X. FEJEZET Ahriman Nyila

Csedi Daan még nem szokta meg a tormanszi főváros zaját. Meglepő hangok hatoltak be harmadik emeleti parányi szóbájába. A ház, ahol lakott, a Bölcsesség Központja városának alsó részében volt. Az olcsó, hangáteresztő anyagból készült falak és mennyezetek csak úgy zengtek a fölötte lakók dobogásától. Fülsértő, összhang nélküli zene hallatszott. Csedi megpróbálta megállapítani, honnan jön ez a zagyva zsivaj, hogy megértse, miért zajongnak így az emberek, holott tudják, hogy a rosszul épített házakban zavarják szomszédaikat. Az egész ház rezonált, kopogás, nyikorgás, fütyülés, a vékony falakban húzódó vízcsövek zúgása szüntelenül hasogatta a fülét.

Csedi tudta, hogy a házakat hanyagul és nem ilyen sok lakó számára építették. Az utcáit is úgy tervezték, hogy nem vették figyelembe a rezonálást, így csak növelte a zajt. Csedi hiába próbált lazítani, magába mélyedni, nem sikerült. Alighogy kikapcsolódott a hangok zagyva zsivajából, hirtelen erős és visszhangzó csattanások ütötték meg a fülét. Ajtókat csapkodtak. Csedinek feltűnt, hogy a tormansziak egyáltalán nem tudnak alkalmazkodni életkörülményeikhez, a zsúfolt házakbán úgy viselkednek, mintha most jöttek volna a pusztáról.

Csedi az utcára néző ablakhoz lépett. A vékony, egyenetlen üveg eltorzította a szemközti házat, amely sötét tömegével eltakarta az eget. Csedi éles szeme észrevette, hogy a városi teherszállításokra szolgáló alagutakból szénmonoxiddal és ólomgázzal telített füst száll fel.

Csedi eddig csak a történelemórákon próbálta elképzelni az olyan város zsúfoltságát, fülledtségét és kényelmetlenségét, amelyet csak azért építettek, hogy olcsóbban élelmezzék és lássák el a szükséges dolgokkal a névtelen embertömegeket, most viszont egész testével érezte.

Nem is gondolhatott összpontosításra és pihenésre, amíg meg nem tanul kikapcsolódni a szünet nélküli hangzavarból.

A ruhát is meg kellett szoknia. A felső ruházatra nem lehetett panasza. Magas gallérú, acélkék blúza, melyet derékban puha, fekete öv fogott össze, és az ugyanilyen anyagból készült bő nadrág tetszett Csedinek. De kénytelen volt alsóneműt is felvenni. Új barátai meggyőzték Csedit, hogy e furcsa kellékék nélkül botrányos feltűnést kelthet az utcán.

Csedi szót fogadott, és félig meztelenül várta, hogy a szórgoskodó háziasszony és leánya az alakjához igazítsa a ruhát. Hamuszürke haja még a Coam kertjeiben szurokfeketévé változott. A Jan-Jah bolygó lányai vagy ziláltan, vagy két rövid és feszes copfba fonva viselték a hajukat. A kontaktlencsék megváltoztatták a szem színét. Most, ha Csedi a tükör elé lépett, idegen és valahogy kellemetlen arc nézett rá. De a két háziasszony egyre dicsérte, azt jósolgatta, hogy rengeteg férfit meghódít majd. Csedi azonban éppen ezt kívánta legkevésbé. Küldetésének gyors teljesítése attól függ, hogy mint megfigyelő mennyire mozoghat szabadon.

Tael barátai hozták el ide Csedit az éjszaka. A Hei-Goi, vagyis a Boldogság Virágai utcában „rél”-ek laktak. Két fiatal tormanszi nő és a háziasszony húga fogadta, aki ideiglenesen itt lakott.

E fiatal nő, akinek három szótagú nevét Caszorra rövidítették, vállalkozott rá, hogy Csedi kísérője lesz a Bölcsesség Központja városában. Fiatal — és főleg szép — lányok számára veszélyes volt az esti órákban sétáim a Jan-Jah fővárosban, nem beszélve az éjszakáról, mikor erős férfiak sem szívesen mentek ki az utcára. A nőket molesztálták, megtámadták, főlég a nemi pszichózisban szenvedő suhancok. A szépség nemhogy védelmet nyújtott volna, hanem még jobban vonzotta a fiatal útonállókat, mint ahogy a vérszag vonzza a ragadozókát.

A hűséges kék SDF az ágy alatt feküdt (itt vasból vagy műanyagból készült magas fekvőhelyeken aludtak), és a padlóig lógó takaró elrejtette. Csedinek megmagyarázták, hogy erre az óvatosságra azért volt szükség, nehogy a háziakat meggyanúsítsák, hogy kapcsolatot tartanak egy földlakóval. Csedi hivatalosan egy nagyüzemben dolgozó mérnök családjának vendége volt, de azt nem engedték meg, hogy a tudatlan, műveletlen „rél”-ekkel érintkezzék. A háziakat emiatt száműzhették a fővárosból. Ez súlyos büntetésnek számított, mert a bolygó más vidékein nehezebb az élet. Ott kevesebbet fizettek a munkáért, így az emberek kevesebb pénzt fordíthattak táplálkozásra, a szükséges holmik beszerzésére és szórakozásra. Emiatt aztán a Jan-Jah szerencsés lakosai irigyelték azokát, akik a Bölcsesség Központjában és az egyenlítői tenger két-három nagyvárosában éltek.

Ennek a boldogságnak a lényegét Csedi mindaddig nem értette, amíg rá nem jött, hogy a gazdagságot a Jan-Jah bolygón a személyes tulajdonban levő apró tárgyak mennyiségével mérik. A gazdasági jelentések, az eredményekről szóló közlemények csak az anyagi javakat tüntették fel, a szellemi értékékről egyetlen szó sem esett bennük.

Csedit meglepte, hogy házigazdái milyen őszintén tudnak örülni szűk otthonuk szerény díszeinek, mennyire ragaszkodnak hozzájuk. Ha kéthárom szál virág került az egyszerű üvegvázába, már jobb kedvük lett. Ha sikerült szerezniük valamilyen olcsó szobrocskát, örömük napokig tartott. Minden lakásban volt képernyő nagyerejű hangszóróval. Esténként, mikor a családos emberek, azaz a párban és olyan korú gyermekekkel együtt élők, ami a Földen az első ciklus kezdetének felet meg, otthon ültek, bámulták a homályos, kicsi, lapos képernyőt, a dübörgő hang pedig csak úgy rázta a házak falát. Ám a lakókat ez nem zavarta. Fiatal emberek lévén, hamar elaludtak. Nem érezték szükségét az olvasásnak, a gondolkodásnak. Igen sok időt töltöttek üres fecsegéssel, pletykálkodással.

A Boldogság Virágai utcában iskola is volt, komor, vöröstéglás épület, satnya, kitaposott kertecske közepén. A tanítás reggeltől estig folyt. Az iskola kertje és az utca időnként visszhangzott az ordítozástól, a vad fütyüléstől és a sikoltozó nevetéstől. A lányok és a fiúk hancúroztak az óraközi szünetekben. Még nagyobb lárma kerekedett az esti órákban: kiabálás, dobogás, szitkozódás és verekedés.

A tanulók, akiket már elvettek szüleiktől, az iskola mögötti hosszú épületben laktak mindaddig, amíg elosztották őket szakiskolákba, és szétválasztották őket „hél”-ekre és „rél”-ekre. A gyerekek elképesztő neveletlensége senkit sem zavart. Még a felnőttek közt is úgyszólván szégyennek számított, ha valaki betegeken vagy öregeken segített, tisztelettel viseltetett az idősebbek iránt.

A Jan-Jah bolygó furcsa társadalma mintha nem is gondőlt volna arra, hogy megkönnyítse, nyugodtabbá, boldogabbá tegye az egyes ember életét. A legkiválóbb elmék csak arra törekedtek, hogy olcsóbbá tegyék a termelést, szaporítsák a tárgyakat, s az embereket arra ösztönözték, hogy hajszolják a tárgyakat, és még a testi halál bekövetkezte előtt elpusztuljanak szellemi éhségben.

Számtalan kellemetlenség keletkezett a meggondolatlan építkezés, a hanyag technológia és a szakszerűtlen munka miatt. A fiatal „rél”-ek csak kezdetleges kézműves jártasságra tettek szert, igazi mesterségbeli tudással senki sem rendelkezett. A tormansziakat nem vezérelték sem erkölcsi, sem vallási szabályok, a fejlett öntudatról nem is beszélve. Hiányzott az embernek mint a társadalom tagjának folyamatos nevelése. Semmi sem fékezte az elemi indulatokat.

A Tormansz társadalmi berendezésének fogyatékosságait Csedi Daan tartózkodó, jóindulatú megfigyelőként szemlélte. Ezekkel a „fogyatékosságokkal” a Boldogság Virágai utcába költözése első napjaiban került közvetlen érintkezésbe, és ekkor érzelmei egészen megváltoztak.

Már Caszorral tett első sétáján meglepetések érték. A tormansziak úgy haladtak az utcán, ahogy éppen eszükbe jutott, nem követtek meghatározott irányt. Az erősebbek kíméletlenül törtetve szétlökdösték a szembejövőket. Mindenütt, ahol a tömeg összeszorult, a parkok kapuinál, a szórakozóhelyek, üzletek bejáratánál — a Tormanszon, mint mindenütt, ahol egyenlőtlen az elosztás, a két alsó társadalmi osztály számára fennmaradt a munkabér rendszere — a vendéglőkben és a közlekedési eszközökön az erős férfiak és nők félretaszították gyengébb polgártársaikat. Csedi mindezt tudta már, és gyakran azon kapta magát, hogy alig bírja fékezni felháborodását.

Caszor egyszer sápadtan és rémülten elmondta Csedinek, hogy meghívták a helyi Gyűlések Házába, „Találkozásra a Kígyóval”. Évente két-három ilyen találkozót tartottak a város minden kerületében. Bárhogy iparkodott is Caszor elmagyarázni ezeknek a találkozásoknak az értelmét és rendelteiését, a dolog lényegét Csedi nem értette. Végül is úgy gondolta, hogy az afféle ősi, kultikus szertartás, amelyből a mai nem vallásos Jan-Jah embereknél szokás lett. A meghívás, jobban mondva parancs, olyan rémületbe ejtette Caszort, hogy Csedi rosszat sejtett, és ragaszkodott hozzá, hogy együtt menjenek.

A nagy, rosszul szellőző terem hamar megtelt. A középső sorban ülő Caszorral és Csedivel senki sem törődött. Az összegyűltek nyugtalan várakozásban ültek. Némelyek barna arca izgalomtól kipirult, mások viszont sápadtak voltak. Néhányan izgalmukban fel-alá jártak a sorok között, lehajtott fejjel mórmohák valamit, de nem verset, ahogy Csedi eleinte gondolta. A tormansziak általában igen ritkán mondtak verset, röstellték a költészetben kifejezett érzéseket. Ezek inkább bemagolt tételeket vagy szabályokat mormoltak.

A terem körülbelül ezer „rél”-t, vagyis a helyi életkor-számitás szerint huszonöt évesnél nem idősebb embert fogadott be.

Négy hatalmas gongütés remegő zúgása töltötte be a térmet. Az összegyűltek mozdulatlanul, hátukat kiegyenesítve meresztették tekintetüket a kis színpadra, ahová a falak, a mennyezet és a padló fokozatosan keskenyedve, szűkülve összefutottak. A megvilágított színpad mögötti sötét folyosóról kocka alakú, fekete-sárga csíkos emelvény gördült be. Az emelvényen egy „kígyós” állt hosszú fekete ruhában, kezében kis hangszóróval.

— Eljött a találkozó napja! — harsogta, hogy csak úgy zengett a terem. Csedi észrevette, hogy Caszor ujjai remegnek. Megfogta a lány hideg kezét, megszorította, nyugalmat öntött a tormanszi lányba. Caszor hálás pillantást vetett Csedire.

— Ma a Jan-Jah nagy és dicső népének mai — a „kígyós” meghajolt — a Kígyó hatalmas tudása révén felülvizsgálnak benneteket. Akik szemlesütve titkolóznak, a bolygó titkos ellenségei. Akik nem tudják elismételni a hűség és engedelmesség himnuszát, a bolygó nyílt ellenségei. Akik szembeszállni merészkednek a Kígyó akaratával, kötelesek kihallgatásnak alávetni magukat Janhar segédeinél!

Caszor megremegett, alig hallhatóan megkérte Csedit, fog ja meg a kezét, mert most következik a legszömyűbb. Hirtelen elhatározással Csedi katalepsziás állapotba hozta Caszort. S éppen jókor!


Az emelvényről eltűnt a „kígyós”, helyette félig áttetsző gömb jelent meg, csillogó hullámvonalakkal díszítve, amelyek a gömb forgatásakor irizáltak. A színes hullámok futásának megfelelően erős, fokozódó frekvenciájú hang vibrált. A gömb szivárványszínű, függőleges fényoszlopot forgatott és hipnotikus hatást tett az összegyűltekre. Csedinek minden erejét össze kellett szednie, hogy közönyös szemlélő maradhasson. A hang megszakadt, a gömb eltűnt. Az emelvényre kiszámított lassúSággal, tekeregve, gigantikus vörös fémkígyó kúszott fel. Kitátott szájában vérvörös fény csillámlott, lapos fején lilás, gonosz szemek villogtak. A teremben kialudtak a lámpák. A kigyó, ideoda forgatva a fejét, szeme sugarát végigjártatta a tormansziakon. Csedi találkozott a fémkígyó tekintetével, és ütést érzett, öntudata egy pillanatra elhomályosult. Gyengeség kúszott fel a lábától a szíve felé. Csak különlegesen edzett, erős idegrendszere révén tudta megőrizni pszichikai függetlenségét. A kígyó lejjebb ereszkedett, fejével szinte súrolta az első sort. Ringása ütemére a teremben ülők is ide-oda hajladoztak, kivéve a megmerevedett Caszort és a hipnózisnak ellenálló Csedit. Csedi észrevette, hogy a „kígyós” a színpad sarkában áll, s merőn figyeli a közönséget. Magához szorította társát, s vele együtt ringott.

A kígyó torkából elnyújtott üvöltés tört fel, és az ezer tormanszi nyomban reagált rá. Ünnepélyes és mélabús himnuszt énekelve magasztalták a bolygó urait és boldog életüket, amelyet immár nem fenyeget az éhínség. Csedi elnézte a kifejezéstélén arcokat, elképedt a látottak mérhetetlen ostobaságán. A hipnotizált emberek szilárdan tudatalattijukba vésik a dal értelmét, amely harcba száll minden idegen gondolat ellen, akár belülről, akár kívülről, más emberektől vagy könyvekből hatol belé.

De hát a rettenetes fémkígyó csupán gép. A „rél”-ek sorsának igazi urai a háttérben maradnak. Csedi annyira elgondolkozott, hogy nem tátogott a többiekkel együtt, nem színlelte az éneklést. A „kígyós” rámutatott az ujjával. Csedi hátamögött felemelkedett egy megtermett „lila” őr. Kezét a lány vállára tette, de Csedi elővette igazolványát. A „lila” mélyen meghajolt, majd a „kígyóshoz” futott. Néhány szót váltottak, de a tömeg ordítása miatt nem lehetett érteni. A főrangú férfi tehetetlenül széttárta a karját. Csedinek nem kellett többé szerepet játszania. Mozdulatlanul ült, jobbra-balra nézelődött. A tormansziak egyre izgatottabbak lettek. Néhány férfi kiszaladt a színpad és az első sor közti folyosóra. Ott térdre hulltak, és érthetetlen szavakat kiabáltak. Négy „lila” abban a pillanatban a függöny mögötti ajtón át elvezette őket. Két asszony térden csúszott, s néhány férfi követte… A „kígyós” gyakorlott karmesterként irányította a „lilá”kat. Intésére két férfit és egy nőt emeltek ki székükből. Azok kapálóztak, mondtak valamit, de az általános zajban nem lehetett érteni. Az őrök minden teketória nélkül a színpad mögötti sötét folyosóra cipelték az embereket.

A kígyó mozgása lassult, végül abbamaradt, a szemében a fény kialudt, háromszögletű fejét felszegte.

Az emberek elnémultak, s mint akik álomból ébrednek, kábultan néztek körül. „Nem emlékeznek, mi történt velük!” — gondolta Csedi. Megtanulták eltitkolni érzéseiket a munkahelyükön rendszeresen tartott gyűléseken. Ott a „rél”-ektől megkövetelték, hogy nyilvánosan helyeseljék és dicsérjék az öligarchia bölcsességét. Az emberek megtanulták, hogy semmiféle jelentőséget ne tulajdonítsanak ezeknek a követeléseknek, látszólag engedelmeskedjenek. Akkor az oligarchák más módszereket eszeltek ki, hogy behatoljanak a lelkivilágukba, és feltárják a titkos gondolatokat.

Csedi észrevétlenül felébresztette Caszort.

Ne szóljon hozzám, és ne jöjjön a közelembe! — súgta neki. — Tudják, ki vagyok. Menjen haza, én egyedül is eljutok.

Caszor jelezte, hogy érti.

Csedi lassan felállt és kiment, a fullasztó meleg után élvezettel szívta be a hűvös levegőt. Megállt egy olcsó műkőből készült szögletes oszlop mellett, a látottakon töprengett. Hirtelen megérezte, hogy valaki kitartóan nézi. Megfordult, és szemtől szemben állt egy zöld ruhás, atléta termetű „rél”-lel, akinek a ruhaujján ökölbe szorított kezet ábrázoló jelvény látszott. A „rél”-ek között volt egy kis csoport, amelynek életkora elérte és meghaladta a harminc esztendőt is. Ezek voltak az úgynevezett „mintasportolók” — professzionista játékosok és birkózók, akiknek egyetlen dolguk az volt, hogy izmaikat fejlesszék, és a stadionokban összegyűlt óriási közönséget tömegverekedéshez hasonló látványosságokkal szórakoztassák.

A „mintasportoló” merőn nézte, mint sok más férfi, akikkel összetalálkozott. Már a Coam kertjeiben megszokta, hogy a Jan-Jah lakók levetkőztetik a szemükkel. A Földön a meztelenségben, az ember természetes állapotában, senki nem taIáit semmi különöset, semmi izgatót, még kevésbé szégyellnivalót. Persze mindenkitől elvárták, hogy tiszta legyen, ízlésesen viselkedjék, s erre már életük első évétől tanították a gyerekeket. A Föld lányára a Jan-Jah férfiak tekintete olyan kellemetlenül hatott, mint az elmebetegek nézése.

— Messziről jött ide? Régóta van itt? — kérdezte a „mintasportoló”. — Bizonyára a hátsó féltekéről, nem?

— Hogy mer… — Csedi észbe kapott — hogy találtad ki? A tormanszi férfi elégedetten mosolygott.

— Azt mondják, ott szépek a lányok, te meg… — pattintott az ujjúval — egyedül jársz, noha mindenkinél szebb vagy. — Az ismeretlen a lépcsőn lejövök felé intett. — Az én nevem Sót Ka-Sek, rövidítve — Sotsek.

— Az enyém pedig Cse Di-Föld vagy Cseföld — felelte Csedi.

— Furcsa név. Egyébként, ti ott, a hátsó féltekén valahogy mások vagytok.

— Jártál mifelénk?

— Nem — vallotta be a férfi Csedi nagy megkönnyebbülésére. — Van valakid?

— Nem értem.

— Hát, tartozol valami férfihoz? — nevetett Sotsek, látva Csedi csodálkozását. — Elvisz valaki?

— Nem, senki! — kapott észbe Csedi, gondolatban szidva magát ostobaságáért.

— Gyere velem az Élet Ablakába.

A tormansziak így nevezték azokat a nagy helyiségeket, ahol filmeket vetítettek és színházi előadásokat tartottak.

— Jó, menjünk! — felelte Csedi. — És ha lenne férfim?

— Félrehívnám, és megbeszélném vele a dolgot. — Sotsek fölényesen vállat vont. Nyilvánvaló volt, hogy az ilyen „beszélgetések” az ő számára mindig sikeresen végződtek.

Sotsek megfogta Csedi kezét. Elindultak a legközelebbi Élet Ablakába, egy szürke, dobozszerű épületbe.

A fülledt meleg a Gyűlések Házára emlékeztetett. A székék még szorosabban álltak. A helyiségben óriási vetítővászon csillogott szikrázva. A Jan-Jah technikája lehetővé tette a valóságszerű illúziók megteremtését, amelyeknek színes hazugsága lenyűgözte a nézőket. Csedi még a csillaghajón látott sok tormanszi filmet, és ez a mostam alig különbözött tőlük. Noha a Jan-Jah bolygó réges-régen egységes állam lett, a cselekmény valamelyik régi háborúban játszódott. Gyilkosság és csalás követte egymást. A szép nők ágyban jutalmazták a hősöket, vagy megalázták őket. Az egyik főszereplő nő volt. Embereket kínzott és gyilkolt meg.

Amikor a hősnő ágyba feküdt a hőssel, Sotsek forró és nedvés keze megfogta a térdét és a mellét. Csedi megpróbált elhúzódni, de a tormanszi férfi erősen tartotta. Csedi nem akart erőszakot alkalmazni, a férfi oldalának feszítette a könyökét, kiszabadította magát, felállt és a kijárat felé indult. Sotsek kint érte utol.

— Miért bántottál meg? Mi rosszat tettem?

Csedi nyugodtan, sőt szomorúan nézett, azon töprengett, hogyan kecmeregjen ki ebből a helyzetből.

— Nálunk nem szokás így viselkedni — mondta halkan. — Ha már az ismeretség első órájában így ölelkeznek, mi lesz a másodikban?

Sotsek kajánul röhögött.

— Mintha nem tudnád! Hány éves vagy?

— Húsz — hazudta Csedi.

— Annál jobb! Azt hittem, tizenhét… Gyerünk!

— Hová?

— Hozzám. A szobám ablaka a csatornára nyílik. Veszek bort, jól fogjuk érezni magunkat. — Sotsek újra átölelte Csedit.

A lány szótlanul kiszabadította magát, és a fasorból sietve kifordult az utcára. A járókelők nem feszélyezték az üldözőt. Utolérte Csedit, kezénél fogva magához rántotta.

— Miért jöttél el velem? — kérdezte haragosan.

— Nem gondoltam, hogy ez lesz belőle.

— Gyerünk, jó lesz. Vagy nem tetszem neked? Gyere, nem bánod meg!

Csedi elhúzódott, s akkor Sotsek arcul csapta. Az ütés nem volt különösen fájdalmas. Kapott már Csedi sokkal erősebbekét is az edzéseken. De először ütötték meg azzal a szándékkai, hogy megalázzák, megsértsék. Csedi inkább meglepetten, mint felháborodva pillantott a mellettük elsiető emberekre. Azok közönyösen vagy riadtan nézték, hogy az erős férfi egy lányt megüt. Senki sem avatkozott közbe, még akkor sem, amikor Csedi erősebb ütést kapott.

„Elég volt!” — gondolta a csillaghajós lány, és eltűnt. Az eltűnés pszichológiai játékát minden gyermek ismeri a Földön. El kell terelni, vagy valami mellékes dologra kell osszpontosítani a vetélytárs figyelmét, azután nesztelenül a háta mögé kerülni, kikerülve látómezejéből.

Sotsek vadul és értetlenül nézett körül, míg végül megpillantotta Csedit.

— Elkaptalak! Nem szöksz meg! — üvöltött fel, és ököllel lesújtott.

Csedi villámgyorsan lehajolt, és két idegdúcra bénító ütést mért.

Sotsek a lába elé zuhant. Fetrengett, megpróbált lábra állni, és határtalan csodálkozással bámult a lányra. Csedi nekitámasztotta a falnak. Egy csapat fiatal fiú és lány állt meg mellettük. Szemtelenül mutogattak a póruljárt Sotsekre, röhögtek és gúnyos megjegyzéseket tettek. Csedi most először tapasztalta a Jan-Jah embereknek azt a szokását, hogy csúfot űznek bajba jutott polgártársaikból. Csedi elszégyellte magát. Elsietett. Fülében még ott csengett a pimasz röhögés, látta Sotsek csodálkozó szemét. Különös, új érzés fogta el. Mint a bánat, úgy szorította össze a szívét. Még nem tudta, hogy szánalom ébredt benne, az a régi érzés, amelyet a Föld embéréi ma már oly kevéssé ismernek. A részvét, az együttérzés, a segíteni akarás megvolt az Összekulcsolt Kezek Korának emberében, de a szánalom, amely abból születik, hogy nincs erőnk elhárítani a bajt, új volt Csedi Daannak, és arra késztette, hogy aggodalmasan elemezze viselkedését. Önmagával elégedetlenül megpróbált rátalálni a hibára, s nem sejtette, hogy két társa — Eviza és Vir — éppen ilyen kínosan botladozva teszi meg az első lépéseket a fővárosi életben.

Csedi sietve hazament, nehogy újabb ostobaságokat kövessen el. Látta a járókelők csodálkozó pillantását, de nem sejtette, hogy ez annak szól, hogy különbözik a Jan-Jah lakóktói testtartásával, felszegett fejével és büszkén domborodó keblével! A férfiak fülsiketítőén utána fütyültek, így fejezték ki elragadtatásukat. A nők felháborodva fordultak meg utána, és szemérmetlennek nevezték. Megkönnyebbülten sóhajtott fel, mikor átlépte a parányi lakás küszöbét.

Caszor örült a vendég visszatérésének, mert eszébe jutott, hogy pénz nélkül engedte el. Mindjárt rá is tukmált Csedire néhány kopott műanyag lapocskát, amelyeken hieroglifák és kódjelek voltaik. Csedi ismét elcsodálkozott, milyen hanyagul bőkezűek a „rél”-ek, egyáltalán nem vigyáznak sem a maguk, sem a mások értékeire. Nem igyekeznek pénzt gyűjteni, ahogy a régi időkben tették a Földön. Csedi csak később értette meg, hogy a „rél”-ek rövid életében nincs jövő; ki vannak szolgáltatva a vezetőknek, akik bármely pillanatban megfoszthatják mindenüktől, az életüktől is. Nincs hát értelme pénzt gyűjteni, vigyázni a tárgyakra… Még a gyereknek sem örültek ezek a jövő nélküli emberek. Állandó küzdelem folyt a szülni nem akaró asszonyok és az állam között, amely tiltotta a fogamzásgátló szereket és az abortuszt. A kormányzat nemrég kedvezményeket biztosított az anyáknak, hogy emelkedjék a születések száma.

Csedi elfogadta a pénzt, s beszámolt Caszomak kalandjairól. A tormanszi nő nagyon megrémült.

— Ez veszélyes! Megsérteni egy férfit! Te még nem tudod, milyen bosszúállók!

— De ő sértett meg engem.

A férfiaknak mindegy, hogy mi, nők mit érzünk. Mindig mi vagyunk a hibásak. — Vajon a Földön hogy van ez?

Csedi elmondta, hogy a Föld kommunista társadalmában a férfiak és a nők valóban egyenjogúak. Beszélt a szerelemről, az anyaságról, amely tele van büszkeséggel és boldogsággal. Az anyák nem maguknak és nem a szenvedély percének adójaként szülnek gyereket, hanem azért, hogy drága ajándékként tegyék a társadalom kinyújtott kezébe. Nagyon régen, az MVK-ban, a kommunista társadalom hajnalán, a kapitalizmus hívei gúnyt űztek a szabad házasságból és a közösségi gyérmeknevelésből, nem értették, mennyire fontos az a jövő szempontjából, nem értették, hogy milyen magas szinten kell az ilyen kérdéseket megoldani.

Caszor megbabonázva hallgatta, s Csedi gyönyörködött benne. A tormanszi nő olyan volt hétköznapi ruhájában, mint egy kisfiú. A durva szövetnadrágot tartó öv elferdült keskeny esipőjén. Mélyen kivágott, nyitott gallérú és felgyűrt ujjú, kék inget viselt. Vállig érő, kemény szálú, hanyagul elválasztott haja a szemébe hullt. Nyitott ajkai nagy figyelemről tanúskodtak. Karját összefonva az ajtófélfának támaszkodott.

Csedi hirtelen átölelte Caszort, és anyáskodó gyengédséggel simogatta a haját és az arcát. A tormanszi lány remegve simult hozzá.

Így álltak egymást átölelve. A kis szobában egyszerre sötét lett, Caszor elhúzódott Cseditől, meggyújtotta a villanyt, és elröstellte magát. Zavarában énekelni kezdett. Csedit meglepte a dalok zenei tisztasága és szomorúsága. Ezek egészen mások voltak, mint az utcán vagy a szórakozóhelyeken hallott durva ritmusú, disszonáns, rikoltozva előadott dalok. Caszor elmondta, hogy a főrangúak rosszallják, ha a fiatalság mélabús dalokat énekel.

Csedi elhatározta, hogy Caszort bemutatja a többi földlakónak. Arra számított, hogy aznap este az SDF-révén láthatja Rodiszt.

Bementek Csedi szobájába. Nem gyújtottak lámpát, gondosan elfüggönyözték az ablakot, s csak ezután húzták elő az ágy alól az ezüstöskék SDF-et. A jelzőkarperec gombjának elfordítására a kilenclábú zümmögve felállt. Caszor kissé megijedt, azt hitte, élőlényt lát.

Csedi beállította a vivősugarat az ismert koordinátára, de Fay Rodiszt nem találta. Izgatottságában nem vette mindjárt észre a néma jelzéseket a falon. Végre meglátta a láncszerűen egymást követő köröket, s ebből megtudta, hogy Rodisz eltávozott a Coam kertjeiből, csak egy parányi indikátort hagyott hátra, amely az SDF sugarára bekapcsolódott.

Megpróbálta hívni Evizát vagy Vir Norbit. Eltelt egy óra, míg a képernyőn végre megjelent Eviza. Erősen kivágott, testhez simuló estélyi ruhát viselt.

Eviza Tanét megnyugtatta Csedit: Fay Rodisz elhagyta a Coam kertjeit, és most az idő Templomában tartózkodik, amely a város magasan fekvő részén áll, és régi könyveket őriznek benne. Eviza a Központi Kórház mellett lakott, és szabadon érintkezhetett Rodisszal. Csedi megbeszélte Evizával, hogy négy nap múlva találkoznak. Eviza előbb részt vesz az orvosok konferenciáján.

— Jöjjön már reggel, Csedi — mondta Eviza —, majd megebédelünk a kórház ebédlőjében. Egyébként hol szokott étkezni?

— Amikor a városban kószálok, az első utamba eső étkezdében.

— Állandó éttermet kell választani, olyat, ahol jól főznek.

— Mindegyik egyformán rossz. A „rél”-ek nem szeretnek étkezdében dolgozni. Caszor azt mondja, hogy ezek ráadásul… hogy is mondják csak… lopnak. A legjobb falatokat maguknak veszik el.

— Miért?

— Megeszik ők maguk, hazaviszik a családjuknak, vagy elcserélik ezekre a kis lapocskákra… pénzre. Ezért olyan ízetlenek az ételek.

— Azt hiszem, a barátnőjének nincs igaza. Itt a Tormánszón, az Éhínség Kora annyira megrémítette az embereket, hogy igyekeznek minél több ételt kihozni a nyersanyagból, s ezért még ehetetlen anyagot is belekevernek. így aztán elrontják a tejet, a vajat, a kenyeret, még a vizet is. Érthető, hogy az ilyen étel nem lehet jó ízű, gyakran egyenesen ártalmás is. Ettől van az a rengeteg máj- és bélbetegség.

— Hát ezért olyan rossz itt a víz! És még pazarolják is. Inkább lenne kevesebb, de jobb ízű! — mondta Csedi.

— Lépten-nyomon találkozunk olyan dolgokkal, amelyek ellentmondanak a józan észnek. Esténként teljes hangerőre állítják a televíziókat, dübörög a zene; filmeket, híradókat mutatnak be öldöklő sportversenyekről, az emberek pedig a maguk dolgaival foglalkoznak, egészen másról beszélnek, igyekeznek túlkiabálni a közvetítést.

— Ne búsuljon, Csedi! — mondta Eviza az SDF képernyőjéről. — Tormanszi kifejezéssel élve, nem is olyan nagy árat fizetünk azért, hogy a saját szemünkkel lássunk ilyen hihetetlen társadalmat. Rodisz azt mondja, hogy éppen így képzelte el az MVK-t a Földön!

Csedi meghallotta, hogy hazatértek a háziak, és elbúcsúzott Evizától. Az SDF magától az ágy alá mászott. Csedi leengedte a takarót, és szeme találkozott Caszor pillantásával. A tormanszi lány összetett kézzel állt ott, arca kipirult.

— Nagy Kígyó, milyen gyönyörű ez az Eviza!

— Mi különös van benne? — mosolyodott el Csedi.

— Minden! Te is szép vagy, de ŐL. Csak miért olyan rideg? Miért olyan kevés benne a szeretet és az együttérzés?

— Caszor! Hogy találhatsz ennyi kivetnivalót Evizában?

— Bár — folytatta a lány kissé elgondolkozva — eleinte téged is ilyennek láttalak. Lehet, hogy ő is más? De szinte valószínűtlenül szép. — Caszor letörölte könnyeit és kisurrant a szóbából.

Csedi tűnődve állt, arra gondolt, milyen meghatóan védtelenek a gyerekek és a nők a Tormanszon. Könnyek, remegés, félelem, a Tormanszon ilyen a nők sorsa, akik kedvesek és türelmesek, keményen dolgoznak, s otthoni életükben a megalázottság komplexusával küszködnek. A férfi uralkodó és zsarnok. És ráadásul a kedvesség és a türelem csak fokozza a durvaságot. A Föld primitív társadalmaiban és a Sötét Századokban a férfiak féltek a nők fejlett értelmétől, attól, hogy használni tudják nemük fegyverét. Ősi félelem késztette arra a férfiakat, hogy különleges korlátozásokat eszeljenek ki a nők számára. Az értelmi fejlődés alacsony fokán tartották, nehéz munkával merítették ki.

Az oligarchikus államkapitalizmus könyörtelensége az emberek érzelmeit sekélyessé, felszínessé, gyorsan változóvá teszi. Létrejön a talaj az irányított gonosz, az Ahriman Nyila számára, amely éppen az ilyen társadalmi struktúrára jellemző folyamat. Ott, ahol az emberek azt mondják maguknak: „Semmit sem tehetünk” — ott bizony a Nyíl egyre mélyebb sebet ejt az életükön.

Csedi most először tett szemrehányást magának, amiért elbizakodottan fogott hozzá a bolygó szociológiájának tanulmányozásához. Hiányzott belőle Eviza rendíthetetlen magabiztossága és Fay Rodisz mélysége.

Eviza Tanét pedig ebben a percben a konferencián tartandó előadásán gondolkodott. Hogyan mondhatná el a Tormansz orvosainak, milyen óriási erejű a földi orvostudomány az ő tudományuk meglepő szegénységéhez képest, anélkül, hogy megbántaná vagy megalázná őket?

Már látott orvosokat, önfeláldozó és hősies orvosokat, akik erejüket nem kímélve, éjt nappallá téve dolgoznak a rosszul felszerelt kórházakban, küszködnek a munkát gyűlölő, rószszül fizetett, piszkos, tudatlan segédszemélyzettel. A betegek túlnyomó többsége „rél” volt, a segédszemélyzet pedig „hél”. Ez a két különböző csoport gyűlölködve állt szemben egymássál, és az ápoltak helyzete tragikussá vált. A hozzátartozók mindent elkövettek, hogy a betegeket lehetőleg otthon gyógyítsák. De műtét esetében ez lehetetlen volt, az operált betegek fülledt, túlzsúfolt kórtermekben feküdtek, amelyeknek sajátos szagát sokáig érezte Eviza.

Evizát a „hél”-ek közé tartozó egyik mérnöknél szállásolták el. Ezek az emberek kissé magasabban álltak a ranglétrán, ezért Eviza szobája és ágya is valamivel nagyobb volt, mint Csedié. A Tormansz ranglétráján minden egyes fok valami apró előnyt jelentett, nagyobb lakást, jobb táplálkozást. Eviza csodálkozva tapasztalta, hogy az emberek milyen elkeseredetten küzdenek ezekért a jelentéktelen előnyökért. Különösen azon igyekeztek, hogy bejussanak az előkelőségek közé, „kígyósok” legyenek, akiknek a kiváltságai elérték a maximumot. Igénybe vették a csalás, a rágalom, a besúgás minden eszközét.

A konferencia napján Eviza vidáman és virulón lépett be a Központi Kórház szolgálati helyiségébe. A fertőtlenítő folyosón át egy kis hallba jutott, ott megállt, hogy megnézze magát a tükörben. A szomszédos dohányzóból a félig nyitott ajtón át hangos beszédet hallott. A beszélők nem feszélyezték magúkát, Eviza megértette, hogy róla folyik a szó. A dohányzás rítusára összegyűlt fiatal orvosok egymás szavába vágva olyan elragadtatással és olyan hangon beszéltek a földi vendégről, hogy Eviza nem tudta, nevessen-e vagy bosszankodjon.

— Megremegek, ha elhalad mellettem — mondta az egyik —, nagy, sárga szeme csak úgy ragyog, a melle majd kiszakítja a ruháját, a lába pedig… hej, micsoda lábak!..

Eviza hirtelen belépett a dohányzóba. Három pipázó fiatal orvos üdvözölte. Eviza nevető szemmel nézett végig rajtuk, s a férfiak megértették, hogy a lány, ha nem is mindent, de sok mindent meghallott.

Sietve eloltva pipájukat, zavartan követték Evizát.

A kórház vezető főorvosa, a Jan-Jah orvosok öltözékében — élénksárga köpenyben, derékon fekete övvel és ugyancsak sárga, puha sapkában —, amint megpillantotta Evizát, ellenszenves ajkait mosolyra húzta.

— Szálljunk az én kocsimba! — S a főorvos, beleegyezést sem várva, az oldalkijárat felé húzta vendégét.

A konferenciát egy város környéki kastélyban rendezték. A gépkocsi meredek úton haladt, elkerülve a gyalogosokat. Egy helyütt Eviza felfigyelt egy öreg „hél” asszonyra, aki nehéz kosarat cipelt a vállán. Akaratlanul intett, hogy a kocsi álljon meg, de a sofőr nem is fékezett. Eviza csodálkozó pillantására a főorvos a homlokát ráncolta. Megálltak a málladozó, otromba kővirágokkal díszített épület előtt.

— Láttam, csodálkozott, hogy nem vettük föl az öregaszszonyt — szólalt meg a főorvos.

— Jó szeme van.

— Nálunk nem szabad túlságosan jónak lenni — mondta a férfi, mintegy mentegetőzve. — Először is, fertőzést kaphatunk, másodszor, óvni kell a gépkocsit, harmadszor…

Eviza egy kézmozdulattal megállította.

— Ne magyarázkodjon. A kocsit, ezt a vasból és műanyagból készült kezdetleges tákolmányt jobban óvja, mint az embért. De akkor miért lett orvos? Mi értelme van gyógyítani az embereket ott, ahol könnyű a halál, a nemzedékek gyorsan váltják egymást?

— Téved! A „hél”-ek — a lakosság legértékesebb része. Kötelességünk gyógyítani őket, elhódítani a haláltól. Az ideális persze az lenne, ha sikerülne megőrizni csak az agyat, elválasztva a megrokkant testtől.

— Elődeink pontosan ugyanezt a tévedést követték el. Azt hitték, hogy az agy és a pszichikum a testtől független valami, nincs összefüggésben a természet egészével. Voltak emberek, akik azt állították, hogy az egész világ nem más, mint a róla alkotott emberi képzetek derivátuma. Ebből adódik számos biológiai tévedés. Az agy és a pszichikum nem önmagától alakul ki. Struktúrájuk és működésük a társadalom, az idő, az ismeretek összességének származéka. Csak az új benyomások, ismeretek, érzések szüntelen befogadása útján küzdi le az agy az emocionális és jó memóriájú emberekben a törvény szerű konzervativizmust, de csak bizonyos mértékig. A nagy tudós, harminc évvel tevékenysége csúcspontja után konzervatíwá válik, reménytelenül elmarad korától. S ő maga nem érti ezt meg, mert elméje az elmaradt, a múltba tűnt vilúggal volt összhangban.

— Mi nem törtük elméleteken a fejünket, hanem harcoltunk a halál ellen, a tapasztalatok alapján tártuk fel az élet meghosszabbításának új lehetőségeit.

— És a természet, az ember bűneinek kolosszális listáját újabb áldozatok millióival szaporították! Ráadásul sok felfedezés több kárt okozott az embereknek, mint hasznot, mert megtanította a politikai banditákat — a fasisztákat —, hogyan kell pszichikailag megtörni, türelmes állattá tenni az embert. Ha összeszámoljuk, hány állatot kínoztak meg a kísérleteken, hány embert gyötörtek meg operációikkal, akkor az önök empirizmusát el kell ítélni. A mi orvostudományunk és biológiánk történetében szintén voltak olyan időszakok, amikor semmibe vették az életet. Minden iskolás összeszabdalhatott eleven békát, félművelt egyetemista pedig kutyát vagy macskát. Itt nagyón fontos tudni, hol a határ. Ha átlépjük, az orvosból mészáros vagy méregkeverő lesz, a tudósból gyilkos, ha viszont nem megyünk el odáig, akkor az orvosból ábrándkergető vagy tudatlan bürokrata válik. De a legveszélyesebbek azok a fanatikusok, akik készek felszabdalni az embert, az állatokról már nem is beszélve, hogy valami hallatlanul merész operációt végezzenek, pótolják a pótolhatatlant, mert nem tudják, hogy az ember nem tipizált alkatrészekből összeszerelt gépezet, hogy a szív nem csupán szivattyú, az agy még nem az egész ember. Ez a felfogás annak idején sok kárt okozott nálunk, és úgy Iátóm, hogy itt még ma is virul. Önök vaktában kísérleteznek állatokkal, megfeledkeznek róla, hogy csak a végső szükség indokolhatja a magasabb rendű állatok kínzását, amelyek nem kevésbé szenvednek, mint az ember. Épp ilyen védtelenek az itteni kórházakban a betegek is. Láttam kutató laboratóriumokat három fővárosi intézetben. Az a rengeteg szenvedés, amit ott okoznak, nem igazolhatja a jelentéktelen eredményekét…

A főorvos elkapta Eviza karját, és az ösvényről a bokrok mögé húzta a lányt.

— Hajoljon le gyorsan! — A hangja olyan parancsoló volt, hogy Eviza szót fogadott.

A kapu felől emberek jöttek futva, egy kövér, szürke arcú és dülledt szemű férfit kergettek. A menekülő ereje fogytán volt. Tántorogva haladt, majd megállt. Az egyik üldöző térdével a gyomrába rúgott; a kövér összegörnyedt. Egy másik ledöntötte lábáról, s az üldözők tiporni kezdték.

Eviza kiszabadította magát a főorvos kezéből, és odafútott.

— Megálljának, hagyják abba!

Nagy-nagy ámulat ömlött el a felbőszült arcokon. Az öklök szétnyíltak, az eltorzult ajkakon mosoly suhant át. A nagy csendben csak az áldozat hüppögését lehetett hallani.

— Hogy verhet meg hat fiatal egy idős embert? Szégyen, gyalázat!

Egy markos, kék inges ember előrehajolt, és ujjával Evizára bökött.

— Nagy Kígyó! Gondolhattam volna! Ugye, te a Földről jöttél?

— Igen! — felelte Eviza, s letérdelt, hogy megvizsgálja a sebesültet.

— Hagyd ezt a szemetet! Szívós egy dög! Csak egy kicsit megleckéztettük.

— De miért?

— Azért, mert firkász. Ezek az átkozott író-talpnyalók mindenféle hazug históriákat eszelnek ki az életünkről, elferdítik a történelmet, azoknak a nagyságát és bölcsességét bizonygatják, akik hosszabb életet engedélyeznek nekik és jól megfizetik őket. Egyetlen mondatukért, amely megtetszik a nagyuraknak, valamennyiünknek bűnhődnünk kell. Nem elég megverni, meg is kell ölni az ilyeneket!

— Várjanak! — kiáltott fel Eviza. — Ő talán nem is olyan bűnös. Az írók nem gondolnak arra, milyen következményekkel jár valamelyik hangzatos, hatásvadászó mondatuk.

— Okos vagy te, földi lány! Csak éppen nincs igazad: tudják ezek, hogy hazudnak. Rosszabbak, mint azok a lányok, akik pénzért kaphatók a kertekben. Azok csak magukat adják el, de ezek mindnyájunkat! Gyűlölöm őket. — Belerúgott áldozatába, aki négykézláb próbált elmászni.

— Hagyják abba, szerencsétlenek! — állt Eviza védelmezőleg az író elé.

— Kígyó-Villám! Nem tudsz te semmit — komorodott el a főkolompos —, ezek a szerencsétlenek. Mi erőnk teljében hagyjuk itt az életet, nem ismerjük a betegségeket, nem ismeijük a félelmet, nem törődünk semmivel. Mitől féljünk, ha nemsokára úgyis meg kell halnunk? De a „hél”-ek örökké reszketnek, félnek a haláltól, félnek a hosszú élettől, betegségektől. Félnek, hogy nem tudnak a „kígyósok” kedvében járni, félnek egyetlen szót szólni a hatalom ellen, nehogy áttegyék őket a „rél”ek közé, nehogy a Gyöngéd Halál Palotájába küldjék őket.

— Akkor őket kell sajnálni.

— De mennyire! Tudod-e, mivel szerzik meg a hosszú élet jogát? Kieszelik, hogyan lehet az embereket engedelmességre szorítani, hogyan lehet mindenféle szemétből élelmiszert csinálni, kényszeríteni a nőket, hogy több gyereket szüljenek a Négyeknek. Dicsérnek, hazudnak, hogy feljebb jussanak.

— Így akarnak nehezebb munkához jutni?

— Dehogy! Nálunk minél magasabban áll egy ember, annál kevesebbet dolgozik. Azért kapaszkodnak, hogy eléljék a „kígyós” rangot, és készek ezért elárulni az egész világot.

— És maguk akkor árulják el egymást, ha a Kígyóval találkoznak? Nem félnek Janhartól?

A f őkolompos összerezzent, és körülnézett.

— Te többet tudsz, mint gondoltam… No, isten veled, földi lány, többé nem látjuk egymást!

— Kérhetek magától valami fontos dolgot? — Eviza a vezérre nézett.

— Attól függ, mit.

— Menjen el a régi Idő Templomába, keresse meg ott a vezetőnket. Fay Rodisznak hívják. Beszéljen vele ugyanolyan nyíltan és okosan, ahogy velem beszélt. Csak először keresse meg Tael mérnököt. Ő ugyan „hél”, de kevés ilyen ember akad a maguk bolygóján.

— Rendben van — nyújtotta a kezét a főkolompos.

— S mondja meg, hogy Eviza Tanét küldte.

— Eviza Tanét… Micsoda név!

A hat ember eltűnt a kertben. A kapu felől a Központi Kórház orvosainak nagy társasgépkocsin érkezett csoportja közeledett Eviza felé.

A bokrok közül előjött a főorvos, segítőtársakat hívott, és a sérültet némán a gépkocsihoz vitték.

— Ki ez? — kérdezte Eviza az egyik kórházi kollégájától.

— Híres író. Jól elbántak vele! — s elégedett mosolyra derült az arca, mint aki teljesen egyetért a „rél”-ekkel.

Eviza csodálkozva indult az orvosokkal a szűk bejárat felé.

Az épület belsejében széles lépcső vezetett fel a két sor őszloppal szegélyezett terembe. Az előcsarnokban hemzsegett a sok ember. Pillantásuk rögtön Eviza felé fordult. A vendéget felvezették, és az oldalerkélyen leültették egy ócska díványra. A többiek lent maradtak, sorfalat alkottak.

— Várnak valakit? — kérdezte Eviza egy sárga orvosi kőpenyt viselő idős embertől, aki ott ment el mellette.

— Természetesen — felelte az ridegen a Felső Gyűlés képviselői érkeznek.

Jó fél óráig várakoztak, míg végül kiderült, hogy az előkelőségek nem jönnek. A tömeg a tormansziakra jellemző nagy zsivajjal tódult fel a lépcsőn a terembe. A főorvos megkereste Evizát, és felvezette az emelvényre, ahol a főváros leghíresebb orvosai és a bolygó más vidékeiről meghívott vendégek foglaltak helyet. Eviza szabadkozott, mondván, hogy nem érdemelte ki ezt a megtiszteltetést. A terem szélén leült egy oszlop mellé. Érezte, hogy az egész közönség őt figyeli.

A szónokok szép lassan követték egymást. Sokáig beszéltek több mint nyilvánvaló dolgokról. Eviza látta, hogy a közhelyeknek ez az áradata senkit sem érdekel.

Végre az ülés vezetője bejelentette, hogy a földi orvos óhajt beszélni a Tormansz orvosai előtt.

Eviza az emelvény felé indult. A lelkes fiatalság kiáltásokkai, a székek karfáinak csapkodásával és fütyüléssel üdvözölte. Eviza meghajlással mondott köszönetét a tormansziaknak. Amikor beszélni kezdett, a teremben példátlan csend támadt.

— Vezetőik azt kívánták, hogy amikor már megismerkedtem a Jan Jah orvostudományával, elemezzem az orvosok hibáit, és számoljak be a földi eredményekről. De én nagyon keveset tudok a Jan-Jah tudományáról, főleg pedig hiányzik az az alapvető szempontom, amely minden tudomány megítéléséhez szükséges: nincs róla fogalmam, hogy az itteni tudómány milyen részt vállal az emberi boldogság megteremtésében. Ezért szerénytelenség és tiszteletlenség lenne a részemről ha tanácsadóként és kritikusként beszélnék. Csak annyit tehetek, hogy beszámolok azokról a nehézségekről, amelyeket a Földön már leküzdötték… Nálunk minden tárgy, különösen a tudomány nagy fejezeteinek tanítása azzal kezdődik, hogy áttekintik a történelmi fejlődést és a menetközben elkövetett hibákat. így küzdünk az emberek azon hajlama ellen, hogy a kellemetlent elfelejtsék, így óvjuk magunkat attól, hogy rossz utakra tévedjünk, és megismételjük a múlt kudarcait, amelyek szép számmal voltak a kommunista történelem előtti időkben. A Megosztott Világ Korában az emberiség jóval több pénzt fordított a katonai és a technikai jellegű kutatásokra, mint az orvostudományra.

A legkiválóbb elmék fizikával, kémiával, matematikával foglalkoztak. A biológia és az orvostudomány fokról fokra eltávolodott a fizikaimatematikai tudományoktól, bár alkalmazta kutatási módszereiket és eszközeiket.

A tudósok megfeledkeztek róla, hogy a természet nagy egyensúlya és a szervezet konstrukciója elképzelhetetlenül hosszú és bonyolult történelmi fejlődés eredménye. E bonyolultság nagy vonásokban való tanulmányozása is több évszázados munkát kívánt, de a földi emberiség meggondolatlanul és elhamarkodottan, nem számolva az emberek számára nélkülözhetetlen biológiai életfeltételekkel, időről időre változó utilitáris célokra használta fel a természetet. S az ember mint hálátlan és meggondolatlan fiú, elkezdte tékozolni, entrópiává átalakítani a rámaradt állótőkét: a bioszférában felhalmozódott energiát, amely mint egykor felhúzott rugó, az emberiség technikai ugrását segítette…

A teremben levők helyeslésük jeléül a tenyerükkel csapkodták a székeket. Ez a téma közelről érintette a Jan-Jah bolygót, amelyet az elődök esztelensége teljesen tönkretett.

Eviza nem volt hozzászokva a közönség ilyen reagálásához, tehetetlenül nézte a zajongó hallgatóságot, amíg az elnök csendet nem teremtett.

Azzal folytatta, hogy rövidlátásukban nagyot tévedtek azok, akik ujjongtak, amikor vegyszerek segítségével, évente létrehozott sok ezer új, lényegében csalárd gyógyszerrel sikerült a betegségek egyes tüneteit leküzdeni. A tudósok visszaverték a természet kisebb támadásait, de nem számoltak a tömeges következményekkel. A betegséget elnyomták, de nem gyógyították meg a betegeket, roppant mennyiségű allergiát idéztek elő, és elterjesztették legszörnyűbb válfaját, a rákot. Allergiák keletkeztek egyrészt az úgynevezett immuntúlterheltség következtében, amelynek az emberek a túlzsúfolt lakásokban, iskoIákban, üzletekben és szórakozóhelyeken voltak kitéve, másrészt amiatt, hogy a gyors légiközlekedéssel a bolygó egyik vidékéről a másikra állandóan áthurcolták az új bacilus— és vírustörzseket. A mértéktelen gyógyszerfogyasztás megrongálta a szervezet védőberendezéseit, mint ahogy a hatalommal való visszaélés tönkretette a társadalom védőberendezéseit — a törvényt és az erkölcsöt.

Az ősi fogalmakon alapuló gyógyítás elmaradt az élettől. Amikor a társadalom fejlődése folyamán eltűnt a vallás, a túlvilági életbe, az imádság erejébe és a csodába vetett hit, az elmaradott kapitalista rend világnézete a hitetlenség, a lét ürességének és céltalanságának reménytelen zsákutcájába jutott. Ez tömeges neurózist okozott az idősebb nemzedékben. A totális háború veszélye, ennek a veszélynek állandó emlegetése az újságokban, rádióban, televízióban, nagymértékben hozzájárult a lakosság fiatal részének pszichózisához, kiváltotta azokat az ellentmondó törekvéseket, hogy gyorsabban élvezzék az élet örömeit és fordítsanak hátat a valóságnak. Az emberek egyre jobban áhítoztak arra, hogy visszatérjenek elődeik életének örömeihez, a szertartásokba és titkokba vetett naiv hitükhöz. Az orvosok pedig a régi életritmus által kialakított kánonok szerint próbáltak gyógyítani. Az orvostudomány továbbra is olyan tapasztalatok alapján dolgozott, amelyek égészén más életkörülmények között halmozódtak fel.

Az orvosok, akiket megdöbbentett a betegségek özöne, vég nélkül operáltak, átkozva az „egyszerű esetek” unalmas rutinmunkáját, s nem sejtették, hogy a katasztrófa első hullámával kerültek szembe. Mikor pedig az emberek általános legyöngülése nyomán mind gyakrabban bukkantak fel az öröklött betegségek, csak néhány nagy elme ismerte fel ebben az Ahriman Nyilát. A nagy vívmány: a gyermekhalálozás megszüntetése — szerencsétlenséggé változott; pszichikailag fogyatékos, gyenge elméjű vagy születésüktől testi hibás emberek nagy számát eredményezte. Nyugtalanítóan gyakorivá vált a kettős-hármasikrek születése, ezáltal is romlott az általános egészségi és pszichikai színvonal. Ezen a nehéz helyzeten csak az emberek nagy erkölcsi felelősségével lehetett segíteni, a tudománynak pedig be kellett hatolnia a genetika legmélyére.

Eviza felsorolt még néhány alattomos csapdát, amelyeket a természet állított az emberiség haladásának útjába. Ennek az útnak a célja az volt, hogy visszatérjenek az ősi egészséghez, de ne függjenek többé a könyörtelen természettől.

— S nekünk sikerült! — kiáltott fel Eviza. — Valamennyien egészségesek, erősek, szívósak vagyunk születésünktől fogva. De megértettük, hogy csodálatos emberi testünk többre érdemes, mint a karosszékekben való üldögélés és a gombok nyomogatása. Kezünk — a legtökéletesebb szerszám, amelyet a természet vagy az ember valaha is megalkotott — munkát kér, igazi kielégülést akar kapni. De ez még nem minden. Mi éppúgy harcolunk elménk életéért, mint a test életéért. Mindebből láthatjuk, mekkora erőfeszítéseket tettünk ebben az egyenlőtlen küzdelemben. Azért egyenlőtlen a küzdelem, mert a természet ereje máig sincs kimerítve, és az ember mindmáig lankadatlanul harcol értelmi és fizikai egészségéért, felkészült a természet elemi erőinek minden támadására!

Eviza beszédét nagy ovációval fogadták. A szigorú komolyság eltűnt a lány arcáról; életörömtől duzzadó, kissé kacér nővé változott.

Visszatért a helyére, és figyelte az előadókat, akik okos dőlgokat mondtak a Tormansz tudományos színvonalán, új felfedezéseket közöltek, de az érdekes gondolatok elvesztek a fölösleges frázisok tömegében. A gondolat űzött vadként bújkált az aforizmák, kitérők, skolasztikus bizonyítékok szóhalmazai között.

Egyre fárasztóbb lett valami gondolatot kihalászni a teljengős beszédekből. Eviza örömmel fogadta a szünetet. Felállt, félre akart vonulni, hogy sétálgasson, pihenjen, de az izgatott tormansziak zajongva körülsereglették.

Eviza pillantása a főorvosát kereste. A főorvos odament.

— Bevigyem az étterembe egy kis frissítőre? Engedjenek utat, kollégák, vendégünk éhes és fáradt!

Eviza nem kívánt enni, különösen ismeretlen étteremben. A felszolgálónő érthetetlen rosszindulata elvette az étvágyát. A Tormanszon az emberek bármilyen függő viszonyt megalázónák éreztek. Akitől kértek valamit, az grimaszt vágott, megjegyzéseket tett, mielőtt teljesítette volna a kötelességét.

Eviza elgondolkozva ment a főorvos mellett a fasorban az étterem és a szálloda alacsony épülete felé.

— Bizonyára csodálkozik, hogy miért bújtam a bokor mögé, miért nem siettem az író segítségére — szólalt meg a főorvos.

— Nem — felelte Eviza közönyösen.

— Megsérülhetett volna a kezem, és ennek sok ember látná kárát, mert nem tudnám operálni őket.

A fák közül váratlanul sok ember bukkant fel, kiáltozva rohant feléjük. A főorvos elszürkült arcát eltorzította a félelem. Eviza nyugodt maradt, megismerte a konferencián résztvevő fiatal orvosokat. Azok elsodorták a főorvost, és szoros gyűrűbe fogták a Földről jött vendéget. Evizának eszébe jutott, hogy fővárosi tartózkodásának első napjaiban mennyire meglepődött azon, hogy tömeg vett körül egy szép, furcsán öltözött nőt. Később megtudta, hogy az illető híres színésznő. Néhány vörös ruhás férfi durván visszalökdöste a tolakodó embereket. Ha egy népszerű ember nyilvános helyen megjelent, mindjárt megrohanta száz meg száz fiatal, valami emléket kért tőle.

Most ő maga került a kíváncsiak gyűrűjébe. Egy mosolygós, elég csinos tormanszi lány állt Eviza elé.

— Ne vegye zokon, hogy feltartóztatjuk. Láttuk, hogy el akar menni. Aligha találkozunk még egyszer! Rendkívül fontos dolgokat szeretnénk kérdezni…

— Szívesen felelek, ha ugyan tudok. Mert az én tudásom nagyon szűkös. Mi érdekli önöket?

— A szex! Mondja el, a Földön hogy oldják meg ezt a kérdést, amely annyi baj oka, korbács a hatalom kezében, a légnagyobb boldogság hamis illúziója. Beszéljen róla, vagy légalábbis válaszoljon a kérdésekre, amelyeket nem tehettünk fel a konferencián!

Eviza észrevett egy kis tisztást, amelyet magas és sűrű fák határoltak és árnyékoltak. Azt ajánlotta, telepedjenek le ott. A fiivet tarka pettyekként szórták be az árnyékba telepedett emberek ruhái. Eviza leült eléjük egy kis buckára, lábát maga alá húzta, és mosolygott magán, hogy megint prédikátor lesz belőle.

A Földön egy költő azt írta, hogy az embereket űzi az éhség és a szerelem ostora. Az ember a Földön és Önöknél a Jan-Jahon azért harcolt, hogy kiküszöbölje az életből ezt a kétágú ostort. Először az éhséget, aminek tömeges elhízás lett az eredménye. Azután a szerelem ostorát, amiből a szexuális élet üressége és közönye lett. A Jan-Jahon hol tagadják a szex erejét és jelentőségét, hol meg eltúlozzák, túlságosan nagy jelentőséget tulajdonítanak neki az életben. A két véglet között hányódva nem sikerül kialakítani a szexuális nevelést.

— Miért, önöknél van ilyen nevelés? — hangzott a következő kérdés.

— Van, és igen fontosnak tartjuk. Meg kell tanulnunk uralkodni a saját testünkön úgy, hogy ne fojtsuk el vágyainkat, de ne is engedjük szabadjára őket.

— Hát lehet szabályozni a szerelmet és a szenvedélyt? Mi lesz akkor a szerelemmel?

— Az ember felemelkedett az igazi szerelemig, de itt önöknél még mindig azt hiszik, hogy a szerelem csupán szenvedély, a szenvedély pedig csak nemi egyesülés. Kell-e mondanom, hogy az igazi szerelem gazdagabb, szebb, tartósabb? A tökéletes összhang, a törekvések, az ízlés, az ábrándok összhangja, amit szerelemnek lehet nevezni, nálunk a Földön sem található meg könnyen és egyszerűen. Számunkra a szerelem szent szó, nagyon átfogó és sokrétű érzést jelöl. De maga a szó szoros értelmében vett fizikai, nemi szerelem sem egyoldalú. Ez több, mint gyönyör, ez a szeretett ember szolgálata és ezzel együtt a szépség és a társadalom szolgálata is.

— S önök erotikára tanítják a lányokat és a fiúkat? Hallatlan! — kiáltott fel az idegsebész.

— A Földön ez évezredekkel ezelőtt megkezdődött. Az ókori Görögország, Fönícia, India templomi erotikájával, amelyet vallási szolgálattá emeltek. A devádászik, a templomi táncosnők intenzíven tanulmányozták és gyakorolták a szerelmet, hogy teljesen kimerítsék a szexuális vágyakat, és más gondolatok felé tereljék az ember figyelmét. Ilyenek a tantrikák szertartásai is.

— Tehát a Földön mindig megvolt a szenvedély és a nő kultusza? — kérdezte egy idősebb nő. — Nálunk mindjárt szabadosságról kezdenek beszélni…

— Egyáltalán nem! Az ősi társadalmakban a nőt szinte igásállatnak tekintették. Voltak úgynevezett „szent” szertartások, ahol speciális műtéteket végeztek, hogy a nőt megfosszák a nemi gyönyörtől.

— Miért? — kiáltottak fel ijedten a tormansziak.

— Hogy semmit ne követeljen, csak engedelmesen teljesítse a kötelességét mint szolgáló és gyermeket szülő gép.

— Nagy Kígyó! Mennyi akadályon vezet ez az út az igazi, szép szerelemhez! — gondolkozott fennhangon egy fiatal tormanszi lány, aki keresztbe tett lábbal az első sorban ült.

— Mindent el lehet érni, ha a nemi kérdést okosan és komolyán fogjuk fel. Mindkét nemnek egyaránt komolyan kell vennie az élet szexuális oldalát…

Fölényes hümmögés hallatszott. Egy magas orvos, mellén valami csillogó brossal, felállt, végigment a sorok előtt, és szemtelenül méregette Evizát.

— Mást vártam a Föld küldöttétől. Ezek olyan régi dolgok, mint a Fehér Csillagok. Mondja, önöknél a párok előbb, hogy úgy mondjam, kipróbálják egymást?

— Természetesen! Hogy sokáig szeressék egymást.

— Nálunk ez lehetetlen! A földlakókban nincs meg a szerelem legerősebb érzése — a féltékenység? Hogy azt mondhassuk az egész világnak: ez az én asszonyom!

— Ilyen féltékenység nincs. Ez még az ősi nemi kiválasztás maradványa — versengés a nőstényért, a hímért. Később, a patriarchátus kialakulásával a féltékenység a tulajdonosi ősztön talaján virágzott ki, átmenetileg megszűnt az antik világ erotikailag rendezett életében, majd új életre támadt a feudalizmusban. A mi erős, nyugodt nőink és férfiaink nem féltékenyek.

Vitapartnere mint férfi mérte végig Evizát.

— Valószínűleg csak azért, mert maguk, földlakók olyan hűvösek, hogy bámulatosan szép külsejük inkább taszít, mint vonz.

A férfiak egy része helyeslőén tapsolt. Eviza nagyot nevetett.

— Idejövet meghallottam néhány itt jelenlevő férfi beszélgetését. Egészen másként értékeltek. S most is érzem, hogy bámulják a lábamat. — Eviza megsimogatta a rövid ruha alól kilátszó csupasz, kerek térdét. — Mindvégig éreztem a felém sugárzó vágyakozást. Tehát a hűvösség nem zárja ki a vonzerőt.

Az orvosnők tapssal jutalmazták Evizát.

— Mi valóban hűvösek vagyunk, amíg át nem engedjük magunkat az erotikának, de akkor…

Eviza lassan felállt, kiegyenesedett. S a tormansziak tanúi lehettek a csillaghajós lány átalakulásának: Eviza ajka kinyílt, mintha énekelni készülne, „tigris”-szeme szinte fekete lett. Szép keble még jobban kidomborodott, karcsú nyaka szinte megnyúlt, az izgalom pírja átütött napbarnított bőrén. Nem volt többé megfontolt és barátságos tudós, csupán asszony, nemének jellegzetes képviselője, kihívóan szép és csábító, egy cseppet fölényes…

Átváltozása olyan lenyűgöző volt, hogy hallgatói szájtátva bámulták.

— Kígyó, igazi kígyói — sugdosták az ámuló tormanszi nők. Eviza, kihasználva a megdöbbenést, elsietett a tisztásról.

Csedi halkan dúdolva, lassan ment az utcán. Nagy térre szeretett volna kijutni, régóta hiányzott neki a tágasság. A szűk kalitka-szobácskák, amelyekben most állandóan élt, elviselhetetlenül nyomasztották. Néha elindult kószáim, gyorsan áthaladt a kisebb-nagyobb, szánalmas tereken, parkba igyekezett. Most már gyakrabban járt egyedül. Megtörtént, hogy „liIák” vagy „szem”-jelvényesek feltartóztatták, de az igazolvány mindenkor kisegítette. Caszor felhívta a figyelmét a kék vonallal aláhúzott jelekre, amelyek azt jelentették, hogy „különös figyelem tanúsítandó”. Caszor megmagyarázta, hogy ez határozott utasítás minden tormanszinak, bárhol dolgozzék — étkezdében, boltban, fodrász-szalonban vagy a közlekedésben —, hogy a lehető leggyorsabban és legjobban szolgálja ki Csedit. Amíg Caszorral járt, nem használta az igazolványt, és a gyakorlatban győződött meg róla, milyen nehéz egy közönséges fővárosi lakosnak bármit is elintézni. Bezzeg amikor előkerült az igazolvány, a goromba emberek rögtön alázatosan hajlongtak, bár az is igaz, hogy mielőbb szabadulni igyekeztek a veszélyes látogatótól. Ezek a félelemszülte átváltozások anynyira zavarták Csedit, hogy az igazolványt csak a „lilák” elleni védekezésül használta.

Már napok óta nem tudott az SDF útján kapcsolatot teremteni Evizával és Virrel. Rodisszal sem találkozott. Vir Norin tudósok közt élt. Csedi elhatározta, hogy csak végszükség esetén keresi fel. Számított Eviza mielőbbi visszatérésére, és nem értette, mi tarthatja vissza már több mint egy napja. Csedi gyalog indult el a barátnőjéhez, nem riadt vissza a nagy távolságtól.

Egyik kilométert a másik után tette meg, ügyet sem vetve az egyhangú házakra, inkább a szobrokat és az emlékműveket kereste, amelyek minden bolygón a nép vágyait, a múlt emlékeit tükrözik. A Földön nagyon szerették és mindig nyílt téren állították fel a szobrokat.

A Bölcsesség Központja városában a tereken és a parkokbán obeliszkek vagy kígyók álltak. Itt-ott bálványszerű szobrókát látott, amelyek a Jan-Jah történelem különböző korszakainak nagy vezetőit ábrázolták. Ezek zord, vasakaratot tűkröző arcukkal és testtartásukkal úgy hasonlítottak egymásra, mint az ikrek. Teljesen hiányoztak az olyan szobrok, amelyek csupán az ember, az eszmék szépségét, a nagy vívmányok magasztosságát ábrázolták.

Csedi befordult egy szűk mellékutcába, egyforma vörös házak közé, amelyeket régi fekete kerámiaminták díszítettek, mintha nagy kátránycseppek csorognának le a sima falon. Itt „rél”-ek laktak, itt volt Eviza szállása is a fővárosban.

A házigazda, egy idős bakteriológus, állandóan távol volt, az Egészségügyi Járőröknél teljesített szolgálatot. A háziaszszony behívta Csedit a szobába. Középkorú, kisírt arcú asszony volt. Csedi megtudta, hogy Eviza már négy napja nem jött haza. Az asszony izgatottan kérdezte:

— Mit gondol, eljön még ide a barátnője? Mert hát a holmija itt maradt!

— Persze, hogy eljön. De önnel mi történt?

— Nagy baj! Szükségem volna a barátnőjére. Csak ő tudna enyhíteni a bajomon.

— Én nem tudnék segítem?

— Az a bajom, hogy… — zokogott fel a nő, s könnyei legördültek az arcán.

Csedi a nő fejére tette a kezét.

— Az a bajom — emelte fel az asszony a könyvet —, hogy egy sort sem tudok elolvasni. Nem látok. Mit tegyek? Másolássál kerestem valami keveset. És most? Most mihez kezdjek? Miből éljek?

— Mindenekelőtt nyugodjék meg. A férjének és gyerekeinek szükségük van önre.

— Szörnyű ilyen tehetetlennek lenni. A könyvekben leltem egyetlen örömömet. Rám senkinek sincs szüksége, belőlem senkinek sincs haszna, nekem a könyv a mindenem! — S újra patakzottak a könnyei. — Nem látok! A mi orvosaink pedig nem tudnak segítem.

A tehetetlenség és reménytelenség könnyeitől Csedinek elszorult a szíve. Nem bírt küzdeni az új érzés, a szánalom ellen, amely egyre jobban elhatalmasodott rajta. Meg kell kérnie Evizát, hogy valamilyen hagy hatású gyógyszerrel segítsen az asszonyon. Csedi leült a síró asszony mellé, megnyugtatta, s csak aztán ment haza.

Besötétedett. A főváros gyéren világított utcáin ritkán tűnt fel egy-egy ember, felvillanva a lámpák fényében, majd ismét belemerülve a sötétségbe. Az alacsonyan álló hold halvány, szürke fénye áttetsző, alig látható árnyékokat vetett. Alighanem Csedi volt az egyetlen nő a néptelen utcákon ebben a kerületben. Nem félt.

Csedi nem sietett visszatérni szobácskájába, eszébe jutottak a Föld ezüstös, holdvilágos éjszakái, mikor az emberek mintegy feloldódnak az éjszakai természetben, álmodoznak, szeretnek vagy barátaikkal sétálgatnak. Itt a sötétség leszálltával az emberek ijedten rohantak haza. A tormansziak tehetetlensége az Ahriman Nyilával szemben már odáig fajult, hogy valódi tragédia lett belőle.

Csedi egy óra hosszat ment, míg elérte a Bölcsesség Központja jól kivilágított belvárosát. Az esti szórakozások rengeteg embert vonzottak ide, főleg „rél”-eket, akik a biztonság kedvéért többedmagukkal jöttek. A „hél”-ek kerülték azokat a helyeket, amelyeket a „rél”-ek látogattak.

Csedi szintén igyekezett elkerülni a „rél”-társaságokat, hogy ne kelljen a fárasztó pszichológiai ráhatáshoz folyamodnia és még inkább, hogy ne kelljen igénybe vennie az oligarchia igazolványát. Ezúttal is, amikor megpillantott egy csoport szembejövő férfit, akik valamilyen dalt ordítoztak, átment az utca túloldalára, és megállt egy kőkapu alatt. Mindenfelől kiabálás és a Jan-Jah lakókra oly jellemző harsogó nevetés hallatszott. Két fiatalember lépett hozzá, és megpróbált szóba elegyedni vele. Vörös-lila fény öntötte el a lépcsőházat, ferde vízesésként zuhogva le az Esti Szórakozások Palotájának homlokzatárói. A palotát két sor négyszögletes kék-arany oszlop vette körül. A suhancok hirtelen eltűntek, mintha a szél fújta volna el őket: három „rél mintasportoló” közeledett. Odajöttek, jól megnézték Csedit, és néhány szót váltottak egymással. Egy durva kéz hátulról hirtelen megragadta és megfordította Csedit. A veszélyérzet azt sugallta a lánynak, hogy hajoljon félre. Nehéz fémtárggyal nagy ütés érte a fején, felszakította a bőrt a tarkóján, összetörte jobb vállízületét, a kulcscsontot és a lapocka egy részét. Csedi esés közben ösztönösen a bal oldaIára fordult. A földre zuhanva mintha ezernyi izzó kés fúródott volna a vállába, a karjába és a nyakába. Csedi minden erejét összeszedve felemelte a fejét, megpróbált feltérdeim. Ismerős arc bukkant fel előtte. Sotsek nézett rá rémülten, dühősen és diadalmasan.

— Maga? — suttogta Csedi végtelen csodálkozással. — Miért tette?

A tormanszi férfi nem látott áldozata arcán félelmet vagy haragot. Csak csodálkozást és szánalmat! Igen, szánalmat. Ettől megmozdult valami a fiú sötét lelkében.

— Mit vársz? Üsd még! — kiáltotta egyik barátja.

— Félre! — förmedt rá Sotsek.

Mindenki elszelelt. A támadás szemtanúi már korábban szétfutottak, a lépcsőház kiürült.

Csedi lassan oldalt fordult, és Sotsek lábánál elterült a köveken. A Föld lányának tehetetlen összeroppanásában annyi tiszta és végtelenül távoli szépség vált semmivé, hogy Sotsek hirtelen elviselhetetlen bánatot és lelkiismeret-furdalást érzett.

Fogcsikorgatva előkapott egy hosszú, háromélű tűt, a mellébe döfte, lerogyott Csedi mellé. A lány semmit sem látott, sem Sotsek öngyilkosságát, sem azt, hogy két „lila” odafut, kikutatják, s mikor megtalálják nála az igazolványt, ijedten odahívnak egy „szem”jelvényes embert.

A Központi Kórházba, azonnal! — rendelkezett a „szem”.

Загрузка...