egyik este Grif Rift ült a személyi jelzések műszertáblája előtt, a fényezett lapra könyökölve, öklére támasztotta a fejét. Mögötte tétován és nesztelenül felbukkant Szol Szain.

— Mit járkál itt, Szol? — kérdezte Rift meg sem fordulva. — Nyugtalan?

— Úgy érzem magam, mint a futó, aki teljes erővel belelendült, de jóval a cél előtt megállították. Nehéz elviselni ezt a kényszerű tétlenséget.

— Magára vállalta a kapott információk tárolását.

— Jelentéktelen munka. Olyan kevés értékes anyagot sikerül szereznünk.

— Az a baj, hogy a tormansziak nem működnek együtt velünk, néha meg egyszerűen akadályoznak.

— Várjon még egy kicsit. Majd az emberekkel lépünk összeköttetésbe, nem a hivatalokkal.

— Bár már látnám! Úgy szeretnék valami jót tenni értük. S minél több eredménnyel. Most azonban akár szívhatnék valami enyhe kábítószert.

— Miket beszél, Szol!

Szol Szain mérnök felkapta a fejét, a zöld fények beteges színt kölcsönöztek szikár arcának.

— Talán szükségszerű is a mi körülményeink közt.

— Mire gondol, Szol?

— A tehetetlenségre. Nem lehet áttörni a legszilárdabb falat, a pszichológiai falat, amellyel körülvettek minket…

— De miért ne lehetne? Én a maga helyében felhasználnám konstruktőri tehetségemet, hogy elkészítsem a legfontosabb műszereket a Tormansz lakói részére. Nagy szükségük van rájuk.

— Maga szerint mi a legfontosabb?

— Az ellenséges érzelmet jelző készülék és a fegyver. Egyikét is, másikat is gomb nagyságúra kicsinyítve képzelném. Lehetne olyan alakú, mint egy kis csat vagy fülbevaló.

— És a fegyver?

— Igen! Az UBT-bombáktól a sugártörőkig.

— UBT? Maga erre gondol, de ha én egy pillanatra megkívánom a narkotikumot, az már erkölcstelenség? Hány életét oltott ki az UBT kétezer évvel ezelőtt nálunk, de más bolygókon is!

— S mennyit mentett meg azzal, hogy elpusztította a gyilkosok hordáit?

— Nem tudok igazat adni magának. Valaha szükség volt rá, de mi csak könyvekből tudunk erről. Én nem tudok… — Szol Szain elhallgatott, mert a parancsnok hirtelen felegyenesedett.

A bal felső zöld szem kialudt, kétszer pislantott, majd újra egyenletes fénnyel égett. Grif Rift töprengő arca felélénkült, ösztönösen ökölbe szorított keze szétnyílt. Szol Szain megkönnyebbülten felsóhajtott. Mindketten hallgattak.

— Nagyon szereti őt, Rítt? — kérdezte Szain, és megérintette Grif Rift kezét. — Nem kíváncsiságból kérdezem, hiszen én is…

— Kit?

— Csedit! — felelte Szol Szain, s a parancsnok tekintetében csodálkozást látott felvillanni. — Igen, a kis Csedit, nem pedig a gyönyörű Evizát!

Rift a bal felső fényre pillantott, ujjait óvatosan a műszerfal külső gombsorára tette, mintha a kísértésnek engedve őszszeköttetést akarna teremteni a tormanszi fővárossal.

— Rodisz balsorsa válaszfal köztünk, de az én múltamból is rám vetődik a halál árnyéka. — Rift felállt, néhányszor végigsétált a fülkén, és alig észrevehető zavarral Szol Szainhoz lépett. — Van egy régi dal: „Nem tudom, mi van előttem a sötétben, de visszanézni félek!”

— Maga mond ilyet, aki gyengeségem miatt szemrehányást tesz nekem?

— Igen, mert magamnak is szemrehányást teszek. S szintén megbocsátok.

— De ha ezek arra vetemednek…

— Megmondtam Rodisznak, hogy ha kell, egy kilométer mélyen feltúrom ezt a bolygót, de megtalálom őt.

— S ő megtiltotta?

— Persze! „Nem, Grif, maga ezt soha nem teszi meg!” — A parancsnok megpróbálta utánozni Fay Rodisz szemrehányó, szomorú hangját.

— S ha támadás éri a „Sötét Láng”-ot? — kérdezte Szol.

— Az más. Newton harmadik törvényét* ezek most már tapasztalatból megismerték. Kár, hogy ebben a társadalomban egyéni erőszak esetén nem érvényesül ez a törvény. Mennyivel boldogabb és egyszerűbb lenne az életük…

— Ezért kell hát a fegyver!

— Úgy bizony!

— De mi lesz, ha mindenki hozzájut?

A hatás (akció) mindig egyenlő az ellenhatással (reakció).

— Semmi. Mindenki tudni fogja, hogy a fejét kockáztatja, s tízszer is megfontolja, mielőtt erőszakhoz folyamodna. Ha pedig fontolgat, akkor aligha követ el erőszakot.

A bal felső szem egy pillanatra kialudt, majd felvillant és pislogott néhányszor.

Rifit megkönnyebbülten mosolyogva a műszertáblához ugrótt, kapcsolt. A tartalék televizofon kis képernyője kivilágosodott, Grif Rift Szol Szabihoz fordult:

— Nagyon nyugtalanított a dolog, már azt hittem… De aztán eszembe jutott a megállapodás Fay Rodisszal. Ha valami megbeszélnivalója lesz, akkor fog jelezni, amikor én vagyök ügyeletes.

Szol Szain a kijárathoz indult.

— Maradjon! Nem számítok titokra, azokra az örök és kedvés titkokra, az egyetlenekre, amelyek Földünkön még fennmaradtak — mondta szomorúan Rift.

Szol Szain tétován megállt.

— Lehet, hogy Csedi is vele lesz — mondta Rift, A kibernetikus mérnök visszaült a karosszékbe.

Nem sokáig kellett várniuk. A képernyőn felvillant a Jan Jah bolygó gázlámpáinak lilás árnyalata. Kis négyzet alakú kert látszott a palotának annál a kiszögellésénél, amely a hegyekre nézett. Grif Rift tudta, hogy ezt a kertet bocsátották a földi vendégek rendelkezésére, s nem lepődött meg, mikor meglátta Fay Rodiszt egy szál védőruhában. Sűrű, fekete szakáiba tormanszi férfi ment mellette. A leírás alapján Rift ráismert Tael mérnökre. Szol Szain könnyedén megbökte a parancsnokot, s rámutatott a kert két rézsútosan szembe fekvő sarkában álló SDF-ekre. „Négyszemközti beszélgetésre van árnyékolva — gondolta Rift. — Akkor miért kellek én?” A kérdésre nem mindjárt kapott választ. Fay Rodisz nem nézett a csillaghajó felé, úgy viselkedett, mint akinek sejtelme sincs arról, hogy bekapcsolta az SDF adóját.

Lehajtott fővel ment, elgondokodva hallgatta a mérnököt, akinek szavait a Jan-Jah beszédben kevéssé gyakorlott csillaghajósok csak részben értették. Zizegett a szélben a magas fű, ide-oda csapódtak a különös, legyező formájú bokrok, a sötétvörös virág súlyos korongjai hajladoztak a ruganyos szárákon.

A kertet gyűrűként vette körül a sötétség. A Tormanszon az éjszakai világítás a nagyvárosokra, a fontos közlekedési csőmópontokra és a gyárakra korlátozódott. A bolygó többi részén fél napon át sötétség uralkodott. A Tormansz kicsi és távoli holdja alig törte meg a sötétséget. A ritkás csillagok még jobban kiemelték az égbolt feketeségét.

Fay Rodisz a Nagy Gyűrűről beszélt a tormanszi férfinak, amely már vagy másfél ezer esztendeje segítette a földi emberiséget, ébren tartotta a hitet az értelem hatalmában és az élet örömeiben, feltárta a kozmosz végtelenségét, feleslegessé téve a tapogatózó kutatásokat. Most pedig a spiráltér titkának feltárásával és az egyenes sugár csillaghajókkal közel került az, ami azelőtt láthatóan, de anyagtalanul vonult át a Föld külső állomásainak képernyőin.

— Beköszöntött az Összekulcsolt Kezek Kora, és mi itt vagyünk — fejezte be Rodisz. — Ha nincs a Nagy Gyűrű, évmiihókba telt volna, amíg a földi emberekkel benépesült két bolygó egymásra talál.

— A földi emberekkel?! — kiáltott fel meglepetten a mérnők.

— Maga talán nem tudta? — komorodott el Rodisz. Azt hitte, hogy Tael a Négyek Tanácsának bizalmi embere, tehát ismeri a három csillaghajó és a palota föld alatti helyiségének titkát. Honteelo Tollo Frael mérnök lett az első háromnevű tormanszi, aki megismerte a Tanács titkát. Tael hangtalanul mozgatta ajkait, mondani akart valamit. Rodisz a mérnök halántékára tette a tenyerét, és Tael megkönnyebbülten felsóhajtott.

— Megszegtem uralkodójának tett ígéretemet. De nem sejthettem, hogy a bolygó információs szolgálatának vezetője nem ismeri a bolygó igazi történetét.

— Úgy látom, nincs teljesen tisztában vele, milyen szakadék választ el minket, közönséges embereket azoktól, akik fent vannak.

— Ugyanolyan szakadék, mint amilyen a „hél”-ek, a hoszszúéltűek és a „rél”-ek, a rövidéltűek között tátong, akik nem részesülnek oktatásban, és korai halálra vannak ítélve?

— Mélyebb. A „rél”-ek önállóan is szerezhetnek tudást, és a világ megértésében egyenlőek lehetnek velünk, de mi, rendkívüli eseteket kivéve, soha semmit nem tudhatunk azon kivül, amit fentről engedélyeznek nekünk.

— Nem tudja, hogy a Nagy Gyűrű adásait néha itt, a Jan Jah bolygón is fogják?

— Az nem lehet!

Fay Rodisz elmosolyodott, eszébe jutott látogatása a Társadalmi Berendezkedés Intézetének könyvtárában.

Az intézet „kígyós” vezetőjének hízelgett a földlakók érdeklődése, végigvezette őket egy hatalmas termen. A hosszú terem középtengelyében, furcsa réztalapzatokon léggömbök álltak az asztalok között, amelyeken színes térképek hevertek. A földlakóknak elég volt egy pillantást vetni rájuk, hogy megállapítsák, más világokról ilyen részletes és közeli képet semmiféle teleszkóp nem adhat. A tormansziak tehát fogják időnként a Nagy Gyűrű adásait.

A szegény mérnök csodálkozó szemmel nézett Rodiszra.

„Az idealista tekintete”, gondolta Rodisz, összehasonlítva a „kígyósok” futkározó szemével, vagy a lila ruhás őrök merev, szúrós pillantásával. Jelt adott, és Grif Riflt megnyomta a visszacsatolás gombját.

— Ismerkedjen a csillaghajón levő társaimmal, Tael — mondta Rodisz, rámutatva Rift és Szain sztereo képére de lassabban beszéljen, mert ők kevésbé gyakorlottak a Jan-Jah nyelvben.

Fay Rodisz lassan elindult a virágágyak mentén, hagyta, hogy Tael maga beszéljen barátaival.

— Maguk be tudják tölteni tudatlanságunk szakadékát? Meg tudják mutatni nekünk a Földet, más csillagok bolygóit, civilizációik rendkívüli eredményeit? — kérdezte izgatottan a mérnök.

— Mindent, amit magunk megismertünk — ígérte Rift. — De a világmindenségben sok olyan jelenség van, amelyek előtt úgy állunk, mint az olvasni nem tudó gyermek.

— Bárcsak a tizedét tudnánk annak, amit maguk — mosolyodott el Tael mérnök. — Sok olyan ember van a Jan-Jah bolygón, akik inkább érdemesek arra, hogy megismeijék magukat, mint én! Hogy lehetne ezt nyélbe ütni? Ide, ebbe a palotába nem engedik be őket.

— Bemutathatunk filmeket, és beszélhetünk akár ezer embérrel is a csillaghajó mellett — mondta Grif Rift.

Es biztosíthatjuk védelmüket — tette hozzá Szol Szaín. Megvitatták a tervet. Rodisz ebben nem vett részt. Grif Rift elnézte fekete alakját, amint ott állt, kissé távolabb, egy fúrcsa, torz szobor mellett, két ösvény találkozásánál.

— Mint mindig, nem a technika, hanem az emberek okozzák a legnagyobb nehézséget — foglalta össze a beszélgetés eredményét Grif Rift. — Maguk tehát az ember külseje alapján nem tudják felismerni a pszichikai struktúráját.

— Maga előre látta ezt, mikor a pszichoindikátorról, az ellenséges érzelmet jelző készülékről beszélt — emlékeztette Szol Szain.

Fay Rodisz odament, és azt mondta:

— Amíg ki nem eszeljük a pszichoindíkátort, nekünk kell vállalnunk a szerepét. Mint pszichikailag a legedzettebbek, Eviza, Vir és én fogunk válogatni Tael ismerősei és barátai közt. Belőlük kerül ki az első közönség.

Mikor a csillaghajó fülkéjében eltűnt a kert képe, Szol Szain így szólt: Néhány napra eltűnök és gondolkodom az indikátoron. Az információs anyag tárolását adja át Menta Kornak.

Szol Szain kiment. A Tormansz hosszú éjszakája lassan múlt. Grif Rift arra gondolt: vajon a Tormansz lakóinak nyújtandó segítség nem éppoly tilos és bűnös beavatkozás az idegen életbe, mint amikor az idegen élet törvényeit nem ismerő, magasabb rendű civilizáció képviselői szörnyű kárt okoztak a normális történelmi fejlődés folyamatának? Néhány bolygó emberisége ezt a beavatkozást a sátán küldötteiről, a sötétség és a gonosz szellemeiről költött legendákban fejezte ki.

Rift járkálni kezdett a fülkében, nyugtalan pillantásokat vetett a hét zöld fényre, mintha választ várna tőlük. Szeretett volna tanácskozni Fay Rodisszal, de nem sikerült. Fay maga mutatta be őket ennek a tormanszi férfinak. A mérnökkel folytatott beszélgetésből a földlakók tisztán látták, milyen tájékozatlanok az egyszerűbb tormansziak.

Igen, minden embernek joga van a tudáshoz és a szépséghez. Nem fogják megsérteni a történelmi fejlődést, ha összekötik az elszakadt szálakat! Ellenkezőleg, újra megindítják a történelmi fejlődés gonosz szándékkal megállított folyamatát, ismét a normális útra terelik. Egy ember megmentése is nagy boldogság, hát még milyen öröm lesz, ha egy egész bolygón sikerül segítem!

És az űrhajó tökéletes éjszakai csendjében a parancsnok hallani vélte Fay Rodisz hangját, amint határozottan azt mondja neki: „Igen, kedves Rift, igen!”

Neia Holly, Olla Dez, Grif Rift és Div Szimbel könnyű védőruhában a csillaghajó kupoláján állt. Magasan felettük fehér léggömb lebegett, kis turbinája, amely a szél ellen megtartotta, halkan zümmögött, elektronikus periszkópjának tűkrei csillogtak. Div Szimbel tisztán látta a csillaghajó kömyékének minden részletét. A pilóta felemelte a kezét, és Grif Rift a távmérő-sztereo-teleszkóp objektívjeit a számtárcsán jelzett irányba fordította. A fijldlakók sorban odahajoltak a távmérő nézőkéjéhez, és egyetértettek a mérnök-pilóta választósával.

A part menti dombok között kör alakú mélyedés volt. A part menti dombok csillaghajó felé néző oldalát meredek szakadék vágta le, megvédve a völgykatlant a szelektől. A dómbök tenger felőli oldalán sűrű bozótos ereszkedett le egészen a vízig.

— Ideális hely! — jelentette ki Szimbel elégedetten. — Védőtérrel zárjuk le a mélyedés mindkét hosszanti oldalát és a hátsó pólus felőli részt egészen a tengerig. A nézők éjszaka, a tengeren jönnek, kiszállnak a bokrok közt, és átmennek a völgyhajlatba.

— És világítótorony? — kérdezte Grif Rift.

— Nem szükséges — felelte Olla Dez. — A védőtérhez amúgy is fel kell állítani egy kis tornyot, amely egyben televizofonreléként szolgál. Felállítunk egy árbocot szakaszos ultraviolett sugárzóval, a látogatókat pedig ellátjuk lumineszkáló iránymérőkkel.

A csillaghajót figyelő őrök látták, hogy a fehér léggömb leereszkedik, és a kozmosz ismeretlen mélységeiből érkezett szörny felbőgött. A két elnyújtott szirénahang az őrség megbízottait hívta.

Az odasiető tiszt megértette, hogy a kupolán álló földiakók valamire készülnek az űrhajó közelében. A vízmosásokkal tarkított terepen egy lélek sem volt, és a tiszt jelezte, hogy megadja az engedélyt. Por és füst tört fel a csillaghajó mellől, s meredek falként elzárta a partmenti dombokat a figyelő szemek elől. Mikor a füst eloszlott, a tormansziak egyenes utat pillantottak meg, amely a bokrokon és a vízmosásokon átvágva, egy lapos dombon végződött, ahol gyér, tüskés, lecsüngő ágú fák nőttek. Az őrség tisztje úgy határozott, hogy jelentést tesz feljebbvalóinak a földlakók váratlan aktivitásáról. De mielőtt még sikerült volna rádiótelefonon összeköttetésbe lépnie a Tanács Szem Hivatalával, a „Sötét Láng” belsejéből alacsony, függőlegesen állított hengerhez hasonló szerkezet bújt elő, és méltóságteljesen imbolyogva elindult a nemrég vágott úton. Néhány perc múlva a henger elérte a végpontót, és ott forogni kezdett, elegyengetve a köves talajt. Egyre gyorsabban forgott, majd hirtelen nőni kezdett, fehér fémből készült vastag lemezspirált tolva ki magából. Mialatt az őrség tisztje jelentést tett, a fák között már állt is a kihúzott rugóhoz hasonló, csillogó tomyocska, kockában végződő vékony rúddal a csúcsán.

A csillaghajóból senki sem jött ki, a torony mozdulatlanul állt. Minden elcsendesedett. S a tormansziak úgy határoztak, hogy nem tesznek semmiféle intézkedést.

Ugyanaznap este a „Sötét Láng” közvetítette Fay Rodisznak a környék térképét és a rögtönzött színház tervrajzát. Rodisz felhívta a figyelmüket, hogy a Tormansz ura emlékeztette őt a „táncversenyre”. Olla Dez megígérte, hogy felkészül a másnapi szereplésre.

Még Szol Szain is előbújt magányából, mikor bekapcsolták a csillaghajó nagy sztereó-képernyőjét.

A Coam-palotában négy SDF közvetítésével vették az űrhajó tágas körtermét, és az űrhajón pedig a palota Gyöngytermét.

A híres táncosnő, Gae Od-Timfift lépett fel partnerével, egy széles vállú, zömök, férfias és komoly arcú táncossal. Igen nehéz, gyors fordulatokkal és forgásokkal teli akrobatikus táncot adtak elő, amely a férfi és a nő egymás elleni harcát mutatta be. A táncosnő keskeny, vörös szalagokból összeállított rövid ruhát viselt. Bal karján bilincsként feszülő súlyos karperecek. A nyakán nyakörvhöz hasonló gyöngysor csillogott. A táncosnő partnerébe kapaszkodva a földre zuhant, és elterült a férfi előtt. Szép és tehetetlen pózban feküdt az oldalán, húrként megfeszítve kaíját és lábát, partnerére emelve könyörgő tekintetét. Kezét alázatosan partnerének kínálta, behajlítóttá térdét, készen arra, hogy a férfi kívánságára felálljon. Az egész tánc a férfi hatalmát, a nő jelentéktelenségét és egyúttal veszedelmes erejét szimbolizálta.

Az előadók művészete és szépsége, a legnehezebb pózok tökéletes könnyedsége és finom kivitele, a szét-szétnyíló szalagruhában szinte meztelen táncosnő szenvedélyes, érzéki könyörgése még a Tormansz urára is mély benyomást tett. Csoio Csagasz, ügyet sem vetve a mogorva Jantre Jahahra, a mellette ülő Rodiszhoz fordult, és leereszkedően mosolyogva, így szólt:

— A Jan-Jah bolygó lakói szépek, és művészien tudják kifejezni a finom érzelmeket.

— Kétségtelen! — bólintott Rodisz. — Számunkra ez annál érdekesebb, mert a Földön nincsenek férfitáncosok.

— Tessék? Önöknél nincs páros tánc?

— De van, és sokat táncolunk! Én a nagy művészekről beszélek. Csak a nők képesek egész testükkel kifejezni mindazt az izgalmat, sóvárgást és vágyat, amely a szép keresése közben az embert magával ragadja. Nálunk feledésbe merültek azok a drámák, amelyek versengésről, sebzett önérzetről, a nő leigázásáról szóltak.

— De hát akkor mit lehet a táncban kifejezni?

— Nálunk a tánc varázslattá változik, tünékeny, titokzatos és érezhetően reális varázslattá.

Csoio Csagasz vállat vont.

— Fay hiába erőlködik, hiába keresi azokat a fogalmakat, amelyek valamennyire fedik a mieinket — súgta Menta Kor, aki Div Szimbel mögött ült.

— Olla bizonyára nem sok elismerést fog aratni — azok után, ahogy ezt a nőt itt forgatták, dobálták, szinte összetörték — jegyezte meg Neia Holly.

Dallam csendült fel. Mint a habzó, örvénylő, rohanó folyó. Majd hirtelen más, szomorú és lassú dallamra váltott át, mintha a mély hangok tükörsima, áttetsző mélységből búkkantak volna fel. A két részre — feketére és fehérre osztott rögtönzött színpad hátterében felbukkant a meztelen Olla Dez. Halk moraj hallatszott a Coam-palota termében, de elnyelték a magas és csengő akkordok, amelyekre Olla aranyszínű testének szakadatlan áramló mozgásával reagált. Változott a dallám, szinte félelmetes lett, és a táncosnő a színpad fekete felében tűnt fel, majd az ezüstösen fehér függöny előtt folytatta a táncot. A tánc és a zene, a ritmus, a fény és az árny játéka tökéletes, hihetetlen művészi összhangja olyan magával ragadó volt, mintha szakadék szélére sodorta volna a nézőket, ahol az elképesztően szép álomnak véget kell érnie.

A Tormansz lakosai, hol a székük karfáját csapkodták a soha nem látott tánc költészetétől elbűvölten, hol értetlenül a vállukat vonogatták, olykor meg össze is súgtak.

A fény lassan kialudt. Olla beleolvadt a színpad fekete felébe.

— Nem is vártam mást! — kiáltott fel Jantre Jahah, és az összegyűltek helyeselve zúgtak.

Csoio Csagasz bosszús pillantást vetve feleségére, hátradőlt karosszékében, és senkihez sem fordulva, így szólt:

— Van valami nem emberi, megengedhetetlen az érzelmeknek ebben a nyíltságában és erejében. És veszélyes is, mert ez a nő több, mint szép.

Fay Rodisz észrevette, hogy a mellette ülő Csedi arca lángra lobban. A lány könyörgőn, szinte parancsolóan nézett rá: „Csináljon már valamit.”

„Az ostobaságnak soha nem szabad diadalmaskodnia, mert a következmények szükségképpen rosszak” — jutott Rodisz eszébe ez a mondat valamelyik tankönyvből. Elszántan felállt, magához intette Eviza Tanetet.

— Most pedig mi táncolunk — jelentette ki nyugodtan, mintha ez is a programba tartozna.

Csedi örvendezve csapta össze a kezét.

— Nekem ebből elég! — mondta csípősen Jantre Jahah, és elhagyta a termet.

Példáját követve engedelmesen felállt az öt meghívott tormanszi nő. Csoio Csagasz azonban kényelmesebben elhelyezkedett székében, és a férfiak kötelességüknek érezték, hogy maradjanak. Egyébként a földlakók, akik a csillaghajóból nézték az előadást, észrevették, hogy a tormanszi nők, Jantre Jahah is, az ezüstszürke drapéria mögé bújtak.

Fay Rodisz és Eviza Tanét néhány percre eltűnt, majd egy szál védőruhában jött vissza. Mindketten egy-egy nyolcszögletes hangrögzítő kristályt erősítettek a tenyerükhöz. A két nő — az egyik hollófeketén, a másik ezüstös-zölden, mint a fűzfalevél — egymás mellé állt. Karjukat széttárták és magasra emelték. Szokatlan ritmus dübörgött fel a teremben. A ritmikus dübörgés ütemére megkezdődött a tánc: a kezek kinyúltak, mintha hipnotizálni akarnák a nézőket.

A tenyérrel lefelé fordított kezekből bénító erő hullámai áradtak a tormansziakra. A monoton dallamnak engedelmeskedve, Eviza és Rodisz leeresztette és oldalához szorította a kezét. Lassan és összehangoltan forogni kezdtek, összehúzott szemöldökük alól fúrcsa és parancsoló pillantásokat vetettek a nézőkre. Majd diadalmasan felemelt kézzel forogtak. Titokzatos hangszerek ütései hallatszottak, visszhangot keltve a tormanszi férfiak szívében. Eviza és Fay hirtelen megállt. Összeszorított szájuk kissé kinyílt, kivillant tökéletes fogsoruk, szemük nevetett. Diadalmasan rázendítettek egy ősi iráni himnuszra: „Mámoros, szerelmes asszony, körötte holdsugár, selymeiben félmeztelen, s telt poharat kínál… Szemében dévaj kedv, derű ül ajka szegletében!” A hangszerek dübörgése csúfolódó pergésbe csapott át. A nézők lélegzetüket visszafojtva figyeltek. A mozdulatlan fekete és zöld test újra feléledt. Egyhelyben állva, bámulatosan hajlékony és erős izmaik hullámszerű mozgatásával követték a zenét. Mint széllökésre a víz, a kezük és a válluk, a hasuk és a csípőjük hullámzott, megfoghatatlan és gyötrő vonzóerőt sugározva. A zene megszakadt.

— Ha! — kiáltott fel Eviza és Fay, s mindketten egyszerre leeresztették a kezüket.

A függöny mögött dermedten álló nők rémülten látták, hogy Csoio Csagasz és a Négyek Tanácsának tagjai a hipnotikus zene hatására előredőltek és kizuhantak székükből, de mindjárt felpattantak, s úgy téve, mintha semmi sem történt volna, tenyerükkel vadul csapkodták a szék karfáját, ami a legnagyobb elismerést jelentette.

Rodisz és Eviza kiszaladt.

— Hogy tehettek ilyet! — mondta Olla Dez szemrehányóan.

— Szerintem pompás volt! Nézze, a tormansziakat mintha sokk érte volna! — kiáltotta Div Szimbel.

Valóban, a nézők a Coam-palotában zavartnak látszottak, a helyükre visszatérő nők pedig olyan csendesek lettek, mint akiket fejbe kólintották. De mikor Fay Rodisz és Eviza Tanét megjelent, a karfák csapkodásával és helyeslő kiáltásokkal üdvözölték őket.

Rodisz a csillaghajóban maradt társai felé fordult, ujjain mutatta, hogy a telepek kimerültek, és kikapcsolta az SDFeket. Olla Dez szintén megszakította a közvetítést a „Sötét Láng”-ról, és azt mondta:

— Rodisz néha úgy viselkedik, mint egy harmadik ciklusú iskoláslány.

De hiszen remekül táncoltak! — tiltakozott Grif Rift. — Nem magával hasonlítom össze őket. Maga a tánc istennője, de csak a Földön.

— Nem tagadom, itt én alulmaradtam — felelte Olla. — Rodisz és Eviza ügyesen használták ki a ritmus hatását. Az ősidőkben azt tartották, hogy a közös ének, éppúgy, mint a katonák menetelése és a jógik közös tornája — varázslás, amelylyel hatalmat nyernek az emberek felett. A „vörös orgiák” a buddhista kolostorokban, a misztériumok a szerelem és a térmékenység isteneinek tiszteletére Hellasz, Fönícia és Róma templomaiban, a hastánc Egyiptomban és Észak-Afrikában, a „bűvölő” táncok Indiában, Indonéziában és Polinéziában valaha nem annyira erotikus, mint inkább hipnotikus hatást tettek a férfiakra. A pszichológusok csak jóval később ismerték fel a különböző kombinációkat a vizuális képzettársításokban, az emberi szépségérzet legfontosabb elemében, amely a tökéletesre irányuló több százezer éves természetes kiválasztódás folyamán szilárdan összeforrt az erotikával. A női test hajiékonyságát és zeneiségét nem hiába hasonlítják ősidők óta a kígyó táncához. Fay Rodisz mint történész régi táncokból összeválogatta a hipnotikus erejű elemeket, és a hatás lenyűgöző volt. De mikor tanította meg rá Evizát?

Rodiszt tehát nem vádolhatjuk könnyelműséggel és meggondolatlansággal. Erre a táncra láthatóan régen felkészült, hogy bebizonyítsa a tormansziaknak a velünk való rokonságukat — mondta meggyőződéssel Grif Rift.

A Coam kertjének falain kívül egy kis erdő nőtt, amelyben a fák annyira hasonlítottak a földi japán cédrusfákra, hogy még messziről is vágyat ébresztettek Rodiszban. Japán cédrusok nőttek első ciklusú iskolája körül is. Az első ciklus a légnehezebb volt gyermekkorában. A nulla ciklus szabadsága és gondtalansága után elérkezett az az idő, amikor már szigorú felelősséget kellett vállalnia tetteiért. A kis Fay gyakran kiszökött az árnyas cédrusligetbe, hogy kisírja magát.

S most, a palota falain kívül, Tael mérnökkel sétálgatva, Rodisz odarohant egy fához, hozzásimult a törzséhez, érezni akarta a gyanta és a kéreg otthonias illatát. A védőruha azonbán megakadályozta, hogy a földlakókra jellemző kifinomult tapintással, egész testével érzékelje az eleven fát, a fa törzsébői pedig csak porszag áradt.

Az infemó megpróbáltatásai óta már feledésbe merült reménytelenség szorította össze Rodisz mellét. Lehajtotta fejét, nehogy Eviza és Vir leolvassa arcáról a honvágyat. A szülőföld fája becsapta. Hány ilyen csalódás vár még rá, elsősorbán az emberek közt, akik külsőleg éppen olyanok, mint a földiek, lélekben mégis annyira különböznek tőlük!

Tael mérnök különböző ürügyekkel mintegy száz barátját és ismerősét vonultatta fel a földlakók előtt. Bár a csoport tagjai meglepően hasonló emberekből álltak, a Földről jött vendégek mintegy harmincuk kizárását javasolták. A kirostáltak nagy száma meghökkentette Taelt. A földlakók megmagyarázták, hogy ők nemcsak a gonoszság hordozóit vagy a sérült, fogyatékos pszichikumot leplező irigyeket szűrték ki, hanem azokát is, akiknek a tudás és a szellemi szabadság iránti vágya nem elég erős.

Nyolc nap múlva elegendő tormanszi ember gyűlt össze, hogy megkezdjék az előadásokat. A földlakók csodálkozva látták, hogy valamennyien „hél”-ek, hosszúéletűek, műszaki értelmiségiek, tudósok, művészek. Fay Rodisz kérte, hogy hívjanak meg „rél”-eket, rövidéltű fiatalokat is. Tael mérnök zavarba esett.

— Ezek nem részesülnek megfelelő oktatásban, s mi úgyszólván nem is érintkezünk velük. Ezért nem is ismerek olyanokat, akik érdemesek a bizalomra… De miért van rájuk szükség?

— Hiába pazaroltam az időt magára — mondta Rodisz szigorúan —, ha még mindig nem értette meg, hogy a jövő vagy mindenkié, vagy senkié.

— Náluk az osztályelnyomás rosszabb, mint nálunk a feudalizmusban volt! — kiáltott fel Csedi. — Ennek rabszolgatartó-rendszer színezete van!

A mérnök elvörösödött, ajkai remegtek, fanatikus szemét olyan kutyahűséggel és könyörögve meresztette Rodiszra, hogy Csedi kényelmetlenül érezte magát.

— Valóban, nálunk éles határvonal van a tanulásra érdemesek és a tanulatlanok között. Csakhogy képességeik alapján választják ki őket a megszülető gyermekek tömegéből, és ezek az emberek, ezek a „rél”-ek, tökéletesen boldogok!

— Éppen olyan tökéletesen, mint maguk, a „hél”-ek, akik választott hivatásukban dolgoznak, alkotnak, felfedezéseket tesznek. De hát akkor mire jók a maguk útkeresései és lelki gyötrődései? Látom már, hogy még keveset értünk el. Ez az én hibám! Megszüntetjük a sétákat, és mi ketten történelmi dialektikával fogunk foglalkozni.

A kétségbeeséssel határos rémület nem tűnt el Tael arcáról.

„Minden hibáért könyörtelen leszámolást vár — gondolta Csedi. — Itt nyilván így bánnak az emberekkel.”

Minden akadály ellenére a filmek bemutatása tizenhat nap múlva megkezdődött.

A forró völgykatlanban, ahol az enyhe szélben hajladozó, félig kiszáradt fű volt az élet egyetlen jele, megjelent a Föld megdöbbentően valóságos világa.

Grif Rift és Olla Dez a védőtér hajlatát vetítővászonnak használta, és megváltoztatta a görbületet, a domb szakadékos oldala alatt hatalmas színpadot hozott létre.

A Jan-Jah bolygó lakóinak minden rendkívüli volt. Lapos, felfújható tutajokkal keltek át a sötét tengeren, a gonométeren hirtelen felvillantak a láthatatlan ultraviolett sugarak, kiszálltak a part menti bokrok alatt, felmásztak a hegyre, megkeresték a két alacsony fát, amelyek között beléphettek a völgykatlanba, amelybe most senki más be nem tehette a lábát. A kátlan fenekét láthatatlan forrásból szüremlő, szétszórt, szokatlanul homályos fény töltötte be. Az izgatott vendégek letelepedtek a vízmosások között. Mindez annyira elütött a Jan Jah egyhangú életétől, a butítóan egyforma munkától és a primitív szórakozásoktól, hogy a levegő feszültséggel telt meg.

A védőtér áthatolhatatlan sötétjéből hirtelen előbukkant a csillaghajó körterme, ahonnan a hat földlakó üdvözölte a vendégeket anyanyelvükön. A távoli világ követeit a tormansziak először nagyon szépnek, de teljesen egyformának találták. A férfiak magasak, arcuk komoly, szinte rideg. A nők arcvonásai szabályosak, finomak, az orruk eszményien egyenes, álluk kemény, hajuk sűrű és erős. A Jan-Jah lakói csak akkor figyeltek fel a földlakók egyéni jellegzetességeire, amikor az általános vonásokat már megszokták.

Valamelyik csillaghajós, legtöbbször Olla Dez, röviden elmagyarázta a sztereofilm témáját, és a csillaghajó eltűnt.

A tormansziak előtt valószínűtlenül áttetsző, kék vizű tenger hullámzott. Fekete, rózsaszínű és vörös fövenyű, tiszta strandok szinte néptelenek voltak, nem úgy, mint a Tormánszón, ahol a fürdésre alkalmas helyeket elárasztotta a sok embér. Időnként furdőzők jöttek, úsztak, a víz alá buktak, és már mentek is tovább a part menti kisvasutak nyitott kocsijaiban.

A Jan-Jah lakóinak képzeletét megragadta a gigantikus Spirál út: a közvetlen közelről fényképezett óriási vonat közeledése felébresztette az emberben a számára immár szokatlan ősi félelmet.

A beláthatatlan térségeken elterülő délikertek és a határtálán mezők, kukoricacsőnél nagyobb kalászú búzával, olyan kiáltó ellentétben voltak a Tormansz szegényes, bokros kertjeivel és babbal beültetett földjeivel, hogy Grif Rift elhatározta, többé nem mutatja a hazai bolygó bőségét, nehogy megbántsa a vendégeket.

Az automata üzemeknek, amelyekben mesterséges húst, tejet, vajat, kaviárt és cukrot készítettek, mintha semmi kapcsolatuk nem lett volna a mezőkkel, a gyümölcsösökkel és a háziállatokkal. A fehérje gyártásában használatos sugárgyűjtő berendezések lapos, átlátszó edényei csak egy kis részét alkották az óriási föld alatti berendezéseknek, amelyekben egyenletes hőmérséklet és nyomás mellett aminosav cirkulált. A cukorgyárak tornyainak titokzatos, fojtott zúgása olyan volt, mint a távoli vihar visszhangja. Ezek kolosszális mennyiségű levegőt szívtak be, megtisztították az évezredek ésszerűtlen gazdálkodása alatt felhalmozódott széndioxidtól. Legszebbek a szintetikus tojássárgáját készítő gyárak hófehér oszlopsorai voltak, amelyek cédruserdők szélén csillogtak. A tormansziak csak az élelmiszertermelés technikai fejlettségét látva értették meg, miért van a Földön oly kevés tejelő jószág — tehén és jávorantilop —, s nincs egyáltalán vágójószág, baromfitenyésztés és halfeldolgozó üzem.

— Amikor többé nem volt szükség rá, hogy élelemért leölje az állatokat, akkor tette meg az emberiség az utolsó lépést a szükségszerűség birodalmából az igazi emberi szabadság felé. Mindaddig nem tehette ezt meg, amíg nem tudott növényi fehérjéből állati fehérjét készíteni, amíg a tehenet nem tudta műtej— és művajgyárral helyettesítem — magyarázta Grif Rift.

— Miért nincs nálunk máig se ilyesmi? — kérdezgették a tormansziak.

— A biológia önöknél nyilván valami mással foglalkozik, vagy pedig hátrányos helyzetben volt, háttérbe szorították az ember fejlődése szempontjából kevésbé fontos tudományok. Ez a helyzet ismert a Föld történetében is…

— S önök arra a következtetésre jutottak, hogy ha állatokat ölnek le táplálékszerzés céljából, nem juthatnak fel a kultúra igazi csúcsára?

— Igen!

— De hiszen tudományos kísérletekhez is szükség van az állatokra.

— Nem! Keressenek más megoldást, de ne rendezkedjenek be kínzásra. A világ elképzelhetetlenül bonyolult, feltétlenül találnak sok más utat, amelyen eljuthatnak az igazsághoz.

A Jan-Jah bolygó orvosai és biológusai kétkedőn néztek össze. De újra és újra feltűntek előttük a gyönyörű tudományos intézetek, az emlékezőgépek sok kilométeres föld alatti labirintusai, ahol az egész bolygó információs anyagát őrizték.

A tormansziak számára a művészetek hallatlan elterjedtsége volt talán a legmeglepőbb. Gyakorlatilag minden ember értett a művészet valamelyik ágához, s ezt élete különböző szakaszaiban mással cserélte fel. Az információs anyag szabad használata lehetővé tetté, hogy megnézhessenek bármely festményt, szobrot, megszerezzenek bármely elektronikusan rögzített zeneművet, könyvet. Az Asztrográfia, a Könyv, a Zene, a Tánc Házai lényegében paloták voltak, ahol minden látogató nyugodtan és kényelmesen elgyönyörködhetett a kozmosz látványában, lakott bolygóiban és az adatokkal bizonyított történelem évezredei alatt keletkezett emberi alkotások gazdagságában. Valóban elképzelhetetlen mennyiségű műalkotás született, a VEK a Világ Egyesülésének Kora óta eltelt két évezred folyamán!

A tormansziak iskolákat láttak, tele egészséges és vidám gyerekkel, káprázatos ünnepségeket, amelyeken mindenki egyformán fiatalnak és fáradhatatlannak látszott. A társadalmi nevelés nem lepte meg a Jan-Jah lakóit. Sokkal inkább csodálkoztak azon, hogy nincsenek különleges hatalommal felruházott emberek, akik a világtól elkülönítve, őrökkel körülvett palotákban és kertekben élnek. A tormansziak előtt elvonuló sok ezer arcon nyoma sem volt a félelemnek vagy a begubózó, önző óvatosságnak, bár az orvosok, nevelők, sportoktatók arcáról nemegyszer feszültséget és aggódást lehetett leolvasni. A nézőket meglepte, hogy a Föld városaiban nincs zaj, hangos zene és beszéd, nincsenek dübörgő és füstölgő gépkocsik, csodálkoztak a csöndes fasorokhoz hasonló utcákon és utakon, ahol senki sem zavarta a másik embert. A muzsikálás, éneklés, táncolás, vidám, olykor szilaj játékok a földön, a vízen és a levegőben külön erre a célra kijelölt helyeken zajlottak.

A jókedvűek nem keveredtek el a szomorúakkal, gyerekek a felnőttekkel. És a földi élet még egy sajátossága keltett ámulatot. A földi emberek személyes használatú, egyszerűen berendezett helyiségei olyan benyomást tettek a Jan-Jah lakóira, mintha félig üresek, sőt szegényesek volnának.

Miért kellene más a legszükségesebben kívül — felelte Olla Dez a kérdésre —, ha bármely pillanatban a miénk lehet a társas helyiségek minden gazdagsága?

Valóban, a Föld lakói tágas, kényelmes, kertes épületekben, szépen berendezett szobákban és termekben, a művészet vagy a tudomány palotáiban dolgoztak, gondolkodtak, pihentek és vigadtak. A régiségek kedvelői vastag falu, keskeny ablakú házakat építettek, masszív bútorral rendezték be. Mások viszont tágas, napsütötte, széljárta fiiggőkerteket építettek, amelyek benyúltak a tengerbe vagy hegyoldalak szédítő magasságában függtek.

— Nálunk — mondták a tormansziak —, a közös épületek, parkok és paloták zsúfolva vannak emberekkel és szörnyen zajosak. A rengeteg látogató miatt nem lehet megfelelően tisztán tartani. így aztán a lakásaink olyanok, mint az erődítményék, oda bújunk a külvilág elől, oda rejtjük el mindazt, ami számunkra különösen becses.

— Nehéz megérteni, mi lehet a különbség oka — mondta Olla Dez. — Alighanem önök szeretik a zajt, a tolongást, a csődületet.

— Ugyan dehogy, gyűlöljük. De minden szép hely, újonnan felépített üdülőház zsúfolva van emberekkel.

— Azt hiszem, rájöttem az okra — mondta Szol Szain. — Önöknél nincs összhang a lakosság száma és az erőforrások között. A jelen esetben nincs elég közös helyiség pihenésre és szórakozásra.

— S önöknél van?

— Ez a Gazdasági Tanács elsőrendű feladata. Az emberek számának és a reális gazdasági lehetőségeknek az összhangja az egyedüli alap, amely biztosíthatja a kényelmes életet és a bolygó erőforrásainak állandó stabilitását.

— De hogy érik ezt el? Születésszabályozással?

— Ezzel is, meg úgy is, hogy figyelembe vesszük a véletlenek, a sikerek és balsikerek, a kozmikus ciklusok várható hűllámzását. Az embernek mindezt tudnia kell. Különben milyen ember? Valamennyi tudomány fő célja az emberiség boldogsága.

— S miből tevődik össze az önök boldogsága?

— Egyrészt a kényelmes, nyugodt és szabad életből. Másrészt a legszigorúbb önfegyelemből, az örök elégedetlenségbői, abból az igyekezetből, hogy megszépítsük az életet, fejleszszűk tudásunkat, kitágítsuk a világ határait.

— De hiszen ezek egymással ellentétben vannak!

— Ellenkezőleg, dialektikus egységet alkotnak, és ebben rejlik a fejlődés!

Ilyen beszélgetések követtek minden sztereofilm-előadást, de néha izgatott viták bontakoztak ki. A tormansziak pszichológiai alkatukban semmiben sem különböztek a földlakóktói. Őstörténetük közösen zajlott le. Éppen ezért a mai földi élet, bár csupán nagy vonásaiban, érthető volt a számukra. A Föld művészetét is könnyen megértették. A tudománnyal nehezebben boldogultak. A földlakók a világ rendkívül finom struktúrájának megértésében már igen messzire jutottak.

Még nehezebben fogták fel a Nagy Gyűrű sztereofilmjeit: különös lények, amelyek néha a földlakókhoz hasonlítottak, érthetetlen beszéd, furcsa szokások, szórakozások, épületek, gépek. Lakatlannak látszó bolygók a galaktikai középpont körül, ahol kilométer hosszan összekapcsolva, mozdulatlanul álltak vagy lassan forogtak kéken sugárzó, átlátszó korongok. Más világokban csillag alakú formákkal találkoztak, amelyekét sok ezer vakító lilás gömb szegélyezett, s amelyek a korangoktól eltérően függőleges irányúak voltak. A tormansziak nem is tudták megállapítani, mik ezek: gépek, amelyek valamilyen energiafajtát cseppfolyósítanak, vagy gondolkodó teremtmények, akik nem akarják, hogy akár a Nagy Gyűrű vevőkészülékei is felismerjék őket.

Igen baljóslatúnak érezték az infravörös napok bolygóit, amelyeken magasabb rendű élet fejlődött ki, és amelyek a Gyűrűhöz tartoztak. A felvételek még azelőtt készültek, mi előtt a Béta Gamma csillag bolygóján feltalálták a hulláminvertorokat, amelyeknek segítségével a Sakti világegyetemben mindent látni lehetett, bármilyen volt is a világítás. Óriási épületek, emlékművek, boltívek alig látható körvonalai titokzatosan sötétlettek a csillagok alatt, és a rengeteg ember mozgása félelmetesen hatott. Elmondhatatlanul gyönyörű zene szállt a sötétben, és a láthatatlan tenger ugyanúgy morajlott, mint a Földön és a Jan-Jah bolygón, Olla Dez mutatott néhány meg nem fejtett feljegyzést, amelyeket egyenes sugár csillaghajók hoztak az Androméda-ködről és a Vadászkutyákban levő M-51-ről. A vadul forgó, sokszínű spirálok szinte átfúrták a sötétség sűrű óceánját. Csak a „Sötét Láng” személyzete, mely áthaladt a feneketlen mélység peremén, sejtette, hogy ezek a képek a világegyetemünket körülvevő elérhetetlen és láthatatlan antivilágba való behatolást jelenthetik.

Bármilyen rendkívüliek voltak is a távoli és különös világokról szóló adások, nem nagyon érdekelték a tormansziakat. Ezzel szemben feszülten figyelték azokat a sztereofilmeket, amelyek más bolygókon élő földi emberekről szóltak, például az Ahemar-rendszér zöld Napjának földlakókkal nemrég benépesült bolygójáról. Képzeletüket megragadták a Tucana Üpszilonja gyönyörű vörös emberei. Ezzel a bolygóval a Föld rendszeres kapcsolatot létesített.

Amióta az ESCS-ek a Tucana Üpszilonjára oda-vissza — száznyolcvan parszek távolságra — tizenhét nap alatt tették meg az utat, a Földön, különösen a fiatalság körében, ragályként terjedt a vörös emberek iránti szerelem.

De nagy csalódást okozott, amikor kiderült, hogy a földiakók és a vörös tucanaiak házasságából nem származnak utódók. Mindkét bolygó nagy biológiai intézetei együttes erőfeszítéssel igyekeztek a váratlan akadályt leküzdeni. Senki sem kételkedett benne, hogy ezt a nehéz feladatot rövidesen megoldják, és a két egészen hasonló, de különböző eredetű emberiség egyesülése teljessé válik, s ezzel határtalanul meghoszszabbodik a földi emberfaj fennmaradása.

A zöld Nap bolygójára áttelepült emberek még alig néhány évszázada éltek ott, de a Nap sugárzásától lilás lett a bőrük, és külsőleg sokkal jobban különböztek a bronzbama földiakoktól, mint az utóbbiak a Jan-Jah sárga lakóitól. De a földi emberiség pionnjainak élete az Ahemaron semmiben sem tért el a hazaitól, és ez meggyőzte a tormansziakat arról, hogy ők is szövetségre léphetnek a hatalmas Földdel.

A csillaghajósok szívélyessége és figyelmessége csak megerősítette ezt a reményt. A földlakókat kissé ridegnek találták ugyan, de megértették, hogy érdek és ízlés néha nagyon is messze esik egymástól. A földi emberek nyíltak és nemeslelkűek, soha egy pillanatra sem éreztették, hogy ők felsőbbrendűek, így aztán a Jan-Jah lakói olyan fesztelenül beszélgettek velük, mint legközelebbi hozzátartozóikkal.

A művelt és okos „hél”-ekből álló nézőközönség igen hamar megértette, hogy a Föld és a Jan-Jah szövetsége mindénekelőtt az oligarchikus rend bukását, a „hél” és a „rél” rendszer, a korai halál filozófiájának pusztulását jelenti. Ez a rendszer nem tudná kivezetni a bolygót mai nyomorúságos állapotából. Ugyanakkor ez a rendszer a legnagyobb kiváltságokat biztosította az oligarchikus vezető rétegnek. Bár az előnyök jelentéktelenek voltak a földi kommunista rendszer szabad, derűs és egészséges életéhez képest, a Jan-Jah oligarchák természetesen nem mondhattak le kiváltságaikról. Ezért a Föld sztereofilmjeivel való megismerkedés az uralkodó felső rétegben ellenséges érzelmet és aggodalmat keltett. Ezek az emberek megértették, hogy a Föld élete pusztán a létezésével ellensége a tormanszi rendszernek, cáfolata az állítólag egyetlen helyes útnak, amelyet a vezetők választottak.

A földi csillaghajó közelében levő rögtönzött színház látógatása államellenes bűntettnek minősült. A tormansziak azonbán mindeme el voltak szánva, csakhogy bejussanak a „Sötét Láng” közvetítéseire. A földlakók természetesen állandóan aggódtak nézőik miatt. Az emberek megismerésére szolgáló bioáramú detektor, amelyet Szol Szain már el is nevezett PV-nek, pszichojelleg vizsgálónak, még nem sikerült tökéletesen. Ügyes színlelés esetén még tévedhet.

A helyzetet Neia Holly mentette meg, aki segített Szol Szabinak a PV megkonstruálásában. Neia megfigyelte, hogy a bioáram K hulláma jobban kitér mindazoknál a tormansziaknál, akik őszintén és nyíltan szomjúhozzák az információkat. Mindenféle kétely, bizalmatlanság vagy rejtett erős érzelem esetén a K-hullám feltétlenül laposabb.

A két fa közötti átjáróban olyan védőteret alakítottak ki, amely csak azokat az embereket engedte át, akiknél a K-hullám megfelelőképpen kitért, a többieket pedig feltartóztatta. így a tormansziak még nagyobb biztonságban voltak.

Három hét alatt Olla Dez tizennyolc előadást tartott több ezer tormanszinak. Az utolsó előadások egyikén egy tudós, aki a „Tudós Kígyó” címet viselte, és a földi nyelvben elképzelheteden Csadmo Szonte Taztot névre hallgatott, kétségbe vonta a két bolygó emberiségének közös származását.

A Jan-Jah ember lényénél fogva rossz — jelentette ki a tudós. — Olyan elődöktől származik, akik öltek, féltékenyek, ravaszak voltak, és ezzel biztosították a fennmaradásukat; emiatt a kiválóbb emberek minden erőfeszítése beleütközött a lelki vadság, a félelem és a bizalmatlanság falába. Ha a földi emberiség ilyen magas szintre jutott, akkor nyilván más az eredete, lelki alkata nemesebb.

Olla Dez elgondolkozott, tanácskozott Rifttel és Szainnal, és elővett a múltról szóló filmeket. Ezek nem dokumentumfilmek voltak, hanem inkább kirándulások az irattárak, emlékiratok és múzeumi gyűjtemények alapján rekonstruált különböző történelmi korszakokba.

A meglepetéstől megnémult tormansziak szörnyű szerencsétlenségeket láttak, szürke és unalmas életet a túlzsúfolt városokban, nyilvános „vitákat”, ahol az intő és okos szavakát elnyelte a megtévesztett tömegek ordítása. A tudomány és a művészet, az értelem és a képzelet nagy alkotásai láttán az átiagember akkoriban kisebbrendűnek érezte magát. A megalázottság és az önbizalomhiány pszichológiai komplexusai kiváltották a mindenáron kitűnni akarás agresszív indulatát.

A Föld pszichológusai megjósolták a kiagyalt, értelmeden, formabontó művészet megjelenését, a tehetségtelen emberek absztrakt kísérleteitől kezdve, amelyek a kifejezhetetient akarták kifejezni, egészen az alakok pszichopatikus feldarabolásáig a képzőművészeti ábrázolásban és az irodalmi művek szóözönéig. A rosszul nevelt, fegyelmezetien tömeg, amely nem is merte az öntökéletesítés módjait, igyekezett kitérni a társadalom és a magánélet érthetetlen problémái elől. Ennek szűkségszerű következménye lett a kábítószerek használata; léginkább elterjedt az alkohol, a dübörgő zene. A Földön az MVK korában semmivel sem korlátozták a szaporodást, a katonai fölény szükségességére hivatkoztak. A Tormanszon viszont, ahol nem voltak háborús konfliktusok, a gyermekszületést azért nem szabályozták, hogy kiválasszák a tanulásra alkalmas öt százalék embert, akik nélkül a civilizáció gépezete megállt volna.

A Föld néhány tudósa, kétségbeesve a felgyorsult, torz kapitalista fejlődés veszélyétől, azt javasolta, hogy vessenek be minden erőt mesterséges táplálék és szintetikus áruk technológiájának kidolgozására, úgy gondolván, hogy minden baj oka az anyagi javak hiánya. Ezzel hozták összefüggésbe a Föld tönkretételét, emlékeztetve, hogy az ember ősidőktől fogva vadász és gyűjtögető volt, nem pedig földművelő.

„Unokáink szemében — írta az egyik tudós — mai gondjaink és aggodalmaink a tudatlan agy rossz álmának tűnnek majd. Újra fel kell fedeznünk magunkban az elfeledett tulajdonságokat és visszaállítanunk Kék Bolygónk igazi szépségét.”

Mindenesetre a leglelkesebb escapisták¹ kezdtek kijózanodni, mikor a földlakók az első óriási összegeket fordították a világűrbe való kijutásra, és felismerték a földön kívüli repülések iszonyatos nehézségeit, a csillagközi terek és a naprendszer holt bolygói meghódításának bonyolultságát. Akkor újra a Föld felé fordultak, belátták, hogy az még sokáig az emberiség otthona marad. Meggondolták magukat, és sikerült is megmenteni a Földet a pusztulástól.

— Nagy Kígyó! — kiáltott fel Csadmo Szonte Taztot. — Akárcsak nálunk. De önök hogy oldották meg ezt?

— Nehéz és bonyolult feladat volt — felelte Szol Szain —, amellyel csak a bolygó kollektív értelme tudott megbirkózni. Nem a tájékozatlan tömeg felülről megszervezett véleménye, hanem a közös töprengés és az igazság elismerése a megértés és az őszinte tájékoztatás alapján. A földön élő emberek roppánt nagy száma miatt ez csak a komputerek, a számítógépek feltalálása után vált lehetségessé. E gépek segítségével gondosan osztályoztuk az embereket. Az igazi harc az utódok egészségéért és az érzékelés tisztaságáért akkor kezdődött, amikor a pedagógusokat és orvosokat minden más foglalkozási ág fölé helyeztük a Földön. Bevezettük a dialektikus nevelést. Ez egyrészt szigorúan fegyelmezett, kollektív, másrészt rugalmasan egyéni.

Az emberek megértették, hogy egy lépést sem szabad visszafelé tenni a nevelésben, a tudásban, az egészségben. Csak felfelé, tovább, előre, még komoly anyagi megszorítások árán is.

— De hiszen a Jan-Jahon is vannak számítógépek, mégpedig elég régóta! Mi „sárkánygyűrűknek” nevezzük őket — replikázott a „tudós kígyó”.

— Azt hiszem, sejtem már, miről van szó! — kiáltott fel Szol Szain. — Nálunk, a Földön, igen sok nép, több nagy kultúra volt, különböző társadalmi rendszerek léteztek. Az összefonódás vagy a nyílt harc mindaddig megakadályozta a monokultúra és a világállam kialakulását, amíg a társadalmi tudat ki nem fejlődött, és a technika nem biztosította a valódi kommunista igazságossághoz és kollektivitáshoz szükséges feltétéleket. Azonkívül a teljes pusztulással járó háború veszélye arra kényszerítette az államokat, hogy jobban figyelembe vegyék egymás érdekeit a világpolitikában, ahogy akkoriban a népek közötti nemzeti versengést nevezték.

— Nálunk viszont, a Jan-Jah bolygón, amelyen lényegében egy nép él, a monokultúra révén a fejlődés egyirányú lett.

— És mire felocsúdtak, már az egész bolygón az államkapitalizmus oligarchikus rendszere uralkodott! — kiáltott fel Ménta Kor, és a tormansziak rendkívül izgatott reagálása állttásának helyességét bizonyította.

E beszélgetés után Tael mérnök soron kívül találkozást kért Fay Rodisztól.

Eközben Eviza Tanét megállapította, hogy a csillaghajósok szervezetében kifejlődött ellenanyagok biztosítják az immunitást. Engedélyt adott a védőruhák levételére. Az ujjongó föld lakók rögtön le akarták vetni a megunt páncélt. Fay Rodisz félrehívta Gén Atalt:

— Tivisza és Tor közölte a „Sötét Láng”-gal, hogy befejezték az intézetek és természetvédelmi területek megszemlélését. Most az elhagyott városokat és ősállapotban maradt erdőkét akarják átvizsgálni a Tükör-tenger övezetében. A hatóságok valami veszélyre figyelmeztetnek, de nekünk mégis meg kell ismernünk a bolygó természetvédelmi területeit.

— Értem. Hármasban nem olyan veszélyes. Mikor repüljek?

— Holnap. De Tivisza és Tor úgy döntött, hogy nem veszi le a védőruhát.

— Én pedig leveszem.

— De ha a két útitársa páncélt visel, maga pedig nem, ezzel megbontja a csoport egységét. Maga lesz a legsebezhetőbb.

— Igaza van. Akkor hát egy ideig még páncélban kell járnőm.

Gén Atal Evizára pillantott. A lány megértőén bólintott, de a páncélvédelmi mérnök nem a kívánt választ olvasta ki a szeméből. Rodiszhoz fordult, és szomorúan azt mondta, hogy megy, előkészíti SDFjét.

Mikor Gén Atal eltűnt az ajtó mögött, Rodisz szemrehányón nézett Evizára. A lány elnevette magát, és felszegte sötétvörös fejét, Rodisz sajnálta, hogy Gén Atal most nem látja.

— Igazán nem szeretném elszomorítani, de nem tudok mit csinálni magammal — mondta Eviza. — Menjünk, dobjuk le magunkról a védőruhát.

Honteelo Tollo Frael mérnök abban a kis kertben várt Fay Rodiszra, ahol először tudta meg bolygója titkait.

Fay Rodisz kiment hozzá, dúdolva, könnyű és ruganyos léptekkel, rövid földi háziruhában, mélyen kivágott, feszes blúzbán és bő szoknyában, amelynek laza redőit fekete övszalag fogta össze. Egyenletesen lesült karjának és combja közepéig meztelen lábának vörösesbarna színe összhangban volt ruhája sápadt arany színével. Ebben az öltözékben a földi expedíció vezetőnője fiatalabb lett, és a tormanszi férfi még szebbnek látta.

— Történt valami? — kérdezte az asszony mosolyogva, majd hozzátette: — Igazi Jan-Jah asszony válik belőlem, ha ilyen gyakran gondolok a veszélyre.

— Nincs veszély. De beszélgetnünk kell — nézett körül a mérnök.

Rodisz megnyomott egy gombot a karperecén. Szapora dobogás hallatszott, és megjelent a kertben az engedelmes kilenclábú, buráján gazdája védőruhájának hollófekete színével. Rodisz védőtérrel vette körül magát és a mérnököt.

— Találkoztam a barátaimmal. Ők bíztak meg, hogy keressem fel magát. Amióta látták a filmeket az önök történélmérői… és a mi történelmünkről — tette hozzá —, egyre csak arra gondolnak, hogyan lehetne az életet a földihez hasonlóvá tenni. Mielőtt visszamennek innen a messzi Földre, fegyvert kell itthagyniuk.

— A fegyver tudás nélkül csak kárt okoz. Ha nincs világos, megalapozott és határozott céljuk, csak átmeneti anarchiát okoznak, ami után még kegyetlenebb zsarnokság következik.

— Hát mit tegyünk?

— Az ellentétek dialektikus törvényei szerint az oligarchikus rend vasbeton erődje egyszersmind nagyon törékeny. Meg kell vizsgálni az illesztékeket, hogy oda lehessen rendszeresen mérni az ütéseket, s akkor az egész építmény összeomlik. Mert bármilyen szilárdnak látszik is, csak a félelem tartja össze. Ezért maguknak kevés, de bátor, elszánt, okos emberre van szükségük az oligarchia megdöntéséhez, és igen sok egyszerű, derék emberre az igazi társadalom felépítéséhez.

— Ezért kardoskodik a nép felkészítése mellett? — kérdezte Tael.

— A dialektikus ellentmondás abban rejlik, hogy a kommunista társadalom felépítéséhez elengedhetetlen az egyéniség kifejlődése, de nem szükséges az egyes ember individualizmusa. Maradjon hely a szellemi konfliktusok, az elégedetlenség, a világ jobbá tételének szándéka számára. Maradjon határ az „én” és a társadalom között. Ha ez elmosódik, akkor tömeg, gyúrható massza keletkezik, amely annál inkább elmarad a haladástól, minél alkalmazkodóbb. Gondoljon mindig arra, hogy tulajdonképpen jelen nincs is, csak átmenet van múlt és jövő között. Ezt a folyamatot nem szabad késleltetni, még kevésbé megállítani. Az önök oligarchiája lefékezte a Jan-Jah társadalom fejlődését azon az úton, amely szükségképpen a kommunizmus felé vezet, éspedig főleg azért, mert önök segítettek uralma megszilárdításában. Tudósaik ne legyenek gyilkosok, akármilyen megtiszteltetésben, kiváltságban részesülnek, akármivel vesztegetik is meg őket. Gondoljon arra, hogy az önök társadalmi rendszere az elnyomásra és erőszakra épül. E módszerek bármiféle tökéletesítése óhatatlanul önök ellen fordul. Az a baj, hogy a „rél”-ek gyilkosoknak nevezik önöket, és igazuk van.

— Ön nem tudja, mennyire tönkretették már az embereket — mondta makacsul Tael. — Arra a demagóg állításra gondolók, hogy minden ember egyforma, és elég őket kellőképpen megdolgozni, nevelni (szintén egyformán), s máris kialakul az egységes gondolkozás. Valójában az ellenkezője történt: az egyenlőtlenség a személyes irigység tengerévé duzzadt, az irigységből született a megalázottság komplexusa, s ebben elveszett az osztálytudat, annak a harcnak a célja és értelme, amelyet a „rél”-ek ellenünkben és mi ő ellenükben folytatunk a rendszer ellen, a rendszer pedig évszázadok óta rendíthetetlen. Mindent áthat a gyűlölet és a teljes meg nem értés mérge.

— Tael, mi van magával? Kezd belefáradni? S a Föld példája? Hiszen csak nagy erőfeszítésekkel lehet az infemo köreit a kibontakozás végtelen spiráljává változtatni. Látja, oda lyukadtunk ki, ahonnan elindultunk.

— Nem, nem ugyanoda. Maga egyetért a „rél”-ekkel abban, amivel minket vádolnak?

— Igen, Tael. Kapitalista oligarchiában minél magasabban áll egyik vagy másik osztály, csoport vagy réteg a társadalmi ranglétrán, annál több benne a gyilkos, a szó egyenes és átvitt értelmében. Vannak tudatos és nem tudatos gyilkosok. Vannak, akik uraikat kiszolgálva lesznek azzá, mások a tudatlanságuk miatt. A „hél”-ek, noha van köztük szép számmal korlátóit és műveletlen ember, javarészt mégis műveltek és áltaIában intelligensek. Ha gyilkossá válnak, kétszeresen bűnösök. A gyilkosságnak többféle válfaja van. Lehet gyilkolni azzal, ha munka és a munkakörülmények között nincs összhang. Mérgeznek a termelési hulladékok és a mosószerek a folyókbán és a talajvízben; kellőképpen ki nem próbált gyógyszerek; a féregirtók, a hamisított élelmiszerek. Gyilkolnak azzal, hogy elpusztítják a természetet, mert nélküle nem élhet az ember, gyilkolnak a nem megfelelő helyre épített városok és gyárak, gyilkol a zaj, amelyet semmi és senki nem korlátoz. S mindezért elsősorban a „hél”-ek felelősek, a tudósok és a technológusok, mert ki tárja fel, ha nem ők, a gyilkos következmények okait. De a „hél”-ek közvetlenül gyilkosokká válnak, amikor fegyvert adnak a biztonsági erők kezébe, amelyeknek feladata a másként gondolkodók kiirtása, amikor kidolgozzák a kínzás és pszichológiai nyomás módszereit, amikor tömegpusztító fegyvereket konstruálnak. A Nagy Gyűrű törvényei szerint az ilyen személyeket megfosztják a tudományos munka lehetőségétől, sőt esetleg lakatlan bolygókra száműzik. Tael mérnök mozdulatlanul állt Rodisz előtt.

— Önöknek alighanem csak egyféle fegyverre van szükségük, de az nélkülözhetetlen, ha ki akarják irtani a besúgást, az erőszakot. Ez a fegyver a REI — a rövid emlékezet pulzációs inhibitora. Az űrhajón készítenek néhány tucat REI-t, de maguk csak akkor alkalmazhatják, ha már több százezer darab lesz belőle.

— Nem értem, mi a REI rendeltetése — mondta fáradtan Tael.

— Hallott már a kétfajta emlékezetről? Ezeket különböző rendszerű molekuláris mechanizmusok irányítják az agyban. Ha az embert megfosztják a hosszú emlékezettől, gyengeelméjűvé válik. De ha kikapcsoljuk a rövid emlékezetet, a nemrég szerzett értesüléseket, akkor ártalmatlanná tesszük a legveszedelmesebb ellenséget is, de mégsem fosztjuk meg attól a lehetőségtől, hogy visszatérjen bármely foglalkozáshoz.

— Akár az előzőhöz is?

— Akár ahhoz is. De éppúgy mindent újra kell kezdenie, mint a mestereinek.

— De hiszen ez nagyszerű! S ha ráadásul ez a fegyver kisméretű…

— Miniatűr, alig nagyobb annál a dísznél, amelyet valaha az ujjúkon hordtak az emberek. Ehhez járul még a parányi pszichojelleg-vizsgáló, amivel felismerhető az ember pszichikuma.

Tael megragadta Fay Rodisz kezét, térdre ereszkedett, s ajkát az asszony ujjai hegyéhez szorította. Rodisz megremegett. A régies hódolatnak ez a mozdulata nem is olyan kellemetlen, mint ahogy eddig gondolta.