II. FEJEZET A mélység szélén

Úsznak a karavellák húsz nap óta,

Szeli orruk a zúgó habokat.

Iránytűjük már nem a térkép foglya,

Nyílt tengeren mutatja az utat.

Csedi Daan a „Felszántott Édenkert” dallamára ezeket az ősrégi szavakat dúdolva beviharzott a kerek terembe, meglátta Fay Rodiszt, aki az olvasógép fölé hajolt, s zavarba jött.

— Beleéltem magam a Megosztott Világ Korának gondolatvilágába — magyarázta Csedi —, ma húsz napja, hogy lefékeztünk és lebegünk a térben!

— Nem gondolja — kérdezte Fay Rodisz szokásos finom mosólyával —, hogy a „Felszántott Édenkert” nem illik az MVK verséhez? Deira Mir, aki nemrég kantátát komponált, a komór vörös-narancssárga dallamspektrum híve. Én úgy gondolom, hogy az MVK költői derék emberek voltak, mert olyan körülmények közt alkottak kék spektrumban szép és jó dőlgokat. Tudja, én azokból az időkből az orosz költészetet becsülöm a legtöbbre! Ezt érzem a legmélyebbnek, legbátrabbnak és legemberibbnek az egész akkori világ költői hagyatékából. A derék emberek mindig magukban hordták a rosszul szervezett, infemális élet szomorúságát, és dalaik melódiája nem lehetett vidámabb a zöld színképnél.

— De a fennmaradt zenei anyag sárga dallamvonalakban is bővelkedik — vetette ellen Csedi.

— Ez igaz, de ne felejtse el, Csedi, hogy az akkori idők művészete mindig két részre oszlott — külsőre és belsőre. A belsőt csak közvetve tudták kifejezni, a külső pedig sárga, narancsszínű, sőt infravörös spektrumú álarc volt, ezt még absztraktnak, érzelemfölötti zenének nevezték.

A versbetéteket Brodszky Erzsébet fordította.

— S álarcra a társadalom vagy a hatalom kívánalmai miatt volt szükség?

— Gyakran, de nem feltétlenül. A művész elsősorban azt a szakadékot takarta el, amely törekvései és a között az élet között tátongott, amelyet élni kényszerült.

— De hát akkor mindenki álarcot viselt?! — csodálkozott Csedi Daan.

— Úgy van. Azokat, akik olykor megpróbáltak álarc nélkül élni, szentnek vagy bolondnak tartották. Bolondnak nevezték akkoriban a sérült gondolkodású, nem agresszív embereket.

— S ez be van bizonyítva?

— Természetesen nincs. Az akkori emberek belső életéről keveset tudunk, s mindig előfordulhat, hogy a feltevések torzítanak, de bocsásson meg, hogy félbeszakítottam.

— Maga sokkal többet tud az MVK-ról, nagyobb a választéka, énekeljen nekem. Olyat, ami különösen tetszik magának Fay Rodisz, ujjai közé fogva állát, az asztalra könyökölt. Néhány percig így maradt, majd erős, magas hangon énekelni kezdett: Nem jóslat, nem, valóra válva Szent óra ez, igen!

Ingatag szívem lengő vágya Halk egyensúlyban elpihen.

Csedi visszafojtotta elragadtatott sóhaját.

Fény s árnyék közt egy pillanat csak, Tél s tavasz közti reggelen Átengedem magam a dalnak, Mely hűségesen száll velem.

— Kék színképben? — kérdezte Csedi.

— Zöldben. A dallamot „A közönyös istennő”-ből vettem.

— „Fény s árnyék közt egy pillanat csak…” — ismételte elmélázva Csedi. — Gyönyörű! Sosem felejtem el. S milyen találóan fejezi ki a mi jövendő utunkat a Sakti csillagterei és a feneketlen Tamasz határán!

— Fény s árnyék közt egy pillanat csak — hiszen ez a mi

„Sötét Láng”-unk. Nem is gondoltam erre — mondta Rodisz én a dalból csak a belső értelmet éreztem kicsendülni, de az elvezetett a jelenhez. Mély érzéseknél gyakori az ilyen egyezés! — Fay Rodisz újra gondolataiba merült, Csedi Daan pedig kisurrant a körfolyosóra, ahol csaknem beleütközött az asztronavigátorokba.

— Jöjjön velünk, Csedi — hívta Menta Kor —, megyünk egy kicsit táncolni. Ma jól ment a munka! Betápláltuk az utolsó kohleáris programot, de egész belsőm remeg a feszültségtől.

— Jól van, csak hívok magamnak partnert — felelte Csedi Grif Riftet. — Maga elé emelte a jelzőkarperec számlapját.

Menta Kor eltakarta a kezével.

— Ne hívja. Felment a verandára. — Menta zavartan lesütötte a szemét. — Miért zavarnánk Riftet. Úgy hiszem, nagy problémákon töpreng.

— Éppen azért. El kell terelnünk a figyelmét. Úgy látszik, nem tudják, mit élt át. Grif Rift elvesztette a szeretett aszszonyt: egy hajdani biológiai méregraktár feltárásánál pusztult cl. Őseink annyi mérget halmoztak fel, hogy elég lett volna az egész bolygó elpusztításához. Az ÖKK embereinek bölcsessége egyetlen élet árán megmentett mindenkit a szörnyű katasztrófától. Csakhogy Rift számára ez az élet a legdrágább volt.

Csedi Daan a liftajtóhoz lépett, amely szolgálatkészen kinyílt előtte. A szferoid pilótafülke körül, a kupola alatt levő teret hívták „verandának”, amely sétatér és tornaterem volt. Most éppen Tivisza Henako és Tor Lik futott benne.

Csedi Daan megpillantotta Riftet: a galéria korlátjára támaszkodva a tornaterem ezüstös tükrére szegezte tekintetét. Az átalakított, immár nem mérgező és nem illanó tallium-izotoppal töltött medence a normális és fokozott gravitáció közepette végzendő bonyolult gyakorlatokhoz készült.

Csedi levezette a mérnököt. S a csillaghajó komor parancsnoka akaratlanul elmosolyodott, ahogy lenézett Csedi kipirult arcára. Lassan és szótlanul táncoltak. Csedi érezte, hogy Grif Rift feszültsége mozgás közben lassan felenged.

— Még néhány nap, és ők — Csedi az asztronavigátorok felé biccentett — megkapnak minden adatot. Akkor aztán magán a sor. — Sóhajtott. — Azt mondják, semmi sem szörnyűbb, mint a belépés a nulla-térbe. Lehetséges…

— Találok majd helyet magának a pilótafülkében. Van ott egy kis karosszék a sebességmérő hűtője mellett. A szociológusnak látnia kell a világ gyökereit, az élet számára kegyetlen és gyilkos világét, amely úgy repül a Tamasz sötét mélységeiben, mint sirály az éjszakai viharban.

— De mégiscsak repül!

Igen. És ebben rejlik az élet legnagyobb titka és értelmetlensége: az anyag, amely önmagából kelti életre az erőket önmaga megfejtéséhez, halmozza fel az információkat önmagáról. Kígyó, amely saját farkába harap!

— Úgy beszél, mint a régi világ embere, aki beszűkültén, rövid ideig és a tudás öröme nélkül élt.

— Valamennyien épp oly beszűkültek és kicsik vagyunk, mint harmincezer évvel ezelőtt, mihelyt szemtől szembe kerülünk a világ kegyetlenségével.

— Nem hiszem. Ma sokkal inkább feloldódunk ezernyi szellemi rokonunkban. Úgy érzem, hogy semmi sem félelmetes, még a pusztulás, az olyan parányi csepp eltűnése sem, mint én vagyok… Bár… bocsánat, csak magamról beszélek.

— Nem is éreztem magát a második ciklusú iskola tanáranak. De tudja-e, milyen rettenetes szó a „soha”, és milyen nehéz megbékélni vele? Elviselhetetlen, és meggyőződésem, hogy mindig is így volt! Azóta, hogy az ember emlékezetében fel tudja támasztani a múltat, és képzeletével a jövőbe tekint.

— A világ úgy van berendezve, hogy a „soha” az élet minden pillanatában megismétlődik, ez talán az egyetlen, ami elkerülhetetlenül ismétlődik. Alighanem csak az számít igazán embernek, akinek van elég ereje, hogy összeegyeztesse magábán a mély érzést és ezt a kegyetlen „sohát”. Régente és ma is sokan úgy próbálják feloldani ezt az ellentmondást, hogy küzdenek az érzéseik ellen. Ha előttünk a „soha”, ha a szerelem, a barátság csupán folyamat, amely óhatatlanul véget ér, akkor az „örök” szerelem, az „örök” barátság, amibe őseink kapaszkodtak, naiv és irreális. Ennek folytán minél hűvösebbek a kapcsolatok, annál jobb, ez felel meg a világ valódi struktúrájának.

— Maga csakugyan nem látja, hogy ez mennyire nem felel meg az embernek? Hiszen az ember egész mivoltában tiltakozás a „soha” ellen — mondta Rift.

— Erre nem gondoltam — vallotta be Csedi.

— Akkor fogadja el természetesnek az ember egyik koordirátájának az érzelem harcát az élet pillanatnyisága, a világ kegyetlen végtelensége ellen. De ha az ember összeegyeztette magában az érzelmek mélységét és a „sohát”, ne csodálkozzék a bánatán!

Csedi Daan megindultan nézett a mérnök arcába, és gyöngéden megsimogatta a férfi nagy kezét.

— Menjünk! — mondta röviden Grif Rift, és elvitte a leányt a második fedélzetre, saját tágas fülkéjébe.

A mérnök bekapcsolta a szürke fényt, amelyet a színképelemzéskor szoktak használni, s a falon elmozdított egy könynyű lemezt. Plasztikus hologrammal felidézte annak a nőnek az alakját, aki már csak az ő emlékezetében maradt olyan, amilyen egykor volt.

Fiatal asszony, bő, fehér ruhában, kezét a térdén összetéve ül, kissé feltartott arcát gondosan fésült szőke haj keretezi. Sima, domború homloka, vékony, ívelt szemöldöke és vidám, hamiskás szeme összhangban van telt ajka mosolygós körvonalával. Magas nyakát több soros rózsaszínű igazgyöngy fogja körül, amely leér a közelmúlt évek divatja szerint mélyen dekoltált mellére. Egész alakjából a fiatalság gondtalan öröme sugárzik. Mintha az emberiség halhatatlan meséinek Tavasz tündére jelent volna meg a csillaghajó fülkéjében, hogy elhozza az űrhajósoknak a beteljesülő boldogságnak azt a különős sejtelmét, amelyet csak a nagyon fiatalok éreznek a Föld minden illatával, ragyogásával teli, friss szél járta tavaszi virágzáskor.

Ezzel az érzéssel ment ki Csedi a fülkéből, amikor Grif Rift kikapcsolta a sztereoplasztikus képet, és némán, mozdulatlanul állt a szürke fényben. Csedi, könnyeivel küszködve azon csodálkozott, milyen nagy hatást tett rá a híres mérnök elhúnyt szerelmének a látása. „Az Összekulcsolt Kezek Korának szociológusa — mondta magának —, mi történt veled? Vagy valóban a MVK asszonya lesz belőled, szánakozó, minden szenvedés iránt fogékony? Gondolj arra, vajon ez hasznossá válik-e azokban a nehéz napokban, amikor belemerülsz a Tormansz életébe?” Már rég elhatározta, hogy egyszerű tormansz nőként tartózkodik majd a bolygón, nem mint vendég, nem mint tanító, inkább mint tanítvány. Nem különbözni akar, hanem idomulni, elvegyülni abban a néptömegben, amelyet a Cefeusz-expedíció felvételein látott. A magasabb rendű társadalmi formák szociológusa számára a legfontosabb parancsolat, hogy ne kívülről alkosson véleményt, hanem belülről. Fay Rodisz helyesli a tervet, csupán az a kikötése, hogy véglegesen a Tormanszon dönt…

Grif Rift megtartotta ígéretét. Csedi behúzódott a karosszék mélyébe. A pilótafülkében minden hely foglalt volt. A vezérlőasztalok félkörének közepén ült Grif Rift, kissé hátrább és jobbra Div Szimbel, aki olyan volt, mint egy birkózó kőszobra. Balról Szol Szain figyelte összehúzott szemmel a képernyők felső sorát. Szikár arcán erősen kiálltak a pofacsontok, állán mély ránc futott körül egyik orcájától a másikig. A két asztronavigátőr a vezérlőasztal bal végén ült, közönyös arckifejezéssel igyekezve kimutatni, hogy ők mindent elvégeztek. Csedi Daan a helyéről profilból láthatta Fay Rodiszt, aki a „vendég”székben ült, két méternyire az annihilátor-mémök mögött. Az expedíció vezetője tökéletesen nyugodtnak látszott, de a jó szemű Csedi észrevette, hogy Fay izgatott.

„Szintén először” — gondolta Csedi, s hátranézett a zárt ajtóra. A személyzet többi része, Gén Atal kivételével, a biovédelmi kamrában tartózkodott, amely Neia Holly és Eviza Tanet hatáskörébe tartozott. Gén Atal egyedül volt a kupola alatti szűk fülkében, a pilótafülke fölött, ahová mint pólusba futottak össze a mínusz-mező erőfeszültségeinek, hőmérsékleti deformációinak és gömbsűrűség visszaverőinek vonalai. Csedi Daan élénk képzelete ősi harcosnak látta a páncélvédelmi mérnököt, aki pajzsával fedezve magát, kész elhárítani az ellenség minden váratlan támadását. Tulajdonképpen így is volt, csak kard és tőr markolata helyett a mérnök ujjai sokkai hatásosabb fegyverek fogantyúit tartották.

A csöndet az OESZ-akkord három hangja törte meg. Grif Rift Szol Szain felé fordult, és intett neki. Az OESZ éneke elnémult, olyan csönd lett, hogy úgy tetszett, mintha a körkörös látást biztosító képernyőkön, bal oldalt, a galaktikai középpont irányában, zizegne és zengene az a temérdek fényes csillag. Jobbról, világegyetemünk külső ága mentén, tűszerű égitest összekuszált szálai húzódtak.

Grif Rift újabb intésére Div Szimbel változtatott a csillaghajó irányán. Az elülső képernyőkről lassan kihúzódott a világító gáz vadul gomolygó köde, a gömbhalmaz sűrű fényétől megvilágított sötét anyagfelhő szegélye és a Hattyú szétszóródó fénye. Közvetlen közel kerültek a kozmosz vaksötét éjszakájához, mérhetetlen messzeségbe űzve a távoli csillagok és galaktikák halvány fényeit. Ez azt jelentette, hogy az űrhajó „orra” a Hiúz csillagkép felé fordult és közeledett a repagulumhoz, amely mintegy válaszfal volt a világ és antivilág, a Sakti és a Tamasz görbülete között.

Div Szimbel elfordított egy kis piros kereket, amely a vezérlőasztalból kiálló kúpon ült. A csillaghajó megremegett, az enyhe gyorsulás Csedit a karosszékbe nyomta. A képernyők alsó szegélye vibrálni kezdett, a működő neutrontölcsérek visszfényei elhomályosították az éles csillagfényeket. Grif Rift felkattintott valamit, éles jelzőhang harsant fel az űrhajó valamennyi helyiségében, s a képernyőkön fellobbanó kék fényre Csedi és Fay Rodisz megremegett. Mindkét nő ösztönösen eltakarta kezével az arcát, amíg meg nem szokták a színek változását, a világoskék és a sötétkék örvénylését a csillaghajó kupoláján. A pilótafülke elsötétült, mintha a sötétség tavába merült volna, amelyet sebesen áramló fény borít be.

Négy óriási kerek skála gyulladt ki egymás fölött a függőleges közfalon, amely elválasztotta a vezérlőasztalok ívelt tetején levő két képernyőt. Grif Rift intett Div Szimbelnek, és a mérnök-pilóta sietve visszacsavarta a piros kereket.

Csedi Daan inkább sejtette, semmint érezte, hogy a szferoid fülke forog, a számlapokon narancssárga fények vibráltak, a jókora mutatók remegve és külön-külön inogva balra mozdultak. Grif Rift a vezérlőasztal fölé hajolt, s ujjai, amelyeket csak a számlapok visszfénye világított meg, oly sebesen mozogtak a műszerek billentyűin, mintha egy kiváló muzsikus játszana rajtuk. A mutatók ideges remegése lassan megszűnt, s a képernyők jobb oldalára kezdett bekúszni a sötétség. Nem a Föld éji sötétje volt ez, amely telítve van az élet levegőjével, illataival és hangjaival. Nem is a kozmikus tér sötétsége, amelynek feketeségéhez mindig hozzátartozik a végtelen tér. A csillaghajóra olyasvalami kúszott rá, amit az ember érzékeivel és az értelmével nem tud felfogni, nem rendelkezik az ember számára megszokott egyetlen tulajdonsággal sem, ami még elvont fogalommal sem határozható meg. Nem anyag és nem tér volt, nem üresség és nem felhő. Olyasvalami, amibe az emberi érzetek egyszerre belesüllyednek és tiltakoznak ellene, szörnyű rémületet okozva. Csedi Daan belekapaszkodott a székbe, összeszorította a fogát, ősi félelem lett úrrá rajta. Minden ízében remegett, pillantása Grif Rift hosszúkás, komor arcára tapadt. A férfi mozdulatlanul hajolt műszerei fölé. A feje fölött a négy számlap most halványsárga lángban égett. Élesen kivált a mutatók hegye — kettő felfelé, kettő lefelé nézett —, amint a függőleges vonal felé kúszott. Mikor a mutatók elérték a vonalat, a csillaghajó megrázkódott. Csedi szeme elé egy pillanatra feledhetetlen, csodálatos látvány tárult: égő csillagok sugárküllős felhői, sávjai és gömbjei egészen a számlapok függőleges oszlopáig, balra pedig a sötétség mindent betöltő fala.

Hirtelen minden kihunyt. Az esés, a támasz és menekvés nélküli zuhanás érzése nehezedett rá Csedi tudatára. Az idegek pattanásának gyötrő érzése hisztérikus és tébolyult kiáltozásra kényszerítette a lányt. Valójában csak hangtalanul mozgatta ajkait. Úgy rémlett, hogy egész lénye elpárolog, akár egy csepp víz. Azután jeges hideg dermesztette meg lent a mélységben, ahová vég nélkül zuhant…

A testi épség érzetével öntudata is visszatért. Erősítő gázkeverék lengte körül lágyan verejtékes arcát. Csedi, attól félve, hogy megint átéli a tudat felbomlását, lassan a jobb oldali képernyőkre emelte a szemét. Semmit sem látott, csak zavaros és szürke ürességet. Balra, ahol az imént a galaktikai középpont milliónyi napjának fényereje világított, szintén a szürke semmi volt. Pillantása találkozott Fay Rodiszéval, aki halványan elmosolyodott, s látva, hogy Csedi mondani készül valamit, ujját az ajkára tette.

Grif Rift, Div Szimbel és Szol Szain összetolták széküket. Válluk és fejük háromszögében most alacsony, kristályosán áttetsző oszlop fénylett, amelynek belsejében, alig látható spirál mentén, higanyszerű folyadék áramlott. Az áramlás legesekélyebb lassulására vagy gyorsulására a nagy számlapok egyik mutatója megugrott, és valahonnan a vezérlőasztal aljából rövid, sürgető búgás hangzott fel, amire mindhárom fej megremegett, megfeszült, majd amikor a mutató visszatért a vonalhoz, újra mozdulatlanná dermedt.

Szokatlanul kitartó búgás hallatszott, s egyszerre két mutató mozdult el. A jobb oldali képernyőn sötét folt bukkant elő a szürke homályból.

Csedi elég jól ismerte a világegyetem szerkezetével kapcsolatos új elképzeléseket, hogy megértse: ez a folt a Tamasz protuberanciája. Tudta, hogy a mi világegyetemünkben a gravitációs mezők igen változatos formájúak, leggyakrabban pörgettyű, tölcsér alakúak, erősen lapított kúpok, megnyúlt Iáncok a tér-idő anizotrópiájának irányaiban. Egyáltalán nem meglepő, hogy az antivilág számunkra antigravitációs mezői, azaz a Tamasz gravitációja hasonló felépítésű és e hullám alakú protuberancia mögött antianyag-sűrítmény rejlik — a Tamasz fekete galaktikái és láthatatlan napjai.

Valaha az emberek valószínűtlennek tartották, hogy a közeli galaktikákban, mint például az Androméda-ködben, lakott világok vannak. Még korábban pedig szédültek a gondolattól, hogy az Arkturusz vagy az Altair bolygóin élőlények lakhatnak. Az embernek most már kicsi a saját világegyeteme, miiliárdnyi tej útjával, és az egészen közelinek tűnő antivilág félelmetes sötétje felé törekszik. De mekkora bátorságra és tudásszomjra van szüksége az embernek, hogy ne csak odaálljon félelem nélkül a rémület fala elé, hanem megpróbáljon áttörni rajta, abba a valamibe, amit az olyan átlagemberi értelem, mint Csedié, meghatározni sem tud! És még majdnem arra vetemedett, hogy Grif Riftct kioktassa az életről! De nem, ő szépen beszélt a férfival, baráti együttérzéssel…

„Fény s árnyék közt egy pillanat csak…” — visszhangzott benne Rodisz éneke… — Valóban egy pillanat. A függőleges léc a számlapokkal jelzi a határt. Ha letérnek róla… Csedi most már tudja, hogy a Támaszban lesz! Visszakerülhetnek a saját, fényes Sakti-világukba, de ez is halálos veszedelem lehét, ha csillaghoz vagy gömbhalmazhoz túl közel lépnek ki. Úgy száguldanak, mint hullámtarajon, azzal a különbséggel, hogy a „Sötét Láng” repülésében és tizenhárom főnyi személyzetének életében túlságosan nagy szerepe van a véletlennek. Grif Rift az éji viharban repülő sirályról beszélt neki. Ő csak tudja! Grif számára ez nem költői hasonlat, hanem az ESCS helyzetének hű képe. Nem, elég volt! A világmindenség gyökerei túlságosan ijesztőek Csedinek, aki a Föld gondoskodó társadalmában nőtt fel. Vajon mit érez Fay Rodisz? Lám, éppen olyan mozdulatlan, mint azok hárman a kristályoszlop körül, szeme a képernyőkön, amelyek mögött a szürke üresség látszik. Ő is megpróbálja elképzelni a Támaszt?

Csedi nem találta ki Fay Rodisz gondolatait. Rodisz nagyobb gyötrelmet élt át, mint Csedi, mert nem vesztette el az eszméletét. Erős, edzett szervezete majdnem úgy viselte el a nulla-térbe való átmenetet, mint az ESCS vezetői. Hamar viszszazökkent a normális állapotba, s eszébe jutott szobája a Kin Ruh intézetben, Kanada keleti részén, ahol felkészült az expedícióra.

A tágas, hatalmas szilikoll lapokkal beüvegezett falú szobájából a természetvédelmi terület fenyőerdői közt egy nagy folyó völgyére látott. Fay Rodisz emlékezett a legapróbb részletekre is, a faltól falig szőnyeg fakó árnyalatától kezdve a szürke, selymes tapintású műfából készült jókora asztalokig és díványokig. A meghitt hangulat kedvezett a munkának. Kivált, amikor az átlátszó falon túl, a folyóparti táj fölött alacsonyan úsztak a felhők, és a szél hideg esőcseppeket vert a falhoz. Ilyenkor Fay Rodisz a szoba másik oldalán felkuporodott a díványra, az olvasógép és a garmadába rakott, felújított régi fdmek mellé, olvasott, gondolkodott és nézelődött. Kedvező időpont információk „betáplálására”, hogy képes legyen megérteni a régi történelmi folyamatokat és az emberiség felemelkedésének útjait.

Egyszer egy háborús fdmtöredék került a kezébe. Atomrobbánás nyomán víztölcsér és párafelhő lebegett az óceán fölött, a felhőborította magasságban, a meredek part dombjai és pálmaligetei fölött. Néhány felborult hajó. A parti erődítménybői két ember figyelte az eseményeket. Az idős és testes férfiák egyforma aranyjelzésű sapkát viseltek, parancsnokok lehettek.

A tengeri tűz visszfényétől megvilágított arcukat ráncok barázdálták, duzzadt, fáradt szemükben nem félelem tükröződött, hanem összpontosított figyelem. Mindkettő kemény vonású, széles állú volt. Látszott rajtuk, hogy biztosak a gigászi csata szerencsés kimenetelében…

Rodisz emlékezett rá, hogy akkor, az átlátszó falon át a sötét éjszakába bámulva, arra a végtelen bátorságra gondolt, amire a Föld embereinek szükségük volt, hogy kitörjenek az elvadultság állapotából, és derűs, virágzó kertté változtassák bolygójukat.

Kilencven milliárd ember hullt el az idő kaszája alatt, amíg a fák ágain kuporgó és a sziklahasadékokban lapuló őseink az értelem és a tudás győzelmével eljutottak odáig, hogy az egész bolygón megteremtették a kommunista társadalmat, és ezzel véget ért a szerencsétlenségek éjszakája, mely ősidők óta borult az emberiségre. Iszonyú ár!

De a büszke nőt most megrendítette, és őszintén bevallva, megrémítette, hogy szemtől szembe került a világegyetem valóságával, éppúgy félt, ahogy a Föld színéről rég eltűnt elődeit is hatalmában tartotta a félelem. A valóságtól való félelem mindig is elfogta az olyan embert, akit gyermekkorától kezdve nem edzett meg a természet erői elleni harc, aki féléimében hátat fordított a valóságnak, illúziókban élt, eltorzította a valóságot. Ő még ma is, ereje teljében, pszichikailag tökéletesen felkészülve, remeg a világ igazi struktúrája előtt… De kemények és rendíthetetlenek társai, akik együtt harcolnak vele az antivilág erői ellen. Az antivilághoz mérten nemcsak az ember, hanem egy egész galaktika is csupán porszem, amely nyomtalanul elvész a Tamasz — az antiidő és antitér ellenséges sötétjében…

Fay Rodisz elnézte az előtte ülő három rettenthetetlen űrhajós-pilótát, és azt kérdezte magában: hol a határ és van-e egyáltalán? Az ESCS feltalálásával megkezdődött az Összekulcsolt Kezek Kora, de mi következik utána? A Sakti és a Tamasz egyesülésének kora? A kétpólusú világegyetem alapjainak kiegyenlítődése? De hogy lehet elkerülni az összekapcsolást, a struktúra-nélküliséget, az annihilációt? Még a homályos sejtések is meghaladják Rodisz erejét.

A kristályoszlop fénye hirtelen kihunyt, basszus húr akkordjához hasonló új hang zendült fel a fülke padlójában. Fay Rodisz ösztönösen megértette, hogy a „Sötét Láng” elérte célját, vagy inkább kilépési pontját. Ismét valami változást érzett a testében. Zuhanás vagy felröppenés? Kitágulás vagy összehúzódás? Fay Rodisz nem tudta kitalálni. A megszokott érzések megszűntek. Mintha súlytalanul lebegne, nem érzett se hideget, se meleget, se mélységet, se magasságot, se fényt, se sötétséget. Elvesztette minden tájékozódó képességét, agya nem fogott fel semmit. Egyhangú, tompa gondolatok keringtek benne, egymást kergetve szüntelenül ismétlődtek. Nem érzett se félelmet, se örömet, nem fogta fel saját állapotát, amely a több milliárd év előtti, már megszületett, de még gondolat nélküli élethez hasonlított. De valami benyomult a körben száguldó gondolatok közé, széttépte zárt láncukat. Az öntudat ismét kitárult a külvilág előtt. Visszatért a nemlétből… Nem, ezt az állapotot nem lehet így nevezni. Rodisz volt, de nem létezett, vagy inkább, létezett, de nem volt.

Csillagfények pompázó csillámszőnyegét pillantotta meg. Csakhogy az égő anyag sávjai és gömbjei most a bal oldali képernyők alsó részébe húzódtak. Elöl, jobbra, a kozmosz sötétjében baljósán ragyogott az Öt Vörös Nap csillagképe, oldalt pedig még két közeli halvány csillag.

Grif Rift felállt, két tenyerével végigsimított az arcán, mintha a fáradtságot törölné le. Div Szimbel a számtárcsákat fórgáttá a vezérlőasztalon. A csillaghajó néhányszor megremegett, mint a lecsendesedő fenevad, aztán mozdulatlanná dermedt. Bizonytalan és mély öröm melegítette át Fay Rodiszt. így érez a barlang labirintusában kerengő ember, ha végre kijut a. kék ég alá, a meleg napsütésbe, beszippantja a füvek és az erdő illatát. Fay mindenkire rámosolygott: Grif Riftre, Csedire, a két asztronavigátorra, akik a vezérlőasztalok mentén a számitógépek helyiségébe vezető lifthez indultak. Az ovális ajtó előtt felbukkant Gén Atal. Elfordította a zöld fogantyút, és a súlyos ajtó elcsúszott jobbra. A páncélvédelmi mérnök Grif Rítttel egyidejűleg lépett Csedihez.

— Kész! — mondta Rift. — Most az asztronavigátorokon a sor. Rövidesen megmondják nekünk, milyen távolságra vagyünk a céltól. Mit gondol, Div?

A mérnök-pilóta egy négy-öt centiméter átmérőjű, homályos égitestre mutatott, amelyet félig eltakart a képernyő kerete, és Fay Rodisz eddig nem vett észre.

— Ha ez a Tormansz Napja, s mérete a mi Napunkhoz hasonló, akkor talán csak háromszáz-négyszáz millió kilométerre van. Ez pedig semmiség.

— S ha nem az? Hanem valamelyik abból az ötből? — kérdezte Szol Szain.

— Akkor sokáig fogunk bolyongani… vagy újra belépünk a nullatérbe, de már a Földön előre elkészített védőtér nélkül. Ez baj lenne, de én bízom mind a földi számításokban, mind a mi asztronavigátorainkban. Nem először irányítanak ESCS-et — mondta nyugodtan Div Szimbel.

Csedi Daan óvatosan leeresztette a lábát a rugalmas padlóra.

— Hogy érzi magát, Csedi? — kérdezte gondoskodón Grif Rift. — Hívjam talán Evizát? Mégiscsak kockázatos volt ilyen megpróbáltatásnak kitennie magát. Abban bíztam, hogy a személyzet gondosan felkészült.

— Nem is tévedett — egyenesedett ki Csedi. Minden erejét összeszedve igyekezett úrrá lenni lába gyengeségén és szeme vibrálásán.

A csillaghajó három vezetője összenézett. A lány úgy felelt, mint akinek mindennapos eset, hogy rövid idő alatt kétszer veszti el az eszméletét. Csedi észrevette Szol Szain sötét szemében a gunyoros szikrát.

— Miért nem Fay Rodisszal törődnek? Ő is először járt a nulla-térben.

— Fay Rodiszért senki sem aggódott — mondta halkabban Grif Rift —, ő nemcsak hogy ásatásokat végzett távoli bolygókon, hanem megjárta a pokol minden körét.

— Miért? — csodálkozott Csedi Daan.

A történészek azért teszik ezt, hogy jobban megértsék a régmúlt idők embereinek érzéseit.

Csedire zavaros érzések törtek rá. Elpirult. A tizenhárom ember szűk világában már másodszor fordult elő vele, hogy helytelenül ítél meg valakit. Hát igen, ötvenéves kora előtt nem tekintheti magát szociológusnak. Még jó, hogy a gépi nyelvészet olyan terület, ahol bízhat magában. Vajon mennyi meglepetést okoz még neki a további munka expedíciós társaival? Fülkéjébe menet a szeme sarkából Fay Rodiszra pillantott. Rodisz, hátradőlve karosszékében, az Öt Vörös Nap csillagkép baljós hunyorgását figyelte. Csedinek hirtelen eszébe jutott egy kiállításon látott kép. Sivár táj: szürkésbama síkos kövek halma, amelyet piszkosbama növényzet tekervényes szálai hálóznak be. Az alacsony, felhős égboltot rozsdavörös, áttört tornyok támasztják alá. A rejtélyes építmények tartógerendáin ugyanazok a szürkésbama növények lengenek a szakadatlanul és közömbösen fújó szélben. A kép előtérében egy asszony állt nehéz szkafanderban. A sisak nyitott felső része látni engedte az arc egy részét. A homlok, az ormyereg, a szemöldök és a szem jellegzetes vonalairól Csedi csalhatatlanul ráismert Fay Rodiszra, noha a nehéz légzőkészülék elrejtette az orrot, a szájat és az állat. Igen, kétségtelen, hogy Rodisz ott járt az infravörös napok nyirkos bolygóin! így tehát a „Noogen” rövid, utolsó előtti ugrása Fay Rodisz részvételével történt. S ő hallgatott erről, nehogy Csedi és társai, akik még nem jártak a nulla-térben, vele szemben tapasztalatlan újoncnak érezzék magukat.

Csedi még sok mindent nem tudott. Egyébként maga Fay Rodisz sem sejtette, hogy az Előkaukázus hegyei közt egy óriási teleszkóp mellett ül a kép alkotója, a híres csillagász. Áloműző pirulákkal serkentve magát, harmadik éjszaka virrasztott. Előtte milliószoros nagyításban villogtak a képernyőn az ötcsillagos gömbhalmaz vörös pontjai a Hiúz csillagképben. Valahol ott, talán ennél a parányi vörös fénynél a gömbhalmaz fölött, több ezer fényévnyi távolságban kell kibukkannia a „Sötét Láng”-nak a feledhetetlen Fay Rodisszal, akinek sokarcú egyéniségét most már csak a halál irthatja ki emlékezetéből…

Ugyanabban a pillanatban a szferoid pilótafülkében Fay Rodisz és Grif Rift szintén egy vörös csillagot figyelt. A mérnökpilóta jól sejtette, hogy a halvány égitest, amely a képernyőn apró korongnak látszott, a Tormansz Napja.

Vir Norin és Menta Kor már meghatározta a távolságot: háromszáznyolcvan millió kilométert kell megtennie a csillaghajónak a hagyományos anamezon hajtóművekkel. Ha a csillaghajó nem lett volna egészen lefékezve, hanem legalább az úgynevezett „megközelítési sebességgel”, o,l-gyel halad, kereken három és fél óra alatt elérhetné a Tormanszot. De a „Sötét Láng” felgyorsításához és utána a fékezéséhez még vagy harminc órára volt szükség.

Diadalmasan megszólaltak a jelzőhangok, s az embereket a mágneses aknák lengéscsillapító fülkéibe kényszerítették.

A „Sötét Láng” szökellve száguldott az új irányban. Az inerciás mágneses kioltóval felszerelt hagyományos csillaghajókát még az ESCS-ek feltalálása előtt „csillag-kenguruknak” nevezték, éppen e miatt a hihetetlen gyorsulásuk miatt.

Div Szimbel és Szál Szain úgy állították be az űrhajó autómatáit, hogy egy ciklusban menjen végbe a felgyorsulás, a repülés és a fékezés. Az egész személyzet, a kellemetlenséget enyhítő hipnotikus álomba merülve, a lengéscsillapító fülkében tartózkodott. Az út közben fényképeket készítő és naplót vezető robotok kivételével senki sem figyelhette meg az űrhajón a tűzpiros nap növekedését, mind vörösebbre változó színét. A nap eleinte lassan nőtt, majd félelmetes gyorsasággal közeledett, izzó energiáját a csillaghajóra árasztva. Amikor csaknem két méter átmérőjű lett, nem lapos korongnak látszott, hanem gömbnek egy szélesen elterülő fénypalástban. Ugyanilyen sebesen távolodott is, akkora lett, mint a Földről látható Nap.

A csillaghajó befejezte a szabályos görbe leírását. Sebessége a megszabott minimumra csökkent. A kis különálló fülkében, ahol Div Szimbel és Vir Norin szendergett, működni kezdtek az ébresztő készülékek, amelyek egyébként az OESZ bármely rendellenessége esetén felébresztették volna az ügyeleteseket. Hamarosan mind a tizenhárom ember összegyűlt a pilótafülkében, nézte a közeledő bolygót. Második volt a Napjától, és kissé közelebb esett hozzá, mint a Föld a maga Napjához; ennek is csak egy távoli holdja volt, mely az egyenlítő méntén keringett. Az asztronauták jól ismerték saját bolygójuk tiszta kékségét, amely egyre ragyogóbb és kedvesebb lett, ahogy közeledtek feléje. A Tormansz mélykéknek látszott, ahol pedig a felhőtakaró visszaverte és szétszórta a vörös Nap sugarait, ibolyaszínű volt. A bolygó színe barátságtalannak tétszett. A csillaghajósoknál idegesebb emberek a Tormansz látványát baljóslatúnak találták volna.

A sötétkék gömb fekete égben lebegett, alatta pedig, alig észrevehetően a hold hamuszürke korongja úszott.

— A Tormansz alighanem mégis a harmadik bolygó volt — szólt hangosan Tor Lik. — Az első rég belehullt a Napjába, ahogy majd a mi Merkúrunk is. Ez a csillag régebbi… — Az asztrofizikus elhallgatott, az elülső lokátorok képernyőjére nézett, amelyen pontozott körív rajzolódott ki.

Grif Rift a vezérlőasztalhoz ugrott, de Olla Dez megelőzte, és megteremtette az összeköttetést. A lokátor alatti hosszú ablakocskában rövid, függőleges oszlopok kezdtek futni, a fórdítógép pedig két hangot, a d és a g hangot ismételte szakadatlanul.

— A Gyűrű nyelve! — kiáltott fel Grif Rift.

Olla Dez elfordította a fordítógép indexét. Az ablakban azon nyomban peregni kezdtek a számok: 02, 02, 02, 02,… — a Nagy Gyűrű állomásainak galaktikai hívójelei. A csillaghajót hívták!

Valamilyen hallatlan érzékeny lokátorok felfedezték a „Sötét Láng” közeledését, és most azon a nyelven szólították, amely a Galaktikához tartozó bolygók és a Nagy Gyűrű hatalmas szövetségében egyesült galaktikán kívüli csillaghalmazok millióinak közös nyelve volt. Az egyenes sugár csillaghajók révén most még az M-31-es galaktika, vagyis az Androméda-köd is egyesíti kollektív értelmének, Gyűrűjének óriási erejét a miénkkel, s ez csupán kezdete az ÖKK új korszakának. Ez az egyezményes nyelv, amelyet a Föld fia, a feledhetetlen Kam Amat fejtett meg, úgy látszik, a hagyományos jelképeket használva hangzik majd fel a Tormansz bolygóról!

Akkor hát tévesek voltak a róla alkotott földi elképzelések! Hogyha a tormansziak a Gyűrűhöz tartoznak, ha ismerik a nyelvét és érintkeznek testvéreikkel az értelemben, akkor nincs kínszenvedések bolygója. Ez csak félreértésen alapuló legenda. A Cefeusz lakóinak gondolkodása bizonyára túlságosan különbözik a Sárkány csillagkép lakóinak gondolkodásától, akik ESCS-et küldtek a nyolcadik görbület huszonhatodik területéré, s ezt nem tudta ellenőrizni a Nagy Gyűrűnek az az állómása, amely a hírt a Földre továbbította!

Csedi Daan úgy érezte, mintha a csillaghajóban a távoli Föld bátorító szellője fújdogálna. Nem egy barátságtalan vagy éppen ellenséges bolygó ajtaján kopogtatnak, hanem szívesen Iátott vendégként érkeznek, mint egyenlők az egyenlőkhöz. A tormansziak mindent megértenek, s fölösleges aggódni amiatt, hogy bizalmatlanságból vagy félelemből megbántják egymást.

Társai osztoztak Csedi örömében. Csak Olla Dez hosszúkás arcán suhant át csalódottság. Csedi Daan, öntudatlan utánzási vágytól ösztönözve, először Fay Rodiszra pillantott, és észrevette, hogy Rodisz vidám, megkönnyebbült, szinte diadalmas pillantást vet Grif Riftrc. Fay kissé hátradőlt, hogy ne kelljen elfordulnia a képernyőtől, s olyan mozdulattal nyújtóttá kezét Grif Riftnek, hogy Csedi elragadtatva figyelte… Ő még soha nem nézett az expedíció vezetőjére mint nőre, különösen a női nem olyan ragyogó képviselőinek társaságában, mint Olla Dez és Eviza Tanét. Rodiszban most mintha egyesült volna az anya gyengédsége, az orvos jósága és a saját szépsége tudatának öröme.

A számjelek futása a vevőkészülék üvege mögött meghatározott ideig, néhány percig folytatódott. Azután más jelek következtek. Egy érdes, gyengén modulált hang, amilyennel a kis méretű fordítógépek beszélnek az űrhajókon, lassan így szólt: „Mindenkinek, mindenkinek, mindenkinek. Utiközlemény következik…”

Csedi elhűlve, tanácstalanul nézett körül. Fay Rodisz villámgyorsan a vevőkészülékhez hajolt, Grif Rift pedig ökölbe szorította kezét, amellyel az imént még a diadalmas Rodisz ujjait fogta. „Közlemény a bolygóról, az úton levő expedíciónak.” A gép mintha fuldoklóit volna, néhány érthetetlen han—. got adott, majd élénken és szenvtelenül folytatta: „Meghatároztuk a galaktikai koordinátákat, és a figyelmeztetést hagytűk a lakott bolygó lakatlan holdján. Előbb a figyelmeztetést továbbítjuk: 02, 02, 02, 02 — vegyék a figyelmeztetést.”

— Ól — sóhajtott fel valaki mélységes csalódottsággal, mikor a gép egy pillanatra elhallgatott.

„Ne szánjanak le. A bolygót nagy sűrűségű humanoid civilizáció népesíti be, TFM (Technikai Fejlettség Mutatószáma) körülbelül 36, nem tartozik a Nagy Gyűrűhöz. A nyelvükön küldött kérést, hogy fogadják a csillaghajót, rögtön elutasították. Nem kívánnak látogatókat. Ne szánjanak le a bolygóra”…

A gép újabb szünetet tartott, az ablakban pedig jelek és számok kúsztak, amelyek a koordinátákat már ismerő földiakók számára feleslegesek voltak. Az emberek szóüanul áUtak ott, amíg a galaktikai hívójel hangjai és számai újra nem ismétlődtek.

— Minden világos! — Olla Dez kikapcsolta a vevőberendezést.

— Igen — mondta komoran az asztronavigátor —, torpedóadóállomás a mellékbolygón. Három évszázada hibáüanul működik. Remek munkát végeztek a Cefeusz lakói!

— Egyébként, ha ők nincsenek… — kezdte Olla Dez.

— Mi nem volnánk itt… — felelte rá Szol Szain, szárazon felnevetve az átélt feszültség után.

Az emberek mozogni és beszélgetni kezdtek, próbálták eltitkolni egymás elől csalódottságukat.

— Figyelmet kérek —, szakította félbe a beszélgetést Grif Rift, és Fay Rodiszhoz fordult: — Mi a terv?

— Változatlan — felelte az asszony, és ismét a régi nyugodt, határozott Rodisz volt.

— Szükséges-e, hogy először a mellékbolygót, közelítsük meg — kérdezte Grif Rift miután a Cefeusz-expedíció közlése megerősíti, hogy valóban lakatlan?

— Mégis szükséges. A mi tapasztalatainkkal olyat is láthatünk, amit a cefeusziak nem érthettek meg, s így észre sem vehették. Elképzelhető, hogy a mellékbolygón maradtak nyomai a régi Tormansz civilizációnak, amely utóbb hanyatlásnak indúlt. A bolygón létezhetett még régebbi civilizáció is, amelykihalt vagy elpusztították a Tormansz mai lakói, amennyiben jövevények Grif Rift bólintott.

A „Sötét Láng” lassan közeledett a Tormansz holdjához, s amikor kiegyenlítette vele orbitális sebességét, megkezdte repülését az élettelen égitest körül, amelynek átmérője körűibelül hatszáz kilométer volt. A hatalmas sztereoteleszkópok végigtapogatták a felszínt, amelyet helyenként mélyedések és alacsony hegyek szeltek át. A filmtekercsek a felvevőkészülékbői egyenesen a nagyítóba kerültek, és jól lehetett látni rajtűk az egyes köveket is. A felvételek semmi olyat nem mutattak, amiből arra lehetett következtetni, hogy a mellékbolygón valaha is értelmes lények éltek. Még a Cefeusz-expedíció torpedó-adóállomását is felkutatták: a hólyagos, csillogó láva meredek falú szakadékban lapult. Ugyanide, a meteoritoktól védett helyre zuhant le, amikor a szállítóhajó a második kört tette a bolygó körül, a „Sötét Láng” torpedó-adóállomása, a Gyűrű nyelvén közölve, hogy ESCS érkezett a Földről különleges küldetéssel, és le fog szállni a bolygóra. Ha az adóállomás a ledobástól számítva öt évnél hosszabb ideig műkődik, azt jelenti, hogy a csillaghajó elpusztult, amiről az SZT 3 388+04ZSF bolygó (a Föld) értesítést kért a Gyűrűre az első adandó alkalommal.

— Visszafelé ne felejtsük el kikapcsolni — mondta gondterhelten Div Szimbel. — Megtörtént már, hogy megfeledkeztek róla a nagy örömben, amikor sikerült megmenekülni veszélyes bolygókról.

— A miénken van biztosító berendezés — nyugtatta meg Szol Szain. — Ha majd távolodunk a Tormansztól és a holdjától, az adóállomás addig szirénázik, amíg ki nem kapcsoljuk.

— Akkor minden kész! Induljunk a Tormanszra — szólt ásítva a mérnök-pilóta.

— Addig még kipihenhetjük magunkat. Fay Rodisz utasítást adott, hogy minél lassabban közeledjünk a bolygóhoz, a nappali oldalról, ne használjuk a lokátorokat, és ne jelezzünk.

— Odalopakodunk, mint a hajdani vadászok a vadhoz — jegyezte meg elégedetlenül Szol Szain.

— Nincs ínyére? — csodálkozott Div Szimbel.

— Valahogy nincs rendjén, hogy rejtőzködünk, lopakodunk!

— Fay Rodisz azt mondta, nem kell nyugtalanítani a tormansziakat. Ha ellenségként fogadják a kozmoszból érkezőket, akkor a „Sötét Láng” érkezése felháborodást kelt, s mi kénytelenek leszünk egy-két hónapig körpályán keringeni a bolygó körül, amíg meg nem tanuljuk a nyelvüket, és meg nem ismeijük szokásait. Ha tudomást szereznek a bolygójuk felett repülő csillaghajóról, meg sem tudjuk magyarázni, miért vagyünk itt!

— A cefeusziak megmagyarázták!

— Valószínűleg megtanultak néhány mondatot. És visszautasították őket. Nekünk ezt el kell kerülnünk, mert túlságosan nagy utat tettünk meg a Tormanszig, amely számunkra a cél, nem pedig az utunkba eső bolygó — mondta Div Szimbel.

— De hát ez tapintatlan leselkedés — makacskodott Szol Szain. — Az ilyen módszerek megfeleltek a régi korok embereinek, de méltatlanok a magasabb rendű társadalom tagjaihoz… Egyébként itt a szociológusunk! Mi a véleménye, Csedi? — A mérnök-kibernetikus elmondta, miről beszélgettek.

A lány elgondolkozott, majd határozottan kijelentette:

— Méltatlan volna a Föld embereihez és korunkhoz, ha azért jönnénk, hogy titkon megfigyeléseket végezzünk, és szó nélkül távozzunk. Igaz, semmiféle kárt nem okoznánk, de azért ez… olyan, mint belesni egy gyanútlan ember szobájába… Majd megmagyarázzuk a dolgot, ha leereszkedünk a bolygóra, és ők meg fogják érteni.

— S ha nem értik meg, és nem fogadnak? — makacskodott Szol Szain, gunyorosan összehúzva a szemét.

— Nem tudom, hogy döntenék. Egyetértek Rodisszal.

— Én is úgy gondolkodom — mondta a mérnök-pilóta. — Annál is inkább, mert mindketten megfeledkeznek egy fontos részletről. Olyan roppant magasságból, ahol tartósan körpályán repülhetünk, a bolygó életét csak nagy vonalaiban láthatjuk, és csupán azokat az adásokat tudjuk felfogni, amelyeket az egész bolygónak sugároznak. Más szóval, csak azt figyelhetjük meg a társadalom életéből, amit mindenki láthat, hallhat.

Többre nincs is szükségünk, hogy megértsük a nyelvüket és magatartási normáikat.

— Igaza van, Div! Milyen egyszerű ez, nekem mégsem jutott mindjárt eszembe. Mit szól hozzá, Szol?

A mérnök-kibernetikus egyetértése jeléül széttárta a kar-ját.

— S még valami — folytatta Div Szimbel. — Nekik nincsenek nagy magasságban repülő műholdjaik, úgyhogy nem zavarjuk a hírközlési rendszerüket.

— De lehet, hogy egyáltalán nincsenek műholdjaik, se nagy magasságban, se alacsonyan — jegyezte meg Szol Szain.

— Hamarosan meglátjuk — mondta Div Szimbel.

Загрузка...