A bíborszínű felhők bolygója

A füsttenger partján

— Itt menjünk ki.

— Értettem, Anatolij Boriszovics. Engedje, hadd segítsek… így…

Johanics, tartsd…

Bikov kinézett a nyíláson, akaratlanul is hunyorgott, majd kimászott a terepjáró páncéljára, s kezét nyújtotta Jermakovnak. A parancsnok után, orra alatt dünnyögve, a komor Dauge is kimászott, s csupán Jurkovszkij maradt a járműben, arccal a fal felé fordulva feküdt.

Íme, ilyen a Golkonda!.. A Fiútól egy kilométerre, a föld felelt szürke füst és porfüggöny gomolygott, s jobbról és balról egészen a látóhatárig húzódott. Imbolygott, feldagadt, hatalmas hullámokban lebegett. A távolban pedig, az égbolt felét eltakarva, gigászi, sziklás hegy emelkedett a magasba, szénfekete volt, s a sokszínű láng vakító fellobbanásai világították meg. Csúcsa eltűnt a rohanó, bíborszínű felhőkben. Ennek a fantasztikus, örökké fortyogó katlannak a mélyéből fülsiketítő dübörgést hozott feléjük a szél, a talaj remegett, s minduntalan ki akart csúszni a lábuk alól, mintha élőlény lenne. Bikov ajkát beharapva, sietve kikapcsolta a külvilág zajait a jármű utasai számára.

— Kapcsold ki a külső telefont!.. Hallod, Alekszej?! — üvöltötte Dauge, bele közvetlenül Bikov fülébe, s a vezető összerezzent. — Aljoska-a-a!..

— Mit üvöltesz! Már rég kikapcsoltam.

— Kikapcsoltad — folytatta csendesebben Dauge. — Én pedig tele torokból üvöltök, mint az erdőben…

Bu-bu-bu… A füstölgő függönyből lángoló gömb tört ki, felröppent, s fülsiketítő dörrenéssel szétrobbant.

— Gyönyörű! — ámuldozott lelkesen Dauge. — Megyek, s hívom Vlagyimirt…

— Nem kell zavarni — mormolta a foga között Jermakov kelletlenül.

Bikov képtelen volt levenni tekintetét a látóhatáron kirajzolódó, hihetetlenül óriási hegyről. Végül rájött — üstoszlop emelkedik előtte a magasba. Nem hitte, hogy ez a komor képződmény párából, felizzott gázokból és porszemekből áll. Ha figyelmesebben nézte, csak akkor vette ebből a távolságból észre, hogy a sima falak lassan és szakadatlanul mozognak felfelé az, alacsony égboltig. Egy pillanatra rosszullét fogta el. Az óriási cső belefúródott a bolygó testébe, s több ezer tonna homokot, port és követ szívott magába, hogy később kilövellje ezt a légkörbe. Ott, a fekete “hegy” lejtőin őrült gyorsasággal száguldanak az ég fele a hihetetlen hőmérsékletre felizzott kőzúzalék felhők.

Bikov magához tért.

— Hogyan tovább, Anatolij Boriszovics? Milyen útvonalat válasszunk?

Jermakov leült a kis toronyra, s távcsővel vizsgálgatta a Golkondát.

— Ezt majd a geológusok megmondják. Valószínűleg a Golkonda partjai mentén haladunk, hogy anyagot gyűjtsünk… S közben elkészítjük a térképét is. Helyet kell keresni egy rakéta-repülőtér számára.

A nyílásból előbújtak a geológusok. Dauge izgatottan hadonászott.

— Nézd csak, Vlagyimir! Hiszen ez geológiai katasztrófa! Természeti csapás! Csípj meg! Az ördög tudja, milyen csodálatos dolog!

Jurkovszkij csüggedten leült a parancsnok mellé. Látszott rajta, hogy neki már minden mindegy. Dauge leugrott, sisakjával egészen a talajhoz hajolt. Egy percig vizsgálódott, majd kesztyűs kezét mélyen a sűrű, fekete porrétegbe eresztette, egy marékra valót kiszedett belőle, s közvetlenül Jurkovszkij sisakjához emelte.

— Szurokérc homok! Nézd!.. Anatolij Boriszovics, kezdjük azonnal itt…

Nem!

Ismét felkapaszkodott a jármű páncéljára.

— Nem, menjünk tovább, oda! — s összepiszkolt kesztyűjével a füstfüggöny felé mutatott. — Valóságos kincsesbánya! Érted? Mi is az arany ehhez képest! Soha nem látott lelőhelyek lehetnek ott! Gyorsan oda, előre!

— Veszélyes lesz, Johanics — jegyezte meg Bikov. — Az ördög tudja, mi játszódik le ott…

— Veszélyes?! — kiáltotta Dauge. — Akkor mi a fenének jöttünk Ide! S hogyan fognak dolgozni majd az utánunk jövők? Veszélyes!

A felderítés mindig veszélyes!

— Kockáztatni… — kezdte Bikov, és nyelt egy nagyot.

Másfél kilométerre a Fiú előtt szürke füstoszlop nőtt ki a földből, melyet fényes, fehér láng világított át. A fekete hegy hátteréből rajzolódott ki, vakító fényben ragyogott, s a hegy csúcsánál bozontos, kékes gombolyaggá változott.

Újból dörej tört át az egyenletes zúgáson. A Fiú megingott.

Bikov elveszítette egyensúlyát, Dauge vállához kapott, s esés közben még észrevette, hogy a nehéz, kékes gomolyag elvált a füstoszloptól, az ég felé röppent, majd ismét belemerült a gomolygó örvénybe.

— Láttad?! — kiáltotta Bikov, s próbált talpra állni. — Micsoda veszélyes dolog…

— Feltétlenül el kell jutnunk oda! — Dauge megrázta ökölbe szorított kezét. — Feltétlenül! Bármi áron!

Így kezdődött az expedíció “hétköznapi” munkája.

Jermakov kereken elutasította Dauge kérését: a Fiú távolabb ment a füstfal szélétől, úgy háromszáz méter távolságot tartva követte azt.

— Addig — felelte a geológus erősködésére —, amíg nem szerelik fel a rakéta-repülőteret az irányjelzőkkel, nem engedhetem, Grigorij Johanovics, hogy kockára tegye a gépeket s az emberek életét. Még egyetlenegy feladatunkat sem teljesítettük. Érje be azzal, hogy geológiai felderítést végez a Golkondától nagyobb távolságra, s keressen leszállóhelyet. Amikor az űrrepülőtér kész lesz, és a Hiusz átrepül ide, akkor majd meglátjuk. Ez minden.

A Fiú két-három kilométerenként megállt, s a felderítők kiszálltak. Jermakov a járműben maradt, míg a többiek munkához láttak. Dauge és Jurkovszkij haladtak elöl, kőzetmintákat gyűjtöttek, a terepet vizsgálták, geofizikai műszereket állítottak fel, amelyeket Bikov hozott, s amelyeket visszaúton ismét felszedtek. Bikov rendszerint a hátuk mögött cipekedett, borzasztóan unta az egészet és a geológusokat, akik felpakolták, mint egy “málhás lovat”. S ez a “málha” hihetetlenül súlyos volt. A különleges csomagokat és a kőzetminták konténereit szintén a szerencsétlen járművezetőre aggatták. Ráadásul kutatómunkájuk közben a geológusok kizárólag egymás között társalogtak, s Bikovhoz csupán azért fordultak olykor-olykor, hogy utasítsák.

Mindegyikőjüknél volt géppisztoly. A geológusokat zavarták a fegyverek, s Dauge egyszer megpróbálta átadni géppisztolyát Bikovnak. A vezető azonban tiltakozva visszautasította. Mindenkinél kell, hogy legyen fegyver. Ha pedig ő két géppisztolyt cipel, akkor, ha szükséges, képtelen lesz védekezni, s egyszerre ketten kerülnek veszélyhelyzetbe. Könnyen lehetséges, hogy a géppisztoly zavarja a geológusokat munkájukban, de mi mást tehetnének? Nehéz?

Akkor minek jöttünk el idáig?

— Alekszej, galambocskám! — próbálta meggyőzni őt Johanics. — Ugyan ki támadna itt ránk? Micsoda badarságokat beszélsz! Túlbiztosítasz! Nyisd ki a szemed, hiszen köröttünk minden halott! Ilyen radioaktivitás mellett egyetlen élőlény sem marad meg rajtad kívül, te keményfejű!

Bikov azonban hajthatatlan volt. Dauge végül kijött a sodrából, s a lehetséges legepésebb hangnemben megtudakolta, mit tenne Bikov, ha ő, Dauge mégiscsak megtagadná, hogy magával hurcolja “ezt az ócska piszkavasat”.

Bikov gúnyosan hunyorogva nézett rá, s megvetően lebiggyesztette alsó ajkát. Dauge erre csak köpni tudott bosszúsan.

Így azután Bikov hagyta el győztesen a csatamezőt.

A hegyes végű sziklák, a “Vénusz fogainak” erdeje egészen a “Füst-tengerig” húzódott. Így nevezte el Dauge az Urán Golkonda katlanának torkát beborító szürke ködfüggönyt. Gyakran kerültek útjukba csoportosan vagy magányosan álló sziklák, a talajt tölcsérek tarkították, repedések szabdalták, hömpölykövek kupacai borították.

Egy igazi űrrepülőtér számára itt helyet kialakítani lehetetlen volt. Tíz nukleáris akna állt az expedíció rendelkezésére, és vagy húsz kézigránát, ez azonban kevés volt. Egész hadsereg építőre lett volna szükség, felszerelve a legújabb robbantó-eszközökkel és útépítő gépekkel, hogy a siker reményében támadhassák a Golkondához közelebb eső területeket. Egyszer majd hatalmas rakéta-repülőteret létesítenek itt, felszerelik nagy hatósugarú, pontos leszállást biztosító irányjelzőkkel, nukleáris üzemanyagot előállító, föld alatti üzemeket építenek, széles autóutat raknak le, mely átszeli a sziklás hegygerincei és a fekete sivatagot, egyelőre azonban… Egyelőre a Golkonda kráterének közelében, tőle húsz kilométerre találniuk kell egy megfelelően széles, kellően sima térséget, amit felkészítenének az első földi űrhajók fogadására. Ezt megtehetnék tucatnyi középhatósugarú, atomtöltésű akna segítségével. Ilyen helyet azonban nem találtak.

Az egyik rövid megbeszélés után Jermakov így szólt: — A geológusok már alig bírják türtőztetni magukat, hogy belemerüljenek a Füst-tengerbe. Igazuk van, lehet, hogy a Golkonda titka éppen benne rejlik. Úgy bizony. Azonban most, mi vagyunk az elsők. A mi feladatunk a felderítés.

Ásványi és növénytani mintakollekció gyűjtése. Fel kell mérnünk a Golkondát, igazolnunk kell, hogy érdemes hozzálátni a feltáráshoz.

Szúrópróbaszerűen, hozzávetőlegesen meg kell határoznunk a Vénusz kérgének jellegét. Nagyon kérem magukat, értsék helyesen szavaimat. Mellesleg a Földön ezt megértették… Jól tudom, hogy magukban tombol az “aranyláz”… Van azonban még egy feladatunk: fel kell szerelnünk egy leszállóhelyet, még ha primitív lesz, akkor is. Enélkül nem távozhatunk innen, történjen bármi. A repülőteret meg kell csinálnunk. A víz hiánya csökkenti az erre fordítható időt. Ha kutatásaink közben tíz napon belül nem találunk leszállóhelyet, kivezetem a Fiút a sziklás hegygerinc túloldalára, s ott szereljük fel az űrrepülőteret.

Igen, a víz hiánya korlátozta tartózkodásuk idejét. Az előzetes számításoknál jóval többet használtak fel belőle dezaktivizálásra. A felderítőknek, valahányszor visszatértek a járművükbe, gondosan le kellett mosakodniuk a zsilipkamrában. A finom radioaktív por, mely mindenütt ott volt, beletapadt szilikátöltözékük ráncaiba, s hogy megszabaduljanak tőle, gyakran negyedóráig is forgolódniuk kellett a dezaktivizáló tus erős vízsugara alatt.

Jermakov dózismérővel a kezében, személyesen ellenőrizte a ruhák tisztaságát, s a gondatlanul tisztálkodókat visszaküldte a zsilipkamrába. Közben a dezaktivizáló folyadék tartalékai erősen lecsökkentek. A nagyszerű szűrők és az ioncserén alapuló elnyeltők keveset segítettek.

Bikov az elnyeletők tucatnyi változatát végiggondolta, de egyetlen kombinácó sem járt kellő hatással. A felhasznált dezaktivizáló víz áttisztítása után is radioaktív maradt, s ezért ki kellett önteni. Bizonyára a Golkonda szurokércpora olyan radioaktív kolloidokat tartalmazott, melyekre nem hatottak az ismert ioncserés folyamatok. A dezaktivizáló vizet tartalmazó, negyven munkanapra számított tartály gyorsan ürült. Már a műanyag tömlőkben tárolt ivóvíz volt soron…

A Fiú tovább haladt nyugat felé, jobb felől elhagyta a Füst-tenger gomolygó hullámait. A talaj a távoli, súlyos lökésektől gyakran össze-összerezzent és remegett. A szélrohamok szürke ködfelhőket — radioaktív port és párát hoztak magukkal. A látóhatáron túl, a bíborszínű égboltba fúródva, félelmetesen bömbölt a tomboló uránkatlan torkolata felelt lebegő füstoszlop. Másodpercenként keletkeztek transzurán elemek ott; parányi fészkekként születtek, beindult bennük a villámgyors láncreakció — apró, trotilegyenértékre átszámítva csupán néhány tucat tonnás atombombák robbantak. A távcsőben látták, hogy a gigászi felhőt százszámra járják át a felvillanások. A több száz kilométer átmérőjű, természetes uránkatlan ezernyi robbanástól forrt és zubogott.

— Érdekes hely — jegyezte meg Dauge. — Nehéz lenne elképzelni, mi történne, ha nem lenne annyi különböző, neutronokat elnyelő adalékanyag benne. Folyamatosan működő, százmillió tonna értékű atombombával állnánk szemben!

Valóban rémisztő hely volt. A füstfalban néha titokzatos, lila csíkok lobbantak tel, s vakítóan lüktettek, csillogó por szökőkút tört fel s emelkedett az alacsony égboltig. A nagy erejű dübörgéstől még a különleges szkafander akusztikus védelme sem óvott meg.

Egyszer nehéz, kékesfekete felhő kúszott elő a füstfalból, s a síkon egyenest a terepjáró felé gördült. Bikov, miközben beugrott a nyíláson, még észrevette, ahogy vakító, kékes fény villant a Golkonda felett. Jermakov a járművet távolabb kormányozta, a felhő azonban utolérte őket, s rájuk zúdult. Súlyos csapások doboltak a jármű páncélján, a felhő kődarabokat és homokdombokat sodort magával. A hőmérő mutatója négyszáz fokig emelkedett. A képernyőn, mint akkor a sivatagban, gömbvillámok bozontos gomolyagjai ugráltak, a kép eltorzult. Azután elsötétült a képernyő. Jermakov megállította a terepjárót, s mindnyájan sokáig, mozdulatlanul ültek, hallgatták a kinti zajokat, a dózismérő zümmögését, szívverésüket. A felhő eltűnt.

Amikor kiszálltak a Fiúból, látták, hogy a hegygerinc felett eltűnt a látóhatár.

— Nos, így születik a fekete vihar — jegyezte meg Jurkovszkij, s tekintetével követte a felhőt.

A Golkonda lélegzett. A Fiúra soha nem tapasztalt radioaktív viharok támadtak. Kigyúltak a műszerek jelzőlámpái, a dózismérők egy pillanatra sem álltak le, ketyegésük egységes zümmögésbe olvadt. Szerencsére ezek a viharok gyorsan elmúltak s viszonylag ritkán keletkeztek. Betartottak minden elővigyázatossági rendszabályt. Fokozták a szkafanderek védőhatását, Jermakov naponta aradlatin-preparátuminjekciót adott be a legénységnek, ami megállítja a sugárbetegség kialakulását. A geológusok munkájuk közben nehéz sugárzásgátló pajzsokkal védekeztek. S mégis, a sugárbetegség veszélye továbbra is fenyegette a Fiú utasait. Vérszegénység lépett fel náluk, étvágyuk eltűnt. Bágyadtak és ingerlékenyek lettek.

Jermakov némán vezette a járművet a Füst-tenger mentén.

Nem sokkal azután, hogy kiértek a Füst-tengerhez, Bikov felfigyelt egy számára különösnek tűnő körülményre.

Huszonnégy óránként, az űrhajó ideje szerint pontosan húsz órakor (a Vénusz örökös bíborszínű félhomályában az űrhajósok a földi időszámítás szerint éltek) Jermakov, megnyomorodott lábát maga után vonszolva, felkapaszkodott a parancsnoki torony ülésére, s a széleslátószögű távolság mérőt dél felé fordítva, hosszasan nézelődött a sivatag felé, mintha jelet várna onnan. Bikov sehogyan sem értette, mire vár Jermakov, de nem szánta el magát, hogy megkérdezze tőle.

A geológiai felderítés közben ragyogó eredményekkel szolgált.

A Golkonda valóban megszámlálhatatlan és kimeríthetetlen gazdagság tárházának bizonyult. Urán, tórium, rádium…

Transzurán elemek: plutónium, kalifornium, americium, cuerlum; olyan anyagok, melyeknek a földi előállítására hatalmas energiát és eszközöket pazaroltak. Olyan anyagok, melyeket fölöttébb bonyolult berendezések segítségével jelentéktelen mennyiségben tudtak csak előállítani a Földön, itt egyenest a lábuk előtt hevertek.

Különösebb ráfordítás nélkül, iparilag hasznosítható mennyiségben, tonnákban lehetett bányászni őket. Dauge ordított örömében, s még Jurkovszkij is, aki pedig az utóbbi időben állandóan mogorva volt, még ő is énekelt munka közben, látva, hogy felfedezés felfedezést követ. S a felfedezéseket egyszerűen nem lehetett túlértékelni.

Páratlan haladást jelentettek az energetikában, technikában, az iparban és a gyógyászatban. A Föld, melyet egyik sarkától a másikig örökzöld erdők borítanak, mely fények milliárdjában ragyog, a Föld, melyet egészséges, erős, betegségeket nem ismerő emberek népesítenek be, jólét, nagyszerű városok, hatalmas erőművek, derűs és boldog élet — képzeletükben mindezt már megvalósulni látták maguk előtt a Hiusz utasai. S ez az élet óriási támaszra szorult Innen, a Golkonda fekete szűrökére homokjából. A komor, bíborszínű égbolt alatt, a végtelen komor sivatagban maroknyi csapat lépdelt a szenvedések, a kutatás fájdalmai, társaik halála közepette a nagy győzelem felé. A nagy cél érdekében nagy kockázatot kell vállalniuk.

Daugénak hullni kezdett a haja. Reggel, amikor fésülködött, fekete hajtincsek maradtak fésűjében. A geológus lesoványodott és legyöngült, csupán a tekintetében lángolt állandóan makacs tűz. Hőmérséklete 39 fokra emelkedett.

— Influenza! Ehhez kell tehetség, huzatot kapni, amikor ki sem bújsz a szkafanderből! — csodálkozott Johanics, miközben a lázmérőt vizsgálgatta. — Tökéletes influenzás lázállapot!

Igaz, Anatolij Boriszovics?

Jermakov válaszul csupán a fejét csóválta, ő maga is rosszul érezte magát — kificamodott lába sajgott. Kínzóan kellemetlen volt ez. Jurkovszkij testén kelések jelentek meg, egyre hallgatagabb lett.

Bikov a többieknél jobban érezte magát, de hirtelen észrevette, hogy valami van a szemével. Mind rosszabbul látott, rövidlátása egyre előrehaladottabb lett. Jermakov gondosan megvizsgálta, valamilyen olajos folyadékból egyet-egyet cseppentett a szemébe, s különleges diétára fogta. Bikovnak feltűnt, hogy ettől a naptól kezdve a parancsnok dupla adag aradiatininjekciót adott be neki.

A talaj erős radioaktivitása és a száz fokot Is elérő hőmérséklet ellenére a vidék látszólag nem volt kihalt.

Bikov az egyik kutatóút során elmaradt a geológusoktól, repedezett hömpölykövek ráncos oldalán szép, ezüstös fémzárványokat vizsgált, amikor távoli kiáltozásra lett figyelmes.

Kikapcsolta a géppisztoly biztosítóját, s rohant a zaj felé; futás közben megtapogatta az övén a gránátokat. Vele szemben, a szikla mögül a geológusok ugrottak elő.

Jurkovszkij folyvást hátrapillantgatott, s közben fegyverének csövével hadonászott. Dauge az övénél fogva cibálta társát. Néhány másodperc múlva már Bikov mellett álltak, s Dauge percenként körbekémlelve, zavarosan mesélte: — Ez aztán az ocsmányság! Rémes szörnyeteg!..

Láttad, Vologya? Képzeld, Alekszej, egyenest a sziklából kinyúlt egy ötméteres nyak, a végén csőrös torokkal… A géppisztolyomhoz kaptam… Láttad, Vologya?

— Semmit nem láttam — felelte komoran Jurkovszkij, s a hátizsákot igazgatta a vállán. — Felüvöltöttél, kilőttél egy sorozatot, s húztad az irhádat, még engem is magaddal ráncigáltál… Semmit nem láttam…

Egy ideig álltak, némán nézegették a fekete sziklákat, majd Dauge ismét hozzáfogott, hogy elmesélje, miként mentek, gyűjtötték az anyagot, hogyan hajolt le, hogy felvegyen egy “figyelemreméltó kövecskét”, s hirtelen hosszú, kanyargó árnyékot vett észre. Felkapta tekintetét, s csak annyit látott, hogy a tőle oldalt álló Jurkovszkij feje felett, egyenest a sziklából egy állat hosszú és hajlékony nyaka nyúlt ki, hatalmas szája volt, és nem volt szeme.

Teljesen gépiesen kapta fel géppisztolyát, s nyitott tüzet, amikor pedig a szörnyeteg a lövésektől majdhogynem a sziklák fölé vetette magát, elkapta Jurkovszkijt, s maga után cibálva rohanni kezdett.

— Engem leginkább az lep meg, hogy az a rémes állat egyenest a kőből bújt elő — tette hozzá kissé megnyugodva.

— Rémeket látsz! — Jurkovszkij legyintett. — Egyszerűen ez a micsoda a szikla tövében ült, s látta, hogy Dauge barátunk nemes szórakozottságában a fejére akar lépni.

Nos, elhatározta, hogy…

— Félre a tréfával! — gurult dühbe Johanics. — Menjünk, inkább nézzük meg, mi volt ez! Van nálad gránát, Alekszej?

— Van, de azt hiszem, nem érdemes odamennünk…

— Miért ne lenne érdemes? Hármasban talán nem boldogulunk vele?

Azután pedig, istenemre, biztos, hogy eltaláltam. Igaz, Vologya?

Jurkovszkiv határozatlanul állt, s géppisztolya biztosítójával játszott. Bikov kérlelni kezdte őket: — Nem érdemes, barátaim! Nem tetszenek ezek a sziklák. Inkább jöjjünk vissza a terepjáróval… a Fiúval.

— Menjünk — jelentette ki hirtelen Jurkovszkij. — Ha megölted, akkor borzasztóan érdekes lesz. A biológusaink ujjongani fognak. Bikov viszont, ha akar, visszatérhet tankjához.

Bikov már meg akarta jegyezni, hogy itt ő parancsol, azonban úgy döntött, nem fog vitatkozni: lehet, hogy ez a lelet a tudomány számára valóban érdekes.

Óvatosan lépdeltek, állandóan körbepillantgattak, nem távolodtak el egymástól. Bikov készenlétben tartott egy kézigránátot.

— Itt — mondta Dauge.

A szikla lábához lépett, nem tudni miért, megpaskolta kőtestét, lehajolt, fölszedett a földről egy követ, és a táskájába dugta.

— Az egészből arra következtetek, hogy bakot lőttél! — jegyezte meg kajánul Jurkovszkij. — Menjünk haza, ideje ebédelni…

Bikov megszemlélte a környéket: sziklák, nagy kövek, homok, kavics.

A sziklán, három-négy méter magasan, kacskaringósan kiégetett csíkok, a lövések nyomai. Nagydarab szörny lehetett — világos, miért oldott oly sebesen kereket Dauge.

— Igen, nem találtam el! — állapította meg sóhajtva Johanics. — De kár! Nagyszerű kiállítási tárgy lenne múzeumunk számára…

Jurkovszkij visszaúton tréfálkozott Daugén, “sárkányszelidítő”-nek nevezte el. Ebéd közben mindnyájan szokatlanul sokat beszéltek, először az utóbbi napok során.

Bikov, miközben hallotta, milyen vidáman hahotázik Johanics, akaratlanul is arra gondolt, hogy minden rosszban van valami jó: a hangulat a terepjáróban az utóbbi időben eléggé leromlott. A geológusok kalandja mintegy levezette a fájdalmas feszültséget, s ismét baráttá tette mindnyájukat. S jóllehet, Jurkovszkij evés közben kétszer is fölöttébb barátságosan eltréfálódzott Bikov külsején, sőt, még elkérte tőle a konzervnyitót is (amivel kimondhatatlanul meglepte Bikovot), Jermakov nem mulasztotta el, hogy ne jegyezze meg ebéd után, hogy a kis csapat a legutóbb történtekben nem volt körültekintő. A parancsnok mereven Jurkovszkijra pillantott, s hangsúlyozta (a legenyhébben), hogy a Fiún kívül dolgozók biztonságáért az egész felelősség Bikovot terheli. Johanics válaszul, teli szájjal mosolyogva felelte: “Igenis.” Jurkovszkij elkomorult.

Egy óra múlva, amikor Bikov vezette a terepjárót, és óvatosan kerülgette a hatalmas hőmpölyköveket, Jermakov pedig jegyzetei fölé hajolt, Dauge hirtelen hangosan suttogni kezdett: — Nézz csak ide, Vologya! Ez aztán a lelet!

— Ige-e-en, Johanics! — szólalt meg rövid szünet után, a lelkesedést nem nélkülözve Jurkovszkij. — Ez aztán a szenzáció! Hol találtad?

— Az alatt a szikla alatt, ahol a sárkány tanyát vert. Nézd csak, látszólag a kő nem túl szemrevaló, engem tüstént meglepett az alakja.

— Trilobita… Valódi trilobita! Barátaink a Földön eszüket vesztik!

— Trilobita a Vénuszon? — hallatszott Jermakov csodálkozó hangja. — Biztos ebben, Vlagyimir Szergejevics?

— No, legyünk pontosak: ez nem teljesen trilobita — kezdett Dauge a magyarázkodáshoz. — Már szabad szemmel látni a különbséget, noha nem vagyok szakember.

A hasonlóság azonban meglepő, akár a tény, hogy kövületek találhatók a Vénuszon! Amennyire előttem ismeretes, még sehol, más bolygón, nem találtak kövületre…

A különös lelet kézről kézre járt. Bikovnak is odaadták, hadd gyönyörködje ki magát benne. Apró, szürke kő volt, melyen jól kivehető minta díszelgett: nagy fejű, hosszú testű, töméntelen, hasított lábú élőlény. Dauge megmagyarázta, hogy ez a százlábú több millió éve hevert a talajban, megkövesedett, s hogy a Földben gyakran találnak hozzá hasonló, megkövesedett lényekre. Ezeket trilobitáknak nevezik. Százmillió évvel korábban ezek a parányi állatok népesítették be a földi óceánokat, majd ismeretlen okból szegénykék mind kihaltak.

— Rejtélyek, rejtélyek! — folytatta csillogó szemmel.

— A Golkonda: hatalmas rejtély; a “Vénusz fogai”: rejtély, a vörös felhők: rejtély, a mocsár, ahol a Hiusz megrekedt: rejtély; a fekete viharok; a fényfellobbanások a Golkonda fölött… S most ez a trilobita… lehetséges, hogy itt valamikor tenger volt?…

— Ez a te sárkányod, “Ophidius Dauge” — viccelődött Jurkovszkij.

— A Tahmaszib-rejtély — emlékeztette Jermakov.

— Rejtélyek és megint csak rejtélyek…

Bikov egy szót sem szólt, Bogdanra gondolt. S bizonyára mindnyájan rá gondoltak, mert jókedvük egyszerre szertefoszlott, s a beszélgetés váratlanul félbeszakadt.

Még egy nap eltelt. A Fiú sietve haladt nyugat felé, keresték a leszállóhelyet. S ismét jelentkeztek a titokzatos lények.

Dauge, aki a következő kiszállásukkor elsőnek mászott ki a terepjáró kijáratán, kiáltozva azzal ugrott vissza, hogy a Fiú lánctalpa alól gigászi kígyó kúszott elő. Bikov megfordította a járművet, s trepákot járva, hatalmas gödröt ásott lánctalpaival a gyanús helyen, a szörny azonban, úgy látszott, el tudott rejtőzni.

Jermakov utasította Bikovot, hogy legyen óvatosabb, s az most egy lépésre sem tágított a geológusok mellől. Négy gránátot vitt magával, a géppisztolyt a hóna alatt tartotta, készen arra, hogy bármely pillanatban működtesse. A napok azonban múltak, “sárkányok” pedig nem jelentkeztek, s a feszültség fokozatosan csökkent.

Bikov észrevette, hogy a geológusok megnyugodtak, kedvük derűsebb lett. Munka közben néha még évődtek is, akár a gyerekek — birkóztak egymással, teli torokból hahotáztak, jóindulatúan csúfolódtak Bikovon, megjátszottak, mintha Jermakov elöl titkolva, gyalog a füstfelhőhöz indulnának.

Bikov dühöngött, vadul kiabált velük, lelke mélyén azonban óriási és örömteli megkönnyebbülést érzett. Bogdan halála óta először került vissza minden a maga kerékvágásába.

A tízórás munkanap után “esténként”, vacsora közben Jurkovszkij és Dauge egymás szavába vágva, lelkesen ábrándozott a Golkonda torkolatához indítandó expedíciókról, vitatkoztak arról, hogyan keletkezett ez a hatalmas kráter a bolygó testén, majd váratlanul áttértek az új bolygóközi kutatások gondjaira. Jurkovszkij öklét melléhez szorítva esküdözött s fogadkozott; miután befejezik az egészet a Golkondával, kiharcolja, hogy küldjenek expedíciót a szörnyű Jupiterre, ahol Paul Dangoe elpusztult. Dauge haragosan felelte, hogy a Jupiter mindössze egy hatalmas hidrogén-buborék, s egy geológusnak semmi dolga rajta, a Jupiter egyelőre túl kemény dió az emberek számára, még foton rakétával is, s éppen ezekben az esetekben mondogatták a régi vietnamiak, hogy “ha egy orrszarvú a Holdat nézi, akkor hiába pazarolja vágyait”. Jurkovszkij megvetően prüszkölt, s ujjait behajtva igyekezett felsorolni érveit: “Először, másodszor…”

Bikov félálomban hallgatta őket, s melegség járta át szívét, élvezte a baráti s derűs légkört. Mindnyájan igaz barátok voltak, tele energiával és vágyakkal, s az expedíció sikere közelinek és biztosnak tűnt.

Egy váratlan eset azonban ismét mindent megváltoztatott.

Bikov és Dauge felderítő útra indultak. Jurkovszkij a terepjáróban maradt, hogy az anyagokat rendezze, s megírja a Golkonda környékének előzetes kutatásáról szóló jelentés vázlatát.

Bikov kelletlenül beleegyezett, hogy kettesben induljanak el. A találkozó a sárkánnyal egyáltalán nem volt kedvére.

Közel két óráig barangoltak, útjuk során azonban nem történt semmi rendkívüli. Amikor hazafelé Indultak, Bikov, aki végig zokszó nélkül elviselte Johanics főnöki modorát, a konténerek elképesztő terhét s a súlyos gránátok kemény nyomát csípőjén, hirtelen rosszul érezte magát.

A fejfájástól fintorogva vánszorgott a hatalmasakat lépdelő Dauge után, s bágyadtan azon igyekezett, hogy kényelmesebben helyezze el a terhet a vállán. (“Vajon sokáig fogják még köveikkel telerakni a terepjárót? Már most sem lehet tőlük kényelmesen lefeküdni…”) Szeme fájt. Körös-körül a fogfájásig ismerős sziklák, kőhalmok s északon a füstfüggöny… “Bizonyára megbetegszem” — gondolta közömbösen. A legszívesebben lefeküdt s lehunyta volna a szemét. Bu-bu-bu — zúgott megszokott, álmosító hangján a Golkonda.

— Már megint! — Dauge hangja magához térítette. — De utálom ezeket a képződményeket!

Egy széles tölcsér peremén álltak. A mélyén feneketlen lyuk tátongott, s repedések szaladtak szét tőle.

— Nézd csak, hogy megolvadt a tölcsér pereme — mondta Dauge — a szörnyű hőmérséklettől, bizonyára több ezer fok volt!

— Föld alatti robbanás? — érdeklődött közömbösen Bikov, s érezte, hogy nyelve nehezen forog. (“Rosszul vagyok…

Mielőbb vissza kell mennem a terepjáróba, aludnom kell…”) — Föld alatti atomrobbanás… — Dauge még suttogva hozzátett valamit lettül. — Egyáltalán nem tetszenek az ilyen képződmények. Nem tetszik a talaj színe.

Körös-körül mintha mindent vöröses patina borított volna be.

— Itt minden vörös. Vörös és fekete… — Bikovnak eszébe jutott Bogdan.

— Menjünk, Dauge. Nagyon elfáradtam.

Néhány lépést tettek, amikor Dauge vadul s váratlanul felüvöltött.

Bikov magához tért, s dünnyögve forgolódni kezdett.

— Mi az? Hol?

— Gránátot! Gránátot, Alekszej! — kiabálta Dauge, s a vállát rázta. — Gyorsabban, gyorsabban!

Bikov előkapott egy gránátot, de még mindig fogalma sem volt, hogy hová hajítsa. Dauge pedig géppisztolyát a hasához szorítva lőni kezdett maga elé.

Köröttük még mindig sziklák voltak, s Bikov látta, ahogy a golyók hosszú, fekete csíkokat hagytak a repedező kövön.

— Sárkány! — kiabálta Dauge. — Gránátot!

S csak nyomta, nyomta az elsütő billentyűt, géppisztolya csövét egy tőle tíz méterre levő, láthatatlan célra Irányozta.

Bikov nem látott semmit.

— Dauge — dünnyögte —, kedves Johanics… Mi van veled?

Dauge végre leengedte géppisztolyát.

— Elment — állapította meg különös hangon. — Elment… Miért nem vágtál oda egy gránátot?

Bikov még egyszer körülnézett. Nagyon szeretett volna megpillantani valami gyanúsat, körös-körül azonban nem volt semmi; visszadugta hát az övébe a gránátot.

— Johanics, menjünk… Menjünk, kedves barátom…

Lassan tovább bandukoltak. Dauge járás közben szemmel láthatóan imbolygott, s orosz és lett szavakat keverve folyvást fecsegett.

A Fiúnál már várták őket társaik.

— Mi történt? — érdeklődött Jermakov.

— Egészen furcsa állatok — kezdte zavarosan Dauge.

— Hatalmas vadállatok… feketék, tíz méter hosszúak… A bőrük csillog, mintha nedves lenne. Miért nem vágtál oda egy gránátot, Alekszej?

Segítettek neki, hogy felmásszon a terepjáróra, hogy levegye sisakját. A geológus arca verítéktől volt nedves, gyulladt szeme ide-oda járt.

— De vajon miért áttetszőek? — kérdezte csüggedten, s arccal a párnájára zuhant.

Kényelmesen lefektették, s abban a szempillantásban mély és tompa álomba merült. Jermakov meghallgatta Bikov jelentését, sokáig nem szólt egy szót sem, majd halkan megkérdezte:

— Alekszej Petrovics, maga tökéletesen meg van győződve róla, hogy nem is volt ott semmilyen sárkány?

— Semmilyen sárkány nem volt — felelte magabiztosan Bikov.

— Ez baj… — dünnyögte Jurkovszkij, s az ajkát harapdálta.

Jermakov föl s alá járkált az utasfülkében, felkapta a gyógyszeresdobozt, s leült az alvó mellé. Jurkovszkij melléje telepedett. Furcsa, halk recsegésre emlékeztető hangok hallatszottak, ózonillat terjengett, majd Johanics fájdalmasan felnyögött.

— Bizony, bizony — jegyezte meg gyöngéden Jurkovszkij.

Jermakov felállt.

— Nagyon rosszul áll a szénánk — állapította meg. — Dauge beteg, és…

Jurkovszkij várakozón felkapta fejét.

— …s eszembe jut Tahmaszib — folytatta suttogva Jermakov. — A tünetek ugyanazok. Mintha hallucinálna…

Amikor a Fiú ismét elindult, Dauge magához tért, felült, megsimogatta a feje búbját, és nyugodtan kérdezte: — Ha nem tévedek, most megyünk?

Bikov, aki mellette szendergett, felemelkedett. Johanics mosolyogva nézett rá: — Feküdj csak, Ljoska! Elnézést, hogy felébresztettelek…

Jurkovszkij mozdulatlanul ült asztalánál, s Dauge felé fordította csodálkozó, de vidám arcát. Jermakov megállította a terepjárót, tenyerével erősen megdörzsölte arcát, s megkönnyebbülten mondta: — Azt hiszem, elmúlt…