A küszöbön

Bikov nagyot sóhajtott, félrelökte a takarót, s felült.

Képtelen volt alvást erőszakolni magára. Dauge dolgozószobájában sötét volt, csupán a padlóra csúszott lepedők derengtek fehéren. A széles ablakon haloványan szűrődtek be a főváros éjszakai fényei.

Bikov az asztalon heverő órája után nyúlt. Karórája kicsúszott a kezéből, s a szőnyegre hullott. Lemászott a heverőről, s keresni kezdte, kezével végigtapogatta a szőnyeget és a sima padlót. Nem találta az órát. Ekkor szitkozódva kiegyenesedett s nekilátott, hogy megigazítsa a lepedőt. Immár harmadszor tette ezt azután, hogy Dauge jó éjszakát kívánva távozott a hálószobába, hogy még megírjon néhány levelet. Bikov lefeküdt, de nem sikerült elaludnia.

Forgolódott, szuszogott, igyekezett kényelmesebben elhelyezkedni, százig számolt. De nem jött álom a szemére.

Túl sok volt ez a nap — gondolta, miközben ismét felült. — Túl sok élményben volt részem, túl sokat töprengtem rajtuk. Túl sokat magyarázott Dauge is, de még több dolog maradt megmagyarázatlan. Jó lenne most elszívni egy cigarettát, de az már tilos! Le kell sürgősen szokni róla. Dohányzásról, ivásról, mindenről. Johanics, miután különösebb lelkesedés nélkül végighallgatta Bikov bejelentését arról, hogy”…

barátocskám, itt, ebben a bőröndben vár sorsára egy üveg nagyszerű örmény konyak”, feltette a szakértő kérdést: “Hány éves?” “Ez kérdés? Húsz!” — méltatlankodott ünnepélyesen Bikov. “Hát, akkor inkább hajítsd csak ki — ajánlotta neki gyöngéden Dauge. — Bedobhatod ugyan nyomban a szemétleöntőbe, de inkább add oda holnap valakinek. És ne feledd, hogy az űrhajóban a dohányzás is tilos. Ez nálunk a rend. A Földön legfeljebb bor, persze minimális mennyiségben, az úton azonban egy csöpp sem!

Ilyen az élet, űrrepülőbarátom.

— Igazi kolostor — jegyezte meg leverten Bikov, s igyekezett kényelmesebben elhelyezkedni a takaró alatt. — Aludni kell. Megpróbálom még egyszer.

Lehunyta szemét, s tüstént maga előtt látta a hatalmas, üres előteret, ahol a tanácskozás után Daugéra várt.

Bogdan Szpicin és Krutyikov lépdelt el mellette, s megálltak a könyveskioszknál. Amennyire érteni lehetett, egy új könyvről beszélgettek. Pontosabban Szpicin csak hallgatott, teli szájjal mosolygott, Krutyikov pedig magas tenor hangján locsogott. s folyvást szívélyes és jószándékú pillantásokat vetett az újonc felé. Bikov érezte, hogy őt is szeretnék bevonni a társalgásba, de ekkor azonban megjelent Dauge és Jurkovszkij. Dauge beharapott ajkakkal, határozottan lépdelt, Jurkovszkij arca görcsösen eltorzult.

Kezében összegyűrt újságot tartott.

— Dangée meghalt — közölte Jurkovszkij. mikor egészen közel lépett hozzájuk.

Bikov látta, hogy a fekete hajú Szpicin arcáról lehervadt a mosoly.

— A rohadt életbe! — káromkodta el magát.

Krutyikov egész testében előrehajolt, s ajka megremegett.

— Istenem… Paul?

— A Jupiter felett! — nyögte ki őrjöngve Jurkovszkij. — Megakadt az egzoszférában, elveszítette a sebességét, s nem akart visszatérni…

Átnyújtotta az újságot. Bikov fekete keretes arcképet pillantott meg — sovány fiatalembert, bánatos szemmel.

— A Jupiter… Megint az átkozott Jup! — Jurkovszkij összeszorította az öklét. — Rosszabb a Vénusznál, a világon a leggonoszabb… Nos, ide kellene nekem… bizony… — Hirtelen sarkon fordult, s a rugalmas, tompa, fehér színű padlón nagy léptekkel távozott.

— Paul Dangée. Paul… — ismételte Krutyikov, s keserűen csóválta fejét.

— Én pedig nem válaszoltam legutóbbi levelére — nyögte ki nagy nehezen Dauge.

Mindnyájan hallgattak, csupán a könyv fedele ropogott Mihail Antonovics Krutyikov párnás, szőrös ujjai között…

…Bikov kinyitotta a szemét, s a hátára fordult. Ez az eset beárnyékolta az egész estét. Végül is nem jött össze egy jóízű beszélgetés Johaniccsal sem. “Ezek a csillagűrhajósok pokolian bátor fickók — gondolta a mérnök. — S csodálatosan állhatatosak. Igazi Férfiak! Hányan odavesztek a Vénuszon!” Nehézkes reaktív űrhajóikon, korlátozott mennyiségű hajtóanyaggal indultak rohamra. Nem hajtotta őket senki, visszatartották, eltiltották őket az űrrepüléstől…

ha egyáltalán visszatértek.

Most a Hiusz indul rohamra.

A Hiusz fotonrakéta… Mint atomfizikus-mérnök, Bikov is ismerte a fotonrakéta hajtóművének elvét, hiszen érdeklődéssel követett minden újat, ami e kérdésben a sajtóban megjelent. A fotonrakéta hajtóműve az üzemanyagot elektromágneses kisugárzás kvantumjaivá változtatja, s így hozza létre a rakétahajtóművek számára a maximális tolóerőt, mely a fénysebességgel egyenlő. A fotonrakéta hajtóművének energiaforrása lehet termonukleáris folyamat (az üzemanyag részleges kisugárzássá válása) vagy az antianyag annihilizációs folyamata (az üzemanyag teljes kisugárzássá válása). A fotonrakéta fölénye a folyékony üzemanyagú atomrakétával szemben vitathatatlanul óriási. Először: az üzemanyag viszonylagosan kis súlyú, másodszor: így megnő a hasznos terhelés, harmadszor: a folyékony üzemanyag-meghajtású rakétával szemben manőverező képessége egészen fantasztikus, negyedszer…

Ezt mondja az elmélet. Bikov azonban azt is tudta, hogy egészen a legutóbbi ideig a fotonrakéta-hajtómű gyakorlati megvalósítása kudarcot vallott. Az ötlet egyik alapvető problémája — a sugárzás visszaverése a gyakorlatban megvalósíthatatlannak bizonyult. A fotonhajtás létrehozásához egy másodperc alatt négyzetcentiméterenként néhány millió kilokalória nagyságrendű kisugárzást kellene juttatni a visszaverő felületre, és ezt s a vele járó legalább néhány ezer fokos hőmérsékletet semmiféle anyag nem viselte el még rövid időre sem. A pilóta nélküli modellek porrá égtek, miközben üzemanyaguk századrészét sem használták el. És mégis, a Hiusz fotonrakétát felépítették.

“Megteremtették az ideális tükröt — mondta Dauge —, az abszolút visszaverő felületet. Azt a közeget, mely a kisugárzott energia bármely intenzitású fajtáját, a száz-százötven millió elektronvolt nagyságrendű elemi részecskék minden változatát visszaveri. A neutrínó kivételével, azt hiszem. Mesés közeg. Az elméletét egy novoszibirszki intézet dolgozta ki. Igaz, hogy eszükbe sem jutott a fotonrakéta. Az atomerőmű nukleáris kisugárzásával szembeni ideális védelem izgatta őket.

Krajuhin azonban tüstént rájött, miről van szó. — Dauge elnevette magát. — Krajuhin a fotonrakéta fanatikus híve.

Neki tulajdonítják a híres aforizmát: “A fotonrakéta egyenlő a világmindenség meghódításával.” Krajuhin egy szempillantás alatt belekapaszkodott az — abszolút visszatükröző- felületbe, erre állíttatta át a bizottság laboratóriumainak kétharmadát, és íme, a Hiusz!”

Az “abszolút visszatükröző” felület létrehozása volt első reális eredménye egy új, szinte fantasztikus tudománynak, a mezoatomikus kémiának, a mesterséges atomok vegytanának, melyek elektronburkát mezonok helyettesítik.

Ez annyira érdekelte Bikovot, hogy egy időre mindenről elfeledkezett — a szerencsétlen Paul Dangée-ről, a Vénuszról, sőt még az expedícióról is. Sajnos az “abszolút visszatükröző” anyagról Dauge igen keveset tudott mesélni.

Mesélt viszont a Hiuszról.

A Hiusz kombinált csillagűrhajó: öt közönséges, impulzív atomhajtómű hordozza az “abszolút visszatükröző”

parabolikus tükrét. A tükör fókuszába meghatározott gyakorisággal hidrogén-tritién plazmát fecskendeznek be.

Az atomrakéták kettős célt szolgálnak: először is, lehetővé teszik, hogy a Hiusz a Földről startoljon és ott leszálljon. A fotonreaktor erre alkalmatlan, úgy megfertőzné az atmoszférát, mint tucatnyi hidrogénbomba egyidejű felrobbantása. Másodszor, a rakéták reaktorai nagy erejű elektromágneseket táplálnak, melyek mezőjében a plazma lefékeződik, és a termonukleáris szintézis szabályozhatóvá válik.

Nagyon egyszerű és szellemes megoldás: öt rakéta és egy tükör. Mellesleg az ötlábú, torz teknősbékáról, amit Bikov Krajuhin dolgozószobájában látott, kiderült, hogy a Hiusz modellje. A Hiusz, az igazat megvallva, nem büszkélkedhet elegáns vonalakkal…

A mérnök összegörnyedve ismét felült, s meztelen hátát a hűvös falnak vetette.

“Mi a Hiusz-2 fotonrakétán startolunk. A Hiusz-1 két évvel ezelőtt próbarepülés közben elégett — jegyezte meg kelletlenül Dauge. — Senki sem tudja, miért. Nincs kitől kérdezni. Az egyetlen ember, aki erről valamit mondhatott volna, az Asot Petroszjan volt, áldott legyen emléke!

Nukleáris porrá foszlott a titánötvözettel együtt, melyből az első Hiusz testét megalkották. Gyors és dicső halál volt.

“Közülünk bizonyára senki sem fél a haláltól — gondolta Bikov. — Csupán nem kívánjuk. Kinek a szavai is ezek? — Ismét lemászott a díványról. — Elaludnia nem sikerült, ez világos. — Abszolút tükör, Dangée, Hiusz, Petroszjan…

Próbáljuk meg a végső módszert!”

Kilépett az erkélyre, s teljesen gépiesen kitapogatta zakója zsebében a cigarettáscsomagot.

“Ha végképp nem tudsz elaludni, akkor alaposan át kell fáznod.” Bikov rákönyökölt az erkély korlátjára. Csend volt. A hatalmas város mélyen aludt a júliusi éjszaka áttetsző félhomályában; messze a látóhatár mögött rózsaszín fénycsík rebegett, északon, vakító fehér nyílként meredett az égnek a Szovjetek Palotája.

“Legalább két óra van — gondolta Bikov. — De hol az órám…? Meglepően meleg van. Finom, meleg szellő… Pedig a Hiusz szibériai tájszólásban annyit jelent, hogy téli szél, förgeteg. A fotonrakéta tervét szibériai mérnökök dolgozták ki, ők ajánlották ezt a szót mint kódjelzést. Később a név felkerült a rakétára is.”

Különös, szokatlan nevek. Hiusz a szibériai fagy tiszteletére, az Urán Golkonda, ha jól emlékszik az ősi város emlékére, ahol egykor Salamon király a gyémántjait őrizte… S itt van még a Tahmaszib-rejtély.

Tahmaszib Mehti, a kiváló azerbajdzsán geológus volt az első ember, aki megfordult a Golkondán. Jermakov, Tahmaszib és még két geológus egy különlegesen felszerelt sportrakétán szerencsésen leszálltak a Vénuszon. Óriási siker, volt ez és kivételes szerencse.

Mindenki így vélekedik, még maga Jermakov is.

A Golkonda határától úgy húsz kilométerre érték el a felszínt.

Tahmaszib Jermakovot a rakétánál hagyta, ő maga pedig geológusaival felderítő útra indult. Hogy mi történt ott, azt senki sem tudja. Tahmaszib négy nap múlva a szomjúságtól félholtan, egyedül tért vissza a rakétához, borzasztóan meggyötörve, sugárzás okozta fekélyek kínozták. Urán, radioaktív és transzurán elemek nagyszerű mintáit hozta magával (“Alekszej, fantasztikus ércek, hihetetlenül gazdagok!”), s szürkésrózsaszín radioaktív port a konténerben. Alig volt magánál. Megmutatta Jermakovnak a konténert, s hosszasan és hevesen magyarázott valamit azerbajdzsánul.

Jermakov nem értett azerbajdzsánul, s könyörgött, hogy beszéljen oroszul, mivel világos volt, hogy valami fontos dologról van szó. Tahmaszib azonban oroszul csak ennyit mondott: “Óvakodj a vörös körtől!

Menekülj a vörös kör elől!” S a haláláig egy szót sem szólt többet. A startkor halt meg, s Jermakov fél hónapot töltött holttestével együtt a rakétában.

A “vörös kör” — ez voltaképp a Tahmaszib-rejtély, a három geológus pusztulásának, a Golkondának a titka. Lehet persze, hogy nincs semmiféle rejtély. Lehet, hogy azoknak van igaza, akik szerint Tahmaszib agya sugárbetegségtől vagy társai halálának látványától borult el. A szürkésrózsaszín por a konténerben bonyolult szerves szilíciumvegyület volt — olyan, amelyet a Földön különben már régen ismernek.

Miért cipelte a hátán Tahmaszib ezt a konténert — érthetetlen… S érthetetlen, hogy mi köze ehhez a “vörös körnek”.

Dauge hadarva mesélte el ezt, s fintorgott, mint akinek a gyomra ég.

Nem hitt a Tahmaszib-rejtélyben. Viszont kész volt órákig is mesélni a Golkonda mesés gazdagságáról. Csak valahogy eljussanak, odaérjenek, akár kúszva is…

Bikov oldalvást ült a korláton, hogy ne zavarja, s maga mellé helyezte a cigarettacsomagot. Fenn a magasban halk prüszköléssel húzott el egy apró helikopter. Bikov tekintetével követte jelzőfényeit — vörösek és sárgák voltak Eszébe jutott beszélgetése Daugé-val.

Tahmaszib társaival gyalog ment a Golkondához. A mi expedíciónk viszont terepjárót visz magával. Dauge azt mondja, hogy remek jármű. Johanics szóhasználatában minden remek: a Hiusz remek, a terepjáró remek, Jurkovszkij remek fickó. Csupán a parancsnokról nyilatkozott tartózkodóan. Kiderült, hogy Jermakov Krajuhin fogadott fia. A világ egyik legjobb űrhajósa, mégis fura ember. Igaz, úgy tűnik, rettenetesen nehéz élete volt.

Dauge rendkívül bizonytalanul nyilatkozott róla.

“Szinte alig ismerem… Azt mondják… mondják, hogy nagyon bátor, nagy tudású és roppant kemény ember… Azt mondják, hogy sohasem nevet…”, Jermakov felesége volt az első ember, aki leszállt a Vénusz természetes holdján.

Ott aztán valami szerencsétlenség történt. Senki nem tud erről semmi biztosat — összetűzésre került sor az űrhajó legénysége között. Azóta nem visznek magukkal nőket távoli, bolygóközi űrrepülésekre, Jermakov pedig egész életét a Vénusz meghódításának szentelte. Kiderült, hogy négy alkalommal próbált leszállni a bolygó felszínére, s mind a négy alkalommal sikertelenül. Ötödször Tahmaszib Mentivel repült. Most a Hiuszon hatodszor megy a Vénuszra.

Bikov kezét háta mögött összefogva végiglépdelt az erkélyen. Nem, sehogy sem tud lehűlni! Túlságosan meleg van, fullasztóan meleg. Talán mégis gyújtson rá? Bikov érezte, ahogy nő benne a meggyőződés, az álmatlansággal szemben a legjobb és legradikálisabb gyógyszer a cigaretta. Megtapogatta a csomagot.

A csábítás leküzdésének legjobb módszere, ha engedsz a csábításnak.

Elnevette magát. Az ördögbe! Jó kis rend! A csomag lerepült a tizenegyedik emeletről. Bikov a korláton áthajolva belebámult a sötét mélységbe. Hirtelen autólámpa vakító fénye villant, zajtalanul végigsuhant az aszfalton, majd eltűnt.

“Kár volt szemetelnem — gondolta Bikov. — Lám csak, tele vagyok gyöngeséggel és bűnnel! Aludni kell…” Bement a szobába, s tapogatózva eljutott a díványig. Valami megcsörrent a talpa alatt. “Szegény órám” — gondolta, s megpróbált legalább egy kicsit kiigazodni a sötétben.

Mélyet sóhajtott, s leereszkedett az engedetlen dívány puha ülésére. — Nem, nem, sivatagi szakértő barátom. Te ma nem alszol el semmiképp! Miért gyűlölt meg ennyire a szépfiú Jurkovszkij? Most aztán rajtad ragad a gúnynév — sivatagi szakértő. S milyen képet vágott Jurkovszkij, amikor Paul Dangée-ről beszélt. Igen, az ilyent nem kínozza álmatlanság indulás előtt — “Nem félünk a haláltól, csupán nem kívánjuk…” Így lenne, mérnök barátom? S félév múlva egyszer csak valaki itt, az előtérben közli az újságot: “Hallották, elvtársak? A Hiusz elpusztult. Jermakov meghalt, Jurkovszkij meg ez a… hogy is hivják… ez a sivatagi szakértő…” Ostobaságot beszélsz, Alekszej! Az álmatlanságtól és a semmittevéstől van. Csak jönne el minél előbb a reggel, fel a repülőre s ki a hetes számú űrrepülőtérre, s a sarkvidéki rakétareptérre, ahol az expedíció a startra fog készülni, s várják a Hiuszt, mely most próbaúton van. Ma nyolckor kell kelni, én pedig, hogy az ördög vinné, képtelen vagyok elaludni… Dauge persze már alszik…

Bikov ekkor észrevette, hogy a hálószoba ajtaja kis résre nyitva van, s gyönge fénysugár vetődik ki rajta a falra.

Felállt, lábujjhegyen az ajtóhoz lépett, s belesett a résen.

A megvetett ágy mellett, az íróasztalnál fejét kezébe fogva ült Dauge.

Az asztal majdnem üres volt, a padlón óriási hátizsák terpeszkedett. A hátizsákon egy kopott nyelű geológuskalapács hevert. Bikov köhintett.

— Gyere be — invitálta Dauge, de nem fordult meg.

— E-e… — nyögte elnyújtottan, alapos zavarban Bikov. — Tudod, elfelejtettem tőled megkérdezni…

Dauge megfordult.

— Gyere, gyere be… Ülj le. No, mit felejtettél el megkérdezni?

— E-e… Hát tudod… Minek telepítsünk a Vénuszon rádió-jelzőállomásokat, ha a légköre úgysem engedi át a rádiósugarakat?

Dauge arcára a lámpaernyő mély árnyékot vetett. Bikov leült az egyik könnyű karosszékbe, s diadalittasan keresztbe rakta lábát. Óriási megkönnyebbülést érzett attól, hogy megvilágított szobába került, hűséges barátja, Johanics társaságában.

— Igen — jelentette ki töprengve Dauge —, ez valóban rendkívül fontos kérdés. Most már értem, miért nem aludtál el eddig.

Már éppen gondoltam rá, mi a fenét mászkál ez a szobában? Tán fáj a foga? Tehát a rádió-jelzőállomásokról van szó…

— Igen-n-n — jelentette ki bizonytalanul Bikov, s leengedte a lábát. A megkönnyebbülés érzése nyomban elhagyta.

— Bizonyára van valami elképzelésed erről? — folytatta Dauge egészen komoly hangon. — Persze kigondoltál valamit, ha már ennyit ébren voltál? Valamit, ami hasznos mindenkinek…

— Nézd csak, Johanics… — kezdte meggyőződéssel Bikov, és sokatmondó képet vágott, de közben halvány fogalma sem volt róla, hogyan fejezi be a megkezdett mondatot.

— Igen-igen, megértettelek — szakította félbe őt bólogatva Dauge. — Neked teljesen, érted, abszolút igazad van!

Pontosan ez a helyzet. A Vénusz légköre valóban nem engedi át a rádiósugarakat, azonban egy bizonyos, szigorúan meghatározott hullámhosszon feltételezzük a rádióblokád áttörését. Ezt a hullámhosszat a helyi ionizáló mezők adatai és tisztán elméleti számítások alapján határozták meg… mi az, mérnök úr?…

— Ilyen a Vénusz — jegyezte meg komoran Bikov.

— Éppen hogy a Vénusz! A bolygó légköre néha más hosszúságú hullámokat is átenged, ez azonban véletlen jelenség, s nem érdemes számítani rá. Ezért most az a feladat, hogy meghatározzuk az áthatolás sávját, s miután meghatároztuk, jelzőállomásokat dobunk le a bolygó…, hogy is mondta, mérnök úr, melyik bolygó felszínére?

— A Vénuszéra! — ismételte meg gyűlölettel Bikov.

— Nagyszerű! — lelkesedett Dauge. — Nem töltötted haszontalanul az álmatlan éjszakát. Mindennemű próbálkozás azonban, hogy rádióállomásokat dobjanak a bolygó felszínére… mivel végződött, mérnök úr?

— Elég — vágott vissza Bikov, s fészkelődni kezdett a fotelban.

— Hm… Különös. Barátom, ezek mind kudarccal végződtek.

Legvalószínűbb, hogy a lánctalpas, önjáró állomások összetörtek a sziklákon. Vagy legalábbis használhatatlanná váltak leereszkedés közben. De ha nem is törtek volna össze, mi hasznunk lett volna belőlük? Most viszont már van nekünk… na, mink van nekünk?

— Nem tudom. Türelmünk már nincsen — felelte komoran Bikov.

Dauge ünnepélyesen jelentette be: — Van egy Hiuszunk, vannak jelzőállomások, s megleltük azt a sávot, melyen keresztül a jelzőállomások jelei áttörik a légkört. Tehát a türelmet kivéve mindenünk van, ezt azonban meg lehet szerezni. Ennek érdekében jó lenne, ha aludnál.

Alekszej Petrovics bánatosan sóhajtott, s kikászálódott a fotelból.

— Álmatlanság — magyarázta.

Dauge biccentett.

— Előfordul…

Bikov végigsétált a szobán, s megállt a falon függő három térhatású fénykép előtt. A bal oldali egy baltikumi város ősi, keskeny utcáját ábrázolta, a jobb oldali csillagűrhajót, mely a Nagy Honvédő Háború idejéből származó óriási puskatöltényre emlékeztetett, s hegyes orrát a fekete égbe döfte. A középső fényképen Bikov nyakig zárt kék ruhát viselő, szomorú fiatalasszonyt pillantott meg.

— Ki ez, Johanics? A feleséged?

— Ige-e-en… Vagyishogy nem — magyarázta kelletlenül Dauge. — Masa Jurkovszkaja. Vologya húga. Elváltunk…

— Bocsáss meg…

A mérnök ajkát beharapva visszatért a karosszékhez, s helyet foglalt benne.

Dauge céltalanul lapozgatta az asztalon előtte heverő könyvet.

— Vagyis otthagyott… Ez a pontos kifejezés…

Bikov hallgatott, barátja sovány, lebarnult arcát fürkészte. A kék lámpa tényében Dauge arca egészen feketének tűnt.

— Látod, én sem tudok aludni, Alekszej — szólalt meg Dauge bánatosan.

— Sajnálom Pault. S ezútttal nincs túl nagy kedvem útnak indulni. Nagyon szeretem a Földet! Nagyon! Bizonyára azt gondolod, hogy minden bolygóközi űrhajós az Olümposz megrögzött lakója.

De nem így van. Mindnyájan nagyon szeretjük a Földet, s vágyódunk kék ege után. Ez a mi betegségünk — a vágy a kék égbolt után. Ülsz valahol a Phoboszon. Feletted a végtelen és fekete ég. A csillagok akár gyémánttűk, a szemed szúrják. A csillagképek vadak, ismeretlenek. S körötted minden olyan mesterséges: a levegő, a meleg, sőt még a súlyod, még az is mesterséges…

Bikov mozdulatlanul hallgatta.

— Te ezt nem ismered. Te azért nem alszol, mert úgy érzed, a küszöb előtt állsz, az egyik lábad itt, a másik ott. Jurkovszkij most üldögél, és verset ír. A kék égboltról, a ködről a tó tükrén, fehér felhőkről az erdő széle felett. Rossz verseket ír, bármely szerkesztőségben kilószámra akad belőlük, ő is pontosan tudja ezt. Mégse hagyná abba.

Dauge becsapta a könyvet, a karosszékbe dőlt, s hátrahajtotta fejét, — A köpcös Krutyikov, a navigátorunk, persze most gépkocsiján száguldozik Moszkvában. A feleségével. Az asszony a kormánynál ül, ő pedig le nem venné róla a szemét. S sajnálja, hogy a gyerekei nincsenek a közelben. A gyerekeik Novoszibirszkben vannak a nagymamánál. Egy fiú meg egy kislány, remek gyerekek. — Dauge hirtelen elnevette magát.

— Hanem aki most biztosan alszik, az Bogdan Szpicin, a másodpilótánk. Neki a rakéta a háza. “Én a Földön úgy érzem magam — mondja —, mintha vonaton utaznék: a legszívesebben lefeküdnék és elaludnék, hogy mielőbb megérkezzem.” Bogdan az ég lakója. Vannak nálunk ilyenek, akiket a világűr egész életükre megfertőzött.

Bogdan a Marson született, a Nagy Vízválasztón, egy kis tudományos településen. Ötéves koráig ott élt, ekkor azonban az édesanyja megbetegedett, s a Földre küldték őket. Mesélik, hogy itt elengedték az apró Bogdant, hogy sétáljon egyet a fűben. Járt-kelt egy darabig, majd belemászott egy pocsolyába, s teli torokból bömbölni kezdett: “Haza akarok menni! A Marsra!”

Bikov vidáman felnevetett. Érezte, hogyan porlik szét benne, szabadul lelkéről az érthetetlen érzések nehéz köve.

Minden roppant egyszerű, valóban, ott áll a küszöbnél — egyik lába még itt van, a másik azonban már “ott”…

— No, és vajon mit csinál most a parancsnokunk? — kérdezte.

Dauge elgondolkozott.

— Nem tudom. Egyszerűen képtelen vagyok elképzelni.

Nem tudom.

— Nyilván ő is alszik, mint Bogdan, az egek vándora…

Dauge megrázta a fejét.

— Nem hiszem… Az égbolt most tiszta?

— Nem, felhők vonták be…

— Ilyenkor aztán végképp nem tudom. — Dauge megcsóválta a fejét. — El tudom képzelni, hogy Anatolij Jermakov most áll, és nézi a látóhatár fölött ragyogó fényes csillagot. A Vénuszt. S a keze… — Dauge elhallgatott. — Kezét ökölbe szorítja, ujjai fehérek…

— Nézd csak, micsoda gazdag a fantáziád, Johanics!..

— Nem. Alekszej, ez nem a képzelet játéka. Számunkra a Vénusz végső soron csupán epizód. Jártunk a Holdon, jártunk a Marson, most pedig repülünk, hogy meghódítsunk egy új bolygót.

Mindnyájan végezzük a dolgunkat. Jermakov viszont… Jermakovnak számlája van, régi, kegyetlen számlája. Elmondom neked, miért repül oda: repül, hogy bosszút álljon és hódítson. Kíméletlenül és mindörökké, így képzelem el… Egész életét és halálát a Vénusznak szentelte.

— Jól Ismered? Dauge vállat vont.

— Nem erről van szó. Érzem. Azután pedig — sorba lehajtotta az ujjait —, Niszidzima, a japán a barátja, Szokolovszkij legközelebbi jó barátja, Krüger a tanára volt, Jekatyerina Romanova a felesége. Krajuhin pedig a második apja. Krajuhin utolsó útja a Vénuszra vezetett. Ezután az orvosok megtiltották, hogy repüljön…

Dauge felpattant, s végiglépdelt a szobán.

— Megszelídíteni és meghódítani — ismételte —, kíméletlenül és mindörökké! Jermakov számára a Vénusz az embernek ellenszegülő természeti erők makacs és gonosz megtestesülése. Nem vagyok benne biztos, hogy alkalmunk nyílik-e valaha is megérteni ezt az érzést. S lehet, hogy így a jó. Hogy ezt megérthessük, harcolnunk kell, ahogy Jermakov harcolt, és szenvedni, ahogy ő szenvedett…

Örökre meghódítani… — Ismételte Dauge töprengve.

Alekszej Petrovics megrántotta a vállát, mint aki fázik.

— Nos, ezért mondtam, hogy összeszorítja az öklét — fejezte be Dauge, s figyelmesen társára meredt. — Mivel most felhős az ég, egyszerűen képtelen vagyok elképzelni, mi mást tehetne. A legvalószínűbb, hogy egyszerűen alszik.

Elhallgattak. Bikov arra gondolt, hogy bizony ilyen főnök mellett még nem szolgált.

— Hogy áll a te ügyed? — kérdezte meg tőle váratlanul Dauge.

— Milyen ügyem?

— Az ashabadi tanárnővel.

Bikov egyszerre elkomorult.

— Hogyan is mondjam — kezdte szomorúan. — Még találkozunk…

— Vagy úgy, találkoztok. Más?…

— Semmi.

— Megkérted a kezét?

— Megkértem.

— Kikosarazott?

— Nem. Azt mondta, hogy még gondolkodik.

— Régen volt?

— Fél éve.

— Na és?

— Hogyhogy “és”? Semmi más nem volt.

— Vagyis te tökkelütött, ostoba mamlasz vagy, Alekszej, már megbocsáss nekem.

Bikov sóhajtott. Dauge leplezetlen gúnnyal szemlélgette.

— Hihetetlen! — kiáltott fel. — Egy férfi, aki harminc elmúlt. Szerelmes egy szépasszonyba, s immár hét éve találkoznak…

— Öt éve.

— Jó, legyen öt. Az ötödik év után szerelmet vall neki. Ne feledjék, a nő türelmesen várt öt évig, ez a szerencsétlen asszony…

— Grigorij, nem kell — mondta homlokát ráncolva Bikov.

— Egy pillanat! S amikor a nő szeméremből vagy mert egy icipici kis bosszút akart állni, azt mondta, hogy még meggondolja…

— Elég!

Dauge sóhajtott, és széttárta karját.

— Te magad vagy a bűnös, Alekszej! Az, hogy te udvarolsz, kész gúnyolódás. Mire gondolhat a nő? Tutyi-mutyi alak vagy!

Bikov csüggedten hallgatott. Majd reménykedve megjegyezte: — Majd ha visszatérünk…

Dauge elnevette magát.

— Ej, te hódító… bocsánat, sivatagi szakértő. “Majd ha visszatérünk!”… Eredj, menj aludni, elég volt mára belőled!

Bikov felállt, s felvett egy kis könyvet az asztalról.

La description planétographique du Phobos Paul Dangée — olvasta. A címlapra vastag, vörös ceruzával ezt írták oroszul: “A kedves Daugénak a hűséges és hálás Dangée-től.”

Hajnalban Bikov felébredt. A hálószoba ajtaja félig nyitva volt. Dauge alsónadrágban, feketén és borzasan az íróasztalnál állt, és egy szomorú fiatalasszony, vagyis Mása Jurkovszkaja fényképét nézte. Majd levette a fényképet a falról, s beletette hátizsákjába.

Bikov óvatosan a másik oldalára fordult, s ismét elaludt.

Загрузка...